A káosz napjai - 2. fejezet

(Edward szemszöge)

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, vagy mit mondjak. Ezt most biztosan nem mondta komolyan, viszont ha ezt viccnek szánta, akkor nagyon nem volt vicces, legalábbis nem nevetek rajta. Inkább rákérdezek még egyszer, biztosan rosszul hallottam.
- Hogy mondtad, Kedvesem? – kérdeztem döbbenten.
- Terhes vagyok, Edward. Jól hallottad – válaszolta határozottan.
- Akkor mégiscsak jól hallottam – mondtam keserűen. – Ki… kivel csaltál meg
- Edward, én annyira sajnálom. Tudod vadászni voltál Alice-szel és Jasperrel és Jessica elhívott egy buliba én pedig elmentem vele és jól éreztük magunkat. Egy kicsit ittam, de nem gondoltam volna, hogy megárt. Volt ott egy kedves srác, akivel beszélgetni kezdtem. Csak látogatóban volt itt a rokonainál. Igazából nem emlékszem sok mindenre, de tőle van a baba – magyarázkodott.
Azt hittem, hogy megszakad a szívem, de ha egyáltalán tudna dobogni, most biztosan megállt volna. Az én Bellám, az angyalom, az életem értelme. Azt hittem, hogy számára is olyan fontos vagyok, mint ő a számomra. Sajnos úgy tűnik, hogy rosszul hittem. Istenem, hogy tévedhettem ekkorát?
- Kinek a rokona volt? Hogy hívták? – kérdeztem dühösen.
- Ebbe talán ne menjünk bele, Edward. Nem akarom még nehezebbé tenni neked, mint amilyen.
- Bella, tudni akarom. Ne vitatkozz! – csattantam fel. – Ennél rosszabb már úgy sem lehet. Mi lehetne rosszabb, mint az, hogy megcsaltál engem?
- Az, hogy kinek a rokonával csaltalak meg – húzta össze magát és pityeregni kezdett.
Akkor rám tört a felismerés. Uramisten! Ezt nem hiszem el! Ezt nem tehette velem. Nem elég megalázó, hogy megcsalt, ráadásul képes lett volna az ő egyik rokonával megtenni?
- Kérlek, mondd, hogy nem Mike Newton rokonával voltál együtt! – kiabáltam rá.
- Nagyon sajnálom – zokogta, de nem mert felnézni a szemembe.
- Te jóságos ég, Bella! Hogy tehetted ezt? Az még lenyeltem volna, hogy úgy döntesz, hogy nem vagyok mégsem elég jó neked. Tényleg így kell befejeznünk? Miért kellett így megaláznod? Mit tettem?
- Kérlek szépen, Edward. Bocsáss meg nekem! Én nem tudom, hogy mi történt velem. Nem is voltam önmagam, amikor történt. Én nem akartam ezt tenni, egyszerűen nem tudom, hogy hogyan történhetett. Csak két pohár Martinit ittam, ennyi meg sem szokott kottyanni – magyarázkodott újra, de nekem elegem volt már ebből az előadásból. Úgysem tudja jóvátenni, ami történt.
- Nem érdekel a magyarázkodásod! – üvöltöttem. – Már teljesen mindegy, már megtörtént és nem tehetsz ellene semmit. Most inkább egy kicsit elmegyek, hogy kiszellőztessem a fejem. Addig te csak maradj itt, és majd ha visszajöttem folytatjuk ezt a beszélgetést. Rendben? – mondtam el a tervemet, bár ha nem tetszett volna neki, akkor is ez történt volna.
Bella döbbenten nézett rám, majd megrendülten bólintott. A lehető leggyorsabban vetettem ki magam az ablakon és futni kezdtem, hátha az megnyugtat. Általában segíteni szokott, de most valahogy nem sikerült lehiggadnom tőle. Csak rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok, amikor végül feladtam és megálltam egy tó partján. Leültem a vízparton és a víztükör fölé hajoltam. Megdöbbentő látvány tárult elém. Nem én voltam a tükörben, hanem a vörös szemű szörnyeteg, mintha elszabadult volna. A furcsa az volt, hogy ezúttal nem is akartam vissza zárni, oda ahova száműztem évtizedekkel ezelőtt.
- Na, Edward. Megérte jófiúnak lenni? – kérdezte tőlem a démon, aki bennem élt. – Ha elengedsz, amikor kellett volna, akkor ez soha nem történik meg.
- Te csak egy állat vagy. Miért hagynám, hogy szabadon tombolj? – kérdeztem gúnyosan.
- Te meg nyápic vagy. Nézz magadra, porba tiport egy gyenge kis emberlány. Szánalmas vagy. Miért nem engedtél inkább Tanyanak? Mondtam, hogy jó kis nő! Na, nem mintha nem élveztem volna a dolgokat én is Bellával, de sokkal mókásabb lett volna közben kiszívni a vérét – mondta a szörny kéjesen.
- Nem vagyok olyan, mint te. Nem ölök ártatlan embereket. Én nem vagyok szörnyeteg! – csattantam fel.
- Oh, tehát Bella ártatlan? – kérdezte vihogva. – Akkor jusson eszedbe, hogy megcsalt minket. Megérdemelne egy kis büntetést.
- Nem, ez egyáltalán nem igaz. Csak rájött, hogy mégsem vagyok neki elég jó. Ennyi az egész – védtem meg Bellát, de egy részem igazat adott a sötét énemnek.
- Teljesen megszelídített az a nőszemély! – csattant fel a szörnyeteg dühösen. – Reflexből véded őt, pedig az a kis szajha megalázott téged. Gondolj bele, Mike Newton rokonával? Milyen jó kis szaftos sztorikat mesélhettek egymásnak? Mike és a rokona, sőt talán már egész Forks rajtad röhög. A Cullen szépfiút kiütötték a nyeregből – nevetett fel a szörnyeteg sötéten.
- Nem! Azonnal fejezd be! – üvöltöttem kétségbeesetten.
- Nem fejezem be, mert te is tudod, és én is tudom, hogy igazam van. Alkut ajánlok – mondta a démon reménykedve.
- Alkut? Mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.
- Nos, engedj szabadon csak néhány órára és minden gondodat elintézem. Utána pedig újra visszakaphatod a szánalmas kis életed. Hidd el, hogy te is élveznéd, ha végre egy kicsit ellazulnál. Most az egyszer hagyd, hogy az ösztöneid vezessenek – hintette el a mézes madzagot a másik felem.
- Nem is tudom. Szerintem ez rossz ötlet – mondtam neki, de már korántsem voltam olyan magabiztos, mint eddig.
- Szerintem te is akarod. Látom rajtad – nevetett fel a szörny és egy óvatlan pillanatban átvette a testünk felett az uralmat.
- Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, de már nem tudtam visszaszorítani. Bár lehet, hogy nem is akartam igazán. Egy részem vágyott a bosszúra.
- Ne izgulj, Edward! Élvezni fogod, ígérem – nevetett a szörny és futni kezdett.
Egy jó órán át száguldottunk egészen Newtonék házáig. Szerencsére csak Mike volt otthon. Végül is csak rá voltunk dühösek. Jesszusom, már többes számban beszélek magamról, azt hiszem kezdek megőrülni. Bár ez most nem számít. Én is el akarom intézni Mike-ot, és azt a mocskot is, aki hozzá mert érni az én Bellámhoz. Egy határozott ugrással Mike szobájában termettünk és egy szép lendítéssel a falhoz csaptuk. Hm… ez egész jól esett.
- Cullen? Mi a francot képzelsz magadról? – nézett fel Mike döbbenten.
- Oh, semmit. Csak egy kis elégtétel Newton – mondtuk és mosolyra húztuk a szánkat. Ez nekem is kifejezetten tetszett, úgyhogy nem is próbáltam meg ellenállni a sötét énemmel szemben.
- Elégtételt? Oh, szóval a kis ringyó bevallotta, hogy mi történt? – nevetett fel Mike. – Az unokatesóm, Joe szerint igazán jó kis nő. Kár, hogy én nem voltam olyan szerencsés, mint ti, de talán majd egyszer – kuncogott Mike.
- Ne merészeld! – csattantunk fel. – Egyébként már nem lesz alkalmad a jövőben, hogy egyáltalán hozzáérj bárkihez is. Most megmutatom, mi történik azzal, aki ujjat mer húzni velem – ugrottunk Mike elé.
Már késő volt ahhoz, hogy megállítsam. Akármennyire is tetszett, ami történik a józan felem tudta, hogy ezt nem kéne. Mégis hagytam a démonomat tombolni. Először eltőrte Mike mindkét karját, azután a lábait, végül pedig a gerincét is. Egy kicsit még játszadozott vele, majd kegyelemdöfésként apró kortyonként kiitta belőle az életet. Mielőtt kilehelte volna a lelkét még sikerült megtudni Joe pontos címét, úgyhogy démonom, amint végzett Mike-kal már útnak is indult, hogy eljátszadozzon egy kicsit ezzel a Joe-val. Néhány óra alatt odaértünk és én élvezettel figyeltem az eseményeket. Pedig még mindig tisztában voltam vele, hogy ezt nem kellene. A családom hatalmasat fog bennem csalódni, de ez most valahogy nem izgatott fel.
- Joe? – szökkentünk a fiatal fiú elé.
- Igen, én vagyok, Joe. Mit tehetek érted? – kérdezte meglepetten.
- Igazából semmit. Én fogok érted tenni valamit. Segítek véget érni a nyomorúságos kis életednek – mondtuk gúnyosan.
- Ha-ha. Nagyon vicces srác vagy, de most, kérlek, menj innen, ugyanis randim lesz és zavarsz – mondta nevetgélve.
- Oh, randid? Hány terhes lányt akarsz még magad mögött hagyni?
- Lehetőség szerint egyet sem, de ha becsúszik hát, akkor így sikerült. Még sosem panaszkodtak a lányok – hahotázott elégedetten.
- Nos, én ismerek egy lányt, aki panaszkodik, de többé elégedett lányokkal sem lesz dolgod, úgyhogy mindegy is – mondtuk büszkén.
- Most fenyegetsz? – kérdezte Joe gúnyos mosollyal.
- Ez nem fenyegetés volt, hanem ígéret – mondtuk nevetve, majd Joe-ra vetettük magunkat.
Nyugodtan figyeltem, amit Joe-val művelt, még annál is kegyetlenebbül bánt el vele, mint Mike-kal. Az igazat megvallva valahol még jól is esett, hogy ennyire szenvedett. Általában nem vagyok a brutalitás híve, de jelen esetben egyáltalán nem volt ellenemre. Bár tudtam, hogy később iszonyú bűntudatom lesz. Miután végeztünk Joe-val is a démonom vissza akartam venni az irányítást, hogy dagonyázhassak a bűntudat mocsarában, amiért szabadon engedtem a bennem szunnyadó vadállatot, de túlságosan legyengült az akaratom, az övé pedig túlságosan felerősödött így két ilyen brutális gyilkosság után.
- Nem, Edward. Még nem végeztünk a bosszúval. Még hátra van két áruló! – nevetett fel a szörny.
- Még két áruló? Miről beszélsz? – kérdeztem döbbenten.
- Megkeressük minden baj okozóját a kis Jessicát, utána pedig visszamegyünk Bellához – mondta határozottan.
- Mi? Nem, nem akarok nőket gyilkolni. Pláne nem Bellát! Azonnal állj le – üvöltöttem, de nem sikerült visszaszereznem az irányítást.
- Nyugi, Edward. Hidd el, neked is jobb lesz így! Ígérem, nem fog fájni Bellának, csak egy kicsit. Vele gyorsan fogunk végezni – mondta sötéten és rohanni kezdett Jessicáék háza felé.
Jessicáéknál mindenki otthon volt. Reménykedtem, hogy egy egész családot csak nem akar lemészárolni, és szerencsére így is volt. Ehelyett felhívta a lányt, hogy találkozzanak az erdő szélén, és a lány természetesen igent mondott. Fél óra múlva már ott is volt, ahol megbeszélték.
- Szia, Edward! – lelkesedett Jessica. Ha tudná, hogy a vesztébe rohant.
- Szia, Jessica! – dorombolt a démonom és közelebb lépett hozzá.
- Miért hívtál ide? – kérdezte kíváncsian.
- A legutóbb, amikor kempingeztem két testvéremmel elvitted Bellát egy buliba.
- Így igaz – mondta Jessica ártatlanul.
- Tudod, hogy mi történt a bulin? – kérdezte a szörny reménykedve.
- Igen, és nagyon sajnálom. Ezek szerint Bella elmondta, hogy mi történt – mondta tetetett sajnálkozással, de inkább reménykedett, hogy azért kellett ide jönnie, mert most már ő kell Bella helyett.
- Hát igen. Eléggé magam alatt vagyok. Igazság szerint azt hiszem, hogy egy kis vigasztalásra lenne szükségem, és te olyan kedves lánynak tűnsz. Persze nem akarok sértő lenni vagy ilyesmi. Tudom, hogy Bella a barátnőd, és megértem, hogyha nem akarsz velem mutatkozni – játszadozott a démon, de tudta, hogy nyert ügye van.
- Oh, ugyan ne butáskodj. Itt te vagy az áldozat. Bella majd megvigasztalódik Joe-val –mondta Jessica gyorsan és átölelte a szörnyet. – Ne aggódj, egy-kettőre rendbe jössz.
- Ebben biztos vagyok – mosolyodott el a szörny és Jessica nyakába harapott.
Ezt már nem tudtam élvezni, még akkor sem hogyha Jessica képmutató teremtés volt. Dolga végeztével démonom. Bella felé vette az irányt. Mindent megtettem, hogy megállítsam, de nem sikerült. Vajon miért nincsenek még itt a többiek? Mi történt? Alice-nek ezt látnia kellett volna. Istenem, meg fogja ölni Bellát és én végig fogom nézni, úgy hogy semmit sem tehetek ellene. Amikor a házhoz értünk azonnal felrohant a szobámba. Bella ott várt, szerintem el sem mozdult, innen amióta elmentem. Azonnal felpattant és elém szaladt.
- Edward? Minden rendben? A szemed megváltozott – kezdte az aggódást.
- Minden rendben, csak egy kicsit változtattam az étrendemen – mondta a démonom mosolyogva.
- Te nem Edward vagy! – sikkantott fel Bella és hátrálni kezdett.
- Oh, dehogyis nem. Én vagyok Edward igazi éne. Nem az a pincsi, akit megismertél – mondta határozottan. Edward, tudom, hogy itt vagy még. Ne hagyd, hogy gyilkost csináljon belőled. Ez nem te vagy.
- Már késő, Angyalom. Joe, Mike és Jessica már halottak. Már csak te maradtál azok közül, akik miatt Edward szabadon engedett engem. Sajnálom, Bella, még én is kezdtelek megkedvelni, de ezt nem hagyhatom annyiban. Hogy képzelted, hogy megcsalsz? – kérdezte a démon feldúltan, majd megragadta Bellát és a kanapéra hajította.
- Edward, kérlek, gyere vissza hozzám – zihálta Bella és próbálta védeni magát.
- Már késő, Edward nem jön vissza hozzád. Majd később hagyom, hogy meggyászoljon.
Bella mindent megpróbált, hogy kiszabaduljon, de esélye sem volt. Próbáltam kitörni, de nem tudtam. A szörnyetegnek sikerült őt elvennie tőlem. Bella meggyötörten utolsó lélegzetével még kipréselt magából néhány szót.
- Szeretlek, Edward! Kérlek, ne gyűlöld magad, tudom, hogy nem te öltél meg.
Még utoljára végigsimított a gerincemen, majd karjai elernyedtek és utolsó sóhajával a szíve is dobbant még egyet, majd örökre elhallgatott.
- Ne! – üvöltöttem fel és hirtelen támadt dühöm segítségével visszakaptam a testem feletti irányítást, a démonomat pedig megint száműztem oda, ahová való. – Istenem, mit tettem! Bella – kaptam karjaimba, de nem mozdult.
A szíve sem dobogott már. Kétségbeesetten próbáltam újraéleszteni. Felrohantam vele Carlisle rendelőjébe és óvatosan letettem az ágyra. Gyorsan a donorvérhez mentem, amit itthon tárolunk végszükség esetére és bekötöttem egy adag nullás vért Bellának és reméltem, hogy még segíthetek rajta. A lehető legóvatosabb voltam, amikor elkezdtem a szívmasszást, ügyeltem, hogy ne törjem el semmijét sem közben. Egy órán át küzdöttem, hátha megmenthetem, de szerelmem nem mozdult többé.
- Bella, ne, könyörgöm! Erős vagy, tudom, hogy képes vagy visszatérni. Ne add fel! – könyörögtem és könnyek nélküli zokogásba kezdtem, de nem mozdult meg.
A teste egyre hidegebb lett, a forróság, amit annyira szerettem eltűnt. Már nem volt piros az arca, a sápadtsága már az enyémmel vetekedett, de még így is gyönyörű volt. Az illata egyre jobban elhalványult, már alig éreztem. Ez volt a biztos jele annak, hogy már semmit sem tehetek érte. Vége volt. A lány, akire egész létezésem során vártam nem volt többé. Annyi évtized várakozás után éppen én okoztam a vesztét. Soha nem lett volna szabad a közelébe mennem.
Kétségbeesve zokogtam és a karjaimba vettem szerelmem meggyötört testét. Majd rájöttem, hogy mi a megoldás. Az egyetlen lehetőség az, hogy most elmegyünk innen, és soha többé nem jövünk vissza. A családomat majd felhívom és szólok nekik, hogy csak gyorsan pakoljanak össze és meneküljenek, amint tudnak, vagy mondják meg, hogy minden gyilkosságért én vagyok a felelős és akkor új életet tudnak kezdeni máshol, ahol nem ismerik őket, úgy nem tudnak majd mutogatni rájuk, hogy az őrült fiuk vérengzésbe kezdett, mert a szerelme megcsalta. Gyorsan írtam egy levelet a családnak, amiben mindent elmondtam és elbúcsúztam tőlük örökre, majd újra a karjaimba vettem Bellát és elindultam vele a rétünk felé. Ott fogom örök nyugalomra helyezni. Ott ahol a legboldogabbak voltunk. Az a hely volt számunkra a kezdett és az lesz a vég is. Nem siettem, tudtam, hogy kedvesem soha nem szerette a száguldást. Letettem a puha fűbe, és elhalmoztam virágokkal. Annyira gyönyörű volt még mindig. Mintha csak békésen aludna. Előkészítettem mindent, majd elrohantam egy koporsóért. Már semmi sem érdekelt. Vámpír sebességgel száguldottam és elloptam neki egy selyemmel kipárnázott koporsót. Gyengéden belefektettem, mintha csak az ágyába vinném, és rászórtam minden vadvirágot, ami méltó volt a szépségéhez. Térdre zuhantam előtte és könyörögtem az égieknek, hogy fogadják maguk közé. Megérdemli, hogy Angyal legyen. Annak ellenére is, hogy engedte, hogy egy ilyen szörnyeteg, mint én magáévá tegye. Ő akart megváltani engem, és csak remélni mertem, hogy ezért nem ítélte magát is örök kárhozatra. Még utoljára megcsókoltam majd bezártam a koporsót és a szívemmel együtt örök nyugalomra helyeztem a rétünk pázsitja alatt.
- Soha nem felejtelek el, Szerelmem. Te voltál a fény a sötét égen – mondtam miközben egy keresztet helyeztem el a helyen ahová temettem, majd futni kezdtem.
Nem tudtam, hogy hová is futok, bár célom sem volt. Egyetlen vágyam az volt, hogy bűnhődjek a tetteimért. Mindenért, de legfőképpen Belláért.