Tartozni valakihez - 15. fejezet

15. fejezet




(Alice szemszöge)



Kézen fogtam Jaspert, és átszaladtam vele Edward szobájába, nem is törődve sokat az előbbi megjegyzésével. Biztos vagyok benne, hogy az új bátyánknak semmi kifogása nem lesz a szobacsere ellen. Amikor beértünk a szobába, gyorsan körbenéztem, és meg kellett állapítanom, hogy Edward bizony nem viszi túlzásba a szobája otthonossá tételét. Csak könyvek, zene, és néhány bútor. Elég kevés holmi egy ekkora szobában. Ez még a vendégszobába is kevés berendezés lenne. Na, nem baj, először szépen kiköltöztetjük Edwardot, és beköltözünk, aztán megmutatom a kedves fivéremnek, hogy hogyan kell egy szobát berendezni, mert nem így, az biztos. Nincs benne az egyénisége, így csak egy hely, nem egy saját szoba.

- Szóval – fordultam szerelmem felé. – Először is ezeket a bútorokat szépen levisszük a garázsba, a könyveket bedobozoljuk, ahogy a lemezeket is. Oh, nem, rossz a sorrend. Először lepakoljuk a bútorokat, bedobozoljuk a dolgokat, és utána leviszünk mindent a garázsba – javítottam ki magam. Azonnal a könyvespolchoz szökkentem, és már el is kezdtem volna lepakolni, amikor Jasper hirtelen előttem termet, és megakadályozta.

- Kicsim, szerintem ez nem jó ötlet – mondta mélyen a szemeimbe nézve.

- De, ennek így kell lennie, én csak rásegítek egy kicsit – magyaráztam, és a lehető legártatlanabbul pillantottam rá.

- Szerintem viszont, úgy kéne lennie, hogy először megbeszéljük a dolgot Edwarddal, és nem csak kiköltöztetjük – mondta Jasper tagoltan, mintha csak egy ötéveshez beszélne.

- De hát…- kezdtem bele, de félbeszakított.

- Gondolj csak bele, hogy te mit éreznél, hogyha arra jönnél haza, hogy a holmid a garázsban van, és egy idegen beköltözött a szobádba – próbált hatni rám, de én még mindig ott tartottam, hogy ez a mi szobánk lesz, és kész.

- Nem fog sokáig duzzogni – mondtam határozottan.

- Alice… - próbált volna Jasper tovább győzködni, de leállítottam.

- Nagyon szeretném, ezt a szobát. Kérlek, segíts nekem – rebegtettem meg a szempilláim és hozzá simultam.

- Ezt még nagyon meg fogom bánni – sóhajtott fel megadóan.

- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd egy gyors csókot nyomtam a szájára. – Szeretlek.

- Én is szeretlek – mosolyodott el halványan. – Azért remélem, hogy nem kell már első nap harcba szállnom az épségedért – intett játékosan, de szemei némi aggodalmat tükröztek.

- Ha bántani akarna, akkor nyugtasd le, de úgysem fog – mondtam vidáman. Tudtam, hogy már én nyertem. Legszívesebben örömtáncot jártam volna a szobában, de türtőztettem magam. Most sokkal fontosabb, hogy igyekezzünk.

- Rendben, de ettől még aggódom – suttogta, de azért elkezdett nekem segíteni.

Miután ezt végre megtárgyaltuk és Jasper nem akadékoskodott tovább, hanem elkezdett velem együtt dobozolni. Amikor elkészültünk a dobozokkal gyorsan leszaladtunk velük a garázsba, majd a bútoroknak is ez lett a sorsa. Rosalie, egyszer kipillantott a szobájából, de nem igazán érdekelte az ügyködésünk. Carlisle már elment dolgozni, úgyhogy ő már nem volt a házban. Esme, kicsit idegesen szemlélte, ahogy a fiát kilakoltjuk a saját szobájából, és hangot is adott ennek a problémának, amikor elégedetten leültem a kanapéra egy pillanatra, hogy kigondoljam, hogy mire lesz szükségünk Jasperrel a szobánkban.

- Drágáim – kezdett bele Esme kedvesen. – Szerintem jobb lett volna, hogyha előbb megbeszélitek ezt a dolgot Edwarddal is. Tudod, nem nagyon szereti, hogyha a régi könyveivel és a lemezeivel nem bánnak körültekintően.

- Oh, ez természetes. Nagyon óvatosan csomagoltuk őket, és semminek nem lett semmi baja – mondtam komolyan. Soha nem tennék kárt a bátyám személyes dolgaiban.

- Nem is feltételeztem, hogy nem vigyáztatok rájuk. Rosszul fogalmaztam – sóhajtott. – Biztos vagyok benne, hogy Edward nagyon fog örülni nektek, de annak nem hiszem, hogy örülne, hogy kilakoltattátok a saját szobájából, a tudta nélkül.

- Szerintem pedig meg fog békélni a dologgal. Kérlek, láttam, hogy az lesz a mi szobánk – néztem új anyánkra boci szemekkel.

- Én nem bánom, csak azt kérem, hogy ne legyen semmiféle komoly probléma, vagy nagy veszekedés ebből. Rendben? Csak azt mondom, hogy talán jobb lett volna előbb megbeszélni vele a dolgot – mondta kicsit idegesen. Főleg miattunk aggódott, és nem Edward miatt. Hát igen, én is úgy láttam, hogy Edward néha kicsit hirtelen haragú, de nem haragtartó fajta. Nem lesz itt semmi gond.

- Ígérem, hogy nem lesz semmi probléma – mosolyogtam Esmére biztatóan, aki erre csak bólintott, majd visszatért a jegyzeteihez.

- Kicsim, nem voltál túl meggyőző – hajolt a fülemhez szerelmem, és úgy suttogott bele, hogy csak én hallhassam.

- Miért? – kérdeztem döbbenten. Szerintem tökéletesen meggyőző voltam.

- Azért, mert egy kicsit ideges vagy, és feltételezem, hogy azért, mert kilakoltattuk az új testvérünket a szobájából – állapította meg határozottan.

- Több variációt láttam arra, hogy hogyan fog reagálni – vallottam be szemlesütve.

- Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte kedvesem idegesen.

- Egyik sem annyira rossz, de van egy variáció, amiben kicsit morog, és visszaköltözik – mondtam szomorúan. Annyira szeretném azt a szobát. Sokkal nagyobb, mint a másik, és mi ketten vagyunk. Oké, nem ez a fő indok. Hanem az, hogy nagyon-nagyon szép a kilátás, és tökéletes lenne Jasper azon tervéhez, hogy ültet nekem egy olyan csodálatos fát az ablak alá, mint amilyen volt Peter és Charlotte házánál. Annyira kedves ötlet, és szeretném, ha meg tudná valósítani. Egyébként is láttam, és így kell lennie.

- Ez nem olyan vészes. Tehát egyik variációban sem akar bántani téged, és ez a lényeg – dőlt hátra Jasper elégedetten, és engem is magával húzott. Nagy volt a késztetés, hogy így maradjak, de szerettem volna folytatni a szoba kicsinosítását, úgyhogy nagy nehezen elhúzódtam szerelmemtől.

- Gyere, és folytassuk. Szeretném megnézni jobban a vendégszobában levő holmikat, hogy mi az, amit át kéne vinnünk, és mi maradna ott. Meg biztos lesznek olyan dolgok is, amikre még szükségünk lesz – magyaráztam hevesen és magam után húztam Jaspert.

- Rendben, de talán még nem kéne véglegesen beköltöznünk Edward szobájába – célozgatott kedvesem az előbbi kis vallomásomra. Na jó, lehet, hogy ez a variáció fog megtörténni, de korántsem biztos, hogy így lesz. Végül is ötven százalék az esélye annak is, hogy igent mond, és annak is, hogy nemet. Majd kiderül, hogyha hazaért.

- Jól van, megígérem, hogyha visszaköveteli a szobáját, akkor nem fogok ellenkezni – motyogtam az orrom alá.

- Jaj, tudod, hogy nem úgy értettem – ölelt magához Jasper, és felvezetett a vendégszobába. – Egyébként ez is egy nagyon szép szoba. Figyelmedbe ajánlanám ezt a szép nagy szekrényt, és a baldachinos ágyat – mutatott a kívánatos bútorokra, külön figyelmet szentelve az ágynak. Nagyon is csábító volt a próbálkozás, de tudtam, hogy most főleg a tervemtől próbál eltántorítani.

- Le akar venni a lábamról, fiatalember? – kérdeztem kihívóan.

- Megfordult a fejemben, kisasszony – lépett hozzám közelebb.

- Nos, megteheti… - folytattam tovább, mire Jasper egy pillanat alatt magához rántott. – Amint az új szobánkban lesz minden – bújtam ki az öleléséből, és már a szekrénynél is voltam.

- Ez igazán nem volt szép – mondta morcosan.

- De hatásos volt, ezt el kell ismerned – vigyorogtam rá gonoszul.

- Hatásosnak, hatásos, de bosszantó – állapította meg, majd egy szempillantás alatt mellettem termet, és megcsókolt. – Ez járt nekem – mondta mikor elváltunk, de azért már a szekrényt kezdte el méregetni.

- Neked bármikor – mondtam boldogan, majd meg akartam emelni a szekrényt, de Jasper csak megrázta a fejét. – Mi van már megint? – kérdeztem csalódottan.

- Szerintem ez a szekrény nem az ajtón került ide – mutatott végig a szekrény és az ajtó méretein.

- Oh, igazad van – bólintottam. Tehát nagy valószínűséggel az ablakon át jött be.

- Először szétszedem a baldachinos ágyat, mert ahhoz értek, és azt egyszerűbb átvinni, azután jöhet a szekrény – magyarázta Jasper a tervet, én pedig hevesen egyetértettem. – Rendben, akkor tiéd a függöny, enyém az ágy. Vigyázz a függönnyel, nehogy elszakadjon. Egyesével kell kipattintani a tartókból.

- Hé, elbánok egy függönnyel – mondtam határozottan, és csúnyán néztem rá. Csak le tudok szedni egy darab anyagot néhány rögzítésről. Egyébként is le fogjuk cserélni ez a fehér árnyalatot, valami vidámabbra.

- Jól van, vedd úgy, hogy nem szóltam semmit – mondta békülékenyen, én pedig azonnal elolvadtam a pillantásától. Már éppen arra jutottunk, hogy át tudjuk vinni az ágyat, amikor meghallottuk a kissé feldúlt kiáltást a földszintről.

- Miért van minden holmim a garázsban? – mondta a döbbent hang, ami Edwardhoz tartozott.

- Nyugodj meg, Edward. Vendégeink vannak – mondta Esme gyengéden. – Valószínűleg itt is maradnak velünk – tette még hozzá.

- És ezért lakoltattatok ki a szobámból? – lepődött meg Edward.

- Dehogy lakoltattunk ki, ne butáskodj, drágám – mondta Esme lágyan. A következő pillanatban pedig mackós nevetés töltötte be a házat.

- Mit tett Edward, amiért kirakjátok a szűrét? – kérdezte még mindig nevetve.

- Emmett – szólt rá Esme. – Ne beszélj butaságokat, soha nem tennénk ki egy gyermekünket sem – mondta új anyánk komolyan.

- Bocsi, anyu. Csak vicceltem. – mondta Emmett még mindig kuncogva, de azért befejezte a kötözködést.

- Tudom – mondta Esme békülékenyen. – Gyere, és beszéljük meg a helyzetet. Mindent elmagyarázok – mondta lágyan.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, hogyha lemennénk – súgta szerelmem a fülembe, én pedig bólintottam. A következő pillanatban pedig már a nappaliban is voltunk.



(Edward szemszöge)



Miután Emmettel úgy ítéltük meg, hogy eleget vadásztunk, elindultunk vissza a házunk felé. Nem messze a háztól megéreztük az idegen vámpírok illatát. Azonnal elfogott az aggódás engem is, és a jelek szerint Emmettet is.

- Szerinted baj van? – kérdezte Emmett idegesen. „Ha Rose bébinek egy haja szála is meggörbült, akkor végük van.” – tette hozzá gondolatban.

- Nem hiszem. Esme gondolatai boldogok. Carlisle kíváncsi a jövevényekre, bár már nincs otthon, hanem úton van dolgozni. Rosalie pedig, kicsit durcás, de te tudod a legjobban, hogy nehezen viseli a változásokat – siettem megnyugtatni fivéremet.

- Rose megnyugtatása, legyen az én gondom – vigyorodott el Emmett kajánul. – Viszont ezek szerint a látogatóink baráti szándékkal érkeztek – fűzte még hozzá.

- Úgy gondolom, hogy igen, mert Esme már mindent hét főre tervez, tehát szerintem maradnak egy darabig, de menjünk haza és akkor minden kiderül – mondtam határozottan.

- Rendben – bólintott rá Emmett, és a következő pillanatban már futottunk is a ház a felé.

Nem bírtam magammal, úgyhogy mivel sokkal gyorsabb voltam, mint Emmett néhány perccel előtte érkeztem meg a házhoz. A garázson keresztül igyekeztem befelé, mert Esme nem nézte jó szemmel, hogyha összesarazzuk a kristálytiszta padlóját. Viszont, amikor beléptem a garázsba a látványtól tátva maradt a szám. Minden bútorom és személyes holmim ott volt, egy takaros kis kupacba rendezve. Ez egy elég rossz vicc. Idegesen léptem be a nappaliba, miután levettem a koszos cipőimet.

- Miért van minden holmim a garázsban? – kérdeztem idegesen Esmétől, aki azonnal hozzám sietett.

- Nyugodj meg, Edward. Vendégeink vannak – mondta gyengéden. – Valószínűleg itt is maradnak velünk – tette még hozzá.

- És ezért lakoltattatok ki a szobámból? – lepődtem meg. Hiszen erre találták fel a vendégszobánkat, még sosem kellett elhagynom a szobám, azért, mert vendégek jöttek.

- Dehogy lakoltattunk ki, ne butáskodj, drágám – mondta Esme lágyan. A következő pillanatban pedig meghallottam Emmett pimasz kacagását, ami most egyértelműen az én káromra harsant fel. Bár nem is csodálom, hogy nevetett, hiszen volt szerencsém látni magam a gondolataiban. A ruhám itt-ott sáros volt, a cipőmet már a garázsban elhagytam, hogy ne hozzam be a koszt a házba, és minden holmim odakint volt, becsomagolva. Ráadásul, ha ez lehetséges még jobban lefehéredtem, hiszen eléggé megdöbbentene bárkit, hogyha reggel elmegy otthonról és mire hazaér már nincs szobája.

- Mit tett Edward, amiért kirakjátok a szűrét? – kérdezte még mindig nevetve.

- Emmett – szólt rá azonnal anyánk. – Ne beszélj butaságokat, soha nem tennénk ki egy gyermekünket sem – mondta anya dorgálón.

- Bocsi, anyu. Csak vicceltem. – mondta Emmett még mindig kuncogva, de azért befejezte a kötözködést, az én legnagyobb örömömre. Még néhány pillanat, és nem állok jót magamért.

- Tudom – mondta Esme békülékenyen Emmettnek. – Gyere, és beszéljük meg helyzetet. Mindent elmagyarázok – fordult újra felém, majd megfogta a kezem.

Már éppen szólásra nyitottam a számat, amikor előttem termett a két látogatónk. Egy apró, fekete hajú lány, és egy szikár szőke hajú férfi. A lány kedvesen mosolygott rám, és gondolatban üzent. „Szia, én Alice vagyok, és nagyon jóban leszünk egymással. Ő pedig Jasper. Kedvelni fogjátok egymást.” Megleptek a gondolatai, de azonnal megvilágosodtam, amikor mutatott egy képet gondolatban, amint mi hárman vidáman beszélgetünk a nappaliban, aztán együtt vadászunk, és iskolába járunk. A suliban ott volt velünk Emmett és Rosalie is, határozottan tetszett, amit láttam, és egy pillanatra elfeledtette velem a tényt, hogy éppen kiköltöztettek a szobámból, de a gondolataim elég gyorsan visszaterelődtek az alapkérdésre, amit most meg fogunk beszélni, méghozzá azonnal.