KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2011. június 6., hétfő

2011. április 29., péntek

Történet szerelemről és családról - Epilógus

Beteljesedett álom


SZIASZTOK! HÁT ELÉRKEZTÜNK A TÖRTÉNET VÉGÉHEZ. NAGYON REMÉLEM, HOGY TETSZETT NEKTEK A SZTORI. :D A BLOG TERVEZETTEN KÉT HÓNAPIG SZÜNETEL, MAJD VISSZATÉR EGY KISREGÉNNYEL CARLISLE ÉS ESME ANGLIAI ÚTJÁRÓL .:D PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)

2003...

Milyen régen is volt már, amikor ember voltam. Már nem is nagyon emlékszem az emberi életemre, inkább csak emlékfoszlányok törnek elő belőlem, még nagyon régről. Bár már nem is fontos annyira a múltam. Az elmúlt évtizedekben, amióta nem vagyok egyedül csakis a jövő foglalkoztat. Amikor átváltoztam, még nem mertem volna remélni sem, hogy egyszer normális életet élhetek, és családot alapíthatok. Azt hittem, hogy az emberek babonái soha nem fognak elhalványulni a vámpírokkal és démonokkal kapcsolatban, de szerencsére mára már szinte csak az ördögöt tartották meg, akitől félnivalójuk van. Mégis tisztán emlékszem, hogy az igazi remény először akkor csillant fel bennem, amikor találkoztam Esmével. Még ifjú hölgy volt, és ember, de ő volt az első, aki feltétel nélkül megbízott bennem. Soha egy emberi lény sem volt olyan gyengéd, és megértő hozzám, mint amilyen ő volt akkor. Nem zavarta a bőröm hidegsége, sem a testem keménysége, az embert látta, a lelkemet, és nem azt, ami valójában vagyok, a vámpírt. Bár az ösztönei talán megsúgták neki, hogy veszélyes vagyok, mégsem törődött semmivel, csak hagyta, hogy kezeljem, és közben kedvesen beszélgetett velem. Csodálatos nap volt. Létezésem egyik legszebb napja. Azt hittem, hogy soha többé nem láthatom ezt a csodálatos nőt, de aztán végül a sors mégis csak kegyeltjévé fogadott, és nekem adta az én káprázatos feleségem. Na és persze a gyermekeinket, akik végül öten lettek. Amikor Edwardot átváltoztattam tudtam, hogy többé nem leszek magányos, de azt nem is sejtettem, hogy hét fős családom lesz. A gyermekeink mind-mind külön jelenségek, és egy cseppet sem hasonlítanak egymásra, de pontosan ettől különleges mindegyikük. Rosalie a maga önfejűségével, és hiúságával a saját kora, igazi díváinak egyikét tükrözi, de mégis alakul egy kicsit, ahogy a korok változnak. Más lesz ő is, pedig elvileg nem változunk, de azért valamilyen szinten mégis ez történik, csak ő nem veszi észre saját magán a dolgot. Emmett Rosalie szöges ellentéte, ennek ellenére tökéletes párt alkotnak. Amikor Rose hazahozta Emmettet, már akkor tudtuk Esmével, hogy ugyanaz történt velük, ami velünk is megtörtént. Azonnal, és menthetetlenül egymásba szerettek. Elég volt egyetlen pillantás, és máris tudták. Emmett a mi családunk bohókás nagy mackója. Esme rajta kiélheti a gyermeknevelési ambícióit, mert ami harmadik gyermekünket bizony nevelni kell, mint egy kisfiút néha. Bár benne pontosan ezt szeretjük. Vidámságot, és színt visz a családunk életébe. Azután persze ott van Alice, aki a fajtánkra nem jellemző pörgést, és szervezési mániát tudhatja a sajátjának. Nincs olyan lény, aki képes lenni ellenállni Alice-nek, hogyha valamit a fejébe vett. Nos, amióta Alice is velünk van a vásárlás, az iskolába járás, és a partik szerves részévé váltak az életünknek, amiért csakis hálásak lehetünk. Nem is beszélve a nyaralás szervező készségéről. Jasper pedig a precizitás, és a stratégia tökéletes mintapéldánya, és ennek bizony nem csak csatában lehet hasznát venni, hanem bármilyen alkalommal. Akár költözésnél, akár vadászatnál. Jaspernek minden alkalomra van valami gondolata, amivel könnyebbé és jobbá teheti a dolgokat. Esme pedig anyjuk helyett anyjuk. Az én gyönyörű, és minden kétséget kizáróan tökéletes, csupaszív feleségem. Ő azt hiszi magáról, hogy nem bonyolult lélek, ami talán jogos is, de pontosan ettől annyira különleges lény. A legapróbb dolognak is úgy tud örülni, mintha a világ legcsodálatosabb ajándéka lenni. Még mindig majd kiugrik a bőréből, amikor hozok neki egy szál vadvirágot hazafelé jövet, pedig ennyi évtized után már meg is unhatta volna, de ő mindig csak boldogan a kis vázájába helyezi, és gyengéd csókkal köszöni meg az apró ajándékot. Végezetül pedig itt van nekünk Edward. Az első gyermekem. A mindig szűkszavú, komoly úriember, aki képtelen elhagyni a saját korára jellemző vonásait, és talán pontosan ezzel fogja meg annyira a hölgyeket, de eddig minden lánynak ellenállt, aki csak a közelébe merészkedett. Ennyi idő után is, még mindig az igazit várja. Pedig Tanya mennyiszer megpróbálta elcsábítani, de egyszer sem esett még csak kísértésbe sem. Hiába vetette be minden báját a lány, Edward mindig nemet mondott neki.

- Mire gondolsz, drágám? – kérdezte a hozzám bújó szépséges feleségem.

- Csak ránk, a családunkra, hogy mennyi minden történt velük az elmúlt évtizedekben. Egyszerűen csodálatos időszak volt – nyomtam gyors csókot a szájára.

- Igen, szerintem is felülmúlhatatlan pillanatok voltak – bújt a mellkasomhoz szerelmem. – Mint például az első karácsonyunk együtt.

- Micsoda csodálatos ünnep volt. Te feldíszítetted a házat Alice-szel és Rose-zal. Minden gyönyörű ezüst és arany árnyalatban tündökölt, csak a fa volt méregzöld, amit Emmett vágott ki a célra, de annyira magasat választott, hogy alig tudtuk behozni, és felállítani. Órákon át díszítgettük a fát, amíg Emmett azzal foglalatoskodott, hogy az ajándékokon kutyulja össze a névtáblákat. Jasper és Alice, amikor Emmett nem látta, akkor visszacserélték őket, míg Esme és én a fára tettük a díszeket, Edward pedig zongorajátékával teremtett karácsonyi hangulatot. Aztán jókat nevettünk, amikor kibontottuk a karácsonyi ajándékokat, mert Emmett addig kevergette a kártyákat, hogy már nem is tudatosan pakolta össze-vissza, de így Alice sem láthatta előre, hogy kavarodás történt. Az első ajándék, ami a nevemre volt címezve, egy fekete csipke hálóing volt. Elég érdekes pillanat volt, amikor mindannyian kikerekedett szemekkel néztük az ajándékomat, ami nem éppen illett a stílusomhoz – nevettem fel. Micsoda éjszaka volt. Egész éjjel a havon táncoltunk, a friss hó ropogott a talpunk alatt, miközben hópelyhek záporoztak a fejünkre. Egyszerűen imádtam azt a pár napot.

- Én pedig kaptam egy hatalmas kódexet a különféle gyógynövények lehetséges hasznosításáról – kuncogott szerelmem is. – Emmett pedig egy igazán szexi fűzőt.

- Hát megvolt a maga bája az ajándékok cserélgetésének is – bólintottam rá. – Na és mit szólsz a síelésünkhöz az Alpokban?

- Nekem az is nagyon tetszett. Imádtam azt a sátorozást abban az eldugott barlangban, és a naphosszat tartó versenyeket. Emmett és Jasper természetesen állandóan bolondozott, így az erdő igencsak kárát látta a játékaiknak. Na meg néhány snowboard léc is elhalálozott. Alice és Rose persze nem bánták, mert így minden nap elmehettek valahova vásárolni a fiúk miatt. Edward csak elsíelgetett, ahogy általában szokott. Mi pedig néha el-el szöktünk éjszakánként, na nem mintha Rose és Emmett, vagy Alice és Jasper nem tűntek volna el néhány órákra. Egyedül csak Edward volt, aki elvolt egyedül, és talán fellélegzett, hogy a hegyekben elég nagy távolságok voltak, és így nem volt semmiféle incidens a gondolatok, vagy a tettek miatt. Milyen régen voltunk már síelni. Elmehetnénk megint.

- Majd kitaláljuk, hogy mikor jó. Azt hiszem, hogy éppen ideje, hogy ismét vegyek ki néhány nap szabadságot a kórházban is, hogy ne legyen feltűnő, hogy állandóan bent vagyok – egyeztem bele azonnal. Már vagy tíz éve nem voltunk síelni sem. Valahogy sosem volt rá idő. Pedig néha kellene ilyesmire is szakítanunk az örökkévalóságunkból.

- Kellene bizony – bólintott rá Esme. – Azt ígérted, hogy egyszer látni fogom a szülőhazádat is. .A városodat, a parókiát, ahol felnőttél. Mindent.

- Látni is fogod szerelmem. Megígértem, hogy egyszer elmegyünk, és el is fogunk menni, ezt garantálom. Csak mi ketten.

- Igen, csak mi ketten, addig a gyerekek, majd lefoglalják magukat – mosolyodott el Esme. – Azért remélem, hogy a ház még állva marad, ha itt hagyjuk őket egy hétre.

- Tudod, hogy mit imádok még a családunkban?

- Mit? – lett kíváncsi kedvesem.

- Azt, hogy amióta vagytok nekem, azóta hiába állandó minden a világunkban, valahogy mégis változatos lett az életünk. Mindig történik valami váratlan, valami izgalmas. El sem tudom képzelni, hogy mihez kezdenék nélküled – öleltem magamhoz.

- Én is így érzem – nyomott csókot a nyakamra, amitől jólesően megborzongtam.

- Mire emlékszel még vissza szívesen? – kérdezte szerelmem néhány perc meghitt magány után.

- Arra, amikor életemben először megláttalak, amikor átváltoztattalak, és az enyém lettél testestől-lelkestől. A legkedvesebb pillanatom mégis az, amikor a feleségem lettél. Az én gyönyörű, intelligens, kedves szerelmem, aki igazi otthont teremtett a számunkra. Na és neked mi a legkedvesebb emléked?

- Nekem is az a nap a legszebb, amikor a feleséged lehettem. Soha el sem tudtam volna képzelni ennél csodálatosabb férjet, és családot – mondta mélyen a szemembe nézve. – Na, és ma végre lehet, hogy Edward is elhozza hozzánk azt a lányt, aki pontosan annyit jelent majd neki, mint amit én jelentek neked. Már alig várom, hogy megismerhessem. Mindig is arról ábrándoztam, hogy egyszer Edward is megtalálja a neki való lányt, és a családunk nyolc főre bővül. Igazán mesélhetnél még nekem róla, te már találkoztál vele, te mázlista.

- Nagyon kedvesnek és szerénynek tűnik, de én sem ismerem nálad sokkal jobban kedvesem. Hiszen tudod, hogy csak elláttam, és akkor nem volt sok alkalmam beszélgetni vele, hiszen az édesapja is jelen volt.

- Sebaj, akkor majd ma délután együtt megismerjük alaposabban. Edward választása csakis különleges lány lehet, efelől semmi kétségem sincs – ábrándozott Esme. Pontosan tudtam, hogy már azt tervezgeti, hogy hogyan alakítsa át Edward szobáját kétszemélyesre. Esme már magában eldöntötte, hogyha Edward végre számon tart valakit, akkor egészen biztosan ő lesz a leendő felesége.

- Kicsim, azért ne rohand le annyira szegény lányt, mint ahogy Alice tervezi. Tudod, hogy amióta látta, hogy ő lesz a legjobb barátnője, és ráadásul vámpírrá is fog változni, azóta egyfolytában Belláról beszél – simítottam végig a hátán.

- Tudod, hogy nem fogom annyira lerohanni – csóválta meg a fejét kedvesem. – Csak szeretnék megtudni róla néhány dolgot. Leginkább azt, hogy neki mennyit jelent Edward. Főleg most, hogy már a titkunkat is tudja, és mégis elfogad bennünket olyannak, amilyenek vagyunk. Nem sok ember vállalkozna rá, hogy egy vámpírokkal teli házban töltse a délutánját.

- Valóban nem – mondtam mosolyogva. – Különleges, ez egészen biztos. Ráadásul Edward nem hallja még a gondolatait sem. Ettől csak még jobban felcsigázza ez a lány. Na és szerintem van valami a háttérben, amivel hárítja Edward képességét.

- Drágám, ráérsz az orvosi kíváncsiságoddal akkor, hogyha már Bella megszokott nálunk – dorgált meg finoman. A Bella nevet már most úgy ejtette ki, mintha a saját gyermekéről beszélne. Ez volt az én szerelmem. Semmi kétkedés, semmi gondolkodás, csakis a végtelen szeretet, amit már most érzett a lány iránt, akibe a fiúnk beleszeretett. Ez volt az én igazi, és mindig őszinte Esmém.

- Ne félj, nem fogok a nyakán lógni – válaszoltam azonnal. Nem vagyok annyira kíváncsi. Elsősorban sokkal inkább az érdekel, hogy pontosan mit érez Edward iránt, és mit gondol rólunk.

- Nem, egyáltalán nem gondolom, hogy bájolognom kéne azzal a buta libával – hallottam meg csattani Rose hangját az emeleten. Hát igen, Rosalie nem igazán helyeselte a dolgot. Ahogy Jasper sem, de ő természetesen megbékélt a dologgal, mert Alice erre kérte. Rose azonban kemény dió, mint mindig. Nem is hittem, hogy könnyű lesz, de hogy ennyire nem akarja majd elfogadni, még Edward kedvéért sem, azt nem hittem volna.

- Baby, nyugodj már le, Edy fiú végre talált egy csajszit, aki talán véget vet a cölibátusának, ráadásul jófej a kiscsaj, úgyhogy próbálj meg jó képet vágni hozzá, és majd ha Bella elment, akkor dühönghetsz tovább, de ne rontsd ezt el nekik. Tudod, hogy Edward már nagyon régen várt egy ilyen lányra.

- Milyenre? Kétbalkezesre, és idiótára? Mutatok én neki kétszáz ilyet vámpír körökből is, de egy ember veszélyes ránk nézve. Mi lesz, ha mégsem annyira ura önmagának Edward és a lány lesz a vacsi?

- Akkor tovább költözünk, mint ahogy eddig is, amikor valakinek balesete volt. Úgy rémlik, hogy te sem vagy makulátlan, ahogy én sem – csitította Emmett a szerelmét.

- Nem tudom, hogy miért véditek ezt az emberlányt. Keresne inkább magának egy Mike Newtont, és hagyna minket békén – morgott Rosalie most már halkabban. Talán lehiggad végre egy kicsit.

- Ha Edwardnak egy ember kell, akkor mi szeretni fogjuk ezt az embert – mondta Emmett határozottan.

- Inkább elviselem, de azt nem fogjátok megmondani nekem, hogy kit szeressek – zárta le a témát Rosalie.

- Nekem egyelőre az is jó, hogyha elviseled – sóhajtott fel Emmett megnyugodva. – Csak ne köss bele, légy szíves. Esmét is megbántanád vele – játszotta ki fiam az adut. Esme örömét soha, egyikük sem rontaná el szándékosan.

- Még öt perc és itt vannak – rohant le Alice a lépcsőn, ma már legalább hetvenedszer. – Azt hiszem, hogy átöltözöm még egyszer – süvített vissza az emeletre. Alice nagyon izgatott volt, és ezt mindenki jól érzékelte a házban Jasper által. Ma már legalább századszor öltözött át, és izgatottan rendezgette a házat, hogy a leendő legjobb barátnője mindent szépnek, és tökéletesnek találjon.

- Készítsek elő kávét? Vagy egy ilyen korú lány még ne igyon ilyesmit? Hoztam üdítőt és ásványvizet. Vagy saláta, és néhányféle sült. Édesség. Esznek még valamit manapság az emberek? Kellett volna hoznom fagylaltot is, igaz? – esett pánikba szerelmem is.

- Drágám, Bella nem a vendéglátás miatt jön ide, hanem azért, hogy megismerjen bennünket. Egyébként is, amilyen kis sovány, nem hiszem túlságosan sokat enne – mosolyodtam el.

- Az nem jó, fejlődő szervezet, rendszeres táplálkozást igényel – kezdett el rögtön aggódni kedvesem.

- Édesem, Bella tökéletesen normális és átlagos alkatú lány, rendesen eszik, ez csak egy szófordulat volt – nyugtattam meg gyorsan.

- Akkor jó – sóhajtottam fel.

- Figyelj – emeltem fel a kezem, hogy csendben legyen egy percre.

- Edward most fordult rá a földútra – mosolyodott el Esme. – Mindjárt itt lesznek. Jól nézek ki? – kezdte el simítgatni magát a blúzát és a szoknyáját.

- Ne félj, tetszeni fogsz neki, téged mindenki imád, mert sugárzik belőled a szeretet, és az odaadás, úgyhogy nyugodj meg. Mindjárt megismerheted – nyomtam gyors csókot a szájára. Rosalie csak morgolódott valamit az emeleten.

Míg Alice Esméhez hasonlóan még jobban bepörgött attól a ténytől, hogy hamarosan itt lesz velünk Bella és Edward. Néhány perc múlva pedig a fiúnk autója megállt a ház előtt. Edward gyorsan kipattant, majd kinyitotta az ajtót Bellának is. Nem is ő lett volna, hogyha tökéletes úriemberként nem nyitja ki az ajtót egy hölgy előtt. Bella szívverése hallhatóan felgyorsult, amikor kiszállt az autóból. Remélhetőleg inkább az izgatottság, mint a félelem okán.

- Mi lesz, ha nem fogok tetszeni nekik? – pusmogta az orra alá a lány, de mi akkor is meghallottuk.

- Ne izgulj, már most rajonganak érted – válaszolta Edward halkan. Na és valószínűleg volt valami mozdulata, vagy mosolya is, mert Bella szíve hallgatóan ismét teljes gőzzel dobogni kezdett.

Már egy perce vártunk, amikor végre elérték az ajtót a lépteik, majd Edward kinyitotta azt, és bevezette Bellát a nappaliba. Kíváncsian néztem szerelmem arcára, aki amikor meglátta őket együtt elállt a lélegzete egy pillanatra „tökéletes pár”, suttogta olyan gyorsan, és halkan, hogy csak én hallhassam meg. Nem tudtam vitatkozni a véleményével, mert tény volt, hogy ilyen őszinte és széles mosolyt még soha életemben nem láttam ezelőtt Edward arcán. Amint megláttuk őket együtt Esmével, mindketten tudtuk, hogy már nyolcan vagyunk. Végre az első gyermekünk is révbe ért. Megtalálta a párját, aki Alice látomása szerint most már az idők végezetéig a mi lányunk lesz, Edward oldalán. A családom most érte el a tökéletességet, amire már olyan régóta várok. Háromszáznegyven év. Ennyi idő telt el az átváltozásom óta. Háromszáznegyven évig vártam, és ma végre minden vágyam teljesült. A családom hatalmas, és minden gyermekem tökéletes párra lelt, akit szerethet, amíg csak világ a világ. Hivatásom, szerető feleségem, és hat gyermekem van. Azt hiszem, hogy többet nem is kívánhatnék a létezésemtől…

2011. április 23., szombat

Történet szerelemről és családról - 85. fejezet

85. fejezet


SZIASZTOK! MÉG EGYSZER ELNÉZÉST A KÉSÉSÉRT. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG A FEJEZET. PUSZI, DRUSILLA

(Rosalie szemszöge)



Végre eljött életem nagy napja, ami igazán tökéletes lesz, ebben egészen biztos vagyok. Alice fergeteges szervezőnek bizonyult, Esme pedig kiemelkedően csodálatos virágdíszeket készített erre a napra. Tudom, hogy nem kellett volna látnom, de mivel a mi esküvőnk már tényleg csak formális, hiszen nagyon régóta együtt élek már kedvesemmel, úgy gondoltam, hogy lehetek egy picit kíváncsi. Na jó, a formális azért erős volt. Még soha életemben nem voltam ilyen izgatott. Nem tévedtek azok, akik mindig az állították, hogy az esküvő mérföldkő egy nő életében. Amikor igazán révbe ér, egy nap, ami csakis a lányé, aki asszonnyá válik.

- Kész vagy? – szökdécselt be izgatottan Alice.

- Mintha nem tudnád, hogy még mindig egy szál köntösben ücsörgök – forgattam meg a szemeimet. – Nem volt szép, hogy tegnap este elraboltátok tőlem Emmettet. Nem is volt nélküle olyan kényelmes az ágyunk – panaszoltam el.

- Legalább az esküvő előtti éjjel illik megtartóztatni magatokat, Rose. Ezt te is pontosan tudod, úgyhogy ne panaszkodj – mondta Alice határozottan.

- Én úgy tudtam, hogy ez csak az ártatlan lányokra vonatkozik – húztam fel a szemöldököm.

- Rose – csóválta meg a fejét húgom. – Azt hiszem, hogy még kevés is volt ez az egy éjszaka megvonás Emmettből neked. Túlságosan is kezded átvenni a lökött stílusát – mondta Alice kuncogva.

- Viselkedj koszorúslány, neked most bíztatnod kell a menyasszonyt, nem pedig rendre utasítanod – fontam keresztbe a karom a melleim előtt.

- Jogos – biccentett Alice. – Akkor, felkészültél rá, hogy induljunk? – kérdezte izgatottan.

- Igen, még soha nem voltam ennyire készen semmire – tettem fel a fátylamat. Azután pedig kezembe vettem a gyönyörű, hófehér rózsacsokromat. – Rendben, akkor jöhet Edward – léptem Alice elé. A következő pillanatban pedig már mellettem is állt a szólított.

- Indulhatunk? – nyújtotta felém a karját kedvesen.

Sosem hittem volna, hogy egyszer Edward lesz, aki az oltár elé fog vezetni. Mindig is azt hittem, hogy az apám oldalán fogom megtenni ezt az utat, de az élet közbeszólt. Viszont így találkozhattam Emmettel, aki megédesíti az örökkévalóság terheit. Azt hiszem, hogy itt az ideje magam mögött hagyni Royce emlékét, és mostantól csak a férjemre fókuszálni, arra a férfire, akivel tényleg le akarom élni az örökkévalóság hátralévő részét. Erre a hatalmas, pajkos mackóra, aki tiszta szívvel és lélekkel szeret engem a maga módján. Nem erős oldala a romantikázás, vagy a végtelen szerelem gondolata, de mégis tökéletes társ a számomra. Elfeledteti velem, hogy mit veszítettem, amennyire csak lehetséges, és egy szép, új élet lehetőségének az ígérete van benne.

- Igen, készen vagyok – mosolyogtam Edwardra.

- Szerintem is – bólintott rá. – A gondolataid, és a sugárzó arcod is erről árulkodik.

- Köszönöm – mondtam kissé zavarban. Edwardra nem jellemző, hogy bókoljon valakinek. Hacsak nem Esméről beszélünk, így még jobban esett a dicséret.

- Nincs mit, ez az igazság – válaszolta Edward lassan mellettem lépkedve.

Eredetileg az volt a tervem, hogy majd Carlisle kísér az oltárhoz, de mivel ő fogja tartani a szertartást, ezért nem tudott ő eleget tenni a kérésnek. Kis, családi esküvőt tartunk. Csak a Denali klán, és mi. Főleg Jasperre való tekintettel, mert még nem igazán bírna ki egy templomi esküvőt, amit a városban tartanánk, hiszen ott van a lehető legtöbb illat, így családias lett a lagzi. Végül is, az a lényeg, hogy boldogok vagyunk. Minden tökéletes volt, egyszerűen káprázatos. Alice boldogan szórta előttünk a rózsaszirmokat, és közben szinte úgy szökdécselt, mint egy kislány. Jasper arcán halovány mosoly derengett, amikor elsétáltunk mellette. Esme halkan zokogott a meghatódottságtól. Emmett pedig vágyakozó tekintettel nézett végig rajtam. Míg Carlisle a tőle megszokott nyugodtsággal várta, hogy odaérjünk elé. Amikor elértük a célunkat, Edward lágy kézcsókot lehelt a kezemre. Azután pedig átadott Emmettnek.

- Aztán vigyázz rá, különben lesz itt még ne mulass – paskolta meg Edward a vállát.

- Oké, öcsisajt. Talán majd néha direkt felbosszantom az asszonykát, hogy megtudjam, hogy a te olvasatodban mi az a „ne mulass” – nevetett fel halkan.

- Emmett, ez ráér később is szerintem – dorgáltam meg suttogva.

- Bocs, baby, igazad van – nyomott gyors csókot a számra.

- Még nem tart itt a szertartás – nézett ránk Alice szigorúan. Bár a szemei inkább mosolyogtak, mint dorgáltak.

- Elnézést – rántotta meg a vállát Emmett. Majd végre Carlisle felé fordultunk, aki csak mosolyogva figyelte az eddig történteket.

- Kezdhetjük? – kérdezte mosolyogva.

- Igen – vágtuk rá egyszerre.

- Kedves egybegyűltek. Azért vagyunk ma itt, hogy-e két szerető szívet összeadjuk egy örökkévalóság erejéig. Rose és Emmett, mint tudjátok, második és harmadik gyermekünk Esmével, akiket most a házasság szent kötelékében egyesítünk. Emmett és Rose két nagyon is különböző természet, mégis jobban összeillenek, mint a legtöbb pár, akit ismerek. Sokat hallottuk, hogy az ellentétek vonzzák egymást, ez tökéletesen illik az ő kapcsolatukra is. Nem ismertem őket jól emberként, de vámpírként azt kell, hogy mondjam, hogy tökéletes párost alkotnak, és két szerető szív talál ma itt örök társat magának. Ezért most megkérem a jegyes párt, hogy mondja el saját esküjét a másiknak – nézett rám Carlisle.

- Ígérem, hogy mindig szeretni foglak, amíg csak világ a világ. Örökké hű és szerető társad leszek, hozzon bármit az élet – néztem mélyen kedvesem szemébe. Sokkal több dolgot szerettem volna elmondani neki. Hogy megmentett engem, hogy nélküle sivár lenne az életem. Csakis ő az, aki hoz egy kis napfényt a sötét égre. Hogy szükségem van rá, mert nélküle semmi vagyok. Teljesen megváltoztatta a létezésem azzal, hogy megjelent. Sok dolog, amit tudnia kell, de ezt majd inkább négyszemközt szeretném neki elmondani egyszer, amikor készen állok rá, hogy teljes mértékben színt valljak az érzéseimről.

- Ígérem, hogy mindig szeretni foglak, és ezt kellőképpen érzékeltetni is fogom – kacsintott rám kajánul. – Mindig melletted leszek, ha valaki bántani akar téged, akkor az soha többé nem lát napvilágot. Bármi is történjék, te az én Rose babym maradsz, amíg csak meg nem szűnünk létezni és még azután is.

- Kijelented-e te Rosalie Hale Cullen, hogy az itt megjelent Emmett McCarhty Cullent törvényes férjedül fogadod? – nézett rám Carlisle komolyan.

- Igen – mondtam határozottan.

- Kijelented-e Emmett McCarhty Cullen, hogy az itt megjelent Rosalie Hale Cullent törvényes feleségedül fogadod? – fordult Carlisle most kedvesem felé.

- Igen – mondta Emmett határozottan.

- Húzzátok egymás ujjára a karikagyűrűket. Alice, kérlek – nézett Carlisle a lelkesen toporzékoló húgomra, aki azonnal felénk tartotta a párnát, amin a gyűrűk voltak. Először szerelmem húzta fel a jelképet az én ujjamra, majd én is felhúztam az ő ujjára a gyűrűt. Tudtam, hogy nem hordhatjuk majd a nyilvánosság előtt ezeket a gyűrűket, de nem bántam. Mi ketten pontosan tudjuk, hogy mit jelent számunkra a másik, jelképek nélkül. Aki pedig számít az életünkben, az itt van most velünk, hogy tanúja legyen a kettőnk között visszavonhatatlanul kialakult szerelemnek, és örök hűségnek. Mindig is így képzeltem el ezt a napot, csak először nem a nekem megfelelő társat találtam meg.

- Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket – mondta fogadott apánk boldogan. – Most már megcsókolhatod a menyasszonyt – fűzte hozzá. Mire az egész násznép nevetni kezdett, de mi szinte meg sem hallottuk. Hiszen már egészen mással voltunk elfoglalva. Egymás ajkaival. Emmett szenvedélyesen vont magához, és ha még szükségem lenne levegőre, akkor már fuldokolnék a csókjától, de így csak élveztem azt a heves rohamot, amit az ajkaim ellen intézet. Már éppen kezdtünk volna komolyabban belemerülni a csókcsatánkba, amikor Alice furakodott be közénk, és a nyakunkba vetette magát.

- Gratulálok – sikongott lelkesen. Majd Esme, Carlisle, Jasper és Edward következett. Miután pedig az egész család megölelgetett minket, jöttek a Denalik, akik szintén kifejezték jókívánságaikat a számunkra.

- Akkor most kezdődjék a játék – tett Alice egy széket a rögtönzött parkettünk közepére. – Rose, foglalj helyet itt, kérlek – paskolta meg a széket kedvesen. Én pedig engedelmes leültem az említett bútorra. Majd mosolyogva néztem fel szerelmemre. – Emmett az első feladat, hogy lehúzd Rose lábáról azt az apró csipke fixet, amit ráadtam. Utána pedig Emmett eldobja az apró darabot, hogy megtudjuk, hogy ki lesz a következő férfi, akinek az esküvőjén részt vehetünk. A feladat azonnal kezdődhet – vigyorodott el boldogan.

Kedvesem elém térdelt, majd gondosan végigsimítva a lábamon felhúzta a szoknyámat addig, hogy kényelmesen hozzáférjen a combomhoz.

- Mit csinálsz? – kérdeztem kissé zavarban.

- Szükségem van szabad lábfelületre, hogy kényelmesebben elcsenhessem ezt a gyönyörű, kék csipkét – futottak fel az ujjai a lábamon. Majd elégedett morgás közepett hajolt a lábamhoz a szájával, és a fogai közé csippentette az apró anyagot, gondosan vigyázva rá, hogy az kivételesen egy darabban hagyhassa el a lábamat. Viszont mikor a vádlimnál járt már az kis csipkével, váratlanul visszafelé indult, mire én felkacagtam, a többiek pedig hangosan felnevettek. Nem bírta megállni, hogy ne használja ki az alkalmat egy kis bujálkodásra, még akkor sem, hogyha nyilvános helyen vagyunk, a családunk körében.

- Emmett, ezt majd inkább a nászéjszakán erőltesd – állapította meg Jasper. Mire kedvesem azonnal elengedte az anyagot.

- Nem mondták, hogy mennyi idő áll a rendelkezésemre, hogy elvégezzem a feladatot, tehát minek sietni? – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

- Akkor maximáljuk a dolgot talán egy percben – ajánlotta Edward a lehetőséget.

- Csak egy perc? – fintorodott el Emmett. – Na jó, de csak ha az ara megígéri, hogy kárpótol a mostani veszteségeimért – nézett rám vágyakozva.

- Mindenképpen kárpótolni foglak ezért – simítottam végig az arcán. Majd egy gyors mozdulattal előrehajoltam, hogy szenvedélyesen megcsókolva erősítsem meg a szavaimat.

- Azt hiszem, hogy ez elég meggyőző volt – mondta Emmett elégedetten. Azután pedig ismét a combomra hajolt, és lassan lehúzta rólam a csipkét. Majd Edward elé állt a csipkével, és a kezébe nyomta, hiszen ő volt az egyetlen férfi a jelenlévők között, akinek még nem volt párja. – Na, öcskös, ez komoly jelentőséggel bír. Előbb-utóbb el kell hagynod az erényedet – vágta hátba kedvesem a bátyámat. Aki csak morgott valamit maga elé válaszként, de hangosan inkább nem nyilvánította ki a véleményét. Bár ki tudja, lehet, hogy most jobban is jártunk, hogy visszafogta magát. Mert nem szerettem volna, hogyha az esküvőm egy kis testvéri, ruha tönkretevős, sárban fetrengős szórakozássá változik.

- Akkor most jöhet a menyasszony csokra – sikongott Alice lelkesen. Saját bevallása szerint ez volt az első esküvő, amit szervezett, de ennek ellenére egyszerűen fantasztikusan sikerült. Senki sem találhatott volna benne semmi kivetnivalót.

- Oké, akkor a hajadonokat kérném – álltam fel a székről, majd kezembe vettem a csokromat. Kate, Irina és Tanya rögtön előttem termett. Én pedig hátat fordítottam nekik, és eldobtam a csokromat, ami végül Kate kezében kötött ki. Aki boldogan simított végig a szirmokon. Hagyományos esküvőkön most jött volna el a vacsora ideje, de mivel mi nem igényeltünk ilyesmit. Edward helyet foglalt a zongorájánál, és elkezdte játszani a keringőt, hogy elkezdődjön a táncmulatság.

- Szabad, Mrs. Cullen? – rántott magához Emmett, hogy a táncparkett közepére vihessen.

- Örömmel, Mr. Cullen – karoltam át a nyakát boldogan. Talán életemben most voltam a legboldogabb. Nem emlékszem, hogy lett volna valaha ehhez hasonlóan szép napom. Megvártuk, míg Edward újrakezdte a dallamot, majd lassú, lágy keringésbe kezdtünk. Tudtuk, hogy ez a tánc csak a mienk lesz, és senki másé. A többiek pedig mosolyogva figyeltek bennünket a parkett szélén állva.

- Boldog vagy? – suttogta a kérdést Emmett a fülembe.

- Igen, nagyon – válaszoltam én is suttogva.

- Helyes, akkor minden úgy sikerült, ahogy vágytál rá – biccentett elégedetten.

Imádtam Emmettnek ezt a figyelmes oldalát. Nem sokan tudták rajtam kívül, hogy ilyen is tud lenni a mindig bohókás nagy mackó. Pedig nagyon is tudott kedveskedni, csak nem volt rá jellemző, hogy nyilvánosan is bemutatkozzon így. Bár nem is volt ezzel semmi baj, hiszen le is téptem volna bármelyik lány fejét, akivel rajtam kívül még így bánik. Emmett csakis az enyém.

- Szebb nem is lehetne ez a nap – erősítettem meg a hitében azonnal. Tényleg így képzeltem el mindig az esküvőmet.

- Szabad? – szakított félbe minket Carlisle mosolygós hangja.

- Persze – csúsztattam a kezem a tenyerébe. Emmett pedig Esme mellé lépett, és egy határozott mozdulattal magához húzta.

- Igen, felkérhetsz, anya – vigyorodott el Emmett, amikor már táncoltak.

- Örülök, hogy találtál magadnak szerető társat – szakított ki Carlisle hangja a merengésből.

- Én köszönöm, hogy átváltoztattad őt, amikor kértem. Én lettem volna képes megállni – válaszoltam hálásan.

- Nem vagyok benne biztos, hogy nem lettél volna rá képes. Nem sok vámpír tudja megállni a vér illatát, ráadásul Emmett szinte mindenhol vérzett, te mégis képes voltál elhozni hoznám. A kapocs már akkor nagyon erős volt köztetek. Olyan erők vonzottak egymáshoz titeket, amilyenek engem is Esméhez kötöttek, örökké. A világon a legjobb így társra lelni – mondta Carlisle teljes meggyőződéssel.

- Igen, azt hiszem, hogy igaza van, apa – mosolyogtam rá egy pillanatra.

Tudtam, hogy nagyon rég vágyakozott már erre az apró szóra. Arra, hogy valahogyan kifejezzem a számára, hogy elfogadom az új családomat, és az új helyzetemet. Beletörődni soha nem fogok a gyermek hiányába, de a létezés Cullenként talán nem lesz olyan rossz. Itt volt már az ideje, hogy felszabadítsam fogadott apámat a bűntudat terhe alól, amit én akasztottam rá, méghozzá nem is kevés ideig, hiszen sosem voltam neki hálás azért, hogy akkor éjjel megmentett. Amióta viszont Emmett mellettem van, már nem hiszem azt, hogy semminek nincs értelme a világban. Nem sokat változtak az érzéseim, de egy kicsit örülök, hogy mégsem egy koporsóban fekszem a föld alatt. Főleg most, hogy a férfi, akit igazán, tiszta szívből szeretek elvett engem feleségül. Mi lehetne ennél szebb bizonyítéka szerelmünknek, és egymás iránt érzett odaadásunknak. A létezés egy kicsit csak azért is szép lett.

- Köszönöm, Rose – ölelt át Carlisle hálásan.

- Na de, Carlisle, a feleségemet szorongatod – morogta Emmett játékosan mellettünk.

- Te pedig az enyémet, fiam – kuncogott fel Carlisle, amikor meglátta, hogy Esmének még csak a lába sem ér le a földre.

- Hm… na jó, talán jogos a visszavágás – hahotázott szerelmem.

Majd tovább keringett fogadott anyukánkkal, aki csak elnéző mosollyal hagyta, hogy Emmett ténykedjen vele a parketten. Habár, bőven volt már ideje megszokni bolondos férjem jellemző viselkedését. Férjem, milyen jól hangzik. Ha belegondolok, hogy szegényt kihajítottam az ablakon, amikor előkészítette a lánykérést. Bár mentségemre szóljon, hogy tényleg nem szeretem, ha nélkülem döntik el, hogy milyen legyen a szobánk. Csoda, hogy azután még megkért, hogy tényleg kivágtam őt a csukott üvegen át.

- Köszönöm a táncot, Rose – nyomott puszit Carlisle a homlokomra. Majd átadott Edwardnak, hogy bátyámmal is táncolhassak. Miközben Alice és Jasper ült le játszani a zongora mögé.

- Azt hiszem, hogy Emmett és te sokkal jobban összeilletek, mint ahogy mi összepasszoltunk volna – mosolygott rám.

- Nem akarom megsérteni az önbizalmad, de tényleg jobban illik hozzám Emmett – bólintottam rá.

- Látod, van, amiben egyetértünk – nevetett fel Edward. Ritkán láttam ilyen jó kedvében. Bár tény, hogy a család bármely tagjának az örömét értékelte, és jókedvvel fogadta a jó híreket. Egyszerűen tökéletes báty volt, de ezt soha nem szoktam az orrára kötni.

- Éppen most kötötted az orromra, Rosalie – vigyorodott el szélesen.

- Oh, tényleg. Sebaj, végül is, nem baj, hogyha tisztában vagy vele, hogy testvérként még kedvellek is.

- Nos, azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy testvéreknek viszont összeillünk.

- Ebben azt hiszem, hogy ki is egyezhetünk – mondtam miközben Edward megpörgetett.

Imádtam Edwarddal táncolni, mert olyan kecsesen és tökéletesen táncolt, mintha csak kijelölt vonalon mozgott volna. Egyszerűen fantasztikus volt. Biztosan tanulta valahol, mikor még ember volt, mert ilyen mozdulatai csak egy tapasztalt táncosnak vannak. Edwarddal még kétszer táncoltam az est folyamán. Majd átengedtem őket a többi lánynak, hiszen úriemberként senkinek nem hagyta, hogy petrezselymet áruljon. Az est végén pedig visszakerültem szerelmem karjaiba, de Alice szinte azonnal elválasztott tőle.

- Gyerünk, át kell öltöznöd, mindjárt itt az ideje, hogy induljatok – ragadott karon. Majd felhúzott a Jasperrel közös szobájukba. Ahol megláttam a bőröndömet, valamint egy váltásruhát az ágyon.

- Hát ez? – kerekedtek ki a szemeim.

- Egy kis meglepetés tőlünk nektek. Emmett bőröndje is készen áll már. Úgyhogy most gyorsan öltözzetek át, és már indulhattok is a nászutatokra – lelkesedett Alice.

- Te jó ég. Még nászútra is megyünk? – kaptam a szám elé a kezem.

- Hát persze, az az esküvő velejárója – mosolygott rám Alice boldogan. – Bár nem mentek messzire most még, mert lehet, hogy szükség lesz Emmett erejére Jasper mellé.

Még nászútra is mehetünk? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyönyörű ajándék is vár még rám a mai napon. Gyorsan levettem Alice segítségével az esküvői ruhámat, majd belebújtam az általa kiválasztott darabba. Éppen, hogy felöltöztem, amikor Emmett termett mellettem, már ő is átöltözött, és nem meglepő módon tökéletesen harmonizált az én ruhámmal.

- Te tudtál erről? – néztem rá kérdőn.

- Ami azt illeti, igen – bólintott rá. – Majd meglátod, hogy milyen gyönyörű.

- Rendben, akkor induljunk is – kapta fel a bőröndömet. Azután pedig engem is felkapott.

- Emmett – kacagtam fel, mikor lerohant velem a lépcsőn.

Már mindenki ott várt ránk, hogy elköszönjön. Gyorsan megölelgettünk mindenkit, majd szerelmem újra a karjaiba emelt, és az erdő sűrűjébe rohant velem. Néhány perccel később pedig megállt egy takaros kis faház előtt.

- Tudom, hogy nem egy nagy nyaralás valahol, mint ahogy az ildomos lenne, de azért remélem, hogy tetszik, én magam építettem ezt a kis faházat a srácokkal. Emlékszel, hogy Esmének és Carlisle-nak is volt egy ilyen kis zuga, amíg véletlenül meg nem találtuk és le nem romboltuk? – nyalta meg a száját.

- Már hogyne emlékeznék – haraptam az ajkamba. – Szegények ki akartak menni oda néhány napra, és már csak a romjait találták. Bár utána nagyon szerették azt a házikót is, amit te építettél engesztelésül.

- Még szép, hogy szerették, nagyon jól sikerült, ahogy ez a házikó is. Gyere, látnod kell belülről is – sétált át velem a küszöbön. Belül összesen három ágy, és egy kis szekrény volt.

- Sokat sejtető a berendezés – kuncogtam fel.

- Végül is, miről szól egy nászút? – dobta le Emmett a bőröndöt. A következő pillanatban pedig már az egyik ágyon találtam magam, kedvesem pedig felettem támaszkodott. – Azt hiszem, hogy el is kezdhetnénk gyakorolni. Tudod, még soha nem voltam férj – csókolt a nyakamba.

- Azt hiszem, hogy könnyedén helyt fogsz állni férjként is – sóhajtottam fel jólesően.

- Majd igyekszem, asszonykám – nézett fel rám vigyorogva. Azután pedig meghallottam a ruhám reccsenését. – Hupsz – nézett rám ártatlanul. – Úgy tűnik, hogy férjként is csonkítani fogom a ruhatárad.

- Sebaj, majd elmegyünk vásárolni Alice-szel. Na és attól tartok, hogy te is jönni fogsz – téptem le az ingét és a zakóját is, hogy végre végigsimíthassak az izmos mellkasán.

- Maga a vásárlás nem túl csábító gondolat a számomra, de hogyha előtte mindig ezt teszed velem, akkor néha, ismétlem, néha túlélem – simított végig az arcomon. – Viszont most vár ránk három összetörni való ágy, ami nem tűr halasztást – hajolt újra a nyakamra, hogy harapdálni kezdjen. Miközben az összes ruhámat letépte rólam, ahogy én is róla. Néhány pillanattal később pedig egy határozott mozdulattal a hátára gördítettem és fölé helyezkedtem, hogy ezúttal én kényeztessem őt. – Hm… szeretem, amikor előtör belőled a vadmacska – markolta meg az ágytámlát szerelmem. Már előre tudtam, hogy amikor érzékeny helyekre érek, akkor az ágy szép lassan darabjaira fog hullani szerelmem keze által.

- Talán nem vadmacskát szeretnél? Lehetek szende kislány is – húztam két copfba a hajamat. – Vagy esetleg pajkos kurtizán? – vettem fel a lehető legcsábítóbb arckifejezésem.

- Dehogy, hiszen most mondtam, hogy imádom az én kis vadmacskámat – markolt a fenekembe.

- Ez esetben – hajoltam a mellkasára, majd finoman, de azért határozottan megharaptam, mire morogni kezdett. Amit követően hatalmas reccsenés töltötte be a házikót. Egy pillanattal később pedig megint én voltam alul, Emmett pedig halkan dorombolt a fülembe, a combomon pedig izgalmának ékes bizonyítéka mutatkozott. – Azt hittem, hogy hagyod érvényesülni a vadmacskát – néztem rá kérdőn.

- Ami azt illeti, hagyom is, csak előtte hangulatba hozlak – csúsztatta a kezét a combjaim közé, amitől azonnal jólesően felnyögtem.

- Azt hiszem, hogy már hangulatban vagyok – mondtam a fejemet hátravetve.

- Dolgozzunk rajta még egy kicsit – helyezkedett el a combjaim között. – Tudod, hogy milyen vadítóan néztél ki ma abban a ruhában. Ha csak belegondolok, hogy mi jutott eszembe először, amikor megláttalak. Alig tudtam visszafogni magam. Legszívesebben ott helyben letepertelek volna. Nem törődve sem a családunkkal, sem pedig a Denali klánnal.

- Most fel akarsz izgatni? – kezdtem el rágcsálni a szám szélét. Emmett elképesztő dolgokra képes egy nővel.

- Azt hiszem, hogy már sikerrel jártam – húzta végig a nyelvét a nyakamon. Ezúttal pedig én voltam az, aki nem bírta tovább, és kitépett egy darabot az ágyból.

- Akkor ne várass tovább – tekertem a dereka köré a lábaimat.

- Kis türelmetlen – mosolyodott el kedvesem.

- Amit azt illeti te sem a türelmedről vagy híres – csúsztattam a kezeimet a fenekére. Majd egy határozott mozdulattal magamhoz rántottam szerelmemet.

- Szeretem, amikor ilyen vagy – kezdett heves mozgásba felettem.

- Szokj hozzá, mert egy örökkévalóságig ilyen lesz minden éjszakád - válaszoltam felhevülve.

- Ez volt a legszebb mondat, ami valaha elhagyta a szádat – tört le még egy darabot az ágyból.

Majd éhesen vetette magát a számra, hogy a teste még intenzívebb mozgásba kezdjen. A tempó egyre csak fokozódott, egészen addig, amíg már elviselhetetlenné nem vált a kéj, ami átjárta a testem, és hangosan felsikoltva engedtem el magam. S szinte abban a pillanatban Emmett is eljutott a csúcsra, az ágy pedig elemeire bomlott alattunk, amin egyszerre nevettünk fel. Majd szerelmem mellkasához bújtam, aki azonnal cirógatni kezdte a hátamat.

- Szeretlek – helyezkedtem el felette újra néhány perc után.

- Én is szeretlek, baby – húzott le magához egy csókra. Hogy ott folytassuk a nászéjszakánkat, ahol nemrég abbahagytuk.

Egy hetet töltöttünk el kisebb megszakításokkal a nekünk kialakított szerelmi fészekben. Ami idő alatt nemhogy az ágyakat, de még magát a faházat is teljesen tönkretettük. Az utolsó éjszakánkat, már a romokon fekve, egymásba gabalyodva töltöttük el, de egyáltalán nem zavart. A lényeg az volt, hogy boldogok voltunk a saját kis buborékunkban, amit megalkottunk magunknak.

A nászutunk végeztével pedig újult erővel vetettük bele magunkat Jasper segítésébe, Alice legnagyobb örömére. A folyamat lassú volt, lassabb, mint bármelyikünknél, de az a perc, amikor megláttuk Alice és Jasper arcát, mikor hazajöttek a városból, miután az egész napot ott töltötték, az felért bármilyen ajándékkal. Az volt az az este, amikor Jasperről kijelenthettük, hogy valóban elérte a tökéletesen vegetáriánus életmódot, amiért annyit dolgozott…

2011. április 22., péntek

FRISS

Sziasztok!

Elnézéseteket kérem, de a mai frisst nem tudom feltenni, mert nem fogok elkészülni vele. Elég sok munkát be kell még ma fejeznem. Ráadásul most jelentkezett be néhány barátom esti látogatásra, összecsapni pedig nem szeretném. Ezért a friss holnap estére tolódik, de kiengesztelésül a tervezettnél hosszabb lesz :)
Még egyszer bocsánat!

Puszi, Drusilla

2011. április 15., péntek

Történet szerelemről és családról - 84. fejezet

Beilleszkedés

 SZIASZTOK! IGAZÁBÓL MÉG EZEN KÍVÜL LESZ KÉT FEJEZET, MERT ÚGY DÖNTÖTTEM, HOGY KELL EGY EPILÓGUS A VÉGÉRE CARLISLE RÉSZÉRŐL, ÚGYHOGY MÉG EGY FEJI  ÉS EGY EPILÓGUS LESZ :D PUSZI, DRUSILLA

(Emmett szemszöge)

Alice és Jasper már két hete a családhoz tartozik, és határozottan tetszik nekünk az egész helyzet. Amióta Alice is a családhoz tartozik Edward sem olyan karót-nyelt, mint amilyen eddig volt, ráadásul Jasperrel lehet a legjobban bunyózni és balhézni, mert hogyha átveszi tőlem a kellő lelkesedést a hülyeség iránt, akkor szívesen jön velem egy kicsit megritkítani az erdőt egy-egy birkózás közepette. Szegény Esme már kevésbé kedveli ezt a tevékenységünket, de azért mindig csak legyint, és elmondja, hogy így is szeret minket, bár a kedvenc fáira továbbra is érzékeny, úgyhogy azokat inkább nem bántjuk, nehogy megbántsuk őt.
-         Na, mehetünk ma a városba kiruccanni? – vágtam hátba Jaspert, ahogy leértem a lépcsőn.
-         Nem is tudom, azt hittem, hogy ma elmegyünk a hegyekbe. Tegnap még erről volt szó – vágta rá gyorsan Jasper.
-         Figyi, mindketten tudjuk, hogy előbb-utóbb túl kell esned az emberekhez szokás fázisán. Húzogathatod a végtelenségig, akkor is el kell jutnod egyszer a városba. Alice nem az a fajta csajszi, aki itthon ül veled.
-         Tudom, de mi van, ha nem tudtok megállítani? – kérdezte idegesen.
-         Ez elég valószínűtlen, mivel Edward majdnem előbb tudja, hogy mit akarsz, mint ahogy megtennéd, én meg majd lezúzlak, ha valami baj van – mondtam elszántan. – Legalább legálisan is laposra verhetlek egyszer, úgy hogy az egész család egyetért vele – húzkodtam a szemöldököm.
-         Emmett, ez nem ilyen egyszerű. Fogalmatok sincs, hogy milyen az, amikor minden érzéked kitölti egy ember vérének illata. Az édes illat, ami hívogat téged, szinte kiabálnak az artériák, hogy érintsem meg őket a fogaimmal, és élvezzem, ahogy az édes forróság minden fájdalmat kiont a torkom mélyén – merengett el Jasper.
-         Öcsi, nem csodálom, hogy állandóan kajás vagy, hogyha ilyeneken jár az agyad – nyeltem egy nagyot. – Még a végén én magam is megkívánok egy-két csinos kis torkocskát.
-          Ez egyáltalán nem vicces. Fogalmad sincs, hogy milyen csodálatos érzés, amikor érzed az erőt, és az enyhülést, amikor eszel, az állatok vére negyed annyira sem ízletes, mint egy emberé – csattant fel Jasper.
-         Én ne tudnám, öcskös? – húztam fel a szemöldököm. – Attól, hogy még nem avattunk be titeket mindannyian a történetünkbe, még nem kell azt hinned, hogy mi aztán tökéletesek és bűntelenek vagyunk. Nekem is megvan a magam bűne, és ahogy azt már tudod, Rose sem volt kíméletes a múltjával.
-         Valóban nem volt könyörületes, de Rosalie nem ivott belőlük, csak elintézte őket, amit megjegyzem, hogy meg is érdemeltek. Nem tudom őt emiatt bűnös léleknek tartani. A bosszú nagyon erős érzelem. Szinte mindent felülmúlhat, főleg, hogyha ilyen szörnyű dolgot tesznek valakivel – vágta rá Jasper.
-         Na és, Esme is megbotlott egyszer, ettől őt bűnösnek, vagy rossznak tartod? – kérdeztem kíváncsian.
-         Dehogy, Esme még fiatal vámpír volt akkor, és baleset volt. Hogyha az az ember nem szúrja meg az ujját, akkor semmi nem történt volna – válaszolta azonnal. – Carlisle pedig, mint tudjuk soha nem ölt embert.
-         Akkor vegyük Edwardot. Neki is volt néhány évnyi ballépése – mondtam ki a tényeket. - Természetesen nem hibáztatja érte senki.
-         Bűnözőket gyilkolt, az más, én ártatlan embereket öltem – morgott tovább Jasper.
-         Asszem már megbeszéltük, hogy nem az a lényeg, hogy mit tettél, hanem, hogy mostantól hogyan akarsz élni. Nem vagyunk olyanok, akik ezért elítélnének. Egyébként is bírlak, öregem. Csak azt a világfájdalmat töröld le a képedről, mert még nekem is elromlik a kedvem a látványodtól – löktem ki az ajtón. – Na, irány a város. Hidd el, tudom, hogy miről beszélünk. Még nekem is volt egy ballépésem. Tudom, hogy én maga vagyok a megtestesült tökéletesség mindenki szemében, de ha az énekesed szólít az nagy úr – sóhajtottam fel. Micsoda vére volt annak az embernek. Annyira sajnálom még mindig szegényt, hiszen fiatal volt még, és életerős, de az az illat. Ha csak rá gondolok, még most felgyülemlik a méreg a számban.
-         Az énekesed? – húzta fel a szemöldökét Jasper.
-         Igen, Carlisle nevezte így, mikor megtörtént a dolog. Azt mondta, hogy a világ legnehezebb dolga ellenállni, hogyha a számodra tökéletes aromával hoz össze a sors. Az illat, ami bekúszik az orrodba, és annyira beleissza magát az érzékeidbe, hogy egyre csak vágysz rá, amíg szinte már másra sem tudsz gondolni, csakis arra, hogy megkóstold, mert az életed sivár és értelmetlen nélküle. Mint a legfinomabb nektár, amit a föld valaha a hátán hordott. Még ma is pontosan emlékszem arra a napra. Fülledt idő volt, érezni lehetett a levegőben a vihar ígéretét, és én éppen a városban kerestem a tökéletes ajándékot Rose névnapjára. Akkor csapott meg az illat. A rózsa és liliom fenséges aromája, ami szinte azonnal elborította az elmémet. Legszívesebben azonnal rávetettem volna magam. A bolt ablakában láttam, hogy az egyébként arany szemeim átváltoznak vaddá és koromsötétté. Életem legnehezebb pillanata volt, amikor nagy nehezen megszakítottam a légvételem, és elmenekültem a lány közeléből. Kis híján ráugrottam ott a város kellős közepén. Az erdőben zihálva és feldúltam kapaszkodtam meg egy fában, majd kiirtottam szomjúságomban egy egész csordát. Egyszerűen nem lehetett betelni azzal az illatmámorral, amit akkor éreztem. Itthon pedig azonnal elmeséltem mindenkinek, hogy mi történt velem. Akkor mondta Carlisle, hogy hatalmas önuralomról tettem tanúbizonyságot, de azért ne menjek a városba, csak akkor, hogyha végképp nincs más megoldás. Meg is fogadtam a tanácsát, egészen addig, amíg nem jutott eszembe, hogy mégis be kell mennem némi rózsáért még Rose számára. Abban már nem vagyok biztos, hogy ezt akkor a szerelem tette velem, vagy az, hogy a szörnyem mindennél jobban vágyott a lány után. Azt hiszem, hogy ez már sosem fog kiderülni. Mindenesetre úgy voltam vele, hogy mekkora esély lehet rá, hogy éppen a városszéli virágboltba téved a lány, hiszen legutóbb a belvárosban éreztem és láttam. Így viszonylag nyugodtan indultam útnak, megvettem a virágot, majd azonnal vissza is akartam menni a házunkhoz, amikor megéreztem őt ismét. Nem tudom, hogy hova készült, bár valószínűleg piknikezni szeretett volna az erdőben, legnagyobb szerencsétlenségére. Legalábbis egy kis kosárral indult el a rengeteg felé. Amikor elsétált mellettem zavartan lesütötte a szemeit, majd elpirulva szaladt el mellettem. Akkor jöttem csak rá, hogy milyen éhes szemekkel bámulom. Biztosan azt hitte, hogy nagyon megtetszett nekem, és nem is tévedett nagyot. Csak nem a teste tetszett igazán, hanem az illata. Szép lány volt, de Rose-nak a nyomába sem érhetett volna. Próbáltam minden erőmet összeszedni, hogy ne menjek utána, de egy hang a fejemben folyamatosan azt mondta, hogy nem kell sokat innunk belőle. Csak egy mámoros kortyot. Egyetlen kis baklövés, megesik az ilyesmi. Nem kell megölnünk sem, csak egy kicsit megkóstolni őt. Már messze járt tőlem, de nem tudtam kiverni a fejemből az aromáját. Valahogy a lábaim maguktól indultak el utána. Először még emberi tempóban követtem, aztán egyre gyorsabban és gyorsabban kezdtek el menni a lábaim. A következő pillanatban pedig már ott álltam előtte, és az egész testemmel betakartam az apró testét, miközben egy fának döntöttem őt. Az őzike szemei, amik nem sokkal azelőtt még mosolyogtak rám, hirtelen rémültté és védtelenné váltak, szinte könyörgött a szemeivel, hogy ne bántsam, de hang nem hagyta el a torkát, csak meredt rám, és apró kezeit az enyémekre tette. Olyan ártatlan volt és törékeny. Az agyam egy távoli szeglete még néhány pillanatig próbálta küldeni nekem a vészjelzéseket, hogy nem akarom ezt tenni ezzel a lánnyal, de hirtelen minden elhomályosult körülöttem, és már csak az artériáját láttam. Megnyaltam a szám szélét, és lassan a nyakára hajoltam. Az illat, ami eddig is őrjítően bódító volt akkor még intenzívebben tört rám. A méreg már betöltötte a szám minden szegletét, és tudtam, hogy ez az őrületes kívánkozás nem fog soha életemben enyhülni, amíg meg nem tudhatom, hogy milyen érzés, amikor lefolyik a torkomon. Egyszerűen nem voltam képes tovább türtőztetni magam, és bármennyire is mondogattam nem sokkal korábban magamnak, hogy csak egy kortyot, ehhez képest éhes vadként vetettem rá magam a kecsesen ívelt nyakra. Amikor a fogam belemélyedt a forró bőrbe felnyögtem az élvezettől, ami átjárt. Az az íz, amit akkor éreztem egyszerűen leírhatatlan volt. Mint a világegyetem legtökéletesebb itala, amit csakis nekem tervezett egy felsőbb erő. A csak egy kortyból aztán még egy lett, és még egy, míg azon kaptam magam, hogy a görcsösen szorító kis kezek lassan elernyednek, és az ernyedt test mellé zuhannak. A lány feje lassan hátrahanyatlott, és a szíve dobogása is véget ért. Csak akkor jöttem rá, hogy az a csak még egy korty a lány halálát okozta, amikor elapadt a gyönyöröm forrása, és én újra Emmett voltam. Egy olyan vámpír, aki nem tudott megállást parancsolni az ösztönei hatalmának. Bűntudattal telve emeltem karomba az apró testet és rohantam vele hazafelé, hátha még van remény, hiszen Carlisle már hazaérhetett. Még csak félúton jártam, amikor Edward és Carlisle rohant velem szembe. Edward meghallotta a kétségbeesett gondolataimat, amikor már elég közel voltam hozzájuk, és azonnal felém indultak. A lányoknak megtiltották, hogy velük jöjjenek, és nem is mondták el nekik, hogy miért kell azonnal elmenniük otthonról. Amint elém értek Carlisle kivette a kezemből a lányt, és gyengéden a földre helyezte, hogy megvizsgálhassa, hátha van még esélye. Percekig próbálta újraéleszteni, de mindhiába, hiszen nem hagytam neki egy csepp vért sem, amit a szíve pumpálhatott volna. Fogadott apám szomorú szemekkel tekintett le a halott testre, majd egy gyengéd mozdulattal becsukta a még mindig rémültem meredő szempárt. Nekem fel sem tűnt, hogy szegény lány tágra nyílt szemekkel, és hatalmas rettegéssel távozott az élők sorából. Azt vártam, hogy elzavarnak, de Edward ehelyett csak a vállamra tette a kezét, és nyugtató szavakat mondott nekem. Míg Carlisle villámgyorsan betakarta a lányt, és már elő is készítette az örök nyugalmát. Azután pedig felém fordult, és biztosított engem arról, amiről Edward is, hogy ettől még pontosan ugyanannyira a fia vagyok, mint ahogy eddig. Azt akartam, hogy büntessenek meg, hogy mondják meg, hogy nem érek semmit, mert meggyilkoltam egy ártatlan lányt, ehelyett ők csak szerettek. Amikor nem akartam hazamenni a lány temetése után Edward velem maradt, hogy ne tudjak megszökni, míg Carlisle elrohant, hogy elhozza hozzám Rosalie-t. Egy kicsit féltem a találkozástól, de titkon örültem is, mert azt hittem, hogy Rose egy határozott pofonnal indítja a találkozást, de tévedtem. Amikor odaért szomorú szemekkel nézett rám, de egy pillanat alatt megszakította a közöttünk lévő távolságot, és szorosan magához ölelt. Csak annyit mondott, hogy szeret engem, bármi is történjék, de ez a néhány szó a világot jelentette a számomra. Később megtudtam, hogy azért Esme puhított rajta egy kicsit, de saját bevallása szerint soha nem lenne képes elhagyni engem, bármilyen is lennék. Szörnyű volt az utána való időszak a számomra. Sokáig nem mertem újra emberek közelébe menni, de lassan rájöttem, hogy mégsem élhetek egész örökkévalóságom során elzárva a külvilágtól. Lassan a család segítségével visszatért az önbizalmam, és újra élvezni kezdtem az életet. Ma pedig már nincs gondom a szomjúságommal. A folyamat hosszú, de ha kitartasz, akkor cserébe olyasmit kapsz, ami sokkal több, mint amit egy magunkfajta vámpír remélhet. Otthont, családot, és a lehetőségekhez mérten normális életet. Mi kellene még egy boldog örökkévalósághoz? Hacsak nem a szerelem, de már az is megtalált mindkettőnket – meséltem el életem legnehezebb időszakát. Nem szerettem erről beszélni, de úgy éreztem, hogy Jazz számára ez most fontos lehet. Eddig még csak Rosalie-t avattam be az érzéseim teljes repertoárjába, aki mindig is megértően viselkedett velem ezzel az üggyel kapcsolatban, Rose baby, az én csodálatos szirénem. Csak azt sajnálom, hogy az igazi énjét csakis nekem mutatja meg, pedig ha mindenki tudná, hogy milyen lágy és tökéletes nő, akkor másképp viszonyulnának hozzá.
-         Mindent visszavonok – nyelt egy nagyot Jasper. – Pontosan tudod, hogy mi az a szomjúság, és mégis legyőzted. Képes voltál újra emberek közé menni, miután megérezted az emberi vér émelyítő ízét.
-         Ebben ez esetben azt hiszem, hogy megbízhatsz bennem, amikor azt mondom, hogy egészen biztosan sikerülni fog neked is a beilleszkedés. Úgyhogy indíts a város felé. Edward is mindjárt jön, na és persze Alice is, úgyhogy még ha akarnál sem tudnál galibát okozni, de ha véletlenül mégis elcsábulnál, akkor azonnal hárman fogjuk rád vetni magunkat, és ebből a három főből attól tartok, hogy csak Alice jelenlétét élveznéd, úgyhogy kétszer is gondolt át, hogy mire készülsz – nevetett fel Emmett.
-         Neked soha nem fog benőni a fejed lágya – nevetett fel Jasper halkan.
-         Nocsak, tudsz mosolyogni. Büszke vagyok rá, hogy képes voltam mosolyt csalni az arcodra – húztam ki magam miközben megpaskoltam a saját vállamat.
-         Mi a helyzet, fiúk? – ugrott ki az ablakon kecsesen Alice. Majd egy szempillantás odabújt Jasperhez. – Minden rendben lesz, láttam – suttogta bátorítóan a kedvese fülébe.
-         Köszönöm, drágám – nyomott puszit Alice ajkaira.
-         Nincs mit, indulás – ragadta kézen Alice. Majd a város felé kezdett futni szerelmével.
-         Ennyi? Komolyan? – kiáltottam utánuk. – Én már egy órája győzködöm, de Alice néhány szava sokkal többet nyom a latba? Hát köszönöm szépen – kiabáltam utánuk.
-         Az élet kegyetlen, és az utolsó, aki a város határához él az mossa ki a ruhákat Esme helyett – iramodott neki Edward is.
-         Három csalóval élek együtt – háborodtam fel.
Viszont azonnal mosolyogva indultam meg én is utánuk, hogy elkaphassam őket. Persze nem értem utol Edwardot, pedig mindent beleadtam, Alice és Jasper pedig túl nagy előnyhöz jutott. Csak azt sajnáltam, hogy az eddigi jókedv eltűnt mindenki arcáról, és feszültség ült ki rá, ami minket is elárasztott.
-         Ne aggódj, Jasper – simított végig Alice a hátán. – Csak sétálunk egy kicsit. Nem ez lesz az első eset, csak egy negyed órát – ragadta meg kedvese karját, majd maga után húzta.
-         Temperamentumos kiscsaj a hugi, nem igaz? – nevettem fel.
-         Hát, tudja, hogy milyen jövőt akar kettőjüknek, és ezért mindent hajlandó elkövetni – bólintott rá Edward is. – Szép volt tőled, hogy elmesélted neki az énekesed történetét. Még sosem hallottam a te szádból, hogy milyennek láttad az akkori eseményeket. Teljesen begubóztál akkoriban, még a gondolataid is ösztönösen elrejtetted egy ideig, amit a mai napig nem tudom, hogy hogyan csináltál.
-         Na és te milyen jövőt akarsz, öcsi? Remélem nem akarsz egy örökkévalóságon át a szobádban komponálni. 
-         Szeretnék majd társat, de nem adom alább a tökéletesnél, végül is, mi egy életre választunk párt – mondta komolyan.
-         Na és, mi lenne, ha a tökéletesre várva néha elkalandoznál a nem tökéletesek felé is, csak úgy szórakozásból? Tányuska nagyon szívesen rád vetné magát. Egy szavadba kerülne, hogy kiugorjon az alsóneműjéből – vágtam hátba Edwardot lelkesen.
-         Emmett, ezt te sem gondolhatod komolyan, hogyha egyszer felkeltem abban a lányban a remény leghalványabb szikráját is, akkor soha többé nem tudom leállítani. Ráadásul nem is lenne tisztességes, hogyha ilyesmit tennék.
-         Edward, ez már nem annyira a makulátlan úriemberek időszaka, mint a te idődben. Hagyj fel az őrült elveiddel, és élj – szusszantottam idegesen.
-         Én élek, és tökéletesen elégedett vagyok azzal, amim van, legalábbis egyelőre – rántotta meg a vállát.
-         Megkérhetném a díszes kíséretet, hogy a magánéleti gondjaik helyet foglalkozzanak azzal, amiért idejöttünk? – vágta csípőre Alice a kezét.
-         Bocsi – válaszoltuk azonnal. – Akkor induljon a séta – mutattam a sétálóutca felé.
Jasper egész tűrhetően bírta az emberek közelségét. Bár a gondolatait nem ismertem, de Edwardot elnézve eléggé ráizgulhatott egy-két járókelő vérére az öcskös. Sebaj, idővel túljutunk ezen a problémán is, végül is a lényeg az, hogy hozzászokjon, időnk pedig van, mint a tenger. Miután a városban végeztünk Edward felvette egy vadászat lehetőségét, amire Jasper azonnal rábólintott, ahogy Alice is, így végül feláldoztam magam én is, azzal a feltétellel, hogy akkor menjünk olyan messzire, ahol már akad néhány mackó is a számomra. Azért Jazz arca sokkal üdítőbb volt néhány szarvassal később. Láthatóan nem volt magával tökéletesen elégedett, pedig szerintem nagyszerűen helytállt. Nem kell már első alkalommal megváltani a világot, hiszen én is pontosan tudom, hogy milyen csábítóak is ezek az illatok az első időkben. A lényeg csak az, hogy ne adja fel és gyakoroljon minél többet. Abban pedig a családunkat ismerve nem lesz hiány. Át tudjuk szoktatni Jaspert, csak idő kérdése, és semmi nem áll majd az öcsi útjába sem. Már sötétedett, amikor hazaértünk. Rose baby az ablakunkból lesett, és amikor meglátott szélesen elvigyorodott és kitárta az ablakot, amin én azonnal beugrottam, és azzal a lendülettel le is döntöttem őt az ágyunkra.
-         Már csak egy hét – csillantak fel szerelmem szemei izgatottan.
-         Bizony, már csak egy hét – bólintottam rá azonnal. – Csak nem ez a becses darab lesz rajtad a lagzin? – kukucskáltam be a mélyen dekoltált ruhája alá. Gyönyörű, csipke fehérnemű volt rajta.
-         Ami azt illeti ez egy tesztdarab, mivel hozzád elég strapabíró alsóneműkre van szükség – kuncogott fel.
-         Szóval, ki kéne deríteni, hogy ez a fajta elég strapabíró-e? – csillantak fel a szemeim.
-         Nem muszáj, természetesen, csak akkor hogyha van kedved – rebegtette meg a pilláit. Á… megőrjít ez a nőszemély, de többek között ezért is imádom.
-         Mennyire szereted ezt a ruhát? – néztem végig a sötétkék darabon.
-         Meg tudok válni tőle – kezdte el harapdálni a fülcimpámat.
-         Örömmel hallom – vigyorodtam el. Majd felnevettem, amikor egy határozott mozdulattal véget vetettem a ruhadarab pályafutásának, hogy néhány pillanattal később már a fogaimmal harapjam szét a szédítő fehérnemű pántjait.
-         Hova ez a sietség? – kapta el a már dél felé kalandozó kezemet.
-         Csakis a te hibád, túl vadító ez a fehérnemű, így nehéz uralkodnom magamon – motyogtam az egyik keblére.
Majd birtokba vettem a rózsaszín kis gombocskát a közepén, amitől szerelmem azonnal felsikkantott. Néhány pillanatig hallottam még a háborgó gondolatokat, de nem törődtem velük, ahogy eddig sem. Rose csakis az enyém, és pontosan annyira imád velem szeretkezni, ahogy én vele. Még alig kezdtem bele kedvesem kényeztetésébe, amikor hangos reccsenések közepette az én ruháim is eltűntek rólam, így már semmi akadálya nem volt, hogy magamévá tegyem leendő feleségem. Imádtam a szeretkezéseinket, főleg, hogy Rose most már láthatóan egy kicsit sem érezte magát zavarban, mint a kapcsolatunk elején. Éppolyan hevesen és szenvedélyesen kívánt engem, ahogy én őt, és ez minden egyes pillanatot feledhetetlenné varázsolt. Az én kis vadmacskám, aki hamarosan nem csak a szerelmem lesz, hanem már hivatalosan az asszonykám is…        

2011. április 8., péntek

Történet szerelemről és családról - 83. fejezet

Nagy család


SZIASZTOK! EZ AZ UTOLSÓ ÁTVEZETŐ FEJEZET EBBEN A TÖRTÉNETBEN. MÁR CSAK KÉT FEJEZET VAN HÁTRA EBBŐL A FICBŐL, DE GARANTÁLOM, HOGY AZ A KÉT FEJI IGEN MOZGALMAS ÉS ESEMÉNYDÚS LESZ :D PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Már majdnem otthon voltam, amikor idegen vámpír szagok csapták meg az orromat. Reflexszerűen kémleltem körbe, de nem láttam semmi fenyegetést, így tovább indultam a házunk felé. Amerre legnagyobb meglepetésemre az illatok csak egyre jobban felerősödtek. Ezek szerint vendégül látjuk az idegeneket. Akkor nagy valószínűséggel kulturált fajtársak lehetnek. Kíváncsian léptem be az ajtón, ahol rögtön észre is vettem a vendégeinket. Egy alacsony termetű lány volt, és egy magas szikár férfi. Ami viszont azonnal megragadta a figyelmemet az az aranyszínű íriszük volt. Tehát létezik még vega család rajtunk és a Denalikon kívül. Pedig a Volturi úgy gondolta, hogy soha senki nem fogja követni az én szerintük természetellenes életmódomat. Ehhez képest már egészen sok állatvéren élő fajtársunkat volt szerencsém megismerni.

- Szia – csilingelte a lány. Majd előttem termett, és szorosan megölelt. – Úgy örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, Carlisle. Már alig győztem kivárni a találkozást veled is. Én Alice vagyok. Ő pedig itt a társam, Jasper. Esme és a többiek már be is fogadtak bennünket, remélem, hogy neked sincs kifogásod az ellen, hogy itt maradjunk veletek – hadarta el lelkesen.

Én pedig csak döbbenten néztem kedvesemre. Aki szemkápráztató mosolyt vetett felém a boldogságtól. Öt gyerek. Ez több, mint amiről valaha is álmodhattunk. A jelek szerint pedig már most imádja a legújabb gyermekeit is. Így hogyan is mondhatnék nemet a kérésre? Na nem, mintha nem örömmel fogadnám a két új családtagunkat.

- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alice, és Jasper – válaszoltam mosolyogva. – Természetesen boldogan fogadunk benneteket a családban.

- Köszönjük – biccentett Jasper. Alice pedig maga után húzva mindkettőnket lehuppant a kanapéra. Láthatóan már most otthon érezte magát. Pedig nem érkezhettek túlságosan régen.

- Mesélnétek egy kicsit magatokról? – kérdeztem kíváncsian, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk mindannyian.

- Hát persze – biccentett azonnal Alice. – Én nem tudok túl sok mindent magamról. A nevemre emlékszem, de hogyan lettem vámpír, vagy hogy miért, arról fogalmam sincs. Ahogy azt sem tudom, hogy emberként hol éltem, és volt-e családom. Mindent elfelejtettem, és csak onnantól tudok mesélni magamról, hogy vámpír lettem – magyarázta kissé talán zavarban. – A lényeg, hogy átváltoztam, és nem sokkal később rájöttem, hogy még képességem is van. Látom a jövőt. Még nem tudom, hogy pontosan hogyan működik, de a lényeg az, hogy Jaspert is így találtam meg, és hozzátok is így jutottunk el. A képességem segítségével.

- Ez nagyon érdekesnek hangzik – tört fel belőlem a tudós. – Hogyan működik a képességed? Ki tudod kapcsolni, vagy állandóan látsz dolgokat?

- Igazság szerint a látomások nem mindig vannak jelen, csak időnként jelennek meg, azt viszont még nem tudom biztosan, hogy hogyan működik ez az egész. Azt viszont tudom, hogy hallgatnom kell rájuk, és figyelnem kell, mert mindig jó irányba terelnek engem, és a szeretteimet – mosolygott Jasperre, majd ránk is.

- Nagyon érdekesnek hangzik, de nekem is az a tapasztalatom, hogy a képességekre oda kell figyelni – bólintottam mosolyogva. Majd kíváncsian fordultam Jasper felé.

- Az én nevem Jasper Whitlock. 1843-ban születtem Texas államban. A szüleim nem voltak szegények, de jómódúak sem. Testvérem sajnos nem született. Úgy tizenhét éves körüli lehettem, amikor kitört a polgárháború, így mint minden harcra alkalmas férfi én is harcolni akartam a hazámért, és a családom jólétéért. Édesanyám nem igazán akart elengedni, mint egyetlen gyermekét, de a végén beletörődött, hogy el fogok menni. Először természetesen egyszerű közlegényként voltam jelen a seregben, majd miután könnyedén szót értettem az emberekkel, és jó stratégiákat alkottam meg, amit akkor még nem igazán értettem, de később kiderült, hogy a képességem teszi, gyorsan lépdeltem előre a ranglétrán. Így hamar tiszt lett belőlem. Amikor átváltoztattak éppen Texast jártam körbe túlélők után kutatva. Akkor láttam meg a félhomályban három alakot. Azonnal odasiettem, és lepattantam a lovamról. Három hölgy állt előttem. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Még soha életemben nem láttam olyan csodálatos nőket, mint amilyenek ők voltak. Felajánlottam a segítségemet, nem is gondoltam, hogy veszélyben vagyok, hiszen három törékeny lány, mit is árthatna nekem. Csak akkor éreztem már meg a veszélyt, amikor késő volt. A nők vezetője a nyakamhoz hajolt, majd belemélyesztette a méreggel átitatott fogait. A következő pillanatban mindent elsöprő fájdalom söpört végig a testemen. Összerogytam a fájdalomtól. A nő a karjaiba kapott, és száguldani kezdett velem, miközben én rángatóztam a kínoktól. Az átváltozásom keserves volt, de amikor vége lett azonnal az a három nő termett előttem, akiket a félhomályban találtam. A vezetőjük, Maria, elmondta, hogy mi lett belőlem, és hogy miért is van rám szükségük. Persze körítette a történetet azzal, hogy mennyire szeret engem, és, hogy milyen csodálatos élmény lesz együtt lenni az örökkévalóság végezetéig. Akkor még elhittem minden szavát. Igazság szerint talán el is akartam hinni. Egy gyönyörű nő, aki azt mondja, hogy szüksége van rám, ráadásul pedig még a vér utáni olthatatlan vágyam is hajtott, hogy elhiggyem minden szavát. Maria azonnal a seregei élére állított maga mellé, és én tisztelettel vegyes elégedettséggel képeztem ki a katonáit, és nyertem meg neki egyik háborút a másik után. Csak később döbbentem rá, hogy mennyire képmutató is ez az egész. Mariát nem az irántam való szerelem hajtotta, csakis a vér és a terület utáni vágyakozás miatt volt együtt velem, afféle szórakozásként. Amikor már tisztán láttam, elhatároztam, hogy elhagyom őt, és azt az egész tébolyt, amit maga köré felépített. Nem sokkal később találkoztam Alice-szel. Már várt rám, amikor odaértem a bárba. Tudta, hogy jövök, és hogy mi egymásnak vagyunk teremtve – fogta meg kedvese kezét.

Ráadásul az eddig fájdalmasan eltorzult arca is boldogabb lett. Szinte már sugárzó. Ez igazi szerelem, olyan, amilyen köztem és Esme között van. Sajnáltam Jaspert, és Alice-t, amiért ilyen szörnyűségeken kellett keresztül menniük a kezdetekben, de az, hogy egymásra találtak, és átálltak a vegetáriánus életmódra, egyértelműen bizonyítja, hogy számukra csakis boldog lehet a mese vége. Két önzetlen és jólelkű léleknek nem szabad szenvednie.

- Életem legjobb döntése volt, hogy abba a bárba siettem – nyomott csókot kedvese szájára Alice.

- Nekem pedig az volt a legjobb döntésem, hogy eljöttem abból az őrületből, és hagytam, hogy elkápráztass – ölelte át a derekát Jasper.

- Hát nem tüneményesek? – sóhajtott fel Esme boldogan.

- Valóban azok – biccentettem azonnal. Majd kedvesemet átölelve dőltem hátra kényelmesen a kanapén. – Várjunk csak, elfértek ketten a vendégszobában? – jutott eszembe hirtelen. Hiszen az a szoba egyszemélyesre van kialakítva. Hiszen nem sűrűn fogadunk vendégeket. Viszont egy franciaágy már nem biztos, hogy kényelmesen beférne.

- Ami azt illeti, Edward volt olyan kedves és átengedte nekünk a nagyobb szobát – vigyorodott el Alice.

- Nocsak, ez kedves volt tőled – néztem első gyermekemre elismerően.

- Ami azt illeti, mikor elmentem Emmettel vadászni a szoba még az enyém volt, de mire visszaértem a drágalátos hugicám már kilakoltatott onnan – nézett szúrósan Alice-re, de a szemeiben mosoly bujkált.

- Hogy micsoda? – kerekedtek el a szemeim.

- Látomásom volt, miszerint veletek fogunk élni, és pontosan az lesz a mi szobánk – vágta rá azonnal Alice. – Úgyhogy gondoltam, kár várni az átalakítással. Hiszen úgyis megengedi ezt nekünk Edward. Így minél előbb költöztetjük ki Edwardot, annál előbb beköltözhetünk mi – magyarázta a helyzetet.

- Értem – bólintottam rá. – Azért a későbbiek folyamán Edward is tényleg beleegyezett? – kérdeztem némi rosszallással a hangomban.

- Igen, belementem, hogy ellophassa a szobámat, de csak azért, mert Esme nekem egy sokkal fejedelmibb lakosztályt tervezett a vendégszobából. Holnap be is rendezzük – fűzte még hozzá.

- Nagyszerű, akkor minden rendben van – mosolyodtam el. – Alice, Jasper, nagyon örülök, hogy mától ti is a családunkhoz tartoztok – mondtam boldogan.

Szerelmem pedig majd kiugrott a bőréből örömében. Emmett is lelkesen fogadta az új jövevényeket, ahogy Edward is. Viszont Rose csak csendben ült, és meredt maga elé. Rosalie mindig is visszahúzódóbb volt ilyen szinten a családban. Nehezen enged be új személyeket az életünkbe, de ha egyszer a szívébe zár valakit, akkor azt akár az élete árán is megvédené. Majd lassacskán ő is megbékél az új helyzettel, és megszereti az új testvéreit. Bár Alice-szel, ha jól látom még nincs is problémája, akit szúrós szemekkel méreget az inkább Jasper. Talán ösztönösen tart az új férfiaktól az életében. Vagy egyszerűen csak megijesztik a sebhelyek Jasper testén, amiből jóval több van, mint bármelyikünknek a fajtánkban. Ezek a hegek nyilvánvalóan még a háborús éveiből származnak, de nem akartam nyíltan rákérdezni, hiszen az udvariatlanság. Nekik is jobb lesz, hogyha minél előbb maguk mögött felejtik a múltat és csak a közös jövőnkre koncentrálnak. Az este folyamán még nagyon sokat beszélgettünk, és mi örömmel figyeltük, ahogy Edward egyre inkább felenged Alice társaságában, és eddig még soha nem látott boldogság ül ki az arcára. Már most egyértelműen látszott, hogy Alice lesz az a testvér, aki eljut Edward lelkéig, és megnyugtatja a benne tomboló háborút. A gyermekeink lassacskán elvonultak a szobájukba, míg mi Esmével a továbbra is a kanapén ücsörögtünk, és figyeltük a fiaink és lányaink lépéseit, ahogy felfelé mennek a lépcsőn. Majd szerelmem mosolyogva kucorodott az ölembe.

- Mit szólsz hozzájuk? – suttogta a fülembe.

- Nekem nagyon szimpatikusak – vallottam be őszintén.

- Nekem is. Szerintem nagy, boldog család leszünk együtt – mosolyodott el Esme tiszta szívből. – Talán, ha ilyen jól mennek a dolgok, akkor hamarosan már nyolcan leszünk – fűzte hozzá reménykedve.

- Eljön még annak is az ideje – simítottam végig a hátán.

- Igen, szerintem is. Kizárt dolog, hogy Edward ne kelljen el, minél hamarabb – vágta rá szerelmem határozottan. – Hiszen egy igazi úriember, jól nevelt és tisztelettudó. A legtöbb lány álma.

- Úgy érzem, hogy valamelyik gyermekünket egy kicsit mintha előnyben részesítenéd – húztam fel a szemöldököm.

- Egy anya minden gyermekét imádja – tért ki az egyenes válasz elől.

- Ez természetes, de úgy érzem, hogy te most éppen kitérsz a konkrét válaszadás elől – fordítottam magam felé az arcát.

- Talán Edwardot tényleg egy kicsit a többiek elé helyezem, de csak egy egészen kicsit, és főleg azért, mert már csak ő az egyetlen közülünk, aki nem találta meg a szerelmet. Úgy érzem, hogy most ő érdemli a legtöbb figyelmemet, de persze a többi gyermekünket sem hanyagolom el egyetlen egy pillanatra sem – mondta teljes komolysággal.

- Ilyet még csak feltételezni sem mernék rólad, édesem – nyomtam gyors csókot az ajkaira.

- Tudom – viszonozta a csókom.

Én pedig a karjaimba kaptam gyönyörű feleségemet, és lassan emberi tempóban sétáltam fel vele a szobánkba, ahol gyengéden az ágyra fektettem, és mellé feküdtem én is. Esme azonnal a mellkasomhoz simult, és így összebújva beszélgettük át az éjszakát. Végre igazi nagy családom volt, pontosan olyan, amilyenre mindig is áhítoztam.



(Alice szemszöge)



Annyira boldog voltam. Hiszen Jasper volt a szerelmem, a világ legtökéletesebb, legodaadóbb társa, és immár mi is a Cullen családhoz tartoztunk, ahol lennünk kellett. Amint kedvesem becsukta az új szobánk ajtaját azonnal a nyakába vetettem magam, ő pedig kuncogva kapott fel és pörgetett körbe.

- Boldog vagy? – simított végig az arcomon.

- Az nem kifejezés – bólogattam hevesen. – Most minden olyan tökéletes. Hidd el, hogy minden rendben lesz most már. Nekünk itt a helyünk, ebben biztos vagyok.

- Én hiszek neked, kicsim – emelt a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett a hatalmas franciaágyra. Még szerencse, hogy előrelátóan iderendeltem ezt a darabot. – Mikor is feküdtünk ilyen kényelmes, puha fekhelyen utoljára? – simított végig az oldalamon.

- Hát már elég régen – haraptam az ajkamba. Pontosan tudtam, hogy mire készül, de én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet már az első éjjel így bemutatkozni. – Drágám, ne érts félre, csak tudod ez az első éjszakánk itt, és szerintem nem kéne már ma éjjel… - magyarázkodtam.

- Még mindig szégyenlős vagy? – kérdezte a nyakamat harapdálva.

- Valamit nehéz kinevelni a lányokból – sütöttem le a szemeimet. – Nem zavaró, hogy hallanak minket?

- Eljön még az ideje, amikor nem fog zavarni, hogy mások is jelen vannak a házban – nézett rám Jasper sokat sejtetően.

- Nos, amíg ilyen tanárom van, addig egészen biztos vagyok benne – kuncogtam fel. – Viszont ma éjjel még nincs így. Habár jól esne egy összebújás.

- Hm… nem hangzik rosszul, ez az ajánlat sem – húzott a mellkasára, majd cirógatni kezdte a hátamat.

Azonnal köré gömbölyödtem, és éppen csak nem kezdtem el dorombolni is, mint egy kiscica. Nem is tudom, hogy voltam-e egyáltalán valaha ilyen boldog, mint amilyen most vagyok. Az egyik kedvenc tulajdonságom az volt Jasperben, hogy mindig pontosan tudta, hogy mit érzek éppen, és azonnal rájött arra is, hogy mit kell tennie abban a helyzetben. Tökéletes, megértő, szerető társ, olyan, amilyenről minden lány csak álmodhat. Ráadásul pedig elképesztően jóképű, és kedves is. Engem egyáltalán nem zavartak a hegek, amik a testét borították, mert azok is hozzá tartoztak a múltjához, ő ezzel volt teljes, ahogy én valószínűleg a túlzott lelkesedésemmel. Legalábbis ez az elméletem. Biztosan emberként is kis hiperaktív lehettem, és ezt hozhattam magammal a vámpír létembe. Legalábbis Jasper szerint mindenki azt a dolgot hozza magával, ami már emberkorában is az erőssége volt.

- Szerintem el kéne mondanunk nekik, hogy még korántsem vagyok annyira magabiztos vega, mint amennyire szerintem hiszik – törte meg a csendet Jarpes halkan.

- Ne aggódj, emiatt, holnap reggel szólni fogunk róla, és elkezdünk gyakorolni. Menni fog, hidd el – bíztattam.

- Ne legyél benne annyira biztos benne, hogy gyorsan fog ez menni nekem. Tudod az erdőben nem olyan nehéz vegának lenni, de te társas lény vagy, úgyhogy hozzá kéne szoknom az emberek társaságához. A vérük még mindig olyan csábító. Nem az arcukat látom, csak az illatukat érzem, hogyha a közelemben vannak. Hosszú idő volt, amíg embereken éltem. Nem tudok olyan könnyen megszabadulni tőlük, akármennyire is szeretnék – suttogta szomorúan.

- Tudom, hogy nem fog menni két perc alatt, de egyszer sikerülni fog. Ha valamiből sok megadatott nekünk, akkor az az idő, nem igaz? Hogyha ötszáz év múlva leszel rá képes, akkor addig várok, hogyha elég ötven év, akkor annyi. A lényeg, hogy együtt vagyunk, és szeretjük a másikat – simítottam végig az arcán.

- Én is szeretlek, Alice – mosolyodott el végre kedvesem.

- Helyes, akkor ezt tartsd észben mindig, amikor elmegyünk gyakorolni – mondtam vigyorogva. – Ameddig rám koncentrálsz, addig más nem is érdekel – gördültem fölé.

- Azt hittem, hogy ma visszafogottak, és csendese leszünk – húzta fel kedvesem a szemöldökét.

- Így is van, de ez is egy fajtája az összebújásnak, és azt egy szóval sem mondtam, hogy a csókoktól és a simogatásoktól is elzárkóztam – suttogtam a fülébe.

- Valóban nem – gördült fölém azonnal.

Majd gyengéden csókolni kezdett, miközben az oldalamat simogatta, én pedig a hajával játszottam az ujjaimmal. Szerettem a meghitt pillanatokat. Jasper sohasem volt egy szószátyár természet ellentétben velem, viszont az érzéseivel akkor is tökéletesen tisztában voltam a tettei alapján, amikor éppen nem szóltunk egyetlen egy szót sem, akár egy egész napon keresztül.

Már majdnem teljesen belefeledkeztem szerelmem érintéseibe, amikor a szomszédos szobából hatalmas reccsenés térített magamhoz. Zihálva feküdtem Jasper alatt, aki zavart tekintettel kémlelt körbe.

- Öhm… azt hiszem, hogy ez az én hibám – állapította meg halkan.

- Miért is? – húztam fel a szemöldököm.

- Emmett attól tartok, hogy nagyon beindult az érzelemhullámtól, ami belőlem áradt – válaszolta azonnal.

- Ez nem a te hibád, ha engem kérdezel, akkor inkább Emmett gerjeszti az érzéseket feléd – mondta Edward határozottan.

- Szerezz magadnak asszonykát, öcsikém, és akkor te is gerjesztheted az indulatokat éjszakánként, vagy nappalonként, vagy ha szerencséd van, akkor éjjel-nappal – nevetett fel Emmett. A következő pillanatban pedig ismét reccsenés szakította félbe a csendet.

- Ezt így nem fogom sokáig bírni. Szóval, mi legyen? Adjam alá a lovat, vagy hűtsem le a kedélyeket? – kérdezte Jasper mélyen a szemembe nézve.

- Te csak ne befolyásold az én tetteimet, és érzéseimet, mert pórul jársz – vágta rá Emmett komolyan.

- Vagy inkább te jársz pórul – vágott vissza kedvesem.

- Gyere ki a hóra, és majd én megmutatom neked, hogy milyen, amikor úgy igazán móresre tanít téged valaki.

- Állok elébe – pattant fel Jasper.

- Gyerekek, ezt majd holnap reggel intézzétek inkább el. Most éjszaka van, próbáljátok meg nem felverni a fél erdőt – szólt bele Esme is a beszélgetésbe.

- Bocsi – vágta rá automatikusan Emmett és Jasper. Én pedig csak boldogan elvigyorodtam. Azt hiszem, hogy mozgalmas örökkévalóság elé nézünk…

2011. április 1., péntek

Történet szerelemről és családról - 82. fejezet

Az új otthon

(Edward szemszöge)

Már lassan fél éve élünk az új házunkban. Természetesen az erdő közepén áll, és mint mindig, most is tökéletesen alkalmas az erdő a vadászatra. Még medve is akad, Emmett legnagyobb örömére. Az én sajnálatomra azonban hegyi oroszlán sokkal kevésbé van a környéken. Bár ez sajnos jellemző az összes területre, ahol eddig éltünk. Ennek ellenére azonban itt lenne az ideje egy vadászatnak. Talán Emmettnek van kedve eljönni velem. Esme és Rose éppen tegnap voltak, úgyhogy ők biztosan kihagyják. Amúgy is az esküvőszervezés gondolata tölti ki minden percüket. Szerintük ez egy igen hosszadalmas és megfontolt szervezés eredménye kell, hogy legyen, hogy minden tökéletes legyen Rose számára. Olyan esküvő, amire mindig is áhítozott. Szerintem ez azért túlzás, de hát ők tudják. Emmett Rosalie-ra hagyja az egész szervezkedést, szeretné, ha olyan lenne a lagzi, amilyennek kedvese mindig is elképzelte. Ez megjegyzem nagyon is kedves gesztus tőle. Én mondjuk, ha valaha eljutok odáig, akkor sokkal inkább szeretnék kis esküvőt, ami tényleg csak rólam és arról a csodálatos lányról szól, aki a feleségem lesz. Nem kell a pompa, nem kell a túlzás, a lényeg, hogy szeressük egymást, semmi más nem számít. Az sem érdekel, hogyha egy zsákban jön hozzám.
-         Mi van öcsi, álmodozunk? – vigyorgott rám Emmett az ajtóból. – Nem nagyon reagáltál a gondolataimra. Sőt egyáltalán, úgyhogy feljöttem megkérdezni, hogy ki tudod már kapcsolni a gondolatolvasást?
-         Nem, csak tényleg elgondolkodtam, ennyi az egész – válaszoltam nyugodtan. – Egyébként éppen meg akartalak kérdezni, hogy nincs-e kedved velem tartani egy vadászat erejéig. Úgy terveztem, hogy megyek – néztem rá kérdőn.
-         Részemről már indulhatunk is – bólintott rá Emmett azonnal.
-         Oké, akkor öt perc múlva a földszinten – léptem a szekrényem elé. Volt már egy csak vadászatra alkalmas garnitúrám. A legutóbb úgyis alaposan elintéztem ezt a ruhát, most még jó lesz, aztán mehet a kukába.
-         Oké, öt perc – süvített ki Emmett a szobámból.
Néhány perc múlva pedig mindketten indulásra készen álltunk a nappaliban. Mondanom sem kell, hogy Rose és Emmett persze egymást falták, mintha nem néhány órára, hanem évekre kellene elválniuk egymástól, míg Esme csak elnézően mosolygott, miközben én a szemeimet forgattam. Teljesen klasszikus családi kép volt ez nálunk. Mindenki úgy viselkedett, ahogy szokott.
-         Jól van, menjünk már. Szétszaladnak a medvéid – mondtam ki a kulcsszót kicsit hangosabban, hogy végre elengedje Rose-t. Persze fogadott nővérem morcos szemeket meresztett rám, de ő már csak ilyen volt. Míg Emmett vigyorogva vette tudomásul, hogy terveim szerint ő kereshet medvét, míg én megpróbálkozom egy oroszlánt bekebelezni.
-         Oké, indulás – csapott még nővérem hátsójára búcsúzóul, majd kiviharzott a házból. – Úgyse érsz utol, öcsisajt – kiáltott még hátra.
-         Csak hiszed - kiáltottam utána. – Este jövünk – néztem még Esmére, aki csak mosolyogva bólintott.
-         Jó vadászatot – mondta gyengéden. Én pedig Emmett után eredtem. Nem is kellett sok idő hozzá, hogy beérjem. Éppen talált egy medvét, ami után eredt, én pedig a nekem csábító illatok után eredtem.
-         Itt találkozunk egy óra múlva – kiáltottam Emmettnek.
Aki csak intett felém egy okét, majd ismét minden figyelmét a medve felé fordította.  Én pedig tovább rohantam a kellemes illatok irányába. Még el is vigyorodtam örömömben, amikor megláttam a vacsorámat. A kedvencem éppen fejedelmien sétált az egyik fa ágán, és egyelőre fel sem figyelt rám. Egy határozott mozdulattal elrugaszkodtam a következő pillanatban pedig már repültem is felé. Az állat már csak későn vette észre a veszélyt, így azonnal letepertem és az ütőerére vetettem magam. Nem is emlékszem már, hogy mikor volt alkalmam utoljára ilyen jót enni. Kielégítő a szarvas is, de ez egészen más. A hegyi oroszlánt össze sem lehet hasonlítani semmivel sem. Elégedetten sétáltam visszafelé Emmetthez, aki szintén önelégült vigyorral ült egy farönkön. Ezek szerint kellő mennyiségű medve akadt ma az útjába. Már éppen frappáns megjegyzésre készült, amikor megéreztük az idegen illatokat, és mindketten arra kaptuk a fejünket. Emmett reflexszerűen morgott fel egy pillanat alatt. Míg én kíváncsian szemléltem a felénk érkezőket. „Helló, Edward. Már alig vártam, hogy találkozzunk. Nagyon jóban leszünk egymással. Én leszek a kedvenc húgod, úgyhogy lehetőség szerint ne ugorjatok ránk, amikor kilépünk a fák árnyékából, mindjárt. Három… kettő… egy… és tádám.” Hallottam a fejemben a csilingelő hangot, és tényleg megjelent két alak az erdő takarásában. Emmett még hangosabb morgásba kezdett, mire az apró nő elé védekezően állt egy férfi. „Ha csak megmozdulsz Alice felé, akkor néhány percen belül több darabban leszel.” Gondolta Emmettre morogva, a férfi.
-         Sziasztok – kukucskált ki a lány a férfi válla mellett. – Csak ismerkedni jöttünk, már beköltöztünk hozzátok, amíg ti vadásztatok – próbált meg felénk sétálni a lány, Alice, de a férfi megállította. – Ugyan már, Jasper, nem fognak bántani. Ugye, Edward? – nézett rám vigyorogva.
-         Nem, tényleg nem – néztem Emmettre, aki végre kicsit elengedte a megfeszült izmait.
-         Jasper, hallottad? Ne aggódj – bújt hozzá a kis kobold a feltételezhetően párjához. Arany a szemük, nahát, eddig fel sem figyeltem rá, hogy ők is vegák.
-         Láttad? – nézett Alice-re a Jasper nevezetű.
-         Igen, láttam, ne aggódj, kérlek – nyomott puszit az arcára a lány.
-         Jól van – lazult el végre Jasper is.
-         Szerintem kezdjük elölről – szökdécselt elénk a lány. – Alice vagyok – ugrott a nyakamba hirtelen. Én pedig lefagytam. Ez nem éppen vámpírra jellemző viselkedés. – Ő pedig itt, Jasper – mutatta be férfit is, aki kissé bizonytalanul nyújtott kezet. – Szia, Emmett – vetette most magát bátyám nyakába is a lány. Testvérem pedig lelkesen viszonozta a közvetlen viselkedést. Alice párja azonban egészen más természetűnek tűnt, mint maga a lány. Inkább gyanakvón és visszafogottan figyelte minden mozdulatunkat. Míg Alice teljesen természetesen, sőt, talán még túl lelkesen is közeledett felénk. – Hazamegyünk? Már mindenki vár ránk, Carlisle is hamarosan hazaér – fogta kézen a párját a lány. Majd lelkesen nézett ránk. – Nagyon szeretném már megismerni Carlisle-t is. Amúgy végeztetek már a vadászattal – kezdett el kicsit nyafogni. – Most komolyan beszéljek lyukat a hasatokba, vagy végre elindultok ti is? – kérdezte kissé hisztisen.
-         Honnan tudtad, hogy mi vagyunk Emmett és Edward, és hogy találtatok ránk? – húztam össze a szemeimet. Elég gyanúsak nekem. Még akkor is, hogyha szimpatizálok velük.
-         Onnan tudom, hogy nekem is megvan a magam képessége – vigyorodott el Alice. – Látom a jövőt, és azt is láttam, hogy nagy, boldog család leszünk.
-         Részemről jól hangzik – biccentett Emmett. – Te is lazulhatnál már egy kicsit öcskös – vágta hátba Jaspert. Aki azonnal védekező pozícióba helyezkedett Emmett előtt. – Nyugi, ez csak baráti gesztus volt – emelte fel a kezeit lökött testvérem. – Habár, nem tiltakozom egy jó kis bunyó ellen, ha majd lesz kedved, csak úgy szórakozásból balhézni egyet.
-         Mindjárt otthon vagyunk – lelkesedett Alice. Esme és Rose már a teraszon állva vártak minket. Esme amikor meglátott minket azonnal elmosolyodott, még Rosalie inkább fürkésző tekintettel figyelte a két új családtagot. Nem volt velük szemben ellenséges, de túlságosan lelkes sem. Inkább közömbösnek mondanám a viselkedését. Egyszerűen nem izgatta, hogy kettővel többen lettünk hirtelen.
-         Felmegyek átöltözni – néztem Esmére, aki hirtelen rémült arcot vágott. Nem igazán értettem, hogy miért, de aztán meglátta ma gondolataiban azt, hogy mi lett a szobámból. Azonnal a garázs felé vettem az irányt, és kikerekedet szemekkel meredtem a holmimra, ami egy takaros kupacban állt a fal mellett. – Ezt meg, hogy a fenébe képzeltétek? – fordultam a jövevények felé dühösen. – Kiköltöztettek, amíg nem vagyok itthon? Normálisak vagytok?
-         Edward – szólalt meg Esme halkan.
-         Hagyd, Esme, én mondtam, hogy nem kéne kiköltöztetni őt a szobájából csak úgy, hanem meg kéne kérdezni – értett egyet velem Rose. – Én is széttépném őket, hogyha kiraktak volna a szobámból.
-         Baby, ezzel nem segítesz – lépett mellé Emmett.
-         Te… - fordultam vissza Alice felé.
-         Én láttam, hogy meg fogod engedni, és ezért is gondoltam, hogy akkor gyorsan beköltözünk, és utána berendezzük a te új szobádat is – válaszolta higgadtan a kis kobold.
-         Azt is láttad, hogy kitekerem a vékony kis nyakadat, amiért kiraktál a saját házunkban, a saját szobámból? – kérdeztem ingerülten. Mire Jasper már megint Alice előtt termett, és rám morgott.
-         Jasper, nem gondolta komolyan. Ez csak olyan testvéri civódás – nyugtatta le azonnal a gonosz kis kobold.
-         Ez nem testvéri civódás, ez egy egyirányú leszúrás. Nem volt jogod ezt tenni – csattantam fel.
-         Csak azért mertem megtenni, mert láttam, hogy úgyis megengednéd – mondta még egyszer.
-         Hogyha megkérdezel, és logikusan alátámasztod a kérést, mint, hogy ti ketten vagytok, én pedig egyedül, és ezért nektek több hely kell. Ez így viszont szimplán betolakodás az én olvasatomban – csörtettem be dühösen a garázsba.
-         Mit csinálsz, Edward? – futott utánam Esme.
-         Átöltözök – válaszoltam higgadtabban. A fogadott anyámra nem tudtam haragudni, hiszen ő senkinek sem tud nemet mondani. Ennek a kis perszónának viszont lehetett volna annyi esze, hogy megkérdez, mielőtt elfoglalja a szobámat.
-         A ruháidat inkább betettem a Carlisle-jal közös szobánkba. Csináltam neked a szekrényemben egy polcot, hogy ne itt legyen a holmid. Holnap pedig berendezzük neked az új szobád. Már elkészítettem a terveimet, hogy hogyan férnél el ugyanolyan kényelmes ott is, mint a másik szobában – magyarázkodott. – Ne haragudj rám, kérlek – szorította meg a kezem.
-         Rád nem is haragudtam, Esme – ráztam meg a fejem. – Bár nem örülök neki, hogy könnyedén kilakoltathatott a szobámból. Legalább egy kicsivel több ellenállást tanúsíthattatok volna – állapítottam meg.
-         Nagyon meggyőzően állította, hogy te is megengeded majd neki, amikor megkérdezi. A képessége miatt adtam meg magam, a látomása szerint nem leszel rá dühös. Bár ezek szerint tévedtek a megérzései – mondta Esme bűnbánóan.
-         Hogyha megkérdezett volna, ahogy az előbb is mondtam, akkor nem is lenne most semmi baj. Csak tudod nem mindegy, hogy megkérnek valamire, vagy elfoglalják azt, ami a tiéd – magyaráztam.
-         Persze, értelek – bólintott Esme. – Tudom, hogy nem vagy jó kedvedben, de azért megnézed a terveimet? Szerintem nagyon jól sikerült az új szobád tervrajza – harapott az ajkába Esme.
-         Hát persze, hogy megnézem – sóhajtottam fel. Bár már láttam a fejében, hogy tényleg fantasztikusak lettek az ötletei. – Esme, tényleg nem haragszom rád – nyomatékosítottam még egyszer benne a dolgot.
-         Tudom, drágám. Csak rossz érzés, hogy még egy napja sincsenek itt, és már nem jöttök ki egymással – szontyolodott el.
-         Ez most érzelmi zsarolás? – mosolyodtam el.
-         Tudod, hogy nem rajongok a családon belüli feszültségért – válaszolta fogadott anyám.
-         Igen, tudom, ezért is nem fogok veszekedni, hanem átadom a szobát, főleg mert az én új szobám sokkal jobb lesz, mint a régi a terveid alapján. Viszont egy-két napig azért még csak duzzogok, hogy átérezze, hogy ilyet nem tehet – suttogtam olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk. – Ez a minimális elégtétel, nem gondolod?
-         Normál esetben azt mondanám, hogy egy kicsit gyerekes, de a szobád elbirtoklása sem volt éppen szokványos, úgyhogy szerintem belefél a dolog – bólintott rá Esme. – Én végül is tudni fogom, hogy igazából nem is haragszol rájuk.
-         Ez jogos – biccentettem. – Akkor most tényleg átöltöznék, és le is tusolnék – fűztem még hozzá.
-         Természetesen. Én itt leszek lent a nappaliban a többiekkel. Érezd otthon magad a szobánkban. A legfelső polcra pakoltam neked, nekem az úgyis túlságosan magasan van – válaszolta kedvesen.
-         Köszönöm – nyomtam puszit a homlokára. Majd felrohantam a szobájukba és azonnal beálltam a zuhany alá. Sokáig áztattam magam a víz alatt. Azután pedig gyorsan megtörölköztem, és felvettem egy tiszta garnitúrát. Éppen végeztem az öltözködéssel, amikor kopogtatás hangja zavarta meg a teljes csendet. – Tessék – szóltam ki azonnal.
-         Bejöhetek? – dugta be az ajtón Alice a fejét.
-         Persze, gyere – néztem rá morcosan.
-         Nézd – kezdte lehajtott fejjel. – Tudom, hogy néha kicsit túlbuzgó vagyok…
-         Kicsit? – vágtam közbe felhúzott szemöldökkel.
-         Na jó, talán tényleg túlzásba estem, de tényleg úgy láttam, hogy nem fogsz ránk haragudni az átrendezés miatt.
-         Nem is haragszom, húgi – léptem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Nem is értettem a testemnek ezt a hirtelen reakcióját, és a még gyorsabban jött érzelemváltozást. Egészen addig, amíg be nem lépett a szobába Jasper is. Alice pedig rögtön felé fordult.
-         Drágám, ez igazán nem volt szép – csóválta meg a fejét.
-         Legalább végre mindenki jól érzi magát – rántotta meg Jasper a vállát. – Egyébként sem haragszik rád, csak meg akart büntetni – fűzte még hozzá.
-         Irányítani tudod az érzelmeket? – kérdeztem döbbenten.
-         Érzem is, és irányíthatom is – biccentett Jasper.
-         Szóval, én tényleg sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam, de nagyon örülnénk, hogyha esetleg átjönnél hozzánk beszélgetni – ajánlotta Alice reménykedve.
-         Talán egy kicsit később átnézek hozzátok – bólintottam rá. Végső soron, ha már lebuktam, akkor viseljem a következményeket. Bár már tényleg nem voltam olyan dühös, mint amikor megláttam a holmimat a garázsba halmozva.
-         Rendben, az nagyszerű lenne – csilingelte Alice. Majd kézen fogta Jaspert, és már el is tűntek a szobából. Ahol néhány pillanattal később Esme jelent meg.
-         Kedveled őket – mosolygott rám elégedetten.
-         Valóban szimpatikusak, még a kis magánakciójuk ellenére is – egyeztem bele azonnal. – Jasperről még nem tudok érdemben nyilatkozni, mivel eléggé csak Alice körül forognak a gondolatai, de a lány életvidám, kedves, cserfes. Színt visz már egy nálunk töltött órával is a mi kis világunkba. Kicsi, bosszantó és idegesítő, de mégis nagyon szeretnivalónak tűnik. Bár tényleg bosszantó, hogy azt hiszi, hogy mindig neki van igaza, pedig ez nem feltétlenül van így.
-         Majd megszokjuk a felpörgött stílusát – nevetett fel Esme. – Majdnem egy fél óra alatt megszervezte Rose és Emmett esküvőjét, amin mi már hetek óta dolgozunk. Ráadásul egészen nagyszerű ötletei vannak.
-         Ezt ki is nézem belőle – nevettem fel én is. – Azt hiszem, hogy mégis csak átnézek a szobájukba egy kicsit.
-         Menj csak – bólintott rá Esme.
Én pedig egy pillanat alatt a volt szobám előtt termettem, ahol Alice már vigyorogva várt rám a nyitott ajtóban állva. Amint megálltam előtte odébb szökkent, majd betessékelt a szobába. Azonnal elszökdécselt utánam a kanapéig, majd belehuppant Jasper ölébe, aki azonnal védelmezően köré fonta a karjait. Ha másra nem is, arra már nagyon is rájöttem Jasperrel kapcsolatban, hogy nagyon jól ismeri a klasszikus vámpír viselkedést, és az élete árán is megvédené Alice-t. A többi pedig majd szép apránként kiderül. A lényeg az, hogy a családunk újabb két taggal bővült, akik ugyanazt az életformát követik, amit mi. Az életüket majd elmesélik, hogyha Carlisle is hazaért…