Történet szerelemről és családról - 82. fejezet

Az új otthon

(Edward szemszöge)

Már lassan fél éve élünk az új házunkban. Természetesen az erdő közepén áll, és mint mindig, most is tökéletesen alkalmas az erdő a vadászatra. Még medve is akad, Emmett legnagyobb örömére. Az én sajnálatomra azonban hegyi oroszlán sokkal kevésbé van a környéken. Bár ez sajnos jellemző az összes területre, ahol eddig éltünk. Ennek ellenére azonban itt lenne az ideje egy vadászatnak. Talán Emmettnek van kedve eljönni velem. Esme és Rose éppen tegnap voltak, úgyhogy ők biztosan kihagyják. Amúgy is az esküvőszervezés gondolata tölti ki minden percüket. Szerintük ez egy igen hosszadalmas és megfontolt szervezés eredménye kell, hogy legyen, hogy minden tökéletes legyen Rose számára. Olyan esküvő, amire mindig is áhítozott. Szerintem ez azért túlzás, de hát ők tudják. Emmett Rosalie-ra hagyja az egész szervezkedést, szeretné, ha olyan lenne a lagzi, amilyennek kedvese mindig is elképzelte. Ez megjegyzem nagyon is kedves gesztus tőle. Én mondjuk, ha valaha eljutok odáig, akkor sokkal inkább szeretnék kis esküvőt, ami tényleg csak rólam és arról a csodálatos lányról szól, aki a feleségem lesz. Nem kell a pompa, nem kell a túlzás, a lényeg, hogy szeressük egymást, semmi más nem számít. Az sem érdekel, hogyha egy zsákban jön hozzám.

-         Mi van öcsi, álmodozunk? – vigyorgott rám Emmett az ajtóból. – Nem nagyon reagáltál a gondolataimra. Sőt egyáltalán, úgyhogy feljöttem megkérdezni, hogy ki tudod már kapcsolni a gondolatolvasást?

-         Nem, csak tényleg elgondolkodtam, ennyi az egész – válaszoltam nyugodtan. – Egyébként éppen meg akartalak kérdezni, hogy nincs-e kedved velem tartani egy vadászat erejéig. Úgy terveztem, hogy megyek – néztem rá kérdőn.

-         Részemről már indulhatunk is – bólintott rá Emmett azonnal.

-         Oké, akkor öt perc múlva a földszinten – léptem a szekrényem elé. Volt már egy csak vadászatra alkalmas garnitúrám. A legutóbb úgyis alaposan elintéztem ezt a ruhát, most még jó lesz, aztán mehet a kukába.

-         Oké, öt perc – süvített ki Emmett a szobámból.

Néhány perc múlva pedig mindketten indulásra készen álltunk a nappaliban. Mondanom sem kell, hogy Rose és Emmett persze egymást falták, mintha nem néhány órára, hanem évekre kellene elválniuk egymástól, míg Esme csak elnézően mosolygott, miközben én a szemeimet forgattam. Teljesen klasszikus családi kép volt ez nálunk. Mindenki úgy viselkedett, ahogy szokott.

-         Jól van, menjünk már. Szétszaladnak a medvéid – mondtam ki a kulcsszót kicsit hangosabban, hogy végre elengedje Rose-t. Persze fogadott nővérem morcos szemeket meresztett rám, de ő már csak ilyen volt. Míg Emmett vigyorogva vette tudomásul, hogy terveim szerint ő kereshet medvét, míg én megpróbálkozom egy oroszlánt bekebelezni.

-         Oké, indulás – csapott még nővérem hátsójára búcsúzóul, majd kiviharzott a házból. – Úgyse érsz utol, öcsisajt – kiáltott még hátra.

-         Csak hiszed - kiáltottam utána. – Este jövünk – néztem még Esmére, aki csak mosolyogva bólintott.

-         Jó vadászatot – mondta gyengéden. Én pedig Emmett után eredtem. Nem is kellett sok idő hozzá, hogy beérjem. Éppen talált egy medvét, ami után eredt, én pedig a nekem csábító illatok után eredtem.

-         Itt találkozunk egy óra múlva – kiáltottam Emmettnek.

Aki csak intett felém egy okét, majd ismét minden figyelmét a medve felé fordította.  Én pedig tovább rohantam a kellemes illatok irányába. Még el is vigyorodtam örömömben, amikor megláttam a vacsorámat. A kedvencem éppen fejedelmien sétált az egyik fa ágán, és egyelőre fel sem figyelt rám. Egy határozott mozdulattal elrugaszkodtam a következő pillanatban pedig már repültem is felé. Az állat már csak későn vette észre a veszélyt, így azonnal letepertem és az ütőerére vetettem magam. Nem is emlékszem már, hogy mikor volt alkalmam utoljára ilyen jót enni. Kielégítő a szarvas is, de ez egészen más. A hegyi oroszlánt össze sem lehet hasonlítani semmivel sem. Elégedetten sétáltam visszafelé Emmetthez, aki szintén önelégült vigyorral ült egy farönkön. Ezek szerint kellő mennyiségű medve akadt ma az útjába. Már éppen frappáns megjegyzésre készült, amikor megéreztük az idegen illatokat, és mindketten arra kaptuk a fejünket. Emmett reflexszerűen morgott fel egy pillanat alatt. Míg én kíváncsian szemléltem a felénk érkezőket. „Helló, Edward. Már alig vártam, hogy találkozzunk. Nagyon jóban leszünk egymással. Én leszek a kedvenc húgod, úgyhogy lehetőség szerint ne ugorjatok ránk, amikor kilépünk a fák árnyékából, mindjárt. Három… kettő… egy… és tádám.” Hallottam a fejemben a csilingelő hangot, és tényleg megjelent két alak az erdő takarásában. Emmett még hangosabb morgásba kezdett, mire az apró nő elé védekezően állt egy férfi. „Ha csak megmozdulsz Alice felé, akkor néhány percen belül több darabban leszel.” Gondolta Emmettre morogva, a férfi.

-         Sziasztok – kukucskált ki a lány a férfi válla mellett. – Csak ismerkedni jöttünk, már beköltöztünk hozzátok, amíg ti vadásztatok – próbált meg felénk sétálni a lány, Alice, de a férfi megállította. – Ugyan már, Jasper, nem fognak bántani. Ugye, Edward? – nézett rám vigyorogva.

-         Nem, tényleg nem – néztem Emmettre, aki végre kicsit elengedte a megfeszült izmait.

-         Jasper, hallottad? Ne aggódj – bújt hozzá a kis kobold a feltételezhetően párjához. Arany a szemük, nahát, eddig fel sem figyeltem rá, hogy ők is vegák.

-         Láttad? – nézett Alice-re a Jasper nevezetű.

-         Igen, láttam, ne aggódj, kérlek – nyomott puszit az arcára a lány.

-         Jól van – lazult el végre Jasper is.

-         Szerintem kezdjük elölről – szökdécselt elénk a lány. – Alice vagyok – ugrott a nyakamba hirtelen. Én pedig lefagytam. Ez nem éppen vámpírra jellemző viselkedés. – Ő pedig itt, Jasper – mutatta be férfit is, aki kissé bizonytalanul nyújtott kezet. – Szia, Emmett – vetette most magát bátyám nyakába is a lány. Testvérem pedig lelkesen viszonozta a közvetlen viselkedést. Alice párja azonban egészen más természetűnek tűnt, mint maga a lány. Inkább gyanakvón és visszafogottan figyelte minden mozdulatunkat. Míg Alice teljesen természetesen, sőt, talán még túl lelkesen is közeledett felénk. – Hazamegyünk? Már mindenki vár ránk, Carlisle is hamarosan hazaér – fogta kézen a párját a lány. Majd lelkesen nézett ránk. – Nagyon szeretném már megismerni Carlisle-t is. Amúgy végeztetek már a vadászattal – kezdett el kicsit nyafogni. – Most komolyan beszéljek lyukat a hasatokba, vagy végre elindultok ti is? – kérdezte kissé hisztisen.

-         Honnan tudtad, hogy mi vagyunk Emmett és Edward, és hogy találtatok ránk? – húztam össze a szemeimet. Elég gyanúsak nekem. Még akkor is, hogyha szimpatizálok velük.

-         Onnan tudom, hogy nekem is megvan a magam képessége – vigyorodott el Alice. – Látom a jövőt, és azt is láttam, hogy nagy, boldog család leszünk.

-         Részemről jól hangzik – biccentett Emmett. – Te is lazulhatnál már egy kicsit öcskös – vágta hátba Jaspert. Aki azonnal védekező pozícióba helyezkedett Emmett előtt. – Nyugi, ez csak baráti gesztus volt – emelte fel a kezeit lökött testvérem. – Habár, nem tiltakozom egy jó kis bunyó ellen, ha majd lesz kedved, csak úgy szórakozásból balhézni egyet.

-         Mindjárt otthon vagyunk – lelkesedett Alice. Esme és Rose már a teraszon állva vártak minket. Esme amikor meglátott minket azonnal elmosolyodott, még Rosalie inkább fürkésző tekintettel figyelte a két új családtagot. Nem volt velük szemben ellenséges, de túlságosan lelkes sem. Inkább közömbösnek mondanám a viselkedését. Egyszerűen nem izgatta, hogy kettővel többen lettünk hirtelen.

-         Felmegyek átöltözni – néztem Esmére, aki hirtelen rémült arcot vágott. Nem igazán értettem, hogy miért, de aztán meglátta ma gondolataiban azt, hogy mi lett a szobámból. Azonnal a garázs felé vettem az irányt, és kikerekedet szemekkel meredtem a holmimra, ami egy takaros kupacban állt a fal mellett. – Ezt meg, hogy a fenébe képzeltétek? – fordultam a jövevények felé dühösen. – Kiköltöztettek, amíg nem vagyok itthon? Normálisak vagytok?

-         Edward – szólalt meg Esme halkan.

-         Hagyd, Esme, én mondtam, hogy nem kéne kiköltöztetni őt a szobájából csak úgy, hanem meg kéne kérdezni – értett egyet velem Rose. – Én is széttépném őket, hogyha kiraktak volna a szobámból.

-         Baby, ezzel nem segítesz – lépett mellé Emmett.

-         Te… - fordultam vissza Alice felé.

-         Én láttam, hogy meg fogod engedni, és ezért is gondoltam, hogy akkor gyorsan beköltözünk, és utána berendezzük a te új szobádat is – válaszolta higgadtan a kis kobold.

-         Azt is láttad, hogy kitekerem a vékony kis nyakadat, amiért kiraktál a saját házunkban, a saját szobámból? – kérdeztem ingerülten. Mire Jasper már megint Alice előtt termett, és rám morgott.

-         Jasper, nem gondolta komolyan. Ez csak olyan testvéri civódás – nyugtatta le azonnal a gonosz kis kobold.

-         Ez nem testvéri civódás, ez egy egyirányú leszúrás. Nem volt jogod ezt tenni – csattantam fel.

-         Csak azért mertem megtenni, mert láttam, hogy úgyis megengednéd – mondta még egyszer.

-         Hogyha megkérdezel, és logikusan alátámasztod a kérést, mint, hogy ti ketten vagytok, én pedig egyedül, és ezért nektek több hely kell. Ez így viszont szimplán betolakodás az én olvasatomban – csörtettem be dühösen a garázsba.

-         Mit csinálsz, Edward? – futott utánam Esme.

-         Átöltözök – válaszoltam higgadtabban. A fogadott anyámra nem tudtam haragudni, hiszen ő senkinek sem tud nemet mondani. Ennek a kis perszónának viszont lehetett volna annyi esze, hogy megkérdez, mielőtt elfoglalja a szobámat.

-         A ruháidat inkább betettem a Carlisle-jal közös szobánkba. Csináltam neked a szekrényemben egy polcot, hogy ne itt legyen a holmid. Holnap pedig berendezzük neked az új szobád. Már elkészítettem a terveimet, hogy hogyan férnél el ugyanolyan kényelmes ott is, mint a másik szobában – magyarázkodott. – Ne haragudj rám, kérlek – szorította meg a kezem.

-         Rád nem is haragudtam, Esme – ráztam meg a fejem. – Bár nem örülök neki, hogy könnyedén kilakoltathatott a szobámból. Legalább egy kicsivel több ellenállást tanúsíthattatok volna – állapítottam meg.

-         Nagyon meggyőzően állította, hogy te is megengeded majd neki, amikor megkérdezi. A képessége miatt adtam meg magam, a látomása szerint nem leszel rá dühös. Bár ezek szerint tévedtek a megérzései – mondta Esme bűnbánóan.

-         Hogyha megkérdezett volna, ahogy az előbb is mondtam, akkor nem is lenne most semmi baj. Csak tudod nem mindegy, hogy megkérnek valamire, vagy elfoglalják azt, ami a tiéd – magyaráztam.

-         Persze, értelek – bólintott Esme. – Tudom, hogy nem vagy jó kedvedben, de azért megnézed a terveimet? Szerintem nagyon jól sikerült az új szobád tervrajza – harapott az ajkába Esme.

-         Hát persze, hogy megnézem – sóhajtottam fel. Bár már láttam a fejében, hogy tényleg fantasztikusak lettek az ötletei. – Esme, tényleg nem haragszom rád – nyomatékosítottam még egyszer benne a dolgot.

-         Tudom, drágám. Csak rossz érzés, hogy még egy napja sincsenek itt, és már nem jöttök ki egymással – szontyolodott el.

-         Ez most érzelmi zsarolás? – mosolyodtam el.

-         Tudod, hogy nem rajongok a családon belüli feszültségért – válaszolta fogadott anyám.

-         Igen, tudom, ezért is nem fogok veszekedni, hanem átadom a szobát, főleg mert az én új szobám sokkal jobb lesz, mint a régi a terveid alapján. Viszont egy-két napig azért még csak duzzogok, hogy átérezze, hogy ilyet nem tehet – suttogtam olyan halkan, hogy csak mi ketten halljuk. – Ez a minimális elégtétel, nem gondolod?

-         Normál esetben azt mondanám, hogy egy kicsit gyerekes, de a szobád elbirtoklása sem volt éppen szokványos, úgyhogy szerintem belefél a dolog – bólintott rá Esme. – Én végül is tudni fogom, hogy igazából nem is haragszol rájuk.

-         Ez jogos – biccentettem. – Akkor most tényleg átöltöznék, és le is tusolnék – fűztem még hozzá.

-         Természetesen. Én itt leszek lent a nappaliban a többiekkel. Érezd otthon magad a szobánkban. A legfelső polcra pakoltam neked, nekem az úgyis túlságosan magasan van – válaszolta kedvesen.

-         Köszönöm – nyomtam puszit a homlokára. Majd felrohantam a szobájukba és azonnal beálltam a zuhany alá. Sokáig áztattam magam a víz alatt. Azután pedig gyorsan megtörölköztem, és felvettem egy tiszta garnitúrát. Éppen végeztem az öltözködéssel, amikor kopogtatás hangja zavarta meg a teljes csendet. – Tessék – szóltam ki azonnal.

-         Bejöhetek? – dugta be az ajtón Alice a fejét.

-         Persze, gyere – néztem rá morcosan.

-         Nézd – kezdte lehajtott fejjel. – Tudom, hogy néha kicsit túlbuzgó vagyok…

-         Kicsit? – vágtam közbe felhúzott szemöldökkel.

-         Na jó, talán tényleg túlzásba estem, de tényleg úgy láttam, hogy nem fogsz ránk haragudni az átrendezés miatt.

-         Nem is haragszom, húgi – léptem oda hozzá, és szorosan megöleltem. Nem is értettem a testemnek ezt a hirtelen reakcióját, és a még gyorsabban jött érzelemváltozást. Egészen addig, amíg be nem lépett a szobába Jasper is. Alice pedig rögtön felé fordult.

-         Drágám, ez igazán nem volt szép – csóválta meg a fejét.

-         Legalább végre mindenki jól érzi magát – rántotta meg Jasper a vállát. – Egyébként sem haragszik rád, csak meg akart büntetni – fűzte még hozzá.

-         Irányítani tudod az érzelmeket? – kérdeztem döbbenten.

-         Érzem is, és irányíthatom is – biccentett Jasper.

-         Szóval, én tényleg sajnálom, hogy ekkora galibát okoztam, de nagyon örülnénk, hogyha esetleg átjönnél hozzánk beszélgetni – ajánlotta Alice reménykedve.

-         Talán egy kicsit később átnézek hozzátok – bólintottam rá. Végső soron, ha már lebuktam, akkor viseljem a következményeket. Bár már tényleg nem voltam olyan dühös, mint amikor megláttam a holmimat a garázsba halmozva.

-         Rendben, az nagyszerű lenne – csilingelte Alice. Majd kézen fogta Jaspert, és már el is tűntek a szobából. Ahol néhány pillanattal később Esme jelent meg.

-         Kedveled őket – mosolygott rám elégedetten.

-         Valóban szimpatikusak, még a kis magánakciójuk ellenére is – egyeztem bele azonnal. – Jasperről még nem tudok érdemben nyilatkozni, mivel eléggé csak Alice körül forognak a gondolatai, de a lány életvidám, kedves, cserfes. Színt visz már egy nálunk töltött órával is a mi kis világunkba. Kicsi, bosszantó és idegesítő, de mégis nagyon szeretnivalónak tűnik. Bár tényleg bosszantó, hogy azt hiszi, hogy mindig neki van igaza, pedig ez nem feltétlenül van így.

-         Majd megszokjuk a felpörgött stílusát – nevetett fel Esme. – Majdnem egy fél óra alatt megszervezte Rose és Emmett esküvőjét, amin mi már hetek óta dolgozunk. Ráadásul egészen nagyszerű ötletei vannak.

-         Ezt ki is nézem belőle – nevettem fel én is. – Azt hiszem, hogy mégis csak átnézek a szobájukba egy kicsit.

-         Menj csak – bólintott rá Esme.

Én pedig egy pillanat alatt a volt szobám előtt termettem, ahol Alice már vigyorogva várt rám a nyitott ajtóban állva. Amint megálltam előtte odébb szökkent, majd betessékelt a szobába. Azonnal elszökdécselt utánam a kanapéig, majd belehuppant Jasper ölébe, aki azonnal védelmezően köré fonta a karjait. Ha másra nem is, arra már nagyon is rájöttem Jasperrel kapcsolatban, hogy nagyon jól ismeri a klasszikus vámpír viselkedést, és az élete árán is megvédené Alice-t. A többi pedig majd szép apránként kiderül. A lényeg az, hogy a családunk újabb két taggal bővült, akik ugyanazt az életformát követik, amit mi. Az életüket majd elmesélik, hogyha Carlisle is hazaért…