Történet szerelemről és családról - 60. fejezet

Egy gyönyörű éj



(Esme szemszöge)



Kicsit bizonytalanul kezdtem el nézelődni a fehérnemű boltban. Hát mit ne mondjak, egyik ruhanemű sem éppen a klasszikus darabok közül származott. Mindegyik kihívó, vad és szexi volt. Egészen már, mit amihez szokva vagyok. Színek, és formák kavalkádja, megfűszerezve még egy kis plussz díszítéssel is. Egyszerűen fantasztikusak, és félelmetesek. Már csak az a kérdés, hogy mi tetszene Carlisle-nak is. Azt hiszem, hogy a lila színű darabok között kezdek el keresgélni. Azt az árnyalatot mindketten imádjuk. Ahogy belevetettem magam a lehetőségek széles tárházába csak kapkodtam a fejem jobbra-balra. Minden csipkéből, selyemből, vagy szaténból készült. Fényes és kihívó darabok. Végül azonban megtaláltam a nekem való összeállítást. Egy egyszerű lila-fekete csipkekombináció, ami nagyon is szexi volt, de egyáltalán nem olyan, hogy kedvesemnek esetleg csak oka legyen a megbotránkozásra. Azonnal besiettem az egyik próbafülkébe, és villámgyorsan felpróbáltam a kombinációmat. Ritkán mondom azt első ránézésre, hogy valami tökéletes. Viszont erre a fehérnemű szettre, most egyértelműen azt tudom mondani, hogy egyszerűen tökéletes. Elégedetten fordultam körbe a tükör előtt, és boldogan konstatáltam, hogy kellőképpen felkészültem az estére. Miután felöltöztem, még megkerestem ugyanezt a tökéletes fazont vörösben, mélykékben, feketében, és fehérben. Ha már egyszer a férjem engedélyezte a költekezést, akkor miért ne rúghatnék ki a hámból, most az egyszer. A fehérnemű nagyon is fontos egy nő számára, hiszen ezzel fogja elcsábítani a férjét. Valóságos fegyver, amit hogyha jól használsz, akkor tiéd a világ, de hogyha rosszul, akkor csak vágyakozhatsz egy igazi, kiegyensúlyozott és boldog kapcsolat után. Persze nem csak ezen múlik, de ez is fontos. Mindenesetre én most egy időre bevásároltam a jó dolgokból. Főleg, hogy még találtam egy lila, és egy fekete selyem hálóinget is, amibe azonnal beleszerettem. Mire átnéztem az egész boltot, le is telt az egész óra, amit Carlisle és én megbeszéltünk, úgyhogy mosolyogva indultam ki a butikból, hogy megkeressem szerelmemet. Nem is nagyon kellett keresgélnem, mert, amit kiléptem, már előttem is termett, és örömmel vette el a csomagjaimat.

- Hölgyem, megengedi, hogy segítsek? – kérdezte alázatosan.

- Hálásan köszönöm, uram – nyomtam gyors csókot az ajkaira.

- Hová kísérhetem el még a szép hölgyet? – nyújtotta a karját.

- Azt hiszem, hogy a szállásra. Mára már kivásárolgattam magam, úgyhogy majd holnap veszek ruhát is – mondtam határozottan. – Rosalie számára is szeretnék keresni valami szép ruhát.

- Ahogy szeretnéd – puszilta meg a homlokomat. – Akkor már mehetünk is – indult el a szálloda felé lelkesen.

- Mit csináltál, amíg én vásároltam? – kérdeztem kíváncsian.

- Én is vettem ezt-azt, majd megmutatom, hogyha visszaértünk a szobánkba – mondta lágyan.

- Rendben, már most kíváncsivá tettél – simultam hozzá.

Az út hátralévő részét ezután csendben tettük meg. Már alig vártam, hogy én is megmutathassam azokat a szépséges holmikat, amiket vásároltam, de az is nagyon furdalta az oldalam, hogy Carlisle mit vásárolt. Nem jellemző rá, hogy túl sokat vásárolgasson. Csak annyi ruhát vesz magának mindig, amennyit szükségesnek érez. Feleslegesen pedig egy fillért sem költött még soha, hacsak nem a mi kedvünkért tette.

Boldogan léptem be a szálloda ajtaján, és büszkén lépkedtem a férjem mellett, miközben éreztem, hogy minden szempár ránk szegeződik. Mindenki gyönyörűnek, és természetfelettinek nézett minket, mint ahogy mindenhol máshol is a világon. Hiszen, honnan is gondolhatná egy halandó, hogy mi mik vagyunk. Carlisle és én nem igen produkálunk hála az égnek vámpíri ösztönöket, csak néha napján, de akkor sem a fajtánk sajátjaként, hanem a szenvedélyünk miatt esett meg velünk. Régebben még zavart a túlzott figyelem, ami körülvesz minket, de ma már szinte észre sem veszem.

- Mi ez a csodás illat? – torpantam meg a szobánk ajtaja előtt.

- Te kis kíváncsi – mondta szerelmem kicsit bosszankodva.

- Mit csináltál? – simultam hozzá ártatlanul. Úgy érzem, hogy meglepetés van a levegőben. Imádom a meglepetéseket.

- Gyere, és nézd meg a saját szemeddel – nyitotta ki az ajtót, majd behúzott maga után. Az én szemeim pedig azonnal kikerekedtek.

- Ez egyszerűen káprázatos – mondtam áhítattal.

Még soha életemben nem láttam ennyi rózsát egy szobában, és az illat, ami betöltötte a szoba levegőjét. Friss rózsaillat, ami keveredik szerelmem édes aromájával. Egyszerűen bódító.

- Örülök, hogy tetszik – tette le a csomagjaimat az itteni kedvenc asztalunkra. – Egy kicsit izgultam, hogy nehogy túl soknak érezd a rózsák mennyiségét.

- Egyszerűen tökéletes – ugrottam a nyakába.

Majd szenvedélyesen megcsókoltam. Miközben kezemmel lesodortam a csomagokat az asztalról, és húzni kezdtem Carlisle-t is egyre közelebb a célomhoz.

- Hm… édes… ne itt… készíttettem egy fürdőt a szobalánnyal… - zihálta két csók között. Majd a fürdőszoba felé kezdett el húzni.

- Remek… ötlet… de nem akarod… látni… hogy… mit… vettem? – kérdeztem én is akadozva.

- Dehogynem, csak egy kicsit későbbre halasztjuk – kezdte el kigombolni a ruhámat. Én pedig ugyanezt tettem az ingjével, miután levettem róla a zakóját.

Most nem téptük le egymás ruháját. Csak finoman, és gyengéden kicsomagoltuk egymás testét a zavaró tényezőkből, és minden egyes pillanatot kiélveztünk a meztelenség felé vezető úton. Lassú, és gyengéd érintések, lágy, finom csókok, és végtelenségig tartó egymáshoz simulás. Miután már mindketten a magunk testi valójában öleltük át a másikat, Carlisle az ölébe vette egy hirtelen, és határozott mozdulattal, hogy belépjen velem a kádba. Lassan ereszkedett bele, óvatosan. Én pedig hangosan felsóhajtottam, ahogy megéreztem a bőrünknek szinte forrónak ható selymes vizet. Úgy simogatta a bőrömet, mintha nem lennék olyan kemény, mint a márvány, hanem csak egy egyszerű halandó nő, aki a férjével szeretkezik az otthoni kádban. Leírhatatlan érzés volt. Carlisle óvatosan lefejtett magáról, majd háttal fordított, és úgy ültetett vissza az ölébe. Boldogan simultam izmos mellkasához, miközben fejemet hátra hajtottam csókot követelte, és egyik kezemmel megtaláltam már teljesen felkészült férfiasságát, mire hangosan felnyögött. Lassan kezdtem el mozgatni kezemet legféltettebb kincsén, míg az ő keze megtalálta az én legérzékenyebb pontomat. Pontosan ismertük már a másik testét, így minden apró rezdülésből, és sóhajból tudtuk, hogy mikor igazán jó a másiknak, amit teszünk. Szerelmem már-már önkívületi állapotban mozgott a kezem alatt, ahogy én is az ő kényeztetése által, ám egyszerre kaptuk el egymás kezét, mielőtt még elértük volna a mindent elsöprő beteljesülés pillanatát. Amin egy pillanatra el is mosolyodtunk.

- Egyek vagyunk, minden értelemben – mormolta férjem a nyakamba.

Majd lágyan megharapta a sebhelyem. Azután pedig egy hirtelen, de gyengéd mozdulattal megemelte a csípőmet, és egybeforrasztotta a vágytól, és víztől felhevült testünket. A hátamat még jobban a mellkasához préseltem, miközben lassú ringatózásba kezdtem. Az érzés, amit a lágy mozgás, és a víz gyengéd simogatása tett a testemmel elképesztő volt. Egyszerre volt az élmény buja, vad, szenvedélyes, de mégis gyengéd, lágy és szerelmes. Az egész szobát betöltötte a rózsák illata, és vágyunk elixírje, így még az illatok is százszor erotikusabbak voltak, mint eddig bármikor. Szerelmem ritmusa hirtelen egyre vadabb ütemre váltott, és pedig kénytelen voltam megkapaszkodni a kád két szélében, hogy ne bukjak fejjel előre a kádban. Carlisle valószínűleg ezt észrevéve lassítani akart a tempón, de nem hagytam neki.

- Ne hagyd abba – kaptam el a kezeit. Majd a csípőmre helyeztem őket, hogy segítsen magam megtartani. Ő pedig azonnal megértette a néma kérdést, és finoman belemarkolt a bőrömbe.

- Annyira tökéletes vagy – állt meg hirtelen. Óvatosan kihúzódott belőlem, mire én panaszosan felnyögtem, de ez a panasz csak egy pillanat erejéig tartott, amíg meg nem fordított, hogy szemben üljek vele, és újra magáévá nem tett.

- Nézz a szemembe, édesem. Szeretném látni az arcodat, közben – fogta kezeibe kebleimet.

Én pedig ismét megmarkolva a kád két szélét újra mozogni kezdtem. Egész végig fogva tartottuk egymás tekintetét, és nem is akartam őt elengedni soha. Szinte már kábultan sikoltottam fel a gyönyörtől, miközben elvesztem éjfekete szemének vad szenvedélyében. Ez a szeretkezés egyik eddigi éjszakánkhoz sem volt hasonló, valami több volt annál. Sosem gondoltam volna, hogy az egymás iránt érzett szerelmünk és vágyunk lehet még annál is intenzívebb, mint amilyen eddig volt, de a jelek szerint tévedtem. Carlisle szerelme mindig tartogat számomra meglepetéseket.

- Szeretlek, Esme – nyögött fel Carlisle is. Majd néhány kisebb mozdulat után ő is követett engem a beteljesülés kapuján.

- Ez csodálatos volt – simultam hozzá, miközben fejemet a vállán pihentettem, és apró csókokkal hintettem be a nyakát, ahol csak értem.

- Igen, valóban az volt – simított végig a fülem mögötti kis gödröcskén. Majd szorosan magához ölelt, és cirógatni kezdte a hátamat.

- Azt hiszem, hogy árvizet okoztunk a fürdőben – kuncogtam fel néhány perccel később.

- Sebaj, majd megszárad – markolt kedvesem a fenekembe. – Kapaszkodj – nyomott gyors csókot a számra. Majd velem együtt kiszállt a kádból, és a hálószoba felé vette az irányt.

Lefektetett a puha takarókra, úgy csurom vizesen, ahogy voltam, azután pedig egy szempillantás alatt hozott egy szál rózsát, aminek szirmait először a szemhéjaimon, majd ajkaimon húzta lassan végig.

- Mit csinálsz? – mosolyogtam rá.

- Majd meglátod, csak engedd el magad – cirógatta végig a nyakamat is. Én pedig engedelmesen terültem el kényelmesen az ágyon.

A rózsaszirmok lepkeszárny finoman cirógatták a nedves bőrömet, ahogy Carlisle irányította őket. Lassan haladt egyre lejjebb, gondosan végigsimogatva minden egyes porcikámat, egészen a fejem búbjától a talpam legtávolabbi szegletéig. Hihetetlen volt, hogy gyakorlatilag hozzám sem ért, de a puszta tudat, hogy ő teszi ezt velem, és néhány finom virágszirom olyan hatást keltett bennem, mintha ezer gyengén ujj futkosna végig a testemen. A legérzékenyebb pontjaimon Carlisle hosszan elidőzött, majd gyengéden a hasamra fordított, és egészen a tarkómtól kiindulva kezdte újra a testem végigcirógatását. Amikor a lágy szirmok végigsimítottak a gerincem mentén, egészen a fenekemig, önkéntelenül is hangos sóhaj hagyta el a számat. Őrjítő volt minden egyes pillanat, az orgazmus hihetetlen érzése pedig egyik pillanatról a másikra csalt elégedett sikkantást az ajkaimra. Kezeimmel görcsösen szorítottam a takarót, és ha nem tudtam volna, hogy ez lehetetlen, akkor azt hittem volna, hogy néhány pillanatra még el is aléltam a gyönyörtől.

- Úgy látom tetszett – fordított maga felé Calrisle.

- Az nem kifejezés – bújtam hozzá szorosan.

- Helyes – nyomott csókot a számra. – Boldog évfordulót, kicsim – húzott le a párnáról egy dobozkát.

- Köszönöm – csókoltam meg hevesen. - Mióta is? – kérdeztem mosolyogva.

- Mintha nem tudnád – kuncogott fel szerelmem.

- Hát volt egy első találkozásunk, aztán egy második, azután egy esküvőnk is – mondtam boldogan.

- Rémlik, hogy szép kerek szám? Van benne egy egyes és egy nulla – kezdte el harapdálni a nyakamat.

- Valamire emlékszem – húztam magamhoz.

- Hihetetlen, hogy hogy elrepült ez a tíz év. Igaz, hogy az idő gyorsabban telik, hogyha boldog valaki – suttogta a fülembe. – Nyisd ki – biztatott. Én pedig örömmel vettem el tőle a dobozt, amiben egy gyönyörű szív alakú medál volt, ezüstláncon.

- Ez csodálatos – mondtam meghatottan. Tényleg tökéletes. – Viszont én most nem tudok adni neked semmit. Illetve csak megmutatni tudom – haraptam be az ajkam.

- Hm… tehát mégsem felejtetted el – mondta elégedetten.

- Hogy is felejthetném el? Hiszen életem legboldogabb napja volt – mondtam boldogan. – Várj, azért megmutatni megtudom a meglepetésedet – akartam felkelni, de aztán Carlisle elkapott.

- Hadd tegyem fel a láncot, szeretném látni rajtad – vette ki a kezemből, és a nyakamra akasztotta. – Illik hozzád – mondta elégedetten.

- Hogyne illene, hiszen tőled kaptam – bújtam vissza az ölébe. – Tényleg megmutatom, hogy te mit kaptál. Bár lehet, hogy butaságnak fog tűnni, de azért remélem, hogy tetszeni fog – pattantam fel. Majd kivettem a táskámból az eddig rejtegetett fotót, és szerelmemhez vittem. – Ez lenne az – mutattam meg neki kicsit szégyenlősen.

- Ez fantasztikus – kerekedtek ki a szemei. – Ezt mind nekem szerezted meg? Hogyan? Kitől?

- Csak kutatás kérdése az egész. Nem olyan nehéz megtalálni az eredeti, antik orvosi könyvgyűjteményeket, csak sok helyen kell kutatni.

- A legcsodálatosabb ajándék, persze csak utánad, és a gyerekek után, de már most imádom. Mikor érkezik? – kérdezte izgatottan.

- Mire hazaérünk, addigra már otthon lesz – mondtam lelkesen. Mire kedvesem szeme felragyogott. Tudtam, hogy a gyűjteménye hiányzó darabjainak örülni fog. Legalábbis nagyon reméltem.

Az este hátralévő részét az ágyban összebújva töltöttük, miközben szüntelenül beszélgettünk az elmúlt tíz évünkről. A boldogságunkról, a családunkról, és az örökkévalóságunkról, ami csakis a miénk lesz.

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 10. fejezet

10. fejezet


Sziasztok! Ebből a történetből Epilógus következik :) Ez csak egy rövidke kisregény, de hallotok majd még róluk, amikor folytatom néhány hónap múlva az Egy lány, aki mert szeretni című történetemet :) Puszi, Drusilla

(Jane szemszöge)



Boldogan figyeltem Pault, ahogy halkan szuszogott, miközben én a mellkasán pihentem. Igen, életemben először azt éreztem, hogy tökéletesen jól vagyok. Nem volt bennem harag, csalódás, kín, amiatt, ami történt velem és a testvéremmel. Valahogy minden más lett. Mindig azt mondják, hogy a szerelemtől kivirulnak az emberek, és a vámpírok is, de eddig csak sületlenségnek tartottam ezt az egészet. Hiszen, ha belegondolok, láttam már, hogy milyen, amikor a szeretett társ elhagyja a másikat, és aki megmarad, az csak fél életet él, és nem képes magához térni a fájdalom kábulatából. Eddig szánalmasnak tartottam őket, de most, hogy én is megtapasztalhatom, hogy milyen az az érzés, amikor valaki szeret, és szüksége van rám, így egészen más fényben tünteti fel az eddigi hitemet. Azt hittem, hogy ilyesmi csakis a könyvekben létezik. Amikor szinte újra képes megdobbanni a szívem, hogyha magához ölel, vagy kedvesen szól hozzám. Olyan átszellemült, és gondoskodó, hogy még az én egyébként megközelíthetetlen szívemhez is utat talál. Talán nem is tudom pontosan gondolatokba, vagy szavakba önteni ezeket az érzéseket. Ezt inkább át kell élni. A szerelem egészen más, mint ahogy eddig hittem, de vajon mi lesz Volterra várában? Hiszen ott mégsem sétálgathatok a folyosókon Paulról áradozva, szerelmesen, mint egy átlagos nő. A tekintélyem is meg kell őriznem. Ezt még meg kell majd beszélnem a kedvesemmel, hogy a szerelmes pillanatainkat hagyjuk meg a hálószobára, nem akarom, hogy azt higgyék, hogy befolyásolhatóvá váltam, és elfajzanak.

- Már megint hülyeségeken jár a fejed – motyogta Paul a hajamba.

- Te nem alszol? – néztem rá rosszallóan. – Tisztességtelen dolog kihallgatni a gondolataimat, amikor azt hiszem, hogy éppen pihensz. Egyébként pedig már miért lenne hülyeség? – kérdeztem durcásan.

- Azért, édesem, mert ha belegondolsz, akkor attól még, hogy a Mesternek van felesége megmaradt a tekintélye is. Nem attól lesz valaki félelmetes, hogy kivel van, vagy nincs együtt, hanem attól, hogy mit tesz le az asztalra. A tekintélyed soha nem fog csillapodni, mert a képességed ritka és különleges. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a világon tökéletesen egyedi – puszilta meg a homlokon. – Ne idegeskedj, már alig van néhány óránk, és máshogy is eltölthetnénk, mint azzal, hogy éppen a kastély lakóiról beszélünk – ajánlotta a lehetőséget, miközben keze érzékeny helyekre vándorolt.

- Alig van néhány óránk? – kerekedtek el a szemeim. – Hiszen még csak most jöttünk – szontyolodtam el. Életemben először érzem, hogy itt vagyok otthon, Paul karjaiban, és nem a kastélyban.

- Sajnálom, kicsim, de két nap elég rövidke idő. A Mester ennyi időt adott ajándékba, úgyhogy vissza kell mennünk – hajtotta le a fejét szomorúan. – Majd ha elintéztük a Hold gyermekeit, akkor újra eljövünk, hogy kettesben legyünk. Akkor biztosan elengednek, talán még hosszabb időre is.

- Az nagyon jó lenne – simultam az ölelésébe. Éppen meg akartam csókolni, amikor kirobbant az ajtó, és egy nagyon feldúlt Félix tört ránk.

- Bocsi – emelte fel a kezeit, amikor gyilkos szemeket meresztettem rá. – Nem szívesen zavartam meg a szenvedélyes kiruccanást, de azonnal jönnötök kell – hadarta el gyorsan.

- Mi történt? – pattantam fel a takarót magam elé tartva.

- Itt vannak, már kivonultunk. Sam és Alec nagyszerűen helytáll, de rátok is nagy szükség lenne, mert nem bírják már sokáig ennyi ellenséges vérfarkassal szemben. Nem győzzük őket úgy tépni, hogy csökkenjek is a számuk, mert mindig előkerül még belőlük valahonnan. Teljes összeesküvés áll fenn. Minden létező Hold gyermek ostromol minket – magyarázta Félix, én pedig már villámgyorsan fel is öltöztem. Paul is útra készen állt egy perc alatt, amiért különösen hálás voltam neki.

- Menjünk – kezdtem volna el rohanni, de Paul elkapta a kezem.

- Itt emberek is vannak, csak lassan, majd ha már nem látnak minket – húzott vissza maga mellé.

- Igazad van – szusszantottam egy nagyot. Kis híján megszegtem a legalapvetőbb szabályunkat. – Mikor érünk már ki innen? – morogtam az orrom alá. Már percek óta haladunk ki a városból, ez nem állapot. Ennyi idő alatt már meg is ölhettek valakit közülünk.

- Jane, higgadj le, mindjárt kint vagyunk, ráadásul már így is meg kell majd magyaráznunk egy kitört ajtót a szállodában – csitított Paul szigorúan. Majd átjárt a nyugalom, én pedig hálásan pillantottam fel rá. – Oké, most – kezdett el rohanni kedvesem, amikor már a város legszélén jártunk.

Mi pedig tartottuk vele a lépést. Nem telt bele öt percbe, és már elénk is tárult a csatamező. Szerencsére elég mélyen volt bent az erdőben, így a halandók nem keveredhettek bele a harcba, és nem is lehettek szemtanúi az eseményeknek. Amint megálltam a csatamező szélén, azonnal használni kezdtem a képességemet, és az összes vérfarkasra koncentrálva megfékeztem az előrenyomulásukat. Alec és Sam hálásan pillantottak felém, majd a Volturi egy emberként kezdte el leölni a vonyító, vonagló vadakat. Paul és Félix pedig csatlakozott hozzájuk, hogy minél gyorsabban végezzünk. Ám ekkor valami váratlan történt. Az egyik vérfarkas, aki már haldoklott, és visszaváltozott, miközben elém zuhant, annyira hasonlított rám. Mintha csak magamat láttam volna törékeny kis emberként. Meztelenül és kiszolgáltatva a kegyetlenségnek, és a világ gonoszságának. Hirtelen érzelmek sorozata suhant át rajtam, és elvesztettem a kontrollomat. A következő pillanatban pedig minden vérfarkas felpattant és újult erővel rontottak neki a családomnak.

- Jane – dörrent dühösen Aro hangja mögülem.

- Bocsánat, Mester – nyertem vissza a koncentrációmat. Azután pedig azonnal újra kínozni kezdtem az ellenséget. Hogy történhetett ez meg? Mióta produkálok én igazi érzelmeket? Én mindig tökéletesen koncentrálok, és összeszedett vagyok.

- Paul, vigyázz – hallottam meg Sam sikoltását.

Mire felkaptam a fejem, és láttam, amint egy vérfarkas Paul torkának esik. Az én szerelmem pedig nem vámpír teljesen, és nem is vérfarkas. Ráadásul azt sem tudhatom, hogy vajon az ő vérére is hat-e a kutyák mérge. Már éppen készültem odavetni magam közéjük, de Aro lefogta a vállaimat.

- Te személyi testőr vagy, és itt a helyed mellettem, mert te vagy a legmegbízhatóbb. Ugye nem kell csalódnom a legjobb tanítványomban? – kérdezte halkan. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy „kit érdekel”, de rájöttem, hogy ez nem lenne a legbölcsebb mondatom életemben.

- Nem fog csalódni bennem, Mester – motyogtam az orrom alá. Majd szemeimmel kedvesemet kezdtem el keresni, de sehol nem találtam.

- Paul? – kiáltottam el magam.

- Neki már úgyis késő – dörrent mellettem Caius.

- Caius, kérlek, ez még korántsem biztos – vetett ellent Aro.

- Amúgy is csak egy koszos kis félvér volt – fokozta tovább Caius.

Bennem pedig ekkor szakadt el valami. Komolyan szinte Istenként tiszteltem Caius Mestert is? Hiszen egy szemernyi érzelem sem szorult belé. Hogy is hihettem, hogy ő másmilyen, olyan, mint én? Vagy talán én is ilyen voltam, mielőtt megismertem volna a számomra tökéletes férfit? Már éppen kezdtem volna a dühödt kínzást, amikor Demetri termett hirtelen előttem a fia testével, aki vonaglott a fájdalomtól.

- Mi történt vele? – csattantam fel.

- Megharapták több helyen is. Hogyha megéri a holnapot már az is csoda lesz – hajtotta le a fejét Dem. A fenébe, hiszen az ő fia, biztosan nem kéne ennyire neki esnem, hiszen ő nem tehet semmiről.

- Nem, túl fogja élni, erősebb bárkinél, csak egy kis vér kell neki – vettem el tőle Paul testét. Még hogy nem fogja megérni? Ő mindent túlél, nem hagy el engem soha. Megígérte nekem, hogy együtt leszünk.

- Ha élve is marad, akkor is át fog változni, hogyha nem végezzük ki a támadóját, mert akkor vérfarkas lesz minden egyes teliholdkor.

- Nem lesz az – adtam vissza Demetrinek a fiát.

Majd még eddig soha nem érzett intenzitású haragot éreztem, amit a farkasokra irányítottam. Néhány perccel később az összes farkas már halott volt, és csak az emberi tetemek hirdették, hogy hányan voltak egykoron. Győzedelmeskedtünk, de milyen áron? Idegesen fordultam vissza Paul felé. Aki már sokkal jobban nézett ki. A jelek szerint sikerült kivégeznem az őt bántó egyedet is, mert a méreg visszavonulót fújt. Hála az égnek. Magamhoz öleltem kedvesem ernyedt testét, és azonnal fel is vettem, hogy saját kezűleg vigyem vissza a kastélyba, de keserves sikoltás állított meg benne, hogy elinduljak.

- Kisgyerekek, még csak kisgyerekek – kiabálta hisztérikusan Sam két tetem mellett, akikkel valószínűleg még ő végzett. Az előbb még Paulhoz indult, ide hozzánk, most pedig sokkot kap. Tényleg érzékeny, ahogy Paul mondta, ez nem csatába illő viselkedés. Mindenesetre elgondolkoztam rajta, hogy segítenem kéne neki, de Demetri egy pillanat alatt mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta őt.

- Mindenki haza, tíz önkéntes elégeti a csata bizonyítékait – szólította fel a családot Aro.

Egy szempillantás alatt megvoltak a jelentkezők, mi pedig hazaindultunk. Sam Demetri nyakába csimpaszkodva, némán zokogott, míg én büszkén vittem magammal az én hős lovagomat, aki kimentett a szürke hétköznapokból, és ezért én örökké hálás leszek neki. Talán soha nem jutottam volna el odáig, hogy megismerjem a szeretetet, és a szerelmet, ha nem jön. Most nem hagyhat el, nem fogom hagyni.

- Hogy van a fiam? – kérdezte Samantha akadozva, majd félve pillantott felénk. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik a fiáért, amiért most valahogy nagyon is hálás voltam neki.

- Ő jól lesz – mondtam határozottan. Viszont az biztos, hogy én soha, de soha nem fogom hagyni, hogy bárki is kivigye a szobámból, addig, amíg meg nem gyógyult teljesen. Az én társam.

- Tegyél le Dem, jól vagyok – suttogta Sam alig hallhatóan. – Jane? Megengeded, hogy vigyem? – lépett mellém csendesen.

- Ő az én társam – morogtam rá. Az én társam, én viszem. Nem érdekel, hogy Samantha az édesanyja. Most már hozzám tartozik.

- Lehet, de nekem pedig a fiam – morgott ő is. – Mindig is én ápoltam őt – fűzte még hozzá. – Te nem olyan régen még meg akartad ölni, most meg ajnározod, mert rájöttél, hogy milyen értékes lény, és te milyen értéktelen vagy nélküle – mondta teljesen kikelve önmagából.

- Te nyavalyás… - kezdtem volna bele, de szerelmem hirtelen megszólalt.

- Hagyjátok ezt abba, mindketten. Apa, megtennéd, hogy te viszel? – nyögte Paul.

- Persze, fiam – mondta Dem boldogan.

- Ezzel egyikőtök sem vitatkozhat. Tanuljatok meg egymás mellett élni – mondta még kedvesem, majd ismét elájult.

- Nem akarom odaadni neked – öleltem át szorosabban.

- Jane, Paul döntött így – mondta Aro határozottan. – Add át őt Demetrinek – csattant fel hirtelen. „Nem!” Üvöltöttem gondolatban, de természetesen kifelé nem ezt mutattam. Mi történik velem? Olyan furcsa vagyok, hogy még magamat sem értem. Mik ezek a hirtelen érzések?

- Igen, Mester – válaszoltam végül. Majd át is adtam Pault az édesapjának.

- Látod, ezt jól megcsináltad, miattad van az egész – morogta Sam.

- Hölgyeim, kívánnak közös zárkát néhány napra? Ez legutóbb is bevált – dörrent ránk Aro.

- Nem, Mester – vágtuk rá egyszerre.

- Csodálatos, legalább van valamiben egyetértés. Felváltva fogjátok ápolni Pault, fél napot Jane, fél napot Samantha – mondta a Mester határozottan.

- De…

- Samantha kezdi, mert az ő gyermeke – fűzte hozzá a Mester belém fojtva a szót. – Holnap reggeltől a te felelősséged lesz az ápolás, Jane. Hogyha közben esetleg a másik fél úgy érzi, hogy szüksége van segítségre, vagy Paul szeretné, akkor ketten is vele lehettek. Demetri, te hozz neki prédát. Lehetőség szerint fiatal, és életerős példányt.

- Igen, Mester – adta oda Pault Samanthának, máris elrohant. Mi pedig néhány perccel később megérkeztünk a titkos útvonalon át a kastélyba.

Pault Sam azonnal szerelmem szobájába vitte, és bent is maradt vele. Én pedig csak szomorúan néztem a csukott ajtót. Ami néhány perccel később kinyílt, és Samantha dugta ki a fejét.

- Szeretnél bejönni hozzá? Megmosdathatnánk, és bekötözhetnénk együtt is – mosolygott rám halványan. – Ne aggódj, ez még nem jelenti azt, hogy kedvellek, de valamiért a fiamnak te kellesz, úgyhogy ápolhatjuk együtt is – ajánlotta halkan.

- Én, köszönöm, azt hiszem – surrantam be a szobába.

- Nincs mit – csukta be mögöttem az ajtót Paul édesanyja.

Szerelmem már egy szál alsóban feküdt az ágyon, és mindenhol csupa seb és vér volt. Azonnal kirohantam a fürdőszobába, és hoztam vizet, tiszta ruhákkal együtt, hogy megmosdassuk őt. Még soha nem csináltam ilyesmit ezelőtt, de nem lehet olyan bonyolult. Letettem a tálat, majd belemártottam a ruhát, és elkezdtem vele óvatosan Pault törölgetni, aki panaszosan nyögött fel.

- Mit csináltam rosszul? – kérdeztem döbbenten. Ez tiszta víz, nincs benne semmi, és tiszta ruha. Most vettem elő.

- Huh, ez a víz még nálunk is hidegebb, neki pedig forró a bőre – mondta Sam miután megnézte a vízhőfokot.

- De hát, a meleg vízben lehetnek baktériumok, és ezért gondoltam, hogy jó hideg víz kell, hogy jó legyen neki. Mármint, mi van, ha elkap valami fertőzést?

- Ne félj, miután megmosdattuk kap fertőtlenítőt, ami megöli az esetleges baktériumokat, és a kötések tisztán tartják a sebeket. Egyébként sem lesz semmi baja, mert miután kapott vért, akkor villámgyorsan gyógyulni kezd majd – nyugtatgatott Sam. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy hülye, tudatlan kislány. Hogy jutott eszembe szinte fagyos vízzel mosdatni a felhevült bőrét? Nem vagyok jó ápolónő.

- Azt hiszem, hogy én most inkább megyek, mielőtt még nagyobb károkat teszek benne – indultam el kifelé a szobából.

- Jane – szólt utánam Paul. – Nem volt ez rossz, csak kicsit váratlanul ért a hideg. Gyere vissza, és folytasd, kérlek.

- De én…

- Csak gyere ide, jól esik, hogy nem hagysz magamra – nyújtotta felém a kezét. Én pedig boldogan odasiettem hozzá. – Szia, anya – köszönt az édesanyjának is.

- Hogy vagy, drágám? – mosolygott rá Sam.

- Voltam már jobban is, de egykettőre összeszedem magam, hogy tovább idegesíthessem az itt élőket.

- Tudtam, hogy számíthatok rád – kacsintott rá anyja nevetve. – Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod.

- Komolyabb baja? – dörrentem rájuk. – Kis híján meghalt – mutattam a sérüléseire.

- Lehet, de nem haltam meg – szorította meg a kezem Paul.

- Nem vehetsz részt többé ilyen csatákban – mondtam szigorúan.

- Férfi vagyok, és Volturi is. Mindketten tudjuk, hogy ott a helyem a csatákban is, ahogy neked is. Ráadásul a képességem is igen számottevő – lett dühös szerelmem. Mit tettem? Mi rosszat mondtam?

- A férfiak nem szeretik, hogyha a nők próbálják irányítani őket – suttogta Sam alig hallhatóan. Már éppen reagálni készültem, amikor Dem rontott be az ajtón egy rémült, fiatal nővel.

- Vidd innen, ez csak egy nő – tiltakozott azonnal Paul.

- Ez a nő a szemem láttára késelt meg egy fiatal férfit, és ellopta minden vagyonát – hozta közelebb Demetri. – Hogyha nem hiszed, akkor nézz a fejébe – villant Dem szeme. Paul pedig megragadta a lány kezét.

- Rendben, apa, sajnálom, igazad van – ragadta meg a lány karját.

Majd egy határozott mozdulattal magához rántotta, és táplálkozni kezdett. Nekem viszont egyáltalán nem tetszett, ahogy a karjai a nő testére kulcsolódtak. Olyan erotikusnak tűnt így ez a pár pillanat. Tudtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de mégis úrrá lett rajtam a féltékenység. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor elengedte a halott testet, én pedig azonnal ledobtam azt az ágyról.

- Kicsim, nem kell féltékenynek lenned. Csak táplálék – rántott le Paul maga mellé.

- Várj, még le kell fertőtlenítenünk a sebeidet, és be kell kötöznünk őket – pattantam fel. Mire szerelmem panaszosan felnyögött, én pedig büszkén mosolyodtam el. Majd újult erővel kezdtem el körülötte tüsténkedni. Sam és Demetri pedig legnagyobb meglepetésemre magunkra hagytak minket. – Hová lettek? – fordultam kedvesem felé.

- Tudják, hogy majd te vigyázol rám. Itt vannak a szomszéd szobában – válaszolta Paul.

- De én még soha nem kötöztem be sebet. Nem tudom, hogyan kell, és nem tudom, hogy ezek közül melyik a fertőtlenítő – estem kétségbe. Jól akartam csinálni ezt mindenképpen. – Várj, mindjárt jövök – pattantam fel. Azután pedig bekopogtattam Demetri és Sam lakosztályába. Az ajtó azonnal kinyílt, és Sam döbbenten nézett rám.

- Mit szeretnél, Jane?

- Én nem tudom, hogy hogyan kell ellátnom őt – mutattam Paul szobája felé.

- Dehogynem, Jane – legyintett Samantha.

- Mutasd meg, kérlek – néztem rá könyörgőn.

- Rendben van, menjünk – lépett ki az ajtón. – Ne félj, nem tudod elrontani.

- Ő is ezt mondta, de azért segíts nekem – ragadtam kézen. Majd egy szempillantás alatt bevonszoltam kedvesem ágyához.

- Rendben – hozta be Sam a gézlapokat, és a fertőtlenítőt. Oh, szóval az az? – Először is a megmosott részeket bekened ezzel a krémmel, utána pedig ráteszel egy ilyen gézlapot, és leragasztod. Ennyi az egész – magyarázta biztatóan. – Hidd el, hogy mindent meg fogsz oldani.

- Oké, azt hiszem, hogy menni fog – haraptam be az alsó ajkam. Azután pedig mély koncentrációval egybekötve kezdtem el bekötözni szerelmem sebeit. Miközben Paul édesanyja ismételten megszökött a szobából. – Ennyire szörnyű vagyok? – csaptam le a fertőtlenítőt az asztalra. Senki sem bír a közelemben meglenni. Soha, senki sem néz rám másként. Egy gonosz kislány leszek a várban, örökké.

- Nem, édesem. Egyszerűen csak a csata hevében megint a régi önmagad voltál. Lazíts. Csak viselkedj természetesen, ahogy velem. Vegyél fel néhányat az új ruháidból, és mosolyogj a kedvemért – fogta meg a kezem.

- Nem tudok felvenni semmit azokból, mert a szállodában maradtak – mondtam szomorúan. Túlságosan siettünk, és eszembe sem jutott, hogy elhozzam magammal őket.

- Akkor el kell hozni őket, ennyi az egész – simított végig a hátamon.

- De hát a kitört ajtó miatt nem mehetünk vissza oda, soha – ráztam meg hevesen a fejem.

- Ki mondta, hogy látniuk is kell téged? – kuncogott fel Paul.

- Oh, értem már – vigyorodtam el. Betörés, jó kis muri lesz. Még sosem csináltam ilyesmit, de ki kéne próbálni.

- Akkor indulj, és lepj meg estére – kacsintott rám. Majd a fenekembe markolt, amitől azonnal elégedetten felnyögtem.

- De nem hagyhatlak itt egyedül – vetettem ellent.

- Dehogynem. Itt fogok feküdni, és gyógyulgatni, te pedig hozol nekem vacsorát, mondjuk egy hatalmas adag spagettit, még nagyobb adag szósszal, és egy kóla is jól jönne, méghozzá egy csini ruhában. Ha ilyen helyzetbe kerülök, akkor azonnal meg is fogok gyógyulni, úgyhogy kérlek, siess – nézett rám boci szemekkel. Majd megcsókolt.

- Hát jó, de ebből nem lesz rendszer. Nem ugráltathatsz, csak addig ameddig beteg vagy – mondtam komolyan.

- Oké, lehet, hogy lassan gyógyulok – emelte a két kezét a tarkója alá.

- Te már nem is vagy sérült – böktem mellkason. – Akkor nem tudnál ilyen könnyedén mocorogni.

- Ebből is látszik, hogy remek ápolónőm van – puszilt a nyakamba. – De most tűnés, és hozz nekem valami finomat, dögös ruciban.

- Jól van, legyen – forgattam meg a szemeimet. - Addig megkérem az anyukádat, hogy figyeljen rád – siettem ki a szobából.

- Megint, szia – nyitotta ki az ajtót Samatha. – Gond van? – kérdezte aggódva.

- Nem, csak Paul kért tőlem néhány dolgot, de nem akarom egyedül hagyni. Gond lenne, hogyha figyelnél rá egy kicsit? Egyébként, miért hagytad, hogy vele legyek? Mármint a Mester téged bízott meg az ápolásával – kérdeztem kissé értetlenül. – Ellenkező esetben, én a közelébe sem engedtelek volna – állapítottam meg.

- Igen, ezt sejtettem, de én más vagyok, mint te, és látom rajtad, hogy mennyire szereted a fiamat, ezért álltam félre. Paul megérdemli, hogy boldog legyen. Nem mondom azt, hogy kifejezetten kedvelnélek, de a fiam miatt elvisellek, és talán jó hatással lesz rád a szerelmetek – vágta a fejemhez a nyilvánvaló tényeket. – Most pedig menj, és hozd el a fiamnak, amit akar – mutatott az ajtó felé.

Oké, talán ezt megérdemeltem. Durván viselkedtem vele mindig is, de legalább elvisel. A semminél ez is több. Mindenesetre sarkon fordultam, és úgy siettem a szálloda felé, ahogy csak tudtam. Észrevétlenül ugrottam be az ablakon, majd összeszedtem minden holminkat, és már távoztam is, ahogy jöttem. A visszafelé úton pedig megálltam a legjobb étteremben, és vettem háromféle spagettit. Az egyik csak ízleni fog Paulnak. Legalábbis remélem. Nem telt bele sok időbe, és már otthon is voltam a lakosztályomban. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne felvennem, de végül a fekete ruha mellett maradtam, amit még együtt választottunk. Felvettem hozzá a legapróbb fehérneműt, majd a hajamat kiengedtem, és kifésültem. Elégedetten pillantottam a tükörbe, majd fel akartam venni a nagy tálca ételt is, de hirtelen Aro termett a szobámban.

- Mester? – hajoltam meg mélyen. Még soha életemben nem keresett fel ő a lakosztályomban.

- Jane, remekül helyt álltál ma, de a viselkedéseden finomítanod kell. Caius büntetést kívánt rád szabni, de nem hagytam. Tudom, hogy beleszerettél Paulba, ez látszik, de nem viselkedhetsz így a testvéreimmel. Kis híján Caiusra támadtál. Most még csak figyelmeztetlek, de legközelebb súlyosabb következményeket is von maga után az engedetlenség szikrája is – mondta komolyan.

- Igenis, Mester. Sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Rendben, akkor ezt meg is beszéltük. Most mehetsz a kedvesedhez – bólintott Aro. – Egyébként gyönyörű vagy, gyermekem – fordult vissza mosolyogva az ajtóból.

- Köszönöm, Mester – hajoltam meg még egyszer előtte. A következő pillanatban pedig már el is tűnt.

Én pedig felvettem a tálcát, és emberi tempóban elindultam szerelmem lakosztálya felé, ügyelve, hogy semmit se borítsak ki. Szinte az egész Volturi kint állt a folyosókon, mintha csak valami látványosság lennék, és döbbenten néztek rám.

- Mi van? Leöntöttem magam? – pillantottam le a dekoltázsomra.

- Jane? Ez komolyan, Jane? – susmorogta mindenki. – Teljesen más lett. Gyönyörű – hallottam a döbbent megnyilvánulásokat, mire elmosolyodtam. – Micsoda mosoly, kár, hogy ezt eddig nem láthattuk – motyogták maguk elé. – Egyszerűen sugárzik – mondta egy másik családtag.

Tényleg ennyire megváltoztam volna? Paul ekkora hatást gyakorolt volna rám? Az egész család döbbent gondolataitól hemzseget a kastély, és minden egyes szó pozitív volt. Senki sem mondta, hogy kislány, vagy kegyetlen… semmi ilyesmi. Gyönyörű nő lettem Paul által. Olyan, aki méltó rá, hogy egy férfi oldalán éljen Volterra kastélyában. A kedvesem oldalán, örökké. Még a gondolata is borzongató, és csodálatos. Többé nem leszek egyedül, soha többé. Ezzel a boldog tudattal nyitottam ki Paul szobájának ajtaját, és léptem a jövő kapuján. Meghurcolt, gyenge emberlányból, kegyetlen vámpír lettem egy tinédzser testébe zárva, majd a kegyetlen vámpírból, érző, szerető nő lett belőlem, hála a jövőm reménységének, a férfinak, aki meglátta a nőt az álarc mögött. Mostantól minden más lesz, és én boldogan állok elébe a változásnak, ami még előttünk áll.

Történet szerelemről és családról - 59. fejezet

Az első nap Párizsban




(Carlisle szemszöge)



Csodálatos napot, és éjszakát töltöttünk el a szobánkban. Most pedig itt fekszünk a feldúlt ágyban, és szerelmem a mellkasomhoz simul. Tökéletes életem van, aminél többet szinte kívánni se lehetne. Főleg, hogyha ilyen felesége van valakinek. Odaadó, gyengéd, szeretetteljes, és nem utolsó sorban ő is annyira vágyik rám, mint én rá. Legalábbis a tegnapi napból és az éjszakából ez egyértelműen kiderült. Most viszont már egy új napra virrad, úgyhogy itt lesz az ideje egy kis városnézésnek, ahogy ígértem.

- Hajnalodik – simítottam végig szerelmem hátán.

- Igen, rohan az idő – sóhajtott fel Esme. Majd még jobban a karjaim közé fúrta magát. – Mit nézzünk meg ma? Vagy inkább maradjunk itt? – harapta be az alsó ajkát, miközben rám nézett.

- Mit szólnál, hogyha minden nap megnéznénk egy-két dolgot, utána pedig elzárkóznánk a világ elől? – ajánlottam a lehetőséget.

- Ez nagyszerű gondolat – mosolyodott el. - Ma nézzük meg a csatornarendszert, amiről beszéltünk, és talán a régi munkahelyedet is megtekinthetnénk. Kíváncsi vagyok, hogy hol dolgoztál egykor.

- Rendben, akkor öltözzünk fel, és már indulhatunk is – nyomtam gyors csókot a szájára. Majd felkeltem őt is magammal húzva.

- Te jó ég – kerekedtek el Esme szemeit. – Ezt mi csináltuk? – mutatott körbe a kissé, vagy talán nagyon feldúlt szobán.

- Ami azt illeti, igen. Elég sok közünk van hozzá, sőt – mosolyodtam el büszkén.

- Ki kell takarítanom, mit fog szólni a szobalány, amikor meglátja ezt a viharverte szobát – tekerte maga köré a lepedőt, majd az először az asztalhoz sietett.

- Arra fog gondolni, hogy valakik nagyon is jól érezték itt magukat. Drágám, ha ilyen mozdulatokat teszel, akkor nem fogunk sehová sem eljutni – nyeltem egy nagyot, mikor ráhajolt az asztalra. Ezzel kiemelve a formás hátsóját.

- Nem fogom így hagyni ezt a szobát, hiszen teljesen viharvert. A ruháink cafatokban hevernek, az asztal enyhén megrepedt, az ágyfüggöny félig leszakadt, és még ki tudja, hogy milyen károkat tettünk a szobában. Nem bukhatunk le.

- Édesem, tudod, néha az emberek is elragadtatják magukat egy kicsit. Szerintem láttak már ilyet – léptem a háta mögé, és teljes testemmel hozzá simultam.

- Carlisle, ne bolondozz, nem hagyhatjuk így ezt a szobát – rázta meg a fejét makacsul.

- Nehéz eset vagy néha, kicsim – csóváltam meg a fejem.

- Ha segítesz helyreállítani a szobát, akkor este boldogan feldúlom veled a fürdőszobát is. Közös fürdőzés kettesben, egymáshoz simulva, romantikus zene… - rebegtette meg a pilláit.

- Nem játszol tisztességesen – morogtam bosszúsan.

- A nők nem is arról híresek. Szóval, mi a válaszod? Elfogadod az ajánlatom? – kérdezte komolyan.

- Még szép, egy ilyen ajánlatot soha nem hagynék ki – villantak meg a szemeim. Városnézés után egy közös fürdő, ennél jobb nem is történhetne.

- Helyes, akkor kezdhetünk is pakolni – mosolygott rám szerelmem. – Öhm… így nem fog menni – harapta be az ajkát.

- Nem is kell sietnünk – tűrtem fel a szerelmem testét takaró lepedőt. – Vannak dolgok, amiket jobb pakolás előtt megejteni, nem gondolod? – haraptam bele kedvesem vállába.

- Talán – nyögött fel kéjesen, amikor megérezte mire készülök.

- Csak talán? – emeltem meg egy kicsit a csípőjét, hogy magamévá tegyem. Annyira gyönyörű volt, és meglehetősen nehéz volt neki ellenállnom eddig is. Most viszont miért tenném? Hiszen csak mi vagyunk itt, kettesben.

- Egészen biztos, hogy igazad van – dőlt rá teljesen az asztalra a zakómat szorongatva.

Lassan mozogtam, és gyengéden. Élvezve, hogy láthatom közben szerelmem minden rezdülését, és átszellemült arcát. Néhány mozdulat után azonban felém nyújtotta a kezeit, én pedig azonnal értettem a néma kérést, és felhúztam magamhoz. Apró teste lágyan simult hozzám, és tökéletesen összeilletünk így is.

- Tele vagy meglepetéssel – fordította felém az arcát.

- Sok mindent pótolnunk kell, és rengeteg dolog van, amit még nem tapasztaltunk – hajoltam le hozzá egy csókra.

Kezemet pedig legérzékenyebb pontjához csúsztattam, hogy még jobban az őrületbe kergethessem. Tudtam, hogyha így folytatjuk, akkor soha nem jutunk ki ebből a szobából, de nem bírtam ellenállni a feleségem bájainak. Mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem is akartam. A kezdetben lassú mozgásunk egyre gyorsabbá, és szenvedélyesebbé vált, éreztem, ahogy átjár a forróság. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig, de szerelmem is közel járt már a beteljesüléshez. A következő pillanatban pedig felsikoltott, és ütemesen többször is megrándult gyönyörű teste a férfiasságom körül, ami engem is eljutatott a beteljesülésig.

- Akkor is ki fogjuk takarítani a szobát – pihegett szerelmem. Én pedig felnevettem.

- Elképesztő vagy, ami a rendet illeti – csóváltam meg a fejem.

- Rend a lelke mindennek, ez örökérvényű – tekerte vissza kedvesem maga köré a lepedőt. Mire panaszosan felmorogtam. Nagyszerűen állt neki a meztelenség, és otthon ezt nem igazán tehetjük meg. – Carlisle, várost nézünk, utána pedig folytatjuk, amit abbahagytunk – sétált elém. Majd végigsimított a mellkasomon, és a kezembe nyomott egy halom szakadt ruhát. – Ha minden ruhánkat eltépjük, akkor kénytelenek leszünk vásárolni egy-két francia modellt – nézett rám szégyenlősen.

- Hm… szóval szeretnél csínos ruhákat nézni – mosolyodtam el.

- Egy is bőven elég lesz, de az itteni modellek annyira megnyerőek. Újszerűek, vadak, és színesek. Mások, mint az otthoni ruhák. Persze, hogyha neked nem tetszenek, akkor nem kell – mondta hevesen.

- Édesem, rajtad minden gyönyörűvé válik, úgyhogy csak rajta, mindent megkapsz, ami megtetszik – mondtam komolyan.

- Annyira nem fogom magam elragadtatni – rázta meg a fejét.

- Istenem, bár néha elragadtatnád magad, úgy teljesen, amennyire csak tudod – sóhajtottam fel.

- Sosem voltam egy költekező típus, és ezt te is tudod – nézett rám szégyenlősen.

- Tudom, pedig próbálkozom, hogy ez megváltozzon – kacsintottam rá. – Mindent meg akarok adni neked.

- Drágám, tőled akkor is mindent megkapnék, amire vágyom, hogyha egy apró kis lakásunk lenne összesen. A pénz nem fontos, csak az, hogy boldogok vagyunk – intett le.

- Tudom, hogy te is úgy gondolkodsz, ahogy én, de ha már megadatott a vagyon, akkor szeretném, hogyha mindent megvennél magadnak, amire csak vágysz – válaszoltam miközben végigsimítottam a gerincén. – Na gyere, kitakarítunk, és megyünk a városba – mondtam.

Majd egy szempillantás alatt összekapkodtam mindent, ami elszakadt, és eltüntettem. Azután pedig rendbe raktam az ágyon a függönyt, eközben Esme minden mást megoldott, kivéve a hajszálrepedést az asztalon, amit emberi szem biztosan nem lát, de számunkra azt jelenti, hogy ezt az asztalt kénytelenek leszünk mostantól kímélni. Miután mindennel végeztünk nagy nehezen felöltöztünk, és kiléptünk a szobából. A folyosón összetalálkoztunk a szobalánnyal, aki amint meglátott minket kilépni a lakosztályból lehunyta a tekintetét, és elvörösödött. Attól tartok, hogy fültanúja lehetett az egyik kis kitörésünknek. Egy kicsit zavarba jöttem a ténytől, hogy hallottak minket, de annyira nem izgatott fel a dolog, mintha mondjuk Edward és Rose hallotta volna. Kíváncsian pillantottam kedvesem felé, de ő a jelek szerint szerencsére semmit sem vett észre az iménti kis afférból. Jobb is, hogyha nem tud róla, így nem fogja feszélyezve érezni magát.

- Szóval, akkor irány a csatorna, és utána pedig?

- Utána elmegyünk egy kis bevásárló körútra, aztán holnap megnézhetnénk az Eiffel-tornyot – ajánlottam a programlehetőséget.

- Oh, igen, de ma még nézzük meg a volt munkahelyedet is. Tényleg kíváncsi vagyok rá – nézett rám csillogó szemekkel.

- Rendben, ahogy szeretnéd – egyeztem bele azonnal.

Annyira aranyos volt, ahogy lelkesedett a munkám iránt. A kórházba egyelőre nem mert bejönni hozzám a vérző betegek miatt, de időnként küldött be süteményt a kollégáimnak, és kávét is, hogy jobban menjen a munka. Mindenki imádta Esmét, pedig voltak olyanok is közöttük, akik még soha nem is találkoztak vele. Kivételes ez a nő, ezt már akkor tudtam, amikor először láttam. Ahogy kiléptünk a szállodából szerelmem szemei elkerekedtek. Sejtettem, hogy eddig nem figyelte a látványt, hiszen sok elfoglaltságunk volt, de tudtam, hogy ez tetszeni fog neki.

- Ez gyönyörű – mutatott a torony felé. Azután pedig alaposan körbenézett. – Merre kell mennünk? – nézett rám tanácstalanul.

- Erre – mutattam balra. Azután pedig a karomat ajánlottam kedvesemnek, aki azonnal boldogan belém karolt.

- Először elviszlek a volt munkahelyemre, és utána mutatom meg a csatornarendszert, úgy a praktikusabb, mert a csatorna kezdetétől indul egy hatalmas sétálóutca, ahol az összes francia divattervező üzletei megtalálhatóak – magyaráztam lelkesen. Fel sem tűnt régen, hogy mennyire kedveltem Párizst. Valahogy megvolt a maga hangulata. Különleges ez a város.

- Remekül hangzik a terved – bólintott rá azonnal.

Csupán néhány percbe telt, és már oda is értünk a régi munkahelyemre. Természetesen sokkal modernebb, és szebb volt, mint akkoriban, de a lényege ugyanaz maradt. Segítség volt a rászorulóknak, és remény a reményteleneknek. Fantasztikus intézmény. Esme izgatottan nézett körbe, amikor bementünk, és csodálattal figyelte a tevékenykedő embereket, a sok segítő kezet a nincstelenek mellett.

- Elnézést, de az intézmény ezen szárnya nem látogatható turisták számára, így is kevés a segítőnk, nincs időnk még arra is, hogy erre kószálókra figyeljünk. Az itt lévők nehéz helyzetben vannak, és nem illik őket megbámulni. A másik ajtón kell bemenniük, a másik oldalon, hogyha szeretnék megtekinteni az intézmény múltját – mondta egy harmincas éveiben járó férfi. Mögüle pedig egy apró kislány pislogott kifelé félve.

- Szia, kicsikém – mosolygott rá Esme. – Hol van az anyukád? – guggolt le hozzá szerelmem. Mire a kislány megrázta a fejét.

- Süket, nem érti meg, hogy miről van szó, és mivel még túl kicsi hozzá, hogy olvasson, így nem ért ő sem minket. Viszont most, kérem, távozzanak – mondta a férfi.

Én pedig már készültem felhúzni magamhoz szerelmemet, amikor hirtelen mutogatni kezdett a kislánynak valami jeleket, amire a kicsi elmosolyodott, és ő is heves mutogatásba kezdett. Elképedten néztem szerelmemet, aki néhány pillanattal később felnézett ránk.

- A kislány neve, Marie Duflo. Tegnap keveredett el az Eiffel-toronynál a szüleitől, és nem talált vissza hozzájuk. A főutcán lakik a hetvennyolcas szám alatt – mondta kedvesem határozottan.

- Köszönöm, asszonyom. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom kideríteni, hogy hova valósi a kislány. Vagyis, Marie. Így viszont most azonnal haza tudjuk vinni a családjához – nézett ránk hálásan a férfi.

- Igazán nincs mit – mosolyodott el Esme is.

Marie pedig odalépett hozzá, és hálásan megölelte. Hát igen, az én feleségem. Húztam ki magam büszkén. Mindig önzetlenül segít, ahol csak tud.

- Ha gondolják, akkor itt át tudnak menni a másik épületbe – mutatott egy ajtóra a férfi.

- Igazán kedves, köszönjük – biccentettem a férfi felé.

- Én köszönöm a segítséget, és elnézést a gorombaságért, de sajnos néhány ember csak kíváncsiságból jön be ebbe a szárnyba – mondta a doktor.

- Semmi gond, megértjük – legyintett kedvesem. – Viszlát – mondta kedvesen. Majd integetett a kislánynak is, azután pedig belém karolt, és átsétáltunk a másik oldalra.

- Azt hiszem, asszonyom, hogy magácska csupa rejtély – néztem Esmére kíváncsian.

- Úgy egy éve hoztak egy kisfiút az árvaházba, aki szintén süket-néma volt, és mivel vele is ugyanúgy szerettem volna beszélgetni, így az egyik árvaházi dolgozó segített nekem, hogy megtanuljam a nyelvüket. Egyáltalán nem nehéz, hogyha egyszer ráérzel, hogy melyik jel mit jelent – magyarázta a helyzetet.

- Elképesztő vagy – öleltem magamhoz, majd gyors csókot nyomtam az ajkaira.

- Ugyan, csak szeretek segíteni az embereken, ahogy te is – sütötte le a szemeit.

- Benne van a szíved, és a lelked is minden cselekedetben, és amikor azt hiszem, hogy már nem tudsz több meglepetést okozni nekem, akkor kiderül, hogy már megint csak tévedtem – néztem rá áhítattal.

Azután pedig nem feszegettem tovább a témát, mert tudtam, hogy feleségem szerénysége nem engedi meg, hogy egyfolytában róla áradozzak, legalábbis fennhangon nem tehetem. Ettől még csodálom őt. Elképesztő szenvedéllyel vigyáz a gyerekekre az árvaházban, összetartja a családunkat, és segít Rose-nak túl lenni a vele történtek nehezén. Egyszerűen hihetetlen.

- Gyere, inkább vezess körbe engem, kérlek – mondta kissé zavarban.

- Rendben, megmutatom a régi kórtermeket, ha még megvannak, és az orvosi szállásokat is – húztam magam után. Legnagyobb megdöbbenésemre a helyzet egy cseppet sem változott. Minden ugyanott volt, ahol régen, csak modernizálták a termeket.

- Ez egyszerűen fantasztikus. Nem is gondoltam volna, hogy akkoriban ekkora helyet építettek a rászorulóknak.

- Voltak jó uralkodók is akkoriban, bár rengeteg zsarnok is élt, de szerencsére megfelelő emberek is jutottak hatalomhoz. Szerettem ezt a helyet, különleges volt, és a jelek szerint még mindig az – mosolyodtam el. Öröm volt látni, hogy több száz éven át működik egy ilyen intézmény, és még mindig üzemel.

- Carlisle? Hahó – lengette meg szerelmem előttem a kezét. – Már a tizenhetedik században jársz? – suttogta a fülembe.

- Bocsáss meg – néztem rá kérlelőn. – Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Semmi baj, gondoltam, hogy így lesz. Szeretem látni, amikor elégedetten tekintesz vissza a múltadra – bújt hozzám. – Egyébként is ráérünk, csak a miénk még egy hét és hat nap.

- Ez így igaz – simítottam végig a hátán. – Azért menjünk tovább, mert Párizs alapos megtekintésére nem lesz elég néhány nap.

- Már indulhatunk is – mosolyodott el és elfogadta a felajánlott karomat.

Lassan sétáltunk ki az épületből megnézve mindent, amit csak lehetett. Majd miután kiértük az utcára a legközelebbi lejárathoz vezettem szerelmemet. Nem volt nehéz lemenni mivel lépcsők vezettek a csatornába. Sosem értettem, hogy miért, de itt még ez is látványosságnak számított.

- Ugye itt nem akarunk túl sok időt tölteni? – fintorodott el Esme. – Nagyon áporodott a levegő.

- Csak mert nagyon kifinomultak az érzékeid, de nem, nem kell sok időt eltöltenünk itt. Csupán meg akartam mutatni, hogy milyen szépen ki van építve ez a rész is.

- A kiépítés valóban nagyszerű, de azért ennyi elég volt belőle – motyogta Esme az orra alá.

- Jogos, ez a hely valóban nem illik hozzád – nyomtam egy puszit a homlokára. – Gyere, a bevásárló utca tetszeni fog neked. Az itteni fehérnemű kínálat is, hogy is mondjam, mutatós – célozgattam.

- Úgy gondolod? – villantak meg szerelmem szemei. – Végül is, egy ideje nem jártam fehérnemű boltban. Mi lenne, hogyha amíg én betérek egy ilyen boltba, te is nézelődnél egy kicsit?

- Rendben. Egy óra múlva itt? Annyi idő elég lesz? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen, az tökéletes lesz – egyezett bele kedvesem. – Egy óra múlva – nyomott csókot a számra. Azután pedig kecsesen bevonult a fehérnemű boltba.

Nem mintha nem örültem volna a leendő új fehérneműknek, de más okom is volt rá, hogy egy órára magára hagyjam Esmét. Pontosabban, hogy ő hagyjon engem egyedül. Így volt egy is időm, hogy előkészítsek egy kis meglepetést a lakosztályunkban. Betértem az első virágboltba, amit találtam, és felvásároltam az összes vörös rózsát, ami csak volt, és a szállodába vitettem. A következő úti célom egy ékszerboltba vezetett, ahol egy káprázatos nyakláncot vettem kedvesemnek. Gyorsan visszavittem mindent a lakosztályunkba, ahol már ott volt a megrendelt virág is. Villámgyorsan vázákba helyeztem a virágot, és Esme párnájára tettem az ékszeres dobozt, majd visszaindultam a sétálóutcába, hogy még időben odaérhessek feleségemhez a találkánkra. Nem hagyhatom, hogy egyáltalán csak gyanakodjon a meglepetésre. A ma éjszakának tökéletesnek kell lennie.

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 9. fejezet

9. fejezet

(Jane szemszöge)



Lassan sétáltunk vissza a szálloda felé, és én egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez az egész fényképezősdi jó ötlet. Minek örökítenénk meg a világ számára, hogy vettem néhány ruhát, ami nem klasszikus garbó, és fekete nadrág. Senki sem kíváncsi rá, legfeljebb csak Paul, ő meg már úgyis látta, tehát teljesen felesleges. Majd ha visszaértünk a hotelba, akkor megbeszélem vele, hogy felesleges ez az egész úgy, ahogy van.

- Nem felesleges. Szeretnék csinálni egy fotóalbumot a kirándulásunkról, amiben megörökíthetlek az új ruháidban. Nekem ez fontos, úgyhogy ne is próbálj ellenkezni. Ha akarod, akkor megesküszöm rá, hogy soha senki nem fogja látni ezt az albumot rajtam és rajtad kívül. Így rendben lesz? – morgolódott egy kicsit Paul. Meg kéne tanulnom, hogy amikor ilyen közvetlenül megérintem a bőrét, akkor használja rajtam a Mester képességét. – Ugyan, én kifejezetten örülök, hogy mindig elfelejtkezel róla. Így legalább tudom, hogy mi jár a fejedben. Elég kiszámíthatatlan vagy.

- A kiszámíthatatlanság hasznos tulajdonság – vágtam rá azonnal.

- Harcban igen, és izgalmas egy férfi számára is, de nem mindig előny, ha a nő kiszámíthatatlan. Honnan tudja így a férfi, hogy mivel lepjen meg egy ilyen nőt? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Kísérletezz, és hogyha nem tetszik megkínozlak – villantak meg a szemeim.

- Hát ez egy roppant érdekes módja a bátorításnak – kuncogott fel. – Akkor kénytelen leszek megint beindítani egy kicsit az érzékeidet – kacsintott rám.

- Mire gondolsz… oh – szorítottam össze a lábaimat. – Ezt most azonnal hagyd abba légy szíves – ziháltam.

- Oké, ahogy akarod – rántotta meg a vállát. – Szóval, hogyha bántasz, akkor én kínos helyzetekbe hozlak téged. Így foglak kompromisszumkészségre tanítani téged.

- Na és én hogyan neveljelek meg téged? Ha a kínzást elveszed tőlem, akkor nem marad lehetőségem – morogtam az orrom alatt.

- Dehogynem. Diskurálj néhány Volturi feleséggel, hogy micsoda nevelő praktikákkal van felruházva a női nem – villantak meg a szemei. – Hidd el, hogy szavak nélkül is, és a képességed nélkül is őrületes kínokat tudsz nekem okozni, hogyha megtanulod, hogy hogyan kell.

- Na jó, akkor majd kiderítem, hogy mire gondolsz, és utána jaj lesz neked, az biztos – vigyorodtam el. Majd felkeresem egy-két Volturi szépséget, hogy hogyan idomítja a párját.

- Rendben, már alig várom – paskolta meg a fenekemet.

- Hé – kaptam el a kezét. – Viselkedj, különben megharaplak – mondtam komolyan.

- Na, ezt elképzelni is egy kéjmámor – nyögött fel.

- Hogy mi?

- Tudod ez egyértelmű jele annak, hogy kívánsz engem, és ez nagyon is hízelgő, tekintve, hogy én vagyok az első, aki képes ezt kiváltani belőled.

- Paul hagyd már ezt – legyintettem bosszúsan. – Köztünk úgysem lesz semmi ilyen jellegű dolog. Nem vagyok egy kívánatos testű nő. Egy vézna kislány testébe vagyok bezárva, hiába vagyok annyi idős, amennyi.

- Na látod, ezért kellenem azok a fotók. Meg kell cáfolnunk ezt a buta elméletedet. Hogyha elkészülnek a képek, akkor te is látni fogod azt, amit én. Úgyhogy befelé, irány a szobánk, és öltözz fel nekem szépen. Addig én előkészülök a fényképezővel, és berendezem a szobát is a fotózáshoz. Te leszel a modell, és pedig a profi fényképész – lelkesedett be.

- Na jó, játszunk, hogyha ennyire akarod – sóhajtottam fel megadóan. – Legalább majd ó is rájön, hogy nem vagyok olyan csábító. – Hát ezek? – kerekedtek el a szemeim a rengeteg doboz láttán, amikor beléptünk a lakosztályba.

- Megérkeztek a kiegészítők. Bátorkodtam néhány cipőt, táskát, és ékszert idehozatni a legjobb üzletekből, hogy nekünk már csak a ruhákat és a fehérneműket kelljen kiválogatnunk. Sajnos csak két napot kaptam rá, hogy meggyőzzelek a szépségedről, így nincs időm többre. Irány a fürdő a ruhákkal, és mindennel, aztán pedig gyerünk. Két perc, és a stúdió elkészül – adta ki az utasításokat. Én pedig inkább engedelmeskedtem, mert úgy sem tudom meggyőzni róla, hogy felesleges ez az egész hajcihő.

- Mit vegyek fel? – kérdeztem tanácstalanul, hiszen annyi ruhát vettünk.

- Bármit, amit szeretnél, amik a legjobban tetszenek neked – rántotta meg a vállát. – A lényeg, hogy legyen közte fehérnemű is – nyalta meg a szája szélét.

- Perverz, kéjsóvár férfi – emeltem égnek a tekintetem.

- Szende szűzlány – vágott vissza.

- Szűz lehet, de szende aligha. Megeszlek reggelire, hapsikám – néztem rá komolyan.

- Hapsikám? – kerekedtek el a szemei.

- Igen, Tapsi Hapsitól tanultam. Egész jó fel az a nyúl – kuncogtam fel. Állandóan csinál valami galibát, és gonoszkodik a vadásszal, aki le akarja lőni.

- Szerintem is az – hahotázott. – Na indíts, és vegyél fel valami szépet – mutatott a fürdő felé.

- Jól van, na – kaptam fel a nagy ruhakupacot, és bevonultam vele az említett helyre.

Mi a fenét vegyek fel először? Nadrágot és felsőt? Ruhát? Szoknyát? Vagy fehérneműt? Álltam tanácstalanul a hatalmas szatyrok mellett. Nem, azt hiszem, hogy fehérneműt nem. Talán valami szolidabb darabot. Ezt az inget a mellénnyel, és a nadrággal, meg ezzel a fekete csizmával. Igen, ez jó lesz. Amint elhatároztam magam, csupán néhány másodperc alatt átöltöztem, és a hajamat is kibontottam. Majd kivonultam Paul színe elé. Na nem mintha nem látott volna ebben a szerelésben.

- Ez az, gyere, állj ide, és mosolyogj – adta ki az utasítást.

- Mosolyogjak? A következő fokozat, hogy mondjam azt is, hogy csíz? Csak fotózz le, és kész. Ez nem portfolió, hanem csak a te vágyad tárgya, úgyhogy azt kapod, amit látsz – mondtam ellentmondást nem tűrve.

- Legyen, ahogy akarod, én csak meg akartam mutatni, hogy vagy pozitív oldalad is, de semmit sem kötelező természetesen – vágta hozzám flegmán.

- Jól van, tessék – mosolyogtam rá.

- Ez az, gyönyörű vagy. Most egy kicsit fordulj oldalra. Igen, nagyszerű, most pedig állj háttal nekem, és a fejedet csábosan fordítsd a gép felé – kérte, én pedig engedelmeskedtem. – Fantasztikus, akkor most jöhet a következő összeállítás – mondta lelkesen.

- Mi vagy te? Valami fotóművész? – kérdeztem nevetve. – A következő mondatod azt hittem az lesz, hogy „szeretkezz a kamerával, csábosan, szexisen…”

- Öhm… ez nem jutott eszembe, de jó, határozottan jó. Legközelebb majd ezt mondom neked – ajánlotta a lehetőséget.

- Helyes, ha már idiótát csinálsz belőlem, akkor legalább téged is nézzenek lököttnek egy kicsit – bólintottam elégedetten. – Mindjárt jövök.

- Oké, már alig várom – vigyorodott el kajánul.

Ismét bementem a fürdőbe, és ezúttal felvettem a laza piros felsőt, és nadrágot, ami nagyon megtetszett nekem a boltban, majd kivonultam benne Paul elé, hogy elkattinthasson néhány fotót. Azután pedig egy egyrészes ruha következett, amihez vettem fel karkötőt és nyakláncot is, mert ezek a kiegészítők igazán illettek hozzá. Sorban, mindent felvettem, amit csak vásároltunk, gondosan kerülve a fehérnemű készletet, hiszen nem akartam bugyiban, és melltartóban parádézni a fényképezőgép előtt. Még csak az hiányozna.

- Ennyi volt – fordultam körbe az utolsó összeállításnál. – Remélem, hogy élvezte az előadást, uram. A viszontlátásra – hajoltam meg, majd visszaindultam a fürdőbe, hogy kényelmesen felöltözzek.

- Ne olyan hevesen széphölgy. A fehérneműiben még nem láttam önt parádézni, úgyhogy lesz szíves felvenni egy garnitúrát azok közül is – mondta komolyan.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – ráztam meg a fejem makacsul.

- Szerintem viszont nagyon is jó ötlet. A leghangsúlyosabb ruhadarab abban a folyamatban, hogy meggyőzzelek róla, hogy mennyire gyönyörű vagy – mondta ellentmondást nem tűrve. – Vagy felveszed egyedül, vagy segítek. Bár, ha bemegyek a fürdőbe, és ott talállak egy szál semmiben, akkor lehet, hogy inkább a vetkőzésben segítek és nem az öltözésben – nyelt egy nagyot. – Már csak attól is kikészülök, hogy elképzelem a jelenetet.

- Ne beszélj már ekkora butaságokat, kérlek – ráztam meg magam. – Ha felveszek egy garnitúrát, akkor utána békén hagysz? Megígéred? – kérdeztem kíváncsian.

- Igen, ha felveszel egyet, akkor befejeztük a fotózást – mondta őszintén.

- Rendben, legyen – adtam meg magam. Addig úgysem hagyja abba, amíg nem teljesül a kívánsága.

- Remek, itt várok – kurjantott fel.

Ez tiszta idióta. Sebaj, hogyha eddig nem is, akkor majd most kiábrándul belőlem, és nem kell többet ilyen helyzetbe hoznom magam, mert akkor már nem fogja izgatni a fantáziáját a testem. Ez is lehetőség arra, hogy távol tartsuk magunktól a férfiakat. Meglát teljes valómban és elborzad. Mindenesetre előkerestem azt a fekete szettet, ami nekem nagyon megtetszett, majd felvettem, és magam köré tekertem egy törölközőt. Nem fogok majdnem teljesen pucéran kimenni innen. Az ki van zárva. Idegesen toporogtam az ajtó előtt, majd összeszedtem minden bátorságomat, és kisétáltam Paul elé. Hogyha képes lennék rá, akkor már egészen biztosan rákvörösen állnék előtte.

- Hm… szexi törölköző, de lássuk, hogy mi van alatta – lépett elém. Majd lágyan megcsókolt, és közben lerántotta rólam a törölközőt, én pedig ösztönösen magam elé kaptam a kezeimet. – Jane, kérlek, lazulj el egy kicsit. Ne félj, te egy gyönyörű nő vagy, csak egy kicsit hinned kellene magadban.

- Azt nem olyan egyszerű – hajtottam le a fejem. – Gyerünk, csináld meg gyorsan azt a fotót, és utána hadd menjek felöltözni, mert így nem érzem jól magam – pillantottam fel rá könyörgő szemekkel.

- Jól van, állj oda a falhoz, és ha úgy érzed, hogy szégyenlős vagy, bár ez nem kérdés, akkor azt a fekete legyezőt emeld a fejed elé, és akkor nem látszik, hogy az arcod milyen feszült, a tested pedig továbbra is gyönyörűen fotózható lesz – magyarázta Paul, én pedig pontosan azt tettem, amit mondott.

Kivételesen jól esett a struccpolitika, miszerint, hogyha én nem látom őt, akkor ő sem lát engem. Így sokkal, de sokkal könnyebb volt elengedni magad, és úgy tenni, mintha nem figyelné valaki az alig takart idomaimat. Hallottam kattanni a gépet, utána pedig egy halk morgást, ami valószínűleg Paul torkából tört fel. Azután pedig a legyező eltűnt a szemem elől, és a testemnek préselődött az ő forró teste.

- Paul, mit? – pislantottam fel rá döbbenten.

A szemei olyan feketék voltak, mint az éjszaka, és nem is válaszolt, csak egy határozott mozdulattal a dereka köré csavarta a lábaimat, és szenvedélyesen megcsókolt. Ez a csók olyan volt, hogy elfelejtettem, hogy hol vagyok, és mit akartam nemrégen tenni, csak Paul volt mindenhol, és a kellemes bizsergés az egész testemben. A nyelve gyengéden ízlelgette az ajkaimat, és lágyan csúszott be az én ajkaim közé, hogy táncra kérje az én nyelvemet. A váratlan érzéstől szemérmetlenül felnyögtem. A csípőm pedig magától mozdult meg, minek következtében megéreztem nekem feszülő vágyát.

- Most szólj, ha nem akarod, mert egy perc múlva már esélyed sem lesz megállítani – zihálta az ajkaim közé. – Túlságosan őrjítő vagy ebben a szerelésben.

- Ne hagyd abba – tekeredtem még jobban köré.

Ismeretlen érzések százai rohamoztak meg, és mindet akartam. Át akartam engedni magam mindenestől Paulnak. Az érintéseinek, a csókjainak. Hosszas, végtelennek tűnő várakozás után végre valaki nem a kislányt látja bennem, hanem a nőt, aki már régóta lakozik bennem, és csak az alkalmas pillanatra várt, hogy kitörhessen a zárkájából.

- Biztos vagy benne? – szakadt el tőlem egy pillanatra.

- Biztos – bólintottam. Majd újra a szájára vetettem magam. Úgy éreztem, hogy a csókolózásból sosem elég. A következő pillanatban pedig reflexszerűen letéptem róla az inget, és a nadrágot, hogy rajta is csak egy szál alsó maradjon.

- Hé, lassíts, nem kell sietnünk sehová – csúsztatta kezeit a fenekemre.

Majd elindult az ágy felé velem együtt. Amikor odaértünk óvatosan letett rá, és azonnal fölém is hajolt. Az én lábaim még mindig a derekára tekeredtek, és nem is terveztem elvenni onnan őket. Jó érzés volt ennyire közel simulni hozzá. Paul elengedte a számat, majd apró csókokkal haladt a nyakam felé, amikor pedig elérte a már nem lüktető artériámat lassan végighúzta rajta forró nyelvét, ami halk morgást csalt elő belőlem. A lágy csókok tovább haladtak a dekoltázsom felé, miközben az egyik kezével megtámaszkodott mellettem, míg a másikkal végigsimított az oldalamon, és kezét a mellemre csúsztatta, hogy finoman masszírozni kezdje. Még soha nem éreztem, ehhez hasonlót sem. A jéghideg bőröm ellenére mindenem lángolt, és azon kaptam magam, hogy dorombolásszerű morgást hallatok.

- Paul – nyöszörögtem, amikor megéreztem a már jól ismert bizsergést, amit a képességével okozott.

- Csak engedd el magad, és csodálatos élményben lesz részed – kapcsolta ki a melltartómat.

Majd villámgyorsan meg is szabadított tőle. Felsikoltottam a gyönyörtől, amikor a már egyébként is elképesztő sajgás a lábaim között még jobban felerősödött, amikor Paul ajkaival kezdte el feltérképezni a melleimet. Óvatosan a fogai közé csippentette halmom központját, és úgy csókolta, mint egy igazi kincset. A csípőm egyre hevesebben dörzsöltem Paul ágyékához, aki vad morgásokkal válaszolt a mozdulatokra, azután pedig az ő csípője is felvette velem a ritmust. Még ruhán keresztül is éreztem, hogy mennyire kíván, és most, hogy még simogatja is a büszkeségével vágyam központját, szinte alig tudom kontrollálni magam. A fejem hátravetettem, és szemérmetlenül sikoltozni kezdtem a mozdulataink ritmusára. Ez az érzés semmihez sem volt fogható, még a kínzás öröméhez sem. Ez sokkal elsöprőbb, belsőségesebb, különlegesebb. Egyszerűen felülmúlhatatlan.

- Összefut a szálloda, édesem – állt meg Paul egy pillanatra. – Bár igazad van, kit érdekel? – kezdte el megint mozgatni a csípőjét. – Nekem kifejezetten tetszik a hangod – súgta a fülemben. – Ne fogd vissza magad.

- Nem is tudnám – feszült ívbe a hátam, és remegéshullámok sorozata futott végig rajtam.

Miközben Paul rendíthetetlenül tovább körözött a csípőjével, ami nagyon jól esett. Az egész világ ragyogó, és színes lett körülöttem, és én kábultam hagytam, hogy kedvesem azt tegyen velem, amit csak akar. Hosszú percekig feküdtem szinte öntudatlanul, de egyáltalán nem bántan. Azután pedig, amikor legközelebb felnéztem Paul elégedett vigyorával találtam szembe magam.

- Milyen volt az első igazi majdnem szeretkezésed? – kérdezte izgatottan.

- Majdnem szeretkezésem? – néztem rá döbbenten. Hogyha ilyen a majdnem, akkor milyen lehet az, amikor ténylegesen is szeretkezünk. Ha már ebbe kis híján belehaltam, akkor mi lesz, hogyha eljutunk odáig is.

- Igen, majdnem, hiszen a bugyit még nem vettem le rólad. Gondoltam, még várhatunk a tényleges szeretkezéssel, hogy szokd a helyzetet.

- Mit kellene még szoknom? Ne hagyd abba – téptem le róla a nadrágját.

Majd fordítottam egyet magunkon, és ráhajoltam a mellkasára. Most én akartam örömet szerezni neki. Úgy, ahogyan ő szerzett nekem. Legalábbis nagyon reméltem, hogy neki is jó, amit teszek vele, de amikor meghallottam a halk dorombolást, minden kétségem elszállt arról, hogy mit érez. Már a köldökénél jártam a csókjaimmal, amikor hirtelen felrántott magához, és nyelvével nem finomkodva azonnal birtokba vette az ajkaimat, majd csípőjével aprókat lökve adta tudtomra, hogy szeretne eggyé válni velem. Nekem is ez volt minden vágyam, de azért féltem is tőle. Mi lesz, hogyha én nem leszek elég jó neki? Azt sem tudom, hogy mit hogyan kell csinálnom pontosan, nemhogy megállapítsam, hogy mikor érzi ő is azt, amit én.

- Emiatt ne aggódj – mosolyodott el Paul. A következő pillanatban pedig megint a hátamon feküdtem. – Csak lazíts, és hagyd, hogy vezessenek az ösztönök.

- Rendben – bólintottam rá.

Paul pedig azonnal elkezdte lecsúsztatni rólam a falatnyi bugyimat. Azután pedig mellém feküdt, és bal kezét lassan végigcsúsztatta a combom belső felén. A lábam ösztönösen nyílt szét egy kicsit, és engedett bebocsátást kérő ujjaknak. Amikor Paul ujja hozzá ért a legtitkosabb pontomhoz halkan felsikkantottam, és teljesen elernyedtem a karjai között, de szerettem volna viszonozni a gyengédséget, így kezemet bizonytalanul kulcsoltam kemény férfiasságára, mire gyengéden rám mosolygott, és bizonytalanságomat látva egy pillanatra abbahagyta a kényeztetésemet, hogy megmutassa, hogy hogyan kényeztessem én is őt. Majd visszatért előbbi tevékenységéhez, a végtelenségig fokozva ezzel vágyaimat.

- Az enyém leszel? – kapta el hirtelen a kezemet, és mélyen a szemembe nézett.

- Hogy? – ziháltam. Hirtelen azt sem értettem, hogy mi a kérdés.

- Légy az enyém, Jane – mondta komolyan.

- Már a tiéd vagyok egy ideje – sütöttem le a szemeimet.

- Valóban? Mióta is pontosan? – döbbent meg.

- Azóta, hogy legyőztél engem. Még soha, senki nem volt nálam erősebb, ez nagyon imponált a számomra – vallottam be.

- Tehát csak azért vagy velem, mert ha akarlak, akkor le tudlak győzni? – kérdezte kicsit csalódottan.

- Nem, nem csak ezért – ráztam meg a fejem. – Azért is, mert még soha senki nem került ilyen közel hozzám, és nem ismert ki ennyire. Különlegesebb vagy, mint a vámpírok, akiket ismerek.

- Helyes válasz – nyomott egy gyors csókot a számra. Azután pedig fölém gördült. – Tehát az enyém vagy?

- Csak a tiéd – húztam magamhoz a fejét egy csókra. Ő pedig a lábaimat ismét a dereka köré igazította.

- Engedd el magad, és ne félj, ez egy kicsit fájni fog, legalábbis az emberi nőknek fáj – simított végig az arcomon. Majd éreztem, ahogy egy határozott lökéssel egybeforrasztja a testünket, én pedig felsikoltottam a fájdalomtól, ami rám tört. – Sh… mindjárt jobb lesz – suttogta a fülembe, majd valószínűleg némi segítséggel, újra átjárt a kellemes bizsergés. Lassan megmozdítottam a csípőmet, de fájdalom helyett ezúttal kellemes simogatást éreztem.

- Ez jó – sóhajtottam fel. Paul pedig elmosolyodott, és megcsókolt, miközben lassan mozogni kezdett.

Ha azt hittem, hogy az érzés, amit eddig Paul váltott ki belőlem mindent elsöprő, akkor tévedtem. Ez százszorta intenzívebb, és féktelenebb volt. Az egész testem lángra gyúlt, és hangos sikolyok hagyták el a torkomat, ahogy kedvesem egyre gyorsabban, és erősebben mozgott, mindkettőnket egy újabb beteljesedés felé sodorva. Az orgazmus csodálatos érzése alattomosan, és hirtelen futott végig a testemen, és én önkívületi állapotban dobáltam magam Paul szorításában, míg néhány mozdulattal később ő is követett engem, és kimerülten rám hanyatlott. Reflexszerűen ölelték körbe karjaim és lábaim testét, és én is legalább úgy pihegtem, mintha szükségem lenne levegőre, pedig már régóta nincs.

- Hogy érzed magad? – nézett fel rám néhány hosszú perccel később.

- Még sohasem éreztem magam ennyire csodálatosan – mosolyodtam el. – Valahogy más lettem, azt hiszem.

- Máshogy is festesz, mint amikor megismertelek. Most egyszerűen sugárzol – nézett rám megigézve.

- Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten.

- Gyere, nézd meg magad – kapott fel Paul, majd a tükör előtt termett velem.

- Te jó ég – kerekedtek el a szemeim.

Sokkal szebbnek néztem ki, mint valaha. Természetesen a vámpír szépségem eddig is megvolt, de most még boldogság is párosodott hozzá. Igen, boldog voltam. Még soha életemben nem éreztem ilyesmit, és ez kihatott a külsőmre is. A karikák a szemem alatt elhalványultak, a szemem nem volt fakó, hanem ragyogott, a hajam rakoncátlanul kócosan keresztezte az arcomat a megszokott kontyom helyett.

- Hihetetlenül gyönyörű vagy – mondta Paul. Azután pedig szenvedélyesen megcsókolt, és visszavitt az ágyba. – Most már hiszel nekem? Elhiszed, hogy mennyire szép vagy?

- Azt hiszem, hogy igen – mosolyogtam rá őszintén. Mire szerelmem megint birtokba vette ajkaimat. Igen, a Paul az én szerelmem. A társam. Az a férfi, akire már olyan régóta vártam, végre az enyém lett, és én is az övé.

Történet szerelemről és családról - 58. fejezet

Végre kettesben




(Esme szemszöge)



A lakosztályunk egyszerűen elképesztő volt. Kellemes árnyalatok kavalkádja, rengeteg szín, mégsem volt túl díszes, vagy giccses. Sokkal inkább fiatalos és vidám. A szoba egyik végében volt a hálórész. Hatalmas baldachinos ággyal, és tűzvörös függönyökkel. Mellette egy kis asztal két székkel, ahol az emberek reggelizhetnek, illetve vacsorázhatnak. Valamint egy hatalmas asztal, ami akkora volt, mint az otthoni darabunk. Bár a miénk természetesen szebb. Más stílusú. Ráadásként pedig volt még egy helyiségünk. Egy hatalmas fürdőszoba. Kétszemélyes káddal, és szív alakú szappanokkal.

- Drágám, a nászutas lakosztályt bérelted ki nekünk? – néztem rá döbbenten.

Mivel megtaláltam egy kedves kis ajándék kosarat, és a rajta levő lapon az állt, hogy „Kellemes nászutat kíván a szálloda személyzete”.

- Nos, ami azt illeti, igen. Bátorkodtam a legnagyobb, és legszebb lakosztályt megszerezni nekünk, az pedig ez – mosolyodott el.

- Értem, ez valóban csodálatos – forogtam körbe boldogan.

- Valóban az, most már – mért végig vágyakozva. – Khm… tudod, mivel nászutasok vagyunk, elég feltűnő lenne, hogyha azonnal elhagynánk a szobánkat városnézés miatt – lépdelt egyre közelebb hozzám.

- Gondolod? – hátráltam néhány lépést az ágy felé.

- Ami azt illeti, most tombolnia kéne a hormonjainknak – jött még közelebb. Én pedig közben az ágy szélének ütköztem.

- Valóban kéne – bólintottam rá komolyan. Majd mielőtt még elcsíphetett volna kicsusszantam az ágy és Carlisle között.

- Te játszol velem, kicsim? – húzta fel a szemöldökét.

- Mi tagadás – kaptam fel a szoknyámat, és futni kezdtem előle. Bár nem jutottam messzire, mert míg én emberi tempóban készültem menekülni, addig Carlisle nem zavartatta magát. – Te csaltál – böktem mellkason. – Nem szoktál ilyen türelmetlen lenni – fűztem hozzá tettetett sértődöttséggel.

- Általában nem, de mondd csak, mikor is voltunk utoljára kettesben, felelősség nélkül? – kérdeztem.

- Hát… tulajdonképpen… - kezdtem bele. Na jó pontosan tudtam, hogy mikor, de nem fogom azt mondani, hogy túl régen, mert a gyerekeink nagyon is fontosak. Nem sérthetem meg őket azzal, hogy ilyesmi elhagyja a számat. Hiszen belőlük sosem elég.

- Oké, akkor nem mondjuk ki, hogy mikor… maradjunk annyiban, hogy jogosan vagyok türelmetlen – ajánlotta a lehetőséget.

- Rendben, ebben kiegyezhetünk – jutalmaztam meg egy gyors csókkal. Majd az ágy felé kezdtem húzni, de ő felkapott és felültetett a nagyobbik asztalra. – Mit csinálsz? – ráncoltam össze a szemöldököm. Még sem akarja valóra váltani a terveinket? Vagy talán van valami fontos, amit meg kell beszélnünk.

- Minek tűnik? – kérdezte. Azután pedig egy szempillantás alatt lecsapott az ajkaimra.

- Oh, már értem – kulcsoltam a lábaimat a derekára. – Izgalmas ötlet – szorítottam magamhoz.

- Már jó ideje terveztem egy próbát, de a legutóbb megakadályozták az elhatározást. Most viszont itt az alkalom – döntött el az asztallapon. – Hm… ez így talán mégsem az igazi – nézett rám komolyan.

- Miért? – kerekedtek ki a szemeim. – Nekem tulajdonképpen tetszik a helyzet – húztam le magamhoz őt is.

- Nem kényelmetlen? Hozok egy párnát a fejed alá – próbált meg elszabadulni, de nem hagytam.

- Ez egy spontán ötlet volt, úgyhogy a párna nem fér bele – kaptam le a zakóját.

- Jogos, akkor majd így – tette a fejem alá az összegyűrt felsőjét. A következő pillanatban pedig már meg is éreztem az ajkait a nyakamnál. Tudta, hogy mennyire gyenge pontom az a rész, ahol megharapott, úgyhogy azonnal a hegemet vette célba édes nyelvével, mire gátlástalanul felnyögtem, és egy határozott mozdulattal megszabadítottam az ingjétől. Kár érte, mert nagyon szép selyem darab volt, de majd szerzünk másikat. – Úgy látom, nem csak én vagyok türelmetlen – nézett fel rám csillogó szemekkel.

- Talán nem tetszik? – kérdeztem miközben végigsimítottam a gerince mentén. Majd izmos mellkasát vettem célba.

- Dehogynem, határozottan tetszik – feketedtek el a szemei.

Majd már csak a reccsenést hallottam, és éreztem, ahogy szerelmem bőre az enyémhez préselődik. Leírhatatlan volt újra együtt lenni vele, ráadásul így, hogy biztosan nem zavarunk senkit, főleg Edwardot. Teljesen átadtam magam az érintéseknek, és a csókoknak, és én is annyit próbáltam adni, amennyit csak képes voltam. Carlisle fogai végigszántották a nyakam, majd puha nyelvével elkalandozott a kebleim közötti völgyön egyre lejjebb haladva, majd apró köröket írt le a köldököm körül, amitől már végképp elvesztettem az eszem. Keze közben egy még annál is érzékenyebb pontomra siklott, hogy lágyan simogasson. Hangos sikolyok hagyták el a számat, nem sokkal később pedig a hátam ívbe feszül, és akármennyire is próbáltam elnyújtani még a pillanatot nem sikerült.

- Carlisle – kiáltottam fel.

Azután pedig robbanásszerűen futott át rajtam a gyönyör mindent elsöprő élménye, de úgy, hogy még a kislábujjam is görcsbe rándult. Csukott szemmel próbáltam lehiggadni, miközben kedvesem kezei mindenhol simogattak, ahol csak értek. Miután pedig végre sikerült megint normálisan vennem a levegőt, kinyitottam a szemem, és egy nagyon boldog, és elégedett szempár nézett vissza rám. A szeme azonban még mindig éjfekete volt a vágytól. Egy szempillantás alatt felültem az asztalon, egészen kicsúszva a széléig, és szenvedélyesen megcsókoltam. Aztán pedig elindultam ajkaimmal lefelé. Végigcirógattam az álla vonalát, a nyaka ívét, majd hosszan elidőztem a tökéletes mellkason. Miközben egyik kezem már a hasát simogatta, a másik pedig a gerincén kalandozott. A hasán tevékenykedő kezem lassan egyre lejjebb csúsztattam, míg el nem értem büszkeségét, aminek már igen szűkös volt a helye. Gyengéden végigsimítottam rajta, mire Carlisle halk dorombolásszerű morgást hallatott. Imádtam ezt a hangot, ami ilyenkor feltört a torkából. Egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy neki is olyan jó, mint nekem. Egy határozott mozdulattal megszabadítottam az utolsó felesleges ruhadaraboktól, majd fészkelődtem egy kicsit, hogy mindkettőnknek kényelmes legyen a helyzet. Szerelmem azonnal megragadta a derekamat, majd egy gyengéd mozdulattal egybeforrasztotta a testünket.

- Még… más… terveim… is… voltak – mormoltam a fülébe.

- Lesz még rá alkalmad, hogy megvalósítsd – tapasztotta be a számat.

Carlisle lassan és gyengéden mozgott, ahogy mindig, én pedig könnyedén felvettem vele a ritmust. Ismertük egymás testét. Minden egyes apró mozdulatunk tökéletes szinkronban volt a másikéval. Lágy, elnyújtott mozdulatok, melyek a lehető legtovább húzták szerelmünk beteljesedésének pillanatát, de pontosan ettől voltak annyira őrjítőek. Az igaz szerelem esküjét hordták magukban, azt, hogy egymáséi leszünk, ameddig csak világ a világ, de aztán kedvesem hirtelen megállt és megszakította a csókunkat, hogy a szemembe nézhessen.

- Carlisle – nyöszörögtem elégedetlenül.

- Annyira szeretlek – mosolygott rám.

- Én is nagyon szeretlek – emelkedtem fel, majd finoman megcsókoltam. Mire újra mozogni kezdett.

A mozdulataink egyre hevesebbek lettek, és néhány mozdulattal később már fel is kiáltottam az újabb kielégülés mámorában, szerelmem pedig felkiáltott, és rám hanyatlott, hogy szorosan magához öleljen, és apró csókokkal halmozzon el, miközben én simogatom a hátát. Sosem siettük el a szeretkezés után a felkelést, és a felöltözést. Carlisle mindig is tökéletes szerető volt. Sosem tudtam volna elképzelni nála fantasztikusabbat. Gyengéd, szeretetteljes, odaadó, és figyel a részletekre. Vele olyan szerelmeskedni, mintha én lennék a világ legdrágább kincse, és minden egyes pillanat csak az én boldogságomról szólna, miközben én is boldoggá teszem őt. Leírhatatlan kötelék, amit emberként sohasem volt alkalmam átélni. Amióta viszont vámpír lettem csakis szép, és jó érzések árasztanak el a családom közelében. Annyi csodálatos dolgot kaptam a férjemtől, amit egyetlen egy embernő sem kívánhat egy egész élet alatt. Mit kívánhatnék még, amikor minden felülmúlhatatlan közöttünk?

- Min gondolkozol, édes? – mormolta a hajamba.

- Semmin – vágtam rá. Kicsit szégyenlős vagyok kitárulkozni szavakban is ezekről a dolgokról. Mindig is inkább gesztusokkal mutattam meg a szeretteimnek, hogy mennyire fontosak a számomra.

- Valamin mégis csak, mert nagyon elrévedt a tekinteted – nézett rám az immár aranybarna szemeivel.

- Csak rajtunk gondolkodtam – simogattam meg az arcát. Végül is Carlisle előtt nem kell szégyellnem semmit.

- Ez elég vészjóslóan hangzik – feszült meg egy pillanatra.

- Nem, semmi rossz nem jutott eszembe. Csakis is szép emlékeim vannak veled – tiltakoztam gyorsan. Nem kell, hogy butaságokon törje a fejét, mert semmi rosszat nem tett. Nem is tudna.

- Akkor elmeséled, hogy mire gondoltál? – vetette be a leglágyabb tekintetét.

- Ez nem tisztességes, még vámpírként is elolvadok ettől a nézéstől, és ezt pontosan tudod, és még ki is használod – mondtam vádlón.

- Ha egyszer csak ez válik be, hogy megtudjam a legmélyebb titkaidat – csillantak fel a szemei.

- Csak az járt a fejemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy az enyém lettél – vallottam be. – Tudom, hogy ezt már mondtam, de sosem vagyok képes betelni veled. A szerelmeddel, a gyengédségeddel, mindennel, amit adtál nekem.

- Ez fordítva is igaz, kedves – mosolygott rám lágyan. – Te vagy a legtökéletesebb feleség, és anya a világon. Senki sem kívánhatna többet nálam az élettől. Szerelem, család, béke, és szeretet. Csodálatos élet, aminek nagyon jelentős részét te töltöd ki. Nélküled sosem voltam teljes mértékben boldog, de veled megismertem, hogy milyen a mindent elsöprő szerelem, és odaadás. Érdemes volt évszázadokat várni rád – mondta őszintén. Majd lassan újra mozogni kezdett bennem.

- Carlisle – sikkantottam fel meglepetten.

- Tudod, ez itt a nászutas lakosztály. Milyen pár lennénk, hogyha nem használnánk ki kellőképpen? – nézett rám elborzadva.

- Teljesen igazad van, nem lenne szép, hogyha nem töltené be szegény szoba a funkcióját – bólogattam két sóhajtás között.

- Örülök, hogy ilyen gyorsan sikerült meggyőznöm – harapott finoman a fülcimpámba.

- Nem nagyon kell győzködni semmiről, amíg ilyen terveid vannak – mondtam határozottan. – Akár két hétig ki sem mozdulunk innen, hogyha ilyen bánásmódban részesítesz.

- Csábító ajánlat, de tudom, hogy kíváncsi vagy a városra. Viszont ma egész nap, és éjjel is csak az enyém leszel – jelentette ki határozottan.

- Nem fogok tiltakozni, de most már hallgass – rántottam magamhoz a fejét, és betapasztottam a száját.

Nyelve azonnal finoman puhatolózni kezdett, én pedig készségesen bebocsájtást engedtem neki, és követtem minden mozdulatát. Egyre gyorsabb, és hevesebb lett a mozgása, én pedig azon kaptam magam, hogy nemhogy sóhajtozom, és nyögdécselek, de úgy sikoltom és kiabálom a nevét, mintha az életem múlna rajta. Attól tartok, hogy lehet, hogy egy kicsit túl hangos is vagyok, és még a folyosón is könnyedén lehet hallani, de most még ez sem érdekel. A gyerekeink messze vannak, itt pedig nem ismerek senkit, úgyhogy felesleges is lenne aggódni.

- Esme – kiáltott fel hirtelen szerelmem is. Majd néhány utolsó, lassú mozdulat után ismét rám hanyatlott. – Ez hihetetlen volt. Még sosem voltunk ennyire… az első nászutunk óta…

- Igen, tudom – bólintottam rá én is.

Igaza van a férjemnek. Még soha nem voltunk ennyire felszabadultak, mint amilyenek most, és a szigetünkön. Nem próbálunk halkabbak, visszafogottak lenni, hanem kieresztjük a felgyülemlett feszültséget, amit otthon sosem tennénk meg. Hiszen a szülői feladatok ellátásához felelősség is társul. Egy olyan szülőt, aki minden éjjel hangosan „koncertezik” a gyönyörtől a szomszéd szobában nem vesz komolyan a gyermeke, de egy komoly, mégis szeretetteljes családfőt, és anyát meghallgatnak. Nekünk ez az elvünk. Ráadásul Edwardot sem szeretnénk kínozni a tomboló vágyaink megtestesítésével.

- Oh – néztem le meglepetten, amikor újra megéreztem férjem vágyát. Nem is gondoltam bele, hogy már én is ennyire hiányoztam neki. Bár tény, hogy én is már majd megőrültem, hogy kettesben lehessünk, és egy apró határt se szabjunk a vágyainknak.

- Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék – nézett rám Carlisle kissé zavarban. Azután pedig az ölébe vett, majd átsétált velem a szobán, hogy a hatalmas ágyra tegyen.

- Nem kell semmit sem mondanod – húztam újra magamra. – A kialakult helyzetet maximálisan bóknak veszem – kuncogtam fel.

- Nekem elhiheted, hogy ez csak és kizárólag neked szól – mondta miután magam alá fordítottam.

- Ez igazán hízelgő Mr. Cullen – csaptam le a mellkasára, miután kényelmesen elhelyezkedtem felette.

- Az ön felelőssége Mrs. Cullen, teljesen megőrjít – markolt Carlisle a lepedőbe, mikor megmozdítottam a csípőmet. – Esme – nyögött fel, amikor elkezdtem a nyakát harapdálni.

- Te kezdted, úgyhogy viseld a következményeit – néztem rá szigorúan. – Ha neked lehet, akkor nekem is – mormoltam a bőrébe.

- Akkor ezt túl is tárgyaltuk – markolt a fenekembe.

Most rajtam volt a sor, hogy hangot adjak elégedettségemnek, és gyorsabb tempóban kezdjek el mozogni, úgy, ahogy Carlisle diktálta a kezeivel. Mozdulataim egyre több szenvedélyt tükröztek, egészen addig, míg kedvesem fel nem kiáltott. Ekkor már én sem bírtam tovább tartani magam, és hagytam, hogy az újabb szenvedélyes pillanat sikolyt csaljon ajkaimra.

- Azt hiszem, hogy kicsit elragadtattuk magunkat – pihegtem a mellkasán, miközben ő a hátamat cirógatta.

- Szerintem pedig csak kiadtuk magunkból a felgyülemlett feszültséget – puszilta meg Carlisle a vállamat.

- Ez a mondat most olyan volt, mintha egy kamasz mondta volna – nevettem fel. – Ez a hangsúly, és meggyőződött stílus.

- Kénytelen vagyok én visszafiatalodni hozzád, te kis csitri – fordított maga alá.

- Azt hiszem, hogy semmilyen területen nem jelent problémát nálunk a korkülönbség – mondtam határozottan.

- Valóban nem – furakodott be a combjaim közé.

- Carlisle… - kerekedtek el a szemeim.

- Ki kell használnunk az éjszaka hátralevő részét – motyogta a mellemre. – Holnapra ígértem neked egy városnézést, úgyhogy a holnap Párizsé, de a ma éjszaka csakis a miénk.

- Még átértékelhetjük a programot – sóhajtottam halkan. Majd teljesen átadtam magam a férjem szenvedélyének…

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 8. fejezet

8. fejezet


SZIASZTOK! A KÖVETKEZŐ FEJEZET ELEJÉN LESZ NÉHÁNY KÉP IS, AMI MAJD ILLUSZTRÁLJA AZ ÚJ JANE-T :D ADDIG IS JÓ SZÓRAKOZÁST A FEJIHEZ. PUSZI, DRUSILLA

(Paul szemszöge)



Egyszerűen hihetetlen volt Jane-nel csókolózni. Sokkal szenvedélyesebb, és lágyabb volt, mint képzeltem. Azt hittem, hogy egy ilyen romantikus helyzetben is éppen ugyanolyan vad lesz, és féktelen, esetleg még kegyetlen is, mint amilyen minden nap. Viszont legnagyobb örömömre tévedtem. Lágy volt, és ártatlan, mintha tényleg egy fiatal tinédzser lányt érintettem volna, akihez még soha senki nem ért rajtam kívül.

- Annyira gyönyörű vagy – mondtam miután megszakítottam a csókot.

- Ne mondj nekem ilyeneket – fordította el az arcát. – Sosem voltam szép, és nem is tudok az lenni.

- Hogyha hagyod, akkor bebizonyítom az ellenkezőjét – mondtam határozottan.

- Nem tudod – zárta meg a fejét.

- Miben fogadunk? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Öhm… nem tudom. Én még sosem fogadtam, úgyhogy ha van ötleted, akkor ne tartsd vissza magad – nézett rám bizonytalanul.

- Rendben. Tehát, hogyha meg tudlak győzni róla, hogy gyönyörű vagy, akkor átköltözöl a lakosztályomba egy hétre, és hagyod, hogy átalakítsam egy kicsit a ruhatáradat, de természetesen közös megegyezéssel – ajánlottam.

Pont itt lenne az ideje, hogy a legtöbb fekete holmija megismerkedjen a kukával, és vigyünk egy kis színt az ízlésvilágába. Lehet, hogy ez főleg nekem lenne jó, mert úgy még jobban felizgatna, de egy próbát mindenképpen megér. Szerintem mindenki el lenne kápráztatva Jane látványától, hogyha megváltozna egy picit a stílusa.

- Nem is tudom – bizonytalanodott el.

- Talán a nagy, és rettegett Jane Volturi megijed néhány ruhától? – hecceltem. Hogyha így beszélek hozzá, akkor egészen biztos, hogy beadja a derekát. Nem szereti, hogyha bárki is gyengének, vagy félősnek meri mondani.

- Nem, én semmitől sem félek – mondta ingerülten. – Áll az alku – nyújtotta a kezét. Én pedig azonnal elfogadtam, és megráztam.

- Akkor, menjünk – fogtam meg a kezét. – Itt a megfelelő alkalom egy kis éjszakai vásárlásra, és utána pedig csapunk egy divatbemutatót. Pontosabban te, és én pedig lefotózlak majd a különféle kompozíciókban. Utána pedig megvitatjuk a kérdést, hogy milyen is vagy valójában.

- Most akarsz vásárolni? Hiszen ilyenkor minden zárva van – döbbent meg.

Olyan kis aranyos, ha tudná, hogy mindent elrendeztem már mielőtt még tudta volna, hogy mit fogunk csinálni. Nem voltam biztos benne, hogy bele fog menni a dologba, de a biztonság kedvéért azt akartam, hogy meglegyen a lehetőségünk a projektre.

- Nem…nem – ráztam meg a fejem. – Az a bolt, amire nekünk szükségünk van éjszaka is nyitva tart ma a mi kedvünkért – húztam ki magam büszkén.

- Te ezt eltervezted – bökött mellkason vádlón.

- Ami azt illeti – vallottam be a bűneimet.

- Szégyelld magad, ez igazán nem szép. Volt három napod, hogy mindent eltervezz ellenem, és most már csak végre kell hajtanod – morgolódott.

- Na hari – vigyorodtam el. – Nem kötelező a program, de nagyon reméltem, hogy igent mondasz végül – pislogtam rá ártatlanul. Na jó, talán annyira nem volt szende pislogás. Én olyat nem is tudok. Már kisbabaként is pimasz voltam anya szerint, és ez azóta csak rosszabb lett. Hála az égnek! – Na, Jane, kérlek – húztam az ölembe egy gyors mozdulattal. – Gyere el velem nézelődni – mormoltam a nyakába. Majd lassan végigcsókoltam egészen a szája széléig.

- Ez… nem… tisztességes – hajtotta hátra a fejét.

- Tudom, hogy nem az, de célravezető – haraptam bele egy kicsit a nyakába, mire hangosan felnyögött. Hohó, érzékeny pontra leltem. Potenciális zsarolóforrás. – Eljönnél velem sétálni egyet, és közben megállunk egy pár percre, amíg próbálsz – szántottam végig fogammal a sebhelyén.

- Jól van, meggyőztél – sóhajtott fel.

- Helyes – pattantam fel. Majd édes terhemet letettem az ágyra. – Egy perc és indulhatunk – rohantam a szekrényhez. Azután pedig kivettem a páncélkazettába zárt hitelkártyámat. Nagyon-nagyon sok dolgot fogunk venni Jane számára. – Már mehetünk is – kaptam el a kezét, és magam után húztam.

- Na jó, de csak olyan ruhákat veszünk meg, amik ízlésesek – emelte fel a kezét fenyegetően.

- Nyugodj meg, megtaláljuk a neked valót – kacsintottam rá.

Mh… ha tudná, hogy első körben a fehérnemű választékot fogjuk átvizsgálni. Hát lenne egy-két ötletem, hogy mit vehetne fel Jane. Már a gondolattól is kellemes bizsergés futott végig a testemen. Jane fűzőben, szaténban, csipkében, selyemhálóingben. Oh, igen… Az igazat megvallva nincs baj a Csőrikét ábrázoló pólóval sem, de azért egy ilyen kombinációban. Huh.

- Khm… miről fantáziálsz? Csak azért, mert nem tudom észrevetted-e, de… - pislantott zavartan az övem felé. Ajaj, hát igen, a férfiak lebuknak, hogyha túl jól érzik magukat.

- Semmi, bocsánat, csak egy kicsit elkalandoztam – köszörültem meg a torkomat. Habár, ha jobban belegondolok, ezen nincs mit szégyellnem. Tetszik nekem ez a lány, és kész. Ez egy teljesen természetes reakció ebben az esetben.

- Aha, kicsit…

- Hé, ne pimaszkodj, meg megismertetem veled, hogy milyen érzés zavarba jönni – mondtam gonoszan.

- Nem lehet, ugyanis, most, ahogy mondtad, vásárolni megyünk, hogy bebizonyíthassam, hogy nekem van igazam.

- Mehetünk, de azért, mert rácáfolok a véleményedre – mondtam, amikor odaértük a bolt elé. – Befelé.

- Állj, ez egy fehérneműbolt – nyelt egy hatalmasat.

- Igen, először alul kell felöltöznöd. Utána jöhetnek a stílusod ékei is. Na, gyere – kezdtem el befelé húzni.

- Nem, nekem nem kell ilyesmi. Nem mindegy, hogy mi van rajtam alul? – nyelt egy nagyot.

- Miért? Mit viselsz alul? – tett kíváncsivá.

- Semmi közöd hozzá – vágta rá dühösen.

- Ajaj, nagymama bugyit szimatolok. Hatalmas és tiszta pamut, hófehér alsónemű, nulla csipkedíszítéssel? – kérdeztem halkan.

- Nem, ez egyáltalán nem nagymamás, ez csak praktikus – morogta az orra alá. – Egyébként is teljesen mindegy, hogy mit viselek. A munkaviseletem fekete. A melleim a melltartóhoz kicsik, a fűző már annyira nem divat, a bugyimat pedig senki sem látja, úgyhogy már mehetünk is tovább. Kéne egy pár új cipő – próbált meg elmenekülni.

- Nana – kaptam el a derekát. – Ígértél egy esélyt, tehát befelé – húztam vissza magamhoz.

- Öltözködéssel, nem pedig bugyikkal kapcsolatban – vágta rá azonnal. – Felsőruházat, és cipő. Az én olvasatomban ezt jelenti a projektünk.

- Hatalmas tévedés, a fehérnemű nagyon, de nagyon fontos. Hogyha te szexinek érzed magad, akkor mások is annak fognak látni. Amíg viszont úgy érzed, hogy csak szerencsétlen, alulfejlett, tinédzser bőrbe bújtatott szörnyeteg vagy, akkor senki sem fog igazán látni, csak aki komolyan figyel is – magyaráztam komolyan.

- A tényeken változtat, hogyha talpig csipkefehérneműbe, és rózsaszín tütüben parádézom? – kérdezte cinikusan.

- Na jó, tudod mit, feladom – szusszantottam dühösen. – Menjünk vissza a kastélyba, és úgy élheted a közönséges kis életed, ahogy akarod. Maradj csak ilyen begyöpösödött, kegyetlen, talpnyaló kis fruska – kiabáltam rá. Ebből most már tényleg elég volt. Nem is akar igazán megváltozni, pedig azt hittem, hogy most már sínen vagyunk.

- Szerinted miért lettem ilyen, amilyen? Hogyha ezt úgy érzed, hogy talpnyaló vagyok, akkor nincs miről beszélnünk. Igenis fontos a számomra a Mester és a parancsai, és mérhetetlen hálával tartozok neki a testvéremmel együtt. Megégtem volna aznap. Még nem töltöttem be a tizenhatot. Soha nem csókolt meg senki, soha nem ért hozzám senki, nem volt egy gyengéd érintés, pár kedves szó az életemben, mert mindenki szerint boszorkány voltam. Tudod, hogy az én időmben mit jelentett az? Jó esetben gyorsan felakasztanak, rosszabb esetben vízbe fulladsz, mert a módszer egyszerű, ha sikerül a vízen maradnod, akkor boszorkány vagy, és megölnek, ha nem sikerül a felszínen maradnod, akkor sajnálják, hogy tévedtek, de megfulladsz. A legrosszabb lehetőség pedig a máglyahalál volt. Fogalmad sincs milyen érzés, amikor az anyád, aki megszült téged, akiben feltétel nélkül bízol hagyja, hogy a fákra kötözzenek. A csupasz talpad telemegy szálkával, és érzed, ahogy a húsodig hatolnak a vékony fadarabok. A lábad már ég, holott a lángok még nem is érték el. A tüdőd kétségbeesve könyörög a levegőért, mert a forróság, ami a tűből árad, és a füst megöli a számodra létfontosságú oxigént, és te fuldokolsz, miközben már égsz. A szemedet becsukod, hogy legalább azt megvédd valahogy. Könyörögsz az életedért, mert nem szolgáltál rá arra, hogy meggyilkoljanak egy képességért, amit nem kértél. Nem tudod, hogy min mentünk keresztül Alec és én, mert nem élted át.

- Most már tudom – mosolyodtam el halványan. – Jobban érzed magad? – kérdeztem elégedetten.

Végre kiadta magából a dolgot. Nem úgy terveztem, hogy éjszaka, és egy sikátorban fog megtörténni, de végül is ez mindegy is. A lényeg, hogy megszabadult végre a fájdalmaitól. Kiadta magából a már régen benne szunnyadó kétségbeesést, és haragot.

- Ami azt illeti, igen… - kerekedtek el a szemei. – Mármint. Nagyon-nagyon régóta most először nem vagyok dühös. Ez bizsergető érzés – sóhajtott fel.

- Már éppen ideje volt. Akkor…? – böktem fejemmel eredeti célunk felé.

- Öhm… nem vagyok biztos benne – harapta be az alsó ajkát.

- Én pedig igen, gyere, bízz bennem. Egy icipici átfazonírozással igazi, dögös, boldog nőt faragok belőled.

- Vagyis lányt – kezdte el a gyűrögetni a pólóját.

- Nem, nőt – ráztam meg a fejem. – Igazi nőt. Mert te nem holmi kislány vagy. Te az én csajom vagy – kacsintottam rá.

- A csajod, mi? – emelte égnek a tekintetét. – Na, ne etess.

- Miért? Nem akarsz az lenni? – kérdeztem kissé csalódottan. – Pedig hosszú távú terveim voltak veled.

- Mint például? – kérdezte kíváncsian.

- Ezt inkább nem a nyílt utcán fogom érzékeltetni – simítottam végig a karján.

- Oh – sütötte le a szemeit. – Ezért akarsz ide berángatni, mi? Félsz tőle, hogy meglátod a fehérneműmet, és elborzadsz.

- Nem mondhatnám – vigyorodtam el. – Ha nem tetszik, akkor legalább jogosan fogom letépni a formás idomaidról – mértem végig elégedetten.

- Ne beszélj már zöldeket – legyintett, de azért elindult az ajtó felé.

- Majd meglátod, ha hazaértünk a lakosztályomba, és a rabom leszel egy ideig, mert a fogadást én nyerem, az egészen biztos – suttogtam magamnak.

Majd követtem Jane-t, aki elborzadva állt az üzlet közepén. Hát igen, gondoltam, hogy nagy lesz az első sokk. A mai divathoz sokkal inkább illik a tanga, vagy a francia bugyi, mint a sima hagyományos fazon. Pont ez a jó a női kiegészítőkben. Ma már vadítóan festenek.

- Segíthetek? – lépett Jane elé egy kedves eladólány.

- Igen – válaszolta kissé bizonytalanul a kérdezett. – Hol vannak a normális fehérneműk? – kérdezte suttogva. Hm… mintha nem hallanám.

- Mit ért normális alatt? – döbbent meg a lány.

- Olyan bugyit, ami takarja a hátsómat – bökött vádlón a tangák felé.

- Oh, értem. Tehát nem szeretne tangát – mosolyodott el az eladó.

- Ebben mi a vicces? – kezdett el Jane begurulni. Úgyhogy küldtem felé egy kis nyugalmat.

- Nem vicces, hölgyem. Elnézést. Csak meglehetősen különös, hogy egy ilyen fiatal lány nem a legdivatosabb viselet felé húz. Manapság már szinte lehetetlen eladni hagyományos fazonú, vagy francia bugyit, mert mindenki a lehető legkisebb alsóneműt keresi – magyarázkodott a lány zavartan. – Ha megengedi, akkor elmondom, hogy én se vagyok tanga párti.

- Oh, így mindjárt más – mosolygott rá Jane. – Akkor mutasd meg nekem a normális holmikat – csillant fel a szeme.

- Rendben, gyere velem – indult el a lány hátra. – Ön gondolom itt várakozik – nézett rám kérdőn.

- Hát, ami azt illeti – próbálkoztam be.

- Igen, az úr itt várakozik – mutatott Jane egy székre.

- Igenis, drágám – pitiztem neki. Mire felnevetett.

- Jó kisfiú – paskolta meg az arcom elégedetten. Majd elsietett a lány után.

- Csak szeretnéd – kiáltottam utána. Azért, mert most nem leskelődöm, még meg fogom látni a csipkecsodákat hamarosan.



(Jane szemszöge)



Egészen jól éreztem magam az eladóval hátul, a normál és francia bugyis együttesek között. Valamiért megint csak a fekete alsóneműk hoztak lázba, de a vörösekkel még tudnék mit kezdeni. Azok is nagyon kellemes látvány nyújtottak. A lány, mint megtudtam Mary sorban hozta oda nekem a szebbnél szebb, és ráadásul praktikus darabokat is. Egy fekete, fiatalos, mégis diszkrét együttes teljesen elvarázsolt. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer még izgatni fogják a fantáziámat a ruhák. Miután felvásároltam a fél boltot előhúztam a hitelkártyámat, de Paul megelőzött.

- Nem-nem, ma éjjel az én vendégem vagy – csúsztatta vissza a kártyámat a zsebembe.

- Nem fogadhatom el – ráztam meg a fejem.

- Kérlek, ez olyan férfidolog – nézett rám esdeklőn.

- Hát jó – egyeztem bele. Úgysem tudom majd meggyőzni róla, hogy ez nem szükséges.

Néhány perc alatt Mary összeállította a számlát a kétszatyornyi szexis holmimról, majd Paul és én tovább indultunk valahová, de arról fogalmam sem volt, hogy hová.

- Hétköznapi viseletet vásárolunk neked – válaszolta a ki nem mondott kérdésemre. – Olyat, amiben mászkálhatunk majd, hogyha nem vagyunk szolgálatban.

- Honnan? – kérdeztem döbbenten.

- Fogom a kezed – nyomott puszit a homlokomra.

- Tényleg – néztem le mosolyogva az összekulcsolt ujjainkra.

- Gyere, már meg is érkeztünk – húzott be egy hatalmas boltba.

Amikor beléptem a lélegzetem is elállt. Ennyi ruhát még soha életemben nem láttam, és egyik sem volt fekete. Hát ez érdekes lesz. Nem igazán az én stílusom ez a hely.

- Nem kell a negatív hozzáállás – nézett rám Paul komolyan.

- Jól van, nem kezdtem el megint – adtam meg magam. Úgysem lesz esélyem vitatkozni vele. Hogyha valamit akar, általában véghezviszi a makacsságával.

- Helyes – biccentett elégedetten. – Ez az, gyere ezt próbáld fel – húzott ki egy felsőt a kupacból.

- Na nem – ráztam meg a fejem. – Ez babarózsaszín.

- Lehet, de ez a szín divatos, és szerintem nagyon is jól állna neked – nézett rám boci szemekkel.

- Egyezzünk meg. Vehetünk színes ruhákat nekem, de nem megengedett a kihívó, a túl babás, vagy az ízléstelen. Rendben? – kérdeztem szúrós szemekkel.

- Hát legyen. Akkor mit szólnál a piros, és vörös árnyalatokhoz? – kérdezte kíváncsian. – Tudom, tudom, csak Szent Marcus napján lehetsz ünnepi piros köpenyben, de az utcán egyébként is hordhatsz ilyesmit. Ezek nem „munkaviseletek” – mutatott idézőjeleket.

- Tudom, hogy mi a különbség a munka és a szórakozás között – szegtem fel az államat dacosan.

- Aha… hallgatom az elsöprő tájékoztatót – foglalt helyet egy széken.

- A munka az, amikor a Mester kiadja az utasítást, és te végrehajtod – definiáltam a helyzetet.

- Igen, ez így igaz. Na és mi a szórakozás? – kérdezte kíváncsian.

- Hát… a szórakozás az, amikor… - kezdtem bele, de elakadtam.

- Hadd találjam ki, „amikor a Mester kiadja az utasítást, és te végrehajtod” – idézte a szavaimat.

- Tulajdonképpen nem – mosolyogtam rá konokul.

- Nocsak, akkor halljuk – csillantak fel a szemei.

- A szórakozás az, amikor elrabolsz két napra a kastélyból, és mindenféle új dolgot csinálunk együtt, amit még nem próbáltam – nyomtam puszit az arcára. Mire elég furcsa döbbent fejet vágott. – Most mi van? Nem volt jó? Te is így csináltad nemrég – kérdeztem értetlenül.

- Nagyon is jó volt, én csak ledöbbenten. Elég váratlanul ér tőled ez a közvetlen viselkedés, de határozottan tetszik – kaptam egy gyors csókot.

- Hát, talán változtam egy kicsit, de ettől még nem kell, hogy azt hidd, hogy bármit is el tudsz érni nálam, hogyha én nem akarom – intettem szigorúan.

- Oké, felfogtam. Eszembe sem jutna, hogy irányítható vagy bármilyen szempontból – mondta komolyan.

- Helyes – biccentettem.

- Az ott tetszik – böktem egy szerelésre. Egész jó, el tudnám képzelni magam benne, talán. Mindenesetre Csőrikénél kicsit már komolyabb viselet.

- Rendben, akkor lássuk – terelgetett egy próbafülke felé.

- Jól van, jól van, megyek már – kuncogtam fel.

Bementem a fülkébe, majd gondosan elhúztam a függönyt, és villámgyorsan felvettem magamra a ruhát. Tulajdonképpen egész jó volt. Legalábbis nekem tetszett. Elhúztam a függönyt, majd kiléptem Paul elé az új szerelésemben. Azután pedig kecsesen körbefordultam. Már amennyire tudok én olyat. Eddig még nem igazán kísérleteztem vele.

- Gyönyörű vagy – kerekedtek el Paul szemei. – Magam sem választhattam volna neked jobban. Ez tökéletes.

- Köszönöm – sütöttem le a szemeimet.

- Várj, találtam neked még valamit – nyújtott felém egy egyrészes ruhát.

- Nem hiszem, hogy ilyesmire szükségem lenne – motyogtam zavartan.

Ez túl kivágott, túl kihívó. Nagyon mély ez a dekoltázsa. Nekem pedig nincs is mit beletenni. Bár ez a push up dolog vagy mi, még nekem is csinált melleket, amikor a fehérneműket próbáltam.

- Csak egy próbát a kedvemért – nézett rám könyörgőn.

- Na jó – sóhajtottam fel. Majd visszavonultam a fülkébe. Nincs is rajtam melltartó, így borzalmas lesz. Na mindegy, úgysincs nagy jelentősége. Gyorsan felkaptam, majd megint kivonultam Paul elé.

- Te jó ég – nyelt egy nagyot. – Ezt határozottan megvesszük – legeltette végig rajtam a szemeit. – Sőt egy padlizsánt, és még két bordót, meg feketét. Ezek a ruhák nem fognak sok időt átvészelni.

- Paul, egy kicsit diszkrétebben. Kocsányon lógnak a szemeid – takartam el a melleimet a kezeimmel.

- Bocsánat, de… huh, nem is tudom, hogy mit mondhatnék, egyszerűen elképesztő vagy ebben.

- Hát akkor köszönöm, azt hiszem – mosolyogtam rá. Ez igazán hízelgő, de éppannyira különös is.

Átöltöztem a saját ruháimba, majd visszamentem Paulhoz, aki időközben már ki is fizette amit vásároltunk. Pontosabban vásároltam.

- Na, akkor most irány a szálloda és csinálunk rólad néhány sztárfotót – nyújtotta a karját.

- Jól van, de csak és kizárólag ízléses fotókat – mondtam komolyan.

- Úgy lesz, esküszöm – emelte fel a kezét. Majd az egyik kezében az összes szatyrot cipelte, míg a másik karját még mindig nekem kínálat.

- Jól van, akkor menjünk – egyeztem bele, és elindultunk a szállásunk felé.