Történet szerelemről és családról - 51. fejezet

51. fejezet




(Carlisle szemszöge)



Már öt napja él velünk Rosalie, és az emberek kezdenek felhagyni a keresésével is. Szerencsére eszükbe sem jutott igazán, hogy a házunk környékén keressék, bár tény, hogy mi elég messze vagyunk már az eltűnése helyszínétől, hiszen Vera a barátnője készségesen tett vallomást arról, hogy náluk töltötte a lány az estét, és onnan egyenesen hazaindult. Tehát logikusan senki sem kereste őt az erdő irányába. Ez nem is baj, mert így legalább nyugodtan elvihettük vadászni őt minden nap. Újszülöttként még nem akarom túlságosan visszafogni a táplálkozását, mert még a végén bevadul, és akkor Edwarddal feltétlenül ketten kellenénk a lefogásához, nekem pedig be kell járnom dolgozni, különben elég gyanúsak lennénk. Edward folyamatosan figyeli Rose-t, így nincs miért idegeskednem. Esme is megpróbál az egyéb teendőin kívül minél több időt szakítani a lányra. Lassan el kéne vele majd beszélgetnem arról is, hogy a vámpírság jár bizonyos lemondásokkal is, de Edward szerint jobb, hogyha a meddőség témát elkerülöm addig, amíg már nem lesz erősebb nálunk, mert ha most tudja meg, akkor nem fogja érdekelni, hogy ki kerül az útjába, és akár életeken át is megöli a támadóit. Nem fog törődni vele, hogy ki van előtte. Nem tetszik nekem ez az egész. Minél gyorsabban el kellene költöznünk, meg aggaszt Rosalie viselkedése. Mintha tervezne valamit Royce és a barátai ellen. Talán éppen erről akart beszélni velem Edward is. Ma Rosalie Esmével megy vadászni, úgyhogy mindent meg tudunk beszélni a fiammal.

- Drágám – lépett be szerelmem a szobába. – Akkor mi megyünk is vadászni, rendben? – kérdezte mosolyogva.

- Persze, kérlek, igyatok minél többet, főleg a lányunk, mert Rose még elég agresszív lehet, hogyha nem kap eleget inni – mondtam komolyan.

- Természetesen – biccentett szerelmem.

Majd csókot lehelt a számra, és már el is tűnt a szobából. Néhány másodperccel később már hallottam is az ajtócsapódást. Nem sokkal később, pedig már Edward állt előttem.

- Mi aggaszt, fiam? – kérdeztem rá rögtön a lényegre.

- Rose aggaszt leginkább, mindenképpen meg fogja ölni azokat, akik miatt vámpír lett – ült le Edward velem szemben. Majd én is helyet foglaltam.

- Nem feltétlenül, te is szoktál olyasmire gondolni, hogy elkapsz valakit, mégsem teszed meg – vetettem ellent. – Bíznunk kell Rosalie ítélőképességében.

- Neki most nincs logikus gondolkodása azokkal a férfiakkal szemben. Szerinted egy nő, akit megvertek, megerőszakoltak, megaláztak, és a sorsára hagytak, az képes el tovább sétálni, miután lehetősége, és ereje van hozzá, hogy bosszút álljon? – kérdezte komolyan.

- Esme sem ölte meg a férjét – vágtam rá azonnal.

- Rendben, akkor egy nőt, kivéve anyát. Esme még arra sem volt képes, hogy igazán dühös legyen, soha. Láttad őt tombolni? Láttad idegeskedni? Vagy dühösnek? A legdurvább érzelem, amit ki képes csikarni magából az az aggodalom. Ne értsd félre, ő egy csodálatos nő, keresve sem találhatnál tökéletesebbet, de ő valóban nem lenne képes ilyesmire. Viszont Rosalie egy sokkal erősebb jellem, aki tudja, hogy mit akar, és véghez is fogja vinni – mondtam határozottan.

- Értem, és akkor szerinted mit tegyünk? Mondjam azt, hogy „igazad van, hogy gyilkolni akarsz, de nem teheted, mert megtiltom?” Nem hiszem, hogy ez hatna rá. Nézd, nekem sem tetszik, hogy ilyesmikre gondol, de be kell ismerned, hogy jogosak az indulatai – mondtam nyugodtan.

- Egy pillanatig sem vitattam az indulatai jogosságát, de ez nem megoldás – csapott az asztalra Edward. – Költöznünk kell, még mielőtt megteszi azt, amit nem kéne. Megértem őt, hiszen láttam, hogy mit tettek vele a gondolatain keresztül, és én is legszívesebben megölném őket, de utána még rosszabb lesz neki. A bűntudat sokkal rosszabb, mint maga a tett, amit véghezvisz. Nem lesz utána elégedett, sem pedig boldogabb. Egyszerűen csak egy bosszúálló lesz, aki ott fog állni a testek felett, és meg fogja bánni előbb vagy utóbb, talán nem azonnal, de így lesz.

- Egyszer egy bölcs édesanya azt mondta nekem, hogy hagynunk kell, hogy a gyerekek a saját hibáikból tanuljanak. Én vissza akartalak hozni téged, de Esme megakadályozott. Te hittél volna nekünk, hogyha megteszem? Elhitted volna, hogy ez az egyetlen helyes út, ha erőszakkal tartalak itt? – kérdeztem kicsit idegesen. Nem akartam kitérni erre a kényes témára, de úgy látszik, hogy muszáj lesz.

- Ez nem ugyanaz. Nekem már volt önuralmam. Rose még akárkit megölhet. A barátnőjét is, és a kisbabáját, hogyha az útjába kerülnek – sziszegte a fogai között. – Mondd neki azt, hogyha gyilkol, akkor mennie kell, és nem maradhat velünk.

- Te is tudod, hogy ez nem így van. Vissza fogjuk fogadni. Esme már lányaként tekint rá, és én is. Nincs jogom, hogy az élete megrontói sorsába beleszóljak. Szeretnék, de nem tehetem – mondtam határozottan.

- De… - kezdett bele újra.

- Edward, nézd, nem értek egyet Rosalie-val, ahogy te sem, de gondolj bele, te mit tennél, hogyha néhány ember szörnyűségeket tett volna veled, és megölt volna téged. Eléggé ismerlek már ahhoz, hogy te sem lennél rest bosszút állni. Az indulatai, és a gondolatai talán túlságosan is durvák most még, de bármennyire is nehéz elfogadni, nem tudok felhozni ellenérveket, hogy miért ne tegye meg, amit tervez. Azt hiszed, hogy nem gondolkoztam rajta? Napok óta azon gondolkodom, hogy mit hozzak fel, hogy ne tegye meg, de nincsenek észérveim a dolog ellen, azon túl, hogy utána meg fogja bánni. Te is tudod, hogy így lesz, én is tudom, hogy így lesz, és Esme is tudja, de támogatnunk kell őt. Ha megteszi, utána nagyon rosszul fogja érezni magát, ez biztos, hiszen nem született gyilkosnak, ahogy senki, és talán te segíthetsz majd neki a legtöbbet, úgyhogy próbálj meg nyugodt maradni, és hagyni, hogy elkövesse a saját hibáit. Nem akadályozhatjuk meg, hogy megkapja a bosszúját, mert akkor elüldözöd, és el fog vadulni. Inkább feláldozok most néhány rossz embert, és megmentek számtalan ártatlant, minthogy erőszakhoz folyamodjak. Gondold végig, van abban logika, amit mondok – magyarázta Carlisle.

- Nos, ebből a megközelítésből, tulajdonképpen tényleg van értelme, de akkor sem tudok egyetérteni vele, hogy hadd menjen, és csinálja – mondta továbbra is idegesen.

- Mi lenne, hogyha követnéd? – próbálkozott Carlisle. – Miért nem töltesz vele több időt? Szerintem jól kijönnétek egymással, hogyha félretennétek néhány pillanatra a makacsságotokat. Talán te meggyőzheted őt arról, hogy ne tegye meg, ha ahelyett, hogy állandóan letorkolod, észérvekkel próbálod meggyőzni, vagy esetleg elmeséled neki, hogy szerinted miért nem helyes, amit tesz.

- Carlisle, nagyon kedves, hogy Esmével így próbálkoztok, és hálás vagyok érte, hogy boldognak akartok látni, de én nem akarok Rose párja lenni, és ő sem akar az enyém lenni. Szeretni fogom, mint a húgomat, és úgy is fogok bánni vele, de ennyi. Láttam, hogy te már elképzeltél minket egy párként, de hidd el, hogy nem illünk össze. Rosalie, olyan más, mint én.

- Ahogy gondolod, bár szerintem sokkal több közös van bennetek, mint hiszitek, de természetesen ez csak rajtatok múlik. Ettől függetlenül gondold át a dolgot, és segítsd őt, legalább a kedvemért, kérlek – néztem rá kérlelőn.

Egy korabelinek talán jobban megnyílik, mint nekem megnyílna. Esme és én már napok óta próbálunk vele a történtekről beszélgetni, de mindig elmenekül, hogyha az az este szóba kerül. Természetesen megértem, hogy nem akar róla beszélni, de talán jobban érezné magát, hogyha kiadhatná a feszültséget. Én már kifogytam az ötletekből. Sehogy sem akar velem öt percnél többet társalogni.

- Rendben, megteszem – sóhajtott fel Edward. – Azt viszont továbbra is leszögezem, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy hagyjuk, hogy azt tegyen, amit akar.

- Próbáld meg meggyőzni, hátha rád jobban hallgat, mint ránk – mondtam komolyan. Értem Edward problémáját, de nem tudok mit tenni.

- Jól van, akkor megpróbálok beszélni vele, miután hazaértek a vadászatról – adta be végre a derekát. Hátha Edward a megoldás a helyzet megoldására.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

- Nincs mit – sóhajtott fel. Láttam rajta, hogy nem nagyon van ínyére a dolog, de szerintem Rose inkább beszél Edwarddal, mint velünk. – Jönnek – szólalt meg néhány pillanattal később. – Akkor most azt hiszem, hogy elmehetnétek Esmével sétálni, vagy valamit csinálni – mondta Edward elszántan.

- Rendben, amint hazaértek, már itt sem vagyunk. Sok sikert, fiam.

- Szükségem lesz rá, hidd el – forgatta meg a szemeit Edward.

- Sziasztok – hallottuk meg a lányokat. Majd az ajtó nyitódott, és csukódott is.

- Sziasztok – siettünk le a nappaliba Edwarddal. – Drágám, lenne kedved velem sétálni egyet? – kérdeztem Esmét. Majd a karomat nyújtottam felé. Ő pedig rám mosolygott, és már belém is karolt.

- Örömmel veled tartanék – mondta szerelmem.

Láttam a szemeiben, hogy reménykedik. Főleg, ahogy mosolyogva figyelte Edwardot, aki lassan Rose elé lépett. Szegény kedvesem azt hiszi, hogy végre egymásra találnak a gyerekeink, de attól tartok, hogy ez soha nem fog megtörténni. Bár ki tudja, talán majd egyszer rájönnek, hogy illenek egymáshoz. Már elég messze jártunk a háztól, legalábbis annyira biztosan, hogy Edward ne hallja a gondolatainkat, így tökéletesen kettesben lehetnek, nem zavarják őket a gondolataink, pontosabban csak a fiúnkat.

- Mit gondolsz? Lehet közös jövőjük? – kérdezte Esme izgatottan. – Olyan jó lenne, hogyha Edward végre nem lenne magányos, és Rose nagyon intelligens, érzelmes, és gyönyörű. Most még elég feldúlt, de kedves lány.

- Sajnálom, édesem, de Edward tökéletesen az értésemre adta, hogy Rosalie a húga lesz, de semmi több.

- Ugyan, hiszen még nem is ismeri igazán – legyintett Esme. Azt hiszem, hogy jobb, hogyha ezt inkább ráhagyom szerelmemre. Talán neki lesz igaza, nem ez lenne az első alkalom, amikor én tévedek. – Egyébként arra gondoltam, hogy miután elköltöztünk egy kicsit elutazhatnánk. Csak egy hétvégére. Olyan régen voltunk már kettesben. Nagyon jó lenne egy közös hétvége, amikor csak egymással foglalkozunk – harapta be szégyenlősen az alsó ajkát.

- Boldogan veled töltenék akár heteket is, nemhogy egy hétvégét, kedvesem. Ha Rose egy kicsit már megállapodott nálunk, akkor boldogan elutaznék veled – szorítottam magamhoz. Sok mindent be kell majd pótolnunk két-három nap alatt. Régen volt már alkalmam elkényeztetni a kedvesemet, és éppen itt az ideje.

- Remek, akkor, ha már elköltöztünk, és Rose is rendben lesz, akkor irány… - gondolkozott el.

- Párizs? – kérdeztem hirtelen. Utoljára még az ezerhétszázas években jártam arra. Jó lenne látni, hogy mennyit változott ennyi idő alatt. Biztosan gyönyörű lett.

- Párizs? – ízlelgette szerelmem. – Még sosem jártam ott. Boldogan elmennék, és megnézném. Szeretek világot látni.

- Akkor néhány hónap múlva irány Párizs – mondtam boldogan.

Majd magamhoz rántottam szerelmemet, és szenvedélyesen megcsókoltam. Amikor Edward a közelünkben van, Esme kicsit feszélyezve érzi magát, de most nincs akadálya, hogy elcsábítsam kedvesemet. Na nem, mintha otthon nem tehetném meg, de itt, messze a mi kis gondolatolvasónktól sokkal felszabadultabb lesz az egész. Amikor Edward a közelben van igyekszünk szolidan szeretni egymást.

- El akar csábítani Mr. Cullen? – kérdezte Esme zihálva, miután elváltunk.

- Csak, hogyha nincs ellenére, Mrs. Cullen – mosolyogtam rá.

- Egyáltalán nincs ellenemre – simult hozzám, és újra megcsókolt.

Én pedig finoman a feneke alá nyúltam, és lábait a derekam köré tekertem. Ismertem a környéken egy hasonló barlangot, mint ami a szigeten is van. Azt hiszem, hogy az a hely tökéletes lesz most a számunkra. Elváltam kedvesem tökéletes ajkaitól, és szorosan magamhoz ölelve futni kezdtem a barlang felé. Esme teljesen elernyedt a karomban, arcát a nyakamba fúrta, és mélyeket szippantott az illatomból, majd gyengéd csókokkal kezdte el kényeztetni az ingből kikandikáló bőrfelületet. Ez a tevékenysége még gyorsabb futásra ösztönzött. Már azt hittem, hogy soha nem érünk oda. Ahogy megérkeztünk elrugaszkodtam a földtől, és beugrottam a barlang bejáratán, majd a falhoz szorítottam kedvesem, és szenvedélyesen csókolni kezdtem édes ajkait. Miközben igyekeztem minél gyorsabban megszabadítani a felesleges ruháitól. Ő sem tett másképp, és egy perccel később már a maga természetes szépségében csodálhattam a feleségemet. Egy pillanatra elengedtem, de csak annyi időre, hogy a levetett ruháinkból egy rögtönzött plédet képezzek a barlang aljzatára. Majd felkaptam gyönyörű feleségemet, és gyengéden ráfektettem a ruhákra, és azonnal fölé gördültem. Nem bírtam tovább várni, és Esme csillogó szemei is azt sugallták, hogy nincs ellenére, ha most azonnal a magamévá teszem. Egy gyengéd mozdulattal a testünk eggyé vált, mire Esme halkan, de elégedetten felnyögött alattam, ahogy én is. Mostanában túl sok minden történt, és nem volt alkalmunk az utolsó néhány napban egymásba feledkezni, pedig minden egyes pillanatban kívántam szerelmemet. Annyira tökéletes, és lágy volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, na persze, nem mintha akartam volna. Hiszen semmi sem volt annál tökéletesebb érzés, mint amikor csak az enyém volt a világ legtökéletesebb asszonya. Először csak lassan és gyengéden mozogtam, de szerelmem körkörös csípőmozgása gyorsabb tempóra ösztönzött, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Már mindketten nagyon közel álltunk a beteljesüléshez, de nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen a tökéletes pillanatnak, így egyre lassítottam a tempón, majd teljesen megálltam, és Esme nyakához hajoltam, hogy elhalmozhassam finom érintésekkel. Kedvesem először panaszosan felmordult, de amint megérezte nyelvemet az artériáján végigsiklani, azonnal hangos sóhaj hagyta el az ajkait, és fejét hátrahajtva engedett nekem szabad utat nyaka többi részéhez is. Pontosan tudtam, hogy ez az egyik gyenge pontja. A nyaka nagyon érzékeny terület volt, és amikor csak tehettem élvezettel használtam ki a lehetőséget, hogy én bárhol, és bárhogyan megérinthetem selymes bőért. Miközben finoman harapdálni kezdtem Esme kicsit kiálló kulcscsontját, kedvesem megint kőrözni kezdett a csípőjével, ami engem is lágy mozgásra késztetett. A szenvedély eluralkodott rajtunk, és már nem voltam képes megállni, de nem is akartam. Amint meghallottam szerelmem elégedett sóhajait, és sikkantásait, tudtam, hogy ez az együttlét most így tökéletes. Nem az a lényeg, hogy sokáig elhúzzam a pillanatot, hanem az, hogy együtt éljük át. Néhány óráknak tűnő perc után pedig Esme fojtottan felsikoltott, az én ajkaimat pedig elégedett morgás hagyta el.

- Ez már hiányzott – pihegte szerelmem alattam. Miközben karjaival, és lábaival szorosan magához ölelt.

- Én sem tudok mást mondani – helyeseltem, majd belecsókoltam a nyakába. Ezután megpróbáltam legördülni róla, de Esme nem hagyta.

- Maradjunk így egy kicsit még. Csak néhány percet – fúrta arcát a nyakamhoz.

Én pedig engedelmesen ránehezedtem, persze csak annyira, hogy még véletlenül se legyen neki kényelmetlen, ahogy rajta fekszem. Már nagyon hiányzott, hogy kettesben legyünk. Imádom Edwardot, és nagyon szeretem már most is Rosalie-t, de egy házaspárnak néha szüksége van néhány óra magányra, hogy csak egymással foglalkozhassanak.

- Vissza kellene mennünk – sóhajtott fel szerelmem.

- Tudom – bólintottam rá.

- Nincs kedvem felkelni – fűzte még hozzá.

- Nekem sincs, de most kötelességeink vannak – győzködtem őt és magamat is.

- Igen, tudom, egyelőre Rose-t kell előtérbe helyeznünk, meg persze Edwardot. Néhány hónap múlva pedig már Párizsban leszünk– mosolyodott el. – Akkor csak az enyém leszel három napig.

- Igen, ezt garantálom – nyomtam egy apró csókot a szájára. Majd lassan felálltam magammal húztam kedvesemet is. Néhány lopott csókot váltva felöltöztünk, és kézen fogva indultunk vissza a ház felé. Nagyon reméltem, hogy Edwardnak sikerült ez idő alatt meggyőznie Rosalie-t.

Helyes megfejtések!

Hűha! Hát semmi perc alatt meglett a három győztes. IGEN, A BLOGOM MA LETT 1 ÉVES :D Tehát Evcu, Melinda és Rosalie14 választhat, ajándék novellát kér, vagy inkább duplafejit valamelyik ficből :)

Puszi, Drusilla

Egy kis játék!

Sziasztok!

Ma fontos nap van a blog életében, és Evcu már meg is fejtette, hogy mi az. Úgyhogy neki már jár a döntés joga, hogy egy novellát kér-e, vagy valamelyik ficemből duplafejit :) Még két győztes megfejtést várok megjegyzésbe! Miért különleges ez a nap?

Puszi, Drusilla

Találka!

Sziasztok! A tali, amiről már írtam kétszer is most vasárnap lesz, olyan délután három óra környékén a Nyugati pályaudvarnál. A Westendben. Aki szeretne eljönni, az legyen kedves küldjön egy mailt, és megadom a számomat, hogy biztosan megtaláljuk egymást majd :)

Puszi, Drusilla

Történet szerelemről és családról - 50. fejezet

Család




(Rosalie szemszöge)



Csak engedelmesen rohantam Carlisle és Edward után. Majd hirtelen valami nagyon kellemes illat csapta meg az orromat. Azonnal utána akartam eredni, de Edward és Carlisle megakadályoztak benne. Most meg mi a fene van? Azt mondták, hogy ösztönösen cselekedjek, akkor most miért kellett megállítani? Szomjas vagyok, vagy mi.

- Mit érzel? – kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Gondolom a vacsorámat – morogtam rá. Nem most kéne tanelőadást tartani. Elég unalmas volt, hogy állandóan kioktatnak, mióta csak kinyitottam a szemem.

- Ez nem kioktatás, kiscsillag, hanem a te érdekedben történik. Éppen emberekre akartál vadászni, hogyha érdekel a dolog – vetette oda nekem Edward. – Ha velünk akarsz élni, akkor meg kell tanulnod a szabályokat.

- Mert te már biztosan úgy kezdted, hogy tökéletes voltál. Vegának születtél nem igaz? Mr. Tökélynek soha nem kellett semmiért sem szenvednie? – kérdeztem dühösen. Fogalmam sincs, hogy miért spécizett ki magának, de nem szolgáltam rá ilyen szintű ellenszenvre.

- Edward, hagyd ezt abba, vagy menj haza. Rose, kérlek, koncentrálj – fordult felém kedvesen. – Nem tudom, hogy mi bajotok van egymással, de mi lenne, hogyha megpróbálnátok normálisan viselkedni egymással?

- Sajnálom, apa – morogta Edward az orra alatt.

- Elnézést, Dr. Cullen – mondtam én is. „Goromba, fatuskó” – üzentem gondolatban Edwardnak.

- Ugyan, tegezz nyugodtan. Már hozzánk tartozol – simított végig a karomon. Belőlem pedig ösztönös morgás tört fel. – Elnézést – kapta el a kezét.

- Én kérek bocsánatot, nem volt szándékos – hajtottam le a fejem.

Nem ellene irányult az indulat, és azt hiszem, hogy nem is Edward ellen. Egyszerűen csak annyira dühös voltam, és elkeseredett, csalódott, nem is tudom, hogy mit hozhatnék fel a mentségemre. Egyszerűen nem voltam képes lehiggadni. Három napig egyre csak nőtt bennem az indulat, amiért ezt tették velem, most pedig egyszerűen nincs senki, akin levezethetném ezt az egész dolgot, csak ők. Esmét nem lennék képes bántani, túl szeretetre méltó. Ráadásul egyébként is csak a férfiakkal van bajom.

- Ne haragudj, túl durva voltam – sóhajtott fel Edward.

- Nem érdekes, én sem voltam éppen kedves – biccentettem felé.

- Nos, most hogy ezt is megbeszéltük, folytathatnánk a vadászatot, szerintem Rose, még mindig szomjas. Az emberek már elég messze vannak, és érzek egy szarvascsordát a közelben. Szippants mélyen a levegőbe Rosalie – utasított Carlisle.

Én pedig azonnal szót fogadtam neki. Már éreztem is az illatukat, és halkan felmordultam. Inni akartam. Semmi másra nem vágytam csakis arra, hogy megkapjam azt, amire a testem vágyik.

- Menj, és hagyd, hogy vezessenek az ösztöneid – biztatott Edward is.

Végre kedves szavai is voltak az irányomba. Furcsa volt, hogy egy férfi nem hevert a lábaim előtt. Már hozzászoktam, hogy mindenki csak engem akar. Bár ez bizonyos esetekben átokká válik. Nem kellett sok idő, hogy elérjem a szarvasokat. Azonnal reflexből rávetettem magam egy nagyobb szarvasra, majd ösztönösen a torkára tapasztottam az ajkamat, és átharaptam a bőrét. Meg voltam győződve róla, hogy most undorodnom kéne attól, amit teszek, de az állat vére határozottan jól esett, és csökkentette a kaparást a torkomban. Még többet akartam belőle. Így amikor végeztem az első szarvassal nem álltam meg, és addig pusztítottam az állatokat, amíg úgy nem éreztem, hogy most már eleget vettem magamhoz, az éltető nedűből. Miután végeztem a fűbe hanyatlottam, és végignéztem a pusztításomon. Mi lett belőlem? Egy vadállat, aki bárkit, és bármit képes megölni, ami az útjába kerül. Nem a Cullen családot hibáztattam amiatt, ami velem történt, hiszen ők csak jó akartak. Az már más kérdés, hogy erről engem nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. Az egyetlen ember, aki felelős ezért az Royce. Nagyon csúnya véget fog érni az élete, méghozzá hamarosan. Viszont előtte még olyan lelki terrorba fogom taszítani, hogy azt sem fogja tudni, hogy mi a neve, amikor újra meglát engem. Én leszek az utolsó, akit életében lát, az biztos.

- Rosalie – ült le elém Edward. – Nincs semmi baj. Hidd el, hogy hozzá lehet szokni – nyúlt a kezem felé. Én pedig meglepő módon nem húzódtam el tőle. Bíztam benne. Tudtam, hogy ők nem akarnak bántani. Most már ők az én családom. – Ez természetes a fajtánkban. Ettől még nem vagy vadállat, vagy kegyetlen. Egyszerűen csak meg kell próbálnod megtartani önmagad ebben az új életben – mondta biztatóan. Én pedig felnéztem rá. Most egészen másnak láttam. Talán csak eddig nem értettem őt meg. Nem kegyetlen, vagy tökéletes. Csupán hozzám hasonlóan megkeseredett.

- Köszönöm – öleltem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve. Bár csak egy pillanatra, de ennyi idő, pont elég volt ahhoz, hogy Carlisle eltűnjön valahová.

- Hová lett, Carlisle? – kérdeztem kíváncsian. Majd körbenéztem, de már a nyomát sem láttam sehol.

- Hazament, hogy elújságolja Esmének, hogy jól alakulnak a dolgok – villantott felém egy mosolyt. – Tudod, ők azt hitték, hogy te meg én… szóval, hogy mi… - hebegett össze-vissza.

- Jóképű vagy, Edward, és talán még egy kicsit kedvellek is, de nem hiszem, hogy most egy új kapcsolatra vágynék egyelőre – fintorodtam el.

- Ez meg tudom érteni – bólintott rá. – Mit szólnál, ha barátok lennénk? – ajánlotta fel a kezét.

- Azt hiszem, hogy kezdetnek megteszi – fogtam meg a felajánlott kezet, majd megráztam. Bár egy kicsit sértette az egómat, hogy nem akart tőlem semmit. Mindig is tökéletesnek tartott a világ, erre itt van valaki, aki nemet mondott a bájaimra. Ez eléggé sérti az önbizalmamat.

- Gyönyörű nő vagy, Rose, csak nem éppen az esetem. Ne haragudj – mosolyodott el.

- Tudod, te sem vagy éppen az a típus, aki után bomlanak a nők – mértem végig.

- Most tényleg megint belém akarsz kötni? – húzta fel a szemöldökét.

- Erre most tényleg válaszolnom kell? – kérdeztem halványan elmosolyodva.

- Tudod mit? Inkább menjünk haza. Jobb lenne, ha már az elején tisztáznánk otthon ezt a kis félreértés. Carlisle nagyon reménykedett benne, hogy most összejövünk, de jobb, hogyha megtudják, hogy mi a helyzet – pattant fel a földről. Majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen.

- Milyen lovagias – fogadtam el a kezet. Majd felpattantam a segítségével.

- Hát a század elején még úriemberek születtek – hajolt meg színpadiasan.

- Mutass egyet – néztem körbe kíváncsian. – Hol vannak?

- Na jó, tényleg menjünk haza, mielőtt még én magam foglak elhallgatatni – mordult fel játékosan. – Indulás. Kövess, ha tudsz – vigyorgott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Én pedig utána eredtem. Bár nem értem be teljesen, de az illata alapján vissza tudtam követni a házig. Valahogy ez is ösztönösen működött. Képes voltam követni az illatát.

- Kisasszony – tárta előttem szélesre az ajtót Edward. Én pedig pukedliztem egyet, és besiettem a nappaliba. Igazság szerint ez a bánásmód sokkal jobban tetszett, mint az, amit az első pillanataimban kaptam az átváltozásom után. Talán Edward nem is olyan szörnyű alak, mint hittem. – Igazán köszönöm a bókot – mondta elégedetten.

- Már mondtam, hogy ne turkálj a fejemben – mondtam morcosan.

- Ezt nem lehet kikapcsolni, drágám, de majd megszokod. Mi már észre sem vesszük, hogy állandóan figyelnek minket – kacsintott rám.

- Anya, te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Edward tetetett felháborodással.

- Mindig a gyengébbikén – mosolygott rám Esme. - Próbáld meg diszkréten kihallgatni Rose gondolatait – fűzte még hozzá, majd rám kacsintott.

- Hé, arról volt szó, hogy itt én vagyok az áldozat – morgolódott Rosalie.

- Ez így is van, drágám. Viszont Edwardot így sokkal könnyebb viselkedésre bírni – fordult vissza Rose felé.

- Na szép, ilyen csélcsap vagy, anya? – döbbent meg Edward.

- Én… - kezdett bele Esme zavarban. Tekintete pedig folyamatosan cikázott kettőnk között.

- Ne gonoszkodjatok anyátokkal – sétált le a lépcsőn Carlisle mosolyogva. – Ne izgulj, édesem. Csak ugratnak téged – ölelte magához Esmét a családfő.

- Tényleg? – nézett ránk Esme szigorúan. Vagy legalábbis valami olyasmi akart lenni ez az arckifejezés szerintem, de nem igazán sikerült. – Ez igazán nem volt szép. Akkor most büntetés lesz, ö… menjetek a szobátokba – mondta komolyan.

Bár látszott rajta, hogy csak a kis játékunkat folytatja. „Edward, hajtsd le a fejed, és vágj nagyon bűnbánó arcot. Figyelj, mutatom.” Üzentem gondolatban. Majd fejemet lehajtva, remegő szájjal indultam el az emeletre. Bár igazság szerint még azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán szobám. Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne. Szégyenlősen felpillantottam Esmére, aki beharapta az alsó ajkát, majd hirtelen előttem termett, és magához ölelt.

- Nyugodtan maradhattok itt lent is, ha szeretnétek – húzta magához Edwardot is.

- Az anyai szigor nem ismer határokat – kuncogott fel Edward. Mire Esme egy kicsit megcibálta a fülét, de ő is mosolygott.

- Na jól, van. Azt hiszem, hogy nekem itt az ideje, hogy dolgozni menjek. Lehetőség szerint próbáljatok meg viselkedni. Rosalie, ha megkérhetlek, te maradj itthon – nézett rám kedvesen. – Valószínűleg még keresnek. Meg kell várnunk, hogy elüljön a vihar, amit az eltűnésed kavart, és utána tudunk csak tovább költözködni. Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet neked, de ez a legjobb megoldás arra, hogy ne bukjunk le.

- Mit gondolnak az emberek? Mi történt velem? – kérdeztem idegesen. Mire mindenki lehajtotta a fejét. – Mit? – kérdeztem erélyesebben.

- Royce játssza a szenvedő vőlegényt, aki elveszítette a kedvesét, és minden erejével téged kerestet, bár pontosan tudja, legalábbis azt hiszi, hogy meghaltál – szólalt meg végre Edward. Az a képmutató szemétláda. Nem hiszem el, hogy még van képe az áldozatot játszani. Olyan áldozat lesz belőle, hogy azt megkeserüli. Visítani fog élete utolsó pillanataiban, és könyörögni fog a végén a haláláért. Már ahogy elképzeltem is feltört egy morgás a torkomból.

- Az a képmutató disznó – adtam hangot elképedésemnek.

- Nyugodj meg, kedvesem – szorított magához Esme újra. Edward pedig rosszalló, és aggódó pillantásokat lövellt felém. Pontosan tudtam, hogy látta, hogy mire készülök, de egyáltalán nem érdekel. Nem akadályozhatja meg, hogy bosszút álljak az erényemért, a becsületemért. Lehet, hogy nem vagyok egy szende lány, de akkor sem volt joguk ezt tenni velem, de előtte még elintézek valamit. Vagyis inkább megkérem Edwardot, hogy segítsen nekem megtenni valamit. – Jól vagyok – nyugtattam meg Esmét. – Edward, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem idegesen.

- Persze, menjünk a szobámba – bólintott rá a kérdezett. Majd elindult az emelet felé. Én pedig megeresztettem még egy halvány mosolyt Esme és Carlisle felé, majd utána eredtem.

- Rosalie – szólt utánam Carlisle.

- Egyelőre itt maradok, senki nem fog látni – ígértem meg.

- Köszönöm – biccentett Carlisle. Majd megcsókolta Esmét, és kisietett az ajtón. Apró, és rövid csók volt. Mégis valahogy sokkal lágyabb, és mélyebb érzelmekről árulkodó, mint amilyet én valaha is kaptam.

- Akkor én most felmegyek – indultam meg újra az emelet felé.

- Menj csak, Rosalie – mondta új anyukám kedvesen. Majd leült a kanapéra, és a kezébe vette a könyvét. Én pedig felmentem Edward után az emeletre, és beléptem a számomra nyitva hagyott ajtón.

- Szeretném, hogyha megtennél nekem egy szívességet – kezdtem bele lehajtott fejjel.

- Nem segítek neked ölni – vágta rá rögtön Edward. – Tudom, hogy tökéletesen jogosak az indulataid, de nem hinném, hogy ez bölcs gondolat lenne. A bosszú pedig sajnos nem vezet sehová – magyarázott rögtön.

- Nem akadályozhatsz meg a tervemben, de most nem ezért vagyok itt – kezdtem bele. - Azt egyedül fogom végrehajtani. Senki segítsége nem kell hozzá. Viszont azt mondtátok, hogy még veszélyes vagyok az emberekre, de szeretném, hogyha az egyetlen barátnőm, és a családja nem nélkülözne többet. Van egy félretett szütyő pénzem a szobámban, a matracom alatt, van benne néhány ékszerem is. Szeretném, hogyha elhoznád, és eljutatnád Verának, és a családjának. Abból az összegből legalább három évig gond nélkül tudnak majd élni. A férje biztosan eközben is dolgozni fog. Így egyre több pénzük lesz, és nem jelent majd problémát, hogy felneveljék a gyermeküket. Megtennéd ezt nekem? – néztem rá félve. – Tudom, hogy kockázatos, és hogy megláthatnak, de ott lenne a legjobb kezekben a spórolt pénzem.

- Ne szabadkozz, Rose. Könnyedén elintézem, csak add meg a barátnőd pontos címét – mondta határozottan.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

Majd azonnal pontosan elmagyaráztam, hogy hol találja a szobámat, és merre laknak Veráék. Tudtam, hogy soha többé nem láthatom többé a barátnőmet, és a családját, de ezt az egyet még megtehetem értük. Legalább nem hiába spóroltam össze azt az összeget. Az ajándékokra kezdtem el még félre tenni, amiket a nászutamról szerettem volna hozni a családomnak, és a barátaimnak, de mivel ez az esemény már soha nem fog bekövetkezni, ezért szeretném jó kezekben tudni a pénzemet. Már többször is felajánlottam Verának némi pénzt, de sajnos mindig visszautasított, talán ha nem lesz választása, akkor elteszi, és felhasználják, hogy végre egy kicsit élvezhessék is az életet.

Renesmee/Jacob pályázati novella :D

Az első napom La Pushban

(Renesmee szemszöge)



Még csak egy éves múltam, de már lassan úgy nézek ki, mint egy hatéves kislány. Legalábbis anya, és apa folyton ezt mondja. Azon szoktak siránkozni, hogy milyen kevés ideig kellett engem dajkálniuk. Na nem, mintha most nem lennék babusgatva, de tény, hogy nem csak ők élvezik, hanem én is. Mindig van körülöttem valaki, aki lesi minden kívánságomat.

Észre sem vették, és én már pikk-pakk jártam is, aztán már beszéltem, mostanra pedig teljesen önálló lettem. Mármint már meg tudom oldani a legfőbb emberi teendőimet egyedül is, és könnyedén elkapok bármilyen állatot is, hogyha szomjas vagyok. Jasper pedig nagyszerű harcászati oktató. Bár anya, és apa nem díjazza, de mindig addig könyörgök a bácsikámnak, amíg nem hajlandó mutatni nekem néhány fogást. Emmett pedig boldogan segédkezik a gyakorlatoknál. Az én kelekótya nagybácsim. Mindenki azt mondja, hogy soha nem fog felnőni. Kétségtelenül én vagyok a világ legszerencsésebb és legboldogabb gyermeke, hisz mindenem megvan. Szerető család, az anyukám, az apukám, és mindenki más is rajong értem, aki csak ismer. Ráadásul van egy saját vérfarkasom. Na ezt nem sokan mondhatják el rajtam kívül, hogy egy igazi alakváltó vigyázza minden egyes mozdulatukat.

Ma pedig életemben először La Push partjainál fogom tölteni a napomat. Már izgatottan vártam, hogy eljöjjön ez a nap is. Apa eddig nem volt hajlandó elengedni, de tegnap anyának valahogy csak sikerült meggyőznie róla, hogy elmehessek Jacobbal a tengerhez. Mondjuk, amikor megkérdeztem, hogy hogyan vette rá apád csak annyit mondott, hogy személyre szabott módszerekkel. Mivel úgy láttam, hogy többet nem akar beszélni róla, ezért inkább nem is firtattam a dolgot.

Ami pedig még fokozza az örömömet az az, hogy Alice mára napos időt jósolt, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy strandoljunk. Még soha életemben nem napoztam, pedig állítólag nagyszerű móka. Majd viszek magammal strandtörölközőt, meg fürdőruhákat, hogy legyen majd egy száraz is, hogyha át akarok öltözni. Meg estére meleg holmit, mert tábortűznél fogunk vacsorázni, már alig várom. Még be is kell pakolnom a sporttáskámba mindent. Mit is kéne vinnem? Gondolkodtam el.

Alice és Rosalie úgyis vettek nekem vagy tíz fürdőrucit, és mindegyik másmilyen, úgyhogy csak választanom kell kettőt. Aztán anya vett nekem naptejet, mert nem tudjuk, hogy le tudok-e égni, ezért inkább szeretné, hogy bekenjem magam, mert azt mondta, hogy a napégés nagyon kellemetlen tud lenni. Apa pedig vett nekem fejkendőket napszúrás, vagy mi ellen. Nagyapától és nagymamitól kaptam még hűtőtáskát is, amibe Esme pakol nekem süteményt, üdítőt, és szendvicseket. Oh, és Emmett meg Jasper vett nekem egy saját napernyőt is. Úgyhogy azt hiszem, kellőképpen fel vagyok készülve egy nap strandolásra Jacobbal. Kár, hogy anyuék nem tudnak átjönni velem, de így is biztosan nagyon jól fogjuk magunkat érezni. Aztán majd este levetítem mindenkinek a napomat, hogy ők is lássák, hogy nyugodtan elengedhetnek Jake társaságában bárhová. Legalábbis nagyon remélem, hogy így lesz.

Főleg apának szeretnék bizonyítani, meg Rose néninek, mert ők a legmorcosabbak, amikor kettesben megyek valahová Jacobbal. Nem igazán értem néha, hogy miről pusmognak, de majd megkérdezem Jake-t. Ha elég ártatlanul pislogok rá, akkor úgyis mindent elmond nekem. Egyszerűen nem tud ellenállni az ártatlan szemeimnek. Főleg, amikor még az ajkamat is megremegtetem, mintha éppen sírva fakadnék. Azonnal elmond mindent, amit csak akarok. Lehet, hogy nem szép dolog hisztizni, de néha muszáj. Persze ezt a megoldást csak a legvégső esetben használom ki.

- Izgatott vagy, kicsim? – lépett be anya a szobámba. Apa pedig szorosan a nyomában volt.

- Igen, már alig várom, hogy Jake ideérjen már. Azt hiszem, hogy mindent bepakoltam. Legalábbis nagyon remélem – gondolkodtam el. Majd végigpörgettem a memóriámban, hogy tényleg minden a táskában van-e. – Igen, mindent bepakoltam, amit mondtatok – bólintottam határozottan.

- Nagyon ügyes vagy, kincsem – kapott fel anya. Majd megpörgetett és megpuszilta az arcomat.

- Ugyan, csak bepakoltam egy táskát, ez nem olyan nagy dolog – bújtam el a haja alá szégyenlősen. Azért néha már túlzásba viszik a dicsérgetést, hiszen csak egy táska.

- Dehogynem, hiszen még olyan pici vagy, és mégis nagyon okos – mondta anya és apa komolyan.

- Köszi – mosolyodtam el. – Mi a reggeli? – kérdeztem hirtelen. Most jöttem csak rá, hogy éhes vagyok. Juharszirupos palacsintát. Légyszí. Nagyon-nagyon, émelyítően édeset. Meg forró csokit. Könyörögtem gondolatban. Már egy hete nem volt palacsinta reggelire, mert nagyapa mindig azt mondja, hogy ennem kell zöldségeket is, pedig azt utálom. Akkor már inkább tojás. Na jó, a gyümölcs salátában még kiegyezhetünk, ha már valami egészségest is kell ennem.

- Hát az az igazság, hogy mivel ez egy különleges nap, ezért a reggeli is az lesz – mondta anya sejtelmesen. Apa pedig elvigyorodott. Akkor ez bizony palacsinta. Már a gondolattól is összefutott a nyál a számban. A gyomrom pedig hangosan felmordult, hogy induljunk már.

- Ezek szerint már eléggé éhes vagy – kuncogott fel apa. – Már tálaltuk neked a reggelit, úgyhogy mehetünk is – fűzte még hozzá. Mire anya elindult velem a konyha felé, apa pedig követett minket.

Amikor odaértünk azonnal az asztal felé fordítottam a pillantásom, és még a lélegzetem is elállt. Nem akármilyen palacsinta, és pirítós fogadott, hanem Mickey egeres. Nemrégen elsétáltunk egy boltban egy Mickey egeres palacsintasütő, és kenyérpirító mellett, de igyekeztem nem nagyon rákoncentrálni, bár nagyon tetszett, de már így is annyi mindent kaptam, hogy nem akartam, hogy még ezt is megvegyék nekem. Apa ezek szerint kiszúrta, hogy sumákolok, különben ezek nem lennének itt.

- Ez annyira szuper – öleltem át anya nyakát.

Miután pedig elengedtem apa nyakába vetettem magam. Mindketten alaposan megölelgettek, majd apa letett az asztalhoz és tálalt nekem egy palacsintát, ami egy Mickey egér fej volt, és tökéletesen meg is volt festve az arca juharsziruppal, lekvárral és csokis szósszal. Azonnal felkaptam a villámat, és levágtam egy nagy falatot, hogy minél előbb a számba tuszkolhassam. Ahogy az édes juharszirupos tészta a nyelvemhez ért, hangos sóhajtás jelezte az elégedettségemet, mire a szüleim szélesen elmosolyodtak. Nem tehetek róla, de imádtam ezt. Az édes emberi ételekre soha nem tudtam nemet mondani.

- Ízlik? – kérdezte anya kíváncsian. Mire én hevesen bólogatni kezdtem. A világért sem hagytam volna abba az evést. Éppen, hogy kivégeztem a palacsintáimat megérkezett Jacob is. Miután megöleltük egymást, és nyomtam egy puszit az arcára, gyorsan elszaladtam fogat mosni, aztán felvettem a kedvenc farmeromat meg egy cipzáras pulóvert, és már szaladtam is vissza a többiekhez. Jacobnak már apa odaadta a táskámat, és a napernyőmet. Úgyhogy indulásra készen álltunk.

- Sziasztok – mondtam boldogan. Majd megpusziltam a szüleimet, és az időközben ideért családtagjaimat. Ezután végre beszálltunk a rabbitba, és elindultunk La Push felé. Már nagyon izgultam, úgyhogy alig bírtam magammal. Minél gyorsabban szerettem volna odaérni a tengerhez, amiről már annyit hallottam anyától.

- Nyugi, prücsök – nevetett fel Jake, amikor már nagyon látszott rajtam, hogy alig bírok nyugton maradni. – Az egész nap a miénk, ráérünk. Hidd el, hogy mindent megmutatok neked.

- Tudom, de már nagyon kíváncsi vagyok – mocorogtam továbbra is az ülésben.

- Attól, hogy hevesen fészkelődsz, még nem fogunk előbb odaérni. Inkább mesélj, hogy mi az a félháznyi holmi, amit bepakoltattak veled – kuncogott fel.

- Fürdőruhák, váltásruha, estére meleg holmi, strandtörölköző, fejkendők napszúrás ellen, papucs, fésű, tartalék törölköző, napernyő, naptej – soroltam engedelmesen.

- Minek a naptej? – kerekedtek el a szemei.

- Hát azért, mert fehér a bőröm, és anya szerint, mivel félig ember vagyok előfordulhat, hogy leégjek, ezért inkább szeretné, ha be lennék kenve, mert szerinte nagyon rossz érzés, ha az ember bőre sistereg – magyaráztam. Jacobnak ez miért nem egyértelmű? Hiszen ő is ember. Bár neki eleve bronz bőre van, és anya csak fehér bőrről beszélt, amikor a kötelező naptejet magyarázta. Akkor biztos az eleve barna bőr nem ég le olyan könnyen. Na ennek majd utána nézek nagyapa könyveiben.

- Értem – bólintott Jake. – Végül is van benne logika. Sajnálom, hogy én nem gondoltam erre.

- Ugyan, nem érdekes. Szerinted van rá esély, hogy ekkora táskával jöttem, és valami fontos nincs nálam? – nevettem fel.

- Fele ennyi cuccot sem hoztál volna magadtól, igaz? – kacsintott rám.

- Hát nem igazán, mert néhány holmit feleslegesnek tartok, de nem akarom megbántani őket. Annyira örülnek, amikor körülöttem süröghetnek. Nézd meg például ezt a legalább hat személyes hűtőtáskát. Biztos vagyok benne, hogy nálatok is akadt volna étel, ha szükségünk van rá. Ennek ellenére Esme egész éjjel a kedvünkért képes volt sütni-főzni, hogy biztosan jól érezzük magunkat.

- Nos, ez igaz, de nem izgulok amiatt, hogy Esme főztje nem fog elfogyni, hiszen mindenki imádja. Vámpír létére fantasztikusan főz.

- Na, ezt majd megmondom neki – mosolyodtam el. Mindig majd szétveti a boldogság a nagyit, hogyha valaki megdicséri a főztjét.

- Csak nyugodtan – vágta rá Jacob. – Nézz előre, ott van – mondta Jake komolyan. Én pedig azonnal visszafordítottam a fejem a szélvédő felé, és végre megláttam azt, amire már olyan régóta kíváncsi voltam. A tenger, végtelen kékség, ameddig csak a szem ellát. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Gyönyörű, és félelmetes egyszerre, mint amilyenek mi vámpírok is vagyunk. – Na, hogy tetszik? – kérdezte, és megfogta a kezem.

- Ez elképesztő – mondtam megbabonázva.

- Tudtam, hogy imádni fogod – mondta elégedetten. Majd kisimított egy hajtincset az arcomból.

Néhány perccel később pedig elértük a partot, és én azonnal a többiekhez szaladtam a homokban. Míg Jacob kipakolta a holmimat a csomagtartóból, majd követve a példámat lesétált utánam a partra.

Emily, mint mindig most is boldogan ölelt magához. Sam rám mosolygott. Seth pedig felkapott és megpörgetett. A többiek pedig csak diszkréten köszöntöttek. Számomra a falkából Jacob, Seth és Sam volt a legkedvesebb, hiszen ők voltak velem a legközvetlenebbek, meg persze Emily, aki mindig ájulásig tömte belém a finomabbnál finomabb muffinokat.

- Tessék, Nessie – tette le a táskámat Jake.

- Már át is költözöl hozzánk? – kérdezte Seth kikerekedett szemekkel. – Ez még nem korai?

- Nem, ez csak egy napi strandcucc, és estére meleg ruha, mert Jacob azt ígérte, hogy lesz tábortűz – mondtam lelkesen. Ez életem első rezervátumi bulija, de biztosan nem az utolsó.

- Hát jó, biztos olyan női dolgok vannak még benne – rántotta meg a vállát Seth. Általában nem csinált problémát az ilyen kérdésekből, éppen ezért is imádtam.

- Khm… át kéne öltöznöm – néztem körbe. Viszont házat sehol sem láttam a környéken. Sem semmi egyebet.

- Gyere, a kocsiban át tudod venni a ruhádat – kapott fel Jake.

- Várj, még nem vettem elő a fürdőruhámat – nyújtózkodtam a táskám felé.

- Oké, akkor vedd ki a táskából a fürdőruhát, és utána visszamegyünk a kocsihoz. Vagy kicsit arrébb megyünk, és köréd tartok egy strandtörölközőt, amíg elkészülsz –ajánlotta Jacob.

- Azt hiszem, hogy az is jó lesz, ha elém tartod ezt a törölközőt – adtam a kezébe.

Majd egy gyors mozdulattal kivettem a fürdőruhámat. Rózsaszín volt, és mindenfele papagájok díszítették, nekem nagyon tetszett. Anya azt mondta, hogy pontosan ilyen papagájokat látott Esme szigetén is. Ahol engem is neki ajándékoztak az égiek.

Jacob azonnal felkapott és néhány méterrel odébb ment velem. Majd letett egy pokrócra, és elém tartotta a törölközőt, azután pedig illedelmesen elfordította a tekintetét. Én pedig néhány másodperc alatt lekapkodtam a ruháimat, majd gyorsan belebújtam a fürdőruhába, és felkötöttem a hozzá illő kendőt. Gyorsan visszaléptem a papucsomba is, és végigmértem magam, és meg kellett állapítanom, hogy nagyon is tetszett ez a rózsaszín, vidám mintás kollekció. Miután meggyőződtem róla, hogy tökéletes festek megrángattam a törölközőt, mire Jake azonnal rám kapta a tekintetét.

- Nagyon csinos vagy, Nessie – mosolygott rám kedvesen.

- Köszönöm – hajtottam le a fejem. Még nem is látott Jacob fürdőruhában. Én nem vagyok olyan csinos, mint Emily, vagy Leah. Még csak bikinim sincsen, hiszen még nincs mit beletennem egy melltartóba.

- Tényleg az vagy – erősítette meg az előbbi kijelentését. – Hidd el – fűzte még hozzá. Majd körém tekerte a törölközőt, és felkapott a vállára, mint egy zsákot, majd a víz felé kezdett szaladni velem.

- Sós zsákot vegyenek – kiabálta, mire Seth üldözőbe vett minket.

- Hé, állj, várjatok. Most kellene bekenni engem, még a víz előtt – jutott eszembe. Anya azt mondta, hogy mielőtt vízbe megyek, azelőtt tíz perccel kenjem be magam.

- Mivel kéne bekenni? – állt meg Seth a mozdulat közben.

- Hát naptejjel, hogy ne égjen le a bőröm – válaszoltam magától értetődően.

- Oh, erre nem is gondoltam – gondolkodott el. Ezen pedig muszáj volt elmosolyodnom. – Áh, majd később bekenünk – legyintettek mindketten. Majd Jacob újra futni kezdett velem a víz felé, Seth pedig tovább üldözött, én pedig hangosan sikoltani kezdtem, mert nagyon élveztem a játékot. Amint a többiek meglátták, hogy milyen jól érezzük magunkat, ők is beszálltak, és így már majdnem az összes farkas Jacobot üldözte, hogy megszerezzenek engem. Emily pedig csak hangosan kacagott a parton, és a plédeket egymás mellé helyezte, majd elkezdte kitálalni a nassolni valókat.

- Jake, vigyázz! – kiáltottam el magam, mert Sam és Seth két oldalról bekerítettek minket, és ránk vetették magukat.

A következő pillanatban már a víz alatt voltam, majd egy pillanattal később valaki elkapott, felhúzott a felszínre, és már rohant is velem tovább. Megtöröltem a szemeimet, és meglepetten vettem észre, hogy Seth szerzett meg engem. Akkor vajon hol van Jake? Gyorsan körbepillantottam, majd meg is találtam. Minket üldözött, de Seth fürgébbnek ígérkezett, mert a távolság egyre csak nőtt közöttünk.

- Enyém a zsákmány – ugrált velem boldogan Seth. Miután felszaladt velem egy sziklára.

- A fenébe – rúgott bele a homokba Jake. – Tényleg te nyertél.

- Avassatok be engem is – néztem körbe kérdőn. Miért lenne Seth-é a zsákmány, azért mert felfutott erre a sziklára?

- A kincs már nem a homokban van, hanem a „várban” – kocogtatta meg Jacob a sziklát.

- Ezen segíthetünk – vigyorodtam el. Majd egy gyors mozdulattal kiszabadítottam magam, és Jacob nyakába ugrottam.

- Hé, a kincs nem menekülhet el – morgott Seth.

- Bocsi – pirultam el. Sejtettem, hogy ez csalás, de megérte, mert Seth nagyon vicces fintort vágott, amin mindenki jót nevetett.

- Na jó, ezért bosszúból elcsórok egy bónusz muffint a kincs helyett – fenyegette meg Jacobot.

- Nekem még akkor is megérte a csere, ha több muffinomat is ellopod – legyintett Jake.

Majd kényelmesen elhelyezett a karjaiban, hogy a vállára tudjam hajtani a fejem. Szerettem, amikor így vitt. A lábaimmal és a karjaimmal kismajomként csimpaszkodtam rajta, és a fejemet a vállára hajtottam, míg óvatosan tartott a karjaiban. Így viszont nagyon közel volt az arcom a vénájához, amiből fantasztikus illat áradt. Gyorsan elfordítottam a fejem a nyakhajlatától és nagyot nyeltem. Nem akartam bántani Jacobot. Érdekes módon senki ember vére nem vonzott soha, de Jacob illata nagyon tetszett nekem. Viszont ő lenne az utolsó ember, akinek képes lennék fájdalmat okozni. Amikor a plédemhez értünk óvatosan leült velem, de a világ minden kincséért sem engedett volna el. Bár nem is bántam. Szerettem a karjaiban lenni, valahogy olyan természetes volt, hogy a közelemben van. Amint kényelmesen elhelyezkedett megfordított az ölében, én pedig megláttam a rengeteg finomságot, ami ránk várt. Az itteni kedvenc süteményem, almás pite volt előttem, és rengeteg muffin, amit a fiúk részesítettek nagy figyelemben. Jake mivel pontosan tudta, hogy mit imádok gondolkodás nélkül tett nekem néhány almás sütit a tányéromra és a kezembe adta. Én pedig azonnal majszolni kezdtem. Miután megtízóraiztunk eszembe jutott, hogy megígértem anyának, hogy bekenem magam, úgyhogy Jake felé fordultam.

- Ugye bekened a hátamat? – kérdeztem ártatlanul, és felé nyújtottam a flakont.

- Hát persze – vette el Jacob azonnal.

Én pedig a hasamra feküdtem, és felhúztam a hajamat a hátamról. A következő pillanatban már éreztem is Jake óvatos mozdulatait, amivel besimogatta a krémet a bőrömbe. A hátam utána a lábaimat is bekente, sőt még a talpamat is. Pedig arra nem is volt szükség, hiszen azt a nap nem sűrűn fogja sütni. Már éppen meg akartam kérdezni, hogy miért keni be a talpaimat is, amikor egy hirtelen mozdulattal elkapta a lábamat, és az ujja hegyével csiklandozni kezdte a talpam.

- Ne… Jake… segítség – sikoltoztam nevetve. Az egyetlen gyenge pontom a talpam volt, ami a csiklandósságot illette, és Jacob pontosan tudta ezt. Sikoltozva vonaglottam, és próbáltam szabadulni, de sehogy sem sikerült. Persze mindenki csak nevetve figyelt minket, de a világért sem segítettek volna rajtam. Végül Jake megkegyelmezett nekem, én pedig végre levegőhöz jutottam. – Ez gonosz volt – ziháltam, miután egy kicsit lenyugodott a légzésem.

- Bocsi, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Általában mindig véded a gyenge pontodat, de most szinte sikított, hogy itt a lehetőség – kuncogott fel.

- Na jó, ezt megjegyeztem – intettem meg tettetett komolysággal.

- Rendben. Hogyan vezekeljek a bűneimért? – kérdezte ártatlan arccal.

- Azt ígérted, hogy megtanítasz szörfözni – vigyorodtam el.

- Rendben, amíg bekened magad elölről, én addig hozom a deszkámat, és neked is előkészítettünk már egyet – mondta, majd már el is tűnt. Én pedig gyorsan bekentem a testem fürdőruhából kilátszó részeit.

Néhány perccel később Jacob már vissza is ért, egy hatalmas deszkával, és egy jóval kisebbel, ami fehérre volt lakkozva, és egy hatalmas bronz farkast ábrázolt, amilyen Jake is volt, amikor átváltozott.

- Ez gyönyörű – simítottam végig a deszkán.

- Én magam készítettem neked – mosolyodott el büszkén.

- Köszönöm – ugrottam fel a nyakába, majd puszit nyomtam az arcára.

- Nincs mit, Nessie – villantotta rám hófehér fogsorát. Szerettem a mosolyát. Mindig őszinte volt, és kápráztatóan csillogott hozzá a szeme is.

A következő órákban végig szörfözni tanultam. Nagyon izgalmas volt az egész. Először a parton gyakoroltuk, hogy hogyan kell hajtani a deszkát a vízben, azután pedig, hogy hogyan kell felállni a hullám hátán, és süvíteni. Miután tanárom már úgy érezte, hogy kellőképpen jól megy nekem a dolog víz nélkül, úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk vízben is. Először még csak a sekély vízben próbálgattam a tudásom, de azután, ahogy egyre inkább belejöttem egy kicsit beljebb is merészkedtünk, és el kellett ismernem, hogy imádok szörfözni. Jacobbal és a többiekkel együtt hasítottam a vizet, és elképesztően imádtam a sebességet, és a szél simogatását az arcomon. Na meg persze a sós tengeri levegőt. Elképesztő volt. Szinte egész nap csak szörföztünk. Amikor pedig pihenőt tartottunk, akkor kényelmesen elhelyezkedtem a pléden, és hol napoztam, hol pedig a napernyőm árnyékában figyeltem a vizet. Jacob pedig mindig mellettem volt. Egész nap szinte csak velem foglakozott, amit nagyon élveztem. Ennyi időt egyhuzamban még soha nem töltöttünk el együtt. Legnagyobb sajnálatomra hamar eljött az alkonyat. Nem akartam még, hogy vége legyen a napnak, bár már alig vártam, hogy lobogjanak a tábortüzek. A szemeim legnagyobb felháborodásomra egyre inkább le-lecsukódtak, de én makacsul megpróbáltam őket nyitva tartani. Sajnos azonban lebuktam, mert Jake rajtakapott, hogy harcolok az álmosságom ellen. Finoman az ölébe húzott, és előre-hátra kezdett ringatni engem, amit nagyon szerettem. Apa is gyakran altatott el így, hogyha makacsul ébren próbáltam maradni.

- Jake, nem akarok elaludni, még nem láttam a tábortüzet – motyogtam a mellkasába félálomban.

- Nem fogod átaludni az estét, még soká gyújtjuk meg a máglyákat, addig pihenj nyugodtan – suttogta a fülembe.

- De… - kezdtem volna bele.

- Nincs semmi, de – vágott a szavamba. Majd finoman simogatni kezdte a hátamat, én pedig nem ellenálltam tovább az öntudatlanságnak, és elszenderedtem.

Amikor legközelebb feleszméltem már egy ágyban feküdtem. Körbenéztem, és egy apró, de nagyon barátságos szobában voltam, aminek feltűnően Jacob illata volt. Már nem a fürdőruhám volt rajtam, hanem a pulóverem, és a farmerom, ami a táskámban volt. Te jó ég! Jake átöltöztetett? Ez olyan kínos, ezt még apának sem hagyom. Lassan kimásztam az ágyból, és az ajtóhoz siettem, majd kinyitottam. Mélyen a levegőbe szippantottam, és azonnal megéreztem Jacob kellemes fenyőillatát. Elindultam az illat irányába, és a konyhában rá is találtam az a farkasomra.

- Szia – mosolygott rám azonnal.

- Szia – haraptam be az alsó ajkam. – Te öltöztettél át? – kérdeztem kissé zavarban.

- Dehogy, Emily volt, én csak hazahoztalak – mosolygott rám kedvesen.

- Akkor jó – sóhajtottam fel. – Átaludtam a tábortüzet, igaz? – kérdeztem kicsit csalódottan.

- Igazság szerint nem – mosolyodott el Jake. – Mindenki csak ránk vár. Vedd fel a cipődet, és már indulhatunk is – mondta komolyan.

- Máris – sikkantottam fel boldogan. Majd beszaladtam a szobába, és felkaptam a cipőimet, meg a dzsekimet. – Mehetünk – rohantam vissza a konyhába. Majd ahogy megláttam Jake-t felugrottam a hátára.

- Rendben – nevetett fel. – Már indulunk is – fűzte még hozzá.

Majd kisietett az ajtón, és a tenger felé vette az irányt. Csupán néhány perc volt az egész, és már oda is értünk. Azonnal leugrottam a hátáról, és kíváncsian néztem körbe. Három hatalmas máglya égett, és körülöttük hatalmas uszadék fák voltak, amelyek padként szolgáltak. Két hatalmas asztalon pedig nyársak sorakoztak fel, mindenféle finomságokkal. Az egyik tele volt almával, és valami fehér nem tudom mivel, és tányérokon kekszek sorakoztak. A másik pedig húsoktól, virsliktől, és kenyérféléktől roskadozott, na meg persze salátáktól. A tűz körül már mindenki sütötte a vacsoráját.

- Mit szeretnél enni? – kérdezte Jake kedvesen.

- Nem tudom, még sosem nyársaltam. Te mit szeretsz? – kérdeztem kíváncsian.

- Hát, én azt hiszem, hogy hotdogot sütök, és utána mályvacukrot – gondolkodott el.

- Akkor az nekem is jó lesz – mosolyogtam rá.

Ezek szerint az azonosítatlan fehér izé, az a mályvacukor. Még soha nem ettem olyat, de biztosan finom, ha annyira szeretik, hogy legalább az asztal háromnegyede azzal van tele.

- Tessék – nyújtott felém Jacob egy nyársat.

Én pedig boldogan elfogadtam, majd mindketten leültünk, és én kíváncsian figyeltem, hogy mit csinál Jake. Mivel még nem csináltam ilyesmit így úgy gondoltam, hogy az lesz a legjobb, hogyha megfigyelem a technikát, és követem a mozdulatokat. Nem is volt olyan nehéz. Sőt kifejezetten élveztem. Bár a nagy lelkesedésemben olyan sokáig sütöttem a virslimet, hogy egyszer csak kipukkant, de az íze ettől még fergeteges volt. Pontosan úgy ettem, ahogy a többiek. A sült virslit belecsúsztattam egy kiflibe, azután pedig tettem rá ketchupot, és mustárt. Fantasztikus étel volt. Majd megkérem Esmét, hogy ő is készítsen nekem ilyet otthon néha. Miután kivégeztem két hotdogot, úgy döntöttem, hogy kéne egy kis helyet hagynom a mályvacukornak is. Úgyhogy kicsit ejtőztem, amíg Jake kivégzett további három kiflit. Szerettem volna vele sütni az édességet is, úgyhogy az asztalhoz szaladtam, és két adat mályvacukorral tértem vissza. Mosolyogva nyújtottam Jacob felé, és ő vette a célzást. Azonnal megmutatta, hogy hogyan csináljam, aztán pedig elszaladt, és két tányérral tért vissza, amin kekszek voltak. Néhány percig sütöttük a cukrot, azután kiemeltük a tűz fölül, és a két keksz közé csúsztattuk. Egy kicsit megfújtam, aztán kíváncsian beleharaptam, elképesztően finom volt. Az olvadt cukor, és a keksz tökéletesen illet egymáshoz. A hotdog sem volt rossz, de cukorért én is ötször fordultam, azután pedig jóllakottan kuporodtam Jake ölébe, és onnan hallgattam a történeteket, amelyeket Billy mesélt a tűz mellett ülve. Rengeteg ősi legendával kápráztatott el bennünket, amiket kíváncsian hallgattam. Hihetetlenül csodálatos nap volt. Már éjfél felé járhatott az idő, amikor kezdtem nagyon elálmosodni. Jacob, amikor ezt meglátta belecsavart egy hatalmas plédbe. Még eldünnyögtem egy köszönést a többieknek. Majd Jake betett a kocsiba, és már el is indultunk hazafelé. Csodálatos nap volt, és nagyon reméltem, hogy még megismételhetjük. Még homályosan érzékeltem, ahogy hűvös kezek kiemelnek az autóból.

- Apu? – suttogtam, amikor megéreztem a jellegzetes illatát.

- Aludj csak, kicsim – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Jake? – kérdeztem. Mire lepkeszárny finom érintést éreztem az arcomon.

- Holnap találkozunk, most pihenj, Nessie – mondta. Majd még egyszer végigsimított az arcomon. Engem pedig végérvényesen elnyomott az álom.

Éjszakai vámpírparty a Westendben!

http://www.charmedrain.gportal.hu/gindex.php?pg=29624960&postid=366491

A részleteket megtudhatjátok a linkre kattintva :)

Puszi, Drusilla

Történet szerelemről és családról - 49. fejezet

Egy új élet küszöbén




(Rosalie szemszöge)



Amikor az, aki megvizsgált felemelt, és elindult velem, már éppen kezdett múlni a fájdalmam. Egyre zsibbadtabb voltam, és már alig vártam, hogy magába szippantson a gondtalan sötétség, de aztán hirtelen éles fájdalom nyílalt a nyakamba, a csuklóimba, és a bokáimba. Olyan volt, mintha tüzes vassal kínoznának éppen. Miért hozott ide, hogyha csak még tovább akarja fokozni a kínjaimat? Azt hittem, hogy segíteni akar rajtam. Meg akarok halni. Nem akarok több kínt, több fájdalmat. Mindenem égett, és egyre forróbb lett. Ha már a pokolra kell jutnom, akkor legalább gyorsan távozzak, mert ez csak a pokol tüze lehet. Más nem ilyen forró.

- Carlisle, Rosalise Hale? – hallottam meg egy dühös hangot. Miért ilyen ismerős? Carlisle, a doktor? Miért hozott ide, és mit csinálnak velem? Tovább akartam hallgatózni, de hirtelen egy kéz fogta meg az enyémet, ezzel megszakítva a kíváncsiskodásomat.

- Nincs semmi baj, kedvesem. El fog múlni, és minden rendbe fog jönni. Ígérem – mormolta egy női hang lágyan.

Hinni akartam neki, de tudtam, hogy nincs igaza. A vőlegényem megvert, megerőszakolt a barátaival együtt, aztán véresen, mocskosan, és meggyalázva ott hagytak meghalni az utcán. Ráadásul röhögve távoztak, azon szórakozva, hogy kell találnia valakit helyettem. Hogy lehetne ezek után bármi is rendben? Hogyha véletlenül túlélem ezt az egészet, akkor egészen biztosan megakadályozom, hogy Royce és a barátai még egyszer, akár csak egy ujjal is hozzáérhessenek egy lányhoz. Elmélkedésemből az ajtó hangos csattanása rántott vissza. Így megint a szobámban zajló eseményekre kezdtem figyelni, már amennyire hallottam bármit is, két halálsikolyom között.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha megmosdatnám – mondta a kedves női hang. – Szegény nem ébredhet majd így fel, minden porcikája koszos, és véres, a ruháját pedig teljesen szétszakították. Te sem akarhatod, hogy így térjen magához.

- Igazad van, édesem. Már itt sem vagyok. Nyugodtan öltöztesd át, mosdasd meg, és tény meg mindent, amit jónak látsz. Utána pedig mesélek neki a fajtánkról, a vámpírokról. Mindent el fogok követni, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen az új otthonában – mondta a férfi. Mármint Dr. Cullen. Most már biztos, hogy ők azok. Miféle fajta, miféle vámpírok? Vámpírok nem léteznek, ez csak egy rémmese.

- Tudom, és ebben mi is segíteni fogunk – szólalt meg újra a nő. Ha jól emlékszem Esmének hívják, ő mindig kedves volt mindenkivel. A bálon váltottunk pár szót, ha jól emlékszem. – Edward is kedveli, vagy kedvelni fogja, talán csak megijedt – fűzte hozzá gyengéden. Mi, Edward, kedvelni engem? Mindig is gyűlölt, legalábbis, ahogy rám nézett néha, már szinte féltem tőle.

- Idő kell, hogy feldolgozzuk a változást, de nem akartam ott hagyni, nem lettem volna rá képes, hogy elsétáljak mellette. Még lehet boldog – mondta Carlisle bűntudatosan.

Most komolyan rólam beszél? Hagynia kellett volna, hogy meghaljak, ahogy akartam. Nekem nem lett volna beleszólásom a dologba? Mégis csak az én életem, illetve halálom. Miért hiszi azt minden férfi, hogy meg kell váltania a világot, és neki kell irányítani a dolgok alakulását? Hogy éljek ezek után valaha is teljes életet? Az ajtó ismét becsukódott, majd két jéghideg kéz ért a fűzőmhöz. Tiltakozni akartam, de a fájdalom miatt teljesen lebénultam. Talán, ha kiabálni próbálok, akkor abbahagyja.

- Neee… - sikoltottam fel. Mire a kezek azonnal megálltak.

- Esme vagyok, kedvesem. Ne félj, nem foglak bántani. Megmosdatlak, és átöltöztetlek. Azután pedig minden rendbe jön, majd meglátod – simogatta meg az arcomat.

Ne, nem akarom, hogy így lássanak. Szerettem volna megakadályozni, hogy még kiszolgáltatottabbnak kelljen éreznem magam, de tudtam, hogy nincs esélyem. Talán nem is lenne rossz, ha megmosdatna, és átöltöztetne. Megpróbáltam elengedni magam, de nem igazán sikerült. Nehéz úgy, hogy idegenek vesznek körül. Az édesanyámat akartam. Ő más, az ő érintése megnyugtató, bár lehet, hogy jobban jár, ha nem tudja meg, hogy mi történt velem.

- Nyugalom, most óvatosan leveszem a ruháidat, nem lesz semmi baj – mondta lágyan. Majd megint finoman végigsimított az arcomon. Bármennyire is meglepő volt kifejezetten megnyugtatott az érintése, most, hogy egy kicsit lehiggadtam. Még hasonlított is az anyukáméra. – Ez az, engedd el magad, amennyire tudod, addig sem fáj annyira az átváltozás. Ezt most szépen levesszük – mondta kedvesen. Majd éreztem, ahogy ujjai újra a fűzömnél kezdenek matatni. Ezúttal hagytam magam. Valahogy éreztem a szavaiból, és a kisugárzásából, hogy tényleg jót akar nekem. – Egyszer még boldog leszel velünk, meglásd. Elfeledtetjük veled, ami ma éjjel történt. Szeretni és óvni fogunk téged – suttogta a nyugtató szavakat, miközben vetkőztetett.

Nem tudom, hogy mikor került le rólam a ruha, mert nem sok mindent éreztem a fájdalomtól, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy nagyon jó illatú, hűvös valami simogatja a bőrömet. Jól esett a hűvös, és megnyugtatott az illat. Levendula. Mindig is szerettem a virág illatú kencéket. A mosdatás legnagyobb örömömre, eléggé hosszúra nyúlt, gondosan kihagyva a kínos pontokat. Egészen elengedtem magam, és mintha a fájdalom is kezdett volna enyhülni egy picit a hűvös borogatás hatására, amikor Esme megint megszólalt.

- Kérlek, bocsáss meg, de meg kell, hogy mossalak a kényes helyeknél is – fogta meg az egyik kezem. – Ne félj, nagyon óvatos leszek – fűzte hozzá gyorsan. Egyáltalán nem tetszett az ötlet, de mivel a fájdalomtól úgysem nagyon voltam magamnál, ezért jobb híján hagytam magam. Egyszer túl kell esnünk rajta. – Kész is vagyunk – szorította meg a kezemet néhány perc múlva. – Akkor most felöltöztetlek.

Jó érzés volt, hogy beszélt hozzám. Olyan nyugtató, de válaszolni nem voltam képes. Az ajkaimat egyelőre, csak fájdalmas hörgések, és sikolyok tudták elhagyni. Éreztem, ahogy óvatosan felhúz rám egy alsóneműt, majd egy finom illatú, selymes ruhát is. Fűzőt nem kaptam, de nem is éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá most. Hiszen elég kényelmetlen ruhadarab, ráadásul, most hogy mindenem sajgott, nem hiszem, hogy jó lett volna, ha befűz egy szoros ruhába.

- Így ni, készen is vagy – simogatta meg a karomat. – Ne aggódj semmi miatt. Hamarosan elmúlik, és utána soha többé nem lesz fájdalom – ígérte. Testi talán nem, de nekem azt hiszem, hogy a lelki megrázkódtatás, is elég lesz egy életre. – Drágám, készen vagyok, most már bejöhetsz.

- Minden rendben ment? – lépett be az ajtón a férje.

- Hát persze, semmi gond nem volt. Erős lány – mondta Esme határozottan.

- Efelől semmi kétségem – hallottam meg Dr. Cullen hangját egészen közelről.

- Magatokra hagylak titeket – mondta Esme. Majd az ajtó megint csak becsukódott. Félnem kellett volna, hogy egy férfival maradtam kettesben, de mégsem féltem. Ha bántani akart volna, akkor már régen megtehette volna, úgyhogy nem volt miért aggódnom.

- Rosalie, először is kérlek, bocsáss meg, amiért ezt tettem veled, de csakis azért változtattalak át, mert másképpen nem maradhattál volna életben. Csak a legvégső esetekben folyamodom ehhez a megoldáshoz. Nagyon kevés esélyed lett volna a felépülésre, és ha mégis sikerült volna, akkor is nagyon súlyos maradandó károsodások értek. A mérgem viszont meggyógyít téged, és nagyjából két nap múlva, már erősen, és egészségesen fogsz felkelni erről az ágyról. A mi fajtánkban nincsenek betegségek, és természetes halállal sem halhatunk meg. Egy vámpír csak szűnik meg létezni, hogy megölik. Egy percet sem fogsz öregedni mostantól, és kárt sem tud benned tenni senki többé. A családunk boldogan befogad, hogyha hajlandó vagy hozzánk csatlakozni, de haza többé nem mehetsz. A világ számára már halott vagy. Edward éppen most intézi el, hogy mindenki azt higgye, hogy baleset történt veled. Lehet, hogy a fiam most még kicsit nyers lesz hozzád az elején, de meg fog enyhülni. Viszont erről majd beszélünk, hogyha véget ért az átváltozásod. Most előbb még mesélek neked a fajtánkról, és a törvényeinkről. Nem sok szabályt kell betartanunk. Napfényben nem mehetünk emberek közé, mert csillog a bőrünk, és nem fedhetjük fel a létezésünket az emberek előtt. Hogyha a néhány apró szabályt betartod, akkor nyugodtan élheted az örökkévalóságodat. Hogyha nem, akkor a vámpírok ősi, királyi családja kíméletlenül végez veled. A Volturival nem ajánlatos ujjat húzni. A fajtánkban a legtöbb egyed emberi vérrel táplálkozik, de a családom, és én más utat választottunk. Mi nem ölünk embereket. Inkább állatok vérét ontjuk. Az éhség, vagy szomj szempontjából ők is tökéletesen megfelelnek a számunkra. A vámpírságoddal kapsz néhány másik ajándékot is. Hihetetlenül gyors, és erős leszel. A bőröd szinte áthatolhatatlan lesz, és természet feletti szépséget fognak benned látni az emberek – magyarázta. Nahát… nem is olyan rossz a helyzet. Ha felébredek, akkor mindent kamatostul visszafizetnek a vőlegényemnek és a barátainak. Eddig nem volt kenyerem a bosszú, de most ellenállhatatlan vágyat kezdtem érezni, egyre inkább, minden porcikámban arra, hogy én magam intézzem el azokat a gazembereket, méghozzá véglegesen. – Viszont eleinte újszülöttnek lenni nem könnyű – szakított ki Carlisle a bosszúm tervezéséből. – Egy ideig gyorsabb és erősebb leszel, mint a legtöbb vámpír. Valamint nagyon nehezen fogod kontrollálni az érzelmeidet, de mi mindenben segíteni fogunk – magyarázta.

- Rendben vagyunk – lépett be egy másik férfi a szobába. Minden bizonnyal Edward. – A nyomokat úgy rendeztem, hogy véletlenül se felénk vezessenek. Nem fogják megtalálni. A kutyák szagot fogtak, de a ruhája egy darabjával eltereltem őket. Most már biztos, hogy nem fognak idejönni.

- Rendben, fiam. Köszönöm – könnyebbült meg Carlisle.

- Nincs mit – válaszolta Edward. – Egy család vagyunk. Nem hagynám, hogy te vagy Esme bajba kerüljetek.

- Természetesen, és Rosalie-t is bármi áron megóvnád – fűzte hozzá Carlisle.

- Hát persze – válaszolta. Bár nem láttam, de szinte biztos voltam benne, hogy a választ közben még a szemeit is forgatta. Egyáltalán nem kedvel engem.

- Nem veled van a baj, Rose. Én csak nehezen viselem a változásokat – válaszolta nekem. Mi van? Egészen biztos, hogy nem kezdtem el vele társalogni két sikítás között.

- Van egy képességem. Carlisle erre még biztosan nem tért ki. Gondolatolvasó vagyok – magyarázta Edward. Pazar. Már tényleg csak arra van szükségem, hogy valaki a fejemben turkáljon.

- Ez van, nem tehetek róla – válaszolta. Pf… idegesítő, idióta, Á… Ez szörnyű, ez sokkal rosszabb, mint eddig. Ölj meg, kérlek.

- Mindjárt vége, elérte a méreg a szívedet. Semmi baj. Csak egy perc – szorította meg a kezem Edward, és Carlisle is. Legalábbis azt hiszem, hogy mindketten. Fájt, nagyon fájt. Eddig is szörnyű volt, de most még ezerszer rosszabb, mint eddig. Aztán hirtelen vége lett. Elmúlt minden fájdalmam, és erősnek, egészségesnek éreztem magam. Mintha mi sem történt volna, mintha nem bántott volna senki.

- Rose? – hallottam meg egy kedves hangot. Majd egy finom érintést éreztem az arcomon. Hirtelen akartam felülni, hogy lássák, most már jól vagyok, de azon kaptam magam, hogy egészen a falig repültem. Hogy csináltam ezt?

- Nincs semmi baj – lépett hozzám közelebb Dr. Cullen. – Csak még egy kicsit szokatlan a számodra az efféle mozgás, de hamar meg fogod szokni, ne aggódj.

- Én… - kezdtem volna bele. Viszont a torkomba szörnyű tűz nyílalt, úgyhogy a nyakamhoz kaptam a kezemet. Mi történik? Nem lenne szabad fájnia már semminek. Nem azt mondták, hogy nem lesz több fájdalom?

- Ez azért van, mert szomjas vagy. Néhány hónap múlva már nem lesz vészes a helyzet. Vadásznod kell – lépett hozzám Carlisle még közelebb.

- Ne, még labilis – állította meg Edward.

- Nem vagyok labilis, csak ideges – mordultam fel. – Már ne is haragudj, de ahhoz képest, hogy mennyi minden történt velem az utóbbi pár napban egészen nyugodt vagyok – mondtam, majd a lábaim automatikusan megroggyantak. Mi a fenét csinálok?

- Éppen támadni készülsz – válaszolt Edward a ki nem mondott kérdésre.

- Én nem akartam… - egyenesedtem fel. Az agyam nem akarta, de a testem legszívesebben nekiugrott volna Edwardnak.

- Semmi baj, drágám. Ez természetes ilyenkor. Végy egy mély levegőt, és mindjárt megnyugszol. Nem neheztel rád senki – sétált oda hozzám Esme. Majd hirtelen megölelt. Egész kellemes érzés volt. Tökéletesen éreztem minden egyes mozdulatából és tettéből a szeretet. Pedig az emberek általában nem így állnak hozzám. Sokkal inkább úgy, mint Edward. Ami azért valamilyen szinten érthető is. – Jobban vagy? – tolt el magától néhány perc után.

- Igen, köszönöm – mosolyogtam rá halványan.

- Gyere, elviszlek vadászni – állt elém Edward. Remek, pont az, aki látszólag a legjobban kedvel.

- Sajnálom, próbálok kevésbé idegesítő lenni, de így az elején még figyelni fogom a gondolataidat, ha tetszik, ha nem. Még nem vagy beszámítható emberek közelében – magyarázta Edward.

- Nem értelek – néztem rá kérdőn.

- Az emberi vér illata most még nagyon csábít téged. Ha megérzed, akkor támadni fogsz. Nem leszel képes ellenállni – szólt közbe Carlisle. – Én is elkísérlek titeket szükség esetére – lépett mellénk.

- Legalább Mr. Tökély mellé jön valaki, aki hajlandó velem beszélgetni is – morogtam az orrom alatt.

- Már megbocsáss, de nem én vagyok Rochester dívája – mordult fel Edward.

- Örülök, hogy így egymásra találtatok, de azt hiszem, hogy inkább induljunk. Vadászat után kényelmesebb lesz szócsatáznod Edwarddal – állt közénk Carlisle.

- Én pedig addig hozok neked néhány ruhát. Nemrégen alaposan bevásároltam. Csak egy kis átalakítás rajtuk itt-ott, és tökéletesek lesznek rád is – mosolygott rám Esme kedvesen. Én pedig hálásan biccentettem. Nem akartam többet beszélni, mert már nagyon fájt a torkom.

Ezután elindultunk az első vadászatomra. Bármit is takar ez pontosan. Mindenesetre, amint egy kicsit szokom a helyzetet a volt vőlegényemnek, és a barátainak egészen biztosan váratlan látogatója lesz. Könyörögni fognak a kegyelemért, de én annyira leszek irgalmas, amennyire ők voltak.

The Beauty and The Bear!

SZIASZTOK! AKIT ÉRDEKEL, ANNAK SZÓLOK, HOGY FENNT VAN AZ ELSŐ FEJI AZ EMMETT/ROSE FICBŐL :D
PUSZI, DRUSILLA

Egy lány, aki mert szeretni - 6. fejezet

6. fejezet


SZIASZTOK! EGYELŐRE EZ A PÁLYÁZATI ÍRÁSOM VÉGE, DE HA VAN RÁ IGÉNY, AKKOR MAJD FOLYTATOM, ÉS AHOGY ÍGÉRTEM LESZ NÉHÁNY FEJEZET JANE, ÉS PAUL EGYMÁSRA TALÁLÁSÁBÓL IS :) PUSZI, DRUSILLA

(Samantha szemszöge)



Lassan elérkezett a reggel, és én egy kicsit féltem kikelni szerelmem ölelő karjai közül, hiszen őszintén fogalmam sincs arról, hogy ki is volt nekem Jasper valójában. Az emlékből határozottan úgy érzem, hogy nagyon fontos volt a számomra, de honnan tudhatnám? Hogyha ő jelentette volna az életemet, akkor egészen biztosan nem felejtettem volna el. Bár százötven évvel a vámpírrá válásom után, azt hiszem, hogy nem annyira hihetetlen, hogy a legtöbb emlékem a homályba veszett. Már régen itt lett volna az idő, hogy felkeljünk, különösen amiatt, hogy nem is alszunk, de be kellett vallanom, hogy nagyon ideges voltam. Általában minden helyzetet képes voltam kezelni, de most valahogy előre aggódtam amiatt, hogy Demetri hogyan fog reagálni a helyzetre.

- Ideje lenne lemennünk, már nagy a sürgés-forgás – szólalt meg végül szerelmem.

- Félek – néztem fel a szemébe.

- Mégis mitől? – nézett rám értetlenül.

- Mi lesz, hogyha valami olyasmi fog kiderülni, amit a házasságunk nem viselne el? – kérdeztem idegesen. Mi van, ha menyasszony voltam, amikor egymásra találtunk? Mi van, ha Jasperhez tartoztam? Akkor az azt jelenté, hogy tisztességtelen voltam, és ledér. Nem lett volna szabad engednem Demnek, hogyha nem voltam egyedülálló.

- Drágám, te mondtad, hogy százötven éve, amióta ismerlek csakis az enyém vagy. Én hiszek neked. Amiatt pedig, hogy mi történt veled a találkozásunk előtt nem tehetek neked szemrehányást – mondta nyugtatóan. – Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm – csókoltam meg lágyan.

- Nincs mit – mosolygott rám, miután elváltunk. – Gyere, kicsim. Itt az ideje, hogy megismerjük a múltadat.

- Rendben – sóhajtottam fel. Majd néhány perc alatt felöltöztünk. Ezután pedig lesiettünk a nappaliba, ahol már mindenki ott volt.

- Jól pihentetek? – húzogatta Emmett a szemöldökét.

Mire Rose azonnal tarkón vágta. Nekem pedig muszáj volt felkuncognom. Emmett tényleg elég lökött, de tisztán érezhető, hogy mennyire imádják egymást a feleségével, mégis mindig összekapnak valamin. Izgalmasak voltak a Cullen párok, mert mindegyiküknek egy kicsit más volt a kapcsolata, de mindenki elválaszthatatlan volt a párjától. Igaz szerelmek voltak, csak mindegyik egy kicsit másképp. Már éppen kellőképpen belemerültem volna az elemzésbe, amikor Jasper termett előttem a semmiből.

- Szia – köszönt kicsit idegesen. Az idegessége pedig rám is átragadt.

- Khm… szia – mosolyodtam el halványan.

- Alice, és Demetri megbeszélték, hogy esetleg megpróbálhatnánk még egyszer kideríteni, hogy hogyan is kapcsolódik össze a múltunk – nézett rám komolyan. – Edward figyeli a gondolatainkat közben, és ő is elemez bennünket, hogyha esetleg nekünk nem sikerül feldolgozni az információt azonnal.

- Rendben? – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott. Majd férjem felé fordultam bizonytalanul, aki bátorítólag bólintott. Nem akartam vele megint összeveszni, és igazság szerint kicsit tényleg ijesztő a helyzet. – Rendben – mondtam újra, immár határozottan.

- Jól van, akkor talán üljünk le – mutatott a kanapé felé mosolyogva. Kedves mosoly volt, de kicsit erőltetett. Egyébként is pontosan tudtam, hogy ő is olyan ideges, mint amilyen én vagyok.

A kanapéhoz sétáltam, és leültem rá, Jasper pedig követett. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd odanyújtottam a kezem Jazznek. Jazz? Ez most honnan jött? Na mindegy, mindjárt kiderül. Az említett szintén felém nyújtotta a kezét, majd finoman megfogta. Megint ugyanaz történt, mint tegnap. A tekintete ellágyult, és a következő pillanatban megjelent a kép, amit már láttunk, de legutóbb félbeszakították. Jasper megint felemelte a kezét, és kisimított egy hajtincsemet, mire hallottam, hogy Dem halkan felmorog. El akartam engedni a mellettem ülő kezét, de férjem megakadályozta.

- Ne, semmi baj, kicsim. Sajnálom, ez csak reflex – mondta gyorsan szerelmem. Úgyhogy újra a célunkra koncentráltam. Meg kell tudnom az igazat.

Megint elém tárult az emlék, de ezúttal tovább játszódott. Miután kisimította a tincset az arcomból, megcsókolta a homlokomat, és szorosan magához ölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy a könnyeim javában potyogtak az emlékben. Tehát nyilván búcsúzkodtunk, ez egyértelmű. Miután elengedtük egymást alkalmam volt megnézni a ruháját is. Egyenruha volt rajta. Katonának állt.

Hirtelen képek milliói rohamozták meg az elmémet. Mi ketten játszottunk apró gyermekként egy nagy kék szobában. Két felnőtt elénk lépett, és nevetve kaptak fel minket, majd megpörgettek a levegőben, mi pedig hangosan kacagtunk. Nem sokkal később mindketten fülig maszatosan majszoljuk a fagyinkat. A képek csak pörögtek, csupa boldog pillanat, ami melegséggel töltött el, a múlt elfeledett emlékei. Most már tudtam, hogy ki ül előttem.

- Bátyus – vetettem rá magam. Akkora volt a lendületem, hogy el is dőltünk a kanapén.

- Szia, hugi – szorított magához ő is. Hogy a csudában felejthettem el őt. Hiszen ő volt az egyetlen testvérem, illetve még mindig az. Mindig is nagyon szerettem, ő volt a bizalmasom, az az ember, akivel mindent megbeszéltem. Amíg be nem állt a seregbe. Elment, hogy a hazát szolgálja, és pénzt szerezzen nekem hozományra, de soha nem tért vissza. – Hogy felejthettelek el téged? – kérdeztem szomorúan.

- Az emberi emlékek elhalványodnak – mondta Carlisle tárgyilagosan. – Ez nem a ti hibátok, de jó, hogy egymásra találtatok.

- Hé, van egy nagybácsim – kiáltott fel Paul boldogan. – Ez tök jó – fűzte még hozzá. Mire Jasper felkuncogott. – Lesz kivel kidumálnom anyut a háta mögött, amikor túl szigorúnak ítélem.

- Részemről a szerencse – biccentett Paul felé. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még kétszeres nagybácsi lehetek. Hiányoztál, Sam. Bár nem tudom, hogy honnan tudom, de tudom.

- Ne aggódj, értem, hogy mire gondolsz – bólintottam mosolyogva.

Majd bármennyire is fantasztikus volt a pillanat, és hogy újra a bátyámmal lehettem. Aggódva néztem fel szerelmemre, aki csak szélesen mosolygott ránk. Viszont úgy éreztem, hogy mégis van benne valami feszültség. Bár azt nem tudtam, hogy mi okozza nála ezt az érzést. Hiszen, most már nem volt oka féltékenynek lenni.

- Mindent el kell mesélned. Hogy lettél vámpír? – kérdezte idegesen. – Várj, ezt ki tudom találni – nézett hirtelen Paulra. – Hogyan találkoztál a férjeddel?

- Éppen arra járt, amikor sirattalak a kedvenc helyünkön – mosolyogtam szerelmemre. Most már teljesen kitisztultak a régi emlékek. Milyen szomorú, félelmetes, és gyönyörű éjszaka volt. – Én vagyok az énekese, illetve voltam – fűztem még hozzá.

- Még most is az vagy, édesem. Mindig az maradsz. Észveszejtő illatod van – mondta Demetri komolyan. Én pedig felkeltem Jasperről, és odasiettem szerelmemhez, hogy őt is megölelgessem. Annyira boldog voltam, hogy fény derült a titokra, ráadásul ennyire jó hír derült ki. Még csak remélni sem mertem, hogy Jazz a testvérem.

- Hé, a sógornőm vagy – rántott magához Alice. – Jól megleszünk egymással. Eltekintve persze a tegnapi kis közjátéktól. Én tényleg sajnálom, de eléggé félreérthetőek voltatok. Most már viszont örülök, hogy ti jöttetek el a Volturitól. Így legalább újra egymásra találtatok a férjemmel. Ez annyira fantasztikus. Sűrűbben kéne majd összejárnunk. Szeretsz vásárolni? A ruhád egy icipicit régimódi, de orvosolhatjuk a problémát. Ne értsd félre, nagyon jól áll csak… – csicseregte fivérem felesége.

Hát most, hogy már emlékeztem rá, hogy Jasper eléggé visszafogott férfi volt világ életében. Eléggé furcsa volt a gondolat, hogy ez a közvetlen, és abszolút cserfes lány a szerelme. Bár kétségkívül nagyon erősek az érzéseik egymást iránt. Ezt még képesség nélkül is meg tudnám mondani. Bőven elég rájuk nézni. Csak úgy süt a szerelem minden egyes porcikájukból. Észre sem vettem, amikor a Cullenek mind körém gyűltek. Mindenki sorban megölelgetett, majd a fiamhoz és a férjemhez léptek, hogy őket is megszeretgessék. Szerelmem elég vicces arcokat vágott, mert nálunk otthon nem volt éppen jellemző tulajdonság, hogy a családtagok összeölelkeznek. Inkább csak biccentettek egymásnak, majd folytatták tovább az útjukat. Mindenesetre a kedvemért hagyta magát egy kicsit.

- Öhm… most, hogy így újra egymásra talált a család, mit szólnátok hozzá, hogyha esetleg munkához látnánk? A fiúnk éppen nősülni készül, és minél előbb elvégezzük a küldetést, annál előbb lesz alkalma újra találkozni a kedvesével – vált Demetri tárgyilagossá. Valószínűleg nem tudta hova tenni a sok felé irányuló szeretetet.

- Persze, menjünk – tértem magamhoz én is. Nem tehetek róla, de hirtelen teljesen maga alá gyűrt a boldogság, hogy megtaláltam rég elvesztett bátyámat. Azt hittem, hogy már senkim sem él az emberi családomból.

- Rendben, igazatok van, majd a feladat után is lesz alkalmunk ismerkedni egymással – állt mellénk Carlisle. – Erre gyertek. A hegyekben vannak a ketrecek, ahol a Hold gyermekeit tartjuk – mondta határozottan.

Majd egy szempillantás alatt az egész családdal együtt kiléptünk az ajtón, és futásnak eredtünk a hegyek felé. Nem telt bele túl sok időbe, és már ott is voltunk.

- Várjatok – torpantam meg, amikor megálltunk. – Fényes nappal van, és ők nem emberek. Mármint, én úgy tudtam, hogy a Hold gyermekei a telihold miatt változnak át.

- Ez így is van – bólintottak rá a többiek.

- Akkor most miért ilyenek? – kérdeztem tanácstalanul.

- Valami fertőzés miatt nem képesek visszaváltozni – magyarázta Carlisle. - Közöttük van az is, aki felelős ezért. A legtöbben valószínűleg boldogok lennének, ha visszaváltozhatnának egyszerű halandóvá, de most nem képesek ésszerűen gondolkodni. Eluralkodott rajtuk a vér iránti vágy, és egyre rosszabb lesz a helyzet. Az, aki ezt tette velük, valószínűleg szándékosan, Edward szerint a gondolataikban úgy emlegetik, hogy kígyó. Viszont sajnos még nem sikerült rájönnöm, hogy melyikük az. A lényeg az, hogy be kellene tudnom adni a vakcinát mindegyiküknek, és akkor visszaváltozhatnának egyszerű emberekké.

- Miért mindegyiknek? Egyszerre nem lenne elég egynek? – kérdezte Demetri kíváncsian.

- Sajnos, meg kell találnunk az alfa egyedet, aki megharapta a többieket. Elég bonyolult a megfertőződési láncolatuk. Ez a fajta farkas lét csakis fertőzés útján terjed. Az első egyed harapta meg valamelyiküket, aztán ahogy egyre többen voltak, mind egyre több embert fertőztek meg, de gyakorlatilag mindegyikükben az első farkas fertőzése lappang. Úgyhogy ha a vakcina jó, akkor mindegyiküket meggyógyítja, kivéve az alfa egyedet, aki hordozó marad. Őt sajnos nem fogom tudni megmenteni, de egy áldozat még mindig jóval kevesebb, mint több ezer – magyarázta Carlisle.

- Nem igazán értem a helyzetet – szólalt meg szerelmem. – Ez itt mindössze tíz farkas. Nem kellett sok idő, hogy ennyi ember megfertőződjön. Mi azt hittük, hogy legalább világméretű járvány tört ki újra.

- Valóban. Ők csupán a lehetséges első számú egyedek. Már biztosan kiszűrtük, hogy közöttük lesz a felelős – mondta Jasper. - Érzem, hogy valakiben óriási feszültség, és kegyetlenség tombol, de nem tudom kiszűrni, mert mindegyikük vérre szomjazik.

- Akkor mégis hol vannak a többiek? – kérdezte Paul döbbenten. – Mármint több farkasról beszéltetek.

- A barlangban – mutatott Emmett egy bejáratra.

Paul, Demetri és én egy szempillantás alatt ott voltunk a bejáratnál, és tátva maradt a szánk. Ameddig a szemünk ellátott bezárt egyedek voltak, több száz méter hosszan. Vérfarkasok százai, vagy inkább ezrei raboskodtak a csodára várva. Idegesen kezdtem el toporogni. Ötven éve nem láttam ilyen felbőszült vadakat, de szörnyű volt őket megölni. Amikor meghalnak, visszaváltoznak azzá, akik voltak. Sosem felejtem el, hogy a családommal ilyen lények tízezreit irtottuk ki, és amikor visszaváltoztak, haláluk után mennyi gyermeket, és nőt is el kellett égetnünk a máglyákon. Eltemetni túl sokan lettek volna, így hatalmas máglyákon tüntettük el a bizonyítékokat. Még a nevüket sem tudtuk, vagy, hogy valakinek hiányoznak-e. Azt hittem, hogy soha többé nem kell ilyesmit látnom, de ezek szerint tévedtem. Hogyha nem sikerül meggyógyítani őket, akkor megint jön a gyilkolás. Nem lesz más választásunk a világ érdekében, de én nem leszek erre képes.

- Nem, még egyszer nem – ráztam a fejem. Majd amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam a barlangtól. Hallottam, ahogy Jasper, Demetri, és Paul utánam kiabált, de eszem ágában sem volt megállni. Most azonnal eltűnök innen. Nem leszek asszonyok, gyerekek, és ártatlan férfiak gyilkosa még egyszer. Biztosan van közöttük olyan is, aki még alig élt.



(Demetri szemszöge)



Miután Sam elrohant minden szempár kíváncsian rám szegeződött, és választ vártak feleségem hirtelen kiborulására. Nem volt jellemző a kedvesemre, hogy nem csak a feladatra koncentrál, de a vérfarkasok megölésének gondolatától is irtózott. Márpedig, hogyha Carlisle terve nem válik be, akkor nem lesz más választásunk.

- Mi történt vele? – lépett elém Jasper.

- Nem tudom, hogy tudjátok-e, de amikor meghalnak ezek a lények, akkor újra emberré változnak – kezdtem bele. Mire mind bólintottak. – Amikor utoljára találkozott, és harcolt velük, akkor nem szándékosan persze, de megölt néhány nőt, és gyermeket is. Farkas formában nem igazán látszódik a különbség, hogy milyen korú, és nemű a vérfarkas. Azt hittem, hogy soha többé nem fog megnyugodni azok után a napok után. Tette a dolgát, hogy megvédje a családot, de közben egy részét ott hagyta a harcmezőn. Vámpírsága ellenére mindig is sokkal érzelmesebb volt, mint bárki más Volterrában. Gyönyörű lelke van, és nem arra született, hogy gyilkoljon.

- Ők nem fognak meghalni, hanem meggyógyulni. Meg tudom gyógyítani őket – mondta Carlisle határozottan. – Ehhez viszont szükségünk van Samantha képességére. Jasper egyedül nem képes megnyugtatni mind a tíz egyedet.

- Mindjárt visszahozom – egyeztem bele.

Sikerülnie kell, vagy, ha végképp nincs más megoldás, akkor hazaviszem Samet és visszajövök a családdal, hogy elintézzük ezt itt, de a feleségem nem lehet jelen még egyszer egy ehhez hasonló hadjáratban. Gyorsan megtaláltam kedvesemet az utánozhatatlan illata alapján. Egy folyó partján ült, és nagyon elmélyülten nézett valamit a vízben.

- Mi ilyen érdekes? – helyezkedtem el mögötte. Majd magamhoz öleltem.

- Nézd, milyen kicsi hal – mutatott egy pontra. – Irigylem őt. Nem kell mást tennie, mint úszkálni, és békésen eltölteni az időt, ami megadatott neki. Nincs olyan gondja, hogy eldöntse, ki élhet, és kinek kell meghalnia.

- Carlisle azt ígérte, hogy senki nem fog meghalni. Illetve csak az, aki eleve is farkas volt – mondtam komolyan. – Az ellenszer működni fog, de ehhez szükségünk van a képességedre. A bátyád, és a fiúnk nem képes lenyugtatni azokat a kutyákat addig, ameddig te nem vagy ott. Te vagy a legerősebb manipulátor a világon. Nélküled nem fog sikerülni – győzködtem. Tudom, hogy képes lesz rá. Nehéz lesz neki, de vissza tud jönni, és megteszi, amit kell.

- Carlisle biztos benne, hogy menni fog? – nézett rám bizonytalanul.

- Általában, ha a Cullenek valamit a fejükbe vesznek, akkor az sikerülni is fog – mondtam határozottan. Elég kitartó ez a család. Főleg a családfő.

- Rendben – sóhajtott fel szerelmem.

- Gyere, viszlek. Mire odaérünk, megnyugszol – kaptam óvatosan a karjaimba.

Majd lassan sétálni kezdtem a barlang felé, ő pedig az arcát a nyakamba fúrta. Mindig sikerült megnyugtatnom ezzel. A közelségem, és az illatom jó hatással volt rá, amikor valamitől megijedt, vagy úgy érezte, hogy nem képes rá.

- Jobban vagy? – kérdeztem úgy fél óra múlva. Amikor már közel jártunk a többiekhez.

- Mh… köszönöm – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Próbáljuk meg, készen állok – mondta teljesen elszántan.

Majd finoman eltolta magát a mellkasomtól, én pedig engedelmesen letettem apró lábait a földre. Ezután kézen fogva sétáltunk tovább. Látszólag tökéletesen megnyugodott, de átláttam a szitán. A szemei nem tudtak hazudni. Félt, ez tisztán látszott, de el is határozta, hogy megmenti ezt a rengeteg embert.

- Minden rendben? – simogatta meg Jasper a karját, amikor odaértünk. Be kellett vallanom, hogy egyáltalán nem bántam, hogy Sam megtalálta a testvérét. Ő ugyan nem emlékezett rá, de én még mindig magam előtt láttam, ahogy ott feküdt a hideg kövön és a bátyját siratta, amikor találkoztunk.

- Igen, csináljuk – vett egy mély levegőt. Majd kézen fogta Jaspert, és Pault is, ezután pedig a ketrec mellé lépett és erősen koncentrálni kezdett. A farkasok pedig néhány perc múlva álmosan hanyatlottak össze. – Gyorsan, erősek, nem tudom sokáig tartani az alvás állapotát náluk – nyögte Sam. Mire Carlisle és Edward villámgyorsan beadta az injekciót az összes egyednek. Majd gyorsan kijöttek, és visszazárták a ketrecet.

- Rendben, megvan. Abbahagyhatjátok – nézett rájuk Carlisle hálásan. Mi pedig egy emberként lélegeztünk fel. Ahogy szerelmem elengedte Jasper és Paul kezét, szinte azonnal összecsuklott, de még időben elkaptam.

- Sam, hallasz engem? – rázogattam meg idegesen.

- Jól vagyok, csak pihenek egy kicsit – motyogta maga elé. – Sokkal erősebb az elméjük, mint amilyen ötven évvel ezelőtt volt. Alig tudtam tíz példányt lehiggasztani segítséggel. Legutóbb akár tízezer példánnyal is elbántam.

- Idővel fejlődnek, ahogy minden, és mindenki – csókoltam meg finoman. – Pihenj csak, kedvesem.

- Mindjárt elkezdődik – szólalt meg Carlisle hirtelen.

Néhány másodperccel később pedig a farkasok rázkódni kezdtek, és fájdalmasan felvonyított mindegyik példány. Azok is, akik a barlangban voltak bezárva. Érdeklődve figyeltem, hogy mi fog történni, és nagyon reméltem, hogy sikerül majd őket megmenteni, mert én sem szerettem a nagy mészárlásokat. Percekig csak vonaglottak a földön. Majd hirtelen a mancsok helyén kezek, és lábak lettek. A testek teljesen átalakultak, és már emberek feküdtek a farkasok helyén.

- Istenem – sóhajtott fel Esme megkönnyebbülten. – Gratulálok, drágám – ugrott Carlisle nyakába.

- Nagy voltál, apa – veregette meg Edward a vállát.

- Szép volt, fater – emelte fel Emmett a hüvelykujját.

Majd sorban mindenki megölelte, és kifejezte elismerését. Én is biccentettem a Cullen család feje felé, de eszemben sem volt elengedni legyengült szerelmemet.

- Mi történt? – ült fel egy lány a ketrecben. Ártatlan volt az arca, de a tekintete elárulta, hogy sokkal idősebb, mint amilyennek látszik. A szemei mintha már több ezer éve kémlelnék a világot, ahogy a Mestereké is. Volt benne valami furcsa fehér fény.

- Ő a kígyó – mordult fel Edward. – Most, hogy egyedül van ébren, tisztán kivehetőek a gondolatai.

- Biztos vagy benne? Ez csak egy gyerek – biccentette oldalra a fejét Alice.

- Valóban csak egy gyereknek néz ki, de gonosz. Gyilkolni akar – mondta Jasper határozottan.

- Én is érzem – szólalt fel Paul is. Majd minden szempár szerelmemre szegeződött.

- Vigyél oda hozzá, meg akarom érinteni – emelte fel a fejét kedvesem. Én pedig azonnal engedelmeskedtem. A lány el akart húzódni az érintés elől, de Edward elkapta a kezét, és Sam tenyerébe csúsztatta. – Igen, Edwardnak igaza van – bólintott rá feleségem.

- Most mit tegyünk vele? – kérdezte Esme félve. Már most őszinte részvét volt a hangjában, hiszen meg kell ölnünk, ez egyértelmű. Carlisle is megmondta, hogy számára nincs más megoldás. Nem hagyhatjuk, hogy újra fertőzni kezdjen. Hiszen a jelek szerint ő itt a legidősebb, ha nem is néz ki úgy.

- Nem fog fájni – lépett a lány elé fiam. Majd a kezét nyújtotta, ezzel magára vállalva a feladatot, hogy végezzen a vérfarkassal, aki továbbterjesztette a fertőzést, ráadásul szándékosan. A lány először vonakodott, de Paulnak meg voltak a módszerei, hogy hogyan nyerje el a bizalmát bárkinek. Könnyedén elkápráztatott bárkit, vagy bármit.

- Kérlek, gyorsan tedd meg. Nem kell szenvednie – fúrta arcát a mellkasomba szerelmem. Én pedig úgy fordultam vele, hogy biztosan ne lásson semmit abból, ami most következik.

- Ne félj – húzta ki a ketrecből a lányt. – Sajnálom, de nem lesz többé fájdalom, ígérem, hogy békében fogsz távozni – búgta halkan. Mire a lány szeme kikerekedett a félelemtől, de aztán üvegessé vált a tekintete. Paul felhasználva az Alectől szerzett képességét elvette a lány érzékeit, és néhány gyors mozdulattal megölte, és darabokra tépte. – Máglyát, az biztos megfelel ellene is – mondta, miután végzett.

- Nem is szenvedett – könnyebbült meg Esme.

- Meghalnia muszáj volt, de attól, hogy a sors ezt az utat szánta neki, még nem kell kegyetlennek lennünk. Lehet, hogy gonosz lélek lett belőle, de nem volt mindig ilyen, ebben biztos vagyok – mondta Paul határozottan. Büszke voltam a fiamra, hiszen fájdalommentesen tette meg, amit kellett. A lány észre sem vette, hogy véget ért az élete. Tiszta, és gyors megoldás volt, amit szemmel láthatóan minden Cullen elismert.

- Ha nem haragszotok, én hazaviszem pihenni Samet – néztem körbe az itt lévőkön. – Holnap elkezdhetjük a többi vérfarkas felkutatását.

- Menjetek csak pihenni – mondták határozottan. – Viszont most már nem kell megkeresni senkit, mert ő volt az alfa hordozó, mindenki átváltozott, aki kapcsolatba került vele. Mármint most már visszaváltozott. Ha volt is még, akit nem találtunk meg, mostantól már megvan az ellenszer, amivel meggyógyíthatjuk őket – magyarázta Carlisle.

- Vajon miért tette ezt a többiekkel? – kérdezte Esme a máglyát kémlelve. – Mi értelme volt mindenkit megfertőznie, egy olyan vírussal, hogy ne változhassanak vissza?

- A vérfarkasok egy idő után elveszítik a személyiségüket, és nem tudnak, vagy nem akarnak többé emberek lenni. Valószínűleg elborult a lány elméje, és így próbálta meg a fajtáját elszaporítani a földön. Szerintem a mérge is csupán az életviteléhez mutálódott – magyarázta Carlisle.

- Mikor fognak felébredni? – kérdezte Rose a barlang felé nézve.

- Talán holnap reggel – válaszolta Carlisle készséggel.

- Néhányan itt maradunk éjszakára – jelentette ki Edward.

- Majd, én maradok veled.

- Meg én is.

Vágta rá Emmett és Jasper. Majd Paul is csatlakozott a kis csapathoz. Én pedig visszarohantam szerelmemmel a házhoz, és finoman lefektettem, levettem a cipőjét, a pulóverét, és a nadrágját, majd alaposan betakartam. Tudtam, hogy nem tud fázni, de jó volt törődni vele, és ő is szerette, hogyha kényeztettem. Miután elláttam szerelmemet, én is lefeküdtem mellé, és dúdolni kezdtem neki. Ha nagyon megterheli magát a képességével, akkor szüksége van néhány óra regenerációra.

- Jobban vagy, édes? – kérdeztem reggel. Majd egy bögre langyos donorvért emeltem a szájához. Egy kicsit megmelegítettem, bár így sem olyan jó, mintha friss lenne, de a jéghidegnél még finomabb. Ráadásul Aro megtiltotta, hogy megsértsük a Cullenek vadászterületét, így ez még mindig sokkal jobb, mint egy állat vére.

- Egyre jobban – mordult fel az illatra. Majd mohón a bögre után kapott. Egy húzásra meg is itta. – Köszönöm.

- Nincs mit, rád fért – simogattam meg az arcát.

Még néhány órán át pihengetett, miközben minden egyes Cullen bejött hozzá, hogy megnézze jól van-e. Carlisle alaposan meg is vizsgálta, hogy biztosan rendben legyen. Majd amikor eléggé összeszedte magát, lementünk a nappaliba, hogy csatlakozzunk a beszélgetéshez. Nem telt sok időbe, és nagyon közel kerültünk a családhoz, de gyorsan eltelt a nekünk szánt idő. Még néhány napot töltöttünk el a Cullen családdal, ennyit engedélyezett Aro, úgyhogy három nappal a feladat teljesítése után, már teljesen készen álltunk a Cullen villa ajtaja előtt, hogy elbúcsúzzunk. Carlisle adott nekünk egy nagy adag ellenszert is, arra az esetre, hogyha a környékünkön bukkannának fel a Hold gyermekei. Bár ez nem túl valószínű, de sosem lehet tudni.

- Kérlek, látogassatok meg – ölelt át minket Esme. Egészen kezdtem megszokni ezt a fajta kontaktust.

- Amint el tudunk szabadulni – ígértem meg. Minden csak Arótól függ természetesen.

- Szeretlek, Jasper – borult Sam fivére nyakába.

- Én is szeretlek, Sam – viszonozta az ölelést Jasper. – Biztosan nem maradtok inkább velünk?

- Te is tudod, hogy én most már hozzájuk tartozom. A férjem Volturi, és nekem vele a helyem, de sűrűn foglak hívni, és meg is látogatlak. Ti is gyertek el. Ismerek néhány fergeteges varrónőt – mosolygott Alice-re.

- Jaj, nagyszerű, szeretem a varrónőket – tapsikolt Alice. Majd a nyakunkba ugrott. – Jó utat, hazafelé.

- Hé, nem kell a dráma, az esküvőmön elvárlak benneteket, majd értesítünk, hogy mikor lesz – mondta Paul boldogan.



(Samantha szemszöge)



Miután mindenkitől elbúcsúztunk mindannyian elindultunk haza. Hiányzott már Volterra, de hiányozni fog a Cullen család is. Különösen az egyetlen fivérem, de választanom kellett, és én most már Olaszországban voltam otthon.

Nem telt bele két napba, és mi már Volterra kapuit léphettük át. Amint beléptünk a kapun, feltettük a csuklyáinkat, és mosolyogva sétáltunk a kastély felé. Már meg sem lepődtem, amikor egy apró kis csuklyás alak futott fiam felé, hogy a nyakába vethesse magát.

- Paul – kiáltott fel Jane boldogan.

- Szia, kicsim – pörgette meg szerelmét fiam. Majd szenvedélyesen megcsókolta kedvesét. Néhány perccel később pedig eltűntek. Valószínűleg napokig nem fogják kinyitni a szobájuk ajtaját.

Nekem sem tellett sok időbe, hogy elárasszon az otthon melegének érzése. Annyira boldog voltam, mint senki más a földön. Mindenki nagyon örült a sikerünknek, és a hazatértünknek. A nagy hármas még jutalmat is adott nekünk, egy saját mini kastély formájában, nem messze az eredeti vártól. Az életünk szebb volt, mint valaha, és a jövő csak még szebbnek ígérkezett.