KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2009. november 20., péntek

Tartozni valakihez - 20. fejezet

20. fejezet




(Alice szemszöge)



Minden fantasztikusan alakult. Imádtam, hogy Cullen lehetek, és úgy láttam, hogy Jasper is egyre jobban élvezi a dolgot. A fiúkkal nagyon is jól kijöttek, és most már Rosalie sem került minket, és nem is vetett ránk állandóan gyűlölködő pillantásokat. A házban minden nap egyre jobb lett a hangulat. Jasper és én már teljesen berendeztük a szobánkat, és Edward szobája is elkészült. Még bátyánk is elismerte, hogy sokkal jobb lett, mint volt. Egészen otthonos formát öltött, de férfias módon. Már csak egyetlen problémánk maradt, mégpedig az, hogy szerelmem nem volt képes sokáig emberek közelében maradni úgy, hogy ne nézze őket a következő, aktuális vacsorájának. Láttam rajta, hogy nagyon bántja, amikor szeretnék elmenni vásárolni, vagy csak sétálni, és nem tud velem jönni, mert nem képes türtőztetni magát. Soha nem hibáztattam ezért, de mégis bűntudata volt. Látszott rajta.

Már egy ideje gondolkoztam rajta, hogy mi lehetne a megoldás, amikor rájöttem, hogy valószínűleg az lenne a legjobb, hogyha Carlisle segítene nekünk. Ő biztosan tudja, hogy hogyan lehet növelni Jasper tűrőképességét. Bármit megtennék, hogy szerelmem is felhőtlenül élvezze az új életünket végre.

- Min gondolkozol, kedvesem? – kérdezte Jasper lágyan.

- Csak az jutott eszembe, hogy én nem tudom, hogy mi lenne a legjobb neked, olyan szinten, hogy könnyebben beilleszkedj. Arra gondoltam, hogy megkérhetnénk Carlisle-t, hogy segítsen nekünk. Hiszen itt mindenkit ő segített át a nehezén – magyaráztam el a helyzetet.

- Kicsim, te nagyszerűen csinálod, csak én vagyok nagyon nehéz esett. Itt senki nem ölt annyi embert, mint amennyit én. Mi van, hogyha soha nem leszek képes huzamosabb ideig emberek között tartózkodni? – kérdezte csalódottan.

- Akkor kénytelenek leszünk remete életet folytatni – bújtam az ölébe. – Annak is meglennének a maga előnyei – mondtam kacéran, mire Jasper végre elmosolyodott.

- Csábító ajánlat, de te úgy nem lennél boldog. Megkérjük Carlisle-t, hogy segítsen, ahogy hazaért. Rendben? – kérdezte és szorosan magához húzott.

- Köszönöm, nagyon szeretlek – mondtam boldogan, és megcsókoltam.

- Én is nagyon szeretlek – suttogta a fülembe, miután elváltunk.

A nap hátralevő része kellemesen telt. Jasperrel elmentünk sétálni, és találtunk egy tökéletes kis tisztást, ami tele volt vadvirágokkal. Ott töltöttük az egész napot. Csak feküdtünk egymás karjaiban, és élveztük a virágillatot, ami belengte az egész környéket. Minden napom szép lenne már akkor is, hogyha nem tennénk semmi mást, csak így feküdnénk, de az én odaadó kedvesem meg akarja adni nekem, még azt a vágyamat is, hogy fent tartsuk a normális élet látszatát.

- Carlisle hazaért – sóhajtott egy nagyot Jasper, majd felült, és engem is magával húzott. – Menjünk, Alice, és beszéljünk vele – mondta mikor segített felállni.

- Biztos vagy benne? Még mindig áll a remeteségre vonatkozó ajánlatom – mosolyogtam rá, bár örültem, hogy mindent megtesz egy viszonylag normális jövőért.

- Igen, biztos. Menjünk – fogott kézen, és meg sem állt velem Carlisle dolgozószobájáig.

Amikor odaértünk megtorpantunk, majd halkan bekopogtattunk. Nem akartunk zavarni, bár általában, hogyha fogadott apánk hazaért, olyankor szívesen koncentrált ránk, és felhagyott a legújabb technikák tanulmányozásával.

- Szabad – szólt ki azonnal. Mi pedig bementünk. – Sziasztok! Foglaljatok helyet – mondta mosolyogva, és a fotelek felé intett. Mi pedig szófogadóan leültünk. – Miben segíthetek?

- Arra gondoltunk, hogy talán segíthetnél nekem, hogy megszokhassam az emberek közelségét. Mert most még csak nagyon keveset tudok sétálni például a városban. Szeretnék fejlődni – kezdett bele szerelmem a mondandóba.

- Nagyon szívesen. Eddig hogyan oldottátok meg a városi sétákat? – kérdezte kíváncsian.

- Igazság szerint, hogyha elfogyott a levegőm, akkor Alice nyakánál pótoltam. Az ő illata elnyomta a csábítást. Pontosabban másfajta csábítással járt – simított végig a hátamon.

- Értem. Szerintem kezdetnek próbáljuk meg úgy, hogy többet vadászol, és többször tesztek sétát a városban és környékén, de úgy, hogy normálisan lélegzel. Persze, ezt jobb lenne kísérettel, legalábbis eleinte. Úgyhogy szerintem jobb lenne, hogyha esetleg Edward, és Emmett is veletek tartana az első néhány alkalommal. Ők vissza tudnak fogni, hogyha szükséges. Hogyha már egyedül is képes leszel emberek közelében lenni, akkor pedig majd fokozzuk a tűrőképességedet is – magyarázta Carlisle.

Őszintén szólva én nagyon féltem ettől az egész dologtól. Nem akartam, hogy Jasper még jobban szörnynek érezze magát, mint amennyire most hiszi, hogy az, de talán jót fog tenni neki ez az egész. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik a jobb megoldás, de bíztam benne, hogy képes lesz megváltozni, és nem csak táplálékként tekinteni az emberekre. El sem tudtam képzelni, hogy mennyire nehéz a helyzete, hiszen én nem éltem még az emberi vérrel, és remélem, hogy soha nem is fogok. Edward viszont elmesélte, hogy neki milyen nehéz volt a visszaállás, miután néhány évre elhagyta a családot. Szerelmemnél pedig nem néhány évről kell beszélnünk, hanem több évtizedről.

- Rendben, próbáljuk meg – mondta Jasper határozottan. – Akkor beszélek Edwarddal, és Emmettel, és holnap el is kezdhetjük. Köszönjük – állt fel szerelmem, és én szó nélkül követtem.

- Fiam – szólt utánunk, Carlisle, és halványan elmosolyodott.

- Igen? – kérdezte Jasper meghatottan. Én is nagyon boldog voltam, hogy így fejezte ki magát.

- Ne aggódj. Biztos vagyok benne, hogy meg tudod csinálni – mondta biztatóan. – Viszont, kérlek, légy türelmes. Nem fog menni az átállás egyik pillanatról a másikra.

- Tudom – sóhajtott Jasper. – Még egyszer, köszönöm.

- Nincs mit – mondta Carlisle, mi pedig elhagytuk a szobát.

Miután beszéltünk Edwarddal, és Emmettel is, a nap hátralevő részét a szobánkban töltöttük. Nem csináltunk semmit, és nem is beszélgettünk, egyszerűen csak feküdtünk az ágyon, és öleltük egymást. Néha felpillantottam a szemeibe, és láttam rajta, hogy fél a holnaptól, de semmi sem jutott eszembe, amivel felvidíthatnám. Úgyhogy még szorosabban hozzá bújtam. Másnap reggel halkan kopogtattak az ajtónkon.

- Szabad – szóltam ki. Egy pillanattal később Edward már bent is volt a szobában.

- Készen álltok? – kérdezte kedvesen. Úgy láttam, hogy elgondolkodott egy mosolyon is, de végül inkább visszafogta magát.

- Igen – mondta Jasper határozottan, majd felpattant, én pedig azonnal követtem.

Edwarddal és Emmettel mentük együtt vadászni. Alaposan teleittuk magunkat, bár főleg azzal voltunk elfoglalva, hogy szerelmem igyon minél többet. Miután úgy érezte, hogy már egy korty se megy le a torkán visszamentünk a házhoz, és rendbe szedtük magunkat. Néhány perccel később pedig már a város felé tartottunk.

- Minden rendben lesz – szorítottam meg a kezét, mire egy halvány mosolyt erőltetett az arcára. Ennek ellenére is tudtam, hogy nagyon ideges, hiszen hogyha ő feszült, akkor mi is azok vagyunk, és már tegnap este óta határozottan idegesnek éreztem magam, ami valószínűleg szerelmem érzéseinek volt betudható.



(Jasper szemszöge)



Tudtam, hogy Alice, és az én érdekemben is fejlődnöm kell, de nem örültem neki, hogy ezért rengeteg embert kell veszélybe sodornom. Talán jobban járna a világ, hogyha elbujdosnék, és soha többé nem mennék emberek közelébe. Szerelmem egészen biztosan velem tartana, de nem várhatom el egy ilyen csupa szív, társasági lénytől, hogy magányosan tengesse a napjait az én gyengeségem miatt. Én személy szerint soha nem voltam kifejezetten társas lény. Sokkal inkább szerettem a nyugalmat magam körül, és nem vetettem meg a magányt. Viszont mióta Alice az életem részévé vált, rá kellett jönnöm, hogy nem is olyan rossz dolog, hogyha tartozunk valakihez. Sőt, egészen másképpen látom a világot így. Gondolataimból a felém tóduló csábító illatok szakítottak ki. Hiába ittam tele magam, alig egy órája, mégis csábítást jelentettek nekem ezek az édes aromák. Legszívesebb közéjük vetettem volna magam, hogy oltsam újra fellobbanó szomjamat, de tudtam, hogy nem szabad. A kérdés már csak az, hogy az elmém mennyi ideig uralkodhat a testem, és az ösztöneim felett. Megfeszültem, és próbáltam másra koncentrálni.

- Nem lesz semmi baj, itt vagyunk veled – szorította meg szerelmem a kezemet.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Mosolyra sajnos most nem futotta. Inkább csak egy fájdalmas fintorra.

Ahogy egyre beljebb értünk a városban, nekem folyamatosan rosszabb lett a helyzetem. Tombolt bennem a vágy, de visszafogtam magam. Amikor már szinte elviselhetetlen lett a kaparás a torkomban azonnal reflexből rá akartam hajolni Alice nyakára, hogy belélegezzem mámorító illatát.

- Jasper, nem lehet – szólt rám Edward, még mielőtt megvalósítottam volna a tervemet. – Sajnálom – tette még hozzá.

- Semmi baj, igazad van – szűrtem a fogaim között.

- Mennyi idő telt el? – kérdeztem kíváncsian. Nagyon reméltem, hogy már legalább egy órája itt vagyunk.

- Fél óra. Még egy kicsit tarts ki – mondta Edward biztatóan. – Carlisle azt mondta, hogy első kísérletnek elég lesz negyven-negyvenöt perc. Hogyha annyit kibírsz így, az már nagyon szép teljesítmény.

- Menni fog, tesó – mondta Emmett, és megeresztett felém egy mosolyt.

- Bocsáss meg – hajtotta le a fejét szerelmem.

- Nem haragszom rád, Alice. Minden rendben lesz. Kibírom – mondtam határozottan. Legalábbis reméltem, hogy biztatóan csengett a hangom, mert én egyáltalán nem bíztam magamban.

A negyed óra már viszonylag gyorsan eltelt, már ahhoz képest, hogy nekem egy egész napnak tűnt ez a negyvenöt perc, de Edward és Emmett boldogan veregették meg a vállamat, hiszen le sem kellett fogniuk. Alice is megnyugodott, ahogy elég távol kerültünk a várostól azonnal a nyakamba ugrott, és én mosolyogva pörgettem meg.

- Annyira fantasztikus voltál – suttogta a fülembe, testvéreink pedig diszkréten távoztak. Felkaptam szerelmemet és a tegnap felfedezett kis réthez siettem vele. Lefektettem a puha fűre, majd én is leheveredtem mellé. – Mindjárt kisüt a nap – csicseregte szerelmem, és természetesen nem tévedett. Néhány perc múlva, már vidáman sütkéreztünk a fényben.

Csak késő este mentünk vissza a házhoz. Úgy gondoltuk, hogy egy kicsit jobb, hogyha kettesben maradunk, mert ritkán volt alkalmunk igazán kettesben lenni. Hiszen Edward mindig, mindent meghallott, elég volt csak gondolni rá. Egy kicsit nehéz volt megszokni, hogy egy gondolatolvasóval élünk együtt. Bár nagyon is kedveltük a tehetséges testvérünket, meg persze a többieket is.

Ahogy beléptünk a nappaliba Esme odaszaladt hozzánk és szorosan magához ölelt. Sosem fogom megérteni, hogy hogyan fér ennyi szeretet egy ilyen pici testbe.

- Nagyon ügyes voltál – mondta szinte sírva, és éreztem, hogy tényleg nagyon büszke a mai teljesítményemre.

- Köszönöm, de szerintem ez még nem volt igazán nagy dolog – motyogtam kissé zavarban.

- Mindenki kis lépésekkel kezdi, Jasper – jött le Carlisle az emeletről. – Hidd el, hogy igenis szép teljesítmény, amit ma véghezvittél. Holnap talán egy kicsit több időt is megpróbálhatnál emberek között tölteni. Mondjuk egy órát – ajánlotta Carlisle, én pedig bólintottam.

- Velem jöttök holnap is? – néztem kérlelőn Emmettre, és Edwardra, akik azonnal bólintottak.

- Én is veled megyek – szorította meg Alice a kezem, én pedig hálásan rámosolyogtam.

Az este további részét átbeszélgettük. Nagyon kellemesek voltak ezek a családi beszélgetések. Így alkalmunk volt megismerni mindenki történetét. Szomorúsággal töltött el, hogy ez a sok jó lélek, mind-mind szörnyű múlttal rendelkezett. Egyikük emberi élete sem volt könnyű, de ők mégis megőrizték az emberségüket, és ez mérhetetlen csodálattal töltött el.

A következő napok ugyanúgy teltek, azzal a különbséggel, hogy egyre több időt kellett a városban töltenem. Egy hét alatt nagy nehezen feltornáztuk az időt két órára. Egy hónap elteltével már akár fél napot is képes voltam elviselni, és a helyzet folyamatosan javult. Egyre könnyebb volt emberek közelében lennem, persze még soha életemben nem vadásztam ilyen sűrűn ezelőtt. A második hónap végén Carlisle szerint már elég érett voltam hozzá, hogy kevesebb vadászattal is kibírjam, hogy emberek között sétálok. Úgyhogy egy alapos vadászat után három napig kellett kibírnom, aztán négy napig. Apánk célja az volt, hogy nálam is elérje a két hetes határt. A többiek már könnyedén képesek voltak fél hónapot a városban tölteni anélkül, hogy támadtak volna. Jól fejlődtem, bár nem igazán voltam elégedett magammal, és szégyelltem is magam a legtöbbször, mert Edward hallotta a gondolataimat, és én nem egyszer gondoltam bele, hogy milyen lenne, hogyha egy-egy nagyon is bizsergető illatú lánynak belemélyeszteném a fogaimat a selymes bőrébe. Ilyenkor általában köhintett egyet, vagy diszkréten oldalba vágott. Én pedig nagyon hálás voltam érte, hogy nem neheztel rám a gondolataim miatt. Alice-nek megint csak igaza volt. Nagyon jó érzés volt egy család tagjának lenni, és nem elbujdosni a világ elől, még akkor is, hogyha ez most még nagyon nehéz is a számomra.

2 megjegyzés:

  1. Szia

    Gina vagyok és nagyon színpatikus volt nekem ez a rész. Jasper nagyon aranyos volt, ezek a félelmek és vegyes érzelmek remekül sikerültek, tökéletesen visszaadtad aggódását is, és ez a családias lékör, nem is beszélve a fiuk összefogásáról. Hát ez valami csodálatos volt. Bemutattál egy igazi boldog és önzetlen családot akik hajlandóak egymásért tenni és kiállni ha kell. Ami valljuk be mai rohanó és túlhajszolt világban nem is olyan könnyű. Nagy nehéz csak nagy E-vel embernek lenni.
    És ahogy olvasom ezt a sztorit egyre jobban ezt érzem és köszönöm neked hogy ilyen változatosan és eseményekben gazdagon teszed ezt meg. Puszi Gina

    VálaszTörlés
  2. Szia Gina!
    Nagyon örülök, hogy tetszett. Hát igen, ritka ilyen családdal találkozni. A további fejezetek is tükrözni fogják ezeket a pozitív családi élményeket :D Bár szerintem lassan befejezem ezt a történetet, még néhány fejezet lesz, de utána lezárom, mert a lelkesedés eziránt a történet iránt, már nagyon lecsökkent. Szerintem 25-30 fejinél nem lesz hosszabb. Sajnos úgy tűnik, hogy Jasper és Alice bár népszerűek, de annyira nem lelkesednek érte az emberek :( Csak egy páran rajongunk értük.
    Puszi, Drusilla

    VálaszTörlés