Tartozni valakihez - 12. fejezet

12. fejezet




(Jasper szemszöge)



Már napok óta úton voltunk, de állandóan irányt kellett változtatnunk Alice látomásai alapján. Kicsit bizonytalan ez a vámpír család. Egyszer jobbra, aztán balra, északra, délre. Most már eldönthetnék, hogy mit akarnak. Vagy az is lehet, hogy mindenki máshova akar menni? Az is jó. Öten akarnak négyfelé menni. Ebben egyezzenek ki, hogyha tudnak. Szegény Alice-t nem győztem megnyugtatni, mert már teljesen kiakadt ettől a bizonytalanságtól.

- Hé, nyugi, Kicsim – öleltem magamhoz. – Elő fognak kerülni, ne aggódj. Ők is lehetnek kicsit bizonytalanok – mosolyodtam el.

- De ez nem állapot, láttam, hogy egy gyönyörű emeletes házban fogunk élni egy erdőben, már csak az a baj, hogy ez a ház bárhol lehet, mert nem határoznak el pontos útvonalat, hanem össze-vissza csaponganak – mondta Alice durcásan. Nem szerette, hogyha valaki keresztülhúzza a számításait, vagy nem fogadja el a lelkesedését. Éreztem, hogy már nagyon szeretne találkozni leendő családunkkal, de attól tartottam, hogy ez még várat magára egy kicsit.

- Meg fogjuk őket találni, emiatt ne izgulj. Hiszen láttad már többször is, hogy a családhoz fogunk tartozni, és így is lesz – próbáltam megnyugtatni. Olyan kis buta néha. Több önbizalomra lenne szüksége.

- Köszönöm – bújt hozzám szorosabban.

- Mit? – kérdeztem döbbenten.

- Hogy bízol bennem – motyogta a mellkasomba.

- Ez természetes – mondtam lágyan. Kiben bíznék, hogyha nem benne? Ő az egyetlen lény az életemben, akiért bármit megtennék. – Van egy ötletem – ajánlottam a lehetőséget.

- Ez remek! Mire gondolsz? – kérdezte izgatottan.

- Elmegyünk vadászni, és bemegyünk a városba egy kicsit. Nem sokáig, csak sétálunk egyet, és veszünk egy-két dolgot – mondtam el a tervem, és reméltem, hogy ezzel felvidíthatom.

- Ezt most csak azért szeretnéd, hogy jobb kedvem legyen, de ez neked rossz lenne, úgyhogy inkább ne – mondta Alice bár a szemét láttam felcsillanni, amikor megemlítettem a város és vásárlás lehetőségét.

- Ha jól emlékszel, fejlesztenünk kell az önuralmamat. Egy-két órán át könnyedén menni fog. Minden rendben lesz – mondtam mosolyogva. Alice pedig a semmibe meredt, már megint. Na, most vagy győztem és megyünk a városba, hogy felvidíthassam, vagy a Cullen család már megint irányt változtatott. Reméltem, hogy az első lehetőséget látja éppen.

- Jól van, meggyőztél – mosolyodott el, miután visszatért hozzám. Tehát az első lehetőséget látta. Nagyszerű!

Kézen fogtam szerelmemet és már futottunk is vadászni. Nem tellett sok időbe és már találtunk egy szép csorda szarvast. Alice végzett kettővel, nekem pedig hármat hagyott, hogy biztosra menjünk. Ezután rendbe szedtük magunkat gyorsan, és elindultunk a városba. Az erdő széléig futottunk onnantól pedig sétáltunk. Felajánlottam a karomat Alice-nek, aki boldogan és büszkén karolt belém. Nem volt hosszú a séta, csupán egy fél óra, de nagyon jól esett. Csodálatosan telt a napunk. Viszont, ahogy közeledtünk a város felé, egyre feszültebb lettem. Ezt valószínűleg kedvesem is észrevehette, mert aggódni kezdett és folyamatosan az arcomat figyelte.

- Jasper, még visszafordulhatunk. Nem kell, hogy rögtön a mélyvízbe dobjunk ilyen hosszú kihagyás után. Hetek óta nem voltál emberek közelében – ajánlotta szerelmem. Annyira önzetlen volt.

- Szeretnék menni, hogyha már nem bírom, majd úgy veszek levegőt, mint legutóbb, amikor az üzletben voltunk – mosolyogtam rá. – Az még külön jókedvre derít majd.

- Örömmel segítek neked lélegezni – villantott felém kedvesem egy kihívó mosolyt, és a szemei pajkosan megcsillantak.

Nekem is mosolyognom kellett ezen a reakción, de aztán felváltotta a mosolyomat egy fintor, mert túl közelről éreztem meg, túl sok csábítóan édes illatot. Fel sem tűnt, hogy megérkeztünk egészen addig, amíg nem lett túl intenzív a hatás. Már a belvárosban sétáltunk. Megláttam egy gyönyörű ezüst ékszerboltot, és azonnal oda húztam magammal kedvesemet. Neki is látnia kell ezt a csodálatos kézimunkát. Igazi, ezüst képkeretek sorakoztak a kirakatban. Egyik szebb volt, mint a másik. Mégis volt egy darab, ami nagyon is Alice-hez illett. Az ezüstbe gyönyörű virág és pillangó minták voltak kézzel belevésve. Látszott rajta, hogy egy igazi művész kezéből jött ez a darab. Még soha nem láttam ilyen szépet. Kedvesemre pillantottam, aki pontosan ugyanazt a keretet nézve megigézve. Tehát neki is az tetszik. Ennek nagyon örültem, és elhatároztam, hogy megkapja tőlem ezt az ajándékot. Az övé kell, hogy legyen, hiszen tökéletesen illik hozzá. Igaz, hogy most még nincs mit beletenni, de lesz. Az első fényképet Alice ebbe a csodálatos tartóba fogja tenni.

- Ez gyönyörű – motyogta kedvesem, majd elkezdett maga után húzni.

- Hova megyünk? – kérdeztem döbbenten.

- Tovább sétálunk – mosolygott rám, de láttam, hogy tekintete akaratlanul is visszatéved arra a keretre, csak nem akarja, hogy ilyen sokat költsek rá.

- Jól van, de előbb bemegyünk abba a boltban – böktem az ezüstös felé. Szerencsére egy elég kihalt utcán voltunk, úgyhogy nem jelentett gondot lélegeznem, ráadásul Alice jelenléte is visszatartott egy ámokfutástól, bármennyire is csábított a gondolat.

- Nem, Jasper. Nem fogom hagyni, hogy ennyi pénzt költs rám, már ez a ruha sem volt olcsó – simított végig a gyönyörű anyagon. Látszott rajta, hogy imádja ezt a darabot.

- Akkor kérlek, áruld el, hogy mégis kire vagy mire költsem a pénzemet? – néztem rá kíváncsian. – Gondolj csak bele – vettem halkabbra a hangom. – Nem eszünk, nem iszunk, nem alszunk. Jóformán nincs szükségünk semmire néhány vadállaton kívül, akik az erdőben vannak. Tehát jobban nem is használhatnám fel a vagyonom egy csekély részét, mint úgy, hogy örömet szerzek neked – mondtam határozottan és reméltem, hogy megpuhíthatom ezzel egy kicsit. Alice egy kis ideig elgondolkodott, majd szélesen elvigyorodott.

- Imádok vásárolni, de azért ne hagyd, hogy túlzásokba essek – mondta boldogan, és hozzám bújt. Örültem, hogy végre megszabadítottam a vásárlás elleni hóbortjától, mert a nap további részében már hagyta, hogy vegyek neki egy új pár cipőt, és még egy retikült is.

Minden rendben ment, de a vége felé már nagyon égett a torkom, és ezt Alice is látta rajtam, úgyhogy néhány jó mély levegő után, amit kedvesem megnyugtató illata lenget körül elindultunk kifelé a városból az új szerzeményeinkkel. Láttam szerelmem arcán, hogy nagyon boldog és tekintete újra és újra a képkeretre téved, ami bár drága lett volna egy embernek, de számomra már most sokszorosát érte, hiszen azt tehettem vele boldoggá, aki a legtöbbet jelenti a számomra. Ebben a boldog tudatban vetettük be magunkat az erdőbe, és letáboroztunk egy kellemes kis tisztáson, ami az erdő közepén volt. Leültem egy fa tövébe Alice-t pedig az ölembe húztam. Néhány perccel később éreztem, ahogy megfeszül a karomban, majd a szeme is fátyolossá válik, mint látomáskor mindig.

- Alice, Szerelmem, mit látsz? – kérdeztem aggódva. Reméltem, hogy nem valami rosszat, bár nem tűnt zaklatottnak. Egy kis idővel később mosolyogva rám nézett.

- Megvannak – mondta elégedetten. - Végre megálltak, úgyhogy most már könnyedén megtalálhatjuk őket.

- Ez csodálatos, Kicsim. Látod, mondtam, hogy csak egy kis időre van szükség.

- Tudom, igazad volt – borult a nyakamba, majd szenvedélyesen megcsókolt. Az egész testemet átjárta a belőle áradó boldogság és elégedettség.



(Edward szemszöge)



Ezt nem hiszem el. Bosszankodtam út közben. Mind tudjuk, hogy hova tartunk, de valahogy senki nem akar hallgatni rám, hogy merre lenne a legbiztonságosabb futva megközelíteni az új házunkat. Sokkal könnyebb volt a helyzet, amíg Carlisle és én, csak ketten voltunk, de most hogy már öten, nagyon nem egyszerű egy-egy költözés. Nincs kellőképpen megszervezve a dolog. Kéne valaki, aki képes rendesen kommunikálni a szállítókkal és az ingatlanosokkal, és bármennyire is fontos nekem a nővérem, Rosalie egyáltalán nem alkalmas arra, hogy leszervezze az ilyen dolgokat. Azt sem tudja, hogy merre kell mennünk. Pedig szegény Carlisle-nak holnap már jelentkeznie kéne a kórházban, de így nem fog. Fogalmunk sincs, hogy melyik erdő, melyik felén kéne megtalálnunk a házat, ez hihetetlen. Na, végre jönnek a többiek is, már érzem az illatukat, remélem, hogy találtak valamit. Reménykedve néztem Carlisle-ra és Esmére, de csak megrázták a fejüket. Nem sokkal később befutott Rosalie, majd Emmett is, de egyikük sem találta meg a házat. Hogy lehet ez? Az fenébe is, öt vámpír, aki nem találja a házát egy erdőben. Ez elég abszurd.

- Rosalie – sóhajtottam. – Kérlek, próbálj meg visszaemlékezni a beszélgetésedre az ingatlanossal, hátha az alapján én fel tudom mérni, hogy merre kéne mennünk.

- Rendben – morgott Rosalie. „Kikérem magamnak, hogy idiótának nézz. Most az egyszer lehet, hogy nem figyeltem oda eléggé, amikor elmagyarázták, hogy merre van a ház.” – sugallta dühösen gondolatban, mire én csak elmosolyodtam. Persze, mert jobban érdekelte az, hogy milyen csodáló tekintetek veszik körül.

- Meg van! – kiáltottam fel elégedetten. Hála az égnek, attól, hogy nem figyelt oda, még hallotta az útbaigazítást. – Jó felé akarta Rose keresni, csak rossz erdőben. A város másik oldalán levő erdőben van a ház, de az erdőn belül ott, ahol Rosalie mondta – meséltem lelkesen. – Kövessetek – mondtam határozottan, majd elkezdtem futni a helyes irányba.

Nem telt bele néhány perc és már ott is voltunk, ahol lennünk kellett. Az új házunk előtt álltunk. El kellett ismernem, hogy gyönyörű volt. Háromemeletes, hófehér külső fallal, és rengeteg üvegfelülettel.

- Ez gyönyörű, Rosalie – mondta Esme meghatottan.

- Ügyes voltál, Baby – lelkesedett Emmett is.

- Nagyon szép a ház, Rose – csatlakozott Carlisle is az elismeréshez.

- Tényleg szép – ismertem el én is, és láttam, hogy nővérem majd elszáll a boldogságtól az elégedettségünket látva.

- Örülök, hogy tetszik – mondta mosolyogva, majd kézen fogta Esmét. - Gyere, válasszuk ki a szobáinkat – szaladtak be a lányok a házba, mi pedig mosolyogva figyeltük a jelenetet.

- Keresek magamnak egy alkalmas dolgozószobát – mondta Carlisle, majd ő is eltűnt az ajtó mögött.

- Felavatjuk az erdőt? – vigyorgott rám Emmett, és a következő pillanatban már el is akarta kapni a karomat, hogy egy fához vágjon, de kitértem előle. – A francba, ez így nem az igazi – mondta csalódottan.

- Máris feladtad? – kérdeztem kuncogva.

- Nehogy azt hidd, hogy nem foglak egyszer elintézni. Sőt, most mindjárt elintézlek – vigyorgott Emmett, majd üldözőbe vett, de mindig egy lépéssel előtte jártam.

Amikor már nagyon sok fát elintéztem Emmett testével, hagytam, hogy egy kicsit neki is szórakoztató legyen a helyzet. Ahelyett, hogy kitértem volna előle, inkább úgy tettem, mintha nem reagáltam volna elég gyorsan, hagytam magam elkapni. Fivérem jókedvűen kurjantott fel, amikor egy hatalmas fához csapódtam. A következő pillanatban Esme és Rose dühös pillantásával találtuk szembe magunkat, de mi csak vigyorogtunk egymásra.

- Muszáj ezt mindig? – kérdezte Rosalie a fejét csóválva.

- Hagyjátok ezt abba, fiúk – mondta Esme dorgálón, mi pedig rögtön jó fiúkká váltunk.

- Bocsi, anyu – néztem rá ártatlanul, és Emmett is követte a példámat. Esme elmosolyodott és ölelésre tárta a karját, mire rögtön ott termettünk és szorosan megölelgettük őt.

- Semmi baj, de azért kicsit halkabban romboljatok, és ha lehet, akkor ne ilyen közel a házhoz – mosolyodott el Esme, majd elengedett minket és Rose-zal együtt visszament a házba, hogy csinosítgassák.

- Fiúk, ha lehet, akkor ne idegesítsétek fel nagyon a lányokat – hallottam meg apám gondolatait, és amikor felnéztem már láttam is, hogy az új dolgozószobájának az üvegénél áll, és mosolyogva csóválja a fejét, miközben minket figyel.

A nap hátralevő része a ház csinosítgatásával telt. Segítettünk Esmének és Rosalie-nek berendezni a szobákat, miután voltunk a városban és beszereztük a még hiányzó bútorokat. A lányok imádták ezt csinálni. Nekem kicsit unalmas volt a dolog. Általában egy kanapéra volt szükségem, és egy állványra, amin a zenéimet, valamint a könyveimet tarthattam. Na, meg egy szekrényre, hogy a ruháim is legyenek valahol, de ennyi. A többi szoba felszereléséhez mindig megvettünk egy fél bútorboltot. Mindenesetre estére már a saját új otthonunkban ücsörögtünk és beszélgettünk a nappaliban. Néhány évig újra nyugodtan élhetünk, egészen addig, amíg el nem kezdenek rólunk suttogni az emberek.