Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 3. fejezet

3. fejezet




(Jane szemszöge)



Már két napja sínylődök itt a cellában ezzel az idiótával. Egyáltalán nem is értem egyetlen megmozdulását sem. Először még kötekedik velem, megaláz, kínoz, azután meg a tenyerén akar hordozni, udvariaskodik, leteríti a köpenyét, hogy ne a földön üljek, meg minden ehhez hasonló hülyeség, amivel a férfiak kísérleteznek, hogy a nők nekik adják magukat. Micsoda színjáték. Abból viszont nem eszik, hogy majd én is engedek neki, mint valamelyik kurvája élete során. Én nem vagyok olyan lány, aki egy férfi ágyába veti magát néhány kedves megnyilvánulás ürügyén. Valahogyan csak meg kéne szabadulnom tőle, hogy ne idegesítsen tovább. Miatta vagyok most én is tömlöcben, hogyha ő nincs, akkor Aro még mindig büszke lenne a legjobb testőrére, de most haragszik rám, csalódott bennem. Az egyetlen lény, aki valaha is törődött velem a bátyámon kívül, csalódott bennem. Miért történik ez velem? Már megint szétzilálják az otthonomat? Legutóbb édesanyám fordult ellenem, most pedig Aro teszi ugyanezt egy bugris miatt, csak azért, mert ő tehetségesebb nálam. Fölöslegessé váltam, újra. Nem kellek senkinek. Soha nem kellettem senkinek. Egy senki vagyok. Alec is jól elvan nélkülem már két teljes napja. Mi értelme így létezni?

- Mi a baj, Jane? Zaklatott vagy, és szomorú – csúszott hozzám közelebb Paul.

- Maradsz ahol vagy, vagy kénytelen leszek megint megkínozni – néztem rá dühösen. Nem kell, hogy kihallgassa a gondolataimat, azok az enyémek.

- Nem akarok semmi rosszat. Hogyha nem lennél ennyire távolságtartó, akkor akár még barátok is lehetnénk – próbálkozott megint.

- Aha, nincs szükségem barátokra, csak a baj van velük – mondtam határozottan.

- Mindenkinek szüksége van barátokra. Könnyebbé teszik az életed. Boldoggá tesznek és kiegyensúlyozottá, nem érzed magad egyedül, hogyha szeretnek – magyarázta lelkesen.

- Persze, mert neked olyan sok barátod van – forgattam meg a szemeimet. Bagoly mondja verébnek.

- Voltak már barátaim, száz év alatt akadt jó néhány kedves ismerős, de az idő múlik, a barátok pedig megöregednek és meghalnak, de én mindig ilyen leszek, nem öregszem tovább. Vámpír barátom pedig nem volt, így nem tudok néhány évtizednél hosszabb barátságokat fenntartani. A legjobb barátomat úgy hívták, hogy Jason. Kilencven éves volt, amikor elhagyta a földi létet. Hozzá mindig fordulhattam, hogyha bajom volt, de nem beszélgethettem vele őszintén soha, hiszen a kilétemet nem árulhattam el. Egyébként is őrültnek nézett volna, hogyha azt mondom, hogy félvér vagyok. Bár csak néhány évig maradtunk egymás közelében, utána telefonon tartottuk a kapcsolatot, így értesültem a haláláról is. Férj volt, és apa, olyan csodák tulajdonában volt, amelyekről egy magamfajta csak álmodni merhet, hiszen ahogy te is mondtad csak egy korcs vagyok, egy kívülálló, így nem sok lányt érdeklek, és nem sok ember bízik meg bennem. A vámpírok alsóbbrendűnek tartottak egész életemben, az emberek pedig veszélyesnek, legalábbis leszámítva azt a néhányat, akiket büszkén mondhatok a barátomnak még akkor is, hogyha már meghaltak, és nincsenek velem. Pontosan tudom, hogy milyen érzés, hogyha csak egy pici családod van, egyetlen egy családtagod, akire számíthatsz. Megértem, hogy zárkózott vagy, de hidd el, nem te vagy az egyetlen, akinek nehéz élete volt.

- Sajnálom, én nem tudtam – hajtottam le a fejem. Ki gondolta volna, hogy voltak barátai, hiszen az emberek automatikusan elmenekülnek tőlünk. Kivéve persze Heidit, aki el tudja csábítani őket.

- Hát igen, azt hiszem, hogy nem ez az egyetlen, amit nem tudsz – nevetett fel keserűen. – Tudtad, hogy Cassie magányos és fél a palotában mászkálni, pedig ereje teljében lévő újszülött? Még mindig nem érti egy hónap után se, hogy mi történt vele, azt hiszi, hogy ez csak valami szörnyű álom. Vagy tudtad, hogy Demetri állítólag száz évig sóvárgott az anyám után? Azzal tisztában voltál, hogy Alec aggódik miattad, amiért soha nem vagy képes emberi érzelmet produkálni gyűlöleten, és dühön kívül? Van fogalmad róla, hogy Aro a lányaként szeret, amióta átváltoztatott téged, és aggódik amiatt, hogy nem érintkezel senkivel rajta és Alecen kívül? Itt élsz már időtlen idők óta, de feleannyit sem tudsz a családodról, mint amennyit én tudtam meg róluk alig egy nap alatt. Egy családhoz tartozunk, te mégsem ismersz itt szinte senkit – mondta indulatosan. – Azt gondoltam, hogy talán barátok lehetnénk, hogy normálisan viselkedhetnénk egymással, de ha nincs rá igényed, hogy legyen valaki, aki törődik veled a fivéreden, és a Mesteren kívül, akkor nem erőltetem. Bár lehet, hogy jobban járnál, hogyha levetnéd ezt a fagyos külsőt, mert látszik rajtad, hogy szeretnéd valakivel jól érezni magad. Akármennyire is szörnyű volt a múltad, és akármilyen kegyetlenül is bántak el veled, ez nem jogosít fel téged arra, hogy az örökkévalóság végéig sajnáld magad, és kizárd a külvilágot – kezdett el kiabálni. Én pedig a falhoz lapultam, és olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam. – Ne haragudj, túl durva voltam talán, de nem értelek téged. Volterra befogadott téged, és szeret, miért nem adsz esélyt neki?

- Miért adnék esélyt bárkinek is, aki nem bizonyított? Az anyám, akinek a legjobban kellett volna rám vigyázni eldobott magától, és hagyta, hogy máglyára vigyenek. Mindenki a halálunkat kívánta. Az átváltozásomkor még alig múltam el tizenhat, kamasz voltam, és élnem kellett volna még. Be vagyok zárva ebbe a még kifejletlen testbe, és örökké itt maradok. Egy több száz éves lélek, egy kislány testében. Mondd azt, hogy ez normális. Te legalább férfi vagy, mert volt lehetőséged felnőni. Minden nő már igazi nő volt, amikor átváltoztatták, de én még nem. Kinek kellene egy ilyen test, mint az enyém? A kebleim aprók, alig lehet megtalálni őket, a csípőm még nem szélesedett ki teljesen, így darázsderékról még csak álmodni sem merhetek. Sovány vagyok, nem nőies, hanem gebe, mert már egy hete alig kaptunk valamit enni a máglya előtt, gondolom, hogy ezzel is kínozzanak. Miért bíznék meg bárkiben? – keltem ki magamból én is.

Szuper, hogy kioktat, amikor fogalma sincs, hogy milyen volt az életem. Mindig azt mondják, hogy az emberi emlékeket elveszítjük, de én nem. Mindenre emlékszem, minden szörnyűségre, ami emberkoromban velem történt. A megaláztatásokra, a verésekre, a máglyára. A lángok, ahogy felcsaptak. A félelmetes forróság, ami nem hagyta, hogy lélegezzek, a fuldoklás, amikor az utolsó légvételedig harcolsz, mert élni akarsz.

- Bizalom nélkül nincs kapcsolat. Hogyan szerethetnének, hogyha egy jégcsap vagy, érzelmek nélkül. Pontosabban csupa véka alá rejtett érzelemmel. Tudja bárki is, hogy vannak érzéseid, és nem csak egy gép vagy, ami azt teszi, amit mondanak neki? Mármint rajtam kívül, természetesen, hiszen nekem rálátásom van, hogy mi zajlik benned.

- Ne turkálj az érzéseimben, és akkor nem fog fájni, amit megtudsz – fordultam a fal felé.

Ez csak valami trükk. Hé, tényleg, ez a mitugrász már két napja nem alszik. Talán mégsem igaz, hogy aludnia kell, hogyha kimerült? Lehet, hogy hazudott valahogy Arónak? Ezt ki kéne derítenem, hogy a Mester időben értesüljön egy esetleges ilyen mértékű hazugságról.

- Mondd csak, Paul, nem vagy fáradt? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem, de nem akarok aludni, mert akkor nem lenne társaságod – vigyorodott el pimaszul.

Idegesítő, de azért nem is olyan rossz. Elég jóképű. Jaj, miket gondolok, ez hülyeség, hiszen ő olyan férfias, én meg olyan kicsi vagyok. Egyébként is, túl pimasz ahhoz, hogy bármit is elérhessen nálam. Neveletlen, és kegyetlen, hiszen megszégyenített a fél Volturi előtt.

- Miattam igazán ne maradj ébren. Kifejezetten szeretem a csendet – sóhajtottam fel.

- Ez esetben még inkább ébren kéne maradnom, hogy továbbra is ilyen jól szórakozzunk – kuncogott fel.

- Komolyan ennyire vágysz a halálra? Mert ha olyan nagyon meg akarsz halni, akkor egyszerűen szegd meg a parancsokat, és Aro maga végez ki téged – ajánlottam a lehetőséget. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint kivárnia, amíg én teszem meg.

- Ne haragudj, de a lányokat jobban kedvelem, mint a férfiakat. Téged idegesíteni sokkal élvezetesebb. Tetszik, amikor bosszúsan szusszantasz, az orrodat ráncolod, és üvöltözni kezdesz velem. Büszke vagyok rá, hogy legalább én kicsalok belőled valami érzelmet. Még akkor is, hogyha csak gyűlöletet és megvetést.

- Te teljesen idióta vagy, mondták már? Miért élvezni bárki is, hogy kínzom, és hogy egy utolsó mocsoknak tartom?

- Ezek csak kamasz reakciók, Jane. Az agyad tiltakozik az ellen, hogy tetszem neked. Ez az egyik lehetőség – mondta határozottan.

- Na és mi a másik lehetőség? Ha már ilyen jól kiismertél, legalábbis azt hiszed magadról.

- A másik lehetőség az, hogy mivel még csak tizenhat éves voltál, amikor átváltoztattak, fordítva működnek az érzékeid, olyan kamaszosan. Aki tetszik, azt bántod a legjobban. Ez esetben azt hiszem, hogy én nagyon tetszem neked – vigyorodott el megint kajánul.

- Álmodik a nyomor, kiscsillag. Az ükunokám lehetnél – kuncogtam fel.

- Azta, te tudsz nevetni – kerekedtek el a szemei.

- Mindenki tud nevetni – szusszantottam fel bosszúsan. Milyen idióta kijelentés ez?

- Elméletben igen, de kíváncsi vagyok, hogy te mikor nevettél utoljára – mondta elgondolkozva. – Talán már nem is emlékszel.

- Dehogynem, én nevettem… mindjárt, már a nyelvemen van… - hebegett összevissza. – Most az előbb, az nem volt olyan régen – mondta végül.

- Értem – bólintottam rá. – Sejtettem, hogy valami ilyesmi lesz a válasz.

- Miért érdekes neked, hogy én mikor nevetek? Felesleges cselekvés. Létezel, hogy a családot szolgáld, és pont. Csak ennyi a dolgom, ahogy neked is. Az már részletkérdés, hogy mindezt vigyorogva végzem-e el, mint te, vagy csak teszem a dolgomat – rántottam meg a vállam. Látszik, hogy félig ember, mindent túlkombinál.

- Hm… micsoda pozitív életfelfogás. Mindig is szerettem a boldog nőket magam körül – mondta ironikusan.

- Hát nagyon sajnálom, hogy nem felelek meg úri modorodnak, de ha jobbat akarsz, akkor keresgélj Heidi és Renata környékén. Ők még talán értékelik a humorodat.

- Mi lenne abban az izgalom? Sokkal érdekesebb olyan nőt ostromolni, aki nem omlik a karjaimba. Te különlegesen hideg vagy, úgyhogy sokkal jobban érdeklődöm irántad, mint a többi nő iránt, ez egyértelmű.

- Hát, igazán köszönöm a bókot – mondtam dühösen. Majd egy szempillantás alatt lekaptam a cipőmet a lábamról, és teljes erőmből fejbe dobtam vele. A következő pillanatban pedig már a földön feküdt eszméletlenül. – Végre egy kis nyugalom – sóhajtottam fel elégedetten.

Nem igazán aggódtam miatta, de azért miután egy órával később sem tért magához, már egy kicsit kezdtem idegessé válni. Annyira nem dobtam nagyot, hogy belehaljon. Bár miért is fájna az nekem, hogyha meghalna? Mindenesetre dobog a szíve, és lélegzik, úgyhogy biztosan nem öltem meg. Mentségemre szóljon, hogy nem is akartam. Csak már elegem volt a süket szövegéből. Vajon egy félvérben tehettem tartós károkat? Aro dühös lenne, hogyha az új kis kedvencének nagyobb baja esne.

- Hé, korcs, térj magadhoz – csúsztam közelebb hozzá. – Hahó – ráztam meg a vállait, de nem reagált. – A fenébe is Paul, ne nézz hülyének, tudom, hogy nincs semmi bajod – pofoztam fel óvatosan. – A francba, ne csináld már ezt velem. Nem eshet bajod ennyitől. Akkorát nem dobtam. Térj magadhoz, kérlek. Csak el akartalak hallgattatni egy időre, de nem örökre. Paul – kezdtem el hisztérikussá válni.

- Ne kiabálj már, nem azt akartad, hogy aludjak? Végre aludtam, erre felkeltesz – pislantott rám morcosan.

- Hogy mondod? – kérdeztem döbbenten. Aludt? Ilyen egy félvér, amikor alszik? De hát nem is akart aludni, akkor dőlt el, amikor fejbehajítottam a cipővel.

- Aludtam – emelte a kezét a fejéhez. – Tudod, a félvérek szoktak olyat. Majdnem olyan, mint az embereknél, csak én mélyebben alszom, mert csak olyankor dőlök el, hogyha teljesen kimerültem. Viszont roppant morcos leszek, hogyha nem hagynak nyugodtan pihenni ilyenkor.

- Bocsánat – húzódtam vissza a saját falamhoz.

- Mindegy, majd megpróbálok visszaaludni, de nem biztos, hogy menni fog.

- Sebaj, majd legfeljebb megint fejbe váglak egy cipővel, hogy sikerüljön – ajánlottam a lehetőséget.

- Nagyon vicces lány vagy, tudtad? – húzta el a száját.

- Miért takarod el a szemed? – kérdeztem döbbenten. – Itt nincs is világos.

- Egy ideje nem ettem emberi ételt, mivel megakadályoztad a reggelimet, ami megjegyzem, hogy jó ideje az első emberi étel lett volna a számomra – mondta halkan.

- Értem, tehát éhes vagy – bólintottam rá. – Aro biztosan küld neked valamit, hogyha szólunk nekik. Éhezésről nem volt szó, csak tömlöcről.

- Nem mondtam, hogy éhes vagyok, de hogyha nem kapom meg az emberi ételt néha, akkor vannak rajtam bizonyos elváltozások, amiket nem szeretek mutogatni – fordult el tőlem.

- Miért? Mi történik veled? – lettem kíváncsi. Ez még érdekes adat lehet a későbbi időkre.

- Semmi olyasmi, ami vonzóvá tenne – mordult fel.

- Kérlek, mutasd meg, hogy mi a baj. Talán tudok segíteni – vettem elő a kislányosabb énem. Ez be szokott válni, hogyha meg akarok puhítani valakit, és nem szeretnék kínzáshoz folyamodni. Bár ilyen ritkán van, de Paul esetében talán ez a kifizetődőbb módszer.

- Miért segítenél nekem? Egyébként nem tudsz – vetette oda, majd végérvényesen elfordult tőlem.

- Hozatok neked egy pizzát – sétáltam a rácsokhoz. – Félix – emeltem fel a hangom. – Tudom, hogy te vagy itt. Hozz egy pizzát Paulnak – mondtam ellentmondást nem tűrve.

- Kérlek, hogy egy pizzát, esetleg – hallottam meg Paul hangját mögöttem.

- Jól van – sóhajtottam fel. – Félix, hozz egy kis ennivalót neki, kér… kérlek – mondtam ki nagy nehezen. Miért kérnék bármit is, amikor parancsolni is lehet?

- Ezt most tényleg Jane mondta ki? – lépett elénk Félix kikerekedett szemekkel.

- Igen, én voltam, de siess, nem érünk rá – mondtam morcosan.

- Siess, légy szíves – morogta Paul a földön fekve.

- Félix, légy szíves gyorsan hozd az ételt, és egy kis üdítőt is – néztem rá barátságosan. Jé, én ilyet is tudok?

- Rendben, néhány perc, és már itt is vagyok – bólintott Félix, majd elviharzott.

- Látod, a dolog működik, nem parancsolsz, hanem kérsz, és bárki örömmel segít neked – vigyorodott el Paul.

- Csak azért jó pofiztam, mert szükséged van ételre valamiért, ne szokj hozzá – mordultam fel.

- Mondd csak, hogyha egy kicsit sem érdekellek, akkor hogy is van az, hogy nem akarod, hogy bajom legyen? Mióta nem mindegy neked, hogy élek, vagy halok? Amióta betettem a lábamat egyfolytában meg akartál ölni engem. Mi változott? – kérdezte kíváncsian.

- Igazából semmi, de tudom, hogy hol vannak a határaim. Hogyha Aro eddig nem hagyta, hogy megöljelek, akkor ezután sem fogja hagyni. Úgyhogy tulajdonképpen akár el is kezdhetem szoktatni magam a gondolathoz, hogy már te is a Volturi klánhoz tartozol – magyarázkodtam.

- Vagy mégis megölsz, és utána elhagyod a Volturit, mielőtt még ők bántanak téged – vetettem fel a lehetőséget.

- Nincs értelme nélkülük léteznem. Itt legalább vannak olyanok, akikhez szólhatok néhány szót – rántottam meg a vállam. – Meg aztán teljesen mindegy lenne, hiszen Demetri bárhol megtalál, úgyhogy kár is lenne menekülni.

- Mitől félsz jobban? A haláltól, vagy a magánytól? – kérdezte kíváncsian.

- A végső haláltól, hiszen eddig sem voltak barátaim, már emberi életemben sem. Mindig magányos voltam, csak a bátyám volt nekem. Azután ehhez hozzájött még a Mester, de alapjában véve magányos típus vagyok. Inkább legyek egyedül, mint ne létezzek sehogy. A tűztől pedig érthető okokból rettegek, és ha meghalnék, az megint csakis máglyán lenne lehetséges. Mindig is féltem a lángoktól, de miután azon leltem első életem végét még sokkal rosszabb lett a helyzet. Mindig is egy tölgyfa koporsót képzeltem el, amiben szép lassan visszakerülök az anyaföld részét képezve. A tűz után csak füst, és hamu marad. Éktelen bűz, és egy kiégett fűdarab tanúskodik csak arról, hogy valaha léteztél. Nincs fejfád, nincs néhány kedves szó a kőbe vésve, amit feletted helyez el a családod. Mi nem meghalunk, hanem megszűnünk létezni. Erre senki nem vágyhat.

- Szerintem a magány félelmetesebb – mondta Paul elgondolkozva. – Ha megszűnsz létezni, azt sem kell feltétlenül egyedül megtenned. Gondolj csak bele. Élsz, létezel, és amikor meghalsz, valaki megsirat téged, lesznek, akiknek majd hiányzol, és ha általuk tovább élsz, akkor mégsem leszel halott igazán. Élsz, mert szeretnek. Egy fontos részed itt hagyod. A lelked, az emléked őrzik azok, akik szeretnek téged – mondta határozottan.

- Érdekes felfogás, de nem igazán hiszem, hogy fontos az, hogy mennyien vannak körülöttem. Amikor ember voltam sokan voltak a környezetemben, de mind csak úgy emlékeztek volna rám, mint boszorkányra, sátánfajzatra, démonra. Még az anyám is ezt hitte rólam. Akkor így vámpírként miért lennék jobb, mint emberként voltam? – kérdeztem halkan. Mitől lenne most más az életfelfogás, mint akkor volt.

- Talán azért, hogy bebizonyítsd a világnak, és magadnak is, hogy nem vagy olyan, mint amilyennek gondoltak téged. Nem vagy szörny, démon, boszorkány. Egy áldozat voltál csupán – mondta határozottan.

- Mert az jobb lenne, hogyha mély depresszióban rohangálnék a palotában és előadnám a meg nem értett lány tragédiáját minden áldott nap? Mi értelme lenne? Soha nem voltam egy kényeskedő barbie, és nem most fogom elkezdeni. Sajnálom, hogy neked nem tetszik, hogy talpra álltam, de el kell fogadnod – kezdtem el dühös lenni.

- Talpra álltál, na persze. Az, hogy nem hisztizel, még nem jelenti azt, hogy minden rendben van veled lelkileg. Sőt, érzem az érzéseidet, és a nap huszonnégy órájában segítségért kiáltasz, hogy valaki rángasson ki ebből a befagyott állapotból, amibe kerültél. Ez nem te vagy, ez csak egy maszk, amit felvettél azért, hogy megvédd magad. Szeretted az édesanyádat, és nagyot csalódtál benne, ezért inkább nem vagy hajlandó még egyszer gyengéd érzelmeket táplálni senki irányába, mert attól félsz, hogy megint hátat fordítanak neked.

- Felcsaptál pszichológusnak? Hagyd a süket dumát, és inkább állj talpra te magad. Nem ettél egy ideje emberi ételt, ezért most nem mersz a szemembe nézni, mert valami elváltozásod van ettől. Ki a gyáva? Kinek vannak problémái? Te saját magadtól félsz, én pedig a körülöttem lévőktől, még mindig én jártam jobban – mondtam ingerülten. Nem szeretem, hogyha analizálnak.

- Akarod tudni, hogy mi történt velem? Hát nézd – villantotta rám a szemeit. Élénkvörösen izzottak, pedig egyébként normális emberi szemei szoktak lenni. Az arcbőre pedig kifehéredett, de olyan szinten, hogy még én sem vagyok annyira falfehér. – Elégedett vagy? Most úgy nézek ki, mint egy utolsó őrült. Nem félek magamtól, hanem mindenki más fél tőlem. Még a saját anyám is megijedt, amikor először ez történt a testemmel. Láttad, hogy mi történik velem. Most pedig elgondolkozhatsz a saját problémáidon, és békén hagyhatsz engem.

- Nem vagy egy egyszerű lélek – húztam el a számat. Egyszer még kedves hozzám, és segíteni próbál valamin, amit nem kéne bolygatni, de ha őt analizálják, akkor meg felkapja a vizet.

- Pf… bagoly mondja verébnek – forgatta meg a szemeit. – Tudod… - kezdett bele valamibe, de közbevágtak.

- Itt a kaja – szakította meg Félix a gondolatmenetet.

- Köszi – vágtuk rá egyszerre Paullal.

- Huh, már előbb is szólhattatok volna, hogyha ennyire éhes vagy. Ilyen nagy hálát még létem során nem kaptam egy doboz pizzáért, és egy üveg kóláért. Bár az én időmben még nem is volt ilyen fekete lötty. Ez egyébként normális? Mármint, hogy ilyen színe van? Leragadtam a limonádénál még emberkoromban – érdeklődött Félix kíváncsian. Hm… tulajdonképpen jó kérdés. Én sem ismertem a kólát, hiszen az én időmben sem volt.

- A limonádé sem rossz, de ez édes, mámorítóan édes, és a félvérek odavannak az édes dolgokért. Mindegy, hogy mi az, csak undorítóan, émelyítően édes legyen. Vagy pizza – nyalta meg a szája szélét, ahogy felbontotta a dobozt. – Megkérdezném, hogy kértek-e belőle, de attól tartok, hogy tudom a választ – mondta mosolyogva. Majd nekiesett az ételnek. Néhány perc alatt eltüntette az egész pizzát, majd két hajtásra megitta a kólát is. – Huh, tényleg, köszi. Ez már nagyon kellett – dőlt el a padlón elégedetten.

- Nincs mit, haver. Bírlak, úgyhogy, ha kell valami, akkor csak kiáltsatok – mondta, majd eltűnt a folyosó vége felé.

Amint elment újra Paul felé fordultam, aki immár megint normálisan nézett ki. Mármint, eddig is normálisan nézett ki, csak olyan vámpírosan volt hagyományos, most pedig emberien. Vajon melyik a jobb? A vörös szemek valahogy nem illettek hozzá.

- Jobban vagy? – kérdeztem kíváncsian néhány perc után.

- Igen, határozottan. Néhány hét után hiányozni kezd az emberi étel – nézett rám komolyan.

- Gyengébb is leszel nélküle? – érdeklődtem.

- Nem, sőt, még erősebb, de nem szeretek úgy kinézni. Nincs bajom a fajtám vámpír felével, de olyan furcsa úgy látni magamat. Az nem egészen én vagyok. Ilyen szeretek lenni. Megtanultam már egy évszázad alatt, hogy szeressem ezt a fajta kettősséget. Vámpír és ember. A tápláléklánc alja és teteje bennem egyesült. Ez csak jelent valamit, nem igaz?

- Érdekes félreértés, ez mindenképpen igaz – bólintottam rá.

Így még sosem gondoltam az emberek és vámpírok kapcsolatára. Na jó, ez nem igaz, eddig is csak tápláléknak tartottam őket, de a keveredés gondolata valójában tényleg különös. Két faj egyesül, és egy hibrid születik belőle. Hogyha a vámpír férfiak képesek teremteni, akkor a nők miért nem? Ez nem igazság. Nem elég, hogy csak egy kislány maradtam, de ráadásul még esélyem sincs, hogy gyermekem lehessen. Bár mit kezdenék egy saját gyerekkel, amikor még magam is csak gyerek voltam, amikor meghaltam.

- Hm… félreértés, na ezt sem hallottam még tőled a fajtámra. Legalább már nem korcs, vagy mocskos félvér, vagy valami ilyesmi – mondta elégedetten. – Legalább elértem valamit két nap alatt, ha nem is sokat. Még a végén tűrhető lesz a kapcsolatunk.

- Azért ne reménykedj nagyon, Paul – mondtam vigyorogva. Egész jó vele kötözködni. Eddig még soha nem csináltam ilyesmit senkivel, de kezdem élvezni a helyzetet. Jópofa dolog úgy csipkedni a másikat, hogy nem is kínzom, mégis célba találok a szavaimmal. Lehet, hogy mégsem lesz olyan szörnyű az elkövetkező néhány nap, mint hittem.