Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 4. fejezet

4. fejezet


Sziasztok! Ez itt egy átvezető feji, a következő fejezet teljesen Jane és Paul történetét meséli el. Remélem, hogy azért ez is tetszeni fog. Puszi, Drusilla

(Paul szemszöge)



Már négy napja vagyok összezárva Jane-nel, és kezdem megkedvelni a kiscsajt. Igazság szerint idegesítő, bosszantó, és fennhéjázó, de mégis van benne valami. Olyan… más, mint egy átlagos nő. A vámpírok mind gyönyörűnek tartják magukat, hiszen az emberi szem számára azok is, de Jane visszataszítónak hiszi magát. Pedig ez nem is igaz. Oké, elismerem, hogy nem túl nagyok a mellei, és még a csípője sem fejlődött ki tökéletesen, de egy tizenhat éves testéhez képest nagyon is csinosan fest. Azt hiszem. Nem igazán keveredtem közeli barátságba fiatalabb hölgyekkel eddig életem során. Mondhatni Jane az első ilyen fiatal ismerősöm. A bűnözők, akikre vadászunk általában meglett férfiak, nem pedig fiatal hölgyek. Hm… hölgy, na ezt sem gondolták eddig túl sokan Jane-ről szerintem. Bár ki tudja. Kíváncsi lennék, hogy vajon hányan próbálkoztak nála, biztos kelendő lehet errefelé, hiszen a Mester kedvence, így jó partinak minősül. Ezt meg is kéne kérdeznem.

- Jane? – fordultam felé kíváncsian.

- Úgyis megkérdezed, úgyhogy essünk túl rajta – sóhajtott fel.

- Szeretem, amikor van kedved beszélgetni – kuncogtam fel. – Na szóval, csak kíváncsi vagyok, hogy hány férfit kosaraztál már ki – érdeklődtem. Mire Félix hangosan felszisszent.

- Öcsi, most veszélyes vizekre eveztél – suttogta be a rácsokon keresztül.

- Kussolj, Félix – dörrent rá Jane.

- Látod, én mondtam – tűnt el Félix a rácsok közeléből.

- Miért? Mi rosszat kérdeztem? – döbbentem meg. – Csak kíváncsi vagyok, hogy hány férfi próbálta már elnyerni a kegyeidet.

- Te hülyébb vagy, mint amilyennek látszol – forgatta meg Jane a szemeit. – Mint már mondtam, nem mondhatnám, hogy nagy népszerűségnek örvend a képességem. Tudod, nem szívesen kezdenek ki egy olyan lánnyal, aki hajlamos megkínozni azt, akire dühös. Na már most, nem tudom, hogy feltűnt-e elég gyorsan felkapom a vizet. Ebből az következik, hogyha még nem jöttél volna rá, hogy nem igazán ostromolnak a kérők, vagy potenciális élettársak. Bár ebben az is közrejátszik, hogy nem vagyok éppen egy bombázó, ahogy manapság fogalmaznak.

- Nos, a dührohamokat lehet uralni, és igazság szerint nagyon is vonzó lehetnél, hogyha akarnál. A mellméret, és a csípő nem minden. Kellemesen karcsú vagy, és szálkásan izmos, már amennyire ezeken a ruhákon keresztül meg tudom állapítani. Az arcod gyönyörű, a szemeid igézőek, csak jobban ki kéne használnod a legnagyobb előnyeidet – magyaráztam komolyan. – Gondoltál már arra, hogy egy kicsit kihívóbb darabokat vegyél fel? Mondjuk egy csinos dekoltázzsal, és némi színnel, ami nem a fekete egészen más lennél. A hajadat pedig esetleg kibonthatnád, mert ez a konty, bár praktikus, de nem lehet túl sokat felfedezni a hosszú, szőke fürtjeidből.

- Na persze, most már mindjárt kinyögöd azt is, hogy neked tetszem, én pedig el fogom hinni, és te majd azt hiszed, hogy sínen vagy. Álmodik a nyomor, Paul. Még jó, hogy nem egy férfi fog divattanácsokat adni – nézett rám mérgesen. Jé, dühös, és mégsem kínoz, tehát tudja magát kontrollálni valahogy.

- Megfigyelted, hogy már percek óta morogsz velem, de még egy hajam szála sem görbült semmilyen tekintetben? – vigyorodtam el. – Sőt, négy nap alatt, legalább hatszor vesztünk össze és egyszer sem bántottál.

- Ugyan, ezek nem is voltak igazi veszekedések – jött zavarba a cellatársam.

- Az sem volt az, amikor falhoz vágtál, úgy rendesen? – kérdeztem mosolyogva.

- Én csak… tudom, hogy a Mester kedvel téged, és nem akarom még jobban felbőszíteni – fordult a fal felé. – Egyébként még mindig szeretem a csendet, úgyhogy inkább aludj egyet. Vagy, ha akarod, akkor megint elaltatlak a cipőimmel – kuncogott fel.

- Te kis bestia. Ha problémánk lesz, akkor egyszerűen csak le fogsz ütni? – kérdeztem sértettem.

- Ha kikerülünk innen, akkor már nem leszünk ilyen gyakran együtt. A palota elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen találkoznunk, és az mindkettőnknek jó lesz. Te nem leszel veszélyben, én pedig nem…

- Te pedig nem leszel összezavarodva, és elbizonytalanodva? – villantak meg a szemeim. Emberi érzelmet produkál, már megint. Nem is olyan nehéz eset, mint hittem.

- Nekem pedig nem kell néznem azt a savanyú, idegesítő képedet – vált újra ellenségessé. Na jó, azért elég kemény dió ez a lány.

- Hát jó, én tudok várni, időnk, mint a tenger – rántottam meg a vállam.

- A Mester azt üzeni, hogy vár rátok a trónteremben, indulás – jelent meg Félix és Alec a cella előtt.

- Na végre – sóhajtott fel Jane boldogan. Azért ennyire nem vagyok rossz társaság.

- Hogy vagy, húgom? – fordult Alec Jane felé.

- Köszi, hogy meglátogattál – húzta fel az orrát a pöttöm kis méregzsák.

- Sajnálom, testvérem, de a Mester azt mondta, hogy jobb lesz neked, hogyha most nem látsz engem sem – tette a vállára a kezét Alec.

- Értem – bólintott Jane.

Jaj, ne már. Már megint ott tartunk, hogy Aro egy görög főisten. Könyörgöm, ez a hely rosszabb, mint egy venezuelai szappanopera. Mindenki totális érzelmi káoszban van, ráadásul még csak beszélni sem hajlandó róla, hanem inkább csendben szenved. Hát komolyan, normális itt bárki rajtam, és anyán kívül? Nehezen tudom elképzelni.

- Téged is várnak a trónteremben, Paul – lépett elém Félix. – Tudom, hogy nem bírod a hierarchiánkat, de próbálj meg némi tiszteletet tanúsítani, hogy ne kerülj vissza ide, hiszen a szüleidnek mindjárt itt van az esküvője, és nem hiszem, hogy Sam örülne, hogyha nem lennél a vendégek között. Azzal is tisztában vagyok, hogy haragszol az apádra, de akkor is kéne neki legalább egy kis esélyt adnod. Nem tudta, hogy létezel – győzködött az itteni legjobb barátom. Vele nem volt nehéz összebarátkozni, mert elég közvetlen természete van.

- Jól van, majd igyekszem megfelelni az etikettnek – pukedliztem egyet gyorsan. Talán anya hozzá van szokva az efféle udvariaskodáshoz, de én nem kifejezetten.

- Majd hozzászoksz – kuncogott fel Félix.

- Komolyabban vehetnéd a szabályainkat, hogyha tényleg be akarsz illeszkedni közénk. Ami neked még különösen nehéz is, hiszen bárki vacsinak nézhet – nyalta meg a száját Jane. Hm… szóval tetszik neki az illatom. Az jó jel. Ezt még akár a saját javamra is fordíthatom.

- Igenis, úrnőm – hajtottam fejet Jane előtt, mire Félix hahotázni kezdett. Ráadásul még Alec is megeresztett egy mosolyt.

- Javíthatatlanul idióta vagy, tudtad? – csóválta meg a fejét Jane.

- Sebaj, te így is bírsz engem – kacsintottam rá.

- Persze, imádom, amikor engedetlenek a körülöttem lévők, és kifejezetten szeretem, amikor pimaszkodnak velem – vágott hátba Jane.

- Furcsa vagy, húgom – vágott értetlen arcot Alec. – Valami történt veled, amit nem igazán értek.

- Nem történt semmi, még mindig csak Jane vagyok – mordult fel a kis méregzsák.

- Induljunk, különben a Mester dühös lesz – szólalt meg Félix is.

Ezután Alec és Félix a közrefogott engem és Jane-t, hogy a trónteremhez kísérhessenek minket.. Na nem, mintha ellenkeztünk volna. Bár én még maradtam volna szívesen egy ideig a cellában Jane-t elemezni, de azért nem lesz rossz újra egy kis napfényt is látni a sötét falakon kívül. Néhány perc alatt odaértünk a nagyteremhez, aminek ajtaját Félix szélesre tárta a hatalmas fa ajtókat. Na jó, kétségkívül van stílusa ezeknek az olaszoknak.

- Á, Jane, Paul, végre – állt fel Aro a székéből.

- Paul – mosolyodott el anyám.

Majd elindult felém, de Demetri lefogta őt még mielőtt gondolom vétett volna a híres etikettjük ellen. Tényleg ennyire szörnyű lett volna, hogyha idejön és megölel? Még sosem voltam tőle távol huzamosabb ideig, és már hiányzott nekem. Mégis csak neki köszönhetem, hogy élek, és boldogan nőttem fel.

- Hamarosan magatokra hagyunk titeket, kedvesem. Csak néhány percet kérnék – fordult vissza Aro édesanyám felé.

- Elnézést, Mester – hajtotta le a fejét anya.

Hogy a fenébe tud így alkalmazkodni. A magunk urait voltunk egészen addig, amíg az a tuskó apám vissza nem robbant az életünkbe. Most komolyan rabszolgának kell lennünk? Én inkább elmegyek. A fene sem akar talpnyaló lenni, valahogy biztosan manipulálják az anyámat. Ő egy tiszta, szabad akarattal rendelkező lélek.

- Semmi baj, gyermekem. Tudom, hogy mennyire kötődsz a fiadhoz. Ez természetes, azt hiszem – mosolygott rá a Mester. – Na, de most térjünk vissza arra, amiért itt vagyunk. Félix, Alec, mi a véleményetek arról, amit tapasztaltatok az elmúlt néhány napban?

- Végbement némi jellemfejlődés mindkét részről – válaszolta Alec higgadtan.

- Szerintem, ha lehetséges lenne, akkor egy kiskanál vízben is elintéznék a másikat, de most már határozottan jobban kijönnek egymással – mondta Félix.

- Értem – bólintott Aro. – Megengeded, kedvesem? – nyújtotta a kezét Jane felé.

- Mester – tette bele Jane készségesen apró kezét Aro tenyerébe.

- Hm… felettébb érdekes – gondolkozott el a vezető.

- Aro, ne játssz velük. Ítéljünk, vagy engedjük el őket, de essünk már túl ezen a felesleges hercehurcán. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű a döntés, de egy napot azért nem kéne, hogy igénybe vegyen. A kérdés az, hogy képesek-e egy palota falai között élni, mert, hogyha nem, akkor hagyjuk az egészet, és az egyiknek mennie kell. A te testőreid, így te döntesz, de ha még egyszer hangos lesz tőlük az egész birodalmunk, akkor én mondom meg, hogy mi a büntetés – morgott Caius. Sosem volt az a türelmes fajta, de sebaj, legalább van stílusa. Már csak egy sátáni kacaj kéne mellé, és akkor azt hiszem, hogy teljesen elmehetne az alvilág urának.

- Persze, persze, szóval a látottak és a hallottak alapján úgy döntöttem, hogy kijöhettek a cellátokból, és próbaidőt is kaptok. Egy év múlva újratárgyaljuk az ügyeteket, de ha addig valami gondom lesz veletek, akkor valakinek mennie kell – mondta komolyan Aro.

- Igenis, Mester – hajolt meg Jane mélyen. Majd Aro várakozóan rám kapta a tekintetét. A háttérből pedig láttam, ahogy anya feszülten figyel engem, majd mutatja, hogy hajoljak meg. Pf… tudtam, hogy nem úszom meg a hajbókolást.

- Mester – hajtottam meg a fejemet.

- Rendben, most elmehettek – mosolyodott el Aro. Majd váratlanul megfogta a kezemet.

- „Nehéz eset vagy, fiam, de gondolj az édesanyádra is. Vagy beilleszkedsz közénk, vagy kénytelen leszek téged elküldeni, mert Jane a kedvencem még mindig. Ellenben ez esetben egyedül fogsz bolyongani, mert az anyád nem távozhat innen, hogyha már Demetri felesége lesz, amit nem tudsz megakadályozni” – üzente nekem gondolatban. „Gondold át alaposan, hogy mit hogyan teszel, mert ha végképp nincs más lehetőség, akkor elveszítjük azt az értékes új fajt, amit képviselsz” – fűzte még hozzá. Majd elengedett.

Nahát, milyen kedves. Látszik, hogy hogyan kötődik az embereihez, és hogy mennyire őszinte és szerető vezető. Na, azt hiszem, hogy egy kicsit rásegítek a jellemrajzára. Egy apró kis átalakítás a stílusán, és még jó vezető is válhat belőle. Ha pedig nem, akkor majd kitalálok valami mást.

- Azt hiszem, hogy akkor végeztünk is, készülődjetek tovább a hamarosan esedékes menyegzőre – váltott vissza csevegő hangnemre. Anyám pedig egy szempillantás alatt előttem termett.

- Beszélnünk kell – nézett rám komoly tekintettel.

- Rendben, menjünk a szobámba – egyeztem bele azonnal.

Egy perccel később pedig már a szobámban álltunk, és anya csak rosszallóan csóválta a fejét. Nem igazán értettem, hogy mi a gondja, hiszen hajlandó voltam meghunyászkodni már kétszer is a kedvéért, de valahogy nem értékeli kellőképpen az erőfeszítéseimet.

- Fiam, mondtam már neked néhányszor, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, hogyha képes lennél egy kicsit titokzatos lenni – állapította meg. – Legyél ravasz. Ahogy én. Rólam azt hiszi, hogy irányít, közben pedig fogalma sincs arról, hogy milyen befolyással lehetünk mi ketten az egész kastélyra. Tiszteletben tartom a szabad akaratot, mint mindig, de azért érdemes lenne elgondolkoznunk azon, hogy mit akarunk valójában. Miért nem érzed jól magad itt? Jane miatt? – kérdezte továbbira is suttogva.

- Hát, érte sem rajongok különösebben, bár most úgy érzem, hogy valahogy más, mint a többi lány. Sok dolgot megtudtam róla, ezalatt a néhány nap alatt, és már másképpen tekintek rá. Bár ez még nem jelenti azt, hogy ő a tökéletes nő, de nem annyira begyöpösödött és gonosz, mint amilyennek első ránézésre látszott - magyaráztam hevesen.

- Értem – mosolyodott el. – Talán Aróval is össze kéne zárni téged, hogy egy kicsit tényleg megismerd, és megszokd az elég érdekes gondolkodásmódját.

- Érdekes gondolkodásmód? De szépen fogalmazol – forgattam meg a szemeim.

- Kicsim, te pont úgy elemezted az érzéseit, mint ahogy én, mivel ez nálunk már csak reflexszerű, ami nem baj. Lényeg a lényeg, hogy gondolkozz logikusan. Tudom, hogy nagyon szabadra és vadra neveltelek, de legyél diplomatikus, akkor Aro békén hagy, de az álcád ezúttal biztosítja, hogy nem csinálsz semmi olyasmit, amivel árthatnál neki – mondta anya morcosan.

- Igen, tudom, hogy mit tanítottál, emlékszem minden egyes szóra – sóhajtottam fel.

- Mégsem úgy csinálod – nevetett fel édesanyám. – Hunyászkodj meg, hadd érezze Aro, hogy a közeledben ő a főnök, de a háttérből könnyen lehet egy-két apró dolgot a kedvünk szerint alakítani, de ennyi. Nem befolyásolhatod túl nagy mértékben a szabad akaratot, mert ahhoz nincs joga a világon senkinek. Már amit mi teszünk az is vitatható, de pontosan tudod, hogy mi a véleményem – mondta már kicsit dühösen.

- Tudom, hogy te mindig is családra, és férjre vágytál, és sajnálom, hogy én nem vagyok elég kielégítő a számodra, de nem értek egyet az itteni hierarchiával – mondtam én is morcosan. Nem szeretem, hogyha parancsolgatnak nekem.

- Drágám, te itt nem igazán vagy alsóbbrendű, ez csak egy álca, amit a Voltluri felvett. Szót kell fogadnod néhány nagyon idős, és bölcs vámpírnak, de egyébként, amikor nincs feladatod, akkor boldogan élheted az életed. Ez nem olyan rossz dolog. Csak gondold át. Itt élünk ebben a hatalmas palotában, ahol mindent megkapsz, amire vágysz, és közben, ha szükséges tesszük a dolgunkat. Nem olyan rossz itt, mint amilyennek hiszed. Tudom, hogy szabad madár vagy, kincsem, és akaratod ellenére jöttél ide velem, hogy én boldog legyek, de nem akarom, hogy szenvedj, úgyhogy ha akarod, akkor most azonnal elhagyjuk a várat. Lemondom az esküvőt, nem tudom megtenni, hogyha te boldogtalan vagy – hajtotta le a fejét.

- Ne anya, én nem mondtam, hogy nem akarok itt élni és veled maradni, csak nem tudom elfogadni, hogy mások döntenek az életemről, és a napi dolgaimról, de be fogok illeszkedni, csak hagy nekem egy kis időt – fogtam meg a kezét, majd magamhoz öleltem. – Az a fontos, hogy te boldog legyél, és én is boldog leszek, ebben biztos lehetsz. Haladjunk csak szép sorjában. Először egy esküvő, azután pedig, ha visszajöttetek a nászútról, akkor megbeszéljük a többit – nyomtam egy puszit az arcára.

- Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, teljesen biztos vagyok benne – bólintottam rá.

- Azt is megígéred, hogy nem kerülsz többször tömlöcbe? – kérdezte ártatlanul.

- Majd igyekszem jó kisfiú lenni – mondtam durcásan. – Egyébként most sem én voltam kifejezetten a rossz gyerek. Jane-t sem kellett félteni. Feldobta a labdát, én pedig felvettem a kesztyűt. Ennyi.

- Én azt hallottam, hogy nagyon felzaklattad azt a lányt – nézett rám szúrós szemekkel.

- Csak egy picit eljátszottam vele, mert akkor még azt hittem, hogy csak egy agyatlan kis bestia, de azután megértettem őt. Bevetettem Aro képességét, és mindent megtudtam róla. Nem is annyira rideg és szívtelen, mint amilyennek látszik. Csupán az élet hozta ki belőle ezeket a kétségbeesett reakciókat. Mindenkitől távol akarja tartani magát, és csak ez lebeg a szeme előtt. Ezt nem róhatja fel neki senki.

- Hm… valakire emlékeztet ez a hozzáállás – tűnődött el anya.

- Én nem vagyok olyan, mint Jane.

- Hát persze, hogy nem – mosolygott rám kedvesen anya. – Legfeljebb csak a természeted – fűzte még hozzá.

- Te egy elképesztően pimaszt vagy – morogtam fel az ágy mellől.

- Nagyon örülök, hogy kijutottál a tömlöcből. Aggódtam érted – simogatta meg az arcomat.

- Ugyan anya, velem nem lesz semmi gond – legyintettem. – Nem vagyok az a problémás fajta.

- Tudom, de egy anya azért csak aggódhat – ölelgetett meg szorosan. - Na de most inkább koncentráljunk az közelgő esküvőmre – mosolygott rám miután elengedett.

- Nyugodj meg, anya, minden tökéletes lesz – mondtam határozottan. – Most viszont megyek és megkeresem Jane-t – vigyorodtam el.

- Paul megígérted, hogy normális leszel - szólt rám komolyan.

- Az is leszek, csak beszélgetni szeretnék vele, de egy haja szála sem fog görbülni, esküszöm – emeltem fel védekezően a kezeim.

- Jól van, menj, de ne keveredj bajba – csóválta meg a fejét.

- Köszi, anya, ne félj, minden csodálatos lesz – nyomtam még egy puszit a homlokára. Majd eltűntem, hogy megkeressen Jane-t és tovább folytassam a kérdezősködést, amit elkezdtem.