Történet szerelemről és családról - 59. fejezet

Az első nap Párizsban




(Carlisle szemszöge)



Csodálatos napot, és éjszakát töltöttünk el a szobánkban. Most pedig itt fekszünk a feldúlt ágyban, és szerelmem a mellkasomhoz simul. Tökéletes életem van, aminél többet szinte kívánni se lehetne. Főleg, hogyha ilyen felesége van valakinek. Odaadó, gyengéd, szeretetteljes, és nem utolsó sorban ő is annyira vágyik rám, mint én rá. Legalábbis a tegnapi napból és az éjszakából ez egyértelműen kiderült. Most viszont már egy új napra virrad, úgyhogy itt lesz az ideje egy kis városnézésnek, ahogy ígértem.

- Hajnalodik – simítottam végig szerelmem hátán.

- Igen, rohan az idő – sóhajtott fel Esme. Majd még jobban a karjaim közé fúrta magát. – Mit nézzünk meg ma? Vagy inkább maradjunk itt? – harapta be az alsó ajkát, miközben rám nézett.

- Mit szólnál, hogyha minden nap megnéznénk egy-két dolgot, utána pedig elzárkóznánk a világ elől? – ajánlottam a lehetőséget.

- Ez nagyszerű gondolat – mosolyodott el. - Ma nézzük meg a csatornarendszert, amiről beszéltünk, és talán a régi munkahelyedet is megtekinthetnénk. Kíváncsi vagyok, hogy hol dolgoztál egykor.

- Rendben, akkor öltözzünk fel, és már indulhatunk is – nyomtam gyors csókot a szájára. Majd felkeltem őt is magammal húzva.

- Te jó ég – kerekedtek el Esme szemeit. – Ezt mi csináltuk? – mutatott körbe a kissé, vagy talán nagyon feldúlt szobán.

- Ami azt illeti, igen. Elég sok közünk van hozzá, sőt – mosolyodtam el büszkén.

- Ki kell takarítanom, mit fog szólni a szobalány, amikor meglátja ezt a viharverte szobát – tekerte maga köré a lepedőt, majd az először az asztalhoz sietett.

- Arra fog gondolni, hogy valakik nagyon is jól érezték itt magukat. Drágám, ha ilyen mozdulatokat teszel, akkor nem fogunk sehová sem eljutni – nyeltem egy nagyot, mikor ráhajolt az asztalra. Ezzel kiemelve a formás hátsóját.

- Nem fogom így hagyni ezt a szobát, hiszen teljesen viharvert. A ruháink cafatokban hevernek, az asztal enyhén megrepedt, az ágyfüggöny félig leszakadt, és még ki tudja, hogy milyen károkat tettünk a szobában. Nem bukhatunk le.

- Édesem, tudod, néha az emberek is elragadtatják magukat egy kicsit. Szerintem láttak már ilyet – léptem a háta mögé, és teljes testemmel hozzá simultam.

- Carlisle, ne bolondozz, nem hagyhatjuk így ezt a szobát – rázta meg a fejét makacsul.

- Nehéz eset vagy néha, kicsim – csóváltam meg a fejem.

- Ha segítesz helyreállítani a szobát, akkor este boldogan feldúlom veled a fürdőszobát is. Közös fürdőzés kettesben, egymáshoz simulva, romantikus zene… - rebegtette meg a pilláit.

- Nem játszol tisztességesen – morogtam bosszúsan.

- A nők nem is arról híresek. Szóval, mi a válaszod? Elfogadod az ajánlatom? – kérdezte komolyan.

- Még szép, egy ilyen ajánlatot soha nem hagynék ki – villantak meg a szemeim. Városnézés után egy közös fürdő, ennél jobb nem is történhetne.

- Helyes, akkor kezdhetünk is pakolni – mosolygott rám szerelmem. – Öhm… így nem fog menni – harapta be az ajkát.

- Nem is kell sietnünk – tűrtem fel a szerelmem testét takaró lepedőt. – Vannak dolgok, amiket jobb pakolás előtt megejteni, nem gondolod? – haraptam bele kedvesem vállába.

- Talán – nyögött fel kéjesen, amikor megérezte mire készülök.

- Csak talán? – emeltem meg egy kicsit a csípőjét, hogy magamévá tegyem. Annyira gyönyörű volt, és meglehetősen nehéz volt neki ellenállnom eddig is. Most viszont miért tenném? Hiszen csak mi vagyunk itt, kettesben.

- Egészen biztos, hogy igazad van – dőlt rá teljesen az asztalra a zakómat szorongatva.

Lassan mozogtam, és gyengéden. Élvezve, hogy láthatom közben szerelmem minden rezdülését, és átszellemült arcát. Néhány mozdulat után azonban felém nyújtotta a kezeit, én pedig azonnal értettem a néma kérést, és felhúztam magamhoz. Apró teste lágyan simult hozzám, és tökéletesen összeilletünk így is.

- Tele vagy meglepetéssel – fordította felém az arcát.

- Sok mindent pótolnunk kell, és rengeteg dolog van, amit még nem tapasztaltunk – hajoltam le hozzá egy csókra.

Kezemet pedig legérzékenyebb pontjához csúsztattam, hogy még jobban az őrületbe kergethessem. Tudtam, hogyha így folytatjuk, akkor soha nem jutunk ki ebből a szobából, de nem bírtam ellenállni a feleségem bájainak. Mentségemre szóljon, hogy egyáltalán nem is akartam. A kezdetben lassú mozgásunk egyre gyorsabbá, és szenvedélyesebbé vált, éreztem, ahogy átjár a forróság. Tudtam, hogy már nem bírom sokáig, de szerelmem is közel járt már a beteljesüléshez. A következő pillanatban pedig felsikoltott, és ütemesen többször is megrándult gyönyörű teste a férfiasságom körül, ami engem is eljutatott a beteljesülésig.

- Akkor is ki fogjuk takarítani a szobát – pihegett szerelmem. Én pedig felnevettem.

- Elképesztő vagy, ami a rendet illeti – csóváltam meg a fejem.

- Rend a lelke mindennek, ez örökérvényű – tekerte vissza kedvesem maga köré a lepedőt. Mire panaszosan felmorogtam. Nagyszerűen állt neki a meztelenség, és otthon ezt nem igazán tehetjük meg. – Carlisle, várost nézünk, utána pedig folytatjuk, amit abbahagytunk – sétált elém. Majd végigsimított a mellkasomon, és a kezembe nyomott egy halom szakadt ruhát. – Ha minden ruhánkat eltépjük, akkor kénytelenek leszünk vásárolni egy-két francia modellt – nézett rám szégyenlősen.

- Hm… szóval szeretnél csínos ruhákat nézni – mosolyodtam el.

- Egy is bőven elég lesz, de az itteni modellek annyira megnyerőek. Újszerűek, vadak, és színesek. Mások, mint az otthoni ruhák. Persze, hogyha neked nem tetszenek, akkor nem kell – mondta hevesen.

- Édesem, rajtad minden gyönyörűvé válik, úgyhogy csak rajta, mindent megkapsz, ami megtetszik – mondtam komolyan.

- Annyira nem fogom magam elragadtatni – rázta meg a fejét.

- Istenem, bár néha elragadtatnád magad, úgy teljesen, amennyire csak tudod – sóhajtottam fel.

- Sosem voltam egy költekező típus, és ezt te is tudod – nézett rám szégyenlősen.

- Tudom, pedig próbálkozom, hogy ez megváltozzon – kacsintottam rá. – Mindent meg akarok adni neked.

- Drágám, tőled akkor is mindent megkapnék, amire vágyom, hogyha egy apró kis lakásunk lenne összesen. A pénz nem fontos, csak az, hogy boldogok vagyunk – intett le.

- Tudom, hogy te is úgy gondolkodsz, ahogy én, de ha már megadatott a vagyon, akkor szeretném, hogyha mindent megvennél magadnak, amire csak vágysz – válaszoltam miközben végigsimítottam a gerincén. – Na gyere, kitakarítunk, és megyünk a városba – mondtam.

Majd egy szempillantás alatt összekapkodtam mindent, ami elszakadt, és eltüntettem. Azután pedig rendbe raktam az ágyon a függönyt, eközben Esme minden mást megoldott, kivéve a hajszálrepedést az asztalon, amit emberi szem biztosan nem lát, de számunkra azt jelenti, hogy ezt az asztalt kénytelenek leszünk mostantól kímélni. Miután mindennel végeztünk nagy nehezen felöltöztünk, és kiléptünk a szobából. A folyosón összetalálkoztunk a szobalánnyal, aki amint meglátott minket kilépni a lakosztályból lehunyta a tekintetét, és elvörösödött. Attól tartok, hogy fültanúja lehetett az egyik kis kitörésünknek. Egy kicsit zavarba jöttem a ténytől, hogy hallottak minket, de annyira nem izgatott fel a dolog, mintha mondjuk Edward és Rose hallotta volna. Kíváncsian pillantottam kedvesem felé, de ő a jelek szerint szerencsére semmit sem vett észre az iménti kis afférból. Jobb is, hogyha nem tud róla, így nem fogja feszélyezve érezni magát.

- Szóval, akkor irány a csatorna, és utána pedig?

- Utána elmegyünk egy kis bevásárló körútra, aztán holnap megnézhetnénk az Eiffel-tornyot – ajánlottam a programlehetőséget.

- Oh, igen, de ma még nézzük meg a volt munkahelyedet is. Tényleg kíváncsi vagyok rá – nézett rám csillogó szemekkel.

- Rendben, ahogy szeretnéd – egyeztem bele azonnal.

Annyira aranyos volt, ahogy lelkesedett a munkám iránt. A kórházba egyelőre nem mert bejönni hozzám a vérző betegek miatt, de időnként küldött be süteményt a kollégáimnak, és kávét is, hogy jobban menjen a munka. Mindenki imádta Esmét, pedig voltak olyanok is közöttük, akik még soha nem is találkoztak vele. Kivételes ez a nő, ezt már akkor tudtam, amikor először láttam. Ahogy kiléptünk a szállodából szerelmem szemei elkerekedtek. Sejtettem, hogy eddig nem figyelte a látványt, hiszen sok elfoglaltságunk volt, de tudtam, hogy ez tetszeni fog neki.

- Ez gyönyörű – mutatott a torony felé. Azután pedig alaposan körbenézett. – Merre kell mennünk? – nézett rám tanácstalanul.

- Erre – mutattam balra. Azután pedig a karomat ajánlottam kedvesemnek, aki azonnal boldogan belém karolt.

- Először elviszlek a volt munkahelyemre, és utána mutatom meg a csatornarendszert, úgy a praktikusabb, mert a csatorna kezdetétől indul egy hatalmas sétálóutca, ahol az összes francia divattervező üzletei megtalálhatóak – magyaráztam lelkesen. Fel sem tűnt régen, hogy mennyire kedveltem Párizst. Valahogy megvolt a maga hangulata. Különleges ez a város.

- Remekül hangzik a terved – bólintott rá azonnal.

Csupán néhány percbe telt, és már oda is értünk a régi munkahelyemre. Természetesen sokkal modernebb, és szebb volt, mint akkoriban, de a lényege ugyanaz maradt. Segítség volt a rászorulóknak, és remény a reményteleneknek. Fantasztikus intézmény. Esme izgatottan nézett körbe, amikor bementünk, és csodálattal figyelte a tevékenykedő embereket, a sok segítő kezet a nincstelenek mellett.

- Elnézést, de az intézmény ezen szárnya nem látogatható turisták számára, így is kevés a segítőnk, nincs időnk még arra is, hogy erre kószálókra figyeljünk. Az itt lévők nehéz helyzetben vannak, és nem illik őket megbámulni. A másik ajtón kell bemenniük, a másik oldalon, hogyha szeretnék megtekinteni az intézmény múltját – mondta egy harmincas éveiben járó férfi. Mögüle pedig egy apró kislány pislogott kifelé félve.

- Szia, kicsikém – mosolygott rá Esme. – Hol van az anyukád? – guggolt le hozzá szerelmem. Mire a kislány megrázta a fejét.

- Süket, nem érti meg, hogy miről van szó, és mivel még túl kicsi hozzá, hogy olvasson, így nem ért ő sem minket. Viszont most, kérem, távozzanak – mondta a férfi.

Én pedig már készültem felhúzni magamhoz szerelmemet, amikor hirtelen mutogatni kezdett a kislánynak valami jeleket, amire a kicsi elmosolyodott, és ő is heves mutogatásba kezdett. Elképedten néztem szerelmemet, aki néhány pillanattal később felnézett ránk.

- A kislány neve, Marie Duflo. Tegnap keveredett el az Eiffel-toronynál a szüleitől, és nem talált vissza hozzájuk. A főutcán lakik a hetvennyolcas szám alatt – mondta kedvesem határozottan.

- Köszönöm, asszonyom. Fogalmam sem volt, hogy hogyan fogom kideríteni, hogy hova valósi a kislány. Vagyis, Marie. Így viszont most azonnal haza tudjuk vinni a családjához – nézett ránk hálásan a férfi.

- Igazán nincs mit – mosolyodott el Esme is.

Marie pedig odalépett hozzá, és hálásan megölelte. Hát igen, az én feleségem. Húztam ki magam büszkén. Mindig önzetlenül segít, ahol csak tud.

- Ha gondolják, akkor itt át tudnak menni a másik épületbe – mutatott egy ajtóra a férfi.

- Igazán kedves, köszönjük – biccentettem a férfi felé.

- Én köszönöm a segítséget, és elnézést a gorombaságért, de sajnos néhány ember csak kíváncsiságból jön be ebbe a szárnyba – mondta a doktor.

- Semmi gond, megértjük – legyintett kedvesem. – Viszlát – mondta kedvesen. Majd integetett a kislánynak is, azután pedig belém karolt, és átsétáltunk a másik oldalra.

- Azt hiszem, asszonyom, hogy magácska csupa rejtély – néztem Esmére kíváncsian.

- Úgy egy éve hoztak egy kisfiút az árvaházba, aki szintén süket-néma volt, és mivel vele is ugyanúgy szerettem volna beszélgetni, így az egyik árvaházi dolgozó segített nekem, hogy megtanuljam a nyelvüket. Egyáltalán nem nehéz, hogyha egyszer ráérzel, hogy melyik jel mit jelent – magyarázta a helyzetet.

- Elképesztő vagy – öleltem magamhoz, majd gyors csókot nyomtam az ajkaira.

- Ugyan, csak szeretek segíteni az embereken, ahogy te is – sütötte le a szemeit.

- Benne van a szíved, és a lelked is minden cselekedetben, és amikor azt hiszem, hogy már nem tudsz több meglepetést okozni nekem, akkor kiderül, hogy már megint csak tévedtem – néztem rá áhítattal.

Azután pedig nem feszegettem tovább a témát, mert tudtam, hogy feleségem szerénysége nem engedi meg, hogy egyfolytában róla áradozzak, legalábbis fennhangon nem tehetem. Ettől még csodálom őt. Elképesztő szenvedéllyel vigyáz a gyerekekre az árvaházban, összetartja a családunkat, és segít Rose-nak túl lenni a vele történtek nehezén. Egyszerűen hihetetlen.

- Gyere, inkább vezess körbe engem, kérlek – mondta kissé zavarban.

- Rendben, megmutatom a régi kórtermeket, ha még megvannak, és az orvosi szállásokat is – húztam magam után. Legnagyobb megdöbbenésemre a helyzet egy cseppet sem változott. Minden ugyanott volt, ahol régen, csak modernizálták a termeket.

- Ez egyszerűen fantasztikus. Nem is gondoltam volna, hogy akkoriban ekkora helyet építettek a rászorulóknak.

- Voltak jó uralkodók is akkoriban, bár rengeteg zsarnok is élt, de szerencsére megfelelő emberek is jutottak hatalomhoz. Szerettem ezt a helyet, különleges volt, és a jelek szerint még mindig az – mosolyodtam el. Öröm volt látni, hogy több száz éven át működik egy ilyen intézmény, és még mindig üzemel.

- Carlisle? Hahó – lengette meg szerelmem előttem a kezét. – Már a tizenhetedik században jársz? – suttogta a fülembe.

- Bocsáss meg – néztem rá kérlelőn. – Egy kicsit elkalandoztak a gondolataim.

- Semmi baj, gondoltam, hogy így lesz. Szeretem látni, amikor elégedetten tekintesz vissza a múltadra – bújt hozzám. – Egyébként is ráérünk, csak a miénk még egy hét és hat nap.

- Ez így igaz – simítottam végig a hátán. – Azért menjünk tovább, mert Párizs alapos megtekintésére nem lesz elég néhány nap.

- Már indulhatunk is – mosolyodott el és elfogadta a felajánlott karomat.

Lassan sétáltunk ki az épületből megnézve mindent, amit csak lehetett. Majd miután kiértük az utcára a legközelebbi lejárathoz vezettem szerelmemet. Nem volt nehéz lemenni mivel lépcsők vezettek a csatornába. Sosem értettem, hogy miért, de itt még ez is látványosságnak számított.

- Ugye itt nem akarunk túl sok időt tölteni? – fintorodott el Esme. – Nagyon áporodott a levegő.

- Csak mert nagyon kifinomultak az érzékeid, de nem, nem kell sok időt eltöltenünk itt. Csupán meg akartam mutatni, hogy milyen szépen ki van építve ez a rész is.

- A kiépítés valóban nagyszerű, de azért ennyi elég volt belőle – motyogta Esme az orra alá.

- Jogos, ez a hely valóban nem illik hozzád – nyomtam egy puszit a homlokára. – Gyere, a bevásárló utca tetszeni fog neked. Az itteni fehérnemű kínálat is, hogy is mondjam, mutatós – célozgattam.

- Úgy gondolod? – villantak meg szerelmem szemei. – Végül is, egy ideje nem jártam fehérnemű boltban. Mi lenne, hogyha amíg én betérek egy ilyen boltba, te is nézelődnél egy kicsit?

- Rendben. Egy óra múlva itt? Annyi idő elég lesz? – kérdeztem mosolyogva.

- Igen, az tökéletes lesz – egyezett bele kedvesem. – Egy óra múlva – nyomott csókot a számra. Azután pedig kecsesen bevonult a fehérnemű boltba.

Nem mintha nem örültem volna a leendő új fehérneműknek, de más okom is volt rá, hogy egy órára magára hagyjam Esmét. Pontosabban, hogy ő hagyjon engem egyedül. Így volt egy is időm, hogy előkészítsek egy kis meglepetést a lakosztályunkban. Betértem az első virágboltba, amit találtam, és felvásároltam az összes vörös rózsát, ami csak volt, és a szállodába vitettem. A következő úti célom egy ékszerboltba vezetett, ahol egy káprázatos nyakláncot vettem kedvesemnek. Gyorsan visszavittem mindent a lakosztályunkba, ahol már ott volt a megrendelt virág is. Villámgyorsan vázákba helyeztem a virágot, és Esme párnájára tettem az ékszeres dobozt, majd visszaindultam a sétálóutcába, hogy még időben odaérhessek feleségemhez a találkánkra. Nem hagyhatom, hogy egyáltalán csak gyanakodjon a meglepetésre. A ma éjszakának tökéletesnek kell lennie.