Történet szerelemről és családról - 16. fejezet

Amikor minden megváltozott




(Esme szemszöge)



A sötétségben minden könnyű volt, békés. Már nem érdekelt semmi, csak az, hogy végre eljöjjön értem a megváltó halál, amire annyira vágytam. Nem tudtam, hogy mi történik velem. Egy ideig azt gondoltam, hogy már átkeltem az életből a halálba, de akkor miért nem történik semmi. Nem látok, és nem hallok senkit sem. Nem így képzeltem el a másvilágot. A testem mozdulatlan, és ha akarna sem tudna még csak megrezdülni sem. Vajon, hogyha életemben eltörtem a gerincem a túlvilágon is béna maradok? Ezek nem túl pozitív kilátások a jövőre nézve. Jövő, milyen szubjektív fogalom. Valaki arra áhítozik, hogy sokáig éljen, én pedig már a jövőmet tervezgetem a halálom után. Holott számomra már nem létezik a holnap. Hirtelen, mintha felemelkedtem és mozogni kezdtem volna. Talán ez már a halál? Az igazi? Már nagyon itt lenne az ideje. Éreztem, ahogy haladni kezdek, és ki akartam nyitni a szememet, hogy lássak is valamit, de nem ment. Lehet, hogy nem is igazán akartam.

- Szerintem már halott – hallottam meg egy ismeretlen férfi hangját.

- Azért vigyük be a kórházba, hátha van még remény – reagált egy női hang.

Mi? Kórház? Nem, szó sem lehet róla. Azonnal tegyen le, és hagyjon békében távozni. Nem akarok gépekre kerülni, hogy életben tartsanak az akaratom ellenére. Na, most jól jönne, hogyha meg tudnék mozdulni. Így viszont csak tétlenül tűrtem, hogy bevigyenek arra a helyre, ahonnan mindennél jobban próbáltam kiszabadulni. Nem tudtam, hogy éppen merre tartunk, de az éreztem, hogy mikor kerültem egy ágyra, újra stabil lett a világ, ahogy a kemény matracra tettek. Ernyedten feküdtem, és már alig vártam, hogy az orvos kimondja a halálos ítéletemet. Csak nem próbálnak meg megmenteni valakit, aki nem is akar élni.

- Sajnos a hölgy már halott – mondta a doktor, én pedig megkönnyebbültem. Igen, ez volt a cél. Jobb nem bolygatni azt, aki nem akar már itt maradni. – Ismerik? Hol találták? – kezdte el a kérdéseket az orvos, de a válaszokra már nem figyeltem, mert sikerült elérnem a célomat. Nem létezek többé.

Ez olyannyira megnyugtatott, hogy megint hagytam a sötétségnek, hogy elnyeljen, és reméltem, hogy ezúttal örökre magával ragad.

Azt hittem, hogy már vége a kínjaimnak, amikor hirtelen éles fájdalom nyílalt a nyakamba, majd mintha valaki, vagy valami végigsimított volna az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, csak azt éreztem, hogy a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett. A nyakam után égni kezdtek a csuklóim, és a bokáim is. Mi történik? Ez már a pokol? Végül is öngyilkos lettem, tehát minden joga megvan Istennek arra, hogy kitaszítson az országából, és ide küldjön, de nem gondoltam volna, hogy a kínzások, amikről az ember még csak olvasott ennyire igaziak lesznek. Sikítani akartam, de hang még nem jött ki a torkomon, túl gyenge voltam hozzák. Aztán hirtelen felemelkedtem. Valaki ölbe vett, de olyan finoman, ahogy ezelőtt még senki. Úgy ahogy a mesékben a hercegek szokták gyengéden felkapni kedvesüket. Vajon ki ez? Hová megyünk? Megment engem? Ahhoz már késő, mert a lángok csak úgy perzselnek, már nincs menekvés. Sokáig voltam az oltalmazó karok között, majd megint letettek valahová. Hiába bántak velem óvatosan, én akkor sem lettem jobban. Sőt, csak egyre rosszabb lett. Már mindenem égett. Főleg a hátam, pedig nekem nem is kellene éreznem már semmit, hiszen annyit még én is tudok, hogy lebénultam a zuhanástól, eltörtem a gerincem. Valami furcsa dolog történik itt. Mintha egyre erősebb lennék. Érzem, ahogy visszatér belém az élet. Ahogy a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett és összeszedtem az erőmet, már futotta a sikolyokra is. Nem érdemlek kegyelmet, de ki tudja. Talán a szörnyű hangok, amik feltörnek a torkomból, arra késztetnek valakit, hogy segítsen.

- Css… nagyon sajnálom, hogy ezt tettem, de nem tudtalak volna ott hagyni – motyogta egy hang a fülemnél, majd megfogta a kezemet. Hideg volt az érintése és ez most kifejezetten jól esett. – Nem lesz semmi baj. A fájdalmad el fog múlni, és minden rendbe jön.

Milyen gyönyörű és nyugtató hang. Mintha hallottam volna már. Ismerem ezt a hangot valahonnan, csak még az nem ugrott be, hogy honnan. A kínok kínját álltam ki folyamatosan, ki tudja mióta, és még jobban vágytam a halált, mint valaha, de tudtam, hogy nem fog eljönni, mert akármi is történik velem, attól csak egyre erősebb leszek, és nem gyengébb.

Nem tudom, hogy mióta feküdtem mozdulatlanul, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy rángatózok a fájdalomtól és valaki finoman, de határozottan lefog. Rángatózok? Hiszen ez lehetetlen. Mozog kezem-lábam, és érzem az érintéseket is. Ez hihetetlen.

A lágy férfihang, egész végig gyengéden beszélt hozzám. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert az értelmét egyszerűen képtelen voltam felfogni. Inkább csak a hangszínére és a hanglejtésére figyelmet, ami annyira megnyugtató volt, hogy bárki szívesen hallgatta volna, akár örökké is. A kínjaim enyhülni látszottak, már a karom, és a lábam nem égett fájdalomban, és én fellélegeztem, hogy most már minden rendbe lesz. Akkor még nem tudtam, hogy mekkorát tévedtem. Lehet, hogy a lángok egyre inkább visszahúzódtak, de egyben egyre közelebb értek a szívemhez is, ami őrült tempóban lüktetni kezdett, és az eddigieknél még sokkal nagyobb égéssel járt. Újra rángatózni kezdtem, és a sikolyok folyamatosan hagyták el a számat.

- Mindjárt vége. Nem lesz semmi baj – mondta a hang együtt érzően.

Szívem lüktetése egyre hevesebb, és hevesebb lett, én pedig már azt hittem, hogy kiszakad a mellkasomból, amikor váratlanul dobbant még egy utolsót, és örökre elhallgatott. Ijedten nyitottam ki a szememet, mert már arra is képes voltam, hogy újra engedelmességre bírjam a szemhéjaimat. Amit láttam az valami hihetetlen volt. Minden egyes porszemcsét, apró kis szúnyogot a plafonon. Az ágy takarójának selymes tapintását. Még soha nem érzékeltem ennyire a külvilágot. Ebben az aspektusban minden más volt, mind bármikor máskor. Aztán kicsit oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam őt.



(Carlisle szemszöge)



Ma végre megint dolgozhatom a kórházban, már alig vártam. Nem mintha Edward nem lenne fantasztikus társaság, de mindig elvesztegetett időnek érzem azt, amikor kénytelen vagyok betegszabadságot kivenni. Tudom, hogy a látszat miatt nem lehetek örökké egészséges, és fáradhatatlan, de akkor is olyan nehéz, otthon ülni, amikor tudom, hogy segíthetnék is valakin helyette.

- Már alig vártad, hogy leteljen ez az egy hét – mondta fiam mosolyogva, én pedig bólintottam. – Egy kicsit én is örülök, hogy visszamész végre dolgozni – tette még hozzá.

- Sajnálom – sóhajtottam. – Mennyire kergettelek az őrületbe a gondolataimmal? – kérdeztem bűnbánóan.

- Nem vészes. Egyszerűen csak nem tudtál másra gondolni, csak arra, hogy mikor hal meg valaki, hogyha az egyik orvos nem figyel eléggé, mert teljesen kifáradt. Bár amikor velem beszélgettél, akkor csak rám koncentráltál, úgyhogy tudom, hogy nem miattam voltál ilyen, hanem mert hiányzik a munkád – mondta Edward komolyan, de egy csepp szemrehányás sem volt benne.

- Nem akartam rossz társaság lenni – mondtam lehajtott fejjel. Szegény végre felengedett, és kicsit túltette magát a vámpírságán, én meg itt azt sugallom felé, hogy nem olyan fontos nekem, mint a kórház.

- Én ilyet egy percig sem mondtam. Na, menj dolgozni. Már tűkön ülsz, és így én is nyugodtabb leszek. Este már érdemlegesen is lehet veled beszélgetni – kuncogott fiam. Nem tudtam elég hálás lenni a sorsnak, hogy az utamba küldte őt. Annyira jó volt, hogy van kihez szólnom, hogyha szeretnék beszélgetni egy jót.

- Ezt hallottam – mondta vigyorogva.

- Tudom – mosolyodtam el én is. Majd elindultam a kórház felé.

Amint beléptem az ajtón a főnővér mosolyogva köszöntött. Már nekem is nagyon hiányoztak a munkatársaim. Megkérdeztem, hogy mi történt a távollétemben, majd elindultam vizitelni a betegeket. Nagyon élveztem, hogy végre elmúltak a „babonák”, és engem is úgy tekintenek, mint egy teljesen átlagos orvost. Ez így jó, így helyes. Nem akarom, hogy a pácienseim féljenek tőlem. Miután minden feladatommal végeztem a halottasházba siettem, hogy ott is körbenézzek. Egyszer már találtam itt egy embert, akit még meg lehetett menteni, de a gyenge műszerek miatt már nem érezték a pulzusát az emberi orvosok. Amint beléptem a terembe, azonnal meghallottam egy halk, de határozott szívhangot. Rögtön követni kezdtem az ütemes dobolást, majd mikor célhoz értem, felemeltem róla a leplet. Először nem is hittem a szememnek. Esme feküdt előttem az ágyon. Azonnal vizsgálni kezdtem. Ő nem halhat meg. Kell lennie megoldásnak. Miután végeztem a vizsgálattal, szomorúan vettem tudomásul, hogy szép, lassan haldoklik. A gerince eltörött, bár ez most olyan szempontból jó, hogy nem érzi a többi sérülését, mert van belőlük bőven.

Életemben másodszor kerültem válaszút elé. Van-e jogom hozzá, hogy átváltoztassam őt, úgy hogy meg sem kérdezem róla? Hiszen Edward is nehezen szokott hozzá a tudathoz, hogy mi lett belőle. De nem lennék képes hagyni, hogy meghaljon. Neki élnie kell, még akkor is, hogyha vámpírként. Milyen gyönyörű, még mindig. Amikor legutóbb láttam még fiatal lány volt, most pedig egy érett nő. Ha ez lehetséges az idő múlásával, csak tökéletesebbé vált. Meg fogom menteni, és tudom, hogy ő is a mi életmódunkat fogja választani. Nincs miért kételkednem benne. Lehajoltam a nyakához, és amilyen finoman csak tudtam, de azért határozottan megharaptam. Majd ugyanezt megismételtem a csuklóinál és a bokáinál is. A lábai több helyen fel voltak horzsolódva. Biztosan mezítláb ment valahova. A harapások utána a pulzusa azonnal erősebb lett, ami megnyugtatott. Elvileg a mérgemnek meg kell gyógyítania a gerincét is. Óvatosan a karjaimba vettem, és elindultam vele az ablak felé. Hogyha gyorsan kiugrom vele az ablakon, úgy, hogy nem vesznek észre, akkor nyert ügyem van, és nem lepleződünk le. Az első sikolya szerencsére csak akkor csúszott ki a száján, amikor már elég messze jártam vele ahhoz, hogy senki ne halljon meg minket. Nagyon haragudtam magamra, amiért fájdalmat kellett okoznom neki, de még mindig jobb, mintha elveszíteném. Nem tellett csupán hat-hét percbe és már be is léptem a ház ajtaján. Edward azonnal előttem termet, és kíváncsian meredt ránk. Szegény Esme pedig, már egyfolytában sikítozott.

- Ő az a lány, aki…? – kezdett bele, de én csak elfutottam mellette és lefektettem Esmét a puha ágyra. Ha már a fájdalmain nem is enyhíthetek, legalább kényelmesen feküdjön. – Carlisle, mi történt? – kérdezte Edward értetlenül, én pedig lejátszottam neki a kórházi emlékeimet. – Oh, értem már. Nem fog rád haragudni, amiért megtetted – mondta fiam határozottan. – Én sem haragszom. Sőt, hálás vagyok neked.

- Köszönöm – fordultam Edward felé, aki csak biccentett.

- Nincs mit. Szerintem nagyon jól illetek egymáshoz – mondta határozottan, mire döbbenten néztem rá.

- Én nem… - kezdtem bele, mire Edward megkocogtatta a homlokát. – Na jó, igen szeretem. Mindig is szerettem, amióta megláttam, de nem szántam neki ilyen életet, de mivel haldoklott megváltozott a helyzet.

- Tudom – mosolyodott el. – Csak a te szádból is szerettem volna hallani. Most pedig magatokra hagylak titeket. Nem jövök vissza csak holnap. El szeretnék menni a hegyekbe vadászni. Van ott néhány nagymacska – mondta mosolyogva. – De ha akarod, akkor szívesen maradok – ajánlotta fel. Tudtam, hogy csak azért akar vele kettesben hagyni, mert kiolvasta a fejemből, hogy nem akarom végighallgattatni vele is Esme sikolyait. – Mindketten tudjuk, hogy ez mennyire fáj, de erősebb ez a nő, mint hinnéd.

- Igen, az biztos. Ilyen sérülésekkel már régen halottnak kellett volna lennie, amikor odaértem – mondtam határozottan. Talán a sors akarta úgy, hogy találkozzunk újra.

- Szóval? Maradjak veletek? – kérdezte Edward és látszott rajta, hogy teljesen őszinte a felajánlása.

- Nem, menj csak vadászni, de valamit megtehetnél – néztem rá komolyan.

- Természetesen. Mi lenne az?

- Mintha már nem tudnád – csóváltam meg a fejem.

- Bocsi, de te akarod mindig kimondani a dolgokat – kontrázott. Na ez is igaz.

- Megkérhetnélek… - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Igen, vadászat előtt szívesen felhívom a kórházat és megmondom, hogy hirtelen rosszul lettél, és haza kellett jönnöd. A helyettesedet is felhívom rögtön a kórház előtt – mondta fiam vigyorogva.

- Köszönöm – biccentettem hálásan.

- Szívesen. Akkor holnap találkozunk – mondta még, majd eltűnt.

Amint Edward elment lekuporodtam Esme mellé, és megfogtam a kezét. Nagyon aggódtam érte, hiszen akármennyire is erős a mérgem, és erős ez a csodálatos nő, még soha nem próbáltam meg törött gerincű embert átváltoztatni. Remélem, hogy meg fog gyógyulni, mert nem hiszem, hogy lenne szívem végignézni, ahogy Esme egy örökkévalóságon át csak a fejét tudja megmozdítani.

A kezét fogva beszéltem hozzá egyfolytában. Nem tudtam, hogy hallja-e, amit mondok, de reméltem. Elmeséltem neki az egész életem. Edwardot, a törvényeinket. Mindent, ami csak az eszembe jutott. A második napon Esme hirtelen megmozdította a karját, és a lábát is, bennem pedig hatalmas örömmámor úszott végig. Ezek szerint meggyógyult a gerince. Még soha nem könnyebbültem meg ennyire. Edward is megérkezett, és leült Esme másik oldalára. Nem szólt egy szót sem, csak csendben figyelt minket, és próbálta tartani bennem is a lelket. Bár elfintorodott Esme minden fájdalmas sikoltására, ahogy én is. A harmadik napon végre szemmel láthatólag is enyhültek a kínjai. Tehát a méreg végre el fogja érni a szívét, és akkor vége lesz. Három nap kínokkal teli várakozás után, végre megtörténik. Befejeződik az átváltozása, és nem lesz több fájdalma. Nehéz volt egy hetvenkét óra, de mindenképpen megérte. Végig beszéltem hozzá, amíg tartott, és úgy éreztem, hogy sikerült is megnyugtatnom, már amennyire lehetséges volt.

Néhány perccel később a szíve őrült iramban kezdett dobogni, és hánykolódott a fájdalomtól, de aztán dobbant még egy utolsót, és vége lett. Most néztem először végig rajta, amióta idehoztam, és el kellett ismernem, hogy még soha nem láttam ilyen gyönyörű nőt. Már emberként is nagyon csinos volt, de most már egyenesen ellenállhatatlan.

- Magatokra hagylak – suttogta Edward mosolyogva, majd el is tűnt.

A következő pillanatban Esme szemei ijedten pattantak ki, majd az arckifejezése inkább csodálkozó lett. Nem akartam megzavarni, vagy felidegesíteni, úgyhogy csendben ültem továbbra is fogva a kezét. Fejét óvatosan oldalra billentette, és a tekintetem végre találkozhatott az övével.