Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 3. fejezet

3. fejezet




(Jane szemszöge)



Már két napja sínylődök itt a cellában ezzel az idiótával. Egyáltalán nem is értem egyetlen megmozdulását sem. Először még kötekedik velem, megaláz, kínoz, azután meg a tenyerén akar hordozni, udvariaskodik, leteríti a köpenyét, hogy ne a földön üljek, meg minden ehhez hasonló hülyeség, amivel a férfiak kísérleteznek, hogy a nők nekik adják magukat. Micsoda színjáték. Abból viszont nem eszik, hogy majd én is engedek neki, mint valamelyik kurvája élete során. Én nem vagyok olyan lány, aki egy férfi ágyába veti magát néhány kedves megnyilvánulás ürügyén. Valahogyan csak meg kéne szabadulnom tőle, hogy ne idegesítsen tovább. Miatta vagyok most én is tömlöcben, hogyha ő nincs, akkor Aro még mindig büszke lenne a legjobb testőrére, de most haragszik rám, csalódott bennem. Az egyetlen lény, aki valaha is törődött velem a bátyámon kívül, csalódott bennem. Miért történik ez velem? Már megint szétzilálják az otthonomat? Legutóbb édesanyám fordult ellenem, most pedig Aro teszi ugyanezt egy bugris miatt, csak azért, mert ő tehetségesebb nálam. Fölöslegessé váltam, újra. Nem kellek senkinek. Soha nem kellettem senkinek. Egy senki vagyok. Alec is jól elvan nélkülem már két teljes napja. Mi értelme így létezni?

- Mi a baj, Jane? Zaklatott vagy, és szomorú – csúszott hozzám közelebb Paul.

- Maradsz ahol vagy, vagy kénytelen leszek megint megkínozni – néztem rá dühösen. Nem kell, hogy kihallgassa a gondolataimat, azok az enyémek.

- Nem akarok semmi rosszat. Hogyha nem lennél ennyire távolságtartó, akkor akár még barátok is lehetnénk – próbálkozott megint.

- Aha, nincs szükségem barátokra, csak a baj van velük – mondtam határozottan.

- Mindenkinek szüksége van barátokra. Könnyebbé teszik az életed. Boldoggá tesznek és kiegyensúlyozottá, nem érzed magad egyedül, hogyha szeretnek – magyarázta lelkesen.

- Persze, mert neked olyan sok barátod van – forgattam meg a szemeimet. Bagoly mondja verébnek.

- Voltak már barátaim, száz év alatt akadt jó néhány kedves ismerős, de az idő múlik, a barátok pedig megöregednek és meghalnak, de én mindig ilyen leszek, nem öregszem tovább. Vámpír barátom pedig nem volt, így nem tudok néhány évtizednél hosszabb barátságokat fenntartani. A legjobb barátomat úgy hívták, hogy Jason. Kilencven éves volt, amikor elhagyta a földi létet. Hozzá mindig fordulhattam, hogyha bajom volt, de nem beszélgethettem vele őszintén soha, hiszen a kilétemet nem árulhattam el. Egyébként is őrültnek nézett volna, hogyha azt mondom, hogy félvér vagyok. Bár csak néhány évig maradtunk egymás közelében, utána telefonon tartottuk a kapcsolatot, így értesültem a haláláról is. Férj volt, és apa, olyan csodák tulajdonában volt, amelyekről egy magamfajta csak álmodni merhet, hiszen ahogy te is mondtad csak egy korcs vagyok, egy kívülálló, így nem sok lányt érdeklek, és nem sok ember bízik meg bennem. A vámpírok alsóbbrendűnek tartottak egész életemben, az emberek pedig veszélyesnek, legalábbis leszámítva azt a néhányat, akiket büszkén mondhatok a barátomnak még akkor is, hogyha már meghaltak, és nincsenek velem. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, hogyha csak egy pici családod van, egyetlen egy családtagod, akire számíthatsz. Megértem, hogy zárkózott vagy, de hidd el, nem te vagy az egyetlen, akinek nehéz élete volt.

- Sajnálom, én nem tudtam – hajtottam le a fejem. Ki gondolta volna, hogy voltak barátai, hiszen az emberek automatikusan elmenekülnek tőlünk. Kivéve persze Heidit, aki el tudja csábítani őket.

- Hát igen, azt hiszem, hogy nem ez az egyetlen, amit nem tudsz – nevetett fel keserűen. – Tudtad, hogy Cassie magányos és fél a palotában mászkálni, pedig ereje teljében lévő újszülött? Még mindig nem érti egy hónap után se, hogy mi történt vele, azt hiszi, hogy ez csak valami szörnyű álom. Vagy tudtad, hogy Demetri állítólag száz évig sóvárgott az anyám után? Azzal tisztában voltál, hogy Alec aggódik miattad, amiért soha nem vagy képes emberi érzelmet produkálni gyűlöleten, és dühön kívül? Van fogalmad róla, hogy Aro a lányaként szeret, amióta átváltoztatott téged, és aggódik amiatt, hogy nem érintkezel senkivel rajta és Alecen kívül? Itt élsz már időtlen idők óta, de feleannyit sem tudsz a családodról, mint amennyit én tudtam meg róluk alig egy nap alatt. Egy családhoz tartozunk, te mégsem ismersz itt szinte senkit – mondta indulatosan. – Azt gondoltam, hogy talán barátok lehetnénk, hogy normálisan viselkedhetnénk egymással, de ha nincs rá igényed, hogy legyen valaki, aki törődik veled a fivéreden, és a Mesteren kívül, akkor nem erőltetem. Bár lehet, hogy jobban járnál, hogyha levetnéd ezt a fagyos külsőt, mert látszik rajtad, hogy szeretnéd valakivel jól érezni magad. Akármennyire is szörnyű volt a múltad, és akármilyen kegyetlenül is bántak el veled, ez nem jogosít fel téged arra, hogy az örökkévalóság végéig sajnáld magad, és kizárd a külvilágot – kezdett el kiabálni. Én pedig a falhoz lapultam, és olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam. – Ne haragudj, túl durva voltam talán, de nem értelek téged. Volterra befogadott téged, és szeret, miért nem adsz esélyt neki?

- Miért adnék esélyt bárkinek is, aki nem bizonyított? Az anyám, akinek a legjobban kellett volna rám vigyázni eldobott magától, és hagyta, hogy máglyára vigyenek. Mindenki a halálunkat kívánta. Az átváltozásomkor még alig múltam el tizenhat, kamasz voltam, és élnem kellett volna még. Be vagyok zárva ebbe a még kifejletlen testbe, és örökké itt maradok. Egy több száz éves lélek, egy kislány testében. Mondd azt, hogy ez normális. Te legalább férfi vagy, mert volt lehetőséged felnőni. Minden nő már igazi nő volt, amikor átváltoztatták, de én még nem. Kinek kellene egy ilyen test, mint az enyém? A kebleim aprók, alig lehet megtalálni őket, a csípőm még nem szélesedett ki teljesen, így darázsderékról még csak álmodni sem merhetek. Sovány vagyok, nem nőies, hanem gebe, mert már egy hete alig kaptunk valamit enni a máglya előtt, gondolom, hogy ezzel is kínozzanak. Miért bíznék meg bárkiben? – keltem ki magamból én is.

Szuper, hogy kioktat, amikor fogalma sincs, hogy milyen volt az életem. Mindig azt mondják, hogy az emberi emlékeket elveszítjük, de én nem. Mindenre emlékszem, minden szörnyűségre, ami emberkoromban velem történt. A megaláztatásokra, a verésekre, a máglyára. A lángok, ahogy felcsaptak. A félelmetes forróság, ami nem hagyta, hogy lélegezzek, a fuldoklás, amikor az utolsó légvételedig harcolsz, mert élni akarsz.

- Bizalom nélkül nincs kapcsolat. Hogyan szerethetnének, hogyha egy jégcsap vagy, érzelmek nélkül. Pontosabban csupa véka alá rejtett érzelemmel. Tudja bárki is, hogy vannak érzéseid, és nem csak egy gép vagy, ami azt teszi, amit mondanak neki? Mármint rajtam kívül, természetesen, hiszen nekem rálátásom van, hogy mi zajlik benned.

- Ne turkálj az érzéseimben, és akkor nem fog fájni, amit megtudsz – fordultam a fal felé.

Ez csak valami trükk. Hé, tényleg, ez a mitugrász már két napja nem alszik. Talán mégsem igaz, hogy aludnia kell, hogyha kimerült? Lehet, hogy hazudott valahogy Arónak? Ezt ki kéne derítenem, hogy a Mester időben értesüljön egy esetleges ilyen mértékű hazugságról.

- Mondd csak, Paul, nem vagy fáradt? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem, de nem akarok aludni, mert akkor nem lenne társaságod – vigyorodott el pimaszul.

Idegesítő, de azért nem is olyan rossz. Elég jóképű. Jaj, miket gondolok, ez hülyeség, hiszen ő olyan férfias, én meg olyan kicsi vagyok. Egyébként is, túl pimasz ahhoz, hogy bármit is elérhessen nálam. Neveletlen, és kegyetlen, hiszen megszégyenített a fél Volturi előtt.

- Miattam igazán ne maradj ébren. Kifejezetten szeretem a csendet – sóhajtottam fel.

- Ez esetben még inkább ébren kéne maradnom, hogy továbbra is ilyen jól szórakozzunk – kuncogott fel.

- Komolyan ennyire vágysz a halálra? Mert ha olyan nagyon meg akarsz halni, akkor egyszerűen szegd meg a parancsokat, és Aro maga végez ki téged – ajánlottam a lehetőséget. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint kivárnia, amíg én teszem meg.

- Ne haragudj, de a lányokat jobban kedvelem, mint a férfiakat. Téged idegesíteni sokkal élvezetesebb. Tetszik, amikor bosszúsan szusszantasz, az orrodat ráncolod, és üvöltözni kezdesz velem. Büszke vagyok rá, hogy legalább én kicsalok belőled valami érzelmet. Még akkor is, hogyha csak gyűlöletet és megvetést.

- Te teljesen idióta vagy, mondták már? Miért élvezni bárki is, hogy kínzom, és hogy egy utolsó mocsoknak tartom?

- Ezek csak kamasz reakciók, Jane. Az agyad tiltakozik az ellen, hogy tetszem neked. Ez az egyik lehetőség – mondta határozottan.

- Na és mi a másik lehetőség? Ha már ilyen jól kiismertél, legalábbis azt hiszed magadról.

- A másik lehetőség az, hogy mivel még csak tizenhat éves voltál, amikor átváltoztattak, fordítva működnek az érzékeid, olyan kamaszosan. Aki tetszik, azt bántod a legjobban. Ez esetben azt hiszem, hogy én nagyon tetszem neked – vigyorodott el megint kajánul.

- Álmodik a nyomor, kiscsillag. Az ükunokám lehetnél – kuncogtam fel.

- Azta, te tudsz nevetni – kerekedtek el a szemei.

- Mindenki tud nevetni – szusszantottam fel bosszúsan. Milyen idióta kijelentés ez?

- Elméletben igen, de kíváncsi vagyok, hogy te mikor nevettél utoljára – mondta elgondolkozva. – Talán már nem is emlékszel.

- Dehogynem, én nevettem… mindjárt, már a nyelvemen van… - hebegett összevissza. – Most az előbb, az nem volt olyan régen – mondta végül.

- Értem – bólintottam rá. – Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasz.

- Miért érdekes neked, hogy én mikor nevetek? Felesleges cselekvés. Létezel, hogy a családot szolgáld, és pont. Csak ennyi a dolgom, ahogy neked is. Az már részletkérdés, hogy mindezt vigyorogva végzem-e el, mint te, vagy csak teszem a dolgomat – rántottam meg a vállam. Látszik, hogy félig ember, mindent túlkombinál.

- Hm… micsoda pozitív életfelfogás. Mindig is szerettem a boldog nőket magam körül – mondta ironikusan.

- Hát nagyon sajnálom, hogy nem felelek meg úri modorodnak, de ha jobbat akarsz, akkor keresgélj Heidi és Renata környékén. Ők még talán értékelik a humorodat.

- Mi lenne abban az izgalom? Sokkal érdekesebb olyan nőt ostromolni, aki nem omlik a karjaimba. Te különlegesen hideg vagy, úgyhogy sokkal jobban érdeklődöm irántad, mint a többi nő iránt, ez egyértelmű.

- Hát, igazán köszönöm a bókot – mondtam dühösen. Majd egy szempillantás alatt lekaptam a cipőmet a lábamról, és teljes erőmből fejbe dobtam vele. A következő pillanatban pedig már a földön feküdt eszméletlenül. – Végre egy kis nyugalom – sóhajtottam fel elégedetten.

Nem igazán aggódtam miatta, de azért miután egy órával később sem tért magához, már egy kicsit kezdtem idegessé válni. Annyira nem dobtam nagyot, hogy belehaljon. Bár miért is fájna az nekem, hogyha meghalna? Mindenesetre dobog a szíve, és lélegzik, úgyhogy biztosan nem öltem meg. Mentségemre szóljon, hogy nem is akartam. Csak már elegem volt a süket szövegéből. Vajon egy félvérben tehettem tartós károkat? Aro dühös lenne, hogyha az új kis kedvencének nagyobb baja esne.

- Hé, korcs, térj magadhoz – csúsztam közelebb hozzá. – Hahó – ráztam meg a vállait, de nem reagált. – A fenébe is Paul, ne nézz hülyének, tudom, hogy nincs semmi bajod – pofoztam fel óvatosan. – A francba, ne csináld már ezt velem. Nem eshet bajod ennyitől. Akkorát nem dobtam. Térj magadhoz, kérlek. Csak el akartalak hallgattatni egy időre, de nem örökre. Paul – kezdtem el hisztérikussá válni.

- Ne kiabálj már, nem azt akartad, hogy aludjak? Végre aludtam, erre felkeltesz – pislantott rám morcosan.

- Hogy mondod? – kérdeztem döbbenten. Aludt? Ilyen egy félvér, amikor alszik? De hát nem is akart aludni, akkor dőlt el, amikor fejbehajítottam a cipővel.

- Aludtam – emelte a kezét a fejéhez. – Tudod, a félvérek szoktak olyat. Majdnem olyan, mint az embereknél, csak én mélyebben alszom, mert csak olyankor dőlök el, hogyha teljesen kimerültem. Viszont roppant morcos leszek, hogyha nem hagynak nyugodtan pihenni ilyenkor.

- Bocsánat – húzódtam vissza a saját falamhoz.

- Mindegy, majd megpróbálok visszaaludni, de nem biztos, hogy menni fog.

- Sebaj, majd legfeljebb megint fejbe váglak egy cipővel, hogy sikerüljön – ajánlottam a lehetőséget.

- Nagyon vicces lány vagy, tudtad? – húzta el a száját.

- Miért takarod el a szemed? – kérdeztem döbbenten. – Itt nincs is világos.

- Egy ideje nem ettem emberi ételt, mivel megakadályoztad a reggelimet, ami megjegyzem, hogy jó ideje az első emberi étel lett volna a számomra – mondta halkan.

- Értem, tehát éhes vagy – bólintottam rá. – Aro biztosan küld neked valamit, hogyha szólunk nekik. Éhezésről nem volt szó, csak tömlöcről.

- Nem mondtam, hogy éhes vagyok, de hogyha nem kapom meg az emberi ételt néha, akkor vannak rajtam bizonyos elváltozások, amiket nem szeretek mutogatni – fordult el tőlem.

- Miért? Mi történik veled? – lettem kíváncsi. Ez még érdekes adat lehet a későbbi időkre.

- Semmi olyasmi, ami vonzóvá tenne – mordult fel.

- Kérlek, mutasd meg, hogy mi a baj. Talán tudok segíteni – vettem elő a kislányosabb énem. Ez be szokott válni, hogyha meg akarok puhítani valakit, és nem szeretnék kínzáshoz folyamodni. Bár ilyen ritkán van, de Paul esetében talán ez a kifizetődőbb módszer.

- Miért segítenél nekem? Egyébként nem tudsz – vetette oda, majd végérvényesen elfordult tőlem.

- Hozatok neked egy pizzát – sétáltam a rácsokhoz. – Félix – emeltem fel a hangom. – Tudom, hogy te vagy itt. Hozz egy pizzát Paulnak – mondtam ellentmondást nem tűrve.

- Kérlek, hogy egy pizzát, esetleg – hallottam meg Paul hangját mögöttem.

- Jól van – sóhajtottam fel. – Félix, hozz egy kis ennivalót neki, kér… kérlek – mondtam ki nagy nehezen. Miért kérnék bármit is, amikor parancsolni is lehet?

- Ezt most tényleg Jane mondta ki? – lépett elénk Félix kikerekedett szemekkel.

- Igen, én voltam, de siess, nem érünk rá – mondtam morcosan.

- Siess, légy szíves – morogta Paul a földön fekve.

- Félix, légy szíves gyorsan hozd az ételt, és egy kis üdítőt is – néztem rá barátságosan. Jé, én ilyet is tudok?

- Rendben, néhány perc, és már itt is vagyok – bólintott Félix, majd elviharzott.

- Látod, a dolog működik, nem parancsolsz, hanem kérsz, és bárki örömmel segít neked – vigyorodott el Paul.

- Csak azért jó pofiztam, mert szükséged van ételre valamiért, ne szokj hozzá – mordultam fel.

- Mondd csak, hogyha egy kicsit sem érdekellek, akkor hogy is van az, hogy nem akarod, hogy bajom legyen? Mióta nem mindegy neked, hogy élek, vagy halok? Amióta betettem a lábamat egyfolytában meg akartál ölni engem. Mi változott? – kérdezte kíváncsian.

- Igazából semmi, de tudom, hogy hol vannak a határaim. Hogyha Aro eddig nem hagyta, hogy megöljelek, akkor ezután sem fogja hagyni. Úgyhogy tulajdonképpen akár el is kezdhetem szoktatni magam a gondolathoz, hogy már te is a Volturi klánhoz tartozol – magyarázkodtam.

- Vagy mégis megölsz, és utána elhagyod a Volturit, mielőtt még ők bántanak téged – vetettem fel a lehetőséget.

- Nincs értelme nélkülük léteznem. Itt legalább vannak olyanok, akikhez szólhatok néhány szót – rántottam meg a vállam. – Meg aztán teljesen mindegy lenne, hiszen Demetri bárhol megtalál, úgyhogy kár is lenne menekülni.

- Mitől félsz jobban? A haláltól, vagy a magánytól? – kérdezte kíváncsian.

- A végső haláltól, hiszen eddig sem voltak barátaim, már emberi életemben sem. Mindig magányos voltam, csak a bátyám volt nekem. Azután ehhez hozzájött még a Mester, de alapjában véve magányos típus vagyok. Inkább legyek egyedül, mint ne létezzek sehogy. A tűztől pedig érthető okokból rettegek, és ha meghalnék, az megint csakis máglyán lenne lehetséges. Mindig is féltem a lángoktól, de miután azon leltem első életem végét még sokkal rosszabb lett a helyzet. Mindig is egy tölgyfa koporsót képzeltem el, amiben szép lassan visszakerülök az anyaföld részét képezve. A tűz után csak füst, és hamu marad. Éktelen bűz, és egy kiégett fűdarab tanúskodik csak arról, hogy valaha léteztél. Nincs fejfád, nincs néhány kedves szó a kőbe vésve, amit feletted helyez el a családod. Mi nem meghalunk, hanem megszűnünk létezni. Erre senki nem vágyhat.

- Szerintem a magány félelmetesebb – mondta Paul elgondolkozva. – Ha megszűnsz létezni, azt sem kell feltétlenül egyedül megtenned. Gondolj csak bele. Élsz, létezel, és amikor meghalsz, valaki megsirat téged, lesznek, akiknek majd hiányzol, és ha általuk tovább élsz, akkor mégsem leszel halott igazán. Élsz, mert szeretnek. Egy fontos részed itt hagyod. A lelked, az emléked őrzik azok, akik szeretnek téged – mondta határozottan.

- Érdekes felfogás, de nem igazán hiszem, hogy fontos az, hogy mennyien vannak körülöttem. Amikor ember voltam sokan voltak a környezetemben, de mind csak úgy emlékeztek volna rám, mint boszorkányra, sátánfajzatra, démonra. Még az anyám is ezt hitte rólam. Akkor így vámpírként miért lennék jobb, mint emberként voltam? – kérdeztem halkan. Mitől lenne most más az életfelfogás, mint akkor volt.

- Talán azért, hogy bebizonyítsd a világnak, és magadnak is, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek gondoltak téged. Nem vagy szörny, démon, boszorkány. Egy áldozat voltál csupán – mondta határozottan.

- Mert az jobb lenne, hogyha mély depresszióban rohangálnék a palotában és előadnám a meg nem értett lány tragédiáját minden áldott nap? Mi értelme lenne? Soha nem voltam egy kényeskedő barbie, és nem most fogom elkezdeni. Sajnálom, hogy neked nem tetszik, hogy talpra álltam, de el kell fogadnod – kezdtem el dühös lenni.

- Talpra álltál, na persze. Az, hogy nem hisztizel, még nem jelenti azt, hogy minden rendben van veled lelkileg. Sőt, érzem az érzéseidet, és a nap huszonnégy órájában segítségért kiáltasz, hogy valaki rángasson ki ebből a befagyott állapotból, amibe kerültél. Ez nem te vagy, ez csak egy maszk, amit felvettél azért, hogy megvédd magad. Szeretted az édesanyádat, és nagyot csalódtál benne, ezért inkább nem vagy hajlandó még egyszer gyengéd érzelmeket táplálni senki irányába, mert attól félsz, hogy megint hátat fordítanak neked.

- Felcsaptál pszichológusnak? Hagyd a süket dumát, és inkább állj talpra te magad. Nem ettél egy ideje emberi ételt, ezért most nem mersz a szemembe nézni, mert valami elváltozásod van ettől. Ki a gyáva? Kinek vannak problémái? Te saját magadtól félsz, én pedig a körülöttem lévőktől, még mindig én jártam jobban – mondtam ingerülten. Nem szeretem, hogyha analizálnak.

- Akarod tudni, hogy mi történt velem? Hát nézd – villantotta rám a szemeit. Élénkvörösen izzottak, pedig egyébként normális emberi szemei szoktak lenni. Az arcbőre pedig kifehéredett, de olyan szinten, hogy még én sem vagyok annyira falfehér. – Elégedett vagy? Most úgy nézek ki, mint egy utolsó őrült. Nem félek magamtól, hanem mindenki más fél tőlem. Még a saját anyám is megijedt, amikor először ez történt a testemmel. Láttad, hogy mi történik velem. Most pedig elgondolkozhatsz a saját problémáidon, és békén hagyhatsz engem.

- Nem vagy egy egyszerű lélek – húztam el a számat. Egyszer még kedves hozzám, és segíteni próbál valamin, amit nem kéne bolygatni, de ha őt analizálják, akkor meg felkapja a vizet.

- Pf… bagoly mondja verébnek – forgatta meg a szemeit. – Tudod… - kezdett bele valamibe, de közbevágtak.

- Itt a kaja – szakította meg Félix a gondolatmenetet.

- Köszi – vágtuk rá egyszerre Paullal.

- Huh, már előbb is szólhattatok volna, hogyha ennyire éhes vagy. Ilyen nagy hálát még létem során nem kaptam egy doboz pizzáért, és egy üveg kóláért. Bár az én időmben még nem is volt ilyen fekete lötty. Ez egyébként normális? Mármint, hogy ilyen színe van? Leragadtam a limonádénál még emberkoromban – érdeklődött Félix kíváncsian. Hm… tulajdonképpen jó kérdés. Én sem ismertem a kólát, hiszen az én időmben sem volt.

- A limonádé sem rossz, de ez édes, mámorítóan édes, és a félvérek odavannak az édes dolgokért. Mindegy, hogy mi az, csak undorítóan, émelyítően édes legyen. Vagy pizza – nyalta meg a szája szélét, ahogy felbontotta a dobozt. – Megkérdezném, hogy kértek-e belőle, de attól tartok, hogy tudom a választ – mondta mosolyogva. Majd nekiesett az ételnek. Néhány perc alatt eltüntette az egész pizzát, majd két hajtásra megitta a kólát is. – Huh, tényleg, köszi. Ez már nagyon kellett – dőlt el a padlón elégedetten.

- Nincs mit, haver. Bírlak, úgyhogy, ha kell valami, akkor csak kiáltsatok – mondta, majd eltűnt a folyosó vége felé.

Amint elment újra Paul felé fordultam, aki immár megint normálisan nézett ki. Mármint, eddig is normálisan nézett ki, csak olyan vámpírosan volt hagyományos, most pedig emberien. Vajon melyik a jobb? A vörös szemek valahogy nem illettek hozzá.

- Jobban vagy? – kérdeztem kíváncsian néhány perc után.

- Igen, határozottan. Néhány hét után hiányozni kezd az emberi étel – nézett rám komolyan.

- Gyengébb is leszel nélküle? – érdeklődtem.

- Nem, sőt, még erősebb, de nem szeretek úgy kinézni. Nincs bajom a fajtám vámpír felével, de olyan furcsa úgy látni magamat. Az nem egészen én vagyok. Ilyen szeretek lenni. Megtanultam már egy évszázad alatt, hogy szeressem ezt a fajta kettősséget. Vámpír és ember. A tápláléklánc alja és teteje bennem egyesült. Ez csak jelent valamit, nem igaz?

- Érdekes félreértés, ez mindenképpen igaz – bólintottam rá.

Így még sosem gondoltam az emberek és vámpírok kapcsolatára. Na jó, ez nem igaz, eddig is csak tápláléknak tartottam őket, de a keveredés gondolata valójában tényleg különös. Két faj egyesül, és egy hibrid születik belőle. Hogyha a vámpír férfiak képesek teremteni, akkor a nők miért nem? Ez nem igazság. Nem elég, hogy csak egy kislány maradtam, de ráadásul még esélyem sincs, hogy gyermekem lehessen. Bár mit kezdenék egy saját gyerekkel, amikor még magam is csak gyerek voltam, amikor meghaltam.

- Hm… félreértés, na ezt sem hallottam még tőled a fajtámra. Legalább már nem korcs, vagy mocskos félvér, vagy valami ilyesmi – mondta elégedetten. – Legalább elértem valamit két nap alatt, ha nem is sokat. Még a végén tűrhető lesz a kapcsolatunk.

- Azért ne reménykedj nagyon, Paul – mondtam vigyorogva. Egész jó vele kötözködni. Eddig még soha nem csináltam ilyesmit senkivel, de kezdem élvezni a helyzetet. Jópofa dolog úgy csipkedni a másikat, hogy nem is kínzom, mégis célba találok a szavaimmal. Lehet, hogy mégsem lesz olyan szörnyű az elkövetkező néhány nap, mint hittem.

Egy lány, aki mert szeretni, különkiadás (Paul és Jane története)

Sziasztok! Ez a kis szösszenet közkívánatra kerül publikálásra. Valószínűleg olyan kb. 10 fejis kisregény lesz. Ez az első feji, pontosabban duplafeji, amit Evcu kért, ezért neki is ajánlanám. Elnézést a késésért, tudom, hogy sokáig tartott megírnom, de nagyon remélem, hogy tetszeni fog :) Puszi

(Paul szemszöge)



Még csak egy napja vagyunk Volterrában, és azt kell, hogy mondjam, meg tudnám szokni. A többi vámpír nagy része elfogad engem és anyát olyannak, amilyenek vagyunk, a másik fele pedig hogyha nem is kedvel, de legalább fél tőlünk, mivel anya demonstrálta az erejét tegnap néhányszor. Aki csak hozzám akart érni kapott valami érdekes kis feladatot, ami miatt utána mindenki rajta nevetett. Így az a néhány vámpír, aki rossz szemmel nézett engem, most már inkább beletörődik a helyzetbe. Kivéve azt az idegesítő kis „ki, ha én nem” Jane-t. Még egy ilyen perszónát nem hordott a hátán a föld. Komolyan, felsőbbrendűnek érzi magát, és a világ talán legnagyobb talpnyalója. Szerintem, ha Aro azt mondaná neki, hogy akkor most tépje szét és égesse el magát, akkor valahogy azt is kivitelezné, hogy boldoggá tegye a „Mesterét”. Micsoda középkori hierarchia. Miért lenne fontosabb ő, mint bárki más? Azért, mert idősebb, vagy mert sikerült maga köré gyűjtenie a vámpír kuriózumokat? Nélkülük nem sokra menne a csávó. Na mindegy. Mindenesetre a nonstop pizza szolgálat, és a hatalmas szoba nagyon is tetszik. Még soha nem éltem házban, amikor egyszer ágyban aludtam az is csak azért volt, mert anyával kiirtottunk szomjúságunkban egy bűntanyát, és mivel késő volt úgy gondoltuk, hogy akár maradhatnánk is éjszakára. Elvégre nekem aludnom is kell. Lehet, hogy ezt a vámpírok gyengeségnek tartják, hiszen nem vagyok állandóan elérhető állapotban, de szerintem határozottan jó dolog a szunyókálás. Szeretek álmodni, szeretek aludni. Egészen máshogy látja az ember, vagy félvér a dolgokat miután kipihente az előző napot. Igaz a mondás, hogy aludj rá egyet. Az nekem mindig segít, hogyha valami bajom van. Lényeg a lényeg, én teljesen elégedett vagyok ezzel az egész új helyzettel, leszámítva, hogy anya azzal töltötte az éjszakát, aki elhagyta. Tudom, hogy még mindig nagyon szerelmes, de hogyha ez az aljas disznó még egyszer képes lesz megbántani, akkor nem érdekel, hogy az apám, és elintézem a dolgot egyszer, s mindenkorra. Nem érdekel, hogy bárki is neheztelni fog rám ezért. Bár Arónak szerintem tök mindegy, mivel már átvettem Demetri képességét, ahogy sok másik vámpírét is, aki itt héderel Volterrában.

- Itt a kajád, te kis senki – szakított ki a gondolataimból Jane dühös hangja. – Ha még egyszer szórakozni mersz velem, akkor addig kínozlak, amíg ki nem leheled azt a nyavalyás kis lelkedet, már ha van neked olyan.

- Köszi, édes, én is szeretlek – vigyorogtam rá Jane-re. Hát igen, sikerült elintéztem még tegnap éjjel Arónál, hogy Jane hozza a reggelimet a szobámba. Annyira vicces fejeket vág, amikor nekem kell tennie valamit. Már tegnap is személyes sértésnek vette, hogy körbe kellett vezetnie engem és anyát a kastélyon.

- Ne húzz fel még jobban te mocskos kis korcs – sziszegte a fogai között.

- Hol van a modorod? – vontam fel a szemöldököm. – A Mester nem fog örülni, hogyha panaszkodni fogok rád. Gondolj csak bele, hogyha visszajátszom neki ezt a kis jelenetet – fenyegetőztem.

Fel akartam húzni, mert ha használja a képességét, akkor könnyebben lemásolom, és utána már ugyanabban a súlycsoportban leszünk. Majd én móresre tanítom ezt a kis hárpiát. Egyébként elég csini is, úgyhogy jó lesz vele játszani, kellemes látvány, így szívesen látom, ráadásul pontosan olyan, mint egy igazi musztáng. Be kell törni, meg kell zabolázni, és a világ legtökéletesebb kancája lesz belőle. Ráadásul imádom felhúzni a másik nem képviselőit. Mindig is ínyemre volt egy kis játék, bosszúból, amiért nem kellettem senkinek sem. Mennyi reménytelen udvarlás. Minden nő visszautasított, mert vagy túl jónak érzett magához, vagy túl gyengének. Ki érti a nőket egyáltalán?

- Ha már úgyis mindegy, akkor akár szórakozhatok is egy kicsit – mosolygott rám gonoszan. A következő pillanatban pedig már kínok között vonaglottam az ágyamon. – Na, most legyen nagy a szád, te mocskos félvér. Genetikai tévedés vagy, egy mutáns, aki nem illik se a mi, sem pedig az emberek világába. Már akkor meg kellett volna halnod, amikor megfogantál azon a bűnös éjszakán, amit a szajha anyáddal töltött az egyik testőrünk. Hogyha Sam nem Demetri énekese, akkor csak keresztülment volna rajta, és onnantól kezdve nem is érdekli sem ő, sem pedig te. Csak egy szerencsétlen tévedés következménye vagy – mondta dühösen, miközben még mindig kínzott.

Nekem pedig végre sikerült átvennem a képességét, úgyhogy nagy nehezen ránéztem, és elmosolyodtam. Néhány pillanattal később már a földön vonaglott a fájdalomtól, az én kínjaim pedig megszűntek. Kétségbeesetten sikoltozott, és próbált kicsúszni a szobámból, de nem igazán sikerült neki. Szerintem ezt a nőt még soha senki nem látta gyámoltalannak, de most csak egy bajbajutott, ártatlan kislánynak tűnt. Nem pedig egy félelmetes Volturi testőrnek.

- Állj, elég… - sikoltozta két rándulás között. Miközben az egész testőrség a szobánkba gyűlt.

- Azonnal hagyjátok abba – csattant fel Félix. Engem viszont ez a legkevésbé sem érdekelt. Ideje, hogy Jane tiszteletet tanuljon.

- Na jó, ennek vége, most és mindenkorra – lépett elő Alec is. Majd elsötétült előttem minden, és Jane is elhalkult. – Ha még egyszer csak egy kósza tekintettel is bántod a húgomat, akkor életed végéig vakon, és süketen fogsz létezni, úgy hogy még a szagokat sem fogod érezni. Elég világos voltam? – csattant fel Alec.

- Igen – morogtam az orrom alatt.

- Te nyavalyás, rohadt kis senki – láttam meg Jane-t magam előtt, miután visszatért a látásom. Viszont hirtelen megállt. – Alec, azonnal add vissza az érzékeimet – mondta ingerülten.

- Amit Paulnak mondtam az rád is vonatkozik – válaszolta higgadtan.

- Hogy mi? Te az én testvérem vagy, miért nem állsz mellettem? – kérdezte „Törpilla” dühösen.

- Azért, mert van egy felsőbb akarat, ami többet számít mindennél. Te a húgom vagy, de a Mester parancsa felülírja a hozzád fűződő családi köteléket. Aro azt parancsolta, hogy a félvérnek egyetlen haja szála sem görbülhet, úgyhogy fogd vissza magad, vagy nekem kell téged leállítanom. Most ez a feladatom – mondta még mindig higgadtan.

- A francba – morgolódott Jane. – Rendben, próbálom türtőztetni magam, bár nem lesz könnyű – hagyta el egy mélyről jövő morgás a torkát. - Még, hogy egy genetikai zsákutca a Volturihoz tartozzon. Egy gyenge kis senki.

- Jane – csattant fel Alec.

- Nyugi van, lehet, hogy fizikailag nem bánthatom, de az érzelmeim szóbeli kifejezése még mindig nem tilos. Engedj el, Alec, nem fogom bántani, esküszöm.

- Jól van, legyen úgy – bólintott rá a fivére, majd visszaadta az érzékeit.

Mh… egész jó kis képesség. Naná, hogy lemásoltam. Hasznomra lesz még. Például most is. Alec egy pillanat alatt elvesztette minden érzékét. Egy gyors mozdulattal lelöktem az ágyra, majd újra Jane felé fordultam.

- Na mi van kis talpnyaló, már nem vagy olyan vagány csaj, mint amilyennek mutatod magad? Ha valamit parancsba adnak, akkor rögtön megfutamodunk? – kérdeztem elégedett vigyorral az arcomon.

- Azért, mert most nem öltelek meg, nem jelenti azt, hogy biztonságban vagy – morogta.

Én pedig elengedtem Alecet. Azt hiszem, hogy ma már eleget játszottam az új családom idegeivel. Tényleg kéne ide egy kis orgia, mert elképesztően karót nyeltek és uncsik. Oh, Mester, hamuzz a számba. Mi a fenét esznek Arón ennyire? Jó, persze, itt ő a góré, de akkor is csak egy vámpír. Miután végre kimentek a szobámból azonnal elkezdtem a „hogyan törjük be Volterra vadlovát” elnevezésű tervet. Valószínűleg csak azért tartja magát ennyire elképesztőnek, mert a vámpírok félnek tőle. Először egy kicsit megtépázzuk a hatalmát, utána jöhet a zaklatás, és kegyelemdöfésként egy kis barátkozás. Mire végzek vele a tenyeremből fog enni. Még, hogy én genetikai zsákutca, korcs, és minden ehhez hasonló? Na, majd megtudják, hogy mire képes Paul, a félvér. Elkezdődhetnek a Volturi ellen intézet humoros megnyilvánulásaim. Amik természetesen mindig Jane ellen fognak irányulni. Sajnos szegény rosszkor van rossz helyen. Az első utam Jane szobájához vezetett, ahol tönkretettem a zárat az acél ajtón. Így tuti, hogy nem tud bejutni a szobájába. Ez mókás lesz. Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen ehhez hasonló hülyeségeket művelni.

- Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte anya mosolyogva, amikor meglátott Jane szobája előtt. – Csak nem érdekel a kis hárpia?

- Hát, ami azt illeti, én csak erre jártam. Ismerkedek az új környezettel – magyarázkodtam. Csak ki ne szúrja a blöfföt.

- Értem, én is felfedezőtúrára indultam. Ha lenne kedved, akkor apád is mindjárt csatlakozik, hogy mindent megmutasson – magyarázta lelkesen.

- Uh, köszi, inkább kihagyom – fintorodtam el.

- Édesem, Demetri nem akart rosszat azzal, hogy elhagyott engem, sőt a javamat akarta, nem tudta, hogy létezel. Kérlek, próbálj meg legalább szóba állni vele – simogatta meg az arcomat.

- Jól van, a kedvedért – morogtam magam elé. Anya előbb vagy utóbb úgyis levesz a lábamról, és igent mondok neki mindenre. Túlságosan is aranyos, és imádnivaló ahhoz, hogy ellent mondjak neki.

- Köszönöm, akkor este találkozunk. Hacsak nem gondolod meg magad – ajánlotta fel újra.

- Nem köszi, inkább egyedül mennék – vágtam rá azonnal.

- Rendben, adok neked időt, kicsim – mondta beletörődően.

- Köszi, anya – sóhajtottam fel hálásan. Ha akarna befolyásolhatna is, de hála az égnek soha nem jutott még eszébe ilyesmi.

- Nincs mit, drágám. Egyébként jól vagy? Úgy hallottam, hogy reggel megint összezörrentél ezzel a kis döggel. Segítsek elintézni a dolgot?

- Nem, köszi, ura vagyok a helyzetnek – mondtam vigyorogva.

- Értem, akkor én megyek is, de ha szükséged van rám, csak szólj – mondta komolyan.

- Úgy lesz, ígérem – bólintottam rá. Ezután pedig anya elindult, hogy találkozzon a leendő férjével.

Miután anya eltűnt a lépcsőn, és is úgy határoztam, hogy ideje lelépni a környékről, mivel a kis stöpszli bármikor ideérhet a szobájához. Jobban járok, hogyha nem talál itt. Elégedetten vonultam vissza a szobámba, és heveredtem le az ágyamra, majd vártam a dühödt sikítást, ami nem is váratott magára sokáig. Jane néhány perccel később kiabálni kezdett.

- Ki volt az a mocskos, nyavalyás, félkegyelmű, aki ezt tette az ajtómmal. Bárki is volt ez lesz az utolsó cselekedete az életben. Az a nyavalyás, utolsó, szemétláda. Majd adok én neked. Parancs ide vagy oda, ezt nem fogom hagyni. Most azonnal elintézem egyszer, s mindenkorra. Kicakkozom azt az undorítóan meleg bőrét, meg a csinos kis pofiját – rontott be a szobámba ingerülten.

- Kopogásról nem hallottál? – néztem rá ártatlanul.

- Neked többé nem lesz szükséged udvariaskodásra – rugaszkodott el az ajtótól, majd rám vetette magát. – Soha többet nem fogsz semmihez sem hozzáérni Volterrában, és egy életre befogom azt az állandóan járó pofádat is – lódult meg fogaival a nyakam felé. Én viszont egy gyors mozdulattal magam alá gyűrtem, és lefogtam a karjait a feje fölött. – Eressz el, te undorító féreg – morgott rám. – Addig, amíg szépen mondom – fűzte még hozzá.

- Bocs, de nekem tetszik egy a póz – kacsintottam rá nevetve.

A karjai a feje fölé voltak szorítva, míg a lábait nem tudta összehúzni a combjaimtól, úgyhogy igencsak kényelmes helyekre kerültek bizonyos testrészeim. Miért ne érezhetném egy kicsit jól magam?

- Nekem viszont egyáltalán nem – mondta. Majd a következő pillanatban felordítottam fájdalmamban. Én viszont pontosan ugyanakkor bocsátottam rá Jane-re a saját képességét, úgyhogy ő is sikoltozva vonaglott alattam. Majd hirtelen ötlettől vezérelve változtattam az érzelmi tölteten, és nem sokkal később Jane kéjesen felnyögött, és a csípője felvett egy izgató ritmust. Na ugye, nem muszáj kínoznom, lehetek jó is hozzá. A nyögéseit élvezetesebb hallgatni. – Hagyd abba – nyögte. – Azonnal engedj el. Nem érted? – sikoltozott alattam.

- Mi a fene folyik itt? Még a trónteremben is hallani titeket. Már összeszaladt az egész kastély – lépett be Félix az ajtómon. – Oh, így már mindjárt más. Hát, izé, folytassátok. Majd megmondom, hogy csak jól érzitek magatokat éppen. Csak mi már azt hittük, hogy éppen széttépitek egymást. Illetve a Mester azt hitte, hogy Jane meg fog ölni.

- Fogd be, Félix – nyögött fel Jane.

- Jól van, bocsi, Jane. Már itt sem vagyok, hagyom, hogy élvezd a társaságot.

- A picsába, szedd már le rólam ezt a kis senkit – csattant fel két remegéshullám között.

Elég vicces, hogy még most is képes valakit szidni, pedig már közel jár a csúcshoz. Ez tök nagy poén, kipróbálhatnám rajta ezt a fajta érzelemhullámot a trónteremben. Vagy valahol, ahol nagy tömeg van. Igen, ez jó, határozottan jó. Jane, amint a nagy hármas előtt vonaglik a kéjtől.

- Attól tartok, hogy kezdem elveszíteni a fonalat. Nem úgy nézel ki, mint akinek rossz a helyzet. Bár még minden ruha rajtatok van, így nehezebb lesz szexelni, de ti tudjátok. Bár gyorsan le lehet tépni a zavaró tényezőket, úgyhogy tulajdonképpen. Nem tudom, hogy mit csinálsz Paul, de adhatnál tanácsokat, hogyha Jane-t már ruhástól ebbe az állapotba jutattad.

- Ne süketelj te barom, szedd le rólam ezt a korcsot – sikoltott fel Jane.

Majd a teste elernyedt alattam, és behunyt szemmel feküdt az ágyon immáron nem tiltakozva. Na ugye, jó vagyok, pedig még hozzá sem értem. Mit tesz majd, hogyha meg is érintem közben. Mi? Ha meg is érintem? Jesszus, bűnös gondolatok, ez már túlzás. Ezt a nőt? Még, hogy ő meg én? Pfuj!

- Ne is foglalkozz vele, kicsit ideges – legyintettem Félixnek. Aki elnevette magát, majd távozott.

- Eressz el, te szemétláda – morgott Jane továbbra is. Viszont már annyi előnyöm volt, hogy nem merte megint bevetni ellenem a képességét.

- Oh, annak is eljön az ideje, kiscsillag. Csupán demonstráltam, hogy ilyesmi bármikor megtörténhet, hogyha bántani próbálsz. Megölni ugyan nem ölhetlek meg, mert azzal tönkretenném az édesanyám boldogságát, de pokollá változtathatom a szánalmas kis életedet. Úgyhogy alaposan gondold át minden lépésedet, ha velem packázol – mondtam ingerülten.

Csak nem képzeli, hogy bárki előtt is meghunyászkodom. Pláne nem egy ilyen kis csitri előtt. Hány éves volt mielőtt átváltozott, tizenkettő? Attól még, hogy valakinek nagy az ereje nem kell, hogy nagy hatalmat is akarjon. Én sosem vágytam semmi másra, csakis arra, hogy a szeretteim boldogok legyenek. Illetve szerettem, mert nekem csak anya van, senki más.

- Még korántsem végeztem veled, te mutáns – lépett elém. Majd egy hirtelen mozdulattal pofon vágott. Ezt viszont olyan erővel tette, hogy még a fal egy részét is kivittem. – Ez még csak a játék kezdete. Hogyha egyetlen egy piszkos mozdulatot teszel felém, akkor búcsút mondhatsz az alibidnek, amiért most még férfinak nevezed magad. Elég világosan fogalmaztam? Csúnyán nézne ki a legféltettebb kincsed egy diótörőben.

- Bocs, hogy megint zavarlak, de a Mester látni akar titeket – dugta be a fejét Félix ismét.

- Szólít a kötelesség, a fenébe, ezt kénytelenek leszünk később befejezni, angyalbögyörőm – rántottam magamhoz a derekánál fogva.

- Vedd le rólam a piszkos mancsodat – csavarta ki a kezem. Mire fájdalmas szisszenés hagyta el a számat. – Ha még egy ujjal is akár hozzám nyúlsz, akkor az volt életed utolsó cselekedete, úgyhogy fontold meg, hogy mit akarsz tenni. Nyugodtan köss még belém, hogyha búcsút akarsz mondani valamelyik testrészednek, vagy optimális esetben az életednek.

- Hát sajátosan gondoltad a közénk való beilleszkedést, haver. A legkevésbé sem jó Jane-t felhúzni már egy nap után, bár határozottan úgy tűnik, hogy neked a képességed sem lehet akadály, mert a kis Milady egyáltalán nem tudott tiltakozni ellened. Még a végén lesz valaki, aki nem retteg tőle – kuncogott fel.

- Rajtad még fog a képességem, kellőképpen – vigyorodott el Jane.

Egy pillanattal később pedig Félix kínok között a földre zuhant. Én azonnal rá koncentráltam, és igyekeztem minden erőmmel átváltoztatni ezt a kínt valami sokkal jobbá. Néhány pillanattal később Félix elernyedt, és boldog mosolyra húzta a száját.

- Na jó, utoljára mondtam el az előbb, hogy ne avatkozz az én ügyeimbe. Semmi jogod, hogy Volterrában legyél, te nyavalyás féreg – kevert le még egy hatalmas pofont.

- Mi folyik itt? – lépett be Aro kissé ingerülten. – A trónterembe hívattalak titeket, erre nekem kell idejönnöm. Magyarázat, Jane? – nyújtotta Aro a kis perszóna felé a kezét. Ő pedig engedelmesen megfogta azt.

- Értem – bólintott rá Aro. – Ez esetben azt hiszem, hogy nincs más megoldás, minthogy mindkettőtök megkapja a maga büntetését. Közös cella az alagsorban az esküvőig, vagy ameddig nem tanultok meg egymás mellett élni – csattant a kemény ítélet.

- Mester, én… - kezdett bele Jane, de Aro csak leintette.

- Ideje, kedvesem, hogy megtanulj együtt élni azzal, hogy vannak dolgok, amikre nincs befolyásod. A Volturi tagok klánba fogadása is ilyen. Paul már közénk tartozik, ezért pontosan ugyanolyan egyenértékű veled, mint a többiek. Nem te döntöd el, hogy ki tartozik a családhoz, és ki nem – mondta határozottan, majd felém fordult. – Ami pedig téged illet Paul, kedvellek, de nem zaklathatod a legjobb testőrömet sem szexuálisan, sem pedig sehogyan. Addig a cellában maradtok, ameddig nem tanultok meg egymás mellett békében élni. Félix? Alec? Lennétek szívesek?

- Mester – lépett elő a két említett.

- Vigyétek őket a nyugati cellákba, a lehető legmesszebb a trónteremtől. Ott már nem fogjuk őket hallani – adta ki a parancsot.

- Mester, kérem… – lépett Aro elé anyám. Aki láthatóan semmit nem értett az egészből. Hát igen, lemaradt egy-két dologról.

- Döntöttem gyermekem. Sajnálom, de ez nem mehet így tovább – fogta meg Aro anya kezét. Akit Demetri azonnal szorosan magához vont.

- Majd meglátjuk – sötétült el anya tekintete, de megállítottam. Hogyha ő is engedetlen lesz, akkor kitilthatnak minket innen, és örökké boldogtalan lesz miattam.

- Anya, kérlek – néztem rá könyörgőn. – A Mesternek igaza van – nyögtem ki a szavakat. Bár nem igazán állt rá a szám, hogy ilyesmit mondjak bárkinek is. Még, hogy Mester? Na mindegy, most így érhetem el a céljaimat, hogy az édesanyám boldog legyen. – Hamarosan találkozunk újra itt – nyomtam puszit az arcára.

Majd hagytam, hogy Félix és Alec elvezessenek engem Jane-nel együtt. Mikor a cellához értünk Félix együtt érzően nézett rám, míg Alec sajnálattal ölelte magához testvérét.

- Csak néhány nap, addig próbáld meg nem megölni, lehet, hogy megérdemelné, de emlékezz rá, hogy nem teheted – mondta Alec komolyan a húgának.

- Majd igyekszem, de azt nem garantálom, hogy nem adok neki egy kicsit – morgott Jane bátyja vállába. Huh, emberi érzelem, ilyet sem láttam még itt Volterrában. Ha nem is mutatják ki, azért kötődnek egymáshoz. Még a végén képes leszek egy cseppnyi megértésre velük kapcsolatban.

- Vigyázz magadra, húgom – mondta Alec.

Majd Jane behátrált a tömlöcbe, én pedig készségesen követtem. Ha nem megyek magamtól, akkor Félix besegít a cellába, úgyhogy inkább önként foglaltam el a büntetésem helyszínét. Nem volt sok kedvem eljátszani itt a tömlöcbe vetett rosszfiút, de kibírom ezt a néhány napot, hogy itt maradhassunk.

- Ez is miattad van, te nyavalyás félvér – ült le a cella egyik sarkába. – Ne merészelj a közelembe jönni.

- Ne aggódj, nem is terveztem, te kis vipera. Mi lenne, hogyha megpróbálnál normálisan viselkedni a családoddal? Még a végén kedvelnének is téged – vágtam a fejéhez. Jane gyönyörű lány, de olyan érzéketlen, mint egy darab fa, talán túl fiatalon esett áldozatul a Volturinak, és így esélye sem volt kinőni a gyermeki kegyetlenséget. Nem lehetett több, mint tizenhat éves, amikor átesett az átváltozáson.

- Nincs szükségem rá, hogy bárki is kedveljen. Mi az a szeretet? Mi az, hogy család? A Mester szeret, mert képes vagyok teljesíteni a kötelességemet. Ennyi éppen elég. A bátyám szeret, mert együtt éltünk át mindent életünkben. Másra nincs szükségem – mondta komolyan. – Egyébként pedig fogd be, jó lenne csendben és nyugalomban eltölteni az időt, amíg össze vagyunk zárva.

- Nem akarsz beszélni róla? – kérdeztem kíváncsian. Valami a múltjában lehet, ami ilyenné tette. Talán látta, amint megölték a családját. Lehet, hogy ő is egy turistakörúton végezte a szüleivel, és a testvérével, mikor táplálkozott a Volturi?

- Nincs miről beszélni – fordult be a fal felé.

- Egyszerűbb lenne, hogyha magadtól tennéd – ajánlottam fel a lehetőséget.

- Semmi közöd a múltamhoz, a jelenemhez, és a jövőmhöz sem. Felfogtad? – kérdezte dühösen. – Most pedig fogd be a szádat, mert nem fog érdekelni, hogyha megölnek engem is, akkor is végzek veled. Nem fogok egy fedél alatt élni egy kívülállóval.

- Kívülálló? Valami azt súgja, hogy valaha te is az voltál – mondtam nyugodtan.

- Miért lettem volna az… - csuklott el a hangja.

- Azért, mert mindent, és mindenkit próbálsz elüldözni magad mellől, nem bízol senkiben a Mesteren, és a bátyádon kívül, ennek pedig oka van – mondtam higgadtan.

- Mintha már említettem volna, hogy nem akarok veled beszélgetni. Hagyj békén, légy szíves – húzta a fejére a csuklyáját.

- Jobb lenne neked, hogyha beszélnél róla, talán akkor képes lennél érzelmeket is produkálni – mondtam határozottan. Talán, hogyha elmondja, hogy mi a baja, akkor megtörik a jég a család irányába.

- Utoljára mondom, hogy hagyj békén – üvöltötte a képembe.

Egy szempillantás alatt előttem termett, és kis híján kitörte velem az egyik falat. Azonnal elkaptam a csuklóit, és a földre tepertem, majd használni kezdtem rajta Aro képességét. Nem is telt sok időbe, amíg eljutottunk odáig, amire kíváncsi voltam.



„Egy régebbi korban találtam magam. A kicsi Jane, és Alec a kertben játszott, de mindenki sötét tekintetekkel méregette őket. Mintha szörnyek lennének, akiktől meg kéne szabadulni. Csak egy fehér anyag takarta a vékony testüket. Olyan, mint amilyenben a bűnözőket, és boszorkányokat vetették máglyára. Ez akkoriban semmi jót nem jelenthetett.

- Mami – szaladt oda Jane egy nőhöz. – Ezt neked csináltam – nyújtott felé egy csokrot. A nő elvette tőle, és halványan rámosolygott, de nem ért hozzá.

- Köszönöm, kicsikém – mondta.

Mire Jane visszaszaladt a testvéréhez, és tovább játszott. Néhány perccel később férfiak, és nők is berontottak a kis kertbe, majd elkapták a halálra rémült gyerekeket. Jane és Alec kapálózott, rugdalózott, de nem tudtak kiszabadulni. A rémült tekintetük egy életre az elmémbe égett. Azok a könnyes szemek, és reszkető testek. Néhány pillanattal később már egy máglyához kötözték a reszkető gyerekeket.

- Mami, segíts – sírta el magát Jane. – Nem vagyunk rosszak, jók leszünk, segíts, hogy jók legyünk – könyörgött, de az anyja csak nézte könnyes szemekkel, ahogy a máglya meggyullad az apró testek alatt. Majd amikor Jane felsikoltott elfordította a tekintetét.

- Ne, nem akarok meghalni, nem akarunk meghalni, képes vagyok normális lenni, és a bátyám is, nem vagyok démon, nem vagyunk démonok, könyörgöm – sírt továbbra is. Viszont senki sem hallgatta meg a kislányt. A következő pillanatban vámpírok hada jelent meg a máglya körül, és minden vámpír elkapott egy-egy embert. Néhányan pedig gyors mozdulatokkal eloltották a máglyát, de Jane és Alec már eszméletlenül csüngtek a tűz közepén. A füst már megmérgezte őket, nem bírta tovább a tüdejük a kínt, és a forróságot, amit át kellett élniük. Az arcuk tele volt hamuval, a szőke fürtök ezüstösnek hatottak a sok ráhullott kosztól, de még életben voltak. Ha alig is, még éltek.

- Nem lesz semmi baj – suttogta Aro Jane fülébe. Majd beleharapott a vékony kis nyakba. – Még várni akartam ezzel, de nincs időnk, nemsokára már közénk fogsz tartozni a testvéreddel együtt – engedte el Aro a remegő testet, ami egy pillanattal később vonaglani kezdett a fájdalomtól.

Háromnapnyi iszonyatos fájdalom és kín után az újszülött Jane felébredt, és rettegve nyitotta ki a szemét.

- Bátyám? – csilingelte halkan. – Itt vagy velem? – kezdett el remegni. Majd hirtelen felpattant, és egészen a falhoz simult. – Alec? – nézett körbe ismét rémülten.

- Itt vagyok – ült fel hirtelen a szoba másik végében a bátyja.

- Alec – rohant oda hozzá Jane, és a karjaiba vetette magát. - Hol vagyunk? Mit tettek velünk?

- Nem tudom – rázta meg a fejét a testvére. – Nem emlékszem mi történt.

- Máglyára küldtek minket, a családunk, az egész falu – lett dühös Jane. – Valaki viszont megmentett, hallottam a hangját – mondta áhítattal. – Sosem fogom elfelejteni azt a hangot.

- Hát végre felébredtetek – lépett be Aro elégedetten a szobába.

- Maga, maga mentett meg – nézett rá Mesterére csodálattal. – Nem fél tőlünk?

- Nem kedvesem, és itt mindenki el fog fogadni titeket, mi nem akarunk bántani benneteket – lépett hozzá még közelebb Aro. – Gyertek, már vár titeket a reggeli – mondta határozottan. Majd az első bűnös étkezés helyszínére kísérte az újszülött testőreit.

- Falubeliek – döbbent meg Alec, amikor beléptek a szobába.

- Igen, gondoltam, hogy jól esik majd nektek egy kis elégtétel – mosolyodott el Aro, amikor megcsillant Jane szemében a bosszú.

- Meg akartatok ölni minket – kelt ki magából Jane. Mire az összes ember fájdalmasan felsikoltott, és vonaglani kezdett a kíntól. – Mi nem tettünk semmi rosszat – kiabált tovább önkívületben.

- Jane, húgom, nyugodt meg – tette a vállára a kezét Alec. Majd mindketten az emberek felé fordultak, és megbabonázva nézték az ütőereiket.

- Bámulatos – ámult el Aro. – Különlegesebbek, mint valaha is hittem volna – mondta elégedetten. – Két tökéletes testőr, olyanok, akiknek már rég helye lenne a testőrségemben – mondta elégedetten. Eközben a két újdonsült vámpír már rá is vetette magát a falu lakóiból álló lakomára.”



Ennek fényében azonnal képes voltam másként látni Jane-t, és a testvérét. Nem csodálom, hogy ennyire zárkózottak, és nem bíznak senkiben, csak Aróban, és egymásban. Hiszen ő mentette meg őket. Nem félt tőlük, pedig mindenki rettegett a puszta létezésüktől is. Még az édesanyjuk sem próbálta meg megmenteni őket, pedig neki szeretnie kellett volna a gyermekeit. A saját vérét.

- Jane, én annyira sajnálom – öleltem magamhoz az apró testet.

- Mi a fenét sajnálsz? – döbbent meg a karjaimban. Majd ellökött magától, és egészen a falig hátrált. – Ne merészelj még egyszer hozzám érni – fűzte még hozzá ingerülten.

- Nem akartalak bántani – csúsztam hozzá közelebb.

- Na persze, mert nekem mindig mindenki csak jót akar. Hagyjuk békén egymást, és éljük túl ezt a pár napot bezárva. A Mester akar téged és az anyádat, úgyhogy próbáljunk meg együtt élni, akkor talán nem fogja egyikünk sem a hátralévő örökkévalóságát tömlöcben tölteni – mondta higgadtan. – Ha te békén hagysz engem, akkor én is megpróbálom türtőztetni magam. Áll az alku? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, ez jól hangzik, de ha beszélni akarsz valakivel a múltról, akkor ne fogd vissza magad, szívesen segítek… - próbálkoztam megint. Biztos, hogy sosem adta még ki magából a fájdalmát.

- Mint már mondtam, nem… köszönöm – nézett mélyen a szemembe.

Majd megint a fal felé fordult. Hm… azt mondta, hogy köszönöm. Már ez is jóval több kezdetnek, mint amit elvárhatnék bárkitől is. Talán, hogyha kiadná magából a haragját, akár még kedves lány is lehetne. Majd megoldom, hogy felengedjen egy kicsikét. Bár azt még nem tudom, hogy hogyan, de nem fogom megint manipulálni az érzékeit, csak akkor, hogyha végképp nincs más választásom. Valahogy a bizalmába kell férkőznöm, több van ebben a lányban, mint amennyi kívülről látszik. Hogy voltak képesek ezt tenni két ártatlan, védtelen lélekkel, akik nem akartak mást, csupán élni. Az emberek ostobák, mindig félnek a másságtól, pedig az nem feltétlenül rossz. Vajon Jane más lenne, hogyha nem így változik át? Talán, hogyha boldogan él emberként, akkor nem lenne ilyen vámpírként sem. Lehet, hogy csak emiatt lett ilyen kegyetlen, mint amilyen most, hiszen annyira védtelen, és ártatlan volt abban a kis fehér ruhában, amiben meg akarták égetni. Még talán soha nem láttam senkit ennyire félni ezelőtt, mint amikor a máglyához kötözték. Meg kell tanítani rá ezt a lányt, hogy vannak még vámpírok Arón és a bátyján kívül, akiben megbízhat. Tudom, hogy milyen félni, és másnak lenni, és sosem kívánnám ezt még a legnagyobb ellenségemnek sem.

- Ne bámulj már, ez idegesítő – húzta össze magán a köpenyét. Fel sem tűnt, hogy ennyire néztem.

- Ne haragudj – kaptam el róla a tekintetem.

- Mindegy, csak nem szeretem, hogyha ok nélkül néznek. Idegesítő, hogyha folyamatosan figyelnek. Az sosem jelent jót. Ha valaki sokáig bámul rád, akkor bántani akar, ezt vésd bele abba az apró kis agyadba – mondta komolyan. – Ha túl akarod élni a küldetéseket, akkor mindig figyelned kell arra, hogy ki jelenthet veszélyt a számodra – magyarázott tovább.

Hm… gyorsan próbálja elterelni a témát saját magáról. Ez így nem lesz egyszerű. Talán mégis kellene neki egy kis érzelmi löket, és akkor lehetne vele rendesen is beszélgetni. Bár, amilyen állapotban most van, nem biztos, hogy ez a legjobb ötlet. Inkább még várok. Kap még egy napot, azután elmesélem neki, hogy mit láttam az imént.

Élménybeszámoló

Sziasztok!


Képek, és élmények a nyaralásomról a La Push blogon. Bocsi, de a képeket nagyon sokáig tart feltölteni ezért csak egy blogra teszem fel, de ott el tudjátok olvasni, és megnézni :)



Puszi, Drusilla