Tartozni valakihez - 15. fejezet

15. fejezet




(Alice szemszöge)



Kézen fogtam Jaspert, és átszaladtam vele Edward szobájába, nem is törődve sokat az előbbi megjegyzésével. Biztos vagyok benne, hogy az új bátyánknak semmi kifogása nem lesz a szobacsere ellen. Amikor beértünk a szobába, gyorsan körbenéztem, és meg kellett állapítanom, hogy Edward bizony nem viszi túlzásba a szobája otthonossá tételét. Csak könyvek, zene, és néhány bútor. Elég kevés holmi egy ekkora szobában. Ez még a vendégszobába is kevés berendezés lenne. Na, nem baj, először szépen kiköltöztetjük Edwardot, és beköltözünk, aztán megmutatom a kedves fivéremnek, hogy hogyan kell egy szobát berendezni, mert nem így, az biztos. Nincs benne az egyénisége, így csak egy hely, nem egy saját szoba.

- Szóval – fordultam szerelmem felé. – Először is ezeket a bútorokat szépen levisszük a garázsba, a könyveket bedobozoljuk, ahogy a lemezeket is. Oh, nem, rossz a sorrend. Először lepakoljuk a bútorokat, bedobozoljuk a dolgokat, és utána leviszünk mindent a garázsba – javítottam ki magam. Azonnal a könyvespolchoz szökkentem, és már el is kezdtem volna lepakolni, amikor Jasper hirtelen előttem termet, és megakadályozta.

- Kicsim, szerintem ez nem jó ötlet – mondta mélyen a szemeimbe nézve.

- De, ennek így kell lennie, én csak rásegítek egy kicsit – magyaráztam, és a lehető legártatlanabbul pillantottam rá.

- Szerintem viszont, úgy kéne lennie, hogy először megbeszéljük a dolgot Edwarddal, és nem csak kiköltöztetjük – mondta Jasper tagoltan, mintha csak egy ötéveshez beszélne.

- De hát…- kezdtem bele, de félbeszakított.

- Gondolj csak bele, hogy te mit éreznél, hogyha arra jönnél haza, hogy a holmid a garázsban van, és egy idegen beköltözött a szobádba – próbált hatni rám, de én még mindig ott tartottam, hogy ez a mi szobánk lesz, és kész.

- Nem fog sokáig duzzogni – mondtam határozottan.

- Alice… - próbált volna Jasper tovább győzködni, de leállítottam.

- Nagyon szeretném, ezt a szobát. Kérlek, segíts nekem – rebegtettem meg a szempilláim és hozzá simultam.

- Ezt még nagyon meg fogom bánni – sóhajtott fel megadóan.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – mosolyodott el halványan. – Azért remélem, hogy nem kell már első nap harcba szállnom az épségedért – intett játékosan, de szemei némi aggodalmat tükröztek.

- Ha bántani akarna, akkor nyugtasd le, de úgysem fog – mondtam vidáman. Tudtam, hogy már én nyertem. Legszívesebben örömtáncot jártam volna a szobában, de türtőztettem magam. Most sokkal fontosabb, hogy igyekezzünk.

- Rendben, de ettől még aggódom – suttogta, de azért elkezdett nekem segíteni.

Miután ezt végre megtárgyaltuk és Jasper nem akadékoskodott tovább, hanem elkezdett velem együtt dobozolni. Amikor elkészültünk a dobozokkal gyorsan leszaladtunk velük a garázsba, majd a bútoroknak is ez lett a sorsa. Rosalie, egyszer kipillantott a szobájából, de nem igazán érdekelte az ügyködésünk. Carlisle már elment dolgozni, úgyhogy ő már nem volt a házban. Esme, kicsit idegesen szemlélte, ahogy a fiát kilakoltjuk a saját szobájából, és hangot is adott ennek a problémának, amikor elégedetten leültem a kanapéra egy pillanatra, hogy kigondoljam, hogy mire lesz szükségünk Jasperrel a szobánkban.

- Drágáim – kezdett bele Esme kedvesen. – Szerintem jobb lett volna, hogyha előbb megbeszélitek ezt a dolgot Edwarddal is. Tudod, nem nagyon szereti, hogyha a régi könyveivel és a lemezeivel nem bánnak körültekintően.

- Oh, ez természetes. Nagyon óvatosan csomagoltuk őket, és semminek nem lett semmi baja – mondtam komolyan. Soha nem tennék kárt a bátyám személyes dolgaiban.

- Nem is feltételeztem, hogy nem vigyáztatok rájuk. Rosszul fogalmaztam – sóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy Edward nagyon fog örülni nektek, de annak nem hiszem, hogy örülne, hogy kilakoltattátok a saját szobájából, a tudta nélkül.

- Szerintem pedig meg fog békélni a dologgal. Kérlek, láttam, hogy az lesz a mi szobánk – néztem új anyánkra boci szemekkel.

- Én nem bánom, csak azt kérem, hogy ne legyen semmiféle komoly probléma, vagy nagy veszekedés ebből. Rendben? Csak azt mondom, hogy talán jobb lett volna előbb megbeszélni vele a dolgot – mondta kicsit idegesen. Főleg miattunk aggódott, és nem Edward miatt. Hát igen, én is úgy láttam, hogy Edward néha kicsit hirtelen haragú, de nem haragtartó fajta. Nem lesz itt semmi gond.

- Ígérem, hogy nem lesz semmi probléma – mosolyogtam Esmére biztatóan, aki erre csak bólintott, majd visszatért a jegyzeteihez.

- Kicsim, nem voltál túl meggyőző – hajolt a fülemhez szerelmem, és úgy suttogott bele, hogy csak én hallhassam.

- Miért? – kérdeztem döbbenten. Szerintem tökéletesen meggyőző voltam.

- Azért, mert egy kicsit ideges vagy, és feltételezem, hogy azért, mert kilakoltattuk az új testvérünket a szobájából – állapította meg határozottan.

- Több variációt láttam arra, hogy hogyan fog reagálni – vallottam be szemlesütve.

- Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte kedvesem idegesen.

- Egyik sem annyira rossz, de van egy variáció, amiben kicsit morog, és visszaköltözik – mondtam szomorúan. Annyira szeretném azt a szobát. Sokkal nagyobb, mint a másik, és mi ketten vagyunk. Oké, nem ez a fő indok. Hanem az, hogy nagyon-nagyon szép a kilátás, és tökéletes lenne Jasper azon tervéhez, hogy ültet nekem egy olyan csodálatos fát az ablak alá, mint amilyen volt Peter és Charlotte házánál. Annyira kedves ötlet, és szeretném, ha meg tudná valósítani. Egyébként is láttam, és így kell lennie.

- Ez nem olyan vészes. Tehát egyik variációban sem akar bántani téged, és ez a lényeg – dőlt hátra Jasper elégedetten, és engem is magával húzott. Nagy volt a késztetés, hogy így maradjak, de szerettem volna folytatni a szoba kicsinosítását, úgyhogy nagy nehezen elhúzódtam szerelmemtől.

- Gyere, és folytassuk. Szeretném megnézni jobban a vendégszobában levő holmikat, hogy mi az, amit át kéne vinnünk, és mi maradna ott. Meg biztos lesznek olyan dolgok is, amikre még szükségünk lesz – magyaráztam hevesen és magam után húztam Jaspert.

- Rendben, de talán még nem kéne véglegesen beköltöznünk Edward szobájába – célozgatott kedvesem az előbbi kis vallomásomra. Na jó, lehet, hogy ez a variáció fog megtörténni, de korántsem biztos, hogy így lesz. Végül is ötven százalék az esélye annak is, hogy igent mond, és annak is, hogy nemet. Majd kiderül, hogyha hazaért.

- Jól van, megígérem, hogyha visszaköveteli a szobáját, akkor nem fogok ellenkezni – motyogtam az orrom alá.

- Jaj, tudod, hogy nem úgy értettem – ölelt magához Jasper, és felvezetett a vendégszobába. – Egyébként ez is egy nagyon szép szoba. Figyelmedbe ajánlanám ezt a szép nagy szekrényt, és a baldachinos ágyat – mutatott a kívánatos bútorokra, külön figyelmet szentelve az ágynak. Nagyon is csábító volt a próbálkozás, de tudtam, hogy most főleg a tervemtől próbál eltántorítani.

- Le akar venni a lábamról, fiatalember? – kérdeztem kihívóan.

- Megfordult a fejemben, kisasszony – lépett hozzám közelebb.

- Nos, megteheti… - folytattam tovább, mire Jasper egy pillanat alatt magához rántott. – Amint az új szobánkban lesz minden – bújtam ki az öleléséből, és már a szekrénynél is voltam.

- Ez igazán nem volt szép – mondta morcosan.

- De hatásos volt, ezt el kell ismerned – vigyorogtam rá gonoszul.

- Hatásosnak, hatásos, de bosszantó – állapította meg, majd egy szempillantás alatt mellettem termet, és megcsókolt. – Ez járt nekem – mondta mikor elváltunk, de azért már a szekrényt kezdte el méregetni.

- Neked bármikor – mondtam boldogan, majd meg akartam emelni a szekrényt, de Jasper csak megrázta a fejét. – Mi van már megint? – kérdeztem csalódottan.

- Szerintem ez a szekrény nem az ajtón került ide – mutatott végig a szekrény és az ajtó méretein.

- Oh, igazad van – bólintottam. Tehát nagy valószínűséggel az ablakon át jött be.

- Először szétszedem a baldachinos ágyat, mert ahhoz értek, és azt egyszerűbb átvinni, azután jöhet a szekrény – magyarázta Jasper a tervet, én pedig hevesen egyetértettem. – Rendben, akkor tiéd a függöny, enyém az ágy. Vigyázz a függönnyel, nehogy elszakadjon. Egyesével kell kipattintani a tartókból.

- Hé, elbánok egy függönnyel – mondtam határozottan, és csúnyán néztem rá. Csak le tudok szedni egy darab anyagot néhány rögzítésről. Egyébként is le fogjuk cserélni ez a fehér árnyalatot, valami vidámabbra.

- Jól van, vedd úgy, hogy nem szóltam semmit – mondta békülékenyen, én pedig azonnal elolvadtam a pillantásától. Már éppen arra jutottunk, hogy át tudjuk vinni az ágyat, amikor meghallottuk a kissé feldúlt kiáltást a földszintről.

- Miért van minden holmim a garázsban? – mondta a döbbent hang, ami Edwardhoz tartozott.

- Nyugodj meg, Edward. Vendégeink vannak – mondta Esme gyengéden. – Valószínűleg itt is maradnak velünk – tette még hozzá.

- És ezért lakoltattatok ki a szobámból? – lepődött meg Edward.

- Dehogy lakoltattunk ki, ne butáskodj, drágám – mondta Esme lágyan. A következő pillanatban pedig mackós nevetés töltötte be a házat.

- Mit tett Edward, amiért kirakjátok a szűrét? – kérdezte még mindig nevetve.

- Emmett – szólt rá Esme. – Ne beszélj butaságokat, soha nem tennénk ki egy gyermekünket sem – mondta új anyánk komolyan.

- Bocsi, anyu. Csak vicceltem. – mondta Emmett még mindig kuncogva, de azért befejezte a kötözködést.

- Tudom – mondta Esme békülékenyen. – Gyere, és beszéljük meg a helyzetet. Mindent elmagyarázok – mondta lágyan.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, hogyha lemennénk – súgta szerelmem a fülembe, én pedig bólintottam. A következő pillanatban pedig már a nappaliban is voltunk.



(Edward szemszöge)



Miután Emmettel úgy ítéltük meg, hogy eleget vadásztunk, elindultunk vissza a házunk felé. Nem messze a háztól megéreztük az idegen vámpírok illatát. Azonnal elfogott az aggódás engem is, és a jelek szerint Emmettet is.

- Szerinted baj van? – kérdezte Emmett idegesen. „Ha Rose bébinek egy haja szála is meggörbült, akkor végük van.” – tette hozzá gondolatban.

- Nem hiszem. Esme gondolatai boldogok. Carlisle kíváncsi a jövevényekre, bár már nincs otthon, hanem úton van dolgozni. Rosalie pedig, kicsit durcás, de te tudod a legjobban, hogy nehezen viseli a változásokat – siettem megnyugtatni fivéremet.

- Rose megnyugtatása, legyen az én gondom – vigyorodott el Emmett kajánul. – Viszont ezek szerint a látogatóink baráti szándékkal érkeztek – fűzte még hozzá.

- Úgy gondolom, hogy igen, mert Esme már mindent hét főre tervez, tehát szerintem maradnak egy darabig, de menjünk haza és akkor minden kiderül – mondtam határozottan.

- Rendben – bólintott rá Emmett, és a következő pillanatban már futottunk is a ház a felé.

Nem bírtam magammal, úgyhogy mivel sokkal gyorsabb voltam, mint Emmett néhány perccel előtte érkeztem meg a házhoz. A garázson keresztül igyekeztem befelé, mert Esme nem nézte jó szemmel, hogyha összesarazzuk a kristálytiszta padlóját. Viszont, amikor beléptem a garázsba a látványtól tátva maradt a szám. Minden bútorom és személyes holmim ott volt, egy takaros kis kupacba rendezve. Ez egy elég rossz vicc. Idegesen léptem be a nappaliba, miután levettem a koszos cipőimet.

- Miért van minden holmim a garázsban? – kérdeztem idegesen Esmétől, aki azonnal hozzám sietett.

- Nyugodj meg, Edward. Vendégeink vannak – mondta gyengéden. – Valószínűleg itt is maradnak velünk – tette még hozzá.

- És ezért lakoltattatok ki a szobámból? – lepődtem meg. Hiszen erre találták fel a vendégszobánkat, még sosem kellett elhagynom a szobám, azért, mert vendégek jöttek.

- Dehogy lakoltattunk ki, ne butáskodj, drágám – mondta Esme lágyan. A következő pillanatban pedig meghallottam Emmett pimasz kacagását, ami most egyértelműen az én káromra harsant fel. Bár nem is csodálom, hogy nevetett, hiszen volt szerencsém látni magam a gondolataiban. A ruhám itt-ott sáros volt, a cipőmet már a garázsban elhagytam, hogy ne hozzam be a koszt a házba, és minden holmim odakint volt, becsomagolva. Ráadásul, ha ez lehetséges még jobban lefehéredtem, hiszen eléggé megdöbbentene bárkit, hogyha reggel elmegy otthonról és mire hazaér már nincs szobája.

- Mit tett Edward, amiért kirakjátok a szűrét? – kérdezte még mindig nevetve.

- Emmett – szólt rá azonnal anyánk. – Ne beszélj butaságokat, soha nem tennénk ki egy gyermekünket sem – mondta anya dorgálón.

- Bocsi, anyu. Csak vicceltem. – mondta Emmett még mindig kuncogva, de azért befejezte a kötözködést, az én legnagyobb örömömre. Még néhány pillanat, és nem állok jót magamért.

- Tudom – mondta Esme békülékenyen Emmettnek. – Gyere, és beszéljük meg helyzetet. Mindent elmagyarázok – fordult újra felém, majd megfogta a kezem.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor előttem termett a két látogatónk. Egy apró, fekete hajú lány, és egy szikár szőke hajú férfi. A lány kedvesen mosolygott rám, és gondolatban üzent. „Szia, én Alice vagyok, és nagyon jóban leszünk egymással. Ő pedig Jasper. Kedvelni fogjátok egymást.” Megleptek a gondolatai, de azonnal megvilágosodtam, amikor mutatott egy képet gondolatban, amint mi hárman vidáman beszélgetünk a nappaliban, aztán együtt vadászunk, és iskolába járunk. A suliban ott volt velünk Emmett és Rosalie is, határozottan tetszett, amit láttam, és egy pillanatra elfeledtette velem a tényt, hogy éppen kiköltöztettek a szobámból, de a gondolataim elég gyorsan visszaterelődtek az alapkérdésre, amit most meg fogunk beszélni, méghozzá azonnal.

Történet szerelemről és családról - 9. fejezet

Már ketten vagyunk




(Edward szemszöge)



Élveztem a száguldást, de néhány dolog nem hagyott nyugodni. Miért mondta azt, amikor vadászni indultunk, hogy menjek nyugodtan, nincsenek emberek a közelben? Miért nem mentette meg az édesanyámat, ha már engem megmentett? De főleg, miért nem kérdezte meg, hogy akarom-e egyáltalán, hogy megmentsen? Mi értelme élnem, hogyha már nincs senkim? Néhány perc alatt a házban voltunk és leültünk a nappaliban, de nem szólaltunk meg. Igazából nem tudtam, hogy hol kezdjem, és a jelek szerint Dr. Cullen is elég tanácstalan volt ebben a kérdésben. Már percek óta ültünk ott, mikor úgy döntöttem, hogy megtöröm a csendet, mert így soha nem fogunk előrébb jutni. Egyébként is válaszokat akartam.

- Miért mondta azt, hogy nincsenek emberek, menjek nyugodtan, amikor vadászni indultunk? – kezdtem bele a kérdéseimbe.

- Kérlek, tegezz nyugodtan. A nevem, Carlisle – kezdett bele. – Azért ellenőriztem, hogy nincs-e a közelben ember, mert amíg nem tanulod meg türtőztetni magad, addig nem engedhetlek emberek közelébe, legalábbis egyedül semmiképpen – magyarázta. Ezek szerint bárkit megölnék, hogyha a közelembe jönne? Barátot, vagy idegen? Akárkit?

- Ha jól értem, jelenleg egy kiszámíthatatlan gyilkos vagyok? – kérdeztem kissé idegesen. Jobb is, hogy édesanyámat hagyta békében távozni. Soha nem bocsátotta volna meg magának, hogyha bárkinek is csak egy haja szála meggörbül miatta. Bár nem hiszem, hogy nekem ezt a sorsot szánta volna.

- Én ezt nem így mondanám – mondta nyugodtan. – Jelenleg még az ösztöneid irányítanak, de el tudod sajátítani az önuralmat, és akkor ugyanúgy élhetsz, mint én. Emberek között. Sőt, ha szeretnél, akkor tanulhatsz bármit, vagy dolgozhatsz, mint én. Eleinte én sem szerettem ezt az életformát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem is rossz – győzködött tovább, és igazság szerint elég jó érvei voltak, de akkor sem tetszett, hogy nem mehetek emberek közelébe. Valakinek el kell intéznie, hogy az édesanyám a családi kriptában nyugodjon. Kizárt dolog, hogy hagyom, hogy valami névtelen sírba kerüljön.

- Mennyi időbe telik, ameddig nem leszek veszélyes senkire? – kérdeztem és reméltem, hogy a válasz elég rövid időtartam lesz, mert már csak én tudom elintézni a temetést.

- Ez csak tőled függ. Mindenki más, úgyhogy erre sajnos nem tudok pontos választ adni – mondta tárgyilagosan, mint egy tipikus orvos. Vajon hány éve praktizálhat már?

- Nekem jelenleg, a majd elsajátítom nem elég. Az édesanyámat nem fogják egy névtelen sírban elhelyezni – csattantam fel.

- Emiatt nem kell aggódnod. Én már elintéztem, hogy a családi kriptátokba kerüljön – mondta Carlisle békülékenyen. Belőlem pedig hirtelen elszállt a harag. Az édesanyám ott fog nyugodni, ahol szeretett volna mindig is.

- Köszönöm – tört fel belőlem az őszinte hála.

- Nincs mit. Ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte – biccentett felém, és láttam a szemében, hogy minden szavát komolyan gondolta. – Van még kérdésed?

- Úgy egy millió, de egyelőre csak néhányat szeretnék feltétlenül megtudni. Először is kíváncsi lennék, hogy pontosan mivel jár még az új életem, azon kívül, hogy csábít a vér és elképesztően gyors vagyok, és az érzékszerveim is nagyon kifinomultak lettek – mondtam. Még terveztem, hogy felelősségre vonom azért, hogy engem nem kérdezett meg, hogy vajon akarok-e vámpírként tovább élni. Jogom lett volna a választáshoz, de olyan hihetetlen tisztelettel beszélt az édesanyámról, hogy most már tökéletesen elhittem neki, hogy azért változtatott át, mert megígérte anyának. Mindketten csak nekem akartak jót, az már más kérdés, hogy jó lesz-e ez nekem. De majd megtanulok bánni az új helyzettel.

- Igen, a meglátásaid helyesek – bólintott Carlisle. – Azonban van még néhány dolog, amit tudnod kell. A napfényben a bőrünk csillogni kezd, úgyhogy az esős, felhős vidékeket szoktam előnyben részesíteni. Az erőnk is hatalmas, amit már tapasztalhattál, hiszen könnyedén letepertél egy vadmacskát. Sajnos nem tudunk aludni. Nekem személy szerint az alvás néha hiányzik – magyarázta, mire bólintottam, hogy eddig értem. - Vannak a létünknek szabályai. Nem fedhetjük fel a kilétünket halandók előtt.

- Igen, ez logikus, hiszen akkor mindenki félne tőlünk, és nem élhetnénk viszonylag normális életet – bólintottam. Ez nem volt bonyolult gondolatmenet.

- Így igaz – mosolyodott el Carlisle. Úgy éreztem, hogy kedvem nagyon is megkedvelni Dr. Cullent, bár már emberként is szimpatikusnak tartottam.



(Carlisle szemszöge)



Hihetetlenül intelligens ez a fiú, ráadásul ahhoz képest, hogy újszülött, nagyon is jól kontrollálja magát. Azt hittem, hogy a torkomnak fog ugrani, amiért az édesanyját hagytam meghalni, vagy azért, mert őt nem kérdeztem meg arról, hogy akar-e így élni. Már emberként is megkedveltem néhány nap alatt, és most vámpírként is remekül megállja a helyét. Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy megemlítsem a költözést, és nagyon remélem, hogy velem tart ő is. Végre lenne valaki, akivel megoszthatnám a titkaimat, a problémáimat.

- Edward – szakítottam ki a gondolataiból. Nem tudom, hogy min gondolkodott el ennyire, de valami nagyon lefoglalta.

- Tessék – nézett fel rám.

- Néhány napon belül elköltözöm, mert kaptam egy megbízást a hegyekben, szintén a spanyolnátha miatt – kezdtem bele. – Szeretném, hogyha velem tartanál. Ne érts félre, nem kényszerítelek semmire sem, de itt már nem mutatkozhatsz, hiszen mindenki úgy tudja, hogy meghaltál, de ha nem akarsz velem tartani, akkor természetesen nem tartalak vissza – magyaráztam a helyzetet, de nagyon reméltem, hogy igent mond, és velem tart.

- Örömmel veled tartanék, de csak akkor, hogyha nem zavarlak – válaszolta komolyan.

- Egyáltalán nem zavarnál – mondtam mosolyogva. Végre nem leszek egyedül, ráadásul Edward tényleg nagyon kellemes beszédpartner. Nem is tudom, hogy mikor volt alkalmam már utoljára ilyen jóízűen elbeszélgetni valakivel.

- Akkor rendben. Hová megyünk? – kérdezte kíváncsian.

- Egy kisvárosba, fent a hegyekben, a házunk messzebb lenne a várostól az erdőben, így neked sem okozna gondot, hogy ott legyél, mert az emberek nem nagyon merészkednek olyan messzire az otthonuktól, főleg most, hogy járvány van – magyaráztam.

- Ezek szerint nem hagyhatom el a házat – mondta csalódottan.

- De, a házat nyugodtan elhagyhatod majd, csak meg kell beszélnünk, hogy az erdő mely részei felé a biztonságos – mondtam határozottan. Azt mégsem várhatom el, hogy egész nap a házban kuksoljon.

- Hogy tanuljak önuralmat, hogyha nem próbálgatjuk a határaim? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Ez a kérdés bizony jogos volt.

- Igazad van – bólintottam. – Mit szólnál ahhoz a megoldáshoz, hogy amikor dolgozom, akkor a házban, vagy az erdő biztonságos részén maradsz, ha pedig már otthon leszek én is, akkor együtt megközelítjük a várost, és meglátjuk, hogy mennyit bírsz. Én vissza tudlak fogni, hogyha elbódítanának az illatok – ajánlottam fel a lehetőséget. Talán így lesz a legjobb hozzászoktatni a vér illatához. – De minden ilyen próbálkozás előtt vadásznod kell egyelőre – fűztem még hozzá. Hogyha előtte vadászik, akkor kisebb lesz a vérszomja és kisebb a kockázat is.

- Megegyeztünk – nyújtotta ki felém a kezét mosolyogva, én pedig gondolkodás nélkül megráztam. – Lehetne még egy kérésem, mielőtt elköltözünk, illetve kettő? – kérdezte szomorúan.

- Persze – vágtam rá azonnal.

- Az egyik kérésem az lenne, hogy meglátogathassam az édesanyámat a kriptánál – kezdett bele. – A kripta messze van a várostól és nem lennék veszélyes senkire, hogyha éjszaka mennénk. Olyankor senki nincs a környéken – nézett rám könyörgőn.

- Természetesen meglátogathatod az édesanyád sírját – bólintottam rá azonnal. Mire az arca azonnal megkönnyebbült. Talán azt hitte, hogy nem fogom hagyni? Hiszen joga van elbúcsúzni tőle, és tényleg nem jelentene veszélyt sem senkire. – Mi lenne a másik kérés?

- Megtennéd, hogy elmész a házunkba, és elhozod onnan a személyes holmimat? Csak néhány ruhát szeretnék, és nagyon hálás lennék, hogyha elhoznád a fényképet az íróasztalomról, amin a családommal vagyok. Valamint az édesanyám ékszereit. Sokat jelentettek neki az ékszerei. Mindegyikhez kötődött valamilyen szép emléke. Nem szeretném, hogy idegenhez kerüljenek – kérlelt. Hogyan is mondhattam volna nemet, egy ilyen kérésre? Hiszen természetes volt, hogy megtartja a fontos dolgokat emlékbe. Emlékszem még, amikor én mentem vissza szülővárosomba jóval édesapám halála után, és elhoztam a keresztet, amit apám saját kezűleg készített. Még ma is meg van. Az a legdrágább kincsem a világon.

- Természetesen mindent elhozok, aminek szükségét érzed – mondtam határozottan. – Csak mondd el, hogy mire van még esetleg szükséged, és én elhozok bármit.

- Ezt a néhány holmit szeretném megtartani. Nem lesz szükségem másra. Nem várhatom el, hogy a fél házat elhozd a kedvemért – mosolyodott el kényszeredetten.

- Miért mi van még, ami kiteszi a fél házat? – kérdeztem kíváncsian.

- A könyveim. Egész szép kis gyűjteményen volt már – sóhajtott. Ezek szerint a könyvek neki is nagyon sokat jelentenek. Majd bepakolom mindet szépen egy bőröndbe.

- Szerintem meg tudjuk oldani, hogy a könyveid is veled jöhessenek – mondtam és reméltem, hogy végre őszinte mosolyt csalhatok az arcára. Amióta ismerem még soha nem láttam szívből mosolyogni. Bár tény, hogy soha nem is volt rá oka.

- Komolyan? – kérdezte hitetlenül.

- Igen, komolyan – mosolyodtam el, néhány pillanattal később pedig a hálás tekinteten kívül, kaptam egy igazi mosolyt is. Már éppen itt volt az ideje, hogy valaminek örüljön egy kicsit. Tudom, hogy nehéz időszakon megy keresztül, de szükség lesz a pozitív gondolkodásra ahhoz, hogy megtanuljon uralkodni magán. – Lenne még valami, amit szeretnél?

- Nem, köszönöm – mondta hálásan. – Mást nem szeretnék. Csak az édesanyámat meglátogatni, és a néhány személyes holmit. Semmi másra nincs szükségem. Egyébként mikor indulunk?

- Két nap múlva. Az édesanyádat holnap reggel helyezik örök nyugalomra, úgyhogy holnap este meg is látogathatjuk. A dolgaidat, pedig napközben idehozom, és innen már könnyedén magunkkal tudjuk vinni – mondtam el a tervemet.

- Rendben van. Így jó lesz – bólintott rá a tervemre.



Lassan hajnalodott, úgyhogy elkezdtem készülődni. Amint elérkezett a reggel elvettem Edwardtól a házuk kulcsát, és el is indultam, hogy elhozzam a dolgait. Amikor odaértem a házhoz meg kellett állapítanom, hogy igazán gyönyörű volt. A ház kellemes halvány barna árnyalatúra volt festve. Emeletes volt, és egy apró kert is tartozott hozzá. Rengeteg ablaka volt, és mindenhol virágok voltak a párkányon. Biztosan boldogan éltek itt. Elisabeth sokszor mesélt róla, hogy mennyire csodálatos ez a hely. Beléptem a nappaliba, és megint csak eltátottam a számat. Mindenhol természetes színek voltak, és egyszerű, de mégis nagyon szép bútorok. Még soha nem láttam ilyen gyönyörű házat. Miután kicsodálkoztam magam, ami beletelt vagy fél órába, elkezdtem megkeresni Edward személyes tárgyait. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy mindent megtaláljak, amit Edward szeretne megőrizni a múltjából. A könyvekkel kapcsolatban nem csodálom, hogy nem hitte el, hogy mindet el tudom vinni, hiszen egy egész fal, csak könyvespolc volt a szobájában, és telis tele volt mindenféle regényekkel, és tankönyvekkel. Ketten már nyithatunk egy tisztességes könyvtárat is. Két bőröndbe bepakoltam mindent, amit csak tudtam, aztán hazamentem, majd újra vissza. Három körrel tudtam csak hazavinni az összes könyvét, de megérte, mert Edwardot olyan boldognak láttam a könyveit nézegetve, mint még soha. Mire én végeztem az átköltöztetéssel, addig Edward sem tétlenkedett. Az összes könyvet, beleértve az enyémeket is bedobozolta, hogy könnyen szállíthatóak legyenek. Délutánra már indulásra készen álltunk. Mindent összecsomagoltunk a bútorokon kívül, de azokra nem lesz szükség ott, ahova megyünk, mivel az új házunk bútorozott. Házunk. Kifejezetten tetszett a többes szám. Ennyi év magány után végre nem vagyok egyedül. Van egy társam, akit már most fiamként szeretek. Az életem egy csapásra megváltozott, hála egy csodálatos asszonynak, aki megígértette velem, hogy megmentem a fiát.



(Edward szemszöge)



Vártam is az estét, meg nem is. Kicsit ellentmondásos érzés volt. Meg kellett tennem, hiszen még csak normálisan el sem tudtam búcsúzni az édesanyámtól, de a szívem mélyén tudtam, hogy attól egy kicsivel sem lesz jobb, ha odamegyek, és látom, hogy imádott anyám már egy hideg kriptában fekszik. Túl korán távozott. Kedves, idős néniként kellett volna csendben elaludnia, legalább száz évesen. Nem pedig szenvedések közepette, és ilyen fiatalon. Minden az én hibám. Hogyha képes lettem volna nyugton maradni, és nem megyek be a városba, akkor nem viszem haza ezt a nyavalyás kórt, és még mindig egészséges és boldog lenne. Nem érdemlem meg, hogy létezzek.

- Mehetünk? – szakított ki Carlisle a gondolataimból.

- Igen – mondtam keserűen.

Lassan sétáltunk a temető felé, emberi tempóban. Nem is szerettem volna rohanni. Beletelt legalább húsz percbe, amíg odaértünk, de egyáltalán nem zavart. Jól esett az esti friss levegő, és a csend. Amikor beértünk a temetőbe azonnal a kriptánk irányába indultunk. Amikor megálltam az ajtó előtt a szemem bizseregni kezdett, de könnyem nem hullt. Ezek szerint a vámpírok sírni sem tudnak, de ezt most inkább nem kérdezem meg Carlisle-tól. Majd egy más alkalommal, amikor nem lesz ilyen nyilvánvaló, hogy miért kérdezem. Már így is éppen elég, hogy egyszer sírni látott. Apám mindig azt mondta, hogy egy férfi nem sír. Úgyhogy ezt a tevékenységemet mindig titokban végeztem a takaró alatt, miután megkaptuk édesapám halálhírét. Nem okozhattam csalódást a családomnak.

- Magatokra hagylak – szakította meg Carlisle a csendet.

- Köszönöm – biccentettem felé. A következő pillanatban pedig már több, mint száz méterre állt tőlem. – Szia, anya – kezdtem bele. – Kérlek, bocsáss meg, amiért nem hallgattam rád, és bementem a városba intézni az ügyeket. Ha szót fogadok, még most is élnél – motyogtam lehajtott fejjel. – Remélem, megtalálod apát odafönn, és boldogok lesztek újra együtt. Sosem felejtelek el, és mindig szeretni foglak téged, és apát is. Szeretlek – simítottam végig a feliratom, néhány percig még néztem a helyet, ahol a családom tagjai nyugszanak, majd megfordultam és elindultam Carlisle felé. Együtt érzően a vállamra tette a kezét, amikor mellé értem, én pedig hálásan pillantottam rá. Legalább valaki mellettem áll, amikor az egész világ felfordult körülöttem.

Tartozni valakihez - 14. fejezet

14. fejezet




(Carlisle szemszöge)



Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt, de aztán lenyomtam a kilincset és szélesre tártam a bejáratot. A látvány, ami fogadott nagyon meglepett. Nem az, hogy két vámpír állt előttem, hiszen mind tudtuk, hogy vámpírok, hanem az, hogy a szemeik éppen olyan arany színben pompáztak, mint a családom minden tagjának. Még soha életemben nem találkoztam vegetáriánus vámpírokkal a hosszú éveim során rajtunk kívül. Pedig már azt hittem, hogy Arónak igaza volt, és soha egy vámpír sem választaná ezt az életmódot segítség nélkül, de a jelek szerint tévedtem. Egészen biztos voltam benne, hogy a két vámpír párt alkot, ez látszott az előttem álló férfi tartásából. Ahogy maga mögé tolta a lányt, akit a testével védelmezett az esetleges veszélytől. A férfi izmos volt, de nem úgy, mint Emmett, inkább szikár, magas, és bőrét rengeteg harapásnyom tarkította, szőke tincsei kissé ziláltak volta, de valahogy földöntúli nyugalmat éreztem a közelsége miatt. A lánynak csak a fejét láttam, de ami lenyűgözött benne a legjobban, az a széles mosolya volt, ahogy boldogan figyelt engem. Fekete tincsei finoman omlottak le az arca mellett, és a szemében csak kedvességet, és szeretetet láttam.

- Helló, Carlisle – szólalt meg váratlanul a lány, én pedig teljesen ledöbbentem.

- Ismerjük egymást? – néztem rá értetlenül, hiszen emlékeznem kellene rá, hogyha már találkoztunk volna.

- Még csak mi ismerünk – mosolygott rám a lány, és kiszökkent párja mögül, hogy megöleljen. Először lefagytam egy pillanatra, de aztán viszonoztam a gesztust. – De nemsokára ti is megismertek minket. A nevem, Alice – mondta, amikor elengedett. – Ő pedig a szerelmem, Jasper – mutatott a férfire, akinek gondolkodás nélkül kezet nyújtottam, és ő is habozás nélkül elfogadta. Eléggé összezavarodtam a kijelentéstől, hogy „még csak mi ismerünk”.

- Üdvözöllek titeket. Mégis, hogy értetted azt, hogy még csak ti ismertek minket? – kérdeztem kíváncsian.

- Alice a jövőbe lát – válaszolta Jasper, én pedig újfent meglepődtem. Ilyen képességgel még soha nem volt alkalmam találkozni.

- Kérlek, gyertek be és meséljetek el mindent – mondtam mosolyogva, és félreálltam az ajtóból. Jasper megfogta Alice kezét, és maga mellett tartotta, valószínűleg, még nem bíztak bennünk, legalábbis a férfi, de ezt meg lehet érteni, hiszen nekünk is idő kell, amíg a bizalmunkat adjuk egy másik vámpír családnak. A lányok alaposan végigmérték a két jövevényt a szemükkel, és döbbenten összenéztek, miután felfedezték a szemük színét is, ami megegyezett a miénkkel.

- Ők itt a feleségem, és a lányom – mutattam a lányokra. – Esme, és Rosalie.

- Én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mutatkozott be Alice is. – Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk – mosolygott, majd közelebb lépett először Esméhez. Kedvesem azonnal magához ölelte a lányt, nem is vártam tőle mást.

- Én is nagyon örülök, hogy találkozhatunk – mondta szerelmem, majd miután elengedte Alice-t Jaspert is magához vonta. Rosalie csak ingerülten méregette az új jövevényeket. Láttam rajta, hogy nem igazán bízik bennük, bár általában a lányom szívét nem két perc megtörni, ez eddig még csak Emmettnek sikerült, de idővel mindig megenyhül.

- Megkérdezhetem, hogy pontosan mi járatban vagytok erre? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést, majd hellyel kínáltam őket a kanapén.

- Természetesen – mondta Alice, miután leültek Jasperrel egymás mellé. – Mint már Jasper is említette, én látom a jövőt a döntések alapján. Volt egy látomásom arról, hogy a családotokhoz fogunk tartozni – mondta egyszerűen. Erre igazán nem számítottam, bár végtelenül örültem neki, hogy gyarapodik a család. – Úgyhogy Jasperrel úgy döntöttünk, hogy megkeresünk benneteket, és ha ti is akarjátok, akkor maradnánk is veletek – fűzte még hozzá, mire Rose felhorkant.

- Most komolyan azt várod, hogy elhiggyük nektek ezt az egészet, és gondolkodás nélkül befogadjunk a családunkba két idegen vámpírt? – kérdezte dühösen.

- Rosalie – szólt rá, Esme, de ezúttal nem sikerült leállítania a lányát.

- Ez lehet akár csapda is – mondta tovább lányom a magáét, de aztán hirtelen elhallgatott, és az arcára földöntúli nyugalom ült ki.

- Jól vagy? – léptem elé, és aggódva fürkésztem az arcát. Rosalie, ha egyszer belekezd, akkor elég nehéz leállítani, most meg csak úgy abbahagyta.

- Persze, mi bajom lenne? – kérdezte lágyan, majd újra csendbe burkolózott.

- Mi történt vele? – kérdezte Esme idegesen.

- Sajnálom, de már túl ideges volt – nézett ránk Jasper bocsánatkérően. – Alice-t is túlságosan kezdte elkeseríteni az ellenséges viselkedésével, úgyhogy megnyugtattam – mondta a férfi teljesen természetesen. Mit csinált? Lenyugtatta?

- Hogy mondtad? – kérdeztük Esmével döbbenten.

- Ez a képességem, irányítani tudom az érzéseket – válaszolta Jasper egyszerűen, mintha csak egy teadélutánra hívna meg valakit.

- Értem – mondtam komolyan, igazából már borzasztóan kíváncsi voltam a jövevényekre. Nekem igazán szimpatikusak voltak a furcsa jellemzőik ellenére is. Bár mi számít furcsának? Volterrában én voltam a csodabogár. – Kérlek, meséljetek magatokról. Hogyan változtatok át? Mióta vagytok együtt? Mióta vagytok vámpírok? Minden érdekelne – kérdeztem csillogó szemekkel, nagyon kíváncsi voltam rájuk, hiszen ők is az állatvéren való életet választották. Vagy hasonló az önuralmuk, mint nekem, vagy nagyon erős az akaratuk.

- Kezdd te, Jasper – mondta Alice lesütött szemekkel, mire Jasper megértően Alice vállára tette a kezét és magához húzta, majd mesélni kezdett.

- 1843-ban születtem. Tizenhat éves koromban léptem be a seregbe, mert szükség volt rám. Konföderációs tiszt lettem. Egyik éjjel megtámadtak 1863-ban az amerikai polgárháború idején. Hirtelen három gyönyörű nő termett előttem, és elkaptak. Az egyik, név szerint Maria átváltoztatott magának. Tudta, hogy befolyásos tiszt, és jó stratéga vagyok, ezért úgy gondolta, hogy szüksége van rám. Az én feladatom volt kiképezni az újszülött vámpírjait, akiket folyamatosan frissített, majd miután már nem voltak erősebbek, mint az átlag, csak néhányat tartott meg közülük. A többiek máglyán végezték. Úgyhogy a legtöbb katonája, csak egy évig élt vámpírként, majd a tűz martaléka lett. Belefáradtam ebbe az életstílusba, és elhagytam az előző családomat, hogy új életet kezdhessek, ami normális. Akkor találkoztam Alice-szel, aki rám várt egy fogadóban. Látta, hogy találkozni fogunk, ezért elém jött, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Azóta együtt vagyunk, és boldogan élünk. Nagyon sokat segít nekem, az átállásban, ami bevallom, elég nehezen megy. Viszont azt is tudnotok kell, hogy majdnem egy évszázadon át emberek vérén éltem, és csak néhány hónapja tértem át az állati vérre, ez az igazság. Úgyhogy, ha nem akartok magatok közé fogadni én megértem – fűzte még hozzá.

- Magadtól tértél át, igen hosszú idő után, szerintem ez igenis nagy önuralomról tesz tanúbizonyságot, és csak az számít, hogy most már így akarsz élni. Én a helyedben büszke lennék arra, amit elértél – mondta Esme gyengéden, és láttam rajta, hogy már most úgy tekint Alice-re és Jasperre, mintha a saját gyerekei lennének. Be kell vallanom, hogy nekem is szimpatikusak voltak már az első pillanatban, ahogy megláttam őket.

- Szerintem is fantasztikus, amit elértetek ketten – mondtam őszintén, majd Alice felé fordultam, aki még mindig a padlót fixírozta idegesen.

- Nekem nincsenek emberi emlékeim – suttogta szomorúan. – Egy pincében ébredtem fel néhány hónappal ezelőtt, és semmire sem emlékeztem. Azt sem tudtam, hogy vámpír vagyok, csak amikor elbódított a vér, de nem bántottam senkit. Szarvasokon éltem, majd egyik nap rám tört egy látomás, hogy valakit baleset ér, és én megmentettem, anélkül, hogy bántottam volna. Ezen felbátorodva bementem a városba és kutatni kezdtem a fajtánk után, de aztán Jasper felvilágosított, hogy amit az emberek tudnak rólunk, az általában csak dajkamese. A második látomásom Jasperről szólt, akit gondolkodás nélkül megkerestem, és azóta, hogy találkoztunk, együtt élünk. Nemrégen láttalak benneteket, szintén egy látomásban, és úgy döntöttünk, hogy megkeresünk, és most itt vagyunk – fejezte be Alice a mondandóját. Még soha nem hallottam olyanról, hogy valaki elveszítette volna az emberi emlékeit az átváltozás során, hacsak nem kapott valamiféle sokkot. Mert akkor viszont előfordulhat. Majd utána nézek, talán vissza tudom adni az emlékeit.

- Nagyon örülünk, hogy itt vagytok – simított végig Esme Alice fején, aki hálásan rá mosolygott. – Annak is örülnénk, hogyha maradnátok, legalábbis én nagyon boldog lennék – tette még hozzá.

- Egyetértek – bólintottam én is.

- Én továbbra sem rajongok ezért az ötletért, de úgyis le fogtok szavazni, mint mindig – mondta Rosalie dacosan, majd felvonulta szobájába.

- Ne haragudjatok rá, kérlek – böktem fejemmel az emelet felé. - Rosalie, elég nehezen bízik meg az emberekben, illetve esetünkben, a vámpírokban, de ha adtok neki, egy-két napot megbékél veletek. Tud ennél sokkal kedvesebb lenni, csak nem szereti a változást. Én és a feleségem is nagyon szeretnénk, ha maradnátok, és abban is biztos vagyok, hogy Edward és Emmett is nagyon kíváncsi lenne rátok – magyarázkodtam, reméltem, hogy hallgatnak rám, és eszükbe sem jut elmenni. Alice tekintete hirtelen üvegessé vált, mire Jasper azonnal a vállára tette a kezét.

- Mit látsz, Édes? – kérdezte szerelmétől gyengéden.

- Azt, hogy minden rendben lesz. Adjunk neki időt – mosolyodott el Alice, tehát valami jó dolgot látott, aminek nagyon örültem. Akkor biztosan maradnak.

- Megmutatom a vendégszobát – ragadta meg azonnal Esme Alice kezét és az emelet felé kezdte húzni, Jasper pedig csak megcsóválta a fejét, és követte őket.



(Alice szemszöge)



A látomásom után újra visszatért a remény, hogy Rosalie nemsokára elfogad minket. Nem azért csinálta, mert nem tud minket elképzelni a testvéreinek, hanem mert megijedt, hogy túl erős a képességünk, és esetleg bánthatjuk őket, vagy felfigyelnek ránk olyanok, akiknek nem kéne, viszont, hogyha még két napig kitartunk, akkor meg fog békélni velünk. Láttam, ahogy mosolyogva megyünk együtt vásárolni, és jól érezzük magunkat. Most már minden rendben lesz. Boldogan követtem Esmét az emeletre, hogy végre abban a szobában lehessek, amit Jasper és én rendezünk be magunknak. Viszont amikor beléptem az ajtón az új anyám után csalódnom kellett. Ez a szoba, nem az a szoba volt, amit láttam. Valamilyen döntés időközben megváltozott, mert a látomáson is kicsit összekuszálódott, de az biztos, hogy szeretnék, hogyha hozzájuk tartoznánk. De én akkor is azt a szobát szeretném, amit láttam, úgyhogy ezt meg kell oldanunk valahogy.

- Esme, nekem volt egy látomásom a szobánkról és az nem ez volt. Ne értsd félre, ez a hely is gyönyörű, de az a szoba, amit én láttam szintén az erdőre nézett, csak egy kicsit nagyobb volt és egybenyílt egy másik szobával, egy dolgozószoba szerűséggel – magyaráztam, mire Esme szeme felcsillant.

- Az a szoba, amelyikről beszélsz, sajnos már foglalt. Edward már beköltözött oda – mondta határozottan.

- De én láttam, hogy az lesz a miénk Jasperrel – akaratoskodtam, mint egy kisgyerek. Legalább valami történjen tényleg úgy, ahogy a látomásomban.

- Beszéld meg vele, Kedves – mosolygott rám melegen, majd kiment a szobából. A következő pillanatban pedig Jasper lépett be.

- Mi a baj, Kicsim? – kérdezte meglepődve. – Hiszen itt vagyunk, és azt mondtad, hogy majd Rose is megbékél – ölelt magához védelmezőn.

- A látomásom teljesen összekuszálódott, semmi sem történik pontosan úgy, ahogy láttam – mondtam morcosan.

- Biztos valaki másképpen döntött, de ez nem jelenti azt, hogy az új jövő rossz lenne – mondta határozottan, és megpuszilta a fejem búbját.

- Nem mondtam, hogy rossz, csak azt, hogy más, viszont nagyon szeretném azt a szobát, amit láttam – nyafogtam.

- Akkor majd megbeszéljük a szoba jelenlegi gazdájával a cserét – ígérte, de nekem ez most nem elég.

- Edwardé a szoba és ő most nincs itthon – mondtam sejtelmesen, majd ártatlanul Jasperre pillantottam. – Szerintem, hogyha egy kicsit meggyorsítjuk a folyamatot, az csak jót tenne mindenkinek.

- Alice, te valamin töröd azt az okos, kis fejedet – nézett Jasper mélyen a szemembe. – Miért érzem úgy, hogy ezzel valakit, teszem azt, Edwardot, nagyon fel fogod bosszantani?

- Nem tudom, hogy miért hiszel ilyeneket – kuncogtam fel, majd kézen fogtam és átszaladtam vele Edward szobájába.

Történet szerelemről és családról - 8. fejezet

Új élet




(Carlisle szemszöge)



Sokáig fogtam még Elisabeth ernyedt kezét, egyszerűen nem voltam képes csak így itt hagyni. Jobban a szívemhez nőtt ez a két ember, mint bárki, akivel az átváltozásom óta találkoztam. Kivéve persze Esmét, akire még ma is jól esik visszagondolni, még akkor is, hogyha csak egy pillanatra eszembe jut az a hét évvel ezelőtti rövid találkozás. Már hét éve, biztos vagyok benne, hogy most már férjes asszony, és talán gyermekei is vannak. Remélem boldog. Bár nekem is lehetne családom, valaki, akivel megoszthatom a mindennapokat, nem ez így nem igaz, akivel megoszthatom az örökkévalóságot. Talán ez a fiú lesz az, aki követi majd az én életmódomat, és hagyja, hogy fiamként szeressem. Őt tudnám úgy szeretni. Rövid ismeretségünk alatt kiderült, hogy nagyon is rendes és tisztelettudó, valamint komoly fiatalember. Meg tudná tanulni az önuralmat, de vajon meg van-e a jogom hozzá, hogy ezt tegyem vele, azért mert haldoklik. Az édesanyjának megígértem, és én még soha nem szegtem meg a szavam, úgyhogy meg fogom tenni. Megmentem a fiát, hogy megismerhesse az önállóságot, és a szerelmet, ahogy azt az édesanyja kívánta a halálos ágyán, és elfogadom azt is, hogyha emiatt esetleg meggyűlöl, de mindent el fogok követni, hogy ez ne történjen meg. Gondolataimból Edward mocorgása szakított ki.

- Anya – nyögte elfúló, rekedt hangon. Majd nehézkesen az édesanyja felé fordította a fejét. Én pedig szomorúan néztem a szemébe. – Ugye, nem? – kérdezte, de nem is várt a válaszomra, mert az arcán rögtön legördültek az első könnycseppek.

- Sajnálom – mondtam együtt érzően, majd elengedtem az édesanyja kezét, és Edward vállára tettem a kezem, aki két kezével rejtette el arcát, miközben gyászolta az édesanyját. Nem lehetett könnyű az élete, néhány év alatt elveszített mindenkit, akit szeret. Ráadásul ő is haldoklik. – Köszönöm – suttogta egy idő után. – Azt is, hogy vele volt, és vigyázott rá, amikor…

- Nincs mit – mondtam őszintén.

Még mondani szeretett volna valamit, de már nem nagyon tudott megszólalni, inkább csak értelmetlen motyogásra futotta tőle. A homlokához érintettem a kezem, ő pedig felszisszent a hirtelen jött hidegtől, ami érte. A testhőmérséklete elérte a kritikus szintet, tehát már csak órái vannak hátra. Éjszaka fog eljönni az idő. Hogyan tudnám úgy megoldani, hogy senkinek se tűnjön fel, hogy a fiú már nincs a kórházban. Talán, hogyha az édesanyjával együtt halottnak nyilvánítanám, és levinném őt a halottasházba, akkor onnan észrevétlenül ki tudnám vinni az éj leple alatt. Nem lakom nagyon messze, főleg, hogyha futva megyek odáig. Öt perc alatt elintézem a dolgot, és senki nem fog észrevenni. Ahogy elkészült a tervem, adtam Edwardnak még egy kis altatót, amitől rögtön el is veszítette az eszméletét, ahogy terveztem. Néhány perccel később már a halottasházban voltam Edwarddal, Elisabeth-tet pedig az egyik ápolónő volt kedves és segített lehozni. Visszamentem dolgozni, mintha mi sem történt volna, és ügyeltem rá, hogy visszaérjek majd akkorra, amikor Edward magához tér. Minden tökéletesen a terveim szerint alakult. Kivéve azt, hogy kevesebb időm volt, mint hittem. Amikor visszaértem a fiúhoz bár még életben volt, de már csak alig. Valószínűleg az édesanyja halála után, úgy döntött, feladja a küzdelmet a betegség ellen és követi őt a halálba. Már csak percei lehettek hátra, ezért nem kockáztathattam.



- Edward, nem lesz semmi baj. Sajnálom, de ezt most nagyon fog fájni egy ideig, viszont meg fogsz menekülni, ezt megígérem – suttogtam a fülébe, miközben elfordítottam a fejét oldalra.

Nem igazán tudtam, hogy hogyan lenne jobb túlesni a harapáson, ezért úgy határoztam, hogy gyors leszek és határozott. A fogaimat a vénájára tapasztottam, borotvaéles fogaimmal könnyűszerrel áthatoltam a puha bőrön, a következő pillanatban pedig már éreztem a torkomon lefolyni a forró, éltető erőt. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem bírom abbahagyni, annyira édes, és finom volt, sokkal kellemesebb íze volt, mint bárminek, amit eddig levadásztam, de még időben észbe kaptam, hogy egy ártatlan fiú fekszik itt előttem, és nem egy szarvas, vagy medve, aminek bűntudat nélkül veszem az életét. Hirtelen rántottam el a fejem az élet forrásától, és a biztonság kedvéért néhány pillanatig kissé távolabb álltam meg az ágytól. A vére illata nem bódított el, de a mámor, amit éreztem, miközben belekóstoltam sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint hittem. Mikor már biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi baj, mert teljesen lehiggadtam, a karjaimba kaptam Edwardot és kiugrottam vele a nyitott ablakon, majd a háztetőkön átugorva rohantam vele egészen az erdő szélén álló házamig. Itt senki sem fogja hallani a panaszos, fájdalmas kiáltásokat, amikor már elviselhetetlenül fog égni az egész teste. Alig, hogy feltéptem a házam ajtaját, Edward fájdalmasan felüvöltött. Még mindig emlékeztem rá, hogy milyen volt az átváltozás, ezért tökéletes át tudtam érezni a fiú fájdalmát, hiszen én is pont ugyanígy égtem több, mint kétszáz évvel ezelőtt, sőt lassan már háromszáz éve. Szinte éreztem, hogy a lángok mardossák minden egyes porcikámat és én semmit sem tehettem ellene, csak egyre rosszabb lett.

- Nem lesz semmi baj, csak tarts ki – bíztattam, de tudtam, hogy most nem igazán tudom meggyőzni erről, hogyha egyáltalán hallotta azt, amit mondtam neki.

Vissza kell mennem a kórházba, és el kell rendeznem, hogy eltűnhessek innen Edwarddal, hogyha átváltozott. Senki nem láthatja meg, hogy mégis életben van. Összeszedtem minden szükséges dolgot, Edwardot bezártam a házba, és már rohantam is vissza a kórházba. Az éj leple elfedte, hogy milyen gyorsan ugrálok végig a háztetőkön. Ahogy visszaértem rendbe szedtem az öltözékem, majd visszamentem a kórtermek felé. Megálltam a nővérpultnál, ahol Georgina ült, mint mindig. Nagyon kedves és megbízható asszony volt, úgyhogy bátran fordultam hozzá bármilyen kéréssel.

- Jó estét, Georgina – mosolyogtam rá kedvesen.

- Jó estét, Dr. Cullen – viszonozta a gesztust.

- Megkérhetném, hogy segítsen nekem – néztem rá reménykedve.

- Hát hogyne – vágta rá azonnal Georgina.

- Mrs. Masentől kaptam egy borítékot, amiben elegendő mennyiségű összeg van, egy tisztes temetésre a saját maga számára. Szerette volna, hogyha a családi kriptában helyezik nyugovóra – kezdtem bele a mondandómba. Csak azt hibádzott az igazságból, hogy a boríték tőlem származott, de ezt soha nem fogja megtudni senki. Viszont abban biztos voltam, hogy Mrs. Masen a családi kriptában szeretne nyugodni, mivel beszéltünk erről is rövid ismeretségünk alatt. – Megkérhetném, hogy intézkedjen az ügyben? Nem kérném erre, ha lenne más megoldás, de nem maradt már senki más hozzátartozójuk, és önben megbízom. Magam is megoldanám, hogyha lenne rá időm, de egyfolytában hozzák az új betegeket – magyarázkodtam, és tudtam, hogy erre a megbízható, és jólelkű nőre nyugodtan rábízhatom Elisabeth örök nyugalomra helyezését. Érte már többet nem tehetek, de ezt még úgy éreztem, hogy meg kell tennem.

- Természetesen, mindent elintézek – mondta együtt érzően.

- Köszönöm, Georgina, ön egy Angyal – mosolyogtam rá. Mire azonnal elpirult. Hát igen, az évek során, ahogy az emberek egyre kevésbé voltak babonásak a hölgyek elkezdtek engem egyre ellenállhatatlanabbnak látni, de természetesen nem használtam ki a helyzetemet. Most először hatottam egy nőre a vonzerőmmel, de ezt sem szándékosan csináltam. Bár be kellett ismernem, hogy egy kicsit tetszett a helyzet.

- Ó, ugyan… - legyintett Georgina, és már el is kezdett intézkedni Elisabeth ügyében.



Mint, aki jól végezte dolgát indultam tovább, hogy valamilyen magyarázattal eltűnjek a városból, mivel Edwardnak, mint újszülöttnek szüksége lesz még a távolságra az emberektől. El sem tudtam képzelni, hogy milyen indokkal győzzem meg Billt arról, hogy elengedjen engem a kórházból, hiszen nagy csalódást okoznék, hogyha csak úgy itt hagyján őket a bajban. Valami nagyon jó indok kellene, de most hirtelen egy sem jut eszembe. Idegesen toporogtam barátom és munkaadóm ajtaja előtt, de semmire sem jutottam. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem, hogy mikor jött ki az irodájából.

- Carlisle, hallasz? – kérdezte, mire felkaptam a fejem.

- Tessék – vágtam rá. – Kérdeztél valamit?

- Már percek óta szólongatlak, de te csak itt állsz, és magad elé meredsz – mondta Bill határozottan.

- Bocsáss meg, azt hiszem, hogy csak kicsit fáradt vagyok – válaszoltam. Ez elég hihető, tekintve, hogy egy hete jóformán nem is láttam a házam. Illetve ma igen, de csak néhány percre.

- Ezen nem csodálkozom – bólintott Bill. – Igazság szerint, megint kérni szeretnék tőled valamit, de előre leszögezem, hogy nem kell elvállalnod, hogyha nem akarod – kezdett bele a mondandójába.

- Hallgatlak – mondtam határozottan. – Mondd el, hogy mi az és megbeszéljük.

- Rendben, szóval az lenne a kérdés, hogy hajlandó lennél-e vidéki munkát vállalni? Az egyik főiskolai jó barátom hívott, hogy náluk is kitört a járvány, de nincs megbízható orvosa, aki már találkozott a kórral. Egy kisvárosban van a kórház fenn a hegyekben, az egészet erdő veszi körül, tehát ki nem tud törni a nátha, igazából azt sem tudja, hogy hogyan érte el őket, bár lehet, hogy még régebben vitte be valaki és lappangott. Egy nehézség adódik, hogy ugyanúgy be kellene járnod, mint ide, mert az új orvosnak fenntartott ház, kicsit messzebb van a várostól, de vezet oda út, így nem okozhat gondot a közlekedés. Ha akarod, akkor természetesen adok gondolkodási időt – magyarázta Bill, és én nagyon örültem az ajánlatnak, hiszen éppen kapóra jön, hogyha egy ilyen helyre akarnak áthelyezni.

- Nagyon szívesen kisegítem a barátodat – vágtam rá szinte azonnal. – Ha szükségük van egy orvosra, akkor természetesen odautazom. Itt van elég embered.

- Tehát, akkor szólhatok neki, hogy számíthat rád? – kérdezte nagyon sóhajtva.

- Igen, természetesen – bólintottam rá.

- Nagyon köszönöm, Carlisle – szorította meg a kezem. – Ha neked is megfelel, akkor úgy négy-öt napod lenne, hogy elrendezd itt a dolgaid, és utána kellene útnak indulnod. Természetesen, akkor a ma esti műszakod után nem kell többet bejönnöd, hogy legyen időd mindenre. Megoldható?

- Igen, így rendben lesz – mondtam határozottan. – Akkor, ha ezt megbeszéltük, vissza is mennék a betegeimhez – fűztem még hozzá.

- Persze, menj csak – mondta Bill azonnal. – Ne haragudj, hogy feltartottalak – tette még hozzá.

- Semmi gond. Viszlát, Bill – köszöntem el, majd eltűntem a kórtermek felé vezető folyosón.

Hát mégis csak szerencsém volt. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna. Nem kellett megbántanom és cserbenhagynom egy barátomat, ráadásul pedig még egy olyan helyre is mehetünk, ahol Edwardnak is tökéletes lesz a környezet az önuralom elsajátításához. Az éjjel további része ugyanúgy telt, mint bármelyik műszaké. A betegek csak özönlöttek, én pedig elláttam őket a segédeimmel. Sajnos, továbbra is ez volt minden, amit tehettem. Amikor hajnalodott bementem még Bill irodájába, hogy elköszönhessek tőle, mivel valószínűleg soha többé nem fogunk találkozni, hiszen elég gyanús lenne, hogy nem öregszem. Elszomorított, hogy ismét elveszítek egy barátot, ez mindig is így ment. Mindenkit el kell hagynom, hogy ne jöjjenek rá a titkomra. Hiába kedvel engem a Volturi, akkor is ugyanaz a sors várna rám, mint bármelyik törvényszegőre, úgyhogy jobb, ha nyugton marad a vámpír, és betartja a szabályokat. Sietősen igyekeztem a házam felé, ahol Edward valószínűleg még mindig vonaglott a kíntól. Nappal sajnos nem mehettem a saját tempómban, nehogy meglássanak, sétálva pedig eltartott egy kis ideig, de azért odaértem végre.

Minden úgy volt, ahogy gondoltam. Edward még mindig az ágyon vonaglott a kíntól és bár próbálta visszatartani a kiáltásokat, ez látszott rajta, de azért kiszöktek az ajkain át. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét, majd nyugtató szavakat kezdtem mormolni neki, de valószínűleg semmit sem fogott fel a szavaimból.



(Edward szemszöge)



Az egész testem égett, mintha csak a pokol legmélyebb bugyraiban lennék, pedig nem rémlett, hogy bármit is elkövettem volna életem során, amiért pokolra kellene jutnom. A kín egyre elviselhetetlenebb lett, én pedig legszívesebb rimánkodtam volna a gyors halálért, de mégsem tettem meg. Ha ez a büntetésem, akkor ki fogom bírni. Hirtelen azonban úgy érzetem, mintha valaki megszorítaná a kezem, és valamit mormolt lágy, dallamos hangon, de nem fogtam fel az értelmét, ennek ellenére valahogy mégis megnyugtatott. Mintha még a fájdalmat is enyhítette volna egy kissé. Nem tudtam volna megmondani, hogy mióta fekszem már ott, és szenvedek a lángoktól, de azt tudtam, hogy valaki van mellettem, aki folyamatosan nyugtatni próbál több-kevesebb sikerrel. Már azt hittem, hogy mindjárt vége a szenvedéseimnek, amikor valami sokkal rosszabb következett. A szívem örült iramban kezdett dobogni és lángolni, majd hirtelen megszűnt minden fájdalmam. A testem elernyedt és én boldog voltam, hogy vége van. Nem akartam megmozdulni, semmit sem akartam, csak élvezni, hogy már nem lángol a testem, minden sokkal jobb lett. Az illatokat intenzíven éreztem, hallottam, hogy kint süvít a szél, és hogy idebent nem csak az én légvételeim vannak. Valaki más is van itt. A szemem hirtelen kipattant, és valamiért úgy éreztem, hogy fel kell ugranom és meg kell védenem magam. Ösztönösen felpattantam, a falnak vetettem a hátam és támadásra kész pozíciót vettem fel, még egy morgás is elhagyta a torkomat. Morgás? Mióta morgok, mint egy vadállat?

- Nyugodj meg, Edward – hallottam meg a nyugtató hangot. – Nincs semmi baj, tőlem nem kell félned – folytatta tovább. A hang irányába fordítottam a fejemet, és valaki olyan állt velem szemben, akire végképp nem számítottam.

- Dr. Cullen? – néztem rá döbbenten. Mi folyik itt? Én már semmit sem értek. Az utolsó, amire emlékszem, hogy édesanyám halálát siratom, majd elsötétült a világ. Aztán valaki azt suttogta, hogy „Edward, nem lesz semmi baj. Sajnálom, de ezt most nagyon fog fájni egy ideig, viszont meg fogsz menekülni, ezt megígérem”, azután éles fájdalom hasított a nyakamba, majd a helyzet egyre csak rosszabb lett. Ezek szerint a kínjaim közben is Dr. Cullen volt itt mellettem és mormolta a nyugtató szavakat.

- Igen, Edward, én vagyok az, ne félj – mondta nyugtatóan, én pedig felegyenesedtem.

- Mi történt velem? Miért ég a torkom? Olyan, mintha ezer tűvel szurkálnák – kérdeztem kétségbeesetten.

- Azért ég a torkod, mert szomjas vagy – mondta határozottan.

- Akkor esetleg kaphatnék egy pohár innivalót? – néztem rá kérdőn.

- Neked most vérre van szükséged. Kérlek, ülj le egy pillanatra, és mindent elmagyarázok – kérlelt.

- Inkább állnék. Mi az, hogy vérre van szükségem?

- Összefoglalom most röviden, hogy ne kelljen sokáig szenvedned a többit, pedig majd megbeszéljük a vadászat után – mondta határozottan, én pedig csak bólintottam. Addig sem fájt annyira a torkom.

- Én vámpír vagyok – kezdett bele, nekem pedig elállt a lélegzetem. – Az igazság az, hogy már jócskán elmúltam kétszáz éves, sőt lassan háromszáz leszek. 1640-ben estem egy vámpírtámadás áldozatául, és az lett belőlem is. Még soha nem változtattam át eddig senkit, de édesanyádnak megígértem, hogy nem hagylak belehalni a betegségbe, úgyhogy kihoztalak a kórházból és megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én. Más vagyok, mint a többé fajtánk béli, tudod, én csak állatok vérét iszom, embereket nem bántok, és remélem, hogy te is követni fogod a példámat. Természetesen, hogyha másképpen döntesz, akkor nem akadályozlak meg benne, de szívesen megtanítanálak, hogy hogyan tudsz uralkodni magadon – mondta el tömören a lényeget. Vámpír? Anyám kérte, hogy mentsen meg? Ez egyszerűen hihetetlen. Vámpírok nem is léteznek, illetve eddig ezt hittem, de ezek szerint mégsem csak a gyerekek ijesztgetésére kitalált lények. – Adsz nekem egy esélyt, hogy megmutathassam, hogyan élek? Kérlek.

- Rendben – bólintottam rá. Bár még nem igazán hittem ebben az egészben.

- Köszönöm – mosolyodott el. – Akkor most gyere, elviszlek vadászni, és utána már sokkal jobb lesz a torkod – ígérte és elindult a hátsó ajtó felé, én pedig szó nélkül követtem. Ahogy kiléptem az ajtón Carlisle után, azonnal az erdő szélén találtam magam. – Futni fogunk – fordult felém újra. – Csak hagyatkozz az ösztöneidre, nincs ember a közelben, úgyhogy engedj szabad utat a testednek – adta ki az utasítást, én pedig hallgattam rá. Egy pillanattal később már arra eszméltem, hogy száguldok a fák között. Megéreztem valami nagyon is csábító illatot és automatikusan arra kanyarodtam. Olyan volt, mintha leszállt volna a szemem elé egy vörös köd, és én csak a célpontot érzékeltem. Hamarosan meg is láttam a célomat. Egy vadmacska ült a faágon, az illata hihetetlenül csábított, úgyhogy rávetettem magam, és éles fogaimmal átszakítva a bundáját már hozzá is jutottam a számomra ellenállhatatlan folyadékhoz. Miután végeztem felálltam a tetem mellől, és szemeimmel rögtön megtaláltam Carlisle-t, aki elismerően nézett rám. Vártam, hogy mondjon valamit, és nem is kellett sokáig várakoznom.

- Mennyire kapar még a torkod? – kérdezte megértően.

- Már sokkal jobb, mint amilyen volt – mondtam határozottan. Tényleg így volt.

- Akkor, ha gondolod, most menjünk vissza a házba, és mindent elmondok neked, amit csak tudni szeretnél – ajánlotta fel a lehetőséget.

- Rendben – bólintottam és egy perccel később már futottunk is a ház felé.

:D

Egy különleges alkalom


Sziasztok! Megérkezett az első novella. Remélem, hogy tetszeni fog. :) Puszi, Drusilla

(Edward szemszöge)



Holnap leszünk együtt Bellával egy éve, ez egy csodálatos nap. Éppen azon a napon voltunk először a rétünkön, és onnantól számítjuk a szerelmünket is. A szerelmet, ami életkedvvel és boldogsággal tölti meg a napjaimat. Annyira hihetetlen, hogy ez az Angyal, ez a mesebeli lény hozzám akar tartozni, egy ilyen szörnyeteghez. Habár ő határozottan állítja, hogy nincs igazam, amikor azt hiszem magamról, hogy én csak egy lelketlen szörny vagyok, aki elveszi tőle az élet lehetőségét. Újabban Alice-szel már külön kis jelbeszédet dolgoztak ki a kifakadásaim elhárítása céljából. Egy hete is, amikor Bella azt mondta, hogy én vagyok az ő Őrangyala, már éppen tiltakozni akartam, amikor szerelmem jelentőségteljesen húgomra nézett, mire a következő pillanatban Alice már le is fogott Bella pedig a számat fogta be, és felváltva tartottak nekem előadást arról, hogy igenis van lelkem, nekem is és a családom minden egyes tagjának is. Addig nem voltak hajlandóak elengedni, amíg rá nem bólintottam a feltevésükre. Elég mókás jelenet volt, ez kétségtelen, mivel volt szerencsém látni Jasper gondolatain keresztül, akinek örökké hálás leszek, hogy Emmettnek nem újságolta el a jelenetet, mert néhány évig hallgathattam volna a megjegyzéseit és a gondolatait arról a néhány perces kis incidensemről.

Minden nap hálát adok azért, hogy ez a csodálatos lány szeret engem. A holnapi napunk, pedig különleges lesz, és ehhez most szükségem lesz Alice segítségére is, mert a szervezéshez ő ért igazán. Esme pedig a főzéshez, úgyhogy őt is meg fogom kérni, hogy segédkezzen a meglepetésben. Bár valószínűleg mindketten nagyon boldogok lesznek, hogy megkérem őket. Fel is akartam menni Alice-hez, amikor hirtelen a nyakamba vetette magát.

- Nagyon fog neki tetszeni a meglepetés. Ez annyira romantikus, Edward. Fantasztikus lesz. Te beszélj Esmével, hogy mi legyen a menü, én pedig máris megyek a rétre, Jasper segít felállítani a sátrat, utána elmegyek vásárolni, és holnapra minden készen áll majd, ahogy szeretnéd. Már itt sem vagyok, mert még egy csomó dolgot be kell szereznem – mondta és kirohant az ajtón a kocsija felé. Hát igen, tudtam, hogy Alice boldog lesz, hogyha megkérem, hogy segítsen nekem. Már éppen elindultam a konyha felé, ahol anya volt, amikor még meghallottam Alice csilingelő kiáltását. - Gombás ravioli, és friss narancslé, én pedig beugrom egy zsúrtortáért a kedvenc cukrászdájába. Virágot is hozzak?

- A virágot én szeretném elintézni, Alice, de a süteményt megköszönném – kiáltottam utána, majd folytattam utamat a konyha felé. – Szia, anya. Segítenél nekem? – kérdeztem reménykedve, mire Esme azonnal mosolyogva bólintott.

- Hát persze, mit szeretnél? – vigyorgott rám. Tehát Alice már megint előre elcsacsogott mindent mindenkinek. Mivel már egy órája eldöntöttem, hogy mit szeretnék, ezért anya, természetesen már tud róla.

- Anya, tudom, hogy tudod – mosolyodtam el én is.

- Nem baj, azért tőled is szeretném hallani – mondta csilingelve. Látszott rajta, hogy mennyire boldog azért, mert én is megtaláltam a szerelmet.

- Szeretnélek megkérni, hogy elkészítsd Bellának a kedvenc gombás ravioliját, a frissen facsart narancslével azt hiszem én is elbánok, most már – kérleltem.

- Nagyon szívesen megteszem. Bár Alice szerint tovább élne a facsarónk, hogyha inkább én készíteném el a gyümölcslevet is – fűzte még hozzá.

- Jól van, tudom, hogy egy konyhai csődtömeg vagyok, de gyorsan rendbe hoztam a múltkori kis balesetet – néztem rá anyámra, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Hát igen, az egy dolog, hogy leírták, hogy hogyan fűszerezzem be a csirkét, de azt nem fűzték hozzá, hogy hány fokon süssem egy órán át, úgyhogy gondoltam az a biztonságos, hogyha a legnagyobb hőfokon próbálkozom, mert akkor biztosan nem marad az ételben semmiféle baktérium, vagy ilyesmi. Mondjuk az is igaz, hogy se a csirke, se a sütő nem élte túl a megpróbáltatásokat, és ráadásul, még a háznak is szellőznie kellett egy hétig, mire a szag elpárolgott teljesen. Ilyenkor néha átkozom a vámpírszaglást. Rose, és Emmett el is ment nyaralni egy hétre. Azóta nem mehetek a sütő közelébe csak felügyelettel, amit azért megértek. Még jó, hogy anya türelmes tanár, mert én és a konyhaművészet nagyon-nagyon távol állunk egymástól. Ennyit arról, hogy én mindenben tökéletes vagyok. Még jó, hogy Esme ilyen csodálatosan kiismeri magát itt, különben szegény Bella szendvicsen élne, hogyha nálunk van, meg éttermi koszton, mert azt nem várhatom el, hogy ő főzzön itt. Elég dolga van az otthoni háztartással.

- Nagyon szép új sütő, Edward – mosolygott rám Esme. – Úgyis le akartam már cserélni a régit – fűzte még hozzá. Soha nem tudott mondani semmi rosszat egyik fogadott gyerekére sem, ezért imádjuk ennyire, őt nem lehet nem szeretni. – Szeretnél segíteni?

- Azt hiszem, hogy akkor én inkább elhagyom a konyhát és elmegyek azért a gyönyörű virágért, amit Bellának láttam nemrég – mondtam vidáman.

- Miért nem vetted meg, amikor már tudod, hogy mit szeretnél? – nézett rám kérdőn Esme.

- Azért, mert az üzlet már sajnos zárva volt, amikor odaértem, de most biztos, hogy nyitva van – válaszoltam és már fel is rohantam a szobámba, hogy felkapjam a pénztárcám, majd gyors búcsút vettem Esmétől és már száguldottam is a virágbolt felé, de amikor odaértem csalódnom kellett. Kétszer jártam körbe a boltot, de a kiszemelt tökéletes rózsaszín orchidea eltűnt. Csalódottan akartam kivonulni az üzletből, amikor megcsörrent a telefonom.

- Szia, Alice. Ne haragudj, de most nem érek rá – mondtam szomorúan. Az lett volna a tökéletes virág.

- Ne menj ki a virágboltból. A virág, amit választottál még meg van, de láttam, hogy valaki meg akarja venni, ezért odatelefonáltam, és megkértem az eladónőt, hogy tegye neked félre, úgyhogy csak kérned kell és már ki is hozza neked. A te neveden van.

- Köszönöm, Alice – derültem fel azonnal.

- Nincs mit – mondta boldogan, majd letette a telefont.

- Jó napot – mentem oda az eladóhoz.

- Önnek is, uram. Miben segíthetek? – kérdezte mosolyogva.

- Úgy tudom, hogy félretetettek egy orchideát Edward Cullen névre.

- Igen, azonnal hozom – mondta a hölgy, majd hátrasietett.

Egy perccel később már ott is volt azzal a csodálatos virággal, amit még tegnapelőtt néztem ki. „Milyen szerencsés lány. Jóképű, és még romantikus is ez a fiú.” – gondolta az eladónő, nekem pedig el kellett mosolyodnom ezen a megállapításon. Gyorsan kifizettem az orchideát, és megköszöntem, majd sietősen indultam hazafelé, mert még vadásznom is kellett. Mivel azt füllentettem Bellának, hogy messzire megyek vadászni, mert szeretnék oroszlánt fogni, azért találkozhatunk csak este annak ellenére, hogy péntek van. Úgyhogy még marad majd úgy egy órám, hogy elcsípjek néhány szarvast, hogy a szemeim aranyszínűek legyenek, amit annyira szeret. Miután mindennel végeztem, amit elterveztem, egy gyors átöltözés után, már rohantam is a szerelmemhez.



(Bella szemszöge)



Késik, azt ígérte, hogy nyolcra itt lesz, de már negyed kilenc. Tudom, hogy titkol valamit, csak azt nem tudom, hogy mit. Remélem, nem tervez túl nagy meglepetést a holnapi napra. Nem szeretem, amikor túl sokat költ rám. Én pedig egyébként is csak egy medált vettem neki, valami nagyobbat és szebbet szerettem volna, de a spórolt pénzemből ennyire futotta, bár szerintem nagyon aranyos kis bárányt találtam, amihez vettem egy ezüstláncot is. Kivettem a fiókból és újra megnéztem. Vajon tetszeni fog neki? Holnap kiderül, de már olyan izgatott vagyok miatta. Szépen visszahelyeztem a pici dobozba és elsüllyesztettem a fiók mélyére, hogy még véletlenül se találja meg. Nem mintha bármikor is kutakodott volna a szobámban, de olyan előfordult már, hogy kerestem valamit és segített megtalálni, úgyhogy ez a biztos. Feladtam a várakozást, és úgy döntöttem, hogy inkább elmegyek addig elvégezni az emberi teendőimet, amíg ideér. Nagyon bíztam benne, hogy mikor visszajövök a fürdőszobából, már az ágyamon fog ülni és várni. Kényelmesen letusoltam, majd fogat mostam, és egy kicsit megszárítottam a hajam egy törölközőben mielőtt felvettem volna a pizsamámat. Legnagyobb örömömre, amikor beléptem a szobába már az ágyamon ült és mosolygott rám. Azonnal odasiettem a kitárt karjai közé, és az ölébe fészkeltem magam.

- Késtél – suttogtam dorgálón, de azért apró csókot leheltem a szájára.

- Csak egy kicsit – mondta azzal a féloldalas mosollyal, amitől mindig elolvadtam.

- Több, mint fél órát – mondtam határozottan. – Az elég sok. Tudod késni még mindig a nők kiváltsága.

- Oh, sajnálom, ezt el is felejtettem – kuncogott fel, mire én is elnevettem magam.

Az este hátralevő része vidám beszélgetéssel telt, és észrevettem, hogy Edward finoman puhatolózik arról, hogy holnap mit csinálok, dolgozom-e. Szombat lévén általában náluk vagyok, és csak nagyon ritkán szoktam dolgozni, de volt egy olyan érzésem, hogy most az egyszer nem kifejezetten arra szeretne kilyukadni, hogy menjek át holnap is hozzájuk, hanem valami mást tervez. Csak tudnám, hogy mit. Ki kéne szednem valahogy belőle a terveit.

- Mit csinálunk holnap? – kérdeztem ártatlanul és mélyen a szemeibe néztem.

- Ügyes próbálkozás – villantott felém egy ellenállhatatlan mosolyt, majd alaposan belecsomagolt a takarómba és magához ölelt, miután kényelmesen elhelyezkedtem elkezdte dúdolni az altatómat, amire bárhol és bármikor képes voltam nyugodt álomba szenderülni.

- Legalább egy kicsi részletet? – rebegtettem a pilláimat, de csak vigyorogva megrázta a fejét. - Milyen ruhát vigyek? Ez fontos. Tudod, ha szabadban tervezel programot, akkor melegebb holmi kell, ha pedig nem, akkor egy csini ruci is jó lenne.

- Csini ruci? Ezt Alice-től tanultad? – húzta fel a szemöldökét. – Ez eddig nem szerepelt a szótáradban.

- Igen, de az kilenc Alice-szel töltött bevásárló-körút előtt volt. Most már jól beszélem a vásárlás nyelvét.

- Azt látom – mondta mosolyogva. – Ha Alice ezt most látta, akkor biztos, hogy otthon ugrál örömében és tervezi a következő vásárlás időpontját.

- Remek – nyögtem fel. Imádom Alice-t, hiszen a legjobb barátnőm, de azért néha már nagyon lefáraszt, amikor a huszadik boltban felpróbáltatja velem a hatvanadik ruhát is, amiről pontosan tudja, hogy jól fog állni.

- Csak vicceltem – suttogta Edward a fülembe.

- Semmit sem fogok kiszedni belőled, igaz? – kérdeztem az orromat ráncolva, sosem tudom elkápráztatni én is őt. Bezzeg ő engem. Ez így nem fair.

- Nem, bizony – bólintott határozottan. – Most viszont már aludnod kéne, hiszen holnap hosszú napunk lesz.

- Túl izgatott vagyok hozzá, hogy aludjak – motyogtam a mellkasába, de a hatást kissé lerombolta az a tény, hogy a mondat közben hatalmas ásítás tört ki belőlem.

- Mh…akkor teszünk ellene – suttogott Edward a fülembe, majd a hátamat cirógatta, amit nagyon szerettem, és az altatómat dúdolta, amitől mindig néhány percen belül elaludtam. Ez most sem volt másképp. Egyre nehezebbek lettek a szemhéjaim, majd mély álomba szenderültem.

Másnap reggel egyedül ébredtem az ágyban, de már régen voltam ennyire kipihent. Ez a mai nap más, mint a többi. Már alig vártam, hogy odaadhassam neki az ajándékát. Pár perc alatt lezuhanyoztam, fogat mostam, majd gyorsan összeszedtem a holmimat, mert Alice megbeszélte apuval, hogy ma a Cullen-házban aludhatok. Persze elméletileg Alice-nél, de ez már csak részletkérdés. Abban a pillanatban, ahogy mindennel elkészültem meghallottam a dudálást a ház elől. Azonnal kiszaladtam, és csak akkor tudatosult bennem, hogy süt a nap. Edward most Carlisle autójával jött értem, hogy ne lássák meg a bőrét, ahogy csillog a napfényben. Praktikus dolog a sötétített ablak. Bezártam az ajtót, majd odasiettem az autóhoz, a csomagomat bedobtam a hátsó ülésre, én pedig beszálltam az anyósülésre.

- Szia – mosolyogtam rá szerelmemre.

- Szia – mosolygott ő is, majd gyors csókot lehelt az ajkaimra. – Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni neked a csomagoddal, de nem szállhattam ki.

- Ugyan, ne butáskodj, sokkal fontosabb a csomagomnál az, hogy nehogy lelepleződjetek – mondtam, és megszorítottam a kezét. - Inkább élvezzük ezt a napot, hiszen ez a nap csak a miénk – mondtam biztatóan, mire a fájdalmat felváltotta a szemében a boldogság.

- Igazad van, Szerelmem – mondta Edward és már indított is.

Nem sokkal később már a Cullen háznál voltunk. Legnagyobb meglepetésemre senki nem volt otthon. Bevittük a táskámat Edward szobájába, majd szerelmem hirtelen felkapott és már száguldott is velem kifelé a házból.

- Edward, ne, a táskámban volt az ajándékot – kiabáltam futás közben, de tudtam, hogy úgyis meghallja.

A következő pillanatban már fordult is vissza, és nem sokkal később már le is tett a szobája szőnyegén. A táskámhoz szaladtam és kivettem belőle a kis dobozt, majd a kabátom zsebébe csúsztattam, hogy nehogy elhagyjam útközben. Amikor megfordultam Edwarddal találtam szembe magam, aki tárt karokkal állt előttem, hogy újra útnak indulhassunk. Azonnal a karjai közé vetettem magam, és hagytam, hogy oda vigyen, ahova tervezte. A szememet végig csukva tartottam kérés nélkül, mivel még mindig nem rajongtam a futásért. Néhány perccel később megálltunk, és éreztem kedvesem leheletét a fülemnél.

- Megjöttünk, Édes – suttogta a fülembe, mire én óvatosan kikukucskáltam, és a látványtól, ami elém tárult elállt a lélegzetem. A rétünkön voltunk, aminek a közepén most egy legalább négyszemélyes sátor állt, benne puha párnákkal, és több tálcányi finomsággal. – Tetszik? – kérdezte Edward miután hátulról magához ölelt.

- Igen, ez egyszerűen gyönyörű, köszönöm – mondtam meghatottan. - Sosem gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos ajándékot kapok – néztem fel rá.

Edward újra az ölébe kapott, és bevitt a sátorba a párnákra, de én nem akartam elbújni a nap elől. Láttam, hogy a felhő, ami néhány perce beárnyékolja az eget, mindjárt elvonul, nem volt több, egy kis bárányfelhőnél.

- Várj – kértem Edwardot, amikor az egyik tálcát készült felemelni.

- Nem vagy éhes? – nézett rám rosszallóan. Szerinte túl keveset eszem. Pedig most is ugyanúgy eszek, mint a megismerkedésünk előtt, sőt, inkább többet is eszek annál.

- Egy kicsit később. Most még szeretnék veled sütkérezni a napon – néztem rá könyörgőn.

Erre csak elmosolyodott és kivitt egy hatalmas plédet a fűre, amire engem is ráfektetett. Tudta, hogy imádom nézni őt a napfényben. Egészen addig feküdtünk a napon, ameddig be nem borult az ég, és ez Forksban sajnos nem telt sok időbe, de ez az egy óra, is felért egy csodával, hogyha vele lehettem, itt a napsütésben. Az eső cseperegni kezdett és mi bemenekültünk a sátrunkba. Az összes kedvenc ételem itt volt, és a kedvenc cukrászatunkból a legjobb eperhabos torta is. Edward mindig oda visz, vagy onnan hoz süteményt, hogyha kedveskedni akar nekem. Miután teleettem magam mindenféle finomsággal szerelmemhez bújtam, aki engem is magával húzva ledőlt a puha párnákra. Csodálatos nap volt. Csak feküdtünk ott csendben, de a csend egyáltalán nem volt kínos, inkább kifejezetten kellemes. Időről-időre váltottunk pár lopott csókot és cirógattuk a másikat. Az ajándékokat alkonyatkor szerettük volna átadni, és így is tettünk. Már alig vártam, hogy lássam Edward arcát, amikor kinyitja a dobozkát.

- Boldog évfordulót – mondtam boldogan, és átadtam neki a kis ajándékos dobozt egy csók kíséretében.

- Köszönöm, Szerelmem – mondta mosolyogva, és csillogó szemekkel esett neki a doboznak. Kiemelte a láncot az apró kis medállal, majd elmosolyodott. – Ez gyönyörű – mondta meghatottan, majd feltette az ékszert. – Most már értem, hogy miért mondta azt Alice, hogy még soha nem látott olyan párt, akik ennyire összeillenének.

- Ezt meg, hogy érted? – húztam fel a szemöldökömet.

- Nyisd ki, Kedves – mosolygott rám Edward, majd a kezembe csúsztatott egy apró kis ékszerdobozt. Kíváncsian nyitottam ki a fedelét, és amit benne találtam, azon nekem is el kellett mosolyodnom. Egy gyönyörű ezüst nyaklánc volt, egy pici oroszlán medállal.

- Ez gyönyörű, Edward – mondtam őszintén, majd csókot leheltem ajkaira.

Segített feltennem a nyakláncomat, amit mostantól le sem fogok venni, csak hogyha feltétlenül arra van szükség. Majd előhúzott az egyik hatalmas párna mögül egy csodálatos rózsaszín orchideát. Káprázatosan nézett ki.

- Köszönöm, de ez már egy kicsit túlzás – mosolyogtam rá. Tudta, hogy nem kell ennyire kitennie magáért, bár be kell vallanom, hogy jól esett ez a sok kedvesség és kényeztetés.

- Semmi sem lehet túlzás, ami veled kapcsolatos – mondta, majd belecsókolt a nyakamba, rajtam pedig jóleső borzongás futott végig. – A legjobb, amit az oroszlán tehetett, hogy beleszeretett a bárányba - motyogta a bőrömbe.

- Akkor a bárány mégsem volt buta… – sóhajtottam. Még folytatni akartam a mondandómat, de Edward egy szenvedélyes csókkal elhallgatatott, és én néhány pillanattal később már azt sem tudtam, hogy mit szerettem volna.

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Nem tudom látáttok-e, de a blog ma túllépte az 5000 látogatót!!!!! Köszönöm szépen Mindenkinek, aki ellátogatott hozzám. Ezt megünnepelendő este 7 körül felkerül az első meglepetés novella, ami Edward/Bellás lesz, mert erre szavaztatok a legtöbben, aki másik párosra szavazott az se csüggedjen, mert eljön még annak a novellának is az ideje. Szeretlek Titeket!
Puszi, Drusilla

Tartozni valakihez - 13. fejezet

13. fejezet




(Alice szemszöge)



Már biztos, hogy megtaláljuk őket. Végre megálltak, és mind az öten úgy döntöttek, hogy ott maradnak, ahol vannak. Biztos beköltöztek abba szép házba, amit láttam. Már alig várom, hogy ott legyünk velük. Nagyon jó lesz családban élni. Szerintem Jaspernek is biztosan tetszeni fog. Eleinte nehéz lesz neki, de utána boldog lesz ott, ahol vagyunk. Láttam. Az elején is csak azért fogja magát rosszul érezni, mert neki sokkal nehezebb lesz emberek között lenni és ellenállni, a Cullenek pedig már mind gyakorlottak. Olyan büszke vagyok Jasperre. Akármilyen nehéz is neki még, annyira elszánt, még csak eszébe sem jutott, hogy másképp döntsön, pedig a városban voltak nagyon is csábító illatok, hiszen én is éreztem, ennek ellenére megállta a dolgot. Nagyon jól halad.

- Kicsim, merre menjünk tovább? – torpant meg Jasper, mivel az erdőn két ösvény vezet innentől. Megálltam előttük, és koncentrálni kezdtem.

- Balra – mondtam határozottan néhány perccel később.

- Rendben – bólintott Jasper, majd újra útnak indultunk a bal oldali ösvényen.

Annyira izgatott vagyok. Már nagyon kíváncsi vagyok rájuk. Életben is biztosan olyan különlegesek, mint a látomásomban. Mindegyikük egyedi valamitől, így mi sem fogunk kilógni a sorból Jasperrel. Még egy nap, az ember, vagyis vámpír azt hinné, hogy egy nap az semmiség, de nekem most minden pillanat végtelenül hosszúnak tűnik. Megismerkedünk, aztán beköltözünk a szobánkba Jasperrel, amit láttam, utána pedig elmegyünk vadászni. Ez lesz sorrend. Érdekelni fogja őket a történetünk, és mi is meghallgathatjuk, majd az övékét. Annyira a gondolataimba meredtem, hogy észre sem vettem, hogy szerelmem ismét megállt egy kereszteződésnél, én pedig teljes sebességgel belecsapódtam. Érdekes módon Jasper szinte meg sem rezdült, én viszont akkorát repültem hátrafelé, hogy öröm volt nézni. Már vártam a becsapódást, de ehelyett nagyon is finoman érkeztem meg, és nem is a földre. Jasper karjaiba zuhantam, aki bocsánatkérő arccal nézett rám.

- Bocsáss meg, legközelebb nagyobb zajt csapok, hogyha hirtelen megállok – mondta egy kis bűntudattal.

- Semmi baj, én sem figyeltem oda eléggé – mosolyodtam el, és átöleltem a nyakát.

- Nem esett bajod? – kérdezte kedvesen. Már, hogy esett volna bajom? Hiszen én is vámpír vagyok, csak kisebb kiadásban, mint az átlag. Legalábbis Jasperhez és a leendő családunkhoz képest kisebb.

- Nem, jól vagyok – mondtam határozottan. – Mehetünk tovább? – kérdeztem kíváncsian.

- Persze – mosolyodott el egy pillanatra, és a lábaimra állított. – Jobb lesz, ha te futsz elől, mert akkor kisebb az esélye, hogy belém szaladsz, amikor túlságosan is elragadnak a gondolataid – tette még hozzá.

- Én nem is… - kezdtem bele, de úgyis tudtam, hogy tudja, hogy állandóan jár az agyam. – Jól van. Igyekszem a valóságban maradni – mosolyogtam rá, majd futásnak eredtem. – Kapj el, ha tudsz – kiáltottam hátra, majd teljes sebességgel nekiiramodtam az erdőnek. Néhány perce már nem láttam Jaspert, úgyhogy éppen elkönyveltem a győzelmemet, amikor a semmiből előttem termett, én pedig a karjaiba szaladtam.

- Megvagy – mondta diadalmasan.

- Hogy csináltad? – kérdeztem döbbenten. Miért nem láttam, hogy mit tervez?

- Tudod, stratéga vagyok, már meséltem. Nem nehéz elkapni valakit – mondta határozottan. – Szóval, mi a jutalma a győztesnek? – kérdezte kíváncsian.

- Jutalma? – néztem rá kérdőn. Szó sem volt semmiféle jutalomról.

- Igen, kicseleztem egy jövőbelátót, ezért csak jár valami.

- Hát nem is tudom – estem gondolkodóba, majd egy hirtelen mozdulattal kicsusszantam a karjai közül és megint futásnak eredtem. – Az a jutalom, hogy megint elkaphatsz – kiabáltam vissza.

- Másodszorra már nem úszod meg ilyen könnyen – kiabált utánam. Figyeltem a jövőt, de kicselezett, mert nem hozott konkrét döntést. Mindig más irányból láttam, hogy utolér. Néhány perccel később pedig már megint a karjaiban landoltam.

- Ez nem lehet igaz… - mondtam durcásan. – Miért nem tudlak kicselezni?

- Azért, mert én tisztában vagyok a képességeddel, és a határaival. Viszont valaki, aki nem ismer, soha nem lenne erre képes – mondta komolyan. – Ennek pedig nagyon is örülök. Ha nem tudnak elkapni, akkor bántani se.

- Mégis ki akarna engem bántani? – kérdeztem döbbenten.

- Azt sosem lehet tudni – állapította meg.

- Nem bízol a Cullenekben? – világosodtam fel.

- Nem sok mindenki van, akiben bízom – mondta határozottan.

- Bennem sem bízol? – kérdeztem csalódottan.

- Dehogynem. Benned, Peterben és Charlotte-ban bízom, de egyelőre senki másban.

- Nem fognak bántani minket. Eszükbe sem fog jutni ilyesmi – mondtam mélyen a szemébe nézve. – Bízz a látomásomban. Egy család leszünk.

- Ha te mondod, elhiszem, de azért egy ideig szemmel fogom tartani őket – mondta ellentmondást nem tűrően.

- Rendben – adtam meg magam. – De semmiképpen se feltűnően, kérlek. Bár elég nehéz lesz titokban tartanod, hogy miben mesterkedsz, mert Edward gondolatolvasó – állapítottam meg.

- Tessék? – nézett rám idegesen. – Mindnek van aktív képessége?

- Nem, Edward gondolatolvasó, Emmett pedig nagyon erős. Carlisle-nak az önuralma határtalan, Esmének a szeretete, és Rosalie hiúsága.

- Akkor csak a két férfira kell igazán odafigyelni – bólintott Jasper.

- Ez most olyan egy kicsit, mintha háborúra készülnél – szűkültek össze a szemeim.

- Nem akarok bajt keverni, csak biztos akarok lenni benne, hogy biztonságban vagy – mondta komolyan.

- Hogy biztonságban vagyunk – javítottam ki.

- Igen, hogy biztonságban vagyunk. Igazad van, így helyes – mosolyodott el egy pillanatra.

- Csak bízz bennem, nem lesz semmi baj – mondtam határozottan. – Bárcsak meg tudnám mutatni a látomásomat valahogy. Akkor te is láthatnád őket, és nem aggódnál a találkozás miatt.

- Hiszek neked – mondta komolyan. – Gyere, keressük meg őket. Érzem, hogy már alig várod – mosolyodott el, és láttam a szemében a mérhetetlen bizalmat, és szerelmet, amit felém táplál.

Ha el tudnék alélni, akkor már régen a karjaiban hevernék ájultan, de sajnos nem tudok. Pedig néha kifejezetten élvezném ezt a kiváltságot. Ha elönthetne a pír, ahogy elégedetten végignéz rajtam, vagy hogyha elalélhatnék a csókjától, ezek a dolgok hiányoznak, azt hiszem. Mivel emberként valószínűleg nem volt alkalmam ilyesmire, pedig biztos jó lehet. Ostoba lányos dolgok, mégis izgalmasak lehetnek a maguk nemében. Jasper gyengéden megfogta a kezemet, és így futottunk tovább kézen fogva. Az idő gyorsan telt, így hogy a szerelmem ilyen közel volt hozzám. Jól esett az érintése. Annyira boldog voltam, és ezt biztosan ő is érezte. Már jó ideje rohantunk a helyes irányba, amikor végre megéreztük a jellegzetesen édes vámpír illatot, ami körüllengte szinte az egész erdőt. Persze normál emberi orr számára észrevehetetlen volt, de nekünk nagyon is jól érezhető. Még azt is meg tudtam állapítani, hogy most éppen két csoportban vannak. Ketten valahol az erdőben, és hárman valószínűleg az erdei házban. Vajon hova menjünk inkább? Megálltam, és Jasper is azonnal lefékezett mellettem.

- Mi a baj, Kicsim? – nézett rám kérdőn.

- Hova menjünk szerinted? Mármint ketten vannak az erdőben, és hárman vannak a házban – magyaráztam a dilemmát.

- Nem tudom, de mivel az erdőben fenyegetésnek vehetik, ha rájuk törünk csak úgy, vagy ha esetleg éppen vadásznak és az ösztöneik uralkodnak rajtuk, ránk is támadhatnak, úgyhogy én a házat javasolnám, ott valószínűleg nyugodtabbak – gondolkodott el Jasper. Valójában volt valami ebben a gondolatmenetben.

- Rendben, akkor menjünk előbb a házhoz – bólintottam rá, majd elindultunk a ház felé, de már korántsem olyan gyorsan, mint ahogy eddig. Kellemesen sétálva tettük meg az utolsó mérföldet. Jasper nem igazán értette a lassú tempómat, mert megint megálltunk egy pillanatra, majd mélyen a szemembe nézett.

- Valami baj van? Ideges vagy – állapította meg.

- Azt hiszem, hogy egy kicsit izgulok – haraptam be az ajkamat. – Mi van, hogyha meggondolják magukat, és mégsem akarják, hogy hozzájuk tartozzunk? – kérdeztem aggódva.

- Akkor elköszönünk, és új életet kezdünk kettesben, bár ennek elég kicsi a valószínűsége, mivel nem szoktál tévedni. Nem láttál olyat, hogy mégse tartozunk majd ide, igaz.

- Nem, nem láttam semmi ilyesmit – mondtam határozottan.

- Akkor nem lesz semmi baj. Gyere, menjünk és ismerjük meg őket – simogatta meg az arcom, és elindult velem kézen fogva a ház felé.

- Oké, igazad van – mosolyodtam el, és boldogan sétáltam szerelmem mellett. Amikor az ajtó elé értünk megtorpantunk egy pillanatra. Hallottuk a susmogást, de valószínűleg szándékosan olyan halkan beszéltek, hogy mi ne halljuk.

- Minden rendben – mondta Jasper. – Egy kicsit idegesek, de szerintem csak azért, mert idegenek vagyunk, és nem tudják, hogy mire számítsanak. Ellenségességet nem érzek, csak az egyikükből és azt is csak nagyon halványan – suttogta nekem szerelmem, és ő is olyan halkan beszélt, hogy a bentiek ne hallják.

Jasper rám mosolygott, majd finoman a háta mögé tolt, nem igazán akartam oda állni, de láttam a szemében, hogy csak azért szeretné, hogyha ott lennék, hogy meg tudjon védelmezni, hogyha szükséges. Úgyhogy inkább engedelmesen ott maradtam, de azért kikukucskáltam a karja mellett, amikor bekopogtatott.



(Carlisle szemszöge)



Éppen a dolgozószobámban voltam, amikor megéreztem az idegen vámpír illatokat az erdőben. Emmett és Edward miatt is aggódtam egy kicsit, de ők ketten valószínűleg megoldják a dolgot, ha ellenségesek, mivel csak két illat van. Bár nem valószínű, hogy ártó szándékkal jönnek, hiszen általában a vámpírok nem támadnak más vámpírokra ok nélkül. Azért a biztonság kedvéért lemegyek a lányokhoz. Nem örülnék neki, hogyha ketten fogadnák a látogatókat, akkor sem, hogyha barátságosak. Bár elég ritka, hogy fegyelmezett, normális vámpírokkal találkozzunk, de azért akad egy-két család, ami ilyen. Mint a Denalik, vagy Siobhan és családja. Felpattantam, és egy pillanattal később már a nappaliban is voltam, ahol Esme és Rosalie idegesen tördelték a kezüket a kanapén ülve.

- Nem lesz semmi baj – léptem oda hozzájuk, mire Esme azonnal felállt és hozzám bújt.

- Igen, igazad van, biztosan nem ellenségesek – mondta szerelmem csendesen. Mindig a jót keresi mindenkiben. Soha nem ítélne meg senkit elhamarkodottan. Nem hiába ilyen elbűvölő teremtés. Egyszerűen nem tudok betelni vele.

- Nagyon remélem, hogy nem okoznak galibát a környéken. Még csak most költöztünk ide – mondta Rosalie durcásan. Hát igen, neki rögtön az jut az eszébe, hogy csak baj okozója lehet bárki, aki bejelentés nélkül érkezik. – Ha Emmettnek csak egy haja szála is meggörbül, akkor én magam tépem szét és égetem el mindkettőt – fűzte még hozzá. Na igen, ez Rosalie másik arca, a család és főleg Emmett mindennél többet jelent neki, ezért van az, hogy az állandó megjegyzései ellenére mégsem tudok haragudni rá. Egy kicsit talán nyers a stílusa, de belül éppen olyan törékeny és lágy, mint a legtöbb hölgy.

- Mindjárt ideérnek – mondta Esme kissé idegesen, mire még jobban magamhoz húztam.

- Igen, én is érzem – suttogtam kedvesemnek.

A következő pillanatban kopogtatás törte meg a csendet. Nos, az már eleve jó jel, hogyha udvariasan kopogtatnak is, és nem csak bejönnek. Bár ez nem kifejezetten jellemző viselkedése a nomádoknak, hacsak nem a normálisabb fajtából valók. Pedig vámpírok, ez biztos, érezni az illatukon.

- Kopogtatnak – döbbent meg Rosalie. – Talán valamelyik régi ismerősöd lehet a párjával? – nézett rám kérdőn.

- Nem, Rose, akkor felismertem volna az illatukat.

- Kinyitom – indult meg szerelmem az ajtó felé, de gyorsan visszahúztam.

- Majd én, Drágám – mondtam és az ajtóhoz siettem.

Történet szerelemről és családról - 7. fejezet

Egy kis boldogság

Sziasztok! Itt az új feji. Szeretném Orsinak ajánlani, aki nagyon sokat biztat, és lelkesen olvassa a blogomat. BOLDOG NÉVNAPOT ORSI!

(Esme szemszöge)



Dühösen rontottam be régi otthonomba, és azonnal apám dolgozószobája felé vettem az irányt. Legnagyobb örömömre minden jel szerint anyám nem volt itthon, mert nem láttam út közben és nem bukkant fel sehol. Ő jobb is, hogyha nem hallja meg ezt a beszélgetést. Abban biztos vagyok, hogy az ő keze nincs benne a dologban. Kopogás nélkül rontottam be apámhoz, aki meglepetten ugrott fel a székéből.

- Esme, mégis mit képzelsz? – szegezte nekem a kérdés. Persze egy jól nevelt úrinő nem ront be sehova kopogás nélkül.

- Maga mit gondolt apám, amikor átvert engem a férjemmel? – szegeztem neki a kérdést. Micsoda képmutatás.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezte értetlenül.

- Hallottam ma két férfit beszélgetni, akik éppen azt ecsetelték, hogy hogyan sikerült átvernetek engem – fakadtam ki. – Tudja, hogy milyen életem van Charles mellett? Folyamatosan megaláz és bántalmaz. Ezt akarta? – eredtek el a könnyeim.

- Charles biztosított róla, hogy jól bánik veled – vágta rá apám.

- Lehet, hogy ezt mondta, de nem ezt teszi. Még az is jobb lenne, hogyha ügyet sem vetne rám. Az egyetlen szerencsém, hogy már egy ideje elment. Végre felvehetek egy ruhát anélkül, hogy ne kelljen végigpúdereznem a bőröm, mert a foltjaim eltűntek. Tudja milyen érzés, hogy ráadásul az apám a felelős a sorsomért? – kiabáltam rá.

- Én nem vagyok felelős a sorsodért. Te mondtál igent Charlesnak – kezdett ő is kiabálni.

- Én mondtam igent, de csak azért, mert azt hittem, hogy különben a családunk az utcára kerül – folytattam a dühöngést, de láttam apámon, hogy nem fogja fel a problémát.

- Mindenképpen hozzá kellett volna menned – fűzte még hozzá.

- Mégis miért? – kérdeztem döbbenten.

- Mert már akkor neki ígértelek, amikor megszülettél – válaszolta egyszerűen.

- Erről esetleg nekem is kellett volna tudnom – mondtam határozottan, és földhöz vágtam egy poharat.

- Ebben a világban élsz, és itt még az én szavam a döntő feletted, úgyhogy törődj bele, és légy jó feleség, akkor nem fog bántani – zárta le apám a vitát. – Most pedig menj haza, és tartsd rendben a házadat, hogyha a férjed hazajön, elégedett legyen. Anyádnak majd mondom, hogy itt voltál látogatóban. Szerencsére csak késő délután fog hazaérni, úgyhogy ő nem hallotta ezt a kifakadást, amit előadtál. Te döntöttél végül, úgyhogy viseld a következményeit.

- Maga meghalt a számomra. Hogyha anyám látni kíván, akkor jöjjön át. Nem látom szívesen a házamban és én sem jövök ide soha többé. Remélem, hogy majd egyszer elnyeri méltó büntetését, azért, amit velem tett – vágtam még a fejéhez, majd kiviharzottam az ajtón mielőtt még a könnyeim eleredtek. Tudtam, hogy nem szeret annyira, mintha fiú lennék, de azt nem gondoltam volna, hogy szinte már gyűlöl is azért, hogy lány lettem. Képes volt tönkretenni az életemet, a saját apám, akinek meg kellene védenie engem.

Sírva rohantam hazáig, ahol azonnal bezárkóztam a szobámba, és egyhamar nem is terveztem, hogy kimegyek onnan. Charles hollétéről már hónapok óta nem tudtam semmit, de arról sem jött hír, hogy elesett volna, úgyhogy biztosan életben van valahol, és bármikor hazajöhet, hogy gyötörjön. Aznap nem is hagytam már el a szobámat. Nem érdekelt, hogy megéheztem, és az sem, hogy át kéne öltöznöm. Csak feküdtem, és nem csináltam semmit. Annyira boldogtalan voltam, mint még soha. Eddig legalább az a hit tartotta bennem a lelket, hogy a szörnyű életért cserébe megmentettem a családomat, de már ezt is elvették tőlem. Belesétáltam egy nyavalyás csapdába gondolkodás nélkül. Ostoba voltam, és az is vagyok. Soha többé nem cselekszem elhamarkodottan. Jobb lesz, hogy mindent kétszer is alaposan meggondolok a hátra lévő életemben. Szép lassan álomba sírtam magam. Nagyon jól esett az értem jövő jótékony tudatlanság. Legalább minden nap ezekben az órákban gondtalan lehetek, ha már boldog nem is. Másnap reggel anyám hangja és kopogtatás ébresztett.

- Esme, kicsim, ébren vagy? Bejöhetek? – kérdezgetett anyám, de nem sok kedvem volt válaszolni. – Tudom, hogy rossz kedved van, és biztos nagyon aggódsz Charles miatt is, de jó híreim vannak. Kérlek, engedj be. Apád mondta, hogy tegnap nagyon rosszul voltál, és hogy jöjjek át hozzád.

- Jövök már, anya – válaszoltam végül, majd nagy nehezen felkeltem és elindultam az ajtó felé. Elfordítottam a kulcsot és beengedtem anyámat.

- Jó reggelt, drágám – nyomott egy puszit az arcomra, majd izgatottan meglengetett előttem egy levelet, amin a feladó Charles Evenson volt. Tehát a férjem.

- Jó reggelt, anyám. Köszönöm – kaptam ki a levelet a kezéből erőltetett mosollyal. Ő soha nem tudhatja meg, hogy mi történt velem valójában. Kiábrándulna az apámból és soha többé nem lenne boldog. Amíg azt hiszi, hogy minden rendben van, addig boldog marad. Néha jobb egy kegyes hazugság, mint tönkretenni még egy életet.

- Nyisd ki! – mondta anyám izgatottan. – Biztos jó hír van benne. Legalább ez majd felvidít. Biztosan nagyon hiányzik már neked.

- Igen, így van – hazudtam könnyedén. Majd kinyitottam a levelet. Azonnal felismertem Charles kézírását. A háború véget ért, de még maradnia kell, ott ahol van, így majd csak egy év múlva 1919-ben fog hazajönni. Hála az égnek! Még egy év szenvedés nélkül.

- Na, mit ír? Ugye minden rendben van? – kérdezgetett anyám, mire én egy boldog mosolyt villantottam felé és bólintottam.

- Igen, minden a legnagyobb rendben – mondtam határozottan. Még egy évig távol lesz, de nem esett baja.

- Ez nagyszerű! – mondta édesanyám vidáman.

- Igen, szerintem is csodálatos – mosolyodtam el még egyszer. Az már más kérdés, hogy én annak örültem, hogy még egy évig nem kell látnom őt. Anyám pedig annak örült, hogy nem esett baja. Lényegében legalább lesz még egy évem, amit egyedül tölthetek. Régen gyűlöltem a magányt, de most szinte vágyom rá minden pillanatban. Sokkal jobb egyedül lenni, így kell azt játszanom, hogy minden rendben és boldog vagyok

- Megyek is, mert még sok dolgom van, de muszáj volt látnom az arcodat, amikor kinyitod a levelet. Véletlenül hozzánk kézbesítették. Szeretlek, kicsim – nyomott még egy puszit az arcomra anyám, majd távozott.

- Én is szeretlek – szóltam utána, és rámosolyogtam, de ezt most egy őszinte mosoly volt. Senkit sem szerettem annyira, mint az anyámat. Mindig őszinte és kedves volt velem. Nem lehetett okom panaszra, hogyha anyai szeretetre volt szükségem. Mindent elmondhattam neki, egészen addig, amíg férjhez nem mentem. Úgy érzem, hogy egyre távolodok tőle is, pedig nem akarok, de folyamatosan mardos a bűntudat, amiért hazudok neki. Bár még mindig így a jobb, hogy boldog tudatlanságban, és nem kel neki is megvetnie a férjemet, aki társaságban tökéletes úriember, úgyhogy senkiben még csak fel sem merül, hogy milyen az igazi éne.



Az idő gyorsan telt, és én egy kis ideig legalább boldog voltam. Találtam magamnak elfoglaltságot. Az árvaházban mindig szükség volt némi élelemre, és két segítő kézre, úgyhogy minden héten kétszer meglátogattam a gyerekeket, játszottam velük, és vittem nekik élelmiszer, és egy kis süteményt, amit magam készítettem. Mindig örömmel töltött el, amikor láttam, hogy legalább egy kis ideig boldogok a gyerekek, amikor igazán törődnek velük. A hölgyek, akik vezették az árvaházat nagyon kedvesek és megértőek voltak, de a sok teendőjük mellett játékra már nem igen maradt idejük, úgyhogy hálásak voltak a látogatásaimért. Imádtam mindegyik gyermeket. Mindannyian mások voltak, és mind egyediek, mégis egy sem volt közülük olyan, akire egy rossz szava lehetett volna az embernek. Annyira megértőek és kedvesek voltak a külvilággal és egymással szemben is, hogy egy kicsit még irigyeltem is őket. Ennyi önzetlenség, ennyi szeretet, amit képesek adni egy apró kis gesztusért. Nem tudtam betelni a jóságukkal. Ekkor döbbentem rá, hogy bár még soha nem gondoltam a gyermekvállalásra, mégis nagyon szeretném, hogyha lenne kisbabám. A kérdés már csak az, hogy képes lennék-e megvédeni őt a férjemtől. Vagy talán nem is kellene megvédenem. A saját gyermekére csak nem emelne kezet. Hiszen egy kis trónörökös lenne, vagy egy gyönyörű kislány. Bár jobb lenne, hogy fiú lenne, mert akkor Charlesnak eszébe sem jutna olyan kegyetlenség ellene, mint amit ellenem elkövettek. Kicsit elgondolkoztam, és ezt a gyerekek észre is vették.

- Esme, Esme, jól vagy? – hallottam meg a vékonyka hangokat.

- Persze, minden rendben – mosolyogtam rá a gyerekekre.

- Csak menned kell. Igaz? – kérdezte a kislány, aki az ölemben ült.

- Igen, sajnos – pillantottam rá az órámra. Nemsokára itt az ideje, hogy a gyerekek vacsorázzanak, mindig ilyenkor szoktam haza menni.

- Eljössz megint? – kérdezték könyörgő tekintettel.

- Hát persze, nagyon szívesen látogatlak meg benneteket – mosolyogtam rájuk, ők pedig hálásan megölelgettek.

- Mi is mindig nagyon örülünk neked – mondták még, majd elindultak vacsorázni, mert megkondították a kis harangot, hogy itt az idő.

Békésen sétáltam hazafelé, és boldog voltam. Mindig jól telt a napom, amikor alkalmam volt meglátogatni kis barátaimat. Annyira ártatlanok, és őszinték ezek a gyerekek. Hihetetlen, hogy valaki képes volt kirakni őket, vagy bántalmazni, mert sajnos, ahogy megtudtam itt nem csak árvák vannak, hanem olyan gyerekek is, akiket bántalmaztak a szüleik. Mindenesetre örülök neki, hogy ebben az otthonban nagyon is jó dolguk van. Az itt dolgozók mindent megtesznek értük, amit csak tudnak. Miután hazaértem, lefürödtem, majd olvastam még egy kicsit és lefeküdtem aludni. Hosszú, boldog álmom volt, amiben a saját gyermekemmel vagyok egy réten és egy pokrócon ülve figyelem, ahogy játszik a pillangókkal.



Nehéz döntés



(Carlisle szemszöge)



1918-at írunk. Chicagóban telepedtem le néhány évvel ezelőtt. Nemrég ütötte fel a fejét az új kór, aminek sajnos nincs ellenszere. A spanyolnátha úgy tűnik, hogy nem hagy maga után túlélőket. A nap huszonnégy órájában dolgozom a betegek között, de bármit is teszek, nem segíthetek rajtuk. Már néhány munkatársat is elvesztettünk, akármennyire is óvatosak vagyunk, nem tudjuk megállítani a betegség terjedését. Már több ezer halottal kell számolni a környéken és a helyzet csak romlik. Minden szabadidőmet az ellenszer megtalálásának szentelem, de semmi esélyem sincs a jelek szerint. A karantént már csak halálszobának nevezik a kórházban egymás között, mert mindenki tudja, hogy aki oda bekerül az nem jön ki többé. Ha még dobogna a szívem megszakadna. Férfiak, nők, gyerekek, a betegség nem válogat. Mindenkivel végez. Statisztikailag kellene lennie legalább egyvalakinek, aki immunis. Csak egy ember, aki nem hal meg és máris ezreket, százezreket gyógyíthatnánk meg. Bár modernebb lenne már a technika.

- Carlisle – szakított ki a gondolataimból Bill, az egyik munkatársam.

- Tessék, Bill – néztem rá.

- Új betegek jönnek, és azt akarom kérdezni, hogy bent tudsz-e ma is maradni. Tudom, hogy egész héten bent vagy és csak pár órát alszol, azt is egy kényelmetlen betegágyon, de nincs emberem – mondta bűntudatosan.

- Semmi gond, Bill. Szívesen segítek. Gondolom, hogy a karanténba jönnek az új betegek – vetettem fel, bár általában csak oda jönnek mostanában.

- Igen, Carlisle, a karanténba. Köszönöm, hogy megint kisegítesz – mondta hálásan, majd megveregette a vállamat és elindult a dolgára.

- Nincs mit – szóltam még utána, majd elindultam a kórtermek felé.

Nem telt sok időbe, míg odaértem. A nővérek mindig aggódó pillantásokat vetettek rám, hiszen én töltöm itt a legtöbb időt, és azt várják, hogy mikor esem össze valahol. Nagyon kedvesek, hogy aggódnak értem, hiszen ők nem tudják, hogy semmiképpen sem tudom elkapni ezt a kórt, és természetesen semmilyen más betegséget sem. Amikor beértem a terembe még a szám is tátva maradt egy pillanatra. Tudtam, hogy új betegeket hoznak, de nem számítottam rá, hogy ennyit. Legalább ötven ember, ez rengeteg. A szemem megakadt egy kedves hölgyön és a fián. A nő sem is nagyon rosszul volt, mégis a fiát helyezte éppen óvatosan egy ágyra, majd gondosan betakargatta és csókot lehelt a homlokára. Egy igazi anya. Látszott rajtuk, hogy mindennél jobban szeretik egymást. A fiú próbálta meggyőzni az anyját, hogy inkább ő pihenjen le, de nem volt elég ereje hozzá, hogy felkeljen bárhogy is próbálkozott.

- Jó napot, Dr. Cullen vagyok. Asszonyom, kérem, pihenjen le ön is – léptem a hölgy mellé és reméltem, hogy hallgatni fog rám.

- Mrs. Elisabeth Masen, és nem fekszem le, jól vagyok, köszönöm – simogatta meg ismét fia homlokát vizes ronggyal. – Tudom ápolni Edwardot.

- Nem vagy jól, anya. Kérlek, hallgass a doktorra, meg kell gyógyulnod – mondta a fiú határozottan, majd a mellette levő üres ágy felé mutatott. – Itt leszel mellettem, de oda kell feküdnöd – magyarázta nehezen forgó nyelvvel. Végül is sikerült az asszonyt is ágyba tessékelni. Gyorsan megvizsgáltam őket, és a helyzet nagyon elszomorító volt. Már a végső stádiumba léptek. Érdekes módon a fiú életfunkciói voltak erősebbek, pedig látszott, hogy ő beteg hosszabb ideje. Valószínűleg az édesanyja szervezete gyengébb. Sajnos az anya fog előbb távozni. Bár lehet, hogy jobb is így. Nem lenne jó, hogyha látnia kellene meghalni a fiát. Bár kétségtelenül a fiának is nehéz lesz elengedni az édesanyját.

- Pihenjenek, azonnal visszajövök némi orvossággal – mondtam nekik, majd a többi beteget is megvizsgáltam, és elmentem a szükséges gyógyszermennyiségért. Mikor visszaértem Mrs. Masen már megint a fia mellett állt, a fiúnak pedig minden igyekezete ellenére nem sikerült az anyját ágyba parancsolni. Hihetetlen ez az asszony. – Asszonyom, kérem, maradjon az ágyban. Ön is beteg és így csak ront a helyzetén – kérleltem, mire Mrs. Masen nagyot sóhajtva visszadőlt az ágyára. – Köszönöm – bólintottam, majd odaléptem, hogy beadjam az injekciót. Majd a fiának is, és utána a többi betegnek. Nem sokat tehettem értük, de legalább enyhíteni tudtam a szenvedésüket.

Néhány órával később visszamentem, hogy ellenőrizzem a helyzetet, és mikor beléptem az ajtón már megint ugyanaz a kép fogadott. Mrs. Masen már megint felkelt és már megint a fia borogatását cserélgette. Edward ezúttal nem tiltakozott, mivel ő még aludt a gyógyszerek miatt. Azt sem igazán értettem, hogy az asszony miért van már ébren, hiszen ugyanakkora adagot kapott, mint mindenki más.

- Asszonyom, lenne szíves végre nyugton maradni? – néztem rá kérlelően. Nem igaz, hogy nem érti meg, hogy nyugton kell maradnia.

- Nyugodtan szólítson Elisabeth-nek doktor úr, és egyébként mind a ketten tudjuk, hogy nem érem meg már a jövő hetet sem – tette még hozzá. Nos, sajnos ezzel kapcsolatban nem tudtam vitatkozni vele. Tényleg már csak napok kérdése volt, hogy a szervezete feladja annak ellenére is, hogy próbálta jól tartani magát. Eddig is valószínűleg csak a fia miatt maradt ilyen erős.

- Köszönöm, Elisabeth. Engem pedig nyugodtan szólítson Carlisle-nak. Tudom, hogy ön nem ostoba, de kérem, maradjon az ágyban. Amíg pihen azzal is nyer egy kis időt, és hátha addigra találunk valamit a betegség ellen.

- Nagyon kedves, de engem már nem kell megmenteni. Elvesztettem a férjem évekkel ezelőtt, és a fiamat is el fogom veszíteni a jelek szerint. Akkor miért éljek? – nézett rám kétségbeesetten. Nos, ez kétségkívül nagyon jó kérdés. Megértettem az asszony indokait, de hittem, hogy senkinek sem lenne szabad feladni a küzdelmet.

- A fia aggódik önért – mutattam Edwardra. – Ha másért nem is, kérem, hogy emiatt hallgasson rám – próbálkoztam, a fia a jelek szerint mindennél fontosabb volt a számára.

- Rendben – sóhajtott az asszony. – Amikor ébren van, mindig ágyban maradok – simított végig Edward kócos haján. – Viszont ha előbb ébren vagyok, mint a fiam, úgysem tud megakadályozni benne, hogy ápoljam – mondta határozottan, de azért visszafeküdt.

- Ezt el is hiszem, hiszen már nem először kaptam rajta, hogy titokban felkel – mosolyodtam el. Mire Elisabeth is elmosolyodott.

- Mindig is makacs asszony voltam, úgyhogy engem így kell elviselni – mondta még mindig mosolyogva.

- Ebben nem kételkedem, de kérem, próbáljon meg nyugton maradni – mondtam még, majd beadtam egy újabb adag gyógyszert, amitől hamarosan el is aludt. Ha többre nem is, legalább néhány órára nem gondol a haldokló fiára.

A következő napok egyre rosszabbak voltak. Mindent megtettem, amit tudtam, de ez nem volt elég ahhoz, hogy legalább ne romoljon tovább az állapotuk. Sorban haltak meg az emberek, és kénytelen voltam tétlenül nézni. Mrs. Masennel nagyon jól összebarátkoztam, de legnagyobb sajnálatomra nála is elérkezett az idő, amikor már ha akart sem tudott szinte megmozdulni sem. A legtöbb betegem mellett ott voltam az utolsó perceiben, hogy lelki támogatást nyújtsak, és ez vele sem volt másképp.

- Itt az idő, ugye? – nézett rám kétségbeesetten, majd még egyszer a fiára pillantott. Minden nap elbúcsúztak egymástól, de ez a mai volt az utolsó alkalom, még szerencse, hogy Edwardnak adtam némi altatót, így nem kellett végignéznie az édesanyja haláltusáját.

- Sajnálom – szorítottam meg a kezét. – Nem tudom megmenteni, Elisabeth.

- Semmi baj, engem nem is kell – nézett mélyen a szemembe. – Őt mentse meg – fordult a fia felé. – Edwardnak még élnie kell. Még nem tapasztalta meg az élet szépségét. Még nagyon sokat szeretett volna tanulni, egyetemre akart menni, még nem tapasztalta meg az önállóságot, a szerelmet. Túl hamar fel kellett nőnie, amikor elveszítettük az édesapját. Ígérje meg, hogy megmenti a fiamat. Tudom, hogy meg tudja menteni – mondta Elisabeth határozottan, én pedig megdermedtem. Lehet, hogy rájött, hogy más vagyok? Kétségkívül nagyon is szemfüles asszony, de nem tűnik úgy, mintha félne tőlem. Talán csak a láz beszél belőle. – Ígérje meg – kérlelt újból. – Tudom, hogy képes rá.

- Megígérem, Elisabeth – sóhajtottam. Vajon jogom van ezt tenni egy fiatal fiúval? Tisztában vagyok vele, hogy át tudom változtatni, a kérdés már csak az, hogy van-e jogom megtenni. Erről neki kéne döntenie. Bár az tény, hogy nem élne tovább már egy napnál, hogyha nem teszem meg.

- Köszönöm, Carlisle – motyogta hálásan, behunyta a szemeit, majd a szíve dobbant még egy utolsót. Apró keze elernyedt a kezeimben. Sajnáltam, hogy elhagyta ezt a világot, mert ritkán találkoztam ilyen önzetlen lélekkel, de egy kicsit mégis örültem, hogy többé már nem szenved.