Történet szerelemről és családról - 73. fejezet

Az új ház




(Emmett szemszöge)



Nem tartott sokáig, amíg összepakoltunk mindent a házban, és útra készen álltunk, a ház előtt. Furcsa volt már a gondolat is, hogy elhagyom Tennessee-t, hiszen születésem óta itt éltem, és mindig is azt hittem, hogy itt is fogok meghalni, bár, gyakorlatilag tényleg itt haltam meg, de most nem ez a lényeg. Mindenesetre most mégis el kell mennem. Bár annyira biztosan nem is lesz furcsa. Általában könnyedén beilleszkedem az új helyzetekbe, és új társaságba, úgyhogy nem lesz itt gond. Megyünk, és szépen megtalálom újra önmagam, mint világjáró, vegetáriánus vámpír. Az egészen biztos, hogy ki fogom használni az öröklét minden előnyét, és Rosalie-t is kirángatom az állandó letargiából, mert egy ilyen csajnak élnie kéne az életét, nem pedig a házban gubbasztani, vagy vásárolni és ennyi. Vajon beköltözne velem egy közös szobába az új házban? Tisztán csak próbálgatási szempontokból. Vagy lehet, hogy ezt még korai lenne megkérdeznem? Már így is elég rámenősnek tarthat. Habár az elmúlt két éjszakát is teljes mértékben önszántából töltötte velem. Na, majd ott meglátjuk. Előbb kiderítem, hogy hány szoba van az új házban, és majd ahhoz mérten vetem fel az ötletet.

- Indulhatunk? – kérdezte Carlisle, miután ő is még egyszer végignézett a házon.

- Igen, mehetünk – bólintottunk rá.

Mire fogadott apánk megfogta Esme kezét, míg a másik kezében a bőröndök voltak. Én is felkaptam Rose bőröndjeit és a sajátomat, ahogy Edward is összeszedte a holmiját.

- Mikor érkeznek meg a költöztetők a többi holminkkal? – kérdezte Carlisle Edward felé fordulva.

- Nagyjából tíz órával utánunk – válaszolta azonnal.

- Remek, akkor már ma este be tudok mindent rendezni. Ágyakat pedig még délután tudunk venni – mondta Esme elégedetten.

- Akkor irány, Ellendale – adta ki az utasítást Carlisle. Majd futásnak eredt Esmével, mi pedig csendben követtük.

Az út azt hittem, hogy sokkal, de sokkal hosszabbnak fog tűnni a számomra, hiszen „gyalog” indultunk el. Ezzel szemben azonban nem is tartott olyan sokáig az út. Sötétben indultunk el, hogy nyugodtan száguldhassunk, és még sötétben is értünk oda, tehát gyakorlatilag néhány óra alatt kiviteleztük az utat. A ház, ami előtt Esme és Carlisle megálltak hatalmas volt. Az előző sem volt kicsi, de ez egy kicsit nagyobb volt annál. Biztosan azért, mert Esme szándékosan több szobás házat nézett, hogy én is kényelmesen elférjek.

- Na, gyerekek, szabad a vásár – mutatott a ház felé Esme. – Keressetek magatoknak szobát. Aztán találjátok ki, hogy mire van szükségetek. Rose és én bevásárolunk, ha kinyitottak a boltok – mondta mosolyogva.

Edward egy szempillantás alatt el is tűnt. Majd felszáguldott az emeletre, és néhány pillanattal később már el is kiáltotta magát, hogy neki már meg van az új szobája. Rosalie is izgatottan kezdett el kutatni az emeleten a saját szobája után, így meggondoltam magam a közös szobát illetően. Talán még korai lenne, hogy megkérjem rá, hogy költözzön össze velem. Sebaj, majd egy mellette lévő szobát szerzek magamnak, hogy ne legyen messze tőlem. Arról már nem tehettem, hogy én is azt a szobát szúrtam ki, amelyiket Rose, csak én az ablakon át érkeztem, amikor Rosalie belépett az ajtón.

- Oh – nézett rám meglepetten. – Azt hiszem, hogy akkor megnyerted ezt a szobát – harapott az ajkába.

- Szívesen megosztozom rajta veled – csúszott ki a számon, de az elkerekedő szemeit meglátva meg is bántam a mondatot. – Vagy inkább átengedem neked – javítottam ki magam gyorsan.

- Nem, nem rossz ötlet – sütötte le a szemeit. – Csak nekem nem jutott még eszembe, hogy akár össze is költözhetnénk, de végül is, miért ne? – mosolygott fel rám.

- Vagy berendezhetek magamnak én is egy szobát, ezt pedig te rendezed be magadnak, és akkor lehetünk változatosak is – gondolkoztam hangosan.

A francba, miket beszélek? Éppen az imént mondta, hogy örömmel összeköltözik velem, én meg győzködöm, hogy nem muszáj? Dehogynem muszáj, sőt kötelező, mert ez a nő kell nekem.

- Öhm… persze, ahogy gondolod, úgy is jó lesz – biccentett csendesen.

- Jaj, te jó ég. Majd én segítek, mindketten össze akartok költözni, de egyikőtök se biztos eléggé a másikban, hogy konkrét legyen, úgyhogy, ha engem kérdeztek, akkor az a ti szobátok. Carlisle úgyis szeretne egy saját dolgozószobát – kiabált át nekünk Edward.

- Szájhős, majd megnézlek, hogy milyen leszel, hogyha megtalálod a párodat. Remélem, hogy ilyen konkrét, és bátor leszel akkor is – kiáltottam neki szem forgatva.

- Én lépéselőnyben leszek, mert tudni fogom, hogy mit akar a lány a képességemnek hála – szólt vissza magabiztosan.

- Te kis csaló – fintorodtam el. – Abban mi az izgalom?

- Nem kell állandóan az izgalom – válaszolta Edward.

- Öcsém, komolyan mondom, sivár az életed – sóhajtottam fel szörnyülködve.

- Ne törődj vele, mindig is ilyen volt – legyintett Rosalie. – Bosszantó, és általában búval bélelt, de legalább törődik a családjával. Ez mindenképpen mellette szól.

- Köszi, olyan ritkán bókolsz nekem, Rose, hogy amikor megteszed, akkor szinte belepirulok a megnyilvánulásba, persze csak képletesen szólva – lépett be Edward az ajtón. – Egyébként tényleg jól fest ez a szoba.

- A tiéd milyen? – kérdeztem kíváncsian.

- Nézd meg – indult kifelé, én pedig követtem. A sarokszobát választotta, ahogy az előző háznál is az volt az övé.

- Egész jó kis legénylak – mondtam elismerően.

A szoba két fala csakis ablakból állt, a másik két falon pedig még semmi nem volt. Bár, ahogy elképzelem, a szoba sarkába kerül a lemezgyűjtemény. Lesz egy szekrény a ruháknak, és sok polc a könyveknek, valamint a kanapé a szoba közepén, és ennyi. Nem szokta túlzásba vinni Edward a rendezkedést, hogyha engem kérdez, bár vannak emberek, akik az állandóságot kedvelik. Én személy szerint a káosz mellett vagyok, mert amíg egy szobában nincs pedáns rend, addig látszik, hogy valaki él is benne.

- Köszi – biccentett. – A szokásos módon fogom berendezni a szobát. Mindennek meglesz a maga helye. Csak egy kicsivel nagyobb, mint az előző szobám, úgyhogy nem lesz szükség átalakításokra és új bútorokra se nagyon. Csak néhány szükséges holmira még esetleg.

- Jól hangzik, bár szerintem beszerezhetnél végre egy ágyat – állapítottam meg.

- Emmett, én nem te vagyok – morgott rám.

- Az ágyat nem csak arra tudnád hasznosítani, amire való – forgattam meg a szemeimet. – Például el is tudsz rajta dőlni, és úgy olvasni, vagy akár, na jó, vendéget is fogadhatnál néha. De például henyélhetnél is, csupán célok nélkül, ami szintén jó móka. Ki kéne próbálnod.

- Oké, majd átgondolom – bólintott rá.

Aha, ezt a kifejezést már kiismertem rövid idő alatt is. Ez a „jól van bátyus, lökd csak a dumát, de úgysem lesz az, amit a mondasz” típusú megnyilvánulás. Sebaj, egyszer rá fog jönni, hogy mi a jó neki.

- Emmett, gyere vissza, kérdezni akarok valamit – hallottam meg Rose hangját a szobánkból. Hm… szobánk. Milyen nagyszerűen hangzik. Már alig várom, hogy berendezkedjünk.

- Mit szeretnél? – kérdeztem kíváncsian, amint beléptem a szobába.

- Itt a baloldalon van egy szép nagy rejtett gardrób – pislogott rám ártatlanul.

- Oké, akkor tiéd a baloldal, nekem elég lesz egy szekrény a jobb oldalon – csóváltam meg a fejem mosolyogva.

- Köszönöm – ugrott a nyakamba boldogan. Majd gyors csókot nyomott a számra, azután pedig izgatottan kezdett méricskélni a szobában. – Akkor mindjárt el is kezdem felmérni, hogy mire van még szükségünk. Szekrényen kívül szeretnél még valamit?

- Esetleg egy nagyon is méretes franciaágyat kettőnknek – húzkodtam a szemöldököm.

- Igen, ezt sejtettem – bólintott rá kimérten.

- Hé, tudod, hogy türelmesen kivárom, amíg úgy nem érzed, hogy készen vagy úgy megosztani velem az ágyunkat is – termettem előtte, és végigsimítottam az arcán.

- Igen, tudom – bólintott rá lassan. – Csak eszembe jutott, hogy egy fürdőszobánk is van, nem csak egy szobánk – harapott az ajkába.

- Azt is tudjuk felváltva használni, és odabent is fel tudod venni a másik ruhádat – csóváltam meg a fejem. Mindent úgy fel tud fújni, mintha ezek az apróságok hatalmas méretű problémákat rejtenének.

- Igaz – egyezett bele. – Akkor beszéljük át a falszínt – ajánlotta a lehetőséget.

- Nem tudom. Inkább rád bízom, csak a rózsaszínt és árnyalatait mellőzük, ha lehet róla szó – kértem mosolyogva. – Lehetne valami olyan árnyalat, ami nem is túl nőies, és nem is túl férfias. A kettő között.

- Hogy állsz a napsárgával? – kérdezte kíváncsian.

- Hm… azt hiszem, hogy az jó lesz – egyeztem bele.

Végül is az simán elmegy mindkettőnknek, ráadásul kellemes árnyalat. A saját házunkban a nappalinknak volt ez a színe. Ehhez a színhez mennek a világosabb tölgy bútorok, amihez értek is egy kicsit. Amíg elmennek vásárolni, addig meglepem Rose-t valamivel. Láttam még nem messze néhány tölgyet az erdőben. Majd az egyiket egy icipicit megcsonkítom…



(Carlisle szemszöge)



Miután a gyerekek kiegyeztek, hogy melyik szobát ki, vagy legnagyobb meglepetésemre kik fogják elfoglalni, mi is bementünk a házba szerelmemmel.

- Szerinted jó ötlet, hogy máris összeköltöznek? – böktem a fejemmel az emelet felé.

- Fiatalok, hadd éljenek – legyintett Esme.

- Nem is ezzel van a gond. Csak tudod, Rose eléggé szeszélyes természet, ezért vagyok meglepve – állapítottam meg.

- Szeszélyesnek szeszélyes, de nem lesz semmi baj. Majd ha összevesznek, akkor Emmett ellesz a nappaliban a kanapén – legyintett Esme.

- Még mindig nem csak ez a gondom – folytattam tovább az aggodalmaskodást.

- Hanem mi? Akkor beszéljünk nyíltan, drágám, mert sajnos nem értelek – mosolygott rám szerelmem lágyan.

- Rosalie-t azért csak megerőszakolták, és két közös este után máris összeköltözik Emmettel. Ez lehet valamiféle hirtelen indítatás is, vagy a sokkhatás levezetése, vagy…

- Drágám, css… - tette a szám elé a kezét. – Te is pontosan tudod, hogy ez szerelem. Látszik rajtuk. Rose-nak pedig nem lesz semmi baja. Én kettejük közül Emmettet félteném jobban. Egyszerűen csak tetszenek egymásnak. Ráadásul tudod, hogy Rosalie sokkal jobban van, amióta Emmett is velünk van, úgyhogy ne izgulj, és főleg ne elemezd, mert tudod, hogy arra ugrik.

- Te egy kicsit sem vagy ideges emiatt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Dehogynem, de amíg boldogok, addig nem szólok bele a dolgokba, majd akkor közbelépünk, hogyha valami baj lesz közöttük – ültetett le kedvesem egy székre. Majd apró kezeivel megmarkolta a vállamat. – Lazíts, túl feszült vagy mostanában – lazította meg a nyakkendőmet. Majd egy szempillantás alatt megszabadított az ingemtől is. Egy perccel később pedig egy pléd került elő, amit szerelmem a padlóra terített. – Hasra – mondta szigorúan a pokróc felé bökve.

- Igenis, asszonyom – kuncogtam fel.

Majd engedelmesen elterültem a hasamon, és kényelmesen elhelyezkedtem. Esme egy pillanattal később már a derekamon is ült, és kellemes hátmasszázsba kezdett, aminek sosem tudtam ellenállni. Elképesztően jól masszírozott. Nem tudom, hogy hol tett szert ilyen tapasztalatokra, de szabadalmaztatni kéne a tudását, mert ez egyszerűen fantasztikus.

- Szóval, arra gondoltam, hogy itt lehetne az ágyunk – szólalt meg Esme nagyjából fél órával később.

- Részemről rendben – egyeztem bele azonnal. – A berendezést megint rád bízom, mert te egy igazi őstehetség vagy. Na és nem csak a lakberendezésben, hanem a masszírozásban is te vagy az én istennőm.

- Csakugyan? – fordított hirtelen magával szemben. – Na és még miben vagyok verhetetlen? – simított végig a mellkasomon.

- Drágám… kérdeznem kell valamit – kaptam el a kezét.

- Csak bátran – mosolygott rám. Miközben mélyen a szemembe nézett.

- Hogy vagy? – öleltem magamhoz, és végigsimítottam a hátán.

- Tökéletesen – vágta rá azonnal. – De miért kérdezed?

- Azért, mert tudom, hogy nem szeretsz költözködni, és most sokkal előbb el kellett költöznünk, mint ahogy szoktunk – fogtam két kezem közé az arcát.

- Tetszik nekem itt – simított végig az arcomon. – Ez a ház is szép, és itt is biztosan van árvaház és idősek otthona, ahol segíthetek. Ráadásul most a gyerekeink számára is ez a legjobb. Legalábbis Rose és Emmett számára biztosan. Edward pedig nagyon is alkalmazkodó természet. Hamar megszokja majd az új környezetét is.

- Igazad lehet. Túl sokat aggódom? – fintorodtam el.

- Törődsz a családoddal – mondta áhítattal. – Szerintem ilyen egy igazi férfi, aki imádja a szeretteit. Azt teszed, ami mindenkinek a legjobb, úgyhogy nincs semmi baj a túlzott törődéssel. Sőt, én kifejezetten imádom, hogy ennyire figyelsz ránk.

- Akkor jó, ha túlzásokba esnék, akkor nyugodtan fogj vissza – kuncogtam fel.

- Oh, vissza foglak, emiatt ne aggódj – kacsintott rám kihívóan. Majd lágy csókot lehelt az ajkaimra.

- Ki vagy te, és mit csináltál az én szerény, szégyenlős feleségemmel? – gördültem fölé egy szempillantás alatt.

- Azt hiszem, hogy a szégyenlősségem valahol a sátorban maradt – sóhajtott fel szörnyülködve.

- Hála az égnek – válaszoltam boldogan. – Bár tény, hogy elragadó voltál, ahogy a lepedő alatt kígyózó mozgással öltözködtél eddig reggelente, de azért nem fogok panaszkodni, ha mostantól mindig végignézhetem azt a csodát, amint magadra öltöd az aznapi ruhádat.

- Azt hiszem, hogy mostantól külön neked fogok parádézni reggelente, de most irány a kórház. El ne késsen, főorvos úr – koppintott az orromra.

- Az nem lenne szerencsés – sóhajtottam fel.

- Nem bizony – rázta meg a fejét kedvesem.

- Elbírsz a három jómadárral? – kérdeztem kissé aggódva.

- Menni fog, erős nő vagyok, és vaskezű anya – húzta ki magát büszkén.

- Ezt most majdnem elhittem, mármint a mondanivaló első része persze igaz, de a második fele inkább csak aranyos próbálkozás volt – nevettem fel.

- Nem lesz semmi gond. Edward és Emmett itthon marad, Rose és én pedig elmegyünk vásárolni. Mire pedig a szállítók megérkeznek, elintézem, hogy Emmett ne legyen itthon. Majd elmennek addig vadászni, vagy csak körbenézni – mondta határozottan.

- Rendben, akkor megyek, de ha bármi gond van, akkor tudod, hogy hol találsz meg – simítottam végig az arcán. Majd még egy csókot leheltem az ajkaira. Azután pedig felkeltem, hogy felvegyek egy tiszta inget, és nadrágot. – Drágám, nem tudod, hogy hol… - kezdtem bele, de a következő pillanatban már egy világoskék ing, és egy fekete nadrág volt előttem. – Köszönöm – mosolyodtam el.

- Nincs mit, drágám – segítette fel rám az inget. Majd egy szempillantás alatt begombolta rajtam. Én pedig gyorsan felhúztam a nadrágomat.

- Este hatra itthon leszek, legkésőbb, rendben? – öleltem magamhoz még egyszer.

- Persze, várni fogunk – kaptam még egy édes csókot. Majd gyönyörű feleségem elengedett, én pedig útnak indultam a város felé. Lemerem fogadni, hogy mire hazaérek már minden készen lesz, és be is lesz rendezve az egész ház. Esme lakberendezési kérdésekben nem ismer tréfát, úgyhogy kétségem sincs afelől, hogy tökéletes lesz az új otthonunk is.

Történet szerelemről és családról - 72. fejezet

72. fejezet

SZIASZTOK! ELÉRKEZTÜNK EGY ÚJABB ÁTVEZETŐ FEJIHEZ. LASSAN MEG FOG ÉRKEZNI ALICE ÉS JASPER, DE CSAK LASSAN. ELŐBB MÉG TÖRTÉNIK NÉHÁNY DOLOG :D PUSZI, DRUSILLA

 

(Carlisle szemszöge)

A reggel hamar utolért minket, pedig boldogan néztem volna még hozzám simuló kedvesem, aki lehunyt szemmel élvezi, ahogy simogatom a hátát. Kivételesen még takarót sem húzott magára, hanem hagyta, hogy nézhessem, ameddig csak akarom, teljes, tökéletes valójában. Annyira gyönyörű volt, mint talán még eddig soha. Legszívesebben örökké így maradtam volna vele, de gondolnunk kell családunk többi tagjára is. Remélem, hogy jól érezte magát Rose és Emmett tegnap a házban, és azt is, hogy Edwardnak elég volt a táskányi könyve egy éjszakára, hogy ne unatkozzon nagyon. Habár mindig is elég magának való fiú volt, még akkor is, amikor egy rövid ideig emberként volt szerencsém ismerni.

-         Lassan vissza kéne mennünk – bújt hozzám még jobban Esme. A hátát pedig kidomborította, hogy azért a simogatást még ne hagyjam abba.

-         Valóban vissza kéne – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz viszont fel kellene kelnünk – fűztem még hozzá.

-         Mindjárt rászánom magam – temette az arcát a mellkasomba.

-         Oké, én türelmes típus vagyok – kuncogtam fel.

-         Mh… - sóhajtotta elégedetten. – Még öt percet – motyogta halkan.

-         Rendben, még öt perc – bólintottam rá.

Aztán az öt percből tíz lett, azután pedig tizenöt, de húsz perc múlva tényleg rászántuk magunkat, hogy elszakadjunk egymástól és felöltözzünk. Esme szinte pillanatok alatt magára kapkodta a ruháját, amit kifejezetten sajnáltam, de lesz még alkalmam szerelmem gyönyörű alakjában gyönyörködni. Úgyhogy én is gyorsan felkaptam a ruháimat. Kedvesem pedig egy hirtelen mozdulattal lehajolt és magához vont egy gyönyörű sötétlila párnát, amit itt-ott fekete csipke is díszített.

-         Megtarthatom ezt? – nézett rám hatalmas szemekkel.

-         Kicsim, bármelyik párnát megtarthatod, sőt az összes darabot te kaptad – mosolyogtam rá.

-         Akkor majd osztozom rajta Rose-zal, de ez a párna az enyém – fúrta bele az arcát. – Imádom, hogy teljesen magába itta az illatodat – szippantott bele.

-         Kezdek féltékeny lenni arra a darabra – kuncogtam fel.

-         Nincs rá okod, mert minden éjjel te fogod a fejed alá tenni – mosolygott rám kedvesem.

-         Miért is? – húztam fel a szemöldököm.

-         Mert akkor olyan illata lesz, mint neked – mondta határozottan. – Elég lesz a közelében lennem a párnának, és velem lesz az illatod, akár egész nap – harapott az ajkába.

-         Tudom, hogy hiányzom neked, amikor dolgozok – hajtottam le a fejem.

-         Nem – rázta meg gyorsan a fejét. – Vagyis igen, de nem akarom, hogy abbahagyd a munkát, mert te csodálatos orvos vagy. Csak miután kettesben voltunk egy jó ideig furcsa téged elengedni, ennyi. Könnyű ám megszokni a jót. Azt viszont nem mondhatnám, hogy unatkozom. Három gyerek mellett nem lehet. Főleg, hogyha kettő olyan nehéz eset, mint Emmett és Rosalie. Mint a tűz és a víz, de mégis nagyon összeillenek.

-         Igen, Rose és Emmett jobban összeillik, mint Rose és Edward. Ez egészen biztos – bólintottam rá. – Edwardhoz egy halkabb szavú, és kevésbé hiú lány illene. Egy szerény kis könyvmoly.

-         Carlisle – dorgált meg Esme játékosan. – A mi fiunk nem könyvmoly – rázta meg a fejét.

-         Hogy neveznéd azt a férfit, aki a nap huszonnégy órájából huszonhármat a könyveivel tölt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Öhm… műveltnek – húzta ki magát büszkén szerelmem. Mire kérdőn néztem rá. – Jól van, tényleg egy kis könyvmoly – adta be a derekát. – Bár a zeneszerzés is egyre jobban megy neki. Lassan már úgy komponál, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna.

-         Valóban – biccentettem. – Nemrégen volt szerencsém hallani a dalt, amit neked írt, és azt kell mondanom, hogy valóban tehetséges – mosolyogtam kedvesemre, aki tördelni kezdte az ujjait.

-         Olyan megható volt, hogy csak nekem írt egy dalt, hogy megihlettem a fogadott fiamat, ez volt életem egyik legszebb pillanata – szipogta.

-         Igen, láttam az arcodon – öleltem magamhoz. – Azért is nem zavartalak meg titeket. Gyönyörű látványt nyújtottatok, és nem akartam megszakítani azt a pillanatot.

-         Nem azt mondtad, hogy hosszú volt a műszakod? – kérdezte kissé vádlón.

-         Valóban ezt mondtam – adtam meg magam. – Ne haragudj a füllentésért, én csak szerettem volna, hogy kettesben éljétek át ezt a pillanatot, úgyhogy amikor megláttalak titeket az üvegfalon keresztül visszahátráltam az erdőbe és elmentem vadászni. Ezért értem haza néhány órával később, mint ígértem – magyarázkodtam hevesen.

-         Szeretlek – csókolt meg lágyan. – Imádom, hogy mindig tudod, hogy mire van szükségem. 

-         Volt már időm kiismerni, hogy mit szeretsz, és mire van szükséged – csókoltam a nyakába. – Teljesíthető, de gyönyörű vágyaid vannak, amiket örömmel teljesítek – fűztem még hozzá.

-         Én is szeretnék tudni a te vágyaidról – mondta szégyenlősen.

-         Az én vágyaim már teljes mértékben teljesültek. Egy gyönyörű, megértő feleség, három gyermek, és egy remek állás. Boldog, családi élet. Ez volt minden vágyam.

-         Azért csak van még valami, amit szeretnél – próbálkozott tovább.

-         Nem, kedvesem, minden tökéletes – mondtam határozottan.

-         Értem, akkor kár törnöm a fejem a dolgon – biccentett kissé csalódottan.

Igazából volt valami, amit szerettem volna még kipróbálni, de nem fogom felhozni a témát, mert nem hiszem, hogy neki is tetszene az ötlet, és nem akarom, hogy csak azért próbáljunk ki új dolgokat, mert úgy érzi, hogy miattam meg kell tennie.

-         Gyere, kincsem. Ideje mennünk. Edward már biztos nagyon szeretne hazamenni, de szerintem meg akar várni minket – fogtam meg a kezét.

-         Jól van, menjünk – kapkodta fel a párnákat, amiket elbírt. A többit pedig én nyaláboltam fel.

Még csak néhány perce futottunk, amikor beleütköztünk Edwardba, aki felénk tartott. Ezek szerint már tényleg nagyon unatkozott. Mikor megálltunk egymással szemben mosolyogva nyújtott át Esmének egy csokrot.

-         Havasi gyopár? – kerekedtek el szerelmem szemei. – Ezt honnan? Ez nem honos errefelé – hebegett össze-vissza.

-         Unatkoztam – rántotta meg a vállát Edward. – Tudjátok az éjszaka közepén elfogytak a könyveim. Haza nem mehettem, titeket nem akartalak megzavarni, úgyhogy kirándultam egyet.

-         Jó nagyot kirándultál, hogyha ilyen virágot hoztál nekem – simított végig Esme a szirmokon.

 Majd kikerekedtek a szemei, akkor meglátta, hogy egy másik adagot is elővesz Edward a táskájából.

-         Ezt pedig arra az esetre hoztam, hogyha szeretnéd szaporítani a kertedben – húzott ki egy másik csokrot, amin rajta volt a gyökere is egy kis földdel bezacskózva.

-         Oh, te jó ég – sikkantott fel Esme. – Köszönöm, Edward – nyomott hatalmas puszit fiunk arcára.

-         Igazából Carlisle érdeme – legyintett fiunk. – Ő látta meg a múltkor, hogy az egyik könyvedben ábrándozva nézted ezt a virágot – mondta komolyan. – Igazából az ő terve volt hozni neked, de gondoltam, hogy megelőzöm, mert mostanában nem lesz ilyesmire sok ideje – magyarázkodott. – Remélem, hogy nem haragszol, amiért elloptam az ötletedet – fordult felém.

-         Egyáltalán nem, sőt hálás vagyok, hogy kivitelezted a tervem – veregettem meg a vállát.

-         Akkor jó – mosolyodott el végre. 

-         Menjünk haza, hogy vízbe tehessem ezeket a gyönyörűségeket. Azokat pedig földbe – mondta szerelmem izgatottan.

-         Rendben, szabad? – nyújtottam felé a karomat.

-         Örömmel – fogadta el a felajánlott karomat.

-         Szabad a másik karod is, anya? – lépett Edward kedvesem másik oldalára.

-         Természetesen – karolt bele Edwardba is.

Majd elindultunk hazafelé. Lassan, emberi tempóban haladtunk, hogy Rose és Emmett biztosan időben meghalljanak bennünket, és befejezhessék, bármit is csináltak éppen. Esme pedig nem volt rest boldogan ugrálni hazafelé belénk karolva. Még talán soha nem láttam ennyire nagyon, felhőtlenül boldognak, és csillogónak. Elképesztően szép volt, és a jelek szerint nagyon izgatott is.

-         Szerintetek Rose elmondta neki végre? Vajon megtört a jég? Mit gondoltok, kéne terveznem nekik egy közös szobát? Talán még egy kicsit sétálnunk kéne a városban, hogy biztosan ne zavarjunk meg semmit. Mit gondoltok? Szerintem, lehet, hogy inkább csak este kéne hazamennünk, hogy nyugodtan beszélgethessenek – fakadt ki Esme izgatottan. Nagyon nagy reményeket fűzött Rosalie és Emmett kettesben töltött napjához. Remélem, hogy nem kell majd csalódnia.

-         Nyugalom, drágám – szorítottam meg a kezét. – Hamarosan meg fogunk tudni mindent – mondtam határozottan.

-         Nem kell a városba mennünk. Már látom Rose gondolatait. Csókolóznak, de semmi több – tolmácsolta Edward. – Oké, hevesen csókolóznak, de van rajtuk ruha.

-         Ez remek, ezek szerint minden rendben – lelkesedett szerelmem. – Akkor mindenképpen beszélnem kell Rose-zal, mint nő a nővel, vagy inkább, mint anya a lányával – jött még lázba Esme.

Még sosem láttam így felpörögni, de ezt annak tudtam be, hogy két gyermekünk révbe ért a jelek szerint, és szerelmem semmi másra nem vágyik jobban, mint arra, hogy mindhárom gyerekünk boldogan élje az örökkévalóságát.

-         Erre majd ráértek kettesben, ne rohand le őt – intettem meg csendesen. – Rose még nem biztos, hogy stabil érzelmi állapotban van, Emmett pedig még kevésbé valószínű – fűztem hozzá komolyan.

-         Jól van, tudom. Viszont nem izgalmas? – nézett rám csillogó szemekkel.

-         Valóban az, kicsim, ebben a kérdésben nem tudok vitatkozni veled, és nem is akarok – adtam meg magam.

-         Szerintem lehetőség szerint hangosan menjünk be, hogy legyen idejük szétrebbenni, és rendbe szedni magukat – ajánlotta Edward. – Majd én becsapom az ajtót, csak hagyják már abba ezt a pajzánkodást – mondta fintorogva.

Azután pedig valóban úgy is tett, ahogy mondta, és egy határozott mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót. Mire az emeletről hangos dörrenés hallatszott.

-         Te jó ég, mi történt? – kérdezte Esme ijedten.

-         Csak leestek az ágyról, de azért megmaradnak – legyintett Edward. – Legalább abbahagyták az intenzív hormontúltengést – morogta csendesen. – Emmett ilyenkor elviselhetetlen – fűzte még hozzá. – Azt hiszem, hogy felmegyek a szobámba, és inkább olvasok még egy könyvet. Vagy elásom magam valahol a környéken, ahol nem hallom Emmett gondolatait, mert ez elképesztően bosszantó, és ízléstelen is. Semmi kedvem látni, ahogy fogdossa a húgomat. Br… - bukott ki Edwardból a frusztráció.

-         Mi a baj, drágám? – simogatta meg a karját szerelmem.

-         Semmi, ne haragudjatok – sóhajtott fel. – Azt hiszem, hogy csak egy kicsit frusztrált vagyok mostanában. Nem a ti hibátok. Inkább felmegyek a szobámba, jó?

-         Persze, menj csak, fiam – bólintottam rá. Mire Edward már el is tűnt.

-         Mostanában sokszor vannak ilyen kitörései, nem gondolod? – kérdezte szerelmem idegesen.

-         Emmett elég túlfűtött, és ráadásul még újszülöttnek számít, Edward pedig még nem tudja kiszűrni a gondolatokat, hanem mindent hall, és ami rosszabb, hogy a gondolatokon keresztül látja is a dolgokat. Ez pedig idegesíti. Szerintem Edward nem ért egyet a házasságok kívül folytatott viszonyokkal. Ahonnan ő származik ott véresen komolyan vették a szűzi fogadalmat, és az esküvőig tartó ártatlanságot – magyaráztam kedvesemnek. Már akkor is nagyon erkölcsös volt, amikor betegen behozták hozzám az édesanyjával együtt.

-         Más idők ezek már, a világ gyorsan változik – vetette fel kedvesem. – Manapság a lányok kacérabbak, mint akkor voltak. Hiszen láttad azokat a francia fehérneműket és ruhákat – mondta szemlesütve.

-         Hála az égnek, hogy láthattam őket rajtad – simítottam végig a hátán.

-         Carlisle, gondolj Edwardra, ezt most nem szabad – kapta el a kezem.

-         Akkor ne hozz fel izgató témákat – intettem meg játékosan.

-         Oké, semleges dolgokra gondolok – vágta rá azonnal.

Majd mélységesen koncentrálni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatott, mint semleges dolog, de nagyon édes volt, ahogy a mély koncentráció kiült a vonásaira is.

-         Sziasztok – sétált le Rose és Emmett kézen fogva.

-         Sziasztok – mosolyogtuk rájuk. – Jól szórakoztatok? – kérdezte szerelmem csillogó szemekkel.

-         Igen, csodálatos nap volt, köszönjük – mondta Rosalie hálásan.

-         Igazán nincs mit – legyintettünk.

-         Lehet, hogy majd néha elkérjük a házat egy kis időre – vigyorodott el Emmett.

-         Inkább kérjétek kölcsön a sátrat – kiabált le Edward az emeletről. – Mi hárman vagyunk, ti ketten, úgyhogy ti mentek – fűzte hozzá határozottan.

-         Csak kéne az öcskösnek egy nőcske, hogy levezesse az indulatait – bökött Emmett az emelet felé.

-         Ezt hallottam –morogta Edward.

-         Ez lett volna a cél – bólintott Emmett elégedetten.

-         Emmett, ne hergeld őt – intette meg Esme. – Edwardnak nem könnyű a képességével két szerelmespár mellett.

-         Ez így igaz – helyeseltem én is.

-         Szerintem csak túl sok az energiája, de mindenesetre meg sem próbál magának barátnőt szerezni. Egyfolytában a szobájában kuksol – bökött második fiunk az emelet felé.

-         Emmett, ne feszítsd túl a húrt. Edward jófiú, más mint te, és ezt légy szíves tartsd tiszteletben – kérte Rose Emmetthez simulva.

-         Majd meglátom, mit tehetek – sóhajtotta Emmett lágyan.

Úgy látom, hogy Rose-nak nem kell a szomszédba menni némi női praktikáért, amivel megszelídítheti ezt a vadóc férfit.

-         Köszönöm – nyomott puszit Rose Emmett szájára.

-         Úgy örülök nektek – ölelgette meg őket Esme. – Edward is örül, csak a képessége miatt morog néhány helyzet miatt.

-         Jól van, de most fontosabb dolgunk van. Edward, te is gyere le légy szíves – mondtam határozottan. Mire fiunk egy szempillantás alatt lent termett. - Esme megtalálta a tökéletes új házunkat, méghozzá az apró Ellendalle városkában. A csapadék elég változó, de felhőtakaró szinte állandó, úgyhogy minden rendben lesz. A ház ugyanígy egy erdős részen van, úgyhogy a vadászat, és a várostól való elkülönülés meg van oldva. Ráadásul Emmettet is elkezdhetjük rendesen megtanítani, hogy hogyan kezelje az emberek közelségét. A kórház pedig örömmel vár engem, mint új főorvost, úgyhogy minden remek lesz. Minden szükséges dolgot pakoljatok össze, amit nem akartok itt hagyni. Ez a végleges döntésünk a következő néhány évre, úgyhogy holnap indulunk – adtam ki az utasítást. Mire mindenki szófogadóan elsietett az utolsó darabokat is elrakni, hogy ne hagyjunk hátra semmi fontosat.

Történet szerelemről és családról - 71. fejezet

71. fejezet




(Esme szemszöge)



Olyan izgatott voltam, hogy beválik-e Emmett terve. Nagyon reméltem, hogy Rose végre beadja a derekát, és boldog lesz újdonsült fiammal. Hiszen mind megérdemlik, hogy megtalálják a párjukat. Hogyha Rosalie-nak sikerül, akkor már csak Edward lesz hátra. Előbb vagy utóbb neki is találkoznia kell az igazival.

- Anya, az még sosem jutott az eszedbe, hogy talán jó nekem egyedül? – pillantott fel Edward a könyvéből.

- Nem – vágtam rá. – Mindenkinek szüksége van szerelemre, és támaszra – mondtam határozottan. – Majd megtudod, hogy mennyire fontos is a társ az életedben, amikor megtalálod őt.

- Oké, akkor talán még nem született meg az a lány, aki hozzám való – rántotta meg a vállát.

- Na látod, ez lehetséges – csillantak fel a szemeim.

Talán tényleg csak várnunk kell még, hogy megszülessen az a lány, aki ellopja az én igencsak makacs fiam szívét. Remélem, hogy azért nem kell rá túl sokáig várnunk.

- Még mindig itt ülök tőled nem messze – mosolyodott el Edward.

- Ki mondta, hogy engem ez zavar – mosolyogtam rá. – Talán minél többször hallod, hogy mik a reményeim, annál inkább elültetem a bogarat a füledbe.

- Miről diskuráltok? – érkezett meg szerelmem. Ezek szerint lejárt a kórházi műszaka mára. – Ha jól sejtem, akkor még nem mehetünk haza, igaz? Mit ígértünk Emmettnek, meddig övék a ház?

- Holnap reggelig – válaszoltam készségesen. – Szerinted megtörik a jég? – kérdeztem izgatottan.

- Eléggé izzik közöttük a levegő, úgyhogy jók az esélyek – ölelt át kedvesem.

- Emmett gondolatait ismerve inkább azon aggódjatok, hogy a jégtörés után a ház még egyben legyen – fintorodott el Edward.

- Ezt meg hogy érted? – kerekedtek el a szemeim. – Csak nem gondolod, hogy verekedni fognak? De hiszen Rose egy hölgy, Emmett soha… - hüledeztem azonnal. – Ha így gondolod, akkor azonnal visszamegyek.

- Anya, nyugi. Nem arra gondoltam. A ház, ha összedől, akkor… hogy is mondjam? Hát talán a legkultúráltabb kifejezés az lenne, hogy a szenvedély hevétől fog összeomlani az otthonunk, hogyha nem lesz egyben, amikor hazaérünk reggel – magyarázta Edward.

- Oh – sütöttem le a szemeimet.

Majd pironkodva gondoltam vissza a Carlisle és általam megrepesztett asztalokra, és eltört bútorokra. Hát igen, a szenvedély sok mindenre képes. Micsoda párizsi napok, és éjszakák voltak, gátlások és szabályok nélkül. Egészen belemerültem az emlékekbe, és éreztem, ahogy még az apró szőrpihék is végigborzonganak már csak a gondolatra is.

- Nagyon is izgalmas lehet az, amire gondoltál, mert Edward szó szerint elmenekült – csókolt a nyakamba Carlisle.

- Ó te jó ég – kaptam a szám elé a kezem. – Azt hiszem, hogy túlságosan elkalandoztam. Szegénykém most biztosan nagyon haragszik rám. Nem elég, hogy Emmett folyton ilyesmivel bombázza, most már én is – magyarázkodtam feldúltan.

- Oh, szóval Emmetthez hasonló gondolataid támadtak. Ez egyre izgalmasabban hangzik – húzott magához Carlisle.

- Drágám, ez nem vicces. Te is tudod, hogy Edward nehezen viseli a pajzán gondolatokat. Hiszen neki nincs senkije, és nem szép hergelni őt. Talán mégis igazam van, és túl fiatalon változott át, hiszen még semmiféle tapasztalata nincs a nők terén – mondtam feldúltan. – Mi lesz, hogyha egyedül fogja leélni az egész örökkévalóságát? Nem tudom majd nézni, ahogy állandóan a szobájában gubbaszt, és könyvet olvas.

- Arra nem gondoltál még, hogy talán így is boldog. Nem biztos, hogy szüksége van társra. Az emberi életben is vannak klasszikus agglegények. Talán Edward is az a magának való fajta. Nincs ezzel semmi baj. Hogyha ilyen, akkor így kell szeretni.

- Az teljesen ki van zárva, kedvesem – ráztam meg a fejem. – Edward egy romantikus úriember. Kizárt, hogy el akarna zárkózni az igaz szerelem lehetőség elől – mondtam komolyan.

- Ez esetben adj neki időt, hiszen csak a teste marad tizenhét éves, a tudata folyamatosan fejlődik az idő múlásával – mondta férjem gyengéden, majd szorosan magához ölelt.

- Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam a mellkasába.

- Egészen biztos, hogy így lesz – mondta ellentmondást nem tűrve. – Viszont, ha már a szerelem szépségeiről beszéltünk. Térjünk vissza egy kicsit a te gondolataidra. Miről ábrándoztál? Esetleg segíthetek megvalósítani? – simított végig a combomon.

- Carlisle, ezt most nem szabad – kaptam el a kezeit. – Edward valahol itt van az erdőben, és mindent hall, vagy lát – tiltakoztam.

- Nos, elruccanhatunk valamerre kirándulni kettesben. Edward úgyis belebújt a legújabb könyvébe, és ilyenkor általában úgy is marad, amíg nem olvassa ki az egészet – ajánlotta szerelmem.

- Talán meggyőzhető vagyok, de előbb beszélek Edwarddal, hogy ne haragudjon rám – mondtam határozottan.

- Nem hinném, hogy bárki is tudna rád haragudni, kedvesem, de ahogy gondolod. Arra felé menekült a gondolatok elől – mosolyodott el Carlisle. – Amiket azért még be fogok hajtani, ha kettesben leszünk – fűzte még hozzá.

- Jól van, ha senkit nem zavarnak a fantáziáim, akkor elmesélem majd neked is – kacsintottam rá.

- Már meg is vagyok győzve – nyomott lágy csókot az ajkaimra. – Na menj, beszélj vele, utána pedig a hegyen találkozunk – mutatott egy távoli pontra.

- Rendben, sietek – mosolyogtam rá.

Majd elsiettem abba az irányba, amelyikbe Edward távozott. Nem tartott sokáig, amíg rátaláltam. Egy fa tetején ücsörgött, és a változatosság kedvéért már megint a könyvét olvasta. Egy határozott ugrással a szomszédos faágon termettem, és leültem rá, szemben a fiammal.

- Szia – köszöntem félénken. Csak remélni mertem, hogy nem haragszik rám az előbbi kis gondolatáradatom miatt.

- Szia – nézett fel rám. – Nem haragszom rád, Esme.

- Akkor jó – fújtam ki az addig bent tartott levegőt.

- Talán tényleg csak unatkozom néha – mosolyodott el halványan. - Mondjuk tényleg csak nagyon ritkán. Legfeljebb olyankor, amikor elmennék valahová valakivel. Sátorozni, vagy ilyesmi. Utazgatni valamerre.

- Mi örömmel veled tartunk bárhová – fogtam meg a kezét.

- Tudom, de nem akarlak titeket magammal rángatni, és egyedül sem szeretnék menni, úgyhogy egyelőre jó ez így. Majd kialakul – legyintett. – Most viszont menj, apa már nagyon vár téged – mosolyodott el halványan. – Jó mulatást, reggel találkozunk a házban.

- Biztosan elleszel itt egyedül? Bemehetünk a városba, hogyha unatkozol – ajánlottam.

- Nem szükséges. Még van a zsákomban két könyv ezen kívül, remekül elleszek itt – húzott elő még két óriási könyvet a táskából.

- Te kis könyvmoly – csóváltam meg a fejem.

- Én már csak ilyen vagyok – rántotta meg a vállát mosolyogva. – Na menj, nehogy lekéss bármiről is.

- Nem hiszem, hogy bármiről is lekésnék – ráztam meg a fejem. – Oh, a hegy ott – mutattam a kis pontra. – Elég messze van ahhoz, hogy ne zavarjunk téged a gondolatainkkal? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, a hegy bőven elég messze van. Carlisle biztosan szándékosan azt a helyet választotta, mert tisztában van a képességem határaival.

- Rendben, akkor reggel találkozunk, kincsem. Szeretlek – nyomtam puszit az arcára. Majd leugrottam a fáról, és már futásnak is eredtem a hegy irányába.

- Én is téged – kiáltotta utánam.

Nem sűrűn szokta kimondani ezt a bűvös szót. Nem olyan, mint én ebben a kérdésben. Én bátran elmondom a szeretteimnek, hogy mit érzek irántuk. Túlságosan is fiatalon kellett átváltoznia, most már egészen biztos vagyok benne. Még egy-két évre szüksége lett volna, hogy megtapasztalja az élet szépségeit.



(Carlisle szemszöge)



Tulajdonképpen nem is nagy baj, hogy Esme még elment megkeresni Edwardot, mert így nem egyszerre érünk oda, hanem én érek vissza előtt, és gyorsan felállíthatom a sátrat, amit vettem, és becsempészhetem a meglepetéseket is, hogy már mindennel készen várjam szerelmemet a kettesben töltött éjszakánkra. Ma miután végeztem a kórházban jutott eszembe az ötlet, hogy meglepem őt egy mini sátorozással, ami csak egy éjszakára szól, de az az éj remélhetőleg felejthetetlen lesz. Minden tökéletes. A sátor készen van, a belseje pedig egy vastag, meleg plédet rejt, és rengeteg kényelmes párnát. Igazi mesebeli kis sátrat sikerült előkészítenem. Amiben a lila szín dominál, mert tudom, hogy szerelmem imádja ezt az árnyalatot. A levendulától az egészen sötétliláig mindenféle árnyalatban pompázik a sátor belseje a párnáknak, és a plédnek köszönhetően. Már csak szerelmem hiányzik, de remélem, hogy hamar ide fog érni, mert már szó szerint tűkön ülök, hogy velem legyen. Gyakrabban kéne elszöknünk otthonról, de hát három gyerek mellett ez már nem olyan egyszerű. Na nem mintha így nem lenne tökéletes az életünk. Majd hogyha már mindenki ura önmagának, és nem kell felmerülő problémáktól tartanunk, akkor tényleg hazaviszem szerelmemet Angliába. Nagyon vágyom már rég nem látott hazám után. Vajon még létezik a parókia? Áll még a templomunk? Milyenek most az emberek? Annyi kérdés, és mind egy helyhez kötődik. A hazámhoz. Elmélkedésemet halk nesz szakította félbe, és már a mennyei virágillatból rájöttem, hogy szerelmem érkezett meg a sátor elé.

- Uramisten – sikkantott fel Esme. Egy szempillantás múlva pedig már el is dőltem a párnákon. – Ez egyszerűen fantasztikus – vetette rám magát feleségem boldogan. – Miért nem csináltunk még eddig ilyet? Hogy nekem, hogy nem jutott eszembe. Ez gyönyörű. Ezek a lila párnák, ez a sátor, ez a pokróc. Na és ami a legjobb az egészben. Te és én kettesben, mindentől távol, egy romantikus színhelyen. Imádlak – fakadt ki szerelmem. Amin én csak mosolyogni tudtam. Szerintem nem sok nő él a földön, aki ennyire képes lelkesedni egy egyszerű sátor, egy pléd, és néhány szép, kényelmes párna láttán. – Köszönöm a meglepetést – nézett mélyen a szemembe.

Azután pedig azonnal hevesen tapadt rá az ajkaimra. Én pedig boldogan fogadtam a heves rohamot. Szerettem, amikor a feleségemből előbújt az igazi vadóc nő, aki gátlások, és gondolkodás nélkül adja át magát nekem.

- Ha tudtam volna, egy sátorral ilyen eredményt váltok ki, akkor azt hiszem, hogy előbb is beszereztem volna egyet – gördültem fölé.

- Ami azt illeti, te elég sok mindennel ki tudod váltani ezt a hatást – kacsintott rám szemérmetlenül. Ilyenkor olyan édes. A kislányos bája, keveredik a mindent elsöprő szeretettel a szemeiben, és közben mégis pajkosan rebegteti a hosszú szempilláit.

- Egyszerűen káprázatos vagy – adtam hangot a tetszésemnek.

Majd ezúttal én tapadtam kedvesem ajkaira, és lassan elkezdtem kibontani a blúzát. A teste mindig is tökéletes volt, így most is megigézve néztem őt, de igazából a lelkébe szerettem bele menthetetlenül. Egy nő, akinek a lelkében ennyi szépség, és gyengédség maradt még azok után is, hogy folyamatos kegyetlenségnek és bántalmazásnak volt kitéve. Ez igazi nagyságra vall. Ritka kincset ajándékozott nekem a sors, amit soha nem akarok elveszíteni.

- Carlisle – nyögte kedvesem. – Minden rendben? – simított végig az arcomon kissé aggódva. – Egyszer csak ledermedtél.

- Bocsáss meg, csak eszembe jutott, amikor mi először… - mosolyogtam rá.

- Életem legcsodálatosabb éjszakája volt – sóhajtott fel ábrándozva. – Bár, ami azt illeti, azóta volt még részem néhány igencsak felejthetetlen pillanatban – mondta az ajkába harapva.

- Erre még később visszatérünk – gomboltam ki a nadrágját is.

Majd ajkaimmal elindultam a nyakán át, le csodálatos kebleihez haladva, egészen a köldökéig, ahol nyelvemmel többször is körberajzoltam az apró kis pontocskát, amitől szerelmem először felkuncogott, majd jólesően felnyögött.

- Kis türelmetlen – húzott vissza magához, hogy megcsókolhasson. Közben pedig megéreztem kutató ujjait az övemnél, a csatom pedig a következő pillanatban megadta magát. Esme egy szempillantás alatt szabadított meg a nadrágomtól, és az alsómtól is.

- Hova ez a sietség, drágám? – kérdeztem kíváncsian.

Általában imádja a hosszú előjátékot, amit én sem vetek meg. Ez a megnyilvánulás azonban nem arra utalt, hogy ezúttal is lassú, gyengéd együttlétre vágyok. Habár, izgalmas volt a gondolat, hogy leteperjem szerelmemet, és azonnal magamévá tegyem. Én is csak férfi vagyok, aki nehezen ellenáll egy ilyen vággyal teli szempárnak.

- Tudod, hogy mi jutott eszembe ma délután – harapott finoman a nyakamba.

- Már alig várom, hogy beavass – suttogtam a fülébe.

- A szenvedélyes párizsi éjszakáink jutottak az eszembe. A megrepedt asztalok, az összetört ágy – búgta a fülembe.

- A tűzzel játszol – helyezkedtem a combjai közé.

- Akkor már alig várom, hogy megégessen – csókolt meg szenvedéllyel telve.

Én pedig nem bírtam tovább. Már attól is teljesen kikészültem, hogyha csak visszaemlékeztem rá, ahogy szerelmem az asztalon hever meztelenül, a haja szétterül a barna mahagóni lapon, miközben a szemei feketén izzanak a vágytól, és gyönyörű combjaival magához húz.

- Csak a sátor le ne égjen – morogtam fel.

Majd finoman, de határozottan a magamévá tettem csodálatos feleségem. Aki halkan, de elégedetten nyögött fel. Lassú, gyengéd mozgásba kezdtem, és közben mélyen kedvesem szemébe néztem, amiben megint ott ült a vágy, és a gyönyör mámora. Nekem pedig csakis az járt a fejemben, hogy ez a csodálatos nő csakis az enyém. Testestől-lelkestől nekem adta magát, és cserébe én is mindenem neki adtam, ami csak tőlem telt. Még soha nem éreztem ilyen mély, és elsöprő érzéseket senki iránt. Nekem Esmére kellett várnom a boldogságért, akire még többet is érdemes lett volna várakozni. Sosem volt annál tökéletesebb pillanat az életemben, mint amikor bevallotta, hogy ő is szeret engem.

Lágy mozgásomból, és csodálatos emlékeimből Esme határozott mozdulata zökkentett ki, aki hirtelen a hátamra fordított, majd kínzó lassúsággal a csípőmre ereszkedett. Váratlan volt tőle ez a fajta határozottság, és gátlástalanság. Általában amikor szerelmem helyezkedett el felettem szégyenlősen karba fonta a kezeit keblei előtt, vagy maga elé húzta a takarót, vagy bármit, ami a keze ügyébe akadt, de most nem így történt. Megengedte nekem, hogy kiélvezzek minden egyes pillanatot, amit a gyönyörű testének látványa, és lágy mozgása nyújtott nekem. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen és örökké nekem adta magát, gátlások, és félelmek nélkül. Az a pillanat, amire azóta vágytam, amióta csak rájöttem, hogy ő az én egyetlen és igaz szerelmem. Egyszerűen nem tudtam betelni kedvesem idomaival, és a gondolattal, hogy tényleg, mindenestől, csakis az enyém lett ez a szirén.

Nem sokkal később pedig a mozgásunk egyre hevesebbé változott, és Esme ajkairól halk sikolyok törtek fel, amelyeket örömmel hallgattam. A legszebb szimfónia volt, amit férfi csak hallhat, hiszen azt jelenti, hogy számára is olyan tökéletes velem lenni, mint számomra vele lenni.

- Szeretlek – kiáltott fel, amikor elérte a csúcsot. Én pedig rám nem jellemző vad morgással adtam feleségem tudtára, hogy én is átéltem ugyanazt a csodálatos pillanatot, amit ő az imént.

- Én is szeretlek – szorítottam magamhoz apró testét, majd gyengéden magam mellé húztam, és a mellkasomra fektettem.

Nem volt szükség szavakra. Pillantásokból és apró, lopott csókokból is tökéletesen megértettük a másikat. Pontosan tudtuk, hogy mit gondol, vagy érez éppen a másik. Elmerültem még mindig vágytól ködös íriszeiben, és nem is akartam onnan elszabadulni, amíg el nem jön a reggel…

Történet szerelemről és családról - 70. fejezet

Egy nap kettesben 2.




(Rosalie szemszöge)



Annyira csodálatos volt a napfelkelte, amilyet még soha életemben nem láttam. Bár ez valószínűleg annak is betudható, hogy még sosem néztem ezt egy igazán nagyszerű férfi karjaiból. Igazán tökéletes éjjel és reggel volt. Azután pedig Emmett visszatért a maga bohókás stílusához, és mint általában fárasztó poénokkal állt elő. Mint például eljátszotta, hogy hogyan ég meg a napon, hiszen vámpír lévén el kellene égnie. A következő műsorszáma az volt, hogy a gallérját Drakula stílusúra hajtotta fel, majd settenkedve, és sátáni kacajokban kitörve kezdett el üldözni a tisztáson, én pedig legnagyobb megdöbbenésemre belementem a dologba. Nem is igazán értettem, hogy miért, de valahogy jól esett lökötten viselkedni egy kicsit. A tegnapi komolyságának már nyoma sem volt, teljesen visszatért a bohóc, aki a lelkében élt. Bár őszintén szólva nem is bántam. Lassan tört rám a felismerés, de végül rájöttem, hogy Emmettet így kell szeretni. Általában vidáman, de amikor komoly dologról van szó, akkor képes a komolyságra is.

- Említettél tegnap valami meglepetésfélét – pislogtam rá ártatlanul.

- Hm… a kis kíváncsi – vigyorodott el Emmett.

- Ha nem árulod el, hogy mi a titok, akkor hamar megöregszem, és ráncos leszek – állapítottam meg. – Gondolj csak bele, egy igen koros vámpírhölgy leszek miattad.

- Ezt igazán nem hagyhatjuk – rázta meg a fejét.

- Szerintem sem – mosolyogtam rá győzelemittasan.

- Ez esetben, ha megengeded – kapott a karjaiba.

- Úgy rémlik, hogy én is éppen olyan gyors vagyok, mint te – húztam fel a szemöldököm.

- Ez valóban így van, de ettől még vihetlek a karjaimban – rántotta meg a vállát. – De ha nem tetszik neked a helyzet, akkor természetesen azonnal leteszlek – fűzte még hozzá.

- Nem, tulajdonképpen nekem nagyon is jó itt – fészkeltem be magam a mellkasához.

- Ennek örülök – nyomott egy lágy csókot a számra.

Majd eszeveszetten kezdett el száguldani velem a karjaiban. Behunytam a szemem, így fogalmam sem volt róla, hogy merre száguldunk éppen, de nem is ez volt a lényeg. Egyszerűen csak élveztem, ahogy a szél simogatja a bőrömet, és Emmett illata az orromba tódul, ahogy a mellkasához simulok. Még nem régóta futott velem, amikor ismerős illat csapta meg az orrom, de úgy döntöttem, hogy ez most nem számít, csak azért sem nyitottam ki a szememet, hadd legyen meglepetés az egész. Csak akkor nyitottam ki a szemem, amikor letett engem valami puhára, és selymesre. Meglepetten pattantak ki a szemeim, és döbbenten vettem tudomásul, hogy Emmett szobájában vagyok, méghozzá az ágyán. Na de, akkor hol vannak a többiek? Vagy csak annyira koncentráltam, hogy észre sem vettem a többieket?

- Meglepetés – kiáltott fel elégedetten.

- Hát, megleptél az biztos – ültem fel az ágyon.

- Hé, az előbb tökéletes voltál – döntött vissza az ágyra. – Remekül mutatsz az ágyamban – nézett végig rajtam elégedetten. Ha tudnék, akkor talán még el is pirulnék.

- Hol vannak a többiek? – kérdeztem zavartan. – Azt hittem, hogy ma itthon lesznek.

- Nem, ma nincsenek itthon, mert megkértem őket, hogy adják nekünk a házat egy napra, és ők igent mondtak a kérésemre – magyarázta lelkesen. – Gondoltam, hogy itt tölthetnénk a napot – ajánlotta a lehetőséget, én pedig azonnal megmerevedtem. Itt tölteni a napot, Emmettel, a szobájában, kettesben. Na várjunk csak, mit is akar itt csinálni egész nap?

- Öhm… Emmett, szerintem ez még…

- Tudom, most az jön, hogy ez még korai – forgatta meg a szemeit. – Miért feltételezi minden nő, hogyha bekerül egy férfi ágyába, hogy akkor a srác csak azt akarhatja? – kérdezte kissé durcásan. – Tudod ez az ágy nem csak arra jó, hogy rendeltetésszerűen használja az ember, vagyis jelen esetben vámpír. Gondoltam, hogy eldőlünk rajta, és beszélgetünk. Esetleg összebújunk, az jó mindkettőnknek úgy, hogy semmi olyasmi nem történik, amit nem akarsz. Persze az a lehetőség is fennáll, hogy elvonulsz a szobádba, én pedig békén hagylak – szusszantotta. Ajaj, azt hiszem, hogy ezúttal én gázoltam bele a lelkébe, még akkor is, hogyha nem szándékosan. Néha olyan idióta tudok lenni. Ezt nem kellett volna. Tudhattam volna, hogy Emmett nem az a fajta férfi, mint Royce, hiszen ezt már többször is bebizonyította.

- Ne haragudj – fogtam meg a kezét. Majd egy határozott mozdulattal lehúztam magam mellé az ágyra. – Az összebújós, beszélgetős ötleted nagyon is tetszik – simultam a mellkasához minden igyekezetemmel. – Miről szeretnél beszélgetni?

- Nem tudom - rántotta meg a vállát. – Te miről szeretnél? Van ötleted? – kérdezte kíváncsian.

- Nem is tudom – ráztam meg a fejem bizonytalanul. Talán itt lenne az ideje, hogy beavassam? Azt hiszem, hogy joga van tudni. Már többször is bebizonyította, hogy bízhatok benne, ahogy az imént is. Itt az idő, ez kétségtelen. – Még nem tudsz mindent az átváltozásomról – sóhajtottam fel.

- Nem kell erről beszélned, hogyha nem akarsz – szorította meg a kezemet.

- De, kell, hogy tisztán láthass engem. Én mindent tudok rólad, de te még csak keveset tudsz rólam – mondtam határozottan.

- Ha biztos vagy benne, akkor hallgatlak – ült fel velem szemben törökülésben, és én is így tettem. – Várj, tessék, itt van – nyomott egy kispárnát a kezembe.

- Hát ez? – kérdeztem döbbenten.

- Ez egy nyugi-párna – kuncogott fel. – Még emberkoromban, ami nincs is olyan messze, úgy két évvel ezelőtt találtam egy elveszett kislányt az erdőben. Szegényke nagyon rettegett tőlem, ezért nem állt szóba velem, úgyhogy hazavittem, hátha majd anyám szóra bírja, hogy honnan kóborolt el, de nem találtam őt otthon, úgyhogy letettem a kislányt a kanapéra, aki vágyakozva kezdte el figyelni az egyik kispárnát. Felvettem és a kezébe adtam. Ő pedig hirtelen magához szorította a párnát, és megeredt a nyelve. Így nem sokkal később már haza is tudtam vinni. Ő nevezte így a kispárnát. Nyugi-párna. Olyan, mint egy kedvenc plüssállat, amit párnával pótolsz, hogyha nincs kéznél a kívánt személy, vagy tárgy.

- Igazából, nem is rossz ötlet – szorítottam magamhoz a párnát. Tényleg volt abban valami nyugtató hatású, ahogy a kispárnát ölelgettem.

- Meggondoltad magad, vagy fel akarsz izgatni? – rázta meg egy kicsit a vállamat Emmett.

- Tessék? – pislogtam rá döbbenten.

- Olyan lelkesen ölelgeted azt a párnát, hogy most már kezdek féltékeny lenni rá – mondta tettetett morcossággal. – Szét fogom tépni, amikor kimentél a szobából – fűzte még hozzá.

- Na nem, azt nem hagyhatom neked – ráztam meg a fejem hevesen. – Ez a párna mostantól az enyém lesz – mondtam határozottan.

- Nem, ezt a párnát most ítélted halálra – próbálta elkapni a kezemből, de nem hagytam neki. Azonnal a hátam mögé rejtettem, és hátradőltem az ágyon, hogy ne tudja elvenni tőlem.

- Add nekem – pislogtam rá boci szemekkel.

- Sajnos nem tehetem – tiltakozott azonnal. – Nem hagyhatom, hogy közénk álljon – vetett gyilkos pillantást a párnára.

- Esküszöm, hogy csak a tiéd leszek, ha megkíméled-e párna életét – rebegtettem meg a pilláimat.

- Nos, ez tulajdonképpen egy egészen elfogadható ajánlat – fontolta meg Emmett a kérésemet. – Rendben, elfogadom a feltételeidet, de csak akkor, hogyha megpecsételed az ígéreted – mondta komolyan.

- Na és mivel pecsételjem meg az ígéretem? – húztam fel ezúttal én a szemöldököm.

- Szerintem kitalálod – hajolt egyre közelebb az ajkaimhoz. Én pedig automatikusan hunytam le a szemem, hogy átélhessem az első csókunkat, de nem történt semmi. Lassan nyitottam ki a szemeimet, és megláttam Emmett arcát néhány milliméternyire tőlem. – Te tartozol nekem, nem pedig én neked – állapította meg.

Ezen csak mosolyogni tudtam, majd lehunytam a szemeimet, és az ajkához érintettem az enyémet, majd nem sokkal később el is húzódtam tőle. Jól esett az előző csók, és már éppen azon lettem volna, hogy újra megcsókoljam, amikor meghallottam a halk morgást, ami a torkából szakadt fel, a következő pillanatban pedig már az ágyon feküdtem, Emmett pedig felettem támaszkodott, és szenvedélyesen csókolta az ajkaimat. A meglepetéstől teljesen ledermedtem, de bármennyire is azt hittem, hogy nem fog jól esni többé, hogyha egy férfi hozzám ér, azt hiszem tévedtem. Emmett csókja egészen más volt, nem is lehetett hasonlítani a volt vőlegényeméhez. Tüzes volt, vad és szenvedélyes, de mégis volt benne annyi gyengédség, és lágyság, hogy egyáltalán nem ijedtem meg tőle, sőt, inkább határozottan vonzott magához. Örömmel átadtam volna magam a pillanatnak, de mégsem hagyhattam, hogy Emmett úgy döntsön, hogy még nem tud rólam mindent. Lehet, hogy miután elmondom neki az igazságot már nem fog ilyen perzselő szemekkel nézni rám.

- Várj, még nem tudsz mindent rólam – nyomtam a kezeimet a mellkasához.

- Tulajdonképpen, amit kell azt már tudom – kezdte el harapdálni a nyakamat.

- Emmett, légy szíves, hallgass meg – mondtam határozottan.

- Jól van – sóhajtott fel. A hűvös leheletétől pedig megborzongott az egész testem, ahogy végigsimogatta a nyakamat. – Hallgatlak – ült le törökülésbe velem szemben.

A szemei kíváncsian csillogtak, én pedig tudtam, hogy itt az idő. Most, amikor tényleg kettesben vagyunk, el kell mondanom neki, hogy hogyan is változtam át.

- Azt már tudod, hogy Rochester volt az otthonom, és egy bankár lánya vagyok – kezdtem bele.

- Igen, idáig megvan a történet. Meg, hogy megsérültél, és Carlisle talált rád, és mentette meg az életed. A köztes részeket nem árultátok el eddig. Próbáltam tippelgetni, de nincs biztos ötletem – fintorodott el.

- Mikre tippeltél? – kérdeztem kíváncsian.

- Tereled a témát, baby – csóválta meg a fejét Emmett.

- Nem, csak kíváncsi vagyok az elméleteidre – rántottam meg a vállam.

- Hogyha elmondtad a történetedet, akkor én is el fogom mondani, hogy mik voltak az elméleteim – mondta határozottan.

- Ez zsarolás – fintorodtam el.

- Nem, hanem meggyőzés, és egyébként is azért hagytuk abba az igencsak remeknek ígérkező délutáni csókmaratont, mert szeretted volna nekem elmesélni, hogy miért is változtál át. Tehát, halljuk, különben a párnát kivégzem – nevetett fel.

- Jól van, tudom, hogy igazad van – mondtam megadóan. – Szóval, nekem Rochesterben vőlegényem volt. Royce King, egy gazdag, jómódú, fiatalember. Elméletileg úriember, de gyakorlatilag sokkal inkább egy vadállat – kezdtem bele. – Amikor elkezdett udvarolni nekem, nagyon is imponált az a lehengerlő stílus, a jóképűsége, a lágy szavak, amiket olyan igézően suttogott a fülembe. Egy éjjel még az esküvőnk előtt sokáig voltam egy nagyon kedves barátnőmnél, akinek akkortájt született meg a kisfia. Gyönyörű kisbaba, és én boldogan mentem el meglátogatni. Túl sokáig beszélgettem Verával, és már jócskán sötét volt, amikor elindultam hazafelé. Akkor találkoztam össze a vőlegényemmel, és a barátaival, akik nem kevés alkoholon voltak már túl. Royce odahívott magukhoz, de én akkor még nem is sejtettem, hogy milyen állapotban vannak. Azután minden olyan gyorsan történt… én ott akartam hagyni őket, de többen voltak, és erősebbek. Harcoltam velük, ameddig az erőmből kitelt, de…

- Ne is folytasd, értem – szorította meg a kezem.

Majd néhány percnyi kínos csend után megszólaltam, mert már nagyon rosszul viseltem a csendet. Semmi jót nem ígért a számunkra.

- Én, sajnálom – álltam fel az ágyról, és a párnáját is visszatettem a helyére, amit ő adott nekem nyugi-párnaként. – Azt hiszem, hogy én most visszamegyek a szobámba – nyeltem egy nagyot, majd ki akartam viharzani a szobából, de nem sikerült, mert Emmett előttem termett egy szempillantás alatt.

- Mit sajnálsz? – fordította maga felé az arcomat. – Na és hová mész egyáltalán?

- Nem akartam a terhedre lenni, hiszen láttam, hogy milyen arcot vágtál – kezdtem el tördelni az ujjaimat.

Elég hülye helyzet volt ez így. Lehet, hogy az ablakot kellett volna inkább menekülési útvonalnak használnom? Igen, az gyorsabb lett volna.

- Miről beszélsz? – kerekedtek el a szemei. – Terhemre lenni… te? Ez elég lehetetlen egy feltételezés, ha azt nézzük, hogy napok óta győzködtem mindenkit, hogy nem lesz baj, ha kettesben hagynak veled huzamosabb időre, mert nem megyünk emberek közelébe így nem kell lefognod engem.

- Akkor még nem tudtad a titkomat – mondtam komolyan.

- Igazából éppen azon morfondíroztam az imént, hogy hogyan lehet Rochesterbe jutnom a leggyorsabban, hogy elintézzem azt a vadállatot, lassan, szörnyű kínok között. Lehetőség szerint napokig kínozva.

- Ami azt illeti, már a föld alatt van, a barátaival együtt – haraptam az ajkamba.

- Na, ez az én csajom – derült fel egy pillanatra Emmett arca.

- Nem helyes gyilkolni – ráztam meg a fejem.

- Ki mondta, hogy helyes, de jogos volt elégtételt venned – rántotta meg a vállát.

- Ilyen könnyen veszed ezt az egészet? – döbbentem meg ezúttal én.

- Nézd, az előző életünk itt, és most nem igazán számít, hogyha engem kérdezel. Mármint, ne érts félre, természetesen érdekel, hogy mi történt veled, bárhol, és bármikor, de nem tudnám a szemedre vetni azt, amiről nem te tehetsz. Tényleg azt hitted, hogy már nem fogsz érdekelni, hogyha elmondod, hogy hogyan ért véget az emberi léted? – kérdezte kissé bosszúsan. – Nem vagyok az a fajta férfi, aki feladja a reményt, amit táplál egy gyönyörű nő iránt.

- Reményt? Ennyi vagyok neked? Egy újabb strigula az ágyad végében? – kérdeztem gyanakvóan. Én nem leszek egy kis vonás az ágya végén. Azt már most elfelejtheti.

- Remélem, hogy annyira képes leszek szeretni téged, és csakis téged, amennyire megérdemled. Nem szántalak strigulának az ágyam végébe, ahogy te fogalmaztál. Lehet, hogy nem vagyok egy komoly férfi, de ettől még nem vagyok tisztességtelen sem. Ha csak egy vonás lennél, akkor nem próbálkoztam volna a romantikával, megjegyzem, hogy életemben először – mondta komoran. Te jó ég, csak miattam tett mindent, én meg beletiportam a lelkébe.

- Emmett, én… - kezdtem volna mentegetőzni, de leintett.

- Nem érdekes, értem én, hogy milyennek tartasz engem – mondta sértetten.

- Emmett… - simultam hozzá gyorsan. – Kérlek, ne haragudj rám, butaságokat beszélek, nem gondoltam komolyan.

- Szerintem viszont komolyan gondoltad – rázta meg a fejét. A kezeimet azonban nem rázta le magáról. – Úgyhogy ezért vezekelned kell – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

- Mégis hogy érted ezt? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Az lesz a büntetésed, hogy szépen visszafekszel az ágyamba, és hagyod, hogy addig csókoljalak, ameddig akarlak. Esküszöm, hogy nem megyünk tovább, csakis csókolózásról beszélek. Be fogom bizonyítani neked, hogy sokkal többet jelentesz nekem már most, mint bármelyik lány is, akit eddig ismertem – jelentette ki határozottan. Én pedig valahogy úgy éreztem, hogy hihetek neki. Úgyhogy mosolyogva helyezkedtem el kényelmesen az ágyán. Ő pedig már hajolt is fölém.

- Várj – állítottam meg egy pillanatra. – Csak akkor, ha megkapom a párnádat – haraptam az ajkamba.

- Rendben, a tiéd a párna – kuncogott fel. Majd egy szempillantás alatt az ajkaimra tapadt.