Történet szerelemről és családról - 83. fejezet

Nagy család


SZIASZTOK! EZ AZ UTOLSÓ ÁTVEZETŐ FEJEZET EBBEN A TÖRTÉNETBEN. MÁR CSAK KÉT FEJEZET VAN HÁTRA EBBŐL A FICBŐL, DE GARANTÁLOM, HOGY AZ A KÉT FEJI IGEN MOZGALMAS ÉS ESEMÉNYDÚS LESZ :D PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Már majdnem otthon voltam, amikor idegen vámpír szagok csapták meg az orromat. Reflexszerűen kémleltem körbe, de nem láttam semmi fenyegetést, így tovább indultam a házunk felé. Amerre legnagyobb meglepetésemre az illatok csak egyre jobban felerősödtek. Ezek szerint vendégül látjuk az idegeneket. Akkor nagy valószínűséggel kulturált fajtársak lehetnek. Kíváncsian léptem be az ajtón, ahol rögtön észre is vettem a vendégeinket. Egy alacsony termetű lány volt, és egy magas szikár férfi. Ami viszont azonnal megragadta a figyelmemet az az aranyszínű íriszük volt. Tehát létezik még vega család rajtunk és a Denalikon kívül. Pedig a Volturi úgy gondolta, hogy soha senki nem fogja követni az én szerintük természetellenes életmódomat. Ehhez képest már egészen sok állatvéren élő fajtársunkat volt szerencsém megismerni.

- Szia – csilingelte a lány. Majd előttem termett, és szorosan megölelt. – Úgy örülök, hogy végre személyesen is megismerhetlek, Carlisle. Már alig győztem kivárni a találkozást veled is. Én Alice vagyok. Ő pedig itt a társam, Jasper. Esme és a többiek már be is fogadtak bennünket, remélem, hogy neked sincs kifogásod az ellen, hogy itt maradjunk veletek – hadarta el lelkesen.

Én pedig csak döbbenten néztem kedvesemre. Aki szemkápráztató mosolyt vetett felém a boldogságtól. Öt gyerek. Ez több, mint amiről valaha is álmodhattunk. A jelek szerint pedig már most imádja a legújabb gyermekeit is. Így hogyan is mondhatnék nemet a kérésre? Na nem, mintha nem örömmel fogadnám a két új családtagunkat.

- Én is nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alice, és Jasper – válaszoltam mosolyogva. – Természetesen boldogan fogadunk benneteket a családban.

- Köszönjük – biccentett Jasper. Alice pedig maga után húzva mindkettőnket lehuppant a kanapéra. Láthatóan már most otthon érezte magát. Pedig nem érkezhettek túlságosan régen.

- Mesélnétek egy kicsit magatokról? – kérdeztem kíváncsian, amikor kényelmesen elhelyezkedtünk mindannyian.

- Hát persze – biccentett azonnal Alice. – Én nem tudok túl sok mindent magamról. A nevemre emlékszem, de hogyan lettem vámpír, vagy hogy miért, arról fogalmam sincs. Ahogy azt sem tudom, hogy emberként hol éltem, és volt-e családom. Mindent elfelejtettem, és csak onnantól tudok mesélni magamról, hogy vámpír lettem – magyarázta kissé talán zavarban. – A lényeg, hogy átváltoztam, és nem sokkal később rájöttem, hogy még képességem is van. Látom a jövőt. Még nem tudom, hogy pontosan hogyan működik, de a lényeg az, hogy Jaspert is így találtam meg, és hozzátok is így jutottunk el. A képességem segítségével.

- Ez nagyon érdekesnek hangzik – tört fel belőlem a tudós. – Hogyan működik a képességed? Ki tudod kapcsolni, vagy állandóan látsz dolgokat?

- Igazság szerint a látomások nem mindig vannak jelen, csak időnként jelennek meg, azt viszont még nem tudom biztosan, hogy hogyan működik ez az egész. Azt viszont tudom, hogy hallgatnom kell rájuk, és figyelnem kell, mert mindig jó irányba terelnek engem, és a szeretteimet – mosolygott Jasperre, majd ránk is.

- Nagyon érdekesnek hangzik, de nekem is az a tapasztalatom, hogy a képességekre oda kell figyelni – bólintottam mosolyogva. Majd kíváncsian fordultam Jasper felé.

- Az én nevem Jasper Whitlock. 1843-ban születtem Texas államban. A szüleim nem voltak szegények, de jómódúak sem. Testvérem sajnos nem született. Úgy tizenhét éves körüli lehettem, amikor kitört a polgárháború, így mint minden harcra alkalmas férfi én is harcolni akartam a hazámért, és a családom jólétéért. Édesanyám nem igazán akart elengedni, mint egyetlen gyermekét, de a végén beletörődött, hogy el fogok menni. Először természetesen egyszerű közlegényként voltam jelen a seregben, majd miután könnyedén szót értettem az emberekkel, és jó stratégiákat alkottam meg, amit akkor még nem igazán értettem, de később kiderült, hogy a képességem teszi, gyorsan lépdeltem előre a ranglétrán. Így hamar tiszt lett belőlem. Amikor átváltoztattak éppen Texast jártam körbe túlélők után kutatva. Akkor láttam meg a félhomályban három alakot. Azonnal odasiettem, és lepattantam a lovamról. Három hölgy állt előttem. Egyszerűen gyönyörűek voltak. Még soha életemben nem láttam olyan csodálatos nőket, mint amilyenek ők voltak. Felajánlottam a segítségemet, nem is gondoltam, hogy veszélyben vagyok, hiszen három törékeny lány, mit is árthatna nekem. Csak akkor éreztem már meg a veszélyt, amikor késő volt. A nők vezetője a nyakamhoz hajolt, majd belemélyesztette a méreggel átitatott fogait. A következő pillanatban mindent elsöprő fájdalom söpört végig a testemen. Összerogytam a fájdalomtól. A nő a karjaiba kapott, és száguldani kezdett velem, miközben én rángatóztam a kínoktól. Az átváltozásom keserves volt, de amikor vége lett azonnal az a három nő termett előttem, akiket a félhomályban találtam. A vezetőjük, Maria, elmondta, hogy mi lett belőlem, és hogy miért is van rám szükségük. Persze körítette a történetet azzal, hogy mennyire szeret engem, és, hogy milyen csodálatos élmény lesz együtt lenni az örökkévalóság végezetéig. Akkor még elhittem minden szavát. Igazság szerint talán el is akartam hinni. Egy gyönyörű nő, aki azt mondja, hogy szüksége van rám, ráadásul pedig még a vér utáni olthatatlan vágyam is hajtott, hogy elhiggyem minden szavát. Maria azonnal a seregei élére állított maga mellé, és én tisztelettel vegyes elégedettséggel képeztem ki a katonáit, és nyertem meg neki egyik háborút a másik után. Csak később döbbentem rá, hogy mennyire képmutató is ez az egész. Mariát nem az irántam való szerelem hajtotta, csakis a vér és a terület utáni vágyakozás miatt volt együtt velem, afféle szórakozásként. Amikor már tisztán láttam, elhatároztam, hogy elhagyom őt, és azt az egész tébolyt, amit maga köré felépített. Nem sokkal később találkoztam Alice-szel. Már várt rám, amikor odaértem a bárba. Tudta, hogy jövök, és hogy mi egymásnak vagyunk teremtve – fogta meg kedvese kezét.

Ráadásul az eddig fájdalmasan eltorzult arca is boldogabb lett. Szinte már sugárzó. Ez igazi szerelem, olyan, amilyen köztem és Esme között van. Sajnáltam Jaspert, és Alice-t, amiért ilyen szörnyűségeken kellett keresztül menniük a kezdetekben, de az, hogy egymásra találtak, és átálltak a vegetáriánus életmódra, egyértelműen bizonyítja, hogy számukra csakis boldog lehet a mese vége. Két önzetlen és jólelkű léleknek nem szabad szenvednie.

- Életem legjobb döntése volt, hogy abba a bárba siettem – nyomott csókot kedvese szájára Alice.

- Nekem pedig az volt a legjobb döntésem, hogy eljöttem abból az őrületből, és hagytam, hogy elkápráztass – ölelte át a derekát Jasper.

- Hát nem tüneményesek? – sóhajtott fel Esme boldogan.

- Valóban azok – biccentettem azonnal. Majd kedvesemet átölelve dőltem hátra kényelmesen a kanapén. – Várjunk csak, elfértek ketten a vendégszobában? – jutott eszembe hirtelen. Hiszen az a szoba egyszemélyesre van kialakítva. Hiszen nem sűrűn fogadunk vendégeket. Viszont egy franciaágy már nem biztos, hogy kényelmesen beférne.

- Ami azt illeti, Edward volt olyan kedves és átengedte nekünk a nagyobb szobát – vigyorodott el Alice.

- Nocsak, ez kedves volt tőled – néztem első gyermekemre elismerően.

- Ami azt illeti, mikor elmentem Emmettel vadászni a szoba még az enyém volt, de mire visszaértem a drágalátos hugicám már kilakoltatott onnan – nézett szúrósan Alice-re, de a szemeiben mosoly bujkált.

- Hogy micsoda? – kerekedtek el a szemeim.

- Látomásom volt, miszerint veletek fogunk élni, és pontosan az lesz a mi szobánk – vágta rá azonnal Alice. – Úgyhogy gondoltam, kár várni az átalakítással. Hiszen úgyis megengedi ezt nekünk Edward. Így minél előbb költöztetjük ki Edwardot, annál előbb beköltözhetünk mi – magyarázta a helyzetet.

- Értem – bólintottam rá. – Azért a későbbiek folyamán Edward is tényleg beleegyezett? – kérdeztem némi rosszallással a hangomban.

- Igen, belementem, hogy ellophassa a szobámat, de csak azért, mert Esme nekem egy sokkal fejedelmibb lakosztályt tervezett a vendégszobából. Holnap be is rendezzük – fűzte még hozzá.

- Nagyszerű, akkor minden rendben van – mosolyodtam el. – Alice, Jasper, nagyon örülök, hogy mától ti is a családunkhoz tartoztok – mondtam boldogan.

Szerelmem pedig majd kiugrott a bőréből örömében. Emmett is lelkesen fogadta az új jövevényeket, ahogy Edward is. Viszont Rose csak csendben ült, és meredt maga elé. Rosalie mindig is visszahúzódóbb volt ilyen szinten a családban. Nehezen enged be új személyeket az életünkbe, de ha egyszer a szívébe zár valakit, akkor azt akár az élete árán is megvédené. Majd lassacskán ő is megbékél az új helyzettel, és megszereti az új testvéreit. Bár Alice-szel, ha jól látom még nincs is problémája, akit szúrós szemekkel méreget az inkább Jasper. Talán ösztönösen tart az új férfiaktól az életében. Vagy egyszerűen csak megijesztik a sebhelyek Jasper testén, amiből jóval több van, mint bármelyikünknek a fajtánkban. Ezek a hegek nyilvánvalóan még a háborús éveiből származnak, de nem akartam nyíltan rákérdezni, hiszen az udvariatlanság. Nekik is jobb lesz, hogyha minél előbb maguk mögött felejtik a múltat és csak a közös jövőnkre koncentrálnak. Az este folyamán még nagyon sokat beszélgettünk, és mi örömmel figyeltük, ahogy Edward egyre inkább felenged Alice társaságában, és eddig még soha nem látott boldogság ül ki az arcára. Már most egyértelműen látszott, hogy Alice lesz az a testvér, aki eljut Edward lelkéig, és megnyugtatja a benne tomboló háborút. A gyermekeink lassacskán elvonultak a szobájukba, míg mi Esmével a továbbra is a kanapén ücsörögtünk, és figyeltük a fiaink és lányaink lépéseit, ahogy felfelé mennek a lépcsőn. Majd szerelmem mosolyogva kucorodott az ölembe.

- Mit szólsz hozzájuk? – suttogta a fülembe.

- Nekem nagyon szimpatikusak – vallottam be őszintén.

- Nekem is. Szerintem nagy, boldog család leszünk együtt – mosolyodott el Esme tiszta szívből. – Talán, ha ilyen jól mennek a dolgok, akkor hamarosan már nyolcan leszünk – fűzte hozzá reménykedve.

- Eljön még annak is az ideje – simítottam végig a hátán.

- Igen, szerintem is. Kizárt dolog, hogy Edward ne kelljen el, minél hamarabb – vágta rá szerelmem határozottan. – Hiszen egy igazi úriember, jól nevelt és tisztelettudó. A legtöbb lány álma.

- Úgy érzem, hogy valamelyik gyermekünket egy kicsit mintha előnyben részesítenéd – húztam fel a szemöldököm.

- Egy anya minden gyermekét imádja – tért ki az egyenes válasz elől.

- Ez természetes, de úgy érzem, hogy te most éppen kitérsz a konkrét válaszadás elől – fordítottam magam felé az arcát.

- Talán Edwardot tényleg egy kicsit a többiek elé helyezem, de csak egy egészen kicsit, és főleg azért, mert már csak ő az egyetlen közülünk, aki nem találta meg a szerelmet. Úgy érzem, hogy most ő érdemli a legtöbb figyelmemet, de persze a többi gyermekünket sem hanyagolom el egyetlen egy pillanatra sem – mondta teljes komolysággal.

- Ilyet még csak feltételezni sem mernék rólad, édesem – nyomtam gyors csókot az ajkaira.

- Tudom – viszonozta a csókom.

Én pedig a karjaimba kaptam gyönyörű feleségemet, és lassan emberi tempóban sétáltam fel vele a szobánkba, ahol gyengéden az ágyra fektettem, és mellé feküdtem én is. Esme azonnal a mellkasomhoz simult, és így összebújva beszélgettük át az éjszakát. Végre igazi nagy családom volt, pontosan olyan, amilyenre mindig is áhítoztam.



(Alice szemszöge)



Annyira boldog voltam. Hiszen Jasper volt a szerelmem, a világ legtökéletesebb, legodaadóbb társa, és immár mi is a Cullen családhoz tartoztunk, ahol lennünk kellett. Amint kedvesem becsukta az új szobánk ajtaját azonnal a nyakába vetettem magam, ő pedig kuncogva kapott fel és pörgetett körbe.

- Boldog vagy? – simított végig az arcomon.

- Az nem kifejezés – bólogattam hevesen. – Most minden olyan tökéletes. Hidd el, hogy minden rendben lesz most már. Nekünk itt a helyünk, ebben biztos vagyok.

- Én hiszek neked, kicsim – emelt a karjaiba. Majd gyengéden lefektetett a hatalmas franciaágyra. Még szerencse, hogy előrelátóan iderendeltem ezt a darabot. – Mikor is feküdtünk ilyen kényelmes, puha fekhelyen utoljára? – simított végig az oldalamon.

- Hát már elég régen – haraptam az ajkamba. Pontosan tudtam, hogy mire készül, de én nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet már az első éjjel így bemutatkozni. – Drágám, ne érts félre, csak tudod ez az első éjszakánk itt, és szerintem nem kéne már ma éjjel… - magyarázkodtam.

- Még mindig szégyenlős vagy? – kérdezte a nyakamat harapdálva.

- Valamit nehéz kinevelni a lányokból – sütöttem le a szemeimet. – Nem zavaró, hogy hallanak minket?

- Eljön még az ideje, amikor nem fog zavarni, hogy mások is jelen vannak a házban – nézett rám Jasper sokat sejtetően.

- Nos, amíg ilyen tanárom van, addig egészen biztos vagyok benne – kuncogtam fel. – Viszont ma éjjel még nincs így. Habár jól esne egy összebújás.

- Hm… nem hangzik rosszul, ez az ajánlat sem – húzott a mellkasára, majd cirógatni kezdte a hátamat.

Azonnal köré gömbölyödtem, és éppen csak nem kezdtem el dorombolni is, mint egy kiscica. Nem is tudom, hogy voltam-e egyáltalán valaha ilyen boldog, mint amilyen most vagyok. Az egyik kedvenc tulajdonságom az volt Jasperben, hogy mindig pontosan tudta, hogy mit érzek éppen, és azonnal rájött arra is, hogy mit kell tennie abban a helyzetben. Tökéletes, megértő, szerető társ, olyan, amilyenről minden lány csak álmodhat. Ráadásul pedig elképesztően jóképű, és kedves is. Engem egyáltalán nem zavartak a hegek, amik a testét borították, mert azok is hozzá tartoztak a múltjához, ő ezzel volt teljes, ahogy én valószínűleg a túlzott lelkesedésemmel. Legalábbis ez az elméletem. Biztosan emberként is kis hiperaktív lehettem, és ezt hozhattam magammal a vámpír létembe. Legalábbis Jasper szerint mindenki azt a dolgot hozza magával, ami már emberkorában is az erőssége volt.

- Szerintem el kéne mondanunk nekik, hogy még korántsem vagyok annyira magabiztos vega, mint amennyire szerintem hiszik – törte meg a csendet Jarpes halkan.

- Ne aggódj, emiatt, holnap reggel szólni fogunk róla, és elkezdünk gyakorolni. Menni fog, hidd el – bíztattam.

- Ne legyél benne annyira biztos benne, hogy gyorsan fog ez menni nekem. Tudod az erdőben nem olyan nehéz vegának lenni, de te társas lény vagy, úgyhogy hozzá kéne szoknom az emberek társaságához. A vérük még mindig olyan csábító. Nem az arcukat látom, csak az illatukat érzem, hogyha a közelemben vannak. Hosszú idő volt, amíg embereken éltem. Nem tudok olyan könnyen megszabadulni tőlük, akármennyire is szeretnék – suttogta szomorúan.

- Tudom, hogy nem fog menni két perc alatt, de egyszer sikerülni fog. Ha valamiből sok megadatott nekünk, akkor az az idő, nem igaz? Hogyha ötszáz év múlva leszel rá képes, akkor addig várok, hogyha elég ötven év, akkor annyi. A lényeg, hogy együtt vagyunk, és szeretjük a másikat – simítottam végig az arcán.

- Én is szeretlek, Alice – mosolyodott el végre kedvesem.

- Helyes, akkor ezt tartsd észben mindig, amikor elmegyünk gyakorolni – mondtam vigyorogva. – Ameddig rám koncentrálsz, addig más nem is érdekel – gördültem fölé.

- Azt hittem, hogy ma visszafogottak, és csendese leszünk – húzta fel kedvesem a szemöldökét.

- Így is van, de ez is egy fajtája az összebújásnak, és azt egy szóval sem mondtam, hogy a csókoktól és a simogatásoktól is elzárkóztam – suttogtam a fülébe.

- Valóban nem – gördült fölém azonnal.

Majd gyengéden csókolni kezdett, miközben az oldalamat simogatta, én pedig a hajával játszottam az ujjaimmal. Szerettem a meghitt pillanatokat. Jasper sohasem volt egy szószátyár természet ellentétben velem, viszont az érzéseivel akkor is tökéletesen tisztában voltam a tettei alapján, amikor éppen nem szóltunk egyetlen egy szót sem, akár egy egész napon keresztül.

Már majdnem teljesen belefeledkeztem szerelmem érintéseibe, amikor a szomszédos szobából hatalmas reccsenés térített magamhoz. Zihálva feküdtem Jasper alatt, aki zavart tekintettel kémlelt körbe.

- Öhm… azt hiszem, hogy ez az én hibám – állapította meg halkan.

- Miért is? – húztam fel a szemöldököm.

- Emmett attól tartok, hogy nagyon beindult az érzelemhullámtól, ami belőlem áradt – válaszolta azonnal.

- Ez nem a te hibád, ha engem kérdezel, akkor inkább Emmett gerjeszti az érzéseket feléd – mondta Edward határozottan.

- Szerezz magadnak asszonykát, öcsikém, és akkor te is gerjesztheted az indulatokat éjszakánként, vagy nappalonként, vagy ha szerencséd van, akkor éjjel-nappal – nevetett fel Emmett. A következő pillanatban pedig ismét reccsenés szakította félbe a csendet.

- Ezt így nem fogom sokáig bírni. Szóval, mi legyen? Adjam alá a lovat, vagy hűtsem le a kedélyeket? – kérdezte Jasper mélyen a szemembe nézve.

- Te csak ne befolyásold az én tetteimet, és érzéseimet, mert pórul jársz – vágta rá Emmett komolyan.

- Vagy inkább te jársz pórul – vágott vissza kedvesem.

- Gyere ki a hóra, és majd én megmutatom neked, hogy milyen, amikor úgy igazán móresre tanít téged valaki.

- Állok elébe – pattant fel Jasper.

- Gyerekek, ezt majd holnap reggel intézzétek inkább el. Most éjszaka van, próbáljátok meg nem felverni a fél erdőt – szólt bele Esme is a beszélgetésbe.

- Bocsi – vágta rá automatikusan Emmett és Jasper. Én pedig csak boldogan elvigyorodtam. Azt hiszem, hogy mozgalmas örökkévalóság elé nézünk…