Tartozni valakihez - 14. fejezet

14. fejezet




(Carlisle szemszöge)



Egy pillanatra megtorpantam az ajtó előtt, de aztán lenyomtam a kilincset és szélesre tártam a bejáratot. A látvány, ami fogadott nagyon meglepett. Nem az, hogy két vámpír állt előttem, hiszen mind tudtuk, hogy vámpírok, hanem az, hogy a szemeik éppen olyan arany színben pompáztak, mint a családom minden tagjának. Még soha életemben nem találkoztam vegetáriánus vámpírokkal a hosszú éveim során rajtunk kívül. Pedig már azt hittem, hogy Arónak igaza volt, és soha egy vámpír sem választaná ezt az életmódot segítség nélkül, de a jelek szerint tévedtem. Egészen biztos voltam benne, hogy a két vámpír párt alkot, ez látszott az előttem álló férfi tartásából. Ahogy maga mögé tolta a lányt, akit a testével védelmezett az esetleges veszélytől. A férfi izmos volt, de nem úgy, mint Emmett, inkább szikár, magas, és bőrét rengeteg harapásnyom tarkította, szőke tincsei kissé ziláltak volta, de valahogy földöntúli nyugalmat éreztem a közelsége miatt. A lánynak csak a fejét láttam, de ami lenyűgözött benne a legjobban, az a széles mosolya volt, ahogy boldogan figyelt engem. Fekete tincsei finoman omlottak le az arca mellett, és a szemében csak kedvességet, és szeretetet láttam.

- Helló, Carlisle – szólalt meg váratlanul a lány, én pedig teljesen ledöbbentem.

- Ismerjük egymást? – néztem rá értetlenül, hiszen emlékeznem kellene rá, hogyha már találkoztunk volna.

- Még csak mi ismerünk – mosolygott rám a lány, és kiszökkent párja mögül, hogy megöleljen. Először lefagytam egy pillanatra, de aztán viszonoztam a gesztust. – De nemsokára ti is megismertek minket. A nevem, Alice – mondta, amikor elengedett. – Ő pedig a szerelmem, Jasper – mutatott a férfire, akinek gondolkodás nélkül kezet nyújtottam, és ő is habozás nélkül elfogadta. Eléggé összezavarodtam a kijelentéstől, hogy „még csak mi ismerünk”.

- Üdvözöllek titeket. Mégis, hogy értetted azt, hogy még csak ti ismertek minket? – kérdeztem kíváncsian.

- Alice a jövőbe lát – válaszolta Jasper, én pedig újfent meglepődtem. Ilyen képességgel még soha nem volt alkalmam találkozni.

- Kérlek, gyertek be és meséljetek el mindent – mondtam mosolyogva, és félreálltam az ajtóból. Jasper megfogta Alice kezét, és maga mellett tartotta, valószínűleg, még nem bíztak bennünk, legalábbis a férfi, de ezt meg lehet érteni, hiszen nekünk is idő kell, amíg a bizalmunkat adjuk egy másik vámpír családnak. A lányok alaposan végigmérték a két jövevényt a szemükkel, és döbbenten összenéztek, miután felfedezték a szemük színét is, ami megegyezett a miénkkel.

- Ők itt a feleségem, és a lányom – mutattam a lányokra. – Esme, és Rosalie.

- Én Alice vagyok, ő pedig Jasper – mutatkozott be Alice is. – Nagyon örülök, hogy végre találkozhatunk – mosolygott, majd közelebb lépett először Esméhez. Kedvesem azonnal magához ölelte a lányt, nem is vártam tőle mást.

- Én is nagyon örülök, hogy találkozhatunk – mondta szerelmem, majd miután elengedte Alice-t Jaspert is magához vonta. Rosalie csak ingerülten méregette az új jövevényeket. Láttam rajta, hogy nem igazán bízik bennük, bár általában a lányom szívét nem két perc megtörni, ez eddig még csak Emmettnek sikerült, de idővel mindig megenyhül.

- Megkérdezhetem, hogy pontosan mi járatban vagytok erre? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést, majd hellyel kínáltam őket a kanapén.

- Természetesen – mondta Alice, miután leültek Jasperrel egymás mellé. – Mint már Jasper is említette, én látom a jövőt a döntések alapján. Volt egy látomásom arról, hogy a családotokhoz fogunk tartozni – mondta egyszerűen. Erre igazán nem számítottam, bár végtelenül örültem neki, hogy gyarapodik a család. – Úgyhogy Jasperrel úgy döntöttünk, hogy megkeresünk benneteket, és ha ti is akarjátok, akkor maradnánk is veletek – fűzte még hozzá, mire Rose felhorkant.

- Most komolyan azt várod, hogy elhiggyük nektek ezt az egészet, és gondolkodás nélkül befogadjunk a családunkba két idegen vámpírt? – kérdezte dühösen.

- Rosalie – szólt rá, Esme, de ezúttal nem sikerült leállítania a lányát.

- Ez lehet akár csapda is – mondta tovább lányom a magáét, de aztán hirtelen elhallgatott, és az arcára földöntúli nyugalom ült ki.

- Jól vagy? – léptem elé, és aggódva fürkésztem az arcát. Rosalie, ha egyszer belekezd, akkor elég nehéz leállítani, most meg csak úgy abbahagyta.

- Persze, mi bajom lenne? – kérdezte lágyan, majd újra csendbe burkolózott.

- Mi történt vele? – kérdezte Esme idegesen.

- Sajnálom, de már túl ideges volt – nézett ránk Jasper bocsánatkérően. – Alice-t is túlságosan kezdte elkeseríteni az ellenséges viselkedésével, úgyhogy megnyugtattam – mondta a férfi teljesen természetesen. Mit csinált? Lenyugtatta?

- Hogy mondtad? – kérdeztük Esmével döbbenten.

- Ez a képességem, irányítani tudom az érzéseket – válaszolta Jasper egyszerűen, mintha csak egy teadélutánra hívna meg valakit.

- Értem – mondtam komolyan, igazából már borzasztóan kíváncsi voltam a jövevényekre. Nekem igazán szimpatikusak voltak a furcsa jellemzőik ellenére is. Bár mi számít furcsának? Volterrában én voltam a csodabogár. – Kérlek, meséljetek magatokról. Hogyan változtatok át? Mióta vagytok együtt? Mióta vagytok vámpírok? Minden érdekelne – kérdeztem csillogó szemekkel, nagyon kíváncsi voltam rájuk, hiszen ők is az állatvéren való életet választották. Vagy hasonló az önuralmuk, mint nekem, vagy nagyon erős az akaratuk.

- Kezdd te, Jasper – mondta Alice lesütött szemekkel, mire Jasper megértően Alice vállára tette a kezét és magához húzta, majd mesélni kezdett.

- 1843-ban születtem. Tizenhat éves koromban léptem be a seregbe, mert szükség volt rám. Konföderációs tiszt lettem. Egyik éjjel megtámadtak 1863-ban az amerikai polgárháború idején. Hirtelen három gyönyörű nő termett előttem, és elkaptak. Az egyik, név szerint Maria átváltoztatott magának. Tudta, hogy befolyásos tiszt, és jó stratéga vagyok, ezért úgy gondolta, hogy szüksége van rám. Az én feladatom volt kiképezni az újszülött vámpírjait, akiket folyamatosan frissített, majd miután már nem voltak erősebbek, mint az átlag, csak néhányat tartott meg közülük. A többiek máglyán végezték. Úgyhogy a legtöbb katonája, csak egy évig élt vámpírként, majd a tűz martaléka lett. Belefáradtam ebbe az életstílusba, és elhagytam az előző családomat, hogy új életet kezdhessek, ami normális. Akkor találkoztam Alice-szel, aki rám várt egy fogadóban. Látta, hogy találkozni fogunk, ezért elém jött, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Azóta együtt vagyunk, és boldogan élünk. Nagyon sokat segít nekem, az átállásban, ami bevallom, elég nehezen megy. Viszont azt is tudnotok kell, hogy majdnem egy évszázadon át emberek vérén éltem, és csak néhány hónapja tértem át az állati vérre, ez az igazság. Úgyhogy, ha nem akartok magatok közé fogadni én megértem – fűzte még hozzá.

- Magadtól tértél át, igen hosszú idő után, szerintem ez igenis nagy önuralomról tesz tanúbizonyságot, és csak az számít, hogy most már így akarsz élni. Én a helyedben büszke lennék arra, amit elértél – mondta Esme gyengéden, és láttam rajta, hogy már most úgy tekint Alice-re és Jasperre, mintha a saját gyerekei lennének. Be kell vallanom, hogy nekem is szimpatikusak voltak már az első pillanatban, ahogy megláttam őket.

- Szerintem is fantasztikus, amit elértetek ketten – mondtam őszintén, majd Alice felé fordultam, aki még mindig a padlót fixírozta idegesen.

- Nekem nincsenek emberi emlékeim – suttogta szomorúan. – Egy pincében ébredtem fel néhány hónappal ezelőtt, és semmire sem emlékeztem. Azt sem tudtam, hogy vámpír vagyok, csak amikor elbódított a vér, de nem bántottam senkit. Szarvasokon éltem, majd egyik nap rám tört egy látomás, hogy valakit baleset ér, és én megmentettem, anélkül, hogy bántottam volna. Ezen felbátorodva bementem a városba és kutatni kezdtem a fajtánk után, de aztán Jasper felvilágosított, hogy amit az emberek tudnak rólunk, az általában csak dajkamese. A második látomásom Jasperről szólt, akit gondolkodás nélkül megkerestem, és azóta, hogy találkoztunk, együtt élünk. Nemrégen láttalak benneteket, szintén egy látomásban, és úgy döntöttünk, hogy megkeresünk, és most itt vagyunk – fejezte be Alice a mondandóját. Még soha nem hallottam olyanról, hogy valaki elveszítette volna az emberi emlékeit az átváltozás során, hacsak nem kapott valamiféle sokkot. Mert akkor viszont előfordulhat. Majd utána nézek, talán vissza tudom adni az emlékeit.

- Nagyon örülünk, hogy itt vagytok – simított végig Esme Alice fején, aki hálásan rá mosolygott. – Annak is örülnénk, hogyha maradnátok, legalábbis én nagyon boldog lennék – tette még hozzá.

- Egyetértek – bólintottam én is.

- Én továbbra sem rajongok ezért az ötletért, de úgyis le fogtok szavazni, mint mindig – mondta Rosalie dacosan, majd felvonulta szobájába.

- Ne haragudjatok rá, kérlek – böktem fejemmel az emelet felé. - Rosalie, elég nehezen bízik meg az emberekben, illetve esetünkben, a vámpírokban, de ha adtok neki, egy-két napot megbékél veletek. Tud ennél sokkal kedvesebb lenni, csak nem szereti a változást. Én és a feleségem is nagyon szeretnénk, ha maradnátok, és abban is biztos vagyok, hogy Edward és Emmett is nagyon kíváncsi lenne rátok – magyarázkodtam, reméltem, hogy hallgatnak rám, és eszükbe sem jut elmenni. Alice tekintete hirtelen üvegessé vált, mire Jasper azonnal a vállára tette a kezét.

- Mit látsz, Édes? – kérdezte szerelmétől gyengéden.

- Azt, hogy minden rendben lesz. Adjunk neki időt – mosolyodott el Alice, tehát valami jó dolgot látott, aminek nagyon örültem. Akkor biztosan maradnak.

- Megmutatom a vendégszobát – ragadta meg azonnal Esme Alice kezét és az emelet felé kezdte húzni, Jasper pedig csak megcsóválta a fejét, és követte őket.



(Alice szemszöge)



A látomásom után újra visszatért a remény, hogy Rosalie nemsokára elfogad minket. Nem azért csinálta, mert nem tud minket elképzelni a testvéreinek, hanem mert megijedt, hogy túl erős a képességünk, és esetleg bánthatjuk őket, vagy felfigyelnek ránk olyanok, akiknek nem kéne, viszont, hogyha még két napig kitartunk, akkor meg fog békélni velünk. Láttam, ahogy mosolyogva megyünk együtt vásárolni, és jól érezzük magunkat. Most már minden rendben lesz. Boldogan követtem Esmét az emeletre, hogy végre abban a szobában lehessek, amit Jasper és én rendezünk be magunknak. Viszont amikor beléptem az ajtón az új anyám után csalódnom kellett. Ez a szoba, nem az a szoba volt, amit láttam. Valamilyen döntés időközben megváltozott, mert a látomáson is kicsit összekuszálódott, de az biztos, hogy szeretnék, hogyha hozzájuk tartoznánk. De én akkor is azt a szobát szeretném, amit láttam, úgyhogy ezt meg kell oldanunk valahogy.

- Esme, nekem volt egy látomásom a szobánkról és az nem ez volt. Ne értsd félre, ez a hely is gyönyörű, de az a szoba, amit én láttam szintén az erdőre nézett, csak egy kicsit nagyobb volt és egybenyílt egy másik szobával, egy dolgozószoba szerűséggel – magyaráztam, mire Esme szeme felcsillant.

- Az a szoba, amelyikről beszélsz, sajnos már foglalt. Edward már beköltözött oda – mondta határozottan.

- De én láttam, hogy az lesz a miénk Jasperrel – akaratoskodtam, mint egy kisgyerek. Legalább valami történjen tényleg úgy, ahogy a látomásomban.

- Beszéld meg vele, Kedves – mosolygott rám melegen, majd kiment a szobából. A következő pillanatban pedig Jasper lépett be.

- Mi a baj, Kicsim? – kérdezte meglepődve. – Hiszen itt vagyunk, és azt mondtad, hogy majd Rose is megbékél – ölelt magához védelmezőn.

- A látomásom teljesen összekuszálódott, semmi sem történik pontosan úgy, ahogy láttam – mondtam morcosan.

- Biztos valaki másképpen döntött, de ez nem jelenti azt, hogy az új jövő rossz lenne – mondta határozottan, és megpuszilta a fejem búbját.

- Nem mondtam, hogy rossz, csak azt, hogy más, viszont nagyon szeretném azt a szobát, amit láttam – nyafogtam.

- Akkor majd megbeszéljük a szoba jelenlegi gazdájával a cserét – ígérte, de nekem ez most nem elég.

- Edwardé a szoba és ő most nincs itthon – mondtam sejtelmesen, majd ártatlanul Jasperre pillantottam. – Szerintem, hogyha egy kicsit meggyorsítjuk a folyamatot, az csak jót tenne mindenkinek.

- Alice, te valamin töröd azt az okos, kis fejedet – nézett Jasper mélyen a szemembe. – Miért érzem úgy, hogy ezzel valakit, teszem azt, Edwardot, nagyon fel fogod bosszantani?

- Nem tudom, hogy miért hiszel ilyeneket – kuncogtam fel, majd kézen fogtam és átszaladtam vele Edward szobájába.