Történet szerelemről és családról - 56. fejezet

Szép napok




(Carlisle szemszöge)



Másfél hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy Rosalie végre visszatért az életbe, legalábbis, most már nem közömbös minden, és mindenki iránt. Esme úszik a boldogságban, ahogy én is. Végre magához tért a lányunk is. Tény, hogy vámpírrá válni hatalmas trauma bárkinek, nemhogy egy fiatal lánynak, aki előtt még ott volt a boldog élet, az anyaság, és még rengeteg földi öröm, ami vámpírként nem lehetséges, vagy jelentősen korlátozott, de ha már így alakult, akkor meg kell valahogy barátkoznia a helyzettel. Hogyha csak aznap este nem túlórázom, mint mindig, akkor megmenthettem volna, de azzal, hogy mi lett volna, ha… már késő foglalkozni. Ezen a helyzeten már senki sem változtathat.

- Carlisle, nem te vagy a hibás, hanem a nyavalyás King, és a barátai. Ne gondolkozz ilyeneken – morgott rám Edward. Hát igen, itt csak neki szabad marcangolnia magát, másnak nem hagyja, hogy bűntudatot érezzen. Tipikus Edward.

- Még mindig figyelek – szusszantott fel.

- Ha fáj az igazság, akkor ne figyelj a gondolataimra – mosolyodtam el.

Ma csodás nap van, és ezt semmiféle kis civakodás nem fogja elrontani. Mindegy, hogy ki mit mond, vagy gondol. Rosalie ma teszi meg az első városi sétáját a kíséretünkkel. Rám nem jellemző módon még szabadnapot is vettem ki, hogy velük lehessek ebben a fontos pillanatban. Nincs kétségem afelől, hogy a fogadott lányunk már képes ellenállni, de ott akarok lenni, amikor újra emberek közé megy, és beilleszkedik a helyiek közé. Esmével már vagy fél órája készülődnek, pedig csak egy könnyed séta lesz. Mi lesz, hogyha a bálba készülődnek?

- Na látod, van, amiben egyetértünk – bólintott rá Edward. – Szerintem már reggel elkezdhetnek készülődni majd, hogy estére útra készek legyenek.

- Ne pimaszkodjatok, mert lassítunk a tempón – szólt le szerelmem komolyan.

- Bocsánat – mondtuk egyszerre fogadott fiammal.

- Mostanában sokat vagy együtt Rose-zal – kezdtem bele. Már egy ideje foglalkoztatott a kérdés. – Éjszakánként egy szobában vagytok, reggel együtt jöttök ki…

- Semmi olyasmiről nincs szó, amire gondolsz. Ő a húgom, és nem a párom. Soha nem is lesz az. Nem illünk össze – mondta Edward ellentmondást nem tűrve.

- Honnan tudjátok? A pároknak össze kell kovácsolódniuk – vetettem ellent.

- Mondd csak, mikor jöttél rá, hogy számodra Esme az igazi? – húzta fel fiam a szemöldökét.

- Ahogy megláttam – vágtam rá azonnal.

- Hát ez az – tárta szét a karjait Edward. – Mi nem éreztünk olyasmit, amit ti. Semmi bizsergés, sem pedig pattogó szikrák. Egyszerűen csak egy család vagyunk, és ennyi. Nem illünk egymáshoz. Legalább ebben egyetértünk – sóhajtott fel fogadott fiam.

- Örülj, hogy van valami, ha már semmi másban nem tudunk kiegyezni – morgolódott Rose az emeletről. – Ha már itt tartunk „Én is, szeretlek” – idézte Edward szavait Rosalie.

- Gyerekek, próbáljátok meg legalább ma nem átharapni egymás torkát. Betegesen tudtok vitatkozni egymással. Ha nem adtátok volna már ennyiszer a tudtunkra, hogy nem vagytok egy pár, komolyan azt hinnénk, hogy mégis. Igazi tinédzseres vitáitok vannak – mondta szerelmem morcosan. Hát igen, ő még mindig reménykedik benne, hogy Edward és Rose egyszer egy pár lesznek. Én már lassan kezdem feladni a dolgot. Ha nem, hát nem. Előbb-utóbb úgyis megtalálják a nekik való társat.

- Na, legyen ez a végszó – mosolyodott el Edward. – Végre okosan gondolkozol.

- Ne pimaszkodj, fiam, mert még a végén büntetés lesz belőle – intettem meg tetetett szigorral.

- Csak meg ne ijedjek tőled – vigyorgott rám.

- Túlságosan is elemedben vagy mostanában – nevettem fel, és Edward is velem kuncogott, ahogy odafönt a lányok is.

Ahhoz képest, hogy több, mint egy évszázada még azt hittem, hogy örök magányra vagyok ítélve, már feleségem van, és két gyermekem. Egy ember sem kívánhatna többet. Hát még egy vámpír. Csodálatos életem van. Szerető család, egy munka, amit imádok, és még kellő mennyiségű tőke is, hogy boldoggá tudjam tenni életem értelmeit. Ha azt is hittem valaha, hogy tudom mi az a boldogság, hát mégsem tudtam mostanáig.

- Készen vagytok már? – türelmetlenkedett Edward, ezzel kiszakítva a gondolataimból.

- Türelem rózsát terem – szólt le Rose.

- Nagyon elmés, Rosalie – forgatta meg a szemeit fiam.

- Tudod ez csak egy mondás, nem sok köze van a nevemhez – morgolódott lányom. Ajaj, már megint kezdik.

- Drágám, jobb lenne, ha menekülnénk, mert ha Edward és Rose egyszer elkezdi a kis szócsatáját, annak sosincs vége – próbáltam hatni kedvesemre, hogy gyorsabban készülődjön.

- Már jövünk, ne aggódj, pontosan tudom, hogy milyenek – sétált le szerelmem a lépcső, Rose pedig lassan vonult utána. – Rosszabbak, mint az óvodások, amikor elkezdik.

- Nem igaz – vágták rá azonnal a gyerekeink.

- Na végre, legalább ebben egyetértetek – mondtam elégedetten. – Szóval, indulhatunk? – nyújtottam a karjaimat Esme és Rose felé.

- Igen, mehetünk – mondta feleségem boldogan.

Mielőtt még Rose is belém karolt volna Edward is felajánlotta neki a karját, mire lányom kérdőn pillantott rám. A jelek szerint egyikünket sem akart megsérteni.

- Csak nyugodtan – biccentettem Edward karja felé.

Mire Rosalie csak halványan elmosolyodva bólintott, és fiamba karolt. Valószínűleg nagyobb biztonságban érezte most magát Edward mellett, mert vele gyakorolta a legtöbbet, az önuralmat. Lassan indultunk el a város felé, mert látszott mindenkin, hogy egy kicsit feszültek. Természetesen főleg a debütáló családtagunk, de mi maximálisan bíztunk benne, hogy képes rá. A város szélén azonban Rose megtorpant.

- Lehet, hogy mégsem kéne – harapta be az ajkát.

- Előbb, vagy utóbb túl kell esned rajta, és hidd el, hogy te más készen állsz. Megmondanám, hogyha nem így lenne – néztem rá komolyan.

- Ne félj, az első nehéz, de utána egyre jobb lesz – bíztatta szerelmem is.

- Erősebb vagy, mint hiszed – Edward csak ennyit mondott. Viszont ez a néhány szó, mintha varázsütésre visszahozta volna az önbizalmát legújabb családtagunknak.

- Oké, menjünk, jól vagyok – vett mély levegőt néhányszor. – Nem is olyan vészes – legyintett.

Nem akartuk sürgetni őt Esmével, ezért inkább megvártuk, hogy magától induljon el a házak felé. Néhány másodpercig még hezitált, de aztán rászánta magát, és mind a négyen elégedetten mosolyodtunk el, amikor lassú, de biztos léptekkel, gond nélkül elértük a város központját. Rose élvezettel figyelte a kirakatokat, és láttam, amikor megállt a pillantása egy apró gyűrűn, amit egy apró vörös rubincsepp díszített. „Ennyire tetszik neki az a gyűrű?” Kérdeztem fiamat gondolatban, mire ő csak határozottan bólintott. Mikor Rose és Edward tovább sétált, mi Esmével gyorsan beszaladtunk a boltba, hogy megajándékozhassuk egyetlen lányunkat az ékszerrel, amit kinézett magának. Gyorsan megvettük, majd azonnal a gyerekek nyomába szegődtünk.

- Ez igazán nagyon kedves volt tőletek, de nem várom el, hogy ilyen ajándékokat adjatok nekem – mondta lesütött szemekkel. – Már így is túl sokat köszönhetek nektek.

- Tessék? – néztünk rá döbbenten.

- Azt hiszitek, hogy azért, mert éppen nem arra nézek, nem tudom, hogy mi történik körülöttem? Ti tanítottatok koncentrálni, úgyhogy tudhatnátok, hogy nagyon is figyelek a részletekre. Bementetek abba a boltba, ahol megláttam azt a gyűrűt. Tényleg, igazán tetszett, de nem akarom, hogy ilyen sokat költsetek miattam. Nem költhetitek rám a vagyonotokat. Ti magatok mondtátok, hogy folyamatosan költöznünk kell majd, ahhoz meg sok pénz kell. Ennek az árából talán már majdnem egy egész házra is futotta volna – halkította le a hangját, hogy csak mi halljuk.

- Emiatt ne aggódj, drágám – mosolygott rá Esme melegen. – Én is ezt hittem, amikor átváltoztam, és annyi mindent kaptam, de fel lettem világosítva a vagyonunkra – suttogta szerelmem.

- De hát egy orvosi fizetés – döbbent meg Rose.

- Néhány százévnyi orvosi fizetés, Rosalie. Úgyhogy ne aggódj az anyagi vonzatok miatt. Nem költekezünk feltűnően, de nem tagadjuk meg magunktól azt, ami igazán tetszik – húztam elő a zsebemből az apró ékszeres dobozt. – Legyen benne sok örömöd – nyújtottam felé.

- Én, igazán… nem is tudom mit kéne mondanom – jött zavarba.

- Csak viseld, hogy lássuk, tényleg tetszik – simítottam végig az arcán.

- Köszönöm – ölelt meg minket boldogan. Végre valami, aminek őszintén örül. Ha tudná, hogy nekünk ez mekkora öröm. A pénz számunkra nem jelent sokat. – Neked is, köszönöm – lépett Edward elé, és bár kissé bátortalanul, de őt is megölelte.

Annyira jól mutattak együtt. Sajnáltam, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én elterveztem, de hát a szerelmet nem lehet erőltetni. Így már csak a gondom, hogy mindkét gyermekemnek meg kell találnia a párját, hiszen nem lehetnek magányosak egy örökkévalóságon át.

- Azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy Rosalie, nyugodtan jöhet a bálba – mondta Esme boldogan. – Annyira jó lesz.

- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Majd átöleltem kedvesemet, aki majd kicsattant a boldogságtól.

- Menjünk, vegyünk neked saját báli ruhát – fogta meg Rose kezét Esme, és már el is iramodtak egy közeli üzlet felé.

- Kávézó? – bökött Edward a báli ruhabolt melletti kiülőre. – Innen hallom a gondolataikat baj esetére, és nem kell bemennünk sem – vigyorodott el.

- Jó ötlet – egyeztem bele azonnal. Sosem voltunk nagy vásárlók. Esme nagyszerűen megoldott minden ilyen jellegű dolgot.

Fiammal kényelmesen elhelyezkedtünk egy félreeső asztalnál, majd a látszat kedvéért rendeltünk két kávét. A hölgy nagyon kedves volt, és mindenáron szeretett volna hozni nekünk süteményt is a kávéhoz, de szerencsére Edward könnyedén elkápráztatta, így el is felejtette, hogy édességgel akart minket megajándékozni. A kávét még el tudjuk tüntetni néhány gyors mozdulattal, de a sütemény már nem ment volna ilyen egyszerűen. Már egy jó órája ültünk kint, és már kezdtem aggódni, amikor fiam végre megszólalt.

- Jönnek már – sóhajtott fel boldogan. – Több folyadékot szegény növény már nem viselne el – fűzte még hozzá halkan. Hát igen, már kapott kávét, vizet, és egy teát is. Sok lesz a jóból szegény virágnak. – Rosalie nagyszerűen bírta, bár a ruhák sokkal jobban lekötötték, mint az emberek, ha pedig nem nézelődött, akkor élvezte az új gyűrűjét, igazán tetszik neki az ékszer.

- Ennek örülök. Talán kezdi egy kicsit jobban érezni magát – mosolyodtam el. Csak megoldódik a helyzet végre.

- Igen, már jobban van, és erről kéne is beszélnünk. Szerintem semmi akadálya az utazásotoknak anyával – nézett rám komolyan.

- Nem akarunk magatokra hagyni titeket, Edward. Nem biztos, hogy elbírsz vele több hétig – mondtam határozottan. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy bármi baj történjen.

- Már nem erősebb nálam, ráadásul az önuralma is nagyon szépen felfejlődött. Még ne vessétek el az utazás gondolatát.

- Nem tudom, Edward, majd meglátjuk, hogy hogyan viseli Rose a bált, és utána döntünk – mondtam ki a végszót. Értékeltem a törődést, de nem hagyhatjuk itt őket egyedül, amikor bármi történhet. Pár hét hosszú idő egyedül egy olyan vámpírral, aki még csak tanulja az önuralmat.

- Tudom, hogy hosszú idő, de Rosalie képes uralkodni magán, hiszen látod, hogy mennyi ideig kibírta egy boltban, pedig emberek is voltak bent.

- Ez igaz – bólintottam rá.

- Na látod, nem kell idegeskednetek, egyébként pedig, ha bármi baj van, akkor azt úgyis ti tudjátok meg először, de nem lesz – mondta Edward határozottan. Ezt a beszélgetést azonban félbehagytuk, mert a lányok mellénk értek.

- Nem apróztátok el – vettük el Edward a csomagokat. A lányok alig látszottak ki a dobozok és szatyrok alól.

- Hát Rosalie még sose kapott saját ruhákat. Mindig csak megtippeltük, hogy mi tetszene neki, de most alkalma nyílt nézelődni, úgyhogy gondoltam alaposan bevásárolunk – mosolygott rám szerelmem lágyan. A szemei csak úgy csillogtak. Ritkán tört rá a vásárlási láz, de olyankor nagyon örült volna egy lánynak, aki szívesen vele tart. – Nagyon sokáig várattunk titeket?

- Egyáltalán nem, nagyon jól eltöltöttük az időt – válaszoltam őszintén.

Tényleg élveztem néha ezeket a látszat szórakozásokat. Kávézó. Kellemes hely. Régebben csak kocsmák voltak, és bordélyok. Értelmetlen helyek. Viszont ezeknek a kávézóknak megvan a maga varázsa, és hangulata.

- Mehetünk haza? – kérdezte Rose, kicsit feszengve. – Azt hiszem, hogy mára ennyi bőven elég volt – tette hozzá halkan. Így csak mi hallottuk.

- Persze, kedvesem, már itt sem vagyunk – bólintottam rá azonnal.

Ahhoz képest, hogy reméltem, hogy legalább húsz percig kibírja, egyszerűen zseniális volt a teljesítménye. Több, mint másfél órán át bírta. A bállal sem lesz semmi gond, ez már biztos.



Három nappal később…



Szerelmem már készen állt az indulásra, és már én is csak a zakómat kaptam magamra. Láttam kedvesem arcán, hogy mennyire boldog, és izgatott, amiért ekkora megtiszteltetés érte őt, bár azt is pontosan tudtam, hogy az sokkal jobban érdekli, hogy az árvákkal ennyi jót tehetett.

- Boldog vagy? – öleltem magamhoz.

- Az nem kifejezés – karolta át a nyakamat.

- Ezt majd inkább Párizsban – nyögött fel Edward.

- Én most nem is… - kezdtem bele, majd döbbenten néztem szerelmemre.

- Nekem is lehet fantáziám, még akkor is, hogyha nem nézitek ki belőlem – sütötte le a szemeit zavartan.

- Nincs kedved beavatni a fantáziavilágodba? – csillantak fel a szemeim. Majd kezeimet formás hátsójára simítottam.

- De… majd, ha a gyerekek nem lesznek a közelünkben – nyögött fel.

- Biztos? – néztem rá ártatlanul. Esme még nem nagyon mutatta ezt az oldalát. Edward még soha nem reagált így legalábbis.

- Igen, biztos, mert mennünk kell, legyén úriember, drágám, mint mindig – nyomott egy gyors csókot a számra. Majd kicsusszant az ölelésemből. – Egyébként, nem azt beszéltük meg, hogy lemondod Párizst? Mármint a szállást – fordult felém kíváncsian.

- Valóban úgy terveztük, de aztán átgondoltuk ezt a dolgot Edwarddal és Rose-zal. Abban maradtunk, hogy nyugodtan elmehetünk, mert nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá. Tudom, hogy csalódott volt, amikor azt mondtam, hogy ne menjünk, de Rosalie miatt beleegyezett.

- Szeretlek – vetette magát a karjaimba boldogan. – Titeket is gyerekek – mondta kicsit hangosabban.

- Mi is – harsogta Edward és Rose nevetve.

- Tudod, hogy a családunk a legfontosabb nekem, de azon belül is te. Éppen ránk fér egy második nászút – suttogtam a fülébe.

- Igen, ebben egyetértünk – bólogatott hevesen. – Most viszont tényleg mennünk kell, és Edwardot sem szeretném az őrületbe kergetni – fogta meg a kezem és húzni kezdett az ajtó felé.

Egy szempillantás alatt leértünk az emeletről, ahol a gyerekeink már vártak ránk. Rosalie idegesen igazgatta magán a gyönyörű ruháját, míg Edward csak szemeit forgatva támaszkodott a falnál. Kérdőn néztem rá, és a választ azonnal meg is kaptam a kimondatlan kérdésemre.

- Már egy fél órája ezt csinálja – sóhajtott fel. – Igazgatja a ruháját, azután a tükörhöz rohan, és az utolsó szál haját is pontos szögbe rendezi, megigazítja a harisnyáját, és ez legalább a harmadik pár cipő a lábán. Egyszerűen nem tudom leállítani.

- Ne aggódj, Rosalie, gyönyörűen festesz – mosolyogtam rá elismerően.

- Köszönöm – jelent meg neki is mosoly az arcán, és abbahagyta a tollászkodást.

- Pf… csak ennyit kellett volna mondanom, hogy abbahagyd? – morgolódott Edward. – Egyébként mondtam, „hogy jól nézel ki”.

- A „jól nézel ki” elég snassz, nem gondolod? – nézett rá Rosalie morcosan. - Háromszor öltöztem át, készítettem frizurát, és sminket. Neked pedig csak ennyire futotta. Nem csoda, ha elbizonytalanodtam.

- A páva mindenedet, azért vannak határok… - kezdett bele Edward, de közéjük léptem.

- Gyerekek, ma ünnepelünk, néhány nap múlva elutazunk, és hetekig táncolhattok egymás idegein úgy, hogy senkit se zavarjon – mondtam nyugodtan. Nem igaz, hogy nem képesek egy helyiségben meglenni az esetek jelentős százalékában. Máskor viszont elválaszthatatlanok. Ki érti ezt?

- Ha egyszer ilyen elviselhetetlen… - mordultak fel egyszerre.

- Nem, egyikőtök sem jobb, mint a másik – emeltem fel a kezeimet. – Elég legyen mára. Ez Esme estélye.

- Bocsánat – hajtották le a fejüket bűnbánóan.

- Ez a beszéd – mosolyodtam el. – Indulhatunk, kedves? – nyújtottam a karom feleségem felé.

- Igen – sietett mellém.

- Szabad? – ajánlotta fel Edward is a karját Rose-nak.

- Köszönöm – lépett mellé Rosalie és elfogadta az ajánlatot.

Az út csendben telt el a bárteremig. Esme izgatottan tekintgetett körbe a teremben, majd amikor meglátta kis barátait, az árvákat, azonnal oda sietett hozzájuk. Az ő külön kérésére áthozták az árvaház lakóit vacsorázni. Mindegyik kisgyerek sorba állt érte, hogy Esme megölelgesse őket, és feleségem nem habozott mindegyik gyermeket körbepuszilgatni, és alaposan megszeretgetni. Bár lehetne egy közös gyermekünk, akit mi nevelnénk fel.

Néhány perccel az érkezésünk után mindenki leült az asztalához, és a vacsora elkezdődött. Tósztok, ünnepélyes megnyitó beszédek, és minden, ami csak szükséges egy ilyen rendezvényhez. Azután pedig jöttek a kiadósabbnál kiadósabb ételek is, amiket mi már ügyesen elrejtettünk. Bár ezúttal nem nagyon volt rá szükség, mivel az árvák nagyon is jóízűen habzsoltak, és amikor nem figyeltek oda egy pillanatra, akkor szétosztottuk az mi adagunkat is köztük. Kicsit meglepődtek a sok étel láttán, de nem tiltakoztak. A vacsora után a gyerekek elmentek aludni, a partin pedig elkezdődött a tánc. Azonnal szerelmem felé fordultam, aki boldogan mosolyogva fogadta el a karomat, és keringeni kezdtünk a lágy dallam ütemére. Néhány pillanattal később pedig már Edward és Rose is mellettünk táncolt. Lányunk arcán boldog mosoly ragyogott, és úgy tűnt, hogy Edward is nagyon jól érezte magát. A tánc egészen hajnalig tartott. Edward és én minden hölgyet megtáncoltattunk, míg a mi családunk hölgy tagjait elrabolták tőlünk egy-egy tánc erejéig. Esme kapott egy gyönyörű, rézből készült emlékplakettet is, hogy örökké emlékezhessen erre a fontos pillanatra a város életében. Tökéletes este volt. Rosalie is nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat, amiért nagyon is büszke voltam rá. Azt hiszem, hogy most már végérvényesen kijelenthetem, hogy nyugodtan elmehetünk Párizsba, néhány nap múlva.