Történet szerelemről és családról - 17. fejezet

Ébredés, és az első vadászat




(Esme szemszöge)



Amikor oldalra fordítottam a fejem, és megláttam őt, hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek, vagy mit mondjak. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vagyok, vagy hol vagyok. Nem igazán tűnt, úgy, hogy ez már a pokol lenne, hiába éreztem úgy az elmúlt három napban, hogy már a sötétség legmélyebb bugyraiban kapom a büntetésem. Teljesen kizárt ugyanis, hogy ő pokolra jutott volna. Az egyetlen olyan férfi, aki őszintén segíteni akart, és jól bánt velem, pedig jóformán nem is ismert. Ráadásul egy orvos, egy gyógyító, ő nem pokolra való. Carlisle tekintete nagyon ijedtnek tűnt. Vajon miért ilyen ideges? Várjunk csak! Hogyha én itt vagyok és ő is itt van, és ez nem a purgatórium, akkor ez azt jelenti, hogy…? Nem, az nem lehet. Nem akarok élni. Nem azért ugrottam le egy szikláról, hogy utána lebénultan tengessem a hátralévő napjaimat, egy szadista férj oldalán. Várjunk csak, tudom mozgatni a kezem és a lábam. Akkor mégis mi történt? Néhány szófoszlányt elkaptam abból, amit az a gyengéd, és megnyugtató hang mondott, amíg tűzben égtem. Azt mondta, hogy „Nem lesz semmi baj. Ha átváltoztál már nem fog fájni semmi.” Ha átváltoztam? Ezt vajon, hogy értette pontosan?

- Mi történt velem, Dr. Cullen? – tettem fel a bennem leginkább motoszkáló kérdést.

- Kérlek, csak Carlisle, ha lehet – mosolygott rám. - Nem hallottad, amit meséltem neked, miközben átváltoztál? – kérdezte döbbenten.

- Valamennyit hallottam belőle – vallottam be. – Azt viszont pont nem, hogy mi történik velem.

- Esme, – kezdett bele, de látszott rajta, hogy nehezen jönnek az ajkára a szavak. - én vámpír vagyok, és már több száz éve élek a földön. Már nem tudtam rajtad segíteni, hogy meggyógyulj a sérüléseidből, de nem akartam, hogy meghalj, ezért megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én – magyarázta a helyzetet szemlesütve.

- Azt akarod mondani, hogy akkor én most egy vámpír vagyok? – kérdeztem vissza döbbenten. – Hiszen vámpírok nem is léteznek, csak a gyerekeket ijesztgetik velük… - kezdtem bele, de a torkom iszonyatosan égni kezdett, úgyhogy odakaptam a kezem.

- Fáj a torkod – állapította meg Carlisle. – El kell mennünk, vadászni, a többit majd utána megbeszéljük. Rendben? Akkor, hogyha már nem szenvedsz.

- Mi? Nem, én nem akarok bántani senkit – mondtam rémülten. Csak nem gondolja, hogy megeszek egy embert is akár.

- Nem fogunk embereket bántani. Én sem teszem – mondta Carlisle gyengéden, amikor megértette a problémámat.

- Akkor? – kérdeztem vissza. – Nem igazak a mesék a vámpírokról?

- Valóban vérrel táplálkozunk, de nem muszáj embereket ölnünk. Én sem gyilkolok. Csak állatokra vadászom, a fiammal együtt – mondta halványan elmosolyodva. A fiával együtt? Milyen csodálatos lehet. Bárcsak élne az én kicsikém.

- Jó napot – hallottam meg egy kedves hangot a hátam mögül. Azonnal arra fordultam.

- Szia – mosolyogtam rá. Nagyon jóképű fiú volt, és sugárzott belőle valami határtalan kedvesség. Ha a fiam felnőtt volna, akkor örültem volna, hogyha rá hasonlít. – Kérlek, tegezz. Nyugodtan szólíts csak Esmének – mosolyogtam rá. Mire ő is elmosolyodott.

- Rendben, Esme – mondta lágyan. – Az én nevem, Edward.

- Ideje lenne vadászni. Utána még lesz alkalmunk beszélgetni – szólalt meg Carlisle ismét, én pedig rémülten fordultam felé. Én azt sem tudom, hogy hogyan kell. Aztán másra lettem figyelmes. Ahogy mélyen belenéztem az aranyszínű szemébe visszatükröződött az én szemem, ami vörösen izzott. Úgy festettem, mint valami mesebeli démon. Azonnal becsuktam a szemeim, és összegömbölyödtem az ágyon a takarót magamra húzva. Nem akarom, hogy bárki így lásson. Olyan vagyok, mint egy gonosz teremtmény.

- Mi a baj? – kérdezte Carlisle lágyan, és megérintette a vállam.

- Megijedt a szemétől – magyarázta Edward. Ezt vajon honnan tudja?

- Semmi baj, Esme – simogatta meg a hátamat Carlisle. Furcsa érzés volt, de határozottan jó. Eddig még csak édesanyám simogatott meg így, de az egészen másmilyen érzés volt mégis. Anyám érintése megnyugtatott, és így könnyen elaludtam. Carlisle simogatásától, mintha végigfutott volna rajtam, valami áramszerű dolog. Kellemes bizsergést váltott ki belőlem, amilyet még soha nem éreztem. – A szemed nem lesz mindig ilyen. Néhány hónap, és olyan arany árnyalatú lesz, mint a miénk – mondta gyengéden, és nem hagyta abba a simogatást. Kicsit bátortalanul ugyan, de kibújtam a takaró alól, de nem néztem a szemébe. – Esme, kérlek, nézz rám – kérlelt, de én csak megráztam a fejem. – Az én szemem is ilyen volt, és Edwardé is. Nyugodj meg. Mi nem nézünk rád másképpen attól, hogy a szemed még vörös. Nem sokáig lesz az, ígérem – bíztatott, és finoman az állam alá nyúlt. Ha nehezen is, de rászántam magam, hogy a szemébe nézzek. Ahogy a tekintetünk találkozott elmosolyodott, és nekem muszáj volt viszonoznom.

- Khm… én most vadásztam, úgyhogy ha nem gond, inkább itthon maradnék – mondta Edward, majd eltűnt a szobából, miután apja bólintott.

- Mehetünk? – nézett rám újra, majd megfogta a kezem és felsegített. Egészen hihetetlen, de még ma is pontosan emlékeztem minden egyes érintésére, ahogy akkor a kórházban hozzám ért. Most is éppen olyan lágy volt a gesztus, de én valahogy mégis sokkal intenzívebbnek éreztem.

Hagytam, hogy kézen fogva maga után vezessen. Elég furcsán éreztem magam. Mindenhol sötét volt, de én mégis tökéletesen láttam. Magamban jegyzeteltem a kérdéseket, amiket majd fel akarok tenni Carlisle-nak, hogyha már nem ég így a torkom. A bejárati ajtó előtt egy pillanatra megtorpant és felém fordult.

- Várj, egy pillanatot. Körbenézek, nehogy emberek legyenek a környéken. Utána visszajövök érted – mondta, én pedig bólintottam.

Tényleg csak néhány pillanat volt az egész. Amikor visszaért, azonnal kézen fogott, majd maga után húzott. Bátortalanul léptem ki a házból. Attól féltem, hogy fázni fogok, de ilyesmi egyáltalán nem történt.

- Most futni fogunk, ne félj, könnyű lesz. Csak hagyd a lábaidnak, hogy vigyenek, amilyen gyorsan csak akarnak – mosolygott rám nyugtatóan, én pedig ismét bólintottam.

Hihetetlen élmény volt a futást. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még élvezni fogom a testmozgásnak ezt a fajtáját, de most kifejezetten tetszett a helyzet. Az erdő közepén hirtelen lefékeztünk, és Carlisle ismét felém fordult.

- Most pedig lélegezz mélyeket – adta ki az utasítást. – Mit érzel? – kérdezte, én pedig erősen koncentráltam, és végre megéreztem azt, amit az orrom keresett.

- Valami kellemes illat jön felém, egyenesen előttem vannak – mondtam bizonytalanul.

- Nagyszerű. Szarvasok. Hányan vannak? – folytatta a kérdezősködést.

- Talán hárman? – próbáltam betájolni, de nem igazán tudtam, hogy mi alapján kellene tudnom ezt.

- Nagyon jó, tényleg hárman vannak – mondta büszkén. – Most pedig csak hallgass az ösztöneidre. Végig melletted leszek, nem kell félned semmitől. Csak tedd azt, amit a tested akar – mondta határozottan, és én azonnal engedelmeskedtem.

A következő pillanatban már száguldottam is a szarvasok felé. Ahogy odaértem rávetettem magam az egyikre, és egy szempillantás alatt megtaláltam az ütőerét, ahonnan azonnal folyni kezdett az enyhülést hozó folyadék. Ahogy az állat vére lecsorgott a torkomon egyre kevésbé éreztem a kellemetlen lángolást. Miután az első szarvassal végeztem, azonnal elkaptam a másodikat is. Carlisle csak egyet kapott el. Nekem hagyta meg a több élelmet. Nagyon kedves gesztus volt tőle, pedig ő sokkal, de sokkal technikásabb volt már nálam. Amikor végeztem megtöröltem a szám, és az arcom, majd félve Carlisle felé fordultam, aki azonnal elmosolyodott.

- Nagyon ügyes voltál – mosolygott rám, majd levette a zakóját, odajött hozzám és rám terítette. – Ezt vedd fel inkább. Itt-ott egy kicsit elszakadt ez a hálóing – mondta kedvesen, miközben a kezei még mindig a vállamon pihentek.

- Köszönöm – motyogtam szemlesütve.

- Nincs mit – válaszolta gyengéden, majd összefűzte ujjainkat. – Menjünk haza.



(Carlisle szemszöge)



Annyira gyönyörű volt, hogy egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Először kíváncsian nézett rám, majd hitetlenkedve, ezt az érzelmet pedig felváltotta az érdeklődés, amit rémület követett. Nem igazán tudtam, hogy most milyen gondolatok cikázhatnak át szegényen, de majd megtudom Edwardtól. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat után végre szólásra nyitotta az ajkait. Istenem, milyen gyönyörű, telt ajkai vannak.

- Mi történt velem, Dr. Cullen? – kérdezte hirtelen. Te jó ég! Emlékszik rám. Nem is reménykedtem ilyen csodában.

- Kérlek, csak Carlisle, ha lehet – mosolyogtam rá. - Nem hallottad, amit meséltem neked, miközben átváltoztál? – kérdeztem döbbenten. Elvileg mindent hallania kellett volna.

- Valamennyit hallottam belőle – vallotta be. – Azt viszont pont nem, hogy mi történik velem.

- Esme, – kezdtem bele, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is kéne folytatnom. - én vámpír vagyok, és már több száz éve élek a földön. Már nem tudtam rajtad segíteni, hogy meggyógyulj a sérüléseidből, de nem akartam, hogy meghalj, ezért megharaptalak, hogy olyan legyél, mint én – magyaráztam a helyzetet szemlesütve. Ha örökké gyűlölni fog emiatt, én akkor is boldog leszek, hogy ő még mindig létezik a földön.

- Azt akarod mondani, hogy akkor én most egy vámpír vagyok? – kérdezett vissza döbbenten. – Hiszen vámpírok nem is léteznek, csak a gyerekeket ijesztgetik velük… - kezdett bele, de hirtelen eltorzult az arca, és a torkához kapta egyik apró kezét. Milyen finom, és pici keze van.

- Fáj a torkod – állapítottam meg. – El kell mennünk, vadászni, a többit majd utána megbeszéljük. Rendben? Akkor, hogyha már nem szenvedsz – ajánlottam a lehetőséget, és reméltem, hogy hajlandó velem jönni.

- Mi? Nem, én nem akarok bántani senkit – mondta rémülten. Milyen finom lelkű teremtmény. Inkább szenved, de senkit sem akar bántani. Egyszerűen tökéletes.

- Nem fogunk embereket bántani. Én sem teszem – mondtam gyengéden, amikor megértettem a problémáját.

- Akkor? – kérdezett vissza. – Nem igazak a mesék a vámpírokról?

- Valóban vérrel táplálkozunk, de nem muszáj embereket ölnünk. Én sem gyilkolok. Csak állatokra vadászom, a fiammal együtt – mondtam halványan elmosolyodva. Nagyon is büszke voltam Edwardra. Egy pillanatra megijedtem, hogy valami rosszat mondtam, mert elszomorodott, de ekkor megjelent Edward.

- Jó napot – üdvözölte fiam családunk legújabb tagját, mire Esme azonnal felé fordult.

- Szia – mosolyogott rá. – Kérlek, tegezz. Nyugodtan szólíts csak Esmének – mosolygott rá szívből. Mire fiam is elmosolyodott.

- Rendben, Esme – mondta Edward lágyan. – Az én nevem, Edward.

- Ideje lenne vadászni. Utána még lesz alkalmunk beszélgetni – szólaltam meg ismét. Esme pedig azonnal felém fordult. A szemei először rémülettel csillantak meg, azután érdeklődve figyelt valamit a szememben, majd hirtelen, mintha szellemet látott volna becsukta a szemeit, majd összegömbölyödött és magára húzta a takarót. - Mi a baj? – kérdeztem lágyan, és finoman megérintettem a vállát. Majd kérdőn pillantottam Edwardra.

- Megijedt a szemétől – magyarázta Edward. Oh, én ostoba. Szólnom kellett volna, hogy ne ijedjen meg.

- Semmi baj, Esme – simogattam meg a hátát. Hihetetlenül jó érzés volt megérinteni őt. Még soha ezelőtt nem éreztem ilyesmit. Kivéve, amikor évekkel ezelőtt elláttam a sérülését, de ez a mostani bizsergés sokkal, de sokkal erőteljesebb volt, mint a legutóbb. – A szemed nem lesz mindig ilyen. Néhány hónap, és olyan arany árnyalatú lesz, mint a miénk – mondtam gyengéden, és nem hagytam abba a simogatást. Úgy éreztem, hogy jól esik neki. Kicsit bátortalanul ugyan, de kibújt a takaró alól. Viszont legnagyobb sajnálatomra nem nézett a szemembe. – Esme, kérlek, nézz rám – kérleltem, de ő csak megrázta a fejét. – Az én szemem is ilyen volt, és Edwardé is. Nyugodj meg. Mi nem nézünk rád másképpen attól, hogy a szemed még vörös. Nem sokáig lesz az, ígérem – bíztattam, és finoman az álla alá nyúltam. Ha nehezen is, de rászánta magát, hogy a szemembe nézzen, aminek nagyon örültem. Ahogy a tekintetünk találkozott elmosolyodtam, ő pedig viszonozta.

- Khm… én most vadásztam, úgyhogy ha nem gond, inkább itthon maradnék – mondta Edward, majd eltűnt a szobából, rögtön azután, hogy aprót biccentettem, hogy menjen csak. Tudtam, hogy csak kettesben akar minket hagyni.

- Mehetünk? – néztem rá újra, majd megfogtam a kezét, és felsegítettem. Nem tudtam betelni bőre selymességével, és érintésének lágyságával. Annyira törékenynek tűnt, mint a porcelán, és én úgy éreztem, hogy kötelességem még a széltől is megóvni.

Készségesen követett, és eszébe sem jutott a kezét kihúzni az enyémből, aminek nagyon örültem. Annyira aranyos volt, ahogy kicsit bizonytalanul, de valahogy mégis kíváncsian követett.

- Várj, egy pillanatot. Körbenézek, nehogy emberek legyenek a környéken. Utána visszajövök érted – mondtam, ő pedig csak bólintott.

Tényleg nem tartott sokáig, amíg körbenéztem. Ahogy visszaértem reflexszerűen fogtam kézen, és magam után húztam. Esme ugyan bátortalanul lépett ki a házból, de azért követett. Mintha félne valamitől. Bár ez most természetes.

- Most futni fogunk, ne félj, könnyű lesz. Csak hagyd a lábaidnak, hogy vigyenek, amilyen gyorsan csak akarnak – mosolyogtam rám nyugtatóan, ő pedig megint csak bólintott.

Minden egyes mozdulatát figyeltem futás közben. Kecses volt, és nagyon elegáns. Úgy láttam, hogy nagyon is élvezi az első futását, aminek nagyon örültem. Az erőd közepénél elé szaladtam, majd jeleztem, hogy álljunk meg. Itt már jó lesz a terep ahhoz, hogy megkezdjük a vadászatot.

- Most pedig lélegezz mélyeket – adtam ki az utasítást. – Mit érzel? – kérdeztem, ő pedig erősen koncentrálni kezdett.

- Valami kellemes illat jön felém, egyenesen előttem vannak – mondta bizonytalanul.

- Nagyszerű. Szarvasok. Hányan vannak? – folytattam a kérdezősködést.

- Talán hárman? – próbálta betájolni, de elég bizonytalan volt még mindig. Pedig tökéletesen válaszolt.

- Nagyon jó, tényleg hárman vannak – mondtam büszkén. – Most pedig csak hallgass az ösztöneidre. Végig melletted leszek, nem kell félned semmitől. Csak tedd azt, amit a tested akar – mondtam határozottan, ő pedig azonnal engedelmeskedett.

A következő pillanatban már száguldottunk is a szarvasok felé. Ahogy odaért rögtön rávetette magát az egyikre, és tökéletesen mélyesztette bele a fogait az állat ütőerébe. Miközben Esme végzett a szarvassal, én is végeztem eggyel, de a harmadikat meghagytam új családtagunknak, hiszen ő sokkal szomjasabb, mint én. Miután mindkét szarvassal végzett megtörölte a száját, és az arcát, majd felém fordult, én pedig azonnal rá mosolyogtam.

- Nagyon ügyes voltál – mondtam őszintén, majd levettem a zakómat, odamentem hozzá és ráterítettem. – Ezt vedd fel inkább. Itt-ott egy kicsit elszakadt ez a hálóing – mondtam gyengéden, és a kezeim egyszerűen nem akarták elengedni vállait. Köszönöm – motyogta szemlesütve. Nagyon aranyos volt, ahogy zavarba jött.

- Nincs mit – válaszoltam lágyan, majd összefűztem ujjainkat. – Menjünk haza – mondtam boldogan, mire ő megint csak biccentett, de láttam az ő szemében is megcsillani a boldogságot.

Egy kis kiruccanás

Egy kis kiruccanás




(Emmett szemszöge)



Már lassan egy éve, hogy vámpír lettem, és tökéletesen tudom kontrollálni is a vérszomjamat, de egyvalamit még mindig nem sikerült őszintén kimondanom Rose babynek. Az pedig az, hogy mindennél jobban szeretem. Olyan könnyű gondolatban hajtogatni, hogy szeretünk valakit, de miért ilyen nehéz kimondani, hogyha az illető, akinek igazán meg kellene tudni ott áll előttünk. Talán velem van a baj? Á, nem hiszem. Egyszerűen, csak nem vagyok olyan nyílt az érzéseimet illetően, mint a többiek a családban. Én inkább mindent próbálok elviccelni. Nekem már csak ilyen a stílusom. Rosalie ezzel szemben, pedig éppen komoly, még a vicceimen sem nevet az esetek többségében, csak megcsóválja a fejét, vagy morgolódik egy kicsit, hogyha a poén éppen rajta csattant. Annyira különbözünk, de mégis úgy vonzz, mint a mágnes. Tudja, hogy szeretem, tudom, hogy tudja, de azzal is tisztában vagyok, hogy hallani is szeretné ezt a pici szót, amit egyszerűen nem tudok kinyögni. Edward már előre elmosolyodik, amikor gondolatban rákészülök, de aztán mindig visszakozom. Sőt, a múltkor, már segítőkészen kiterelt mindenkit a szobából is, hátha kibököm végre, de egyszerűen nem megy. Miért vagyok ilyen hülye?

- Emmett – hallottam meg az imádott hangot, és egy pillanattal később már a szobánkban is voltam. Kedvesem az ágyon ült, és tanácstalan arccal nézett rám. – Mi a baj, Rose? – kérdeztem döbbenten.

- Mit szólnál, hogyha egy kicsit elutaznánk? Nem örökre természetesen. Csak egy kis kiruccanásra gondoltam. Egy-két hétre – ajánlotta Rosalie, én pedig elmosolyodtam. Talán, hogyha kettesben leszünk, akkor végre lesz időm annyira összeszedni a bátorságom, hogy végre kimondjam. Lehet, hogy az emberek, illetve vámpírok nem nézik ki belőlem, de vannak dolgok, amiket szerintem nem kell hallania az egész háznak.

- Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. – Mire gondoltál pontosan?

- Tudod, van egy kellemes faházunk a hegyekben. Nincs is túlzottan messze, de mégiscsak kettesben lehetnénk – magyarázta.

- Mhh… a hegyekben. Ott sok a maci – vigyorogtam az én kis szépségemre.

- Igen, ott sok a maci – sóhajtott fel. Vajon mi rosszat mondtam már megint? – Akkor, holnap indulhatunk is, hogyha te is akarod – tette még hozzá, majd felállt és elment a bőröndökért. A fenébe, már megint a lelkébe gázoltam. Pedig nem szándékosan csinálom. Vajon mi rosszat mondhattam. Talán Edward, majd elmondja. Biztos hallott megint mindent.

Néhány pillanattal később már a testvérem ajtaja előtt álltam, és készültem bekopogtatni, amikor meghallottam a hangját, a hátam mögül.

- Mit szeretnél? – kérdezte kíváncsian.

- Mintha nem tudnád – vigyorogtam rá.

- El kéne mondanod neki végre őszintén, hogy mit érzel. Nem mintha nem tudná, de tőled is hallani szeretné megint – mondta Edward komolyan. – Most azt hiszi, hogy egy jó kis medve fontosabb neked, mint az, hogy vele legyél – magyarázta.

- De hát, én nem úgy értettem. Csak rég voltam vadászni, és gondoltam, hogy nem megyek el ma este, hogyha úgyis olyan helyen leszünk, ahol a kedvencemet kaphatom el – mondtam döbbenten.

- Én tudom, mert látom a gondolataidat, de Rosalie-nak ez nem így hangzik, azokból a mondatokból, amiket kimondtál. Már mondtad neki, hogy szereted, akkor meg most mi a baj? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom. Az olyan más volt. Azt hittem, hogy meg fogok halni, és akkor megjelent ez az angyal, és nekem ki kellett mondanom, mielőtt örökre elhallgatok – magyarázkodtam.

- Mondasz valamit, de ez akkor sem logikus, hiszen gondolatban elég sokszor kimondod, hogy mit érzel. Csak egy pici szó. Tudod, hogy milyen, Rosalie. Pontosan tudja, hogy szereted, de neki fontos, hogy ki is mond, hogy mindenki megtudja. Úgyhogy végy erőt magadon, és old meg ezt a problémátokat a kis kiruccanásotokon, légy szíves, mert már megőrülök a gondolataitoktól.

- Rendben, erőt veszek a hülyeségemen, ígérem – mondtam határozottan, és úgy is gondoltam.

- Köszönöm – mondta Edward, majd bement a szobájába.

Én pedig visszamentem a mi szobánkba. Rose baby már nagyban pakolta a ruháit, de olyan mennyiségben, mintha egy évre elköltöznénk. Nem is ő lett volna, hogyha nem pakol be minden napra legalább nyolc garnitúrát. Pedig szerintem egy laza szerelésben is vadítóan fest. Mondjuk, az én kedvesem már csak ilyen. Imádja a divatot, a ruhákat, a vásárlást, és természetesen azt is tudja, hogy tökéletes a külseje. Nála szebbet keresve sem találnék. Meg fogom mondani neki, és kész. Nem lehetek ilyen szerencsétlen alak. Lehet, hogy viccesen kéne tálalnom az érzéseimet? Az az én stílusom. Gondoltam magamban.

- Nem, semmiképpen sem! – kiabált Edward a szobájából.

- „Jól van na” – sóhajtottam fel gondolatban. Nem is gondoltam komolyan. Na jó, talán mégis, de nem fogom megtenni. Előhozom a romantikus énemet. Határoztam el magam.

Miután kedvesem mindent összepakolt magának, és én is bepakoltam egy táskába, lementünk és elbúcsúztunk a családunktól, majd elindultunk a hegyekbe. Nagyon szerettem azt a faházat. Egyébként is imádtam az erdőt. Ott teljesen szabadok voltunk, és nem kellett bujkálnunk. Nem telt bele csupán néhány órába, és már ott is voltunk. Felvittem a bőröndöket a szobába, majd gyorsan átöltöztem vadászathoz, és már lent is voltam.

- Megyünk vadászni, Rose? – kérdeztem mosolyogva.

- Én nemrég voltam, de te menj csak – mondta, majd felvonult a szobánkba.

Tudtam, hogy már nagyon pengeélen táncolok, de most mindent jóvá fogok tenni. Elmegyek vadászni, és utána mindent bevallok neki. Hogy mennyire fontos nekem, és hogy azt akarom, hogy örökké az enyém legyen. Gyorsan elkaptam néhány medvét, bár nem tudtam megállni, hogy ne játszadozzak velük egy kicsit. Kell a testmozgás. Majd miután végeztem velük, azonnal elindultam, hogy kiengeszteljem Rosalie-t. Reméltem, hogy még nem haragszik rám nagyon.



(Rosalie szemszöge)



Nem hiszem el. Már egy éve boldogan élünk együtt, és nem képes kimondani ezt az egy szót. Ez döbbenetes. Hiszen, hogyha belegondolunk, már ki is mondta. Azt mondta nekem, hogy „Szeretlek, Angyalom”, amikor megmentettem. Lehet, hogy ezt csak azért mondta akkor, mert tényleg angyalnak hitt, és azt hitte, hogy soha többé nem fog látni? Nem tudom, hogy mi a baj. Tudom, hogy az én nagy mackóm nem éppen romantikus alkat, és én ezt nem is várom el, hiszen kinőttem már régen a tündérmesékből és a hercegekből, de azt azért elvárom, hogy kifejezze szavakban is az irántam érzett szerelmét. Tudom, hogy ő is úgy érez, ahogy én. Hiszen együtt is élünk. De melyik lány ne várná el, hogy a szerelme bevallja neki, hogy mit érez? A gondolataimba merülve kezdtem el kicsomagolni a bőröndöket, majd lementem a konyhába. Nem mintha bármit is akartam volna ott csinálni, de már úgy megszoktam, hogy Esmével ott szoktunk beszélgetni. Igaz, most nincs itt, de ez már csak részletkérdés.

Emmett jó sokáig vadászik. Gondolkodtam el néhány óra múlva. Biztos megint játszik azokkal a szerencsétlen medvékkel. Olyan bolond, de pont ezért imádom. Szeretem, hogy ennyire különbözünk.

- Rose baby? – lépett be az ajtón Emmett, mire én rögtön felé fordultam.

- Tessék – néztem mélyen a szemébe.

A következő pillanatban pedig arra eszméltem, hogy már a karjaiban vagyok, és néhány pillanattal később lefektetett az ágyunkra. Hevesen csókolt, de most nem volt benne semmi játékosság, és a szokásos pajzán megjegyzéseit is elhagyta. Nem igazán értettem, hogy mi történik, de el tudnám viselni, hogyha mindig ilyen lenne velem. Szenvedélyes volt és gyengéd egyszerre. Most nem tépte le a ruháimat, ahogy szokta és én sem. Gyengéden csúsztatta le a bőrömről a finom anyagot, és én is ezt tettem az ő ruháival. Végigsimogatta minden egyes porcikámat, és apró csókokat lehelt a bőröm minden egyes négyzetcentiméterére. Már alig vártam, hogy testünk egybe forrjon, amikor hirtelen felnézett rám és elmosolyodott.

- Szeretlek, Rose – mondta komolyan, miközben mélyen a szemembe nézett.

- Én is szeretlek – mosolyodtam el.

Ahogy én is kimondtam finoman belém hatolt, és lágyan mozogni kezdett. Még soha nem szeretkeztünk ennyire óvatosan, és lassan. Nem is feltétlenül tartottam rá igényt. Hiszen nagyon is élveztem az Emmettel töltött intenzív együttléteket, de ezt most kifejezetten más volt. Ez illett az alkalomhoz. Így volt tökéletes. Hosszú percek múltán értük csak el a beteljesülést. Hullámokban tört rám a gyönyör, és fojtottan felsikoltottam, Emmett pedig felkiáltott, majd rám hanyatlott. Így feküdtünk egymást ölelve, még percekig, majd legördült rólam, és szorosan a mellkasára vont. Még soha nem voltam ilyen boldog. Emmettel néha még azt is el tudtam felejteni, hogy a vámpírlétemnek vannak nagy hátrányai is. Igaz, hogy jár előnyökkel, mint például, hogy örökké élhetünk együtt, és mindig fiatal és szép maradok, de azért ez nem teljes élet. A szerelmemért viszont érdemes élni.

- Min gondolkozol? – kérdezte hosszú hallgatás után.

- Csak az életünkről – válaszoltam.

- Cicám, én tudom, hogy nem rajongsz a vámpírságunkért, de be kell látnod, hogy néha nem is olyan rossz dolog – mondta Emmett határozottan.

Hát igen, ebben is különböztünk. Ő imádott vámpír lenni, már az első pillanattól kezdve. Nem feszélyezte, hogy nem lehet, majd gyermeke, hogy nem élhet normálisan. Hogy nem ehet többé rendes ételeket. Igazából még szórakoztatónak is találta, hogy puszta kézzel játszadozhat a medvékkel vadászat közben.

- Tudom, hogy van pozitív oldala, de vannak dolgok, amit soha nem kaphatok meg – sóhajtottam.

- Azokat, majd én pótolom – vigyorgott rám. Hát igen, ebben volt valami. Emmett személyében nem csak társat kaptam, hanem néha úgy éreztem, hogy egy gyerekkel is gazdagodott a család. Egy jó nagy gyerekkel, de ez azért nem ugyanaz.

Nem beszélgettünk tovább aznap este, csak összebújva feküdtünk. Másnap reggel Emmett felpattant mellőlem, majd a táskájához sietett, és elővett belőle valamit. Nem láttam, hogy mi az, mert szándékosan eltakarta. Kíváncsian mozgolódtam az ágyon, de mindig velem együtt mozdult, nem akarta, hogy meglássam.

- Csukd be a szemed – kérte kedvesen, de nekem nem akaródzott engedelmeskedni. Túl kíváncsi voltam.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Megtudod, ha szót fogadtál – mosolygott rám.

- Jól van – sóhajtottam fel, majd becsuktam a szememet.

- Kinyithatod – mondta szerelmem, és éreztem, ahogy megfogja a kezem.

Ahogy a szemeim felnyíltak, megláttam az apró kis vörös dobozt, amely nyitva volt, és benne egy csodálatos arany eljegyzési gyűrű. Szív alakú rubin kő volt a dísze, és arany volt a foglalata. Egyszerűen gyönyörű volt. Emmett úgy tűnik, hogy tartogat még meglepetéseket. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen oldala is van.

- Hozzám jössz, baby? – tette fel a kérdést. Na, ez már az én mackóm volt. Nem tagadta meg önmagát, de nem is vártam el tőle.

- Igen – válaszoltam mosolyogva. Emmett pedig azonnal felhúzta az ujjamra a eljegyzési gyűrűt, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Csodálatos két hetet töltöttünk el együtt a hegyekben. Még indulás előtt elmentünk vadászni Emmett kedvéért, hiszen itt csak úgy nyüzsögtek a medvék. Miután kellőképpen kijátszotta magát egy időre hazamentünk. Ahogy megérkeztünk Esme a karjaiba zárt mindkettőnket, és nem kerülte el a figyelmét, a gyűrű sem, ami az ujjamon díszelgett. Nagyon boldog volt, hogy összeházasodunk.

- Ó, gratulálok – mondta mosolyogva, majd még egyszer megölelt minket.

- Köszönjük – viszonoztam a mosolyát.

- Már éppen ideje volt – jött a hang az emelet felöl. Na persze, Edward már régen tudta, hogy mire készül Emmett.

- Tudom – válaszolta vőlegényem, de közben leplezetlenül vigyorgott.

- Jaj, inkább elmegyek vadászni – nyögte Edward, majd kiviharzott az ajtón.

- Mit csináltál vele? – kérdeztem döbbenten.

- Csak visszaemlékeztem néhány szép pillanatunkra a kiruccanásból – hahotázott szerelmem.

- Emmett – szólt rá Esme.

- Jól van, többet nem teszem, de imádom bosszantani – mondta még mindig nevetve, mire nekünk is el kellett mosolyodnunk Esmével.

Tartozni valakihez - 22. fejezet

22. fejezet




(Jasper szemszöge)



Már percek óta ültünk a farönkön, de Emmettnek nem akaródzott elkezdeni a mondanivalóját. Éreztem, hogy kételkedik, valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy hogyan is kéne hozzákezdenie. Meg tudtam érteni, hiszen ő általában a vicces fiú a családban, de most nagyon komoly arcot. Ilyennek még nem is láttam.

- Elmondom neked a történetem. Jó? – kérdezte hirtelen.

- Hiszen már elmondtad. Tudom, hogy egy medve miatt változattak át, és hogy Rosalie talált meg téged – mondta határozottan. Hiszen már tisztában vagyok mindenki történetével, aki a Cullenekhez tartozik. Csak szegény Alice-vel nem teljesen. Bárcsak vissza tudnám adni az emlékeit. Bár ki tudja, lehet, hogy jobb is, hogy nem emlékszik.

- Igen, azt a részét már tudod a történetnek, csak azt a részt nem, amiről nem beszélünk – mondta komolyan.

- Mire gondolsz? – kérdeztem értetlenül.

- Arra, hogy attól függetlenül, hogy én mindig is a Cullen családban éltem, én sem vagyok tökéletes. Találkoztam egyszer egy lánnyal, akinek annyira csábító volt az illata, hogy egyszerűen nem tudtam ellenállni, és megtámadtam. A vére annyira csábító volt, és egyszerűen nem én parancsoltam a testemnek. Tudom milyen érzés, amikor magával ragadnak az ösztönök – magyarázta a mondanivalóját.

- Megöltél egy embert. Ez a mi fajtánknál szinte semminek számít. Tudod, hogy én mennyivel végeztem? Több százzal, de lehet, hogy több ezerrel. Nem mondhatnám, hogy számon tartottam a dolgot. Mindenkit megöltem, aki az utamba került, amikor szomjas voltam, és elég sűrűn voltam szomjas. Nem lehet minket összehasonlítani – mondtam csüggedten. Korántsem ugyanolyan a helyzet.

- Nem a múltad érdekel minket. Illetve persze, érdekel, hogy miken mentél keresztül, de a jelened a fontos számunkra. Az, hogy most ki vagy.

- De…

- Még mindig nem érted a lényeget. A hibáid számától és súlyosságától függetlenül, az a lényeg, hogy meg akarsz változni, és ez látszik rajtad. Ez a család senkit nem lök ki magából, csak akkor, hogyha mélységesen nyomós oka van rá. Az, hogy te még az elején tartasz, és néha megbotlasz, nálunk nem számít olyan bűnnek, amit ne bocsátanánk meg. Sőt még csak nem is haragszunk érte. Na jó, talán Rosalie megtép egy kicsit, de attól függetlenül ő is szeret téged. Egyszerűen csak nem tudja magában tartani az indulatait – mosolyodott el.

- Jobb is, hogyha kiadja magából. Legalább nem nekem kell lecsillapítani. Rose, nehéz esett – mondtam kicsit megkönnyebbülve.

- Oh, ezt nem kellett volna kimondanod – vigyorodott el Emmett.

- Mit is? – döbbentem meg.

- Azt, hogy az én babym nehéz eset – mondta Emmett tettetett felháborodással. – Attól tartok, hogy ezért elégtételt kell vennem rajtad – mondta morcosan, majd elkapott, és egy fához hajított, aztán pedig majd megszakadt a nevetéstől.

- Ezt még megbánod – mondtam miután feltápászkodtam, és már neki is estem. A következő pillanatban Emmett egy sziklában találta magát, egy szép Em formájú mélyedést hagyva a kemény kőzeten.

- Na mi van, kistigris? Ennyi volt? – nézett rám nevetve, amikor kijött a sziklából.

- Ne merészelj így hívni – mondtam dühösen.

- Mert, akkor mi lesz? – hahotázott.

- Talán ez – mondtam és egy hatalmas fenyőt is kidöntöttem vele.

A hirtelen jött verekedésünk még legalább egy órán át tartott, elég hatalmas pusztítást hagyva magunk után. Igazság szerint már az sem érdekelt túlzottan, hogy miért is kezdtük el. Egyszerűen csak jólesett, hogy nagydarab bátyámmal viaskodom.

- Na? – ült le mellém Emmett. – Lehiggadtál? – kérdezte vigyorogva.

- Igazából… igen, teljesen megnyugodtam. Köszönöm – mondtam hálásan.

- Remek, akkor most menjünk haza – pattant fel, és várta, hogy én is felkeljek.

- Talán mégsem kéne, még visszamenni – sóhajtottam fel bizonytalanul.

- Megint le kell nyugtatnom? – kérdezte reménykedve.

- Talán inkább ne, mert a ruhánkból semmi sem fog maradni – néztem végig magunkon.

- Akkor indulás, vagy én foglak hazacipelni – mondta fenyegetően.

- Rendben – álltam fel a földről megadóan. – Menjünk.

A következő pillanatban már futottunk is a ház felé. Sajnos az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem. Megálltam a kertben, és nem igazán akartam ennél tovább menni, de Emmett vállon ragadott, és maga előtt tolt, egészen, amíg az ajtóhoz nem értünk. Kinyitotta azt is, és egy határozott mozdulattal átsegített a küszöbön. A következő pillanatban már csak arra eszméltem fel, hogy Esme szorosan magához ölel. Úgy tűnt, hogy nem is akar elengedni.

- Örülünk, hogy visszajöttél – mondta mosolyogva, amikor elengedett.

- Én is örülök – válaszoltam. Színtiszta szeretet áradt belőle, ami teljesen összezavart. Nem voltam hozzászokva, hogy szeretnek engem. Persze Alice, és két barátom kivételével. De Esme szeretete másmilyen volt. Olyan szeretet, amilyet már nagyon régen nem éreztem senkitől. Ezért, és Alice-ért már önmagában megérte ehhez a családhoz tartozni.

- Lehetőség szerint többé ne menj el egyedül vadászni – jött a dühös megjegyzés Rosalie-tól, bár tőle pontosan ezt vártam.

- Rose – szólt rá Esme, mire Rosalie csak megrántotta a vállát. – Csak elmondtam a véleményemet – mondta, majd felvonult a szobájukba.

- Tudom, tudom – emelte Emmett égnek a kezeit megadóan. – Nehéz eset, de akkor is a legjobb csaj a földön.

- Emmett Cullen! – jött a dühös hang az emelet felöl.

- Bocsi, jelenésem van – kuncogott Em, majd eltűnt az emelet irányába.

Visszafordultam Esme felé, aki még mindig mosolygott rám. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de valamiért inkább csak mosolyogva figyelt engem. Aztán újra megölelt. Miután elengedett úgy döntöttem, hogy felteszem a kérdést, ami éppen foglalkoztat.

- Hol van, Alice? – kérdeztem kíváncsian.

- Edward elvitte vásárolni. Nagyon ideges volt, amikor visszajött, és a testvéred úgy gondolta, hogyha végigviszi a város boltjain, akkor majd megnyugszik egy kicsit – mondta anyánk mosolyogva.

Ez igazán kedves gesztus Edwardtól. Bárcsak én is képes lennék ezt megadni neki. El fog jönni az idő, amikor nekem is menni fog. Határoztam el magam. Soha többé nem fog ilyen előfordulni. Erősebb leszek bárkinél, és megállom, hogy bárkinek is ártsak.

- Carlisle szeretne beszélni veled – szólalt meg Esme hirtelen. – A dolgozószobájában vár – tette még hozzá. Ajaj, még Carlisle is hazajött a munkából miattam. Akkor mégsem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy azt Emmett mondta. – Menj fel hozzá. Nem lesz semmi baj – biztatott Esme, majd leült a kanapéra.

Bátortalanul kullogtam fel egészen az emeletig, ahol Carlisle dolgozószobája volt. Nem igazán akartam bemenni, de tudtam, hogy előbb, vagy utóbb szembe kell néznem a családfővel is. Vettem néhány mély levegőt, majd bekopogtattam az ajtón.

- Szabad – hallottam meg azonnal az engedélyt.

Beléptem a szobába, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Lemértem Carlisle érzéseit, hogy tudjam mégis mire számítsak, de igazából csak aggódást tudtam azonosítani. Semmi düh, vagy harag. Pedig szerintem az lenne logikus. Hogyha Mariának okoztam volna csalódást, akkor most összeharapdálna, és bezárna néhány napra, vagy rosszabb esetben azonnal halálba küldene. Bár teremtőmet kétségkívül nem lehet érdemben összehasonlítani egyik Cullennel sem.

- Kérlek, foglalj helyet – mutatott Carlisle az asztala előtt álló fotelekre. Én pedig engedelmesen leültem, és vártam, hogy belekezdjen. – Figyelj rám, fiam. Nem mondom, hogy nem lesz még ilyen alkalom, de hogyha hagyod, akkor segítünk neked átvészelni. Edward elmondta, hogy el akartál menni, de szerintem semmi okod nincs rá. Vadászat közben bármelyikünknek nagyon nehéz lenne megállni, de jelenleg még főleg neked az. Nem foglak áltatni, ez a folyamat nagyon hosszadalmas, és nehéz, de hogyha hagyod, hogy segítsünk neked, akkor néhány évtized múlva garantálom, hogy akár vadászat közben is megállod majd a helyed, és képes leszel egyszerűen elfutni onnan, mielőtt az ösztöneid átvennék feletted az irányítást. Nem kényszerítünk semmire, de mindenki örülne, hogyha maradnál, és persze Alice is. Mert azt gondolom, tudod, hogy egyedül nem fog velünk maradni. Mi már most szeretünk titeket, a családhoz tartoztok, akárhogy döntesz, de gondold át.

- Szeretnék maradni – vágtam azonnal, ahogy befejezte.

- Ennek igazán örülök – mosolyodott el Carlisle. – Akkor már csak egy kérésem lenne – fűzte még hozzá.

- Mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

- Amíg bizonytalan vagy magadnak, kérlek, vigyél magaddal valakit vadászni. Ez nem azért van, mert nem bízunk benned, hanem azért, mert még te magad is bizonytalan vagy egy kicsit.

- Persze, ez természetes. Többet nem fordul elő, hogy egyedül megyek – bólintottam rá.

- Remek – mondta Carlisle. – Akkor ezt meg is beszéltük. Menj nyugodtan, szerintem Alice már nagyon szeretne megölelgetni – mosolyodott el, majd az ajtó felé mutatott.

- Én nem hallottam őket – húztam fel a szemöldököm, de még nem fordultam meg.

- Másra koncentráltál, és nehéz napod is volt, úgyhogy valószínűleg nem arra figyeltél. Egyébként pedig te háttal ülsz az ajtónak, így nem láthatod, Alice kis örömtáncát, ami már körülbelül két perce tart – mutatott Carlisle nevetve az ajtó üveges része felé. Szerelmem valóban boldogan táncolt körbe Edward körül, aki csak döbbenten állt.

- Akkor én megyek is – mosolyodtam el, majd kimentem a szobából, Alice pedig azonnal rám vetette magát.

- Jobban vagy, ugye? – kérdezte komolyan miután lehiggadt egy kicsit.

- Igen, már sokkal jobban, köszönöm – mondtam határozottan.

Felkaptam szerelmemet, majd visszavonultam vele a szobánkba. Gyengéden lefektettem az ágyra, majd mellé feküdtem, és a mellkasomra húztam. Így feküdünk békésen, miközben és lágyan simogattam a hátát. Egy óráig nem is csináltunk semmi mást, csak élveztük egymás közelségét, amikor kopogtattak az ajtón.

- Szabad – szóltam ki kicsit kelletlenül.

- Bocsi, zavarok? – kérdezte Edward döbbenten. – Nem hallottam, hogy mire gondoltok, úgyhogy nem tudtam, hogy egyáltalán itt vagytok-e. De mindegy is. A kérdés az, hogy van-e kedvetek egy kis sakkversenyre. Emmett alig várja, hogy játszhasson veletek is. Velem nem szeret sakkozni, mert én kiolvasom a következő lépését a fejéből – mondta morcosan. – Viszont talán Alice-szel egyelőek lennének az esélyek – mosolygott szerelmemre. – Te pedig játszhatnál Emmettel, ha van kedved. Egyébként tudtok sakkozni?

- Persze – vágta rá szerelmem lelkesen. Le foglak győzni. Én leszek az első az életedben, aki kifog rajtad – énekelte, mint egy kisgyerek, majd felpattant, és engem is magával húzott.

Amikor leértünk a nappaliba, Emmett szélesen rám vigyorgott. Most biztos azt hiszi, hogy le fog győzni, mert nem tudok olvasni a gondolataiban, de erősen téved. A világ legjobb stratégája vagyok, és a sakk bizony stratégiai játék. Először én és Emmett mérkőztünk meg. Egy bő óra játék után győzelemittasan borítottam a sötét királyt, ami jelezte, hogy bátyám vesztett.

- A fenébe – morgolódott. – Pedig te nem is tudsz olvasni a gondolataimban. Vagy titkolsz valamit? – nézett rám kíváncsian.

- Nem, nem titkolok semmit – vágtam rá azonnal.

- Akkor majd legközelebb leverlek – vigyorodott el. – Remélem Alice, hogy legalább te elintézed Edwardot.

- Igyekszem – kacagott fel Alice, és közben Edwarddal visszapakolták a táblára a bábukat.

Leültek egymással szemben, majd mindketten koncentrálni kezdtek, de egyikük sem mozdult meg. Már vagy negyvenöt perce ültek mozdulatlanul, mi pedig Emmettel csak döbbenten figyeltük őket, amikor Alice végre megmozdult, és felborította Edward királyát.

- Igen, igen, igen – ugrott fel boldogan.

- A fenébe – mondta Edward csalódottan. – Még soha senki nem győzött le. Visszavágót követelek.

- Holnap megkapod – nevetett Alice továbbra. – Bár ki tudja, lehet, hogy megint én nyerek.

- De hiszen nem is csináltatok semmit – mondta Emmett értetlenül.

- Dehogynem, egy egész partit lejátszottunk, csak éppen jövőbelátással, és gondolatolvasással. Mindketten láttuk, hogy mi lesz a másik következő lépése, és én nyertem volna akkor is, hogyha elmozdítjuk a bábukat – magyarázta szerelmem.

- Ja, értem – bólintott Emmett. – De így mi a mókás benne? Legközelebb, úgy játszattok, hogy mi is élvezhessük – mondta komolyan.

- Rendben, holnap elmozdítjuk a bábukat is – mosolygott rá Alice. Emmett pedig elmosolyodott.

Az este hátralevő része megint csak beszélgetéssel telt, amibe mindenki bekapcsolódott, még Rosalie is. Nővérünk tett még egy-két csípős megjegyzést, de utána felhagyott a bűntudatkeltéssel, és ő is rendesen belemélyedt a beszélgetésbe.

Történet szerelemről és családról - 16. fejezet

Amikor minden megváltozott




(Esme szemszöge)



A sötétségben minden könnyű volt, békés. Már nem érdekelt semmi, csak az, hogy végre eljöjjön értem a megváltó halál, amire annyira vágytam. Nem tudtam, hogy mi történik velem. Egy ideig azt gondoltam, hogy már átkeltem az életből a halálba, de akkor miért nem történik semmi. Nem látok, és nem hallok senkit sem. Nem így képzeltem el a másvilágot. A testem mozdulatlan, és ha akarna sem tudna még csak megrezdülni sem. Vajon, hogyha életemben eltörtem a gerincem a túlvilágon is béna maradok? Ezek nem túl pozitív kilátások a jövőre nézve. Jövő, milyen szubjektív fogalom. Valaki arra áhítozik, hogy sokáig éljen, én pedig már a jövőmet tervezgetem a halálom után. Holott számomra már nem létezik a holnap. Hirtelen, mintha felemelkedtem és mozogni kezdtem volna. Talán ez már a halál? Az igazi? Már nagyon itt lenne az ideje. Éreztem, ahogy haladni kezdek, és ki akartam nyitni a szememet, hogy lássak is valamit, de nem ment. Lehet, hogy nem is igazán akartam.

- Szerintem már halott – hallottam meg egy ismeretlen férfi hangját.

- Azért vigyük be a kórházba, hátha van még remény – reagált egy női hang.

Mi? Kórház? Nem, szó sem lehet róla. Azonnal tegyen le, és hagyjon békében távozni. Nem akarok gépekre kerülni, hogy életben tartsanak az akaratom ellenére. Na, most jól jönne, hogyha meg tudnék mozdulni. Így viszont csak tétlenül tűrtem, hogy bevigyenek arra a helyre, ahonnan mindennél jobban próbáltam kiszabadulni. Nem tudtam, hogy éppen merre tartunk, de az éreztem, hogy mikor kerültem egy ágyra, újra stabil lett a világ, ahogy a kemény matracra tettek. Ernyedten feküdtem, és már alig vártam, hogy az orvos kimondja a halálos ítéletemet. Csak nem próbálnak meg megmenteni valakit, aki nem is akar élni.

- Sajnos a hölgy már halott – mondta a doktor, én pedig megkönnyebbültem. Igen, ez volt a cél. Jobb nem bolygatni azt, aki nem akar már itt maradni. – Ismerik? Hol találták? – kezdte el a kérdéseket az orvos, de a válaszokra már nem figyeltem, mert sikerült elérnem a célomat. Nem létezek többé.

Ez olyannyira megnyugtatott, hogy megint hagytam a sötétségnek, hogy elnyeljen, és reméltem, hogy ezúttal örökre magával ragad.

Azt hittem, hogy már vége a kínjaimnak, amikor hirtelen éles fájdalom nyílalt a nyakamba, majd mintha valaki, vagy valami végigsimított volna az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. A nyakam után égni kezdtek a csuklóim, és a bokáim is. Mi történik? Ez már a pokol? Végül is öngyilkos lettem, tehát minden joga megvan Istennek arra, hogy kitaszítson az országából, és ide küldjön, de nem gondoltam volna, hogy a kínzások, amikről az ember még csak olvasott ennyire igaziak lesznek. Sikítani akartam, de hang még nem jött ki a torkomon, túl gyenge voltam hozzák. Aztán hirtelen felemelkedtem. Valaki ölbe vett, de olyan finoman, ahogy ezelőtt még senki. Úgy ahogy a mesékben a hercegek szokták gyengéden felkapni kedvesüket. Vajon ki ez? Hová megyünk? Megment engem? Ahhoz már késő, mert a lángok csak úgy perzselnek, már nincs menekvés. Sokáig voltam az oltalmazó karok között, majd megint letettek valahová. Hiába bántak velem óvatosan, én akkor sem lettem jobban. Sőt, csak egyre rosszabb lett. Már mindenem égett. Főleg a hátam, pedig nekem nem is kellene éreznem már semmit, hiszen annyit még én is tudok, hogy lebénultam a zuhanástól, eltörtem a gerincem. Valami furcsa dolog történik itt. Mintha egyre erősebb lennék. Érzem, ahogy visszatér belém az élet. Ahogy a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett és összeszedtem az erőmet, már futotta a sikolyokra is. Nem érdemlek kegyelmet, de ki tudja. Talán a szörnyű hangok, amik feltörnek a torkomból, arra késztetnek valakit, hogy segítsen.

- Css… nagyon sajnálom, hogy ezt tettem, de nem tudtalak volna ott hagyni – motyogta egy hang a fülemnél, majd megfogta a kezemet. Hideg volt az érintése és ez most kifejezetten jól esett. – Nem lesz semmi baj. A fájdalmad el fog múlni, és minden rendbe jön.

Milyen gyönyörű és nyugtató hang. Mintha hallottam volna már. Ismerem ezt a hangot valahonnan, csak még az nem ugrott be, hogy honnan. A kínok kínját álltam ki folyamatosan, ki tudja mióta, és még jobban vágytam a halált, mint valaha, de tudtam, hogy nem fog eljönni, mert akármi is történik velem, attól csak egyre erősebb leszek, és nem gyengébb.

Nem tudom, hogy mióta feküdtem mozdulatlanul, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rángatózok a fájdalomtól és valaki finoman, de határozottan lefog. Rángatózok? Hiszen ez lehetetlen. Mozog kezem-lábam, és érzem az érintéseket is. Ez hihetetlen.

A lágy férfihang, egész végig gyengéden beszélt hozzám. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert az értelmét egyszerűen képtelen voltam felfogni. Inkább csak a hangszínére és a hanglejtésére figyelmet, ami annyira megnyugtató volt, hogy bárki szívesen hallgatta volna, akár örökké is. A kínjaim enyhülni látszottak, már a karom, és a lábam nem égett fájdalomban, és én fellélegeztem, hogy most már minden rendbe lesz. Akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem. Lehet, hogy a lángok egyre inkább visszahúzódtak, de egyben egyre közelebb értek a szívemhez is, ami őrült tempóban lüktetni kezdett, és az eddigieknél még sokkal nagyobb égéssel járt. Újra rángatózni kezdtem, és a sikolyok folyamatosan hagyták el a számat.

- Mindjárt vége. Nem lesz semmi baj – mondta a hang együtt érzően.

Szívem lüktetése egyre hevesebb, és hevesebb lett, én pedig már azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból, amikor váratlanul dobbant még egy utolsót, és örökre elhallgatott. Ijedten nyitottam ki a szememet, mert már arra is képes voltam, hogy újra engedelmességre bírjam a szemhéjaimat. Amit láttam az valami hihetetlen volt. Minden egyes porszemcsét, apró kis szúnyogot a plafonon. Az ágy takarójának selymes tapintását. Még soha nem érzékeltem ennyire a külvilágot. Ebben az aspektusban minden más volt, mind bármikor máskor. Aztán kicsit oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam őt.



(Carlisle szemszöge)



Ma végre megint dolgozhatom a kórházban, már alig vártam. Nem mintha Edward nem lenne fantasztikus társaság, de mindig elvesztegetett időnek érzem azt, amikor kénytelen vagyok betegszabadságot kivenni. Tudom, hogy a látszat miatt nem lehetek örökké egészséges, és fáradhatatlan, de akkor is olyan nehéz, otthon ülni, amikor tudom, hogy segíthetnék is valakin helyette.

- Már alig vártad, hogy leteljen ez az egy hét – mondta fiam mosolyogva, én pedig bólintottam. – Egy kicsit én is örülök, hogy visszamész végre dolgozni – tette még hozzá.

- Sajnálom – sóhajtottam. – Mennyire kergettelek az őrületbe a gondolataimmal? – kérdeztem bűnbánóan.

- Nem vészes. Egyszerűen csak nem tudtál másra gondolni, csak arra, hogy mikor hal meg valaki, hogyha az egyik orvos nem figyel eléggé, mert teljesen kifáradt. Bár amikor velem beszélgettél, akkor csak rám koncentráltál, úgyhogy tudom, hogy nem miattam voltál ilyen, hanem mert hiányzik a munkád – mondta Edward komolyan, de egy csepp szemrehányás sem volt benne.

- Nem akartam rossz társaság lenni – mondtam lehajtott fejjel. Szegény végre felengedett, és kicsit túltette magát a vámpírságán, én meg itt azt sugallom felé, hogy nem olyan fontos nekem, mint a kórház.

- Én ilyet egy percig sem mondtam. Na, menj dolgozni. Már tűkön ülsz, és így én is nyugodtabb leszek. Este már érdemlegesen is lehet veled beszélgetni – kuncogott fiam. Nem tudtam elég hálás lenni a sorsnak, hogy az utamba küldte őt. Annyira jó volt, hogy van kihez szólnom, hogyha szeretnék beszélgetni egy jót.

- Ezt hallottam – mondta vigyorogva.

- Tudom – mosolyodtam el én is. Majd elindultam a kórház felé.

Amint beléptem az ajtón a főnővér mosolyogva köszöntött. Már nekem is nagyon hiányoztak a munkatársaim. Megkérdeztem, hogy mi történt a távollétemben, majd elindultam vizitelni a betegeket. Nagyon élveztem, hogy végre elmúltak a „babonák”, és engem is úgy tekintenek, mint egy teljesen átlagos orvost. Ez így jó, így helyes. Nem akarom, hogy a pácienseim féljenek tőlem. Miután minden feladatommal végeztem a halottasházba siettem, hogy ott is körbenézzek. Egyszer már találtam itt egy embert, akit még meg lehetett menteni, de a gyenge műszerek miatt már nem érezték a pulzusát az emberi orvosok. Amint beléptem a terembe, azonnal meghallottam egy halk, de határozott szívhangot. Rögtön követni kezdtem az ütemes dobolást, majd mikor célhoz értem, felemeltem róla a leplet. Először nem is hittem a szememnek. Esme feküdt előttem az ágyon. Azonnal vizsgálni kezdtem. Ő nem halhat meg. Kell lennie megoldásnak. Miután végeztem a vizsgálattal, szomorúan vettem tudomásul, hogy szép, lassan haldoklik. A gerince eltörött, bár ez most olyan szempontból jó, hogy nem érzi a többi sérülését, mert van belőlük bőven.

Életemben másodszor kerültem válaszút elé. Van-e jogom hozzá, hogy átváltoztassam őt, úgy hogy meg sem kérdezem róla? Hiszen Edward is nehezen szokott hozzá a tudathoz, hogy mi lett belőle. De nem lennék képes hagyni, hogy meghaljon. Neki élnie kell, még akkor is, hogyha vámpírként. Milyen gyönyörű, még mindig. Amikor legutóbb láttam még fiatal lány volt, most pedig egy érett nő. Ha ez lehetséges az idő múlásával, csak tökéletesebbé vált. Meg fogom menteni, és tudom, hogy ő is a mi életmódunkat fogja választani. Nincs miért kételkednem benne. Lehajoltam a nyakához, és amilyen finoman csak tudtam, de azért határozottan megharaptam. Majd ugyanezt megismételtem a csuklóinál és a bokáinál is. A lábai több helyen fel voltak horzsolódva. Biztosan mezítláb ment valahova. A harapások utána a pulzusa azonnal erősebb lett, ami megnyugtatott. Elvileg a mérgemnek meg kell gyógyítania a gerincét is. Óvatosan a karjaimba vettem, és elindultam vele az ablak felé. Hogyha gyorsan kiugrom vele az ablakon, úgy, hogy nem vesznek észre, akkor nyert ügyem van, és nem lepleződünk le. Az első sikolya szerencsére csak akkor csúszott ki a száján, amikor már elég messze jártam vele ahhoz, hogy senki ne halljon meg minket. Nagyon haragudtam magamra, amiért fájdalmat kellett okoznom neki, de még mindig jobb, mintha elveszíteném. Nem tellett csupán hat-hét percbe és már be is léptem a ház ajtaján. Edward azonnal előttem termet, és kíváncsian meredt ránk. Szegény Esme pedig, már egyfolytában sikítozott.

- Ő az a lány, aki…? – kezdett bele, de én csak elfutottam mellette és lefektettem Esmét a puha ágyra. Ha már a fájdalmain nem is enyhíthetek, legalább kényelmesen feküdjön. – Carlisle, mi történt? – kérdezte Edward értetlenül, én pedig lejátszottam neki a kórházi emlékeimet. – Oh, értem már. Nem fog rád haragudni, amiért megtetted – mondta fiam határozottan. – Én sem haragszom. Sőt, hálás vagyok neked.

- Köszönöm – fordultam Edward felé, aki csak biccentett.

- Nincs mit. Szerintem nagyon jól illetek egymáshoz – mondta határozottan, mire döbbenten néztem rá.

- Én nem… - kezdtem bele, mire Edward megkocogtatta a homlokát. – Na jó, igen szeretem. Mindig is szerettem, amióta megláttam, de nem szántam neki ilyen életet, de mivel haldoklott megváltozott a helyzet.

- Tudom – mosolyodott el. – Csak a te szádból is szerettem volna hallani. Most pedig magatokra hagylak titeket. Nem jövök vissza csak holnap. El szeretnék menni a hegyekbe vadászni. Van ott néhány nagymacska – mondta mosolyogva. – De ha akarod, akkor szívesen maradok – ajánlotta fel. Tudtam, hogy csak azért akar vele kettesben hagyni, mert kiolvasta a fejemből, hogy nem akarom végighallgattatni vele is Esme sikolyait. – Mindketten tudjuk, hogy ez mennyire fáj, de erősebb ez a nő, mint hinnéd.

- Igen, az biztos. Ilyen sérülésekkel már régen halottnak kellett volna lennie, amikor odaértem – mondtam határozottan. Talán a sors akarta úgy, hogy találkozzunk újra.

- Szóval? Maradjak veletek? – kérdezte Edward és látszott rajta, hogy teljesen őszinte a felajánlása.

- Nem, menj csak vadászni, de valamit megtehetnél – néztem rá komolyan.

- Természetesen. Mi lenne az?

- Mintha már nem tudnád – csóváltam meg a fejem.

- Bocsi, de te akarod mindig kimondani a dolgokat – kontrázott. Na ez is igaz.

- Megkérhetnélek… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Igen, vadászat előtt szívesen felhívom a kórházat és megmondom, hogy hirtelen rosszul lettél, és haza kellett jönnöd. A helyettesedet is felhívom rögtön a kórház előtt – mondta fiam vigyorogva.

- Köszönöm – biccentettem hálásan.

- Szívesen. Akkor holnap találkozunk – mondta még, majd eltűnt.

Amint Edward elment lekuporodtam Esme mellé, és megfogtam a kezét. Nagyon aggódtam érte, hiszen akármennyire is erős a mérgem, és erős ez a csodálatos nő, még soha nem próbáltam meg törött gerincű embert átváltoztatni. Remélem, hogy meg fog gyógyulni, mert nem hiszem, hogy lenne szívem végignézni, ahogy Esme egy örökkévalóságon át csak a fejét tudja megmozdítani.

A kezét fogva beszéltem hozzá egyfolytában. Nem tudtam, hogy hallja-e, amit mondok, de reméltem. Elmeséltem neki az egész életem. Edwardot, a törvényeinket. Mindent, ami csak az eszembe jutott. A második napon Esme hirtelen megmozdította a karját, és a lábát is, bennem pedig hatalmas örömmámor úszott végig. Ezek szerint meggyógyult a gerince. Még soha nem könnyebbültem meg ennyire. Edward is megérkezett, és leült Esme másik oldalára. Nem szólt egy szót sem, csak csendben figyelt minket, és próbálta tartani bennem is a lelket. Bár elfintorodott Esme minden fájdalmas sikoltására, ahogy én is. A harmadik napon végre szemmel láthatólag is enyhültek a kínjai. Tehát a méreg végre el fogja érni a szívét, és akkor vége lesz. Három nap kínokkal teli várakozás után, végre megtörténik. Befejeződik az átváltozása, és nem lesz több fájdalma. Nehéz volt egy hetvenkét óra, de mindenképpen megérte. Végig beszéltem hozzá, amíg tartott, és úgy éreztem, hogy sikerült is megnyugtatnom, már amennyire lehetséges volt.

Néhány perccel később a szíve őrült iramban kezdett dobogni, és hánykolódott a fájdalomtól, de aztán dobbant még egy utolsót, és vége lett. Most néztem először végig rajta, amióta idehoztam, és el kellett ismernem, hogy még soha nem láttam ilyen gyönyörű nőt. Már emberként is nagyon csinos volt, de most már egyenesen ellenállhatatlan.

- Magatokra hagylak – suttogta Edward mosolyogva, majd el is tűnt.

A következő pillanatban Esme szemei ijedten pattantak ki, majd az arckifejezése inkább csodálkozó lett. Nem akartam megzavarni, vagy felidegesíteni, úgyhogy csendben ültem továbbra is fogva a kezét. Fejét óvatosan oldalra billentette, és a tekintetem végre találkozhatott az övével.

Sziasztok!

Kiírtam egy szavazást oldalra, hogy milyen párosítású legyen a karácsonyi novella. Aki szeretne, az bátran szavazzon. Egyébként fogok írni egy családit is, amiben mindenki benne van. De a karácsonyi pályázatra egy páros kell, úgyhogy segítsetek dönteni :D
Puszi, Drusilla

Tartozni valakihez - 21. fejezet

21. fejezet




(Alice szemszöge)



Jasper már három hónapja gyakorol minden áldott nap, és én annyira büszke vagyok rá. Elképesztően jól tartja magát, még annak ellenére is, hogy egyre nehezebb feladatokat kap Carlisle-tól. Néha még a mi szomjunkat is érzi a városban, de még egyszer sem támadott rá senkire. Az önuralma kezd nagyon is megfelelő lenni a tökéletes beilleszkedéshez. Már alig várom, hogy iskolába járjunk mi öten, ahogy láttam. Izgalmas lenne új embereket megismerni, és barátkozni.

- Alice – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Igen? – néztem fel bátyámra.

- Ha iskolába is fogunk járni, és megpróbálunk feltűnés nélküli életet élni, akkor sem barátkozhatunk. Attól, hogy megpróbálunk normálisak lenni, még nem vagyunk azok. Veszélyes lenne, hogyha valakit túl közel engednénk magunkhoz – magyarázta Edward.

- Szerintem ez butaság. Nem bántanánk senkit a titkainkat pedig megtartanánk magunknak, ahogy eddig is – mondtam felháborodva.

- Értsd meg kérlek, ez nem ilyen egyszerű. Az emberek ösztönösen nem bíznak meg bennünk. Hiszen veszélyesek vagyunk rájuk. Soha nem tudunk teljesen visszailleszkedni az emberek közé – magyarázta Edward tovább, de én nem akartam ezt elfogadni.

- Ezt majd még megbeszéljük – vágtam rá. – Itt én látom a jövőt. Szerintem egy napon lesznek majd emberek, akik nem félnek tőlünk. Csak idő kérdése, hiszen Carlisle-tól sem félnek.

- Jól van, tudom, hogy úgysem tudlak meggyőzni téged, úgyhogy ennyiben maradhatunk, majd meglátjuk kinek lesz igaza, de légy óvatos – mondta békülékenyen.

- Ezt megígérhetem. Bár még egy kis ideig nem fogunk iskolába járni – mosolyogtam rá.

- Jasper szépen fejlődik, úgyhogy még néhány hónap, és minden rendben lesz vele is – bíztatott Edward, és én nagyon reméltem, hogy igaza lesz. – Egyébként hol van, Jazz? Ma még nem is láttam.

- Vadászni ment – válaszoltam halványan elmosolyodva. – Már két hete nem ivott, és nagyon szomjas volt, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre megint boldog lesz egy kicsit. Akármennyire is támogatjuk, és szeretjük, a kaparás a torkában néha már elviselhetetlen. Látom rajta, hogy…

Magyaráztam, de hirtelen máshol jártam. Edward eltűnt, és én az erdőben álltam, egy tisztáson. Egy lány ült a fűben, és a szendvicsét majszolta, egy pillanattal később pedig megláttam Jaspert, aki felé fut. Nem, ezt nem lehet. Ez így nagyon nem lesz jó.

- Ne! – sikítottam fel, mikor visszatértem a nappaliba.

Edward pedig már nem volt sehol. Biztos figyelte a látomást, és megpróbálja Jaspert megakadályozni abban, hogy butaságot csináljon. Miért nem mentem vele? Miért nem láttam előbb, hogy ma lesz turista az erdőben? Látnom kellett volna, hogy baj történhet. Azonnal utána szaladtam, hogy segíthessek neki. Egy pillanattal később pedig meghallottam, hogy szerelmem vadul felmorog. Határozottan dühös morgás volt. Ez nem jelenthet semmi jót. Ha lehetséges, akkor még gyorsabb tempóra kapcsoltam, és mikor odaértem, végre megnyugodhattam. Amikor odaértem, láttam, hogy Jasper bár nincs magánál, és minden erejével próbál kiszabadulni Edward kezei közül, de hála az égnek ez nem sikerül neki. A szemei sem izzottak vörösen, úgyhogy még nem késtünk el. Tudom, hogy nem szándékosan akarta megtámadni a lányt, hiszen vadászni indult, és amikor ilyenkor futni kezdünk, a vörös köd teljesen eluralkodik felettünk. Carlisle szerint csak egy több évtizede ezt az életmódot folytató vámpír tud ilyenkor leállni, akinek már nagy a tapasztalata.

- Jasper – mentem hozzá közelebb, mire abbahagyta a vicsorgást, majd lehajtotta a fejét. Reméltem, hogy megnyugodott egy kicsit, és visszatért közénk a szerelmem. Kétségbeesetten pillantottam Edwardra. „Gyűlöli magát, igaz?” – kérdeztem gondolatban, mire bátyám szomorúan biccentett. „Hagyj magunkra, kérlek.”

- Szerintem ez rossz ötlet most – mondta Edward komolyan.

- „Nem fog bántani. Sosem lenne képes rá.” – róttam meg testvéremet. „Mégis mit képzelsz?”

- Nem azért – sóhajtott Edward. – El akar menekülni innen.

- Most szállj ki a fejemből légy szíves – nézett Jasper dühösen a bátyánkra.

- Jasper – léptem közelebb hozzá. Ölelésre nyitottam a karjaimat, de elhúzódott, én pedig szomorúan meredtem magam elé. – Miért nem akarsz hozzám érni? – kérdeztem szomorúan.

- Jobb lesz, hogyha elmegyek. Nem érdemellek meg téged – mondta elkeseredetten.

- De megérdemelsz – pattantam elé, és szorítottam magamhoz. – Senki más nem érdemelne meg – suttogtam a fülébe, mire végre ellazult egy kicsit.

- Rendben, most már magatokra hagylak titeket – mondta Edward halványan elmosolyodva és elindult.

- „Ugye nem akar már megszökni?” – kérdeztem még gondolatban, mire bátyám alig észrevehetően megrázta a fejét, én pedig boldogan elmosolyodtam. – „Köszönöm” – mondtam még, mire Edward biccentett, majd elfutott hazafelé.

Percekig álltam Jaspert ölelve, de kedvesem továbbra is makacsul csak állt és hagyta, de nem ölelt vissza. Felnéztem rá, és láttam, hogy szomorú tekintettel réved a semmibe, és még levegőt sem vesz. Megfogtam a két karját és a derekam köré kulcsoltam őket, mire végre rám nézett, de még mindig nem szólalt meg, nyilván a levegőhiány miatt.

- Szeretlek – mosolyodtam el, majd kézen fogtam, és elindultam vele az erdő ellentétes végébe, hogy a lány illata már ne legyen érezhető a számunkra se. – Itt már jó lesz – szólaltam meg jó néhány mérfölddel arrébb. – Vehetsz levegőt, itt nem érezni a lány illatát – bíztattam, mire óvatosan lélegezni kezdett. Először csak egy aprót szippantott az oxigénből, de utána már bátran töltötte meg a tüdejét.

- Én is szeretlek – simított végig az arcomon. – Én nem akartam, azt tenni… - kezdett bele, de a kezemet a szájára tapasztottam.

- Tudom, hogy nem. Senki sem tudta volna megállni, hiszen már elkezdtél vadászni. A lánynak igencsak csábító volt az illata, hiszen én is éreztem – mondtam határozottan, majd elengedtem Jaspert.

- Te mégsem támadtál rá – mondta bűntudatosan.

- Azt hittem, hogy ezt már tisztáztuk. Én nem is vadásztam, hanem téged, és Edwardot kerestelek. Más a helyzet – mondtam komolyan.

- Remélem, hogy igazad van – sóhajtotta fel.

- Biztos, hogy igazam van. Mikor nincs? – mosolyogtam rá, és láttam, hogy végre ő is teljesen felengedett.

Újra megpróbálkoztam egy öleléssel, és most legnagyobb örömömre szerelmem azonnal visszaölelt. Jó volt érezni, hogy minden rendben van. Nagyon megijedtem tőle, hogy rosszra fordulnak a dolgok. Soha többé nem engedem el egyedül vadászni.

- Veled semmi baj nem érhet – motyogta a nyakamba, majd apró puszikat nyomott rá.

- Ez fordítva is igaz – válaszoltam boldogan, és még szorosabban hozzápréseltem magam.



(Jasper szemszöge)



Majdnem elrontottam mindent, és gyűlöltem magam ezért. A legjobban viszont pontosan attól féltem, hogy Alice csalódik bennem, de a jelek szerint egyáltalán nem így van, és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el a bűntudatom ellenére is. Hiszen számomra az lett volna a vég, hogyha megundorodik tőlem. Soha nem lennék képes már létezni nélküle, ő a fény, amely beragyogja minden egyes pillanatomat.

- Veled semmi baj nem érhet – motyogtam a nyakába, majd apró puszikat nyomtam a kérdéses bőrfelületre.

- Ez fordítva is igaz – válaszolta boldogan, és még szorosabban hozzám bújt.

Az álla alá nyúltam és felemeltem az arcát, hogy rám nézzen, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Már éppen kezdtem volna elmélyíteni a dolgokat, és megfordult a fejemben, hogy a puha fűre döntöm kedvesem, de hirtelen egy köhintés megzavarta a terveimet. Csalódottan húzódtam el kedvesemtől, aki szintén morcos arcot vágott, majd mindketten Emmett felé fordultunk.

- Oh, miattam a világért se hagyjátok abba – mosolygott ránk kajánul. – Kicsit lightos volt a műsor, de azért kezdetnek nem volt rossz – folytatta, mire rámorogtam. – Nyugi, kistigris. Nem azért jöttem, hogy beleszóljak a szerelmi életetekbe. Bár lenne mit tanulnod tőlem.

- Emmett – szóltam rá idegesen, mire védekezően felemelte a kezeit. Mi az, hogy kistigris? Ezért még megkapja a magáét, de nem most, eljön még a bosszú ideje.

- Jól van, befejeztem, egyelőre – mondta vigyorogva, én pedig sóhajtottam. Nem hiszem el, hogy mindig mindenből viccet kell csinálnia. Most nem vagyok vicces kedvemben. - Edward szerint jót tenne neked, hogyha beszélgetnénk egy kicsit, de visszajöhetek később is – magyarázta Emmett.

Szerelmem hirtelen a semmibe meredt, és ebben az állapotában volt perceken keresztül, miközben én egy nagy adag nyugalmat küldtem felé. A hosszú percek után Alice újra visszatért közénk, és mosolyogva biccentett nagydarab testvérünknek, majd adott egy búcsúcsókot a számra, és kibontakozott a karjaim közül.

- Akkor én most magatokra hagylak – mondta. Majd odaszökkent Emmetthez, és megpuszilta az arcát. Elég aranyos jelenet volt, mert belecsimpaszkodott a nagy mackó nyakába, és felhúzta magát, hogy egy vonalba kerülhessen az arcuk.

Miután szerelmem már messze járhatott, Emmett újra felém fordult, és elmosolyodott.

- Gyere, fogunk néhány macit. Elég szomjas lehetsz már – mondta bátyám együtt érzően.

- Szerintem ezt inkább nem kéne. A lány még biztosan nem ment el elég messzire. Inkább holnap visszajövök. Kibírom – mondtam majd el akartam indulni vissza a ház felé.

- Biztos, hogy el tudod viselni, mert erős jellem vagy, de nem muszáj szenvedned még egy napot. Gyere, elmegyünk a kedvenc helyemre. Ne aggódj, ott nem lesznek turisták. Hacsak nem akarnak egy nagymacska, vagy egy maci vacsorájává lenni. Utána pedig elbeszélgetünk egy kicsit – mondta bátyám határozottan.

Elgondolkodtam a szavain. Végül is, hogyha ennyire biztos benne, hogy nem lehet semmi baj, akkor elmehetünk. Ő ismeri jobban itt a terepet.

- Rendben – egyeztem bele, mire Emmett elmosolyodott.

- Remek, akkor indulás – mondta és már szaladt is, én pedig utána rohantam.

Nem telt bele tíz percbe, mire odaértünk a hegytető környékére. Hatalmas erdő volt itt is, és már éreztem is a csábító illatokat. Rengeteg vad járt errefelé. Emmett megállt egy pillanatra, majd elvigyorodott.

- Három maci van nem messze. Kettő a tiéd lehet, de a hím az enyém. Rendben? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Oké, nekem mindegy, csak ihassak végre – bólintottam rá.

- Remek, akkor hajrá – mondta lelkesen, majd megint rohanni kezdett.

Én is követtem az illatokat, és hamar megtaláltam a két medvét. Azonnal rávetettem magam a nagyobbikra, majd a kisebbet is becserkésztem. Tudtam volna még inni, úgyhogy tovább mentem, és találtam néhány szarvast. Közülük már csak egyet ejtettem el. A torkomban a kaparás szinte észrevehetetlenné vált. Már egy hete alig bírtam elviselni az égést, ami átjárt mindegy egyes légvételnél, de egyre jobb a tűrőképességem, ezért megéri. Bár ma szépen bemutatkoztam. Kis híján megint megöltem valakit. Ha nem is tesznek majd ki minket a családból, akkor is biztosan nagyon dühösek rám, ami teljesen érthető. Úgy döntöttem, hogy megkeresem Emmettet. Végül is, előbb vagy utóbb túl kell esnem a nagy beszélgetéseken. Mondjuk Carlisle-tól sokkal jobban félek, mint Emtől.

Amikor megtaláltam bátyámat, döbbenten láttam, hogy az egy szem medve, amit magának választott, bár eléggé le van már lassulva, de él és virul. Ahelyett, hogy gyorsan végezne vele, játszik. Nem is ő lenne, hogyha nem ezt tenné. Gondolhattam volna, hogy az étellel is játszik. Az egész személyiségéből árad az életkedv a nap huszonnégy órájában. Mikor kijátszotta magát szegény állaton végre végzett vele. Már komolyan kezdtem sajnálni a medvét. Bár el kell ismernem, hogy a maci is adott neki néhány olyan pofont, hogy egy-egy fenyő adta a másikat. Miután végzett azonnal rám kapta a tekintetét, majd elengedte az ernyedt testet, és odaszaladt mellém.

- Na, akkor most már beszélhetünk? – kérdezte komolyan.

- Persze – bólintottam, és leültem egy kitört fára.

Hosszú, de felejthetetlen nap

Hosszú, de felejthetetlen nap


Sziasztok! Elértük a 20.000 látogatót, úgyhogy itt is van a megígért novella :D Remélem, tetszeni fog :D Puszi, Drusilla

(Jasper szemszöge)



Már nagyon szomjas voltam, ráadásul Bella megint nálunk tölti a hétvégét, úgyhogy inkább eljöttem vadászni. Senki nem örülne neki, hogyha főfogásnak tekinteném a fogadott hugicánkat, aki ráadásul Edward szerelme, ezért biztos, ami biztos jóval többet is ittam a megszokottnál. Egyáltalán nem használna senkinek, hogyha megint baleset történne, mint Bella tizennyolcadik szülinapján. Miután meggyőződtem róla, a városban is, hogy tökéletesen „emberbarát” vagyok egy hétvége erejéig el is indultam haza. Már alig vártam, hogy újra láthassam az én gyönyörű szerelmemet, aki már nagyon készül a bálra napok óta. Kíváncsi vagyok, hogy mit talált ki. Bár megmondta, hogy úgysem árulja el, de ma este mindenképpen meg fogom tudni. Ahogy beértem a nappaliba már meg is éreztem Alice mámorítóan édes illatát, és Bella illata is terjengett az egész házban. Tehát már megint együtt vannak. Valamiben sántikálnak, mert állandóan elbújnak, és Edward is azt mondta, hogy Alice mostanában egyfolytában csak a Büszkeség és Balítélet általa legkedveltebb idézeteire gondol. Kíváncsi vagyok, hogy mit titkolnak. Talán, hogyha csendben leülök a kanapéra, akkor nem fogok lebukni hallgatózás közben.

Már percek óta csak a vízcsobogást hallottam. Nyilván Bella elszaladt letusolni. Majd végre a csap elzáródott, és kedvesem megszólalt.

- Biztos vagy benne, hogy akarod? – kérdezte szerelmem a barátnőjétől.

- Igen, Alice, csináljuk, de gyorsan. Nem szabad, hogy lebukjunk – mondta Bella határozottan. Na, kezd végre érdekes lenni a dolog.

- Rendben, akkor most próbáld fel ezt – lelkesedett szerelmem.

- Biztos, hogy ez a megfelelő ruhadarab? – kérdezte Bella, és magam előtt láttam, ahogy még a száját is bizonytalanul elhúzza.

- Hidd el, hogy ez tökéletes lesz – csicseregte szerelmem.

- Rendben – egyezett bele Bella. – Oké, akkor légy szíves és fűzd be – kérte meg barátnőjét.

- Gyönyörű vagy – mondta kedvesem boldogan. – Akkor most gyorsan csináljunk belőled vámpírt, mielőtt bárki is rajtakapna minket – tette még hozzá. Mi? Vámpírt? Jaj, ne! Alice, már megint butaságra készül! Mikor fogja végre megérteni, hogy nem kell minden látomását valóra váltania?

Azonnal felpattantam a kanapéról, és felrohantam a szobánkba. Kopogás nélkül berontottam az ajtón, aminek következtében felborítottam egy asztalt, rajta mindenféle női dologgal. Majd egy határozott mozdulattal elkaptam kedvesemet és az ágyra vetődtem vele, hogy le tudjam fogni.

- Tűnj el innen, Bella! – kiabáltam rá, de ő csak döbbenten nézett rám, ahogy Alice is.

- Mi bajod van, Jasper? – találta meg a hangját Bella.

- Hogy mi bajom van? Alice vámpírrá akart téged változtatni, hallottam – mondtam felháborodva. Hát ez nem elég nagy baj?

Döbbenten futattam végig a pillantásomat mindkettőjükön, amikor lélekszakadva nevetni kezdtek. Vajon mi olyan vicces szerintük ezen az egész helyzeten?

- Jas…per, mi…lyen bál lesz ma? – kérdezte szerelmem, miközben próbálta elfojtani a nevetését.

- Farsangi – vágtam rá azonnal, mire Bella és Alice még mindig nevetve bólintott. – Oh – csak ennyit tudtam kinyögni, amikor végre leesett. Nem úgy akarta Alice vámpírrá változtatni Bellát. A jelmezéről beszéltek. Ha el tudnék vörösödni, most megtenném, olyan zavarba jöttem hirtelen.

- Most már felkelhetek? – kérdezte szerelmem mosolyogva. – Nem mintha nem tetszene ez a pozíció, de mégiscsak vendégünk van.

- Bocsáss meg, Kicsim – szálltam le róla, majd felsegítettem. – És te is, Bella – tettem még hozzá.

- Semmi baj – biccentettek a lányok.

- Oh, ne – sikkantott fel Bella hirtelen.

- Mi a baj? – fordultunk felé kérdőn. Hiszen nem történt semmi, szerencsére.

- A fogaim nem az ágyon voltak? – kérdezte szomorúan.

- Úristen! Honnan szerzek másik porcelánfogakat ilyen gyorsan? Ráadásul egyedileg készült Bellának – esett Alice is pánikba, és kutakodni kezdett az ágyon. – Porrá lettek – vett szerelmem két ujja közé egy kicsit az ágyon levő fehér porból és morzsolgatni kezdte.

- Hát a vámpírságom három másodpercig sem tartott – mondta Bella lehajtott fejjel. – Pedig még ezt a bőrszerkót is felvettem az ügy érdekében.

- A szerelés marad, nagyon jól festesz benne – mondta Alice határozottan.

- Miért maradna? A fogaim nélkül már nem leszek vámpír. Így csak egy mélyen dekoltált bőrfűzőm, és nadrágom van, ami tökéletesen követi a vonalaimat. Így már nem vagyok vámpír. A fog volt az összeállítás éke – mondta panaszosan.

Szegénykéim. Elrontottam az ötletüket. Pedig szívesen megnéztem volna a bátyám arcát, amikor Bella levonul ebben az Underwold szerelésben a lépcsőn, hófehérre sminkelve, vörös ajkakkal, és hegyes fogakkal. Nem fogom hagyni, hogy csődbe menjen a sok előkészületük.

- Alice? Rendbe tudod tenni a szobát, és megmenteni a sminkeket? – fordultam szerelmem felé.

- Természetesen. Minden megoldható, de fogakat már nem tudok szerezni – mondta csalódottan.

- Azt nem is neked kell. Én és Bella elmegyünk, és azonnal csináltatunk neki másikat – mondtam határozottan. – Öltözz át, gyorsan – fordultam Bella felé.

- Oké – mosolygott rám Bella, és már el is tűnt a fürdőben a farmerjával, és a pólójával.

Néhány perc múlva már a kocsiban ültünk, és száguldottam, ahogy csak tudtam, egy állítólag megbízható fogorvos felé. Alig fél óra alatt beértem Bellával Port Angelesbe, és megtaláltam azt a bizonyos Dr. Collmant, aki állítólag csodákra képes. Kisegítettem utasomat a kocsiból, majd azonnal a váróba siettünk. Egy perc múlva már az orvossal tárgyaltam, amíg Bella kint várakozott. Hosszas győzködés után elvállalta a kérést, bár tízszeres árat kellett ígérnem, de nekem ennyit megért, hogy a lányok tervei megvalósuljanak. Miután sikeresen megbeszéltem mindent az orvossal, visszamentem Bellához.

- Egy perc, és te jössz. Egy óra múlva pedig készen is lesznek a vámpírfogaid – mosolyogtam rá.

- Köszönöm – pattant fel Bella, és ölelésre nyitotta a karjait, de hirtelen megtorpant. Éreztem az érzéseit, de semmi félelem nem volt benne, inkább csak bizonytalanság. Közelebb léptem egy lépéssel, és óvatosan megöleltem.

- Szívesen – mondtam még a maradék levegőmmel, majd elengedtem. Nem hiszem, hogy képes lennék bántani, de azért így a biztos. Nem szeretném, hogyha véletlenül valami kárt tennék benne.

- Akarsz velem bejönni? – kérdezte kicsit idegesen.

- Szeretnéd? – kérdeztem vissza, mert éreztem, hogy a nyugalma teljesen elszállt.

- Utálom a fogorvosokat – mondta Bella fülig pirulva. – Alice is bejött velem a legutóbb. Egyszerűen nem bírom az orvosi rendelőket.

- Rendben, bemegyek veled - válaszoltam, majd egy kisebb nyugalomhullámot küldtem felé.

- Köszi – sóhajtott fel hálásan.

Nem sokkal később Bella már a fogorvosi székben ült, vagy inkább feküdt. Érdekes egy szék volt, amikor én utoljára voltam fogászati kezelésen, mondjuk az sem tegnap volt már, akkor még nem voltak ilyen érdekes akármicsodák. Bár gondolhattam volna, hogy az orvostudomány fejlődése erre a szakágra is pozitív hatással volt. Szegény Bellának rá kellett harapnia mindenféle borzalmas szagú és állagú izére, amikben utána tökéletesen látszott a foglenyomata. Összességében elég érdekes volt a folyamat, de ha csak fele olyan borzasztó volt az íze azoknak a mintáknak, mint a szaga, akkor határozottan nem irigylem Bellát. Mit meg nem tesz Edward kedvéért?

- Kész is vagyunk, Ms. Swan – mosolyodott el az orvos. – Egy óra múlva várom önöket – fordult most felém, én pedig bólintottam.

- Köszönjük - mosolyodott el, Bella is. Majd tőle szokatlan gyorsasággal pattant ki a székből, és boldogan ment ki a rendelőből, én pedig követtem.



(Bella szemszöge)



Annyira felszabadult lettem a ténytől, hogy túlvagyunk a farsangi készülődés legrosszabb részén, újra. Boldogan léptem ki az épületből Jasperrel a sarkamban. A következő pillanatban azonban a gyomrom áruló módjára korogni kezdett. Mégiscsak rendesen kellett volna reggeliznem.

- Éhes vagy? – állt elém Jasper.

- Nem fontos, majd ha visszaértünk, akkor eszek valamit – legyintettem, de a hasam követelte a jussát.

- Ne butáskodj. Edward kitekerné a nyakamat, hogyha nem gondoskodnék rólad megfelelően. Szívesen meghívlak ebédelni, hogyha elfogadod – mosolygott rám kedvesen, én pedig bólintottam.

Beszálltunk a kocsiba, és Jasper egyenesen a plázához hajtott, hogy beüljünk egy étterembe. Jaspernek természetesen mindegy volt, így én választhattam. A döntésem végül egy görög étteremre esett. Egyszer jártam Görögországban, még anyuval és Phillel nyaralni, és azóta is nagyon szeretem a gyrost. Nem is kellett sokat várnom rá, csupán öt percbe telt és már le is tette a pincér elém a nagy adag gyrosomat, sült krumplival. Azonnal habzsolni kezdtem, és meg kellett állapítanom, hogy fantasztikusan főznek ebben az étteremben. Nem is tudom, hogy Edwarddal miért nem voltam még itt. Hiába voltam nagyon éhes, így is csak a felét tudtam megenni egy akkora adag ételnek.

- Köszönöm, ez nagyon finom volt – mondtam hálásan, miközben hátradőltem a székben.

- Egészségedre. Örülök, hogy jó volt – mondta Jasper, majd kifizette az ebédemet, a maradékot pedig becsomagoltatta. – Még van egy negyed óránk. Van még valami, ami illene a jelmezedhez? – kérdezte hirtelen.

- Ő, nem tudom. Igazából, szerintem Alice-szel mindent megvettünk már, ami kelhet – mondtam bizonytalanul. Mi kéne még azon kívül, hogy van ruhám, sminkem, és nemsokára lesznek fogaim is? Gondolkodtam, de semmi nem jutott az eszembe.

- Edward minek öltözik? – kérdezte elgondolkodva.

- Igazából, nem is tudom – válaszoltam a kérdésére. Igaza volt, eddig eszembe se jutott, hogy szerelmem minek fog öltözni. Bár Alice biztosan gondolt rá is.

- Van egy ötletem – mosolyodott el Jasper, majd előkapta a mobilját és tárcsázni kezdett.

Gondolom Alice-t hívhatta, mivel más nem volt a környéken a családból. Olyan gyorsan hadarta a mondandóját, hogy egy szót sem értettem belőle, miután mindent megbeszéltek elmosolyodott, és letette a telefont, majd kézen fogott és behúzott egy boltba. Farsangi kellékeket árultak. Nem igazán értettem, hogy mire lehet még szükség, úgyhogy hagytam érvényesülni Jaspert, aki egy perc múlva már fizetett is.

- Mit vettél? – kérdeztem kíváncsian, miután kijöttünk a boltból.

- Csak egy kis kiegészítőt, a jellemezekhez. Hidd el, tetszeni fog – mondta határozottan. – Lassan indulnunk kell vissza a fogászatra, úgyhogy ha nem szeretnél mást, akkor mehetünk is.

- Rendben – bólintottam. Néhány perccel később már a kocsiban ültünk, és a fogászat felé tartottunk.

- Egy perc és jövök – mondta Jasper, majd beszaladt az épületbe, és nem sokkal később már jött is. – Meg is vannak – mondta vidáman, és az ölembe tette a kis csomagot, én pedig kinyitottam, majd kérdőn tekintettem Jasperre.

- Azért csináltattam három garnitúrát, hogy nehogy ilyen baleset történjen még egyszer. Tényleg nagyon sajnálom, hogy kis híján tönkretettem a terveiteket, de félreérthető volt a helyzet – magyarázkodott.

- Ugyan, semmi baj – legyintettem. – Bárki félreértette volna a dolgot. Egyébként mióta hallgatóztál?

- Hé, én nem is – mondta tettetett sértődöttséggel.

- Jasper, engem ne próbálj átverni. Tudom, hogy a Cullen fiúk állandóan hallgatóznak, hogyha nem tudnak meg valamit, amire kíváncsiak. Kivéve Carlisle-t – mondtam határozottan, és nevetni kezdtem.

- Akkor jó lehet a véleményed rólunk – fintorodott el.

- Nagyon is jó rólatok a véleményem. Nem is ti lennétek, hogyha nem nevettetnétek meg minden nap – mondtam még mindig kuncogva, mire végre Jasper is felengedett.

A hazaút nagyon is kellemesen telt. Fogadott bátyám megmutatta a kedvenc vegyes cd-jét, ami főleg rock & roll zenékkel volt tele. Alice egyszer mesélte, hogy kedvelik ezt a zenei stílust, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly szenvedélyük. Éppen a börtön rock ment, amit mindig is imádtam, amikor megérkeztünk a Cullen házhoz. Kiszálltunk, és bevittük az összes holminkat. Már éppen itt volt az ideje, hogy készülődni kezdjünk az estére. Azonnal felmentem barátnőmhöz Jasperrel a nyomomban, majd egy gyors zuhany után, újra felvettem a bőrszerelést. Azután pedig Alice alaposan hófehérre sminkelt, a szemeim alá finoman karikákat festett. Majd az ajkaimra egy vérvörös rúzs került, miután a fogaimat is feltettük egy ideiglenes ragasztóval, ami csak hat órán tartja fent a vámpírfogaimat. Csak akkor nézhettem meg magam, amikor már teljesen elkészültem, és én izgatottan néztem bele az egészalakos tükörbe. Mintha nem is én lettem volna. Egészen máshogy néztem ki, de tetszett a látvány. Hiszen a farsangnak ez a lényege. Érdekes módon ez volt az egyetlen bál, amit nagyon is szerettem. Élveztem, hogy ezen az éjszakán senki nem az, ami valójában. Azért kicsit izgultam, hogy Edward mégis mit fog szólni hozzám, úgyhogy bizonytalanul indultam el a nappali felé.

- Minden rendben lesz – mondta Alice a hátam mögött, és egy kicsit gyorsabb haladásra ösztökélt.

Odalent már mindenki jelmezben várt ránk. Rosalie és Emmett voltak Bonnie és Clyde. Nagyon illett hozzájuk ez a stílus. Jasper egyenruhában volt, Alice pedig egy rövid, tűzvörös, rojtos ruhában, ami olyan volt, mint a régi filmekben a swing táncosok ruhája. Tökéletesen mutatott Jasper egyenruhájához. Edward viszont nem is volt jelmezben. Legalábbis hátulról teljesen átlagosan nézett ki, de aztán megfordult, belőlem pedig kitört a nevetés. Nem sokkal később már az egész ház a nevetésemtől zengett, amibe már mindenki bekapcsolódott. Valami vörössel, valószínűleg művérrel volt több harapásnyom is felfestve a nyakára, és a csuklóira. Ő volt az „áldozatom”.

- Úrnőm, állok szolgálatára – mondta Edward, de úgy, mintha el lenne kábulva tőlem, én pedig éreztem, hogy elpirulok, de a festék most nem engedte látni a reakciót, legalábbis azt hittem.

- A vámpírok nem pirulnak, hugi. Egyébként, igazi vadmacska vagy ebben a szerelésben – mért végig Emmett, mire Rosalie fejbe csapta. – Bármikor megharaphatsz – tett még rá egy lapáttal.

- Lehet, hogy szavadon foglak – mondtam kajánul, mire mindenki döbbenten nézett rám, kivéve Jaspert, aki felkuncogott.

- Bocsi, de ezt nem hagyhattam ki – mondta miután ellőtt egy fotót. – Látnotok kellett volna az arcotokat.

- Jasper – szóltam rá. – Igazán nem szép dolog befolyásolni – mondtam szigorúan.

- Bocsi, hugicám, de nem tudtam megállni – nevetett tovább Jasper, majd megölelt.

Mindenki értetlenül nézett minket, de láttam a szemükben, hogy nagyon is boldogok. Esme, és Alice, ha tudott volna, akkor sírva fakad a meghatottságtól. Edward pedig csak boldogan elmosolyodott.

- Miről maradtunk le? – tette fel a kérdést Emmett.

- Talán majd egyszer elmeséljük – kacsintott rám Jasper, és pedig megcsóváltam a fejemet.

Csak egy napot kellett kettesben töltenünk és legnagyobb örömömre megtört a fal, amit Jasper maga köré épített velem kapcsolatban. Végre megkaptam őt is, mint bátyámat, és hihetetlen boldogsággal töltött el. A családunk teljes volt, és már semmi nem állhatott közénk. Hosszú nap volt, de felejthetetlen.

Történet szerelemről és családról - 15. fejezet

Végzetes döntés


Előre is bocsi a fejezet hangulatáért :( Puszi, Drusilla

(Esme szemszöge)



Már két napja szerethettem a fiamat úgy, hogy már nem a hasamban volt, és egyszerűen nem tudtam vele betelni, ahogy a család egyik tagja sem. Még Charles is egyre sűrűbben látogatott be hozzánk, hogy megnézze mi a helyzet. Minden nap boldogan dajkálta meg a fiát, és én örömmel néztem őket. Amióta teherbe estem minden más lett kettőnk között is. Nem mondanám, hogy szeretem, és hogy megbocsájtottam neki, de a fia okozta boldogságtól egészen elviselhetővé vált. Már nem alázott meg, és nem is bántott, úgyhogy sokkal nyugodtabb voltam, és ez a babánkra is jótékony hatást gyakorolt. Az orvos minden nap megvizsgálta, de nem talált nála semmi problémát. A kisfiam egészséges volt, amiért minden nap imádkoztam.

A harmadik reggelen azonban minden megváltozott. A fiamat nem hozták be az etetésre, pedig én már nagyon vártam. Eleinte nem idegeskedtem, hiszen biztos voltam benne, hogy az itt dolgozóknak rengeteg munkája van, és csupán késnek. Esetleg a kis Charles ma reggel lustább, és még nem követelte a reggelijét. Viszont, amikor már két órát késtek, kezdett úrrá lenni rajtam a pánik, és kiabálni kezdtem. Néhány pillanattal később egy nővér lépett be a szobába aggódó arccal, én pedig teljesen elsápadtam, mert bár fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de abban biztos voltam, hogy semmi jó.

- Hol van a fiam? – kérdezte remegő hangon.

- A doktor úr mindjárt itt lesz – mondta a mindig mosolygó nővér síri hangon.

- Mondja meg, most azonnal – kértem a nővért, de ő csak lehajtotta a fejét. Az orvosom pedig ebben a pillanatban lépett a szobába. – Mi történt? – kérdeztem tőle is immár teljesen pánikba esve.

- Nagyon sajnálom, Esme, de a kisfia nemrég elhalálozott – mondta az orvos szomorúan.

- Tessék? – sikoltottam fel. – Az nem lehet. Tegnap is megvizsgálta, és azt mondta, hogy teljesen egészséges. Nem halhatott meg egyik pillanatról a másikra – keltem ki magamból. Ha ez valami őrült vicc, amivel frászba hozzák a kismamákat, akkor nagyon is jól sikerült.

- Annyira sajnálom. A kisfia bölcsőhalálban hunyt el. Ezzel sajnos nem lehet mit tenni. Nagyon ritka probléma a kisbabáknál, és nem lehet kiszűrni. A kisbaba teljesen egészséges, de egyszer csak nem ébred fel többé. Tízezerből kétszer fordul elő – magyarázta az orvos szomorúan, én pedig valószínűleg a sokktól elájultam.

Amikor magamhoz tértem meg volta győződve róla, hogy csak egy rossz álom volt ez az egész. Az én kisfiam egészséges. Az orvos is megmondta, úgyhogy biztosan csak egy szörnyű álom volt. Oldalra fordítottam a fejem, és szembetaláltam magam anyám könnyes arcával. Nem, az nem lehet. Biztosan csak képzelődök. Szorosan behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam, de édesanyám nem tűnt el.

- Kicsim… - kezdett bele anya, de félbeszakítottam.

- Nem, ki ne ejts a szádon ilyesmit. Az én kisfiam nem halt meg! – kiabáltam, és felpattantam az ágyról, hogy a gyerekek szobájához rohanjak, de útközben a nővérek elkaptak, és visszacipeltek a szobába. Lefektettek az ágyra, és egy perc múlva már jött is az orvosom, aki beadott valamit, amitől teljesen elkábultam. Hallottam, hogy beszélnek körülöttem, de nem voltam képes felfogni az értelmét, és hagytam, hogy ismét elnyeljen a jótékony sötétség.

Nem tudtam, hogy mennyi az idő, és hogy mi történt, de láttam, hogy már sötét van. Édesanyám aggódva figyelt, és két nővér is a szobában volt. Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodtam, és a könnyeim patakokban kezdtek el folyni. Nem tudtam elhinni, hogy az életem értelme nincs többé. Ez nem történhet meg. Végre boldog voltam, és ez történik. Olyan pici volt, és ártatlan. Többet érdemelt volna az élettől, mint néhány napot. Szerettem volna megtanítani járni, beszélni, úriemberré nevelni. Az apja lovagolni vitte volna, és beavatta volna az üzleti élet rejtelmeibe. Sok év múlva megtalálta volna az igaz szerelmet. Megnősült volna, majd gyönyörű unokákkal ajándékozhatott volna meg. Egy szülőnek nem való a gyermekét eltemetni. Ezt soha nem fogom kiheverni.

- Kicsim, hallasz engem? – simogatta meg anyám az arcomat, kiszakítva ezzel a merengésemből, de semmi kedvem nem volt beszélgetni, úgyhogy csak feküdtem tovább mozdulatlanul.

- Esme, ennie kell. Már több, mint egy napja nem evett egy falatot is – szólt hozzám Mary is, aki egy nagyon kedves nővér volt, és tudtam, hogy csak jót akar, de most egyáltalán nem tudott érdekelni.

- Kérlek, drágám. Ne fordulj magadba, mert akkor csak rosszabb lesz. Sírj, rombolj, sikoltozz. Bármit, csak térj vissza hozzánk – könyörgött anyám sírva, de egyáltalán nem szándékoztam kilábalni ebből a vegetatív állapotból. Így jó volt, könnyű. Nem akarom, hogy szánjanak és vigasztaljanak. Attól egy cseppet sem lesz jobb semmi. Már senki nem tudja visszahozni nekem a kis Charlie-t.

Egész nap próbáltak egy kicsit kizökkenteni ebből az állapotból, de én makacsul ellenálltam, és enni sem voltam hajlandó. Nem akartam tovább élni. Mi értelme? Az orvosom a második ilyen napon bejött hozzám, és bekötött nekem valamit, hogy ne száradjak ki, de én, ahogy elfordultak kitéptem magamból. Nem volt rá szükségem. A melleim iszonyatosan feszültek. Úgyhogy hagytam, hogy Mary segítsen lefejni a tejemet, amit oda tudtak adni egy másik kisbabának, de beszélni továbbra sem voltam hajlandó. A harmadik napon bejött hozzám Charles is, miután elintézte, hogy a kisfiúnkat a családi kriptában helyezzék majd el. Az anyám rögtön felpattant, és odasietett a férjemhez.

- Nem szólal meg, és nem is eszik. Az orvos szerint, hogyha ilyen marad az állapota, akkor le kell kötözni, és gépekre kell tenni. Egy pszichológust is javasolna – mondta anyám sírva, majd megölelte Charles-t és kiment a szobából.

- Meddig csinálsz még hülyét mindenkiből? – ült le mellém Charles, és most egyértelműen a régi önmaga volt. A kegyetlen férj, akit gyűlöltem. – Ne nézz madárnak, mindketten pontosan tudjuk, hogy érted, amit mondok. Azzal nem érsz el semmit, hogyha előadod itt a szenvedő anyát. Bár, ha magadat hibáztatod, abban valószínűleg lehet valami. A fiunk egészséges volt, aztán hirtelen meghalt. Nyilván akkor történhetett vele valami, amikor itt volt veled – vágta a fejemhez, de kellően halkan, hogy az ajtó túloldalán ne hallja meg senki, az én egyetlen férjem „vigasztalását”. – Úgyhogy ha jót akarsz magadnak, akkor abbahagyod ezt a viselkedést, meggyógyulsz szépen, és lesz majd másik gyerekünk. Szóval hajlandó vagy végre magadhoz térni, vagy sem? – kérdezte ingerülten, mire csak megráztam a fejem. – Rendben. Akkor kénytelen leszek bedugni egy őrültekházába, azután pedig új feleség után nézni. Legyen kívánságod szerint – mondta fagyosan, majd felkelt mellőlem, és kisétált a szobából.

Néhány perc után édesanyám tért vissza Mary társaságában, és egy hatalmas tálcával, amin a kedvenc ételeim sorakoztak fel, de én nem ettem egy falatot sem. Hiába volt itt minden, amit szeretek, akkor sem kívántam az ételt. Miért is kívántam volna? Hiszen nem volt miért élnem. Rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Mert kilábalni nem fogok ebből a letargiából, hiszen, hogyan is lehetnék túl a fiam halálán. Úgyhogy végleges megoldásra volt szükség. Azt hiszem, hogy az lenne a legjobb, hogyha kisétálnék a kedvenc sziklámhoz, innen nincs messze, és egyszerűen leugranék. Azt a magasságot biztosan nem élném túl, és talán megszűnne az az iszonyatos fájdalom, ami átjárja a testemet és a lelkemet is. Igen, ez lesz a megoldás. A halálommal megnyugvást találok majd. Amint egyedül hagynak elindulok, és véghez viszem a tervemet.

- Kérlek, legalább pár falatot egyél, kicsim. Tudom, hogy ez most nagyon nehéz neked, de élned kell tovább. Fiatal vagy, és gyönyörű. Még rengeteg egészséges gyermeknek adhatsz életet. Egy napon csodálatos anya leszel, ebben biztos vagyok – mondta anyám, miközben a hajamat simogatta.

- Biztos igazad lesz – vettem erőt magamon, és megszólaltam. Anyám pedig felsírt örömében, és Mary is odaszaladt, hogy megöleljen. Szegények még nem tudták, hogy azért teszek úgy, mintha jobban lennék, hogy végre magamra hagyjanak és megszökhessek végrehajtani az öngyilkossági terveimet.

- Jaj, drágám – borult édesanyám a nyakamba. – Annyira örülök neki, hogy jobban vagy. Nagyon aggódtam érted, és apád, meg Charles is teljesen kikészült – sírta anya. Na persze, Charles, aki a külvilág számára mintaférj, és az apám, aki úgy szeret. Milyen megható.

- Rendbe fogok jönni, anya. Sajnálom, hogy megijesztettelek – hazudtam.

- Egyél egy kicsit, édesem. Nagyon sovány vagy, már napok óta nem ettél – biztatott anyám, én pedig szófogadóan enni kezdtem.

Bár nem azért, mert éhes voltam, vagy mert élni akartam, hanem azért, mert hogyha belegondoltam rájöttem, hogy szükségem lesz némi energiára, hogyha el akarok jutni addig a szikláig. A tervem mit sem ér, hogyha nincs elég erőm, hogy megtegyem. Gépies mozdulatokkal vettem magamhoz az ételt, de az ízét semminek sem éreztem, nem is akartam.

Miután befejeztem édesanyám halványan elmosolyodott, magához ölelt, és dúdolni kezdett nekem. Tudtam, hogy hatalmas fájdalmat fogok neki okozni azzal, amit el fogok követni, de akkor is ez volt a legjobb megoldás a számomra. Annyira szerettem őt, de már nem volt maradásom az élők között. Nem volt miért maradnom. Este elkezdtem győzködni, hogy nyugodtan menjen haza, mert velem minden rendben lesz.

- Neked is pihenned kellene egy kicsit – kezdtem bele. – Nagyon sápadt vagy, és fáradtnak is nézel ki. Biztosan nem aludtál azóta, amióta ilyen állapotban vagyok. Nagyon sajnálom – magyarázkodtam.

- Ugyan, kincsem. Természetes, hogy nagyon rosszul érzed magad. Hidd el, hogy én sem vagyok éppen jól. Viszont már sokkal jobb, most, hogy újra megszólaltál és ettél is – mondta könnyeivel küszködve.

- Most már minden rendben lesz, csak menj haza, és pihend ki magad a kedvemért. Holnap reggel pedig találkozunk, hogyha visszajössz hozzám látogatóba – eresztettem meg egy halvány mosolyt édesanyám felé, aki habár gyengéden ugyan, de viszonozta a gesztust.

- Rendben, Esme. Legyen, ahogy akarod, de kérlek, te is pihend ki magad. Legalább próbálj meg aludni – kérlelt anya.

- Megígérem. Most már azt hiszem, hogy nem lesz gond – mondtam biztatóan. Nem szerettem hazudni a szeretteimnek, de most nem éreztem emiatt bűntudatot. Egyszerűen csak meg akartam szűnni, és ez volt rá a legjobb megoldás.

- Jól van, akkor megyek. Aludj jól, édesem – mondta anyám gyengéden, majd megcsókolta a homlokom, és elindult az ajtó felé.

- Nagyon szeretlek, anya – szóltam még utána, mire megfordult és őszintén rám mosolygott. Ebben a mondatban benne volt minden, amit feltétlenül a tudtára kellett adnom, mielőtt a halál karjaiba vetem magam.

- Én is nagyon szeretlek – mondta határozottan, majd kiment az ajtón, és becsukta maga után.

- Ég veled. Remélem, hogy egyszer meg tudsz nekem bocsátani – motyogtam magam elé, majd felkeltem az ágyból, és az ablakhoz siettem.

Kikukucskáltam, és láttam, amint anyám beszáll a kocsiba, és egyre távolodik a kórháztól. Szerencsére a szobám a földszinten volt, így nem jelentett gondot, hogy az ablakon át távozzak. Amint úgy ítéltem meg, hogy édesanyám már elég messze jár, és a nővérek sem tudnak megakadályozni a tervemben, kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta.

Csendben lépkedtem, mezítláb, egy szál hálóingben. A talaj hideg volt, de szinte meg sem éreztem, hiszen minden mindegy volt. Az első párszáz métert futva tettem meg, hogy még véletlenül se bukjak le, de utána már csak sétáltam. Még egyszer, utoljára megcsodáltam a tájat, amit kislánykorom óta imádtam. Elidőztem egy-két percet azokon a helyeken, ahol a fiammal jókat játszhattunk volna, és végül elértem a célomat. Felsétáltam a szirt legmagasabb pontjára, majd mélyet szippantottam a friss levegőből. A kezemet a már lapos hasamra tettem, és sírva fakadtam.

- Nagyon szeretlek, kicsim. Nemsokára újra együtt leszünk – suttogtam a hasamat simogatva, majd elrugaszkodtam, és egy határozott mozdulatot követően már zuhantam is a mélybe.

Hatalmas csattanással érkeztem meg a szirt aljára, és hirtelen nyílalt belém a fájdalom, ami egy óriási reccsenés kíséretében el is illant. Tudtam, hogy a nagy reccsenést a gerincem adta ki. Ha meghalnom nem is, de legalább lebénulnom sikerült. Így legalább nem fáj már semmi. A tudatom egyre inkább ködösödött, és kedves ismerősként fogadtam a rám telepedő jótékony sötétséget. A haldoklásom békés volt, és könnyű. Lassan zuhantam az öntudatlanság kegyes mocsarába, majd a világ megszűnt létezni, és az én lelkem végre megnyugodhatott, hogy sikerült végrehajtanom a tervemet. Most már senki sem hozhat vissza az életbe. Nincs többé szenvedés, és fájdalom. Egy pillanatig még felsejlett előttem az édesanyám és elvesztett kisfiam arca, majd elnyelt a sötétség.

Tartozni valakihez - 20. fejezet

20. fejezet




(Alice szemszöge)



Minden fantasztikusan alakult. Imádtam, hogy Cullen lehetek, és úgy láttam, hogy Jasper is egyre jobban élvezi a dolgot. A fiúkkal nagyon is jól kijöttek, és most már Rosalie sem került minket, és nem is vetett ránk állandóan gyűlölködő pillantásokat. A házban minden nap egyre jobb lett a hangulat. Jasper és én már teljesen berendeztük a szobánkat, és Edward szobája is elkészült. Még bátyánk is elismerte, hogy sokkal jobb lett, mint volt. Egészen otthonos formát öltött, de férfias módon. Már csak egyetlen problémánk maradt, mégpedig az, hogy szerelmem nem volt képes sokáig emberek közelében maradni úgy, hogy ne nézze őket a következő, aktuális vacsorájának. Láttam rajta, hogy nagyon bántja, amikor szeretnék elmenni vásárolni, vagy csak sétálni, és nem tud velem jönni, mert nem képes türtőztetni magát. Soha nem hibáztattam ezért, de mégis bűntudata volt. Látszott rajta.

Már egy ideje gondolkoztam rajta, hogy mi lehetne a megoldás, amikor rájöttem, hogy valószínűleg az lenne a legjobb, hogyha Carlisle segítene nekünk. Ő biztosan tudja, hogy hogyan lehet növelni Jasper tűrőképességét. Bármit megtennék, hogy szerelmem is felhőtlenül élvezze az új életünket végre.

- Min gondolkozol, kedvesem? – kérdezte Jasper lágyan.

- Csak az jutott eszembe, hogy én nem tudom, hogy mi lenne a legjobb neked, olyan szinten, hogy könnyebben beilleszkedj. Arra gondoltam, hogy megkérhetnénk Carlisle-t, hogy segítsen nekünk. Hiszen itt mindenkit ő segített át a nehezén – magyaráztam el a helyzetet.

- Kicsim, te nagyszerűen csinálod, csak én vagyok nagyon nehéz esett. Itt senki nem ölt annyi embert, mint amennyit én. Mi van, hogyha soha nem leszek képes huzamosabb ideig emberek között tartózkodni? – kérdezte csalódottan.

- Akkor kénytelenek leszünk remete életet folytatni – bújtam az ölébe. – Annak is meglennének a maga előnyei – mondtam kacéran, mire Jasper végre elmosolyodott.

- Csábító ajánlat, de te úgy nem lennél boldog. Megkérjük Carlisle-t, hogy segítsen, ahogy hazaért. Rendben? – kérdezte és szorosan magához húzott.

- Köszönöm, nagyon szeretlek – mondtam boldogan, és megcsókoltam.

- Én is nagyon szeretlek – suttogta a fülembe, miután elváltunk.

A nap hátralevő része kellemesen telt. Jasperrel elmentünk sétálni, és találtunk egy tökéletes kis tisztást, ami tele volt vadvirágokkal. Ott töltöttük az egész napot. Csak feküdtünk egymás karjaiban, és élveztük a virágillatot, ami belengte az egész környéket. Minden napom szép lenne már akkor is, hogyha nem tennénk semmi mást, csak így feküdnénk, de az én odaadó kedvesem meg akarja adni nekem, még azt a vágyamat is, hogy fent tartsuk a normális élet látszatát.

- Carlisle hazaért – sóhajtott egy nagyot Jasper, majd felült, és engem is magával húzott. – Menjünk, Alice, és beszéljünk vele – mondta mikor segített felállni.

- Biztos vagy benne? Még mindig áll a remeteségre vonatkozó ajánlatom – mosolyogtam rá, bár örültem, hogy mindent megtesz egy viszonylag normális jövőért.

- Igen, biztos. Menjünk – fogott kézen, és meg sem állt velem Carlisle dolgozószobájáig.

Amikor odaértünk megtorpantunk, majd halkan bekopogtattunk. Nem akartunk zavarni, bár általában, hogyha fogadott apánk hazaért, olyankor szívesen koncentrált ránk, és felhagyott a legújabb technikák tanulmányozásával.

- Szabad – szólt ki azonnal. Mi pedig bementünk. – Sziasztok! Foglaljatok helyet – mondta mosolyogva, és a fotelek felé intett. Mi pedig szófogadóan leültünk. – Miben segíthetek?

- Arra gondoltunk, hogy talán segíthetnél nekem, hogy megszokhassam az emberek közelségét. Mert most még csak nagyon keveset tudok sétálni például a városban. Szeretnék fejlődni – kezdett bele szerelmem a mondandóba.

- Nagyon szívesen. Eddig hogyan oldottátok meg a városi sétákat? – kérdezte kíváncsian.

- Igazság szerint, hogyha elfogyott a levegőm, akkor Alice nyakánál pótoltam. Az ő illata elnyomta a csábítást. Pontosabban másfajta csábítással járt – simított végig a hátamon.

- Értem. Szerintem kezdetnek próbáljuk meg úgy, hogy többet vadászol, és többször tesztek sétát a városban és környékén, de úgy, hogy normálisan lélegzel. Persze, ezt jobb lenne kísérettel, legalábbis eleinte. Úgyhogy szerintem jobb lenne, hogyha esetleg Edward, és Emmett is veletek tartana az első néhány alkalommal. Ők vissza tudnak fogni, hogyha szükséges. Hogyha már egyedül is képes leszel emberek közelében lenni, akkor pedig majd fokozzuk a tűrőképességedet is – magyarázta Carlisle.

Őszintén szólva én nagyon féltem ettől az egész dologtól. Nem akartam, hogy Jasper még jobban szörnynek érezze magát, mint amennyire most hiszi, hogy az, de talán jót fog tenni neki ez az egész. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb megoldás, de bíztam benne, hogy képes lesz megváltozni, és nem csak táplálékként tekinteni az emberekre. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire nehéz a helyzete, hiszen én nem éltem még az emberi vérrel, és remélem, hogy soha nem is fogok. Edward viszont elmesélte, hogy neki milyen nehéz volt a visszaállás, miután néhány évre elhagyta a családot. Szerelmemnél pedig nem néhány évről kell beszélnünk, hanem több évtizedről.

- Rendben, próbáljuk meg – mondta Jasper határozottan. – Akkor beszélek Edwarddal, és Emmettel, és holnap el is kezdhetjük. Köszönjük – állt fel szerelmem, és én szó nélkül követtem.

- Fiam – szólt utánunk, Carlisle, és halványan elmosolyodott.

- Igen? – kérdezte Jasper meghatottan. Én is nagyon boldog voltam, hogy így fejezte ki magát.

- Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni – mondta biztatóan. – Viszont, kérlek, légy türelmes. Nem fog menni az átállás egyik pillanatról a másikra.

- Tudom – sóhajtott Jasper. – Még egyszer, köszönöm.

- Nincs mit – mondta Carlisle, mi pedig elhagytuk a szobát.

Miután beszéltünk Edwarddal, és Emmettel is, a nap hátralevő részét a szobánkban töltöttük. Nem csináltunk semmit, és nem is beszélgettünk, egyszerűen csak feküdtünk az ágyon, és öleltük egymást. Néha felpillantottam a szemeibe, és láttam rajta, hogy fél a holnaptól, de semmi sem jutott eszembe, amivel felvidíthatnám. Úgyhogy még szorosabban hozzá bújtam. Másnap reggel halkan kopogtattak az ajtónkon.

- Szabad – szóltam ki. Egy pillanattal később Edward már bent is volt a szobában.

- Készen álltok? – kérdezte kedvesen. Úgy láttam, hogy elgondolkodott egy mosolyon is, de végül inkább visszafogta magát.

- Igen – mondta Jasper határozottan, majd felpattant, én pedig azonnal követtem.

Edwarddal és Emmettel mentük együtt vadászni. Alaposan teleittuk magunkat, bár főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy szerelmem igyon minél többet. Miután úgy érezte, hogy már egy korty se megy le a torkán visszamentünk a házhoz, és rendbe szedtük magunkat. Néhány perccel később pedig már a város felé tartottunk.

- Minden rendben lesz – szorítottam meg a kezét, mire egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ennek ellenére is tudtam, hogy nagyon ideges, hiszen hogyha ő feszült, akkor mi is azok vagyunk, és már tegnap este óta határozottan idegesnek éreztem magam, ami valószínűleg szerelmem érzéseinek volt betudható.



(Jasper szemszöge)



Tudtam, hogy Alice, és az én érdekemben is fejlődnöm kell, de nem örültem neki, hogy ezért rengeteg embert kell veszélybe sodornom. Talán jobban járna a világ, hogyha elbujdosnék, és soha többé nem mennék emberek közelébe. Szerelmem egészen biztosan velem tartana, de nem várhatom el egy ilyen csupa szív, társasági lénytől, hogy magányosan tengesse a napjait az én gyengeségem miatt. Én személy szerint soha nem voltam kifejezetten társas lény. Sokkal inkább szerettem a nyugalmat magam körül, és nem vetettem meg a magányt. Viszont mióta Alice az életem részévé vált, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz dolog, hogyha tartozunk valakihez. Sőt, egészen másképpen látom a világot így. Gondolataimból a felém tóduló csábító illatok szakítottak ki. Hiába ittam tele magam, alig egy órája, mégis csábítást jelentettek nekem ezek az édes aromák. Legszívesebb közéjük vetettem volna magam, hogy oltsam újra fellobbanó szomjamat, de tudtam, hogy nem szabad. A kérdés már csak az, hogy az elmém mennyi ideig uralkodhat a testem, és az ösztöneim felett. Megfeszültem, és próbáltam másra koncentrálni.

- Nem lesz semmi baj, itt vagyunk veled – szorította meg szerelmem a kezemet.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Mosolyra sajnos most nem futotta. Inkább csak egy fájdalmas fintorra.

Ahogy egyre beljebb értünk a városban, nekem folyamatosan rosszabb lett a helyzetem. Tombolt bennem a vágy, de visszafogtam magam. Amikor már szinte elviselhetetlen lett a kaparás a torkomban azonnal reflexből rá akartam hajolni Alice nyakára, hogy belélegezzem mámorító illatát.

- Jasper, nem lehet – szólt rám Edward, még mielőtt megvalósítottam volna a tervemet. – Sajnálom – tette még hozzá.

- Semmi baj, igazad van – szűrtem a fogaim között.

- Mennyi idő telt el? – kérdeztem kíváncsian. Nagyon reméltem, hogy már legalább egy órája itt vagyunk.

- Fél óra. Még egy kicsit tarts ki – mondta Edward biztatóan. – Carlisle azt mondta, hogy első kísérletnek elég lesz negyven-negyvenöt perc. Hogyha annyit kibírsz így, az már nagyon szép teljesítmény.

- Menni fog, tesó – mondta Emmett, és megeresztett felém egy mosolyt.

- Bocsáss meg – hajtotta le a fejét szerelmem.

- Nem haragszom rád, Alice. Minden rendben lesz. Kibírom – mondtam határozottan. Legalábbis reméltem, hogy biztatóan csengett a hangom, mert én egyáltalán nem bíztam magamban.

A negyed óra már viszonylag gyorsan eltelt, már ahhoz képest, hogy nekem egy egész napnak tűnt ez a negyvenöt perc, de Edward és Emmett boldogan veregették meg a vállamat, hiszen le sem kellett fogniuk. Alice is megnyugodott, ahogy elég távol kerültünk a várostól azonnal a nyakamba ugrott, és én mosolyogva pörgettem meg.

- Annyira fantasztikus voltál – suttogta a fülembe, testvéreink pedig diszkréten távoztak. Felkaptam szerelmemet és a tegnap felfedezett kis réthez siettem vele. Lefektettem a puha fűre, majd én is leheveredtem mellé. – Mindjárt kisüt a nap – csicseregte szerelmem, és természetesen nem tévedett. Néhány perc múlva, már vidáman sütkéreztünk a fényben.

Csak késő este mentünk vissza a házhoz. Úgy gondoltuk, hogy egy kicsit jobb, hogyha kettesben maradunk, mert ritkán volt alkalmunk igazán kettesben lenni. Hiszen Edward mindig, mindent meghallott, elég volt csak gondolni rá. Egy kicsit nehéz volt megszokni, hogy egy gondolatolvasóval élünk együtt. Bár nagyon is kedveltük a tehetséges testvérünket, meg persze a többieket is.

Ahogy beléptünk a nappaliba Esme odaszaladt hozzánk és szorosan magához ölelt. Sosem fogom megérteni, hogy hogyan fér ennyi szeretet egy ilyen pici testbe.

- Nagyon ügyes voltál – mondta szinte sírva, és éreztem, hogy tényleg nagyon büszke a mai teljesítményemre.

- Köszönöm, de szerintem ez még nem volt igazán nagy dolog – motyogtam kissé zavarban.

- Mindenki kis lépésekkel kezdi, Jasper – jött le Carlisle az emeletről. – Hidd el, hogy igenis szép teljesítmény, amit ma véghezvittél. Holnap talán egy kicsit több időt is megpróbálhatnál emberek között tölteni. Mondjuk egy órát – ajánlotta Carlisle, én pedig bólintottam.

- Velem jöttök holnap is? – néztem kérlelőn Emmettre, és Edwardra, akik azonnal bólintottak.

- Én is veled megyek – szorította meg Alice a kezem, én pedig hálásan rámosolyogtam.

Az este további részét átbeszélgettük. Nagyon kellemesek voltak ezek a családi beszélgetések. Így alkalmunk volt megismerni mindenki történetét. Szomorúsággal töltött el, hogy ez a sok jó lélek, mind-mind szörnyű múlttal rendelkezett. Egyikük emberi élete sem volt könnyű, de ők mégis megőrizték az emberségüket, és ez mérhetetlen csodálattal töltött el.

A következő napok ugyanúgy teltek, azzal a különbséggel, hogy egyre több időt kellett a városban töltenem. Egy hét alatt nagy nehezen feltornáztuk az időt két órára. Egy hónap elteltével már akár fél napot is képes voltam elviselni, és a helyzet folyamatosan javult. Egyre könnyebb volt emberek közelében lennem, persze még soha életemben nem vadásztam ilyen sűrűn ezelőtt. A második hónap végén Carlisle szerint már elég érett voltam hozzá, hogy kevesebb vadászattal is kibírjam, hogy emberek között sétálok. Úgyhogy egy alapos vadászat után három napig kellett kibírnom, aztán négy napig. Apánk célja az volt, hogy nálam is elérje a két hetes határt. A többiek már könnyedén képesek voltak fél hónapot a városban tölteni anélkül, hogy támadtak volna. Jól fejlődtem, bár nem igazán voltam elégedett magammal, és szégyelltem is magam a legtöbbször, mert Edward hallotta a gondolataimat, és én nem egyszer gondoltam bele, hogy milyen lenne, hogyha egy-egy nagyon is bizsergető illatú lánynak belemélyeszteném a fogaimat a selymes bőrébe. Ilyenkor általában köhintett egyet, vagy diszkréten oldalba vágott. Én pedig nagyon hálás voltam érte, hogy nem neheztel rám a gondolataim miatt. Alice-nek megint csak igaza volt. Nagyon jó érzés volt egy család tagjának lenni, és nem elbujdosni a világ elől, még akkor is, hogyha ez most még nagyon nehéz is a számomra.