Történet szerelemről és családról - 64. fejezet

A régi-új házikó


SZIASZTOK! MINT NYILVÁN SOKAN TUDJÁTOK, MA VAN A MI CARLISLE-T ALAKÍTÓ NAGYSZERŰ SZÍNÉSZÜNK PETER FACINELLI SZÜLETÉSNAPJA, EZÉRT MA EGY CARLISLE SZEMSZÖGŰ FEJEZETTEL KÉSZÜLTEM. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Már napok óta dolgozunk Esmével a házikón a tervei alapján. A terveket már akkor megrajzolta, amikor visszamentünk egy estére a szállodába. A hálószobát egészen átrendezte, de előnyére. A régebben apró és jelentéktelen kis szobából egy hatalmas, baldachinos ágyos, sok ablakos csodát tett. Minden a vörös árnyalataiban pompázott, és nagyon igéző volt egy vámpír minden érzékének. A fürdőszobai csempéket gyönyörű faburkolatra cseréltük, és remek kontrasztként hófehér káddal, és hatalmas tükörrel kompenzáltuk a kissé sötét bútort. A nappaliba krémszínű kanapé, és tejeskávé árnyalatú falak kerültek. A konyhában tölgyfa asztal, és bútorok voltak a halványsárga falakhoz, és szerelmem gyönyörű kézzel készített vázái ékesítették az egykor sivár és üres polcokat. A háló megnagyobbításával a régi dolgozószobám kicsit kisebb lett, de el kellett ismernem, hogy így is nagyon takaros maradt, főleg mert Esme a négy széket lecserélte két kényelmes fotelra, és a mély kidolgozású könyvespolcokból beépített polcokat csinált. A szőnyegpadlót pedig parkettára cserélte, és csak egy kisebb szőnyeget tett rá, amint az asztalom volt a fotelekkel. Amikor elkészült minden vágyam volt, hogy megörökítsem kedvesem csodálatos alkotását, mert még soha életemben nem láttam ilyen takaros, és kellemes kis házikót. A ház külsejét is felújítottuk, de tetőtől-talpig úgy is hagytuk, ahogy volt. Végül is ez egy faház, a borítása is legyen fából. Egy szó, mint száz, tehát tökéletes lett az egész, és ez csakis egy lány női kéz érintésének volt köszönhető.

- Hogy tetszik? – kúszott Esme a szemem elé. Észre sem vettem, hogy ennyire elbambultam.

- Egyszerűen káprázatos, édesem – mosolyogtam rá elégedetten.

- Istenem, de megkönnyebbültem – mosolyodott el ő is. – Már azt hittem, hogy neked nem tetszik, mert csak áltál itt és néztél magad elé – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Igazság szerint éppen a munkádat csodáltam. Egyszerűen gyönyörű lett – mondtam még mindig ámuldozva. Sosem gondoltam volna, hogy ebből a kis viskóból még egyszer ilyen csodálatos, takaros ki otthon lesz. - Mi lenne, hogyha itt töltenénk egy-két napot? – kérdeztem lelkesen.

Igazán jól esett volna mindentől távol lenni, és csak magunkra koncentrálni. Már csak négy napunk maradt hátra, ebből a csodálatos második nászútból, és bennem kettős érzések kavarogtak, ahogy szerelmemben is. Egyrészt imádtam kettesben lenni vele, és egymásba feledkezni, amikor csak akartunk, másrészről viszont nagyon hiányzott már Edward és Rosalie, neki is, és nekem is. Hiszen mégiscsak magukra hagytuk a gyerekeinket, akik bár már nagyok, ettől még mindig a mi gyermekeink lesznek.

- Boldogan itt maradnék az utazásunk utolsó napjaiban, de ki kéne jelentkeznünk a szállodából is, és el kellene hoznunk a csomagjainkat is – egyezett bele feleségem azonnal.

- Emiatt nem kell aggódnod, kedvesem – öleltem magamhoz egy pillanatra. – Ami azt illeti nagyon reméltem, hogy igent fogsz mondani, mert én már kijelentkeztem a szállodából, és magammal hoztam a holminkat is – motyogtam halkan.

Reméltem, hogy nem fog rám haragudni, amiért egyedül döntöttem, bár mellettem szólt, hogy ő is így döntött már mielőtt megtudta volna, hogy én mindent elrendeztem.

- Oh, mostanában egészen spontánok vagyunk – kuncogott fel.

- Végül is, néha lehetünk ilyenek is, nem igaz? – rántottam meg a vállam, ahogy mindenki szokta.

Esme mellett olyan emberinek éreztem magam. Az emberek nem féltek tőlem, nem kerültek. Érezték a kedvesemből kiáramló szeretetet és melegséget, amit még soha senkinél nem éreztem ennyire erőteljesen, és így tőlem sem féltek. Úgy voltak vele, hogyha egy ilyen csodálatos nő bízik bennem, és engem akar, akkor nem lehetek rossz ember. Arra persze senki nem is gondolt, hogy vámpírok vagyunk. Egyszerűen csak megvolt bennük a természetes távolságtartás az esetek többségében.

- Dehogynem, én kifejezetten élvezem az ilyen pillanatokat. Csak ne szokjunk rá nagyon. Nem lenne jó, hogyha Edward és Rose folyamatosan spontánnak látna bennünket. Nekik komoly szülőkre van szükségük – intett szigorúan.

- Természetesen – bólintottam rá. – Ígérem, hogy a spontán énemet csak és kizárólag a kettesben töltött időszakokra korlátozom – mondtam határozottan. – Virágot sem vehetek neked, csak úgy spontán? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Carlisle, pontosan tudod, hogy hogy értettem az előbbi mondatot – bökött mellkason. – Még a végén téged is meg kell, hogy neveljelek – sóhajtott fel tettetett felháborodással.

- Már kezdheted is a nevelésemet – kaptam a karjaimba. Azután pedig egy szempillantás alatt felültetem a dolgozószobámban az asztalomra. – Azt szokták mondani egy babona szerint, hogy egy új házban minden helyiséget végig kell szeretkezni, hogy az itt élők szerelmi élete örökké lángoljon – búgtam a fülébe.

- Igazán? – simított végig a hátamon. – Én erről még nem is hallottam, de ha te így tudod, akkor jobb lesz, hogyha betartjuk a hagyományokat, hiszen egyikünk sem szeretné, hogyha bármi is elromolna közöttünk – egyezett bele a terveimbe.

Majd ajkait szenvedélyesen az enyémekre tapasztotta, és magával húzott az asztalra. Néhány pillanattal később pedig mindkettőnk ruhája megadta magát a szenvedélyünk hevének. Végigsimítottam kedvesem karcsú, izmos combjain, és a derekamra kulcsoltam őket. Esme minden egyes rezdülésemet tökéletesen követte. Ismertük már egymás testének minden egyes apró négyzetcentiméterét, és örökre az emlékezetembe véstem minden apró kis nyögését, és rezdülését, amit én váltottam ki ebből a tökéletes nőből.

- Szeretlek – húzott magához kedvesem. Én pedig azonnal gyengéden mozogni kezdtem benne.

- Én is szeretlek – fordítottam magam felé az arcát.

Majd lágy csókolózásba vontam édes ajkait. Nem siettünk el semmit, lassan, és lágyan szeretkeztünk. Mindig is imádtam elveszni szerelmem lágy forróságában. Tökéletesen összeillettünk a hálószobában is, ahogy az élet minden egyes területén. Amikor már nagyon közel álltam a beteljesüléshez, és szerelmem is egyre jobban szorított magához megálltam néhány pillanatra, hogy lenyugodhassunk.

- Carlisle – nyöszörögte szerelmem.

- Várj egy kicsit, édesem – csókoltam a nyakába.

Mindketten ziháltunk, talán úgy, ahogy még soha, és valószínűleg életem legnagyobb önuralmát kívánó feladat volt, de mégis megálltam, hogy ne mozduljak meg egyelőre. Kivártam a pillanatot, amikor már szinte lenyugodtunk, és csak akkor mozdítottam meg újra a csípőmet. Kedvesem pedig olyan hevessé változott, amilyen még soha nem volt egész életünkben. Egy szempillantás alatt az asztalon találtam magam, Esme pedig felettem volt, és lassú ringatózásba kezdett. Döbbenten és boldogan figyeltem szerelmemet, ahogy teljesen elengedi magát, és szinte már vadul szeretkezik velem. Azt hittem, hogy azok után, ami emberként történt vele soha nem lesz képes tökéletesen ellazulni, és teljesen átadni magát az ösztöneinek, de úgy tűnik, hogy legnagyobb örömömre hatalmasat tévedtem. Gyönyörű feleségem combjait, kebleit, vagy formás fenekét simogattam, amíg ő egyre hevesebb ringatózott felettem. Majd hosszú lágy kínnal telt percekkel később megragadtam a csípőjét, és szorosan magamhoz húztam, miközben felkiáltottam. Néhány pillanattal később pedig Esme is követett engem, és hangosan felsikoltott a beteljesülés pillanatában, majd rám hanyatlott, én pedig szorosan magamhoz öleltem.

- Ezennel a dolgozószobádat felavatottnak tekinthetjük – kuncogott fel néhány perccel később.

- Nos, ebben egyet kell értenem veled, drágám. Bár személy szerint a fotel is nagyon vonzó jelenség volt a számomra, de kifejezetten megkedveltem az asztalokat, amióta Párizsban vagyunk – mondtam mosolyogva. Azután pedig lágy csókot nyomtam a homlokára.

- Ami azt illeti erre valahogy magamtól is rájöttem – nevetett fel most már nyíltan Esme. – A szállodai lakosztályunk minden asztala felavatottnak tekinthető, ami azért nem kis teljesítmény – kaptam egy gyors csókot.

- Igazából a legizgalmasabb azt hiszem, hogy a pipereasztal volt, mivel arra még a te kis hátsódat se volt könnyű rátenni úgy, hogy ne ess le róla – emlékeztem vissza a pikánsan vicces pillanatainkra. Mint két ostoba tinédzser.

- Igen, annak valóban nem volt még párja – egyezett bele feleségem is.

- Nos, melyik legyen a következő helyiség, amit felavatunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem is tudom – gondolkodott el. – Talán felállíthatnánk a sorrendet. Én arra gondoltam, hogy most jöhetve a konyha, utána a nappali, a hálószoba, és végezetül, de természetesen nem utolsó sorban a fürdő, amit még fürdőzés szinten is fel kell avatnunk – mondta el a tervét szerelmem.

- Szerintem ez egy nagyszerű, és átgondolt terv – kaptam fel, majd azonnal a konyhában termettem vele.

Ahogy terveztük, minden egyes helyiséget végigszeretkeztünk, és késő éjjel kimerülten, már ha egy vámpír lehet kimerült, szuszogtunk egymás karjaiban, egy kád, forró vízben. Nem mintha a bőrünknek nem lett volna mindegy, hogy az a víz éppenséggel jéghideg, vagy tűzforró, de nem akartam, hogy Esme ne a legjobbat kapja valamiből mellettem.

- Azt hiszem, hogy hivatalosan is kijelenthetem, hogy ez a házikó a világon a legjobb hely – fúrtam a fejemet a nyakába.

- Ezt most csak a kéjsóvárság mondatja veled – nevetett fel életem értelme.

- Egy cseppnyi kéjsóvár felhang sem volt bennem – mondtam dacosan. – Azért ez a világ legjobb helye, mert te magad újítottad fel nekem, és a világ legtökéletesebb asszonyával avathattam fel minden egyes helyiséget, ami csak van a házban – simítottam végig selymes gesztenye fürtjein.

- Innen szemlélve nekem is ez a legtökéletesebb hely a világon, bár ahol te vagy, az a hely számomra mindig is csodálatos lesz – fordult felém, hogy átkarolja a nyakamat.

- Mondd csak, mit szeretnél még látni a városból? – kérdeztem kíváncsian.

- Azt hiszem, hogy már mindent láttam, amit szerettem volna – mondta elégedetten. – Minden egyes hely csodálatos, és új volt. Ennyi élménnyel más egy életen át sem gazdagodik.

- Ez esetben elrabolhatnálak napfelkelte előtt valahová az erdőben? – kérdeztem lágyan.

- Ezer örömmel veled tartok, bárhová – jelentette ki határozottan.

Nagyon reméltem, hogy tetszeni fog neki a meglepetés, amivel ezúttal készültem. Az erdő peremén a napfelkelte egyszerűen csodálatos látvány. Ahogy a kezdetben szinte vörös, majd halványuló rózsaszín árnyalat, ami narancsszínbe vált, majd napsárgába vált, ahogy egyre közeledik az égbolt felé, egyszerűen eszményi látvány. Mindig is imádtam a napfelkeltéket. Az új nap, minden egyes alkalommal új reményt is ígért hosszú létezésem során. Tudtam, hogy nem adhatom fel, nem lehet, hogy az életem értelmetlen legyen az öröklétben.

- Akkor öltözzünk fel, kicsim – álltam fel kedvesemmel a karomban, hogy a hálóba vigyem.

Szerelmem kérdés nélkül felvett egy kényelmes ruhát, és egy laposabb sarkú cipőt, míg én kigyönyörködtem magam újra és újra gyönyör idomain.

- Te nem készülsz? – nézett rám, de utána rögtön lesütötte a szemeit. Biztosan rájött, hogy eddig őt figyeltem öltözködés közben. Mindig is szégyenlős volt, így pontosan tudtam, hogyha képes lenne rá, akkor már vörös arccal és beharapott alsó ajakkal állt volna előttem.

- Dehogynem, csak nem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek még egy kicsit benned – hoztam még jobban zavarba. Tisztában voltam vele, hogy ez gonosz dolog, de imádtam, amikor ilyen egyszerre gyámoltalan és szúrós tekintettel nézett rám. – Örökké ilyen kis szégyenlős leszel? – simítottam végig az arcán.

- Nem vagyok szégyenlős, csak egy kis ideig – simult bele a tenyerembe.

- Ez is igaz – kuncogtam el magam.

Mindig csak akkor szégyenlős, hogyha már nem szeretkezünk. Olyankor elfeledkezik róla, hogy folyamatosan őt figyelem, ahogy azt egy jó férjnek tennie is kell.

- Inkább induljunk – kulcsolta ujjait az enyémekbe.

- Rendben – kezdtem el húzni az ajtó felé.

Majd miután kiértünk futásnak eredtem kedvesemmel a tökéletes hely felé. Éppen időben érkeztünk meg a helyszínre, ahonnan a legszebb, és legtökéletesebb a felkelő nap Párizsban. Az ég már vörösben játszott, de a napnak még egy apró kis részletét sem láttuk. Karjaimba kaptam Esmét, és felugrottam vele az egyik magasabb fára, hogy letelepedhessünk egy vastagabb ágra. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágon, hátamat a fa törzsének vetve, míg feleségem a mellkasomhoz húztam, ő pedig készségesen simult hozzám a hátával.

- Ez gyönyörű – fordult felém egy pillanatra izgatottan. Majd egy röpke csók után visszafordult, hogy tovább csodálja a látványt.

A nap lassan bukkant elő a sötétségből, és még én is elcsodálkoztam magamhoz, hogy több évszázad utána is képes vagyok szinte tátott szájjal élvezni ezt a csodálatos jelenséget. Figyelmem azonban ezúttal elvonta feleségem először sejtelmesen felcsillanó, majd gyémántként szikrázó bőre, ami fényesebb volt bármely drágakőnél, amit valaha is láttam. Muszáj volt megérintenem csillogó testét, és végigsimítanom minden egyes ruha alól kilátszódó pontot.

- Nagyon szeretlek – csókoltam a nyakába.

- Én is nagyon szeretlek téged – sóhajtott fel elégedetten, amikor a nyakán lévő érzékeny ponthoz érintettem az ujjaimat. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, egyszerűen imádom ezt a helyet.

- Nincs mit, kicsim. Mindig is nagyon szerettem itt lenni, amikor még itt éltem. Valószínűleg azért, mert itt lehetett álmodozni, reménykedni egy szép, és nem magányos jövőben. Egész létezésem során arra vágytam, hogy egyszer elhozhassam ide a szerelmemet, akivel megoszthatom majd a titkaimat, és legmélyebb vágyaimat. Most, hogy végre megtaláltam a számomra tökéletes nőt, mindent látnia kell, amit én valaha is láttam – mondtam határozottan.

- Roppant csábító ajánlat – mosolygott rám Esme. – Mit szólnál hozzá, hogyha a következő kiruccanásunkkor ideküldenénk a gyerekeket kikapcsolódni, hogy ők is élvezhessék az életet. Persze csak akkor, hogyha ők is akarják.

- Remek ötlet, drágám – egyeztem bele azonnal. – Akkor jövőre, amikor elviszlek a szülőhazámba két hétre, arra az időre Edwardot és Rose-t elküldjük ide, hogy lássanak világot ők is. Biztosan jól éreznék magukat ebben a forgatagban. Rose legalábbis biztosan. Edward pedig el tudna itt bújni, hogyha már elege van a nyüzsgésből.

- Tehát, jövőre elviszel Angliába? – kérdezte izgatottan.

- Igen, hogyha van hozzá kedved. Gyönyörű, zöld mezők, kellemes városok, és hasonlóan sok látnivalót kínált London is, mint Párizs. Az építészeti, és lakberendezési stílusa pedig merőben eltérő, így sok új ismeretre tehetsz szert, hogyha szeretnél – mondtam boldogan.

Anglia. A szülőhazám. Emberi életem, és ifjúságom színtere. Vajon áll még a régi parókia? Gondozta valaki miután atyám meghalt? Ki kerülhetett a családunk helyére? Hiszen már négy generáció óta a mi családunk volt a hittérítő a faluban. A feladat apáról fiúra szállt, de atyám már nem tudta nekem átadni nekem a stafétát. Milyen régen volt már, amikor utoljára szülőföldem hűs homokjára tettem a lábamat. Vajon mennyit változott? Hiszen magam sem láttam már jó ideje. Csak könyvekből, és újságokból követtem nyomon a fejlődést, ami végbement a szigetországban.

- Örömmel megnézném a helyet, ahol születtél – térített vissza szerelmem a gondolataim tengeréből.

- Részemről az öröm, hogy velem tartasz majd – mormoltam, majd gyengéden megcsókoltam Esmét.

Sokáig ültünk még a faágon, és gyönyörködtünk a táj szépségeiben, bár láttam kedvesemen, hogy már a jövő évi utazásunkon töri azt az okos kis fejét. Viszont Angliában sajnos nem maradt utánam ház, hiszen mi a parókián éltünk, ami mindig is a mindenkori pap otthonát képzi, így utána kell majd járnom egy saját kuckónak az erdő környékén. Bár eladó ingatlanban szerencsére eddig még sosem volt hiány, ezért biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani a kérdést.

Egészen estig ültünk a fán feleségemmel egymást ölelve. Mindig is csodáltam a kapcsolatunkban, hogy szavak nélkül is tökéletesen jól éreztük magunkat, akár napokig is. Elég volt a tudat, és az érzés, hogy kedvesem a karjaimban pihen, és ez volt a lehető legfontosabb a számomra. Hogy ez a nő, akit a világon mindennél jobban szeretek a karjaimban legyen, bármikor, és bárhol, mindig és mindenkor.

Történet szerelemről és családról - 63. fejezet

Közös nevező




(Edward szemszöge)



Még csak néhány napja ment el itthonról Carlisle és Esme, de Rosalie már elképesztően az idegeimre megy, pedig én elég türelmes vámpírnak tartom magam. Állandóan mászkálni akar, nézelődni, sétálni, kirándulni, bemenni a városba, vagy akármit, a lényeg csak az, hogy ne kelljen a fenekén ülnie a házban, pedig nekem határozottan ez a kedvenc időtöltésem. Miért akarnék állandóan kimenni a házból, amikor itt zongorázhatok, olvashatok, és élvezhetem az erdő hangjait, és illatait is. Teljesen felesleges pattogni, úgysem megyek be a városba, akármennyire is könyörög nekem. Nekem jó itthon lenni.

- Oké, akkor most lassan kisurranok, azután pedig futásnak eredek, és utána szabad a pálya a városban. Már alig várom, hogy emberek között mászkálhassak egy kicsit. Olyan unalmas itt lenni, amióta Esme és Carlisle elment, hogy kettesben legyenek. Esmével olyan jókat lehet beszélgetni, de Edward unalmas. Mindig csak hümmög, hogyha beszélek hozzá, vagy nekiáll zongorázni, ami elég egyoldalú kommunikáció így. Nem mintha nem játszana jól, csak elég karót-nyelt egy alak.

- Rosalie Hale – kiabáltam le neki. Nem fogom hagyni, hogy eltűnjön a szemem elől. – Azonnal menj el a kilincs közeléből.

- Nem – kezdett el hisztizni, már megint. – Nincs kedvem megint egész nap bezárva lenni a házban. Menjünk el valahová, kérlek. Unatkozom – duzzogott már megint.

- Olvass, nagyon jó elfoglaltság, és itt sok könyv van – ajánlottam a lehetőséget.

- Undok vagy – rontott be a szobámba morcosan. – Esme eljönne velem sétálni, vagy nézelődni, vagy akármit csinálni, de te semmire sem vagy hajlandó – kapta ki a könyvet a kezemből. Majd a másik sarokba hajította.

- Hé, ez egy első kiadás, és nagyon ritka, úgyhogy csak óvatosan – pattantam fel a kanapéról, majd felvettem a könyvemet a padlóról. – Ez most nekem olyan volt, mintha én a te ruháidat kidobálnám a szekrényből, és ollóval jól megcsonkítanám – magyaráztam. Hátha így felfogja, hogy milyen fontos nekem ez a kiadvány. Még apáé volt valaha.

- Nincs kedved beszélgetni? Olyan unalmas egész nap csak ücsörögni – nézett rám könyörgőn.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem kíváncsian.

- Bármiről – csillantak fel a szemei. – Azt már tudom, hogy hogyan változtál át, és miért, Esme is elmesélte már a történetét, és Carlisle is. A kérdés már csak az, hogy mi történt abban a néhány évben veled, amiben Esme nem sokat említett téged – ült le mellém a kanapéra, és kíváncsian fürkészni kezdett.

- Azok az évek már a múlté, nem szeretjük felhánytorgatni őket – ráztam meg a fejem.

- Említetted már, hogy nem mindig voltál a családdal, emberekre vadásztál, ez volt akkor? – pislogott rám ártatlanul.

- Igen, az akkor volt – bólintottam rá.

- Megbántad, hogy egy ideig nem éltél állatvéren? – kérdezte kíváncsian.

- Igen is, meg nem is. Megbántam, hiszen gyilkolni a legnagyobb bűn, amit csak elkövethet az ember. Másrészről viszont nem bántam meg. Ha akkor nem megyek el, hogy szerencsét próbáljak, és megtapasztaljam az érem másik oldalát, akkor sosem jöttem volna rá, hogy Carlisle álláspontja vitathatatlan és tökéletesen helytálló.

- Hm… akkor én helyesen döntöttem – bólintott rá. Mentségemre szóljon, hogy az ő gusztustalan vérét nem is kívántam meg.

- A volt vőlegényed egészen más tészta, de hidd el nekem, hogy nagyon jól tetted, hogy nem kóstoltál bele. Borzalmas dolog az állatvér, ha kóstoltál már igazi emberi nedűt, de ettől függetlenül megéri – mondtam határozottan.

Így is gondoltam. Azóta is bánom egy kicsit az ámokfutásomat, de tény, hogy csak így tudtam megnyugodni. Tipikus kamaszkori lázadás, ahogy Esme szokott fogalmazni. Végül is, tényleg az is benne volt egy kicsit a dologban, hogy ellentmondjak Carlisle elméletének.

- Royce vére amúgy is büdös volt attól a rengeteg alkoholtól – borzongott össze az emlék hatására. – Egyébként se akartam olyanból inni, akitől undorodom – mondta elszontyolodva.

Oh, a fenébe is. Esme most tudná, hogy mit kell tenni vagy mondani, de nekem nem igazán fogalmam a női lélek rejtelmeiről. Mindenesetre talán, ha hajlandó vagyok vele sétálni egyet, akkor esetleg jobb kedve lesz.

- Gyere, elmegyünk egy kicsit mászkálni, ha már ennyire szeretnéd – pattantam fel a kanapéról őt is magammal húzva.

- Komolyan? – csillantak fel a szemei. Az ajkán pedig akkora mosoly jelent meg, amekkorát tőle még soha életemben nem láttam. Ki érti a nőket? Az előbb még a rossz emlékeibe temetkezett, most meg egy szempillantás alatt jó kedve lett. – Menjünk fel a hegyekbe, kérlek… kérlek… kérlek – lelkesedett be.

- Na jó, talán elkapok egy-két oroszlánt is arra felé – forgattam meg a szemeimet.

Rosalie igazi társasági lény, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Én mindig is magamnak való srác voltam. Nem az én stílusom nagyzolni, és állandóan mászkálni. Nem is tehettem sosem, hiszen anyának szüksége volt rám. Vajon milyen lehet Rose szemével látni a világot? Mindig is nagy társaságokban forgott, bálokra járt, és szórakozott. Egészen más az életszemlélete, mint az enyém. Állítólag az ellentétek vonzzák egymást, de valahogy közöttünk sosem alakult ki igazi vonzalom, de a húgomnak el tudnám képzelni. Mindig is arra vágytam, hogy legyen egy idegesítő, kishúgom, aki csokit követel, és hisztériázik, amikor nem hagyom békén. Milyen szép is lett volna.

- Hahó, akkor megyünk? – kérdezte miközben teljes erőből vonszolt az ajtó felé. – Verseny? Na, tudom, hogy szereted, ha versenyezhetsz valakivel. Én pedig tökéletes vagyok ellenfélnek. Kapj el, ha tudsz – kezdett el rohanni a bejárati ajtó felé. Majd egy szempillantás alatt becsukódott mögötte az ajtó. Én pedig elmosolyodtam, és utána vetettem magam, de nem az ajtón át, hanem az ablakomon keresztül.

- Csaló, az ajtón kellett volna követned – hallottam meg a bosszús gondolatot. Amin muszáj volt elmosolyodnom. Lökött egy nőszemély.

- A vámpírok nem játszanak tisztességesen, csak Carlisle és Esme – kiáltottam utána.

- Oh, szóval nekem sem kell szabályosnak lennem? – vetette rám magát egy fáról. A lendületétől, és a váratlan meglepetéstől pedig mindketten a földre zuhantunk, és gurulni kezdtünk lefelé a dombról.

- Bolond vagy – nevettem fel.

- Nem hinném, csak a győzelemre hajtok, amit meg is fogok szerezni – pattant fel rólam hirtelen. Majd egy határozott lendüléssel elérte a hegytetőt.

- Ez határozottan csalásnak minősül – kiáltottam utána bosszúsan. Hogy a csudába járt túl az eszemen az előbb? Nem vagyok hozzászokva, hogy legyőznek. – Hogy vertél át?

- Úgy, hogy egyáltalán semmire nem gondoltam, amíg nem vetettem rád magam – rántotta meg a vállát. – Tudod ez még mindig női előjog. Ti férfiak azt hiszitek, hogy mi mind üresfejű libák vagyunk. Pedig én pontosan átláttam mindig is a férfiak világán. Cigaretta füstbe burkolóztok, és alkoholizáltok, miközben azt mondjátok, hogy dolgoztok éppen valamin, vagy fontos megbeszélésetek van, de apám is mindig ezzel jött. Nemes egyszerűséggel semmit sem csinált, csak ült a hatalmas foteljében, számolgatta a pénzét, és szivarozott – merengett el Rose.

- Azért ennyire nem lehetünk unalmasak – húztam fel az orrom bosszúsan.

- Nem, te más vagy – bólogatott komolyan. – Te amióta Esme és Carlisle elment egy kis kiruccanásra, minden áldott nap leülsz a kanapédra, és régi regényeket olvasol, miközben komolyan elgondolkozol egy régi kor már régen lefutott eseményein. Csak egy szivar, és egy pohár konyak hiányzik – mondta vádlón.

- Én egyáltalán nem vagyok unalmas – mondtam dühösen. – Te pedig állandóan csak pörögsz. Tudod, hogy milyen idegesítő, hogy állandóan csak arra gondolsz, hogy melyik ruhádat vedd fel éppen, hová szeretnél menni, merre sétálnál a városban, hol találnál az erdőben vízesést, vagy kristálytiszta patakot, amiben megfürödhetsz? Mikor lesz végre egy bál a városban, hogy újra élvezhesd a létedet? Két pillanatig sem vagy képes a fenekeden ülni, és ez teljesen kiborít engem is – adtam ki magamból az érzéseimet. Bosszantó kis perszóna. Egyszerűen nem képes rá, hogy rám hagyja, hogy igazam van, és elismerje legalább egyszer az életben, hogy tévedett.

- Jó, lehet, hogy én nem vagyok olyan nyugodt természet, mint te, de ez azért van, mert egy nő egészen más tészta, mint egy férfi. Mi nem kérkedünk az intelligenciánkkal, hanem a háttérből irányítjuk a begyöpösödött férjünket. Látod, hogy te is kijöttél végre a házból, nem igaz? Ezen dolgozom már napok óta – vigyorodott el elégedetten. – Tehát a női praktika már megint bevált, ahogy mindig – pukedlizett előttem elégedetten.

- Elképesztően idegesítő nőszemély vagy – indultam vissza a ház felé.

Csak azért akart kicsábítani a szabadba, hogy belém köthessen. Hogyha még sokáig lesz távol Carlisle és Esme, én megölöm ezt a nőt. Valahogy le kell kötnöm az energiáit, hogy hagyjon engem békén, és akkor talán megtaláljuk a közös nevezőt. Talán lesz valami esemény mostanában a városban, amitől lenyugszik egy-két napra. Mindjárt körbehallgatózom. Néhány pillanat alatt közelebb settenkedtem a városhoz, és kíváncsian hallgattam a gondolatokat, és meg is találtam azt, amit kerestem. Ma este táncmulatság lesz, méghozzá country. Hátha egy alapos testmozgás, és szórakozási lehetőség közelebb hozz minket egymáshoz, és meg tudjuk érteni a másikat. Nem tagadom, hogy talán Rosalie álláspontja is helytálló, de nem tehetek róla, hogy nem vagyunk egyformák. Sietve rohantam vissza a házunkhoz, hogy meghívjam Rose-t, az esti bálra, de a gondolatai megállásra késztettek.

- Engem nem érdekel, egy perccel sem maradok itt tovább – mondta miközben a ruhái suhogó hangokat hallattak, ahogy a bőröndbe pottyantak. - Esme tudom, hogy szeret, neki majd hagyok egy levelet, amit Carlisle is elolvashat, hogyha akar. Én nem bírok egy fedél alatt meglenni tovább ezzel az egoista barommal. Nem érdekel, ha hallgatózol, Edward. Maradj csak a kanapédon, és olvasgasd a vacak könyvedet. Attól még, hogy te nem kedvelsz nekem is vannak érzéseim, amiket már napok óta állandóan porba tiporsz. Én csak társaságra vágytam, mert nem szeretek egyedül lenni – pattintotta le a bőrönd fedelét.

- Rose – léptem be a szobába. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem a dacos arckifejezésével találtam szembe magam, hanem egy elkeseredett, szomorú lánnyal, aki némán zokogva nézegette a gyűrűt, amit Carlisle és Esme vett neki nemrég, majd remegő kézzel nyúlt utána, hogy a borítékba pottyantsa, amit Esmének írt. – Mit szólnál, ha este elmennénk valahová szórakozni? – léptem mellé.

- Köszi, de nem kell pedáloznod, már mindegy. Felfogtam, hogy nem akarod rám pazarolni az idődet. Hiszen én csak egy gazdag kis csitri vagyok, aki a tökéletes világodba keveredett, ahelyett, hogy meghalt volna abban a sikátorban – mondta ingerülten. – Hidd el, hogy meg is haltam volna boldogan, de Carlisle valamiért úgy határozott, hogy nem enged el, de ettől függetlenül nem kell megviselnetek a házban is. Jól elvagyok én magamban is. Majd csak találok valakit, akinek igazán kellek – vette fel a bőröndjét.

- Visszautasít egy fantasztikus meglepetést, hölgyem? – vettem el tőle a bőröndöt.

- Meglepetést? – csillantak meg a szemei. Viszont az arca azonnal elkomorult. – Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem – rázta meg a fejét makacsul. Nők! Könyörgöm, miért nem lehet könnyebben kiigazodni rajtuk? Pedig Esme nem is nehéz eset, csak Rosalie-val nem értem meg magam.

- Igazából te tennél szívességet nekem – kezdtem el a fordított pszichológiát. – Ez egy igen fontos esemény, ahol nem jelenhetek meg egyedül. Szükségem lenne egy csinos, intelligens kísérőre, aki mellett nem lenne időm unatkozni – folytattam tovább a puhítást.

- Nem – rázta meg halványan a fejét. Viszont már korántsem volt annyira erőteljes az ellenállása, mint az előbb. Legnagyobb szerencsémre sokkal kíváncsibb természet annál, minthogy annyiban hagyja a meglepetést.

- Hát jó, pedig igazán nagy szükségem lett volna most a húgomra, de ha te nem akarsz már az lenni, azt is megértem – mondta elkeseredve, majd az ajtó felé vettem az irányt.

Pedig azt hittem, hogy ez majd bejön. Eddig működött nála a fordított pszichológia, de ha a bálra nem is jön velem, akkor sem fogom hagyni, hogy elhagyjon minket. Kedvelem őt, még akkor is, hogyha nem erős oldalam kimutatni az érzéseimet.

- Várj – szólt utánam hirtelen. – Mit vegyek fel? – kérdezte halkan.

- Valami nagyon csinos darabot, amihez megy a kalap is – mosolyodtam el. Eddig még nem nagyon táncoltam countryt így, hogy csak párok vehetnek részt a partin, de azért megpróbálom. Annyira csak nem lehet nehéz.

- Hányra legyek kész? – kérdezte halványan elmosolyodva. Látszott rajta, hogy már most el fog kezdeni válogatni a ruhái és a cipői között.

- Van még egy bő órád – simítottam végig a karján. – Ne haragudj, néha undok vagyok – mondtam komolyan.

- Hát én sem vagyok könnyű eset – mosolygott rám most már őszintén. – Most viszont kifelé a szobámból, még nagyon sok dolgom van, és csak másfél órát adtál, hogy elkészüljek.

Kuncogva hagytam el a szobáját, és mosolyogva ültem a szobámban, ahogy láttam a gondolatait. Kétpercenként másik ruhát vett fel, másik frizurát készített, egyszer tett fel sminket, egyszer letörölte, belebújt mindegyik cipőjébe. Teljesen tanácstalan volt, bár most inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon is izgatott. Másfél óra múlva, pedig ahogy ígérte készen lett. Egy csinos, sötétrózsaszín ruhát viselt, fekete csizmával és kalappal. Nagyon jól állt rajta.

- Gyönyörű vagy – bókoltam mosolyogva.

- Te sem panaszkodhatsz – mondta kuncogva, amint meglátta a kockás ingem és a farmerom. – Mintha azt mondtad volna, hogy csinosan.

- Ez itt klasszikus viselet a férfiak körében – fordultam körbe, ahogy ő szokott.

- Ez mondjuk tény – bólintott rá.

- Szóval? Indulhatunk, hölgyem? – ajánlottam fel a karom.

- Igen, uram – pukedlizett illedelmesen, majd belém karolt. – Hová megyünk? – kérdezte izgatottan.

- Majd meglátod, csak gyere velem – vezettem ki a házból. Majd kézen fogtam, és futni kezdtem vele a város felé, ahová készségesen követett. Amikor meghallottuk a zenét elképesztően felpezsdült kedves partnerem, és kis híján megelőzött még engem is.

- Táncolni fogunk? Ugye igen? – nézett rám boldogan.

- Igen, az a tervem, hogy ma este alaposan megtáncoltatlak – mondtam vigyorogva. – Fáradjon be, kisasszony – nyitottam ki előtte a terem ajtaját.

Mire hirtelen mindenki felénk kapta a tekintetét. Egy kicsit kínos volt, de gyorsan visszatért minden az eredeti kerékvágásba. A zene szólt tovább, én pedig árgus szemekkel figyeltem, hogy hogyan is járják ezt a fajta táncot. Párokban voltak az emberek, de mégis mindenki táncolt mindenkivel.

- Én nem tudom, hogy ezt hogyan kell járni – nyelt egy nagyot Rose.

- Én sem, de pont ez benne a pláne – súgtam vissza. – Megpróbáljuk? – húztam a parkett felé.

- Azt hiszem, hogy tennék egy próbát – lépdelt elém.

Majd elkezdtük utánozni, pontosabban megkíséreltük leutánozni a táncot. Elég sűrűn elvétettük a cserét, majd megunva a szerencsétlenkedésünket egy kedves, fiatal pár jött oda hozzánk, aki megtanította nekünk, hogy hogyan is kell járni ezt a táncot. Onnantól kezdve egészen jól ment. Ráadásul Rosalie-ra is nagyon büszke voltam, mert egy pillanatra sem esett kísértésbe, amíg a teremben voltunk. Egész éjszaka megállás nélkül táncoltunk, még akkor is, amikor már mindenki csak ült, vagy aludt a zenekaron kívül. Rose-t még soha nem láttam ennyit mosolyogni, és boldogan nevetni, és el kellett ismernem, hogy én is nagyon élveztem a táncot, és a zenét, sőt még a társaságot is. Kedves emberek éltek itt. Nem csodálom, hogy Esme is könnyedén megszerette ezt a helyet.

- Köszönjük a csodás estét – háláltam meg a zenekar munkáját egy kis hozzájárulással.

- Mi köszönjük, hogy itt voltak – nyújtotta kezét az énekes.

- Jó éjszakát – köszönt el Rose is. Majd mindketten kisétáltunk az ajtón, és egyenesen az erdő felé vettük az irányt.

- Fantasztikus voltál – szorítottam meg a kezét elismerően.

- Te is nagyszerűen táncolt – mondta boldogan.

- Nos, én most az önuralmadra céloztam, de valóban a tánc is elképesztő volt – egyeztem bele azonnal. Tényleg nagyon jól éreztem magam. Talán néha tényleg ki kéne mozdulnom.

- Hát az önuralmam azért elbírna egy szarvast ennyi emberek között töltött idő után – nyelt egy nagyot.

- Ennek semmi akadálya – mutattam az erdő mélye felé. – Már indulhatunk is – fűztem még hozzá. Mindketten futásnak eredtünk, majd nem sokkal később meg is találtuk, amit kerestünk. Egy kisebb csorda volt az egyik mezőn. Miután mindketten „jóllaktunk” elégedetten heverésztünk a fűben. Más romantikusnak hinné a helyzetet, ha látna minket így, de ez korántsem volt így. Rosalie és én, mindketten tudtuk, hogy nem illünk össze, de azért még testvérek lehetünk. Azt hiszem, hogy tényleg szeretném, hogy legyen egy testvérem.

- Mit szólnál, ha kötnénk egy kompromisszumot az együttélés jóvátétele érdekében? – szólalt meg Rose hosszú hallgatás után.

- Mire gondolsz? – kérdeztem. Mire testvérem csak felnevetett.

- Pont te ne tudnád? – kérdezte nevetve.

- Igazából most nem figyeltem – rántottam meg a vállam.

- Szóval, szerintem egyik nap mozduljunk ki, minden másnap pedig ücsörögjünk otthon. Biztos van valami romantikus regényetek is. Az olyan könyveket szeretem olvasni – ajánlotta lehetőséget.

- Tulajdonképpen valóban van egy pár – bólintottam rá.

- Nagyszerű, kérlek, keress nekem egyet – nézett rám lágyan.

- Rendben, megoldom – biccentettem rá. - Beviszem őket majd a szobádba.

- Köszönöm – bújt hozzám egy pillanatra, és puszit nyomott az arcomra. – Csodálatos este volt.

- Örülök, hogy tetszett – szorítottam meg egy pillanatra én is őt. Majd lassacskán felkeltünk, és emberi tempóban sétáltunk haza. Fantasztikus este, és éjszaka volt, amivel egy kicsit közelebb kerülhettem újdonsült családtagunkhoz. Azt hiszem, hogy egy kicsit kezdem megérteni őt. Több van benne, mint amennyi látszik a gondolataiból. Alapvetően kedves, visszahúzódó, és diszkért lány, de ma tényleg, igazán kitett magáért. Remélem, hogy Esme és Carlisle is annyira jól érzi magát, mint ahogy mi éreztük ma este magunkat. Végre megtaláltuk a közös nevezőt, amit már olyan régóta próbáltunk kialakítani egymás között. Most már minden rendben lesz itthon, és a családunk egy tisztes, jól nevelt házba jöhet haza. Még sosem szoktunk meg új helyet ilyen könnyen, de ez egyáltalán nem baj. Csak azt mutatja, hogy Tennessee csupa kedves, türelmes emberből áll.

Történet szerelemről és családról - 62. fejezet

Erdei kiruccanás

Sziasztok! A következő feji Edward és Rosalie lesz, mert többen is kértétek, úgyhogy ez egy átvezető feji szerűség :) Azért remélem, hogy tetszeni fog. Puszi, Drusilla

(Esme szemszöge)

Egyszerűen imádtam Párizst. Még soha nem jártam ilyen romantikus, és gyönyörű városban. Kicsit irigyeltem is szerelmemet, hogy ő már annyi mindent látott, míg nekem csak néhány helyre adatott meg eljutni. Sokkal, de sokkal műveltebb, és kifinomultabb nálam. Sosem fogom megérteni, hogy miért engem választott, de a lényeg, hogy az enyém lett. Izgatottan sétáltam vissza a szállodához Carlisle oldalán. A mai napunk is csodálatos volt, vásárlás a gyerekeinknek, az Eiffel-torony, és utána a hosszú vízparti séta.

-         Mit szeretnél ma csinálni még? – kérdezte kedvesem lágyan.

-         Nem tudom. Azt hiszem, hogy hirtelen nincs ötletem. A látványosságok lassan bezárnak. Talán menjünk vissza a szállodához? – néztem rá pajkosan.

-         Ez is egy remek gondolat, de ha nincs más terved mára, akkor elrabolnálak még egy kis időre – indult el velem kifelé a városból.

-         Örömmel veszem, ha ilyen terveid vannak – vágtam rá azonnal. Mindig is nagyon kíváncsi természet voltam, és már alig vártam, hogy megtudjam, hogy hová megyünk.

Lassan sétáltunk, emberi tempóban, és élveztük az esti várost. A nap már lebukott a horizonton, de a mi látásunk továbbra is tökéletes volt. Pontosan láttuk a macskát, ahogy kölykével a szájában ugrik egyik tetőről a másikra. Az embereket a sikátorokban, akik lassan hazafelé tartottak a hosszú nap után. A kurtizánokat, akik most élednek. Mindent. A város éjszakai képe egészen más volt, mint a nappali, de ettől volt annyira izgalmas. A ruhák megint csak a már lassan megszokott szín kavalkádban úsztak. Minden árnyalatban pompáztak a hölgyek, és nem féltek megmutatni a bájaikat a világnak.

-         Mindjárt kiérünk a városból, és utána futunk egy darabig – suttogta Carlisle a fülembe, én pedig azonnal rábólintottam.

Már csak párszáz méter választott el bennünket a teljes sötétségtől, ahol már garantáltan nem lát meg minket emberi szem. Szerelmem kézen fogott, és futásnak eredt, én pedig csendben követtem őt. Úgy öt perccel később már láttam egy hatalmas erdőt, valószínűleg afelé az erdő felé tarthatunk. Amikor pedig kedvesem lassítani kezdett, már biztos voltam benne, hogy oda megyünk. Az erdő szélén megálltunk, és ő felém fordult.

-         Szeretnél vadászni egyet? – kérdezte Carlisle gyengéden.

-         Nem is tudom. Mit gondolsz? A szemünk már sokat változott, amióta itt vagyunk? – gondolkoztam el.

-         Nem vészes, de egy-két nap múlva már feltűnő lehet – válaszolta férjem kedvesen.

-         Akkor talán nem ártana vadászni egyet, ha már itt vagyunk – egyeztem bele.

-         Rendben – bólintott rá szerelmem. – A közelben régebben rengeteg szarvas tanyázott – mutatott az erdő mélye felé.

-         Az tökéletes lesz – mosolyodtam el.

Amúgy sem vagyok nagy ragadozó állat párti. Én nem szeretek birkózni velük. Jó nekem egy sima kis szarvas is. Szippantottam egy mélyet a levegőből, és már meg is éreztem az illatokat. Egy csorda, négyen vannak. Nekem és kedvesemnek tökéletesen elég lesz két-két példány. Sőt, talán még egy is megteszi. Azonnal az illat irányába kezdtem el szaladni, és nem sokkal később már láttam is magam előtt az állatokat. Mintha kissé kisebbek lettek volna, mint az otthoni példányok. Fürgébbek és mozgékonyabbak. Ettől függetlenül nem tartott sokáig, amíg ráugrottam az egyikre, és belemélyesztettem a fogaimat. Néhány pillanat alatt végeztem is az áldozatommal, ahogy Carlisle is.

-         Elég volt, vagy utánuk menjünk? – nézett rám kérdőn.

-         Nekem elég volt, köszönöm – mondtam határozottan. Még nem igazán voltam szomjas, csak a szemszínem miatt akartam eljönni.

-         Akkor a másik párt hagyjuk elmenekülni – bólintott rá szerelmem. – Gyere, mutatni szeretnék valamit – ölelt magához, majd elindult velem még mélyebbre az erdőben.  Már alig bírtam kivárni, hogy kiderüljön, mit szeretne mutatni, de hirtelen elém tárult egy barátságos kis házikó, ami egy tisztás közepén állt. – Itt éltem régen. Tudom, hogy pici, de akkor még egyedül voltam, és nem volt szükségem ennél nagyobb házra.

-         Ez egyszerűen fantasztikus. Takaros, kedves – lelkendeztem. Mindig is ilyesmire vágytam. Egy ház, külön mindentől, és mindenkitől, a természet tiszta szépségében. Káprázatos.

-         Valószínűleg elképesztően koszos is – fintorodott el Carlisle egy pillanatra.

-         Kitakarítjuk egy óra alatt – legyintettem. – Vagy akár fel is újíthatnám – pislogtam fel rá ártatlanul.

-         Szeretnéd? – mosolyodott el.

-         Nagyon – bólogatottan hevesen.

Egy ilyen apró házikóból mennyei kis nyaralót tudnék csinálni. Viszünk egy kis színt a ház életébe, de nem túl modern formában. Kényelmes és praktikus berendezés kell bele. Olyan, amit szívesen lát az ember bármikor.

-         Rendben, majd írd össze, hogy mire van szükséged – egyezett bele szerelmem.

-         Ahhoz előbb fel kéne mérnem a terepet – kaptam el a kezét, majd beszaladtam vele a házba.

Izgatottan fordultam körbe odabent, és meg kellett állapítanom, hogy fantasztikus házat épített a férjem. Még mindig minden tökéletesen jó állapotban volt, csak néhány dolgot kellett javítani a házon, és a bútorokat vagy cserélni, vagy alaposan kipucolni. A fából készült padlót elég lesz jó alaposan letisztítani rongyba szórt üvegporral. Alaposan felpolírozom, és jobb lesz, mint újkorában. Az ablakokra ráférne egy csere, és talán az ágyat is ki kéne tennünk, főleg azért, mert egyszemélyes. Franciaágy kell ide most már. Egyébként ahhoz képest, hogy elvileg mennyire régen hagyta itt, meglehetősen tiszta volt a ház belseje. Kedvesem biztosan felbérelt valakit időnként, hogy tartsák karban a házikót.

-         Magatokra hagyjalak titeket a régi lakásommal? – kérdezte Carlisle kuncogva.

-         Oh, ne haragudj. Azt hiszem, hogy elragadtattam magam – sütöttem le a szemeimet zavartan. Nem tehetek róla, de egyszerűen imádtam a lakberendezést és a felújítást.

-         Semmi baj, édesem. Csak majd meséld el, hogy mit találtál ki – ölelt magához.

-         Mindenképpen – bólintottam rá.

-         Na és mondd csak. Mik a terveid például az ággyal, vagy a régi íróasztalommal? – simított végig a gerincemen.

-         Nem is tudom. Az ágyadnak mindenképpen mennie kell, mert két ember, illetve vámpír nehézkesen férne el rajta – mosolyogtam fel rá. – Egyébként, az ágy miért van jobban karbantartva, mint minden más? Mármint olyan, mintha új matrac lenne rajta – húztam össze a szemöldököm.

-         Hát, ha az ember elég meggyőző, akkor betesznek egy új matracot egy igen csak régi házba, amikor takarítják – kapott fel szerelmem, majd egy szempillantás alatt már az ágyon is voltam.

-         Eltervezted, hogy megpróbálsz elrabolni, és túszul ejtesz a régi házadban, ahol senki sem lát, és hall minket? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-         Ami azt illeti, valóban így történt. Szerintem nagyszerű terv – simított végig az arcélemen az orra hegyével. – Itt azt tehetek veled, amit csak akarok, és te olyan hangos lehetsz, ahogy csak akarod. Kiengedhetjük minden elfojtott érzésünket, kipróbálhatunk mindent, amit szeretnénk. Csupa előnnyel jár az elrablásod – ragadta meg a szoknyámat.

-         Carlisle, várj – kaptam el a kezét, még mielőtt az anyag felhasadt volna.

-         Baj van? – nézett rám meglepetten.

-         Arra is gondoltál, hogy hozass nekünk ide váltásruhát? – kérdeztem, majd szégyenlősen az ajkamba haraptam.

-         Hát ez bizony jogos – sóhajtott fel Carlisle. – Akkor csak majdnem volt tökéletes a terv – nézett rám bűnbánóan.

-         Hát akkor, vagy visszamegyünk, és hozunk némi ruhát magunknak, vagy… - néztem rá mosolyogva.

-         Vagy? – kérdezett vissza vidáman.

-         Vagy vigyázunk a publikus ruházatunkra, a többi nem számít – csúsztattam le róla zakót. Majd azonnal az ingje gombjai után nyúltam. Ő pedig lassanként elkezdte kibontogatni a ruhámat a hátamon. – Miért nem eleve ide hoztál? – jutott eszembe hirtelen.

-         Azért, mert úgy gondoltam, hogy jobban fogod élvezni a várost, hogyha a központban vagyunk, és kiélvezheted az igazi hangulatot, amit áraszt. Viszont, ha ennyire tetszik itt, akkor eltölthetünk egy-két napot akár a házban is. Felbérelek valakit, és kicsinosíttatom vele, és azután visszajövünk – ajánlotta a lehetőséget.

-         Mi lenne, hogyha inkább mi magunk csinálnánk meg? – kérdeztem mosolyogva.

-         Részemről rendben. Rád bízom a lakberendezést, én pedig majd csinálom azt, amire utasítasz – mondta határozottan.

-         Nem félsz, hogy előbújik belőlem a lakberendező hárpia? – kérdeztem nevetve. – A múltkor Edwardot már majdnem sikerült kiborítanom.

-         Engem nem tudsz – mondta komolyan.

-         Majd meglátjuk – vigyorodtam el gonoszan. Ha tudná, hogy mennyi munka lesz ezzel a házzal, mire tökéletessé növi ki magát.

-         Állok elébe, de most még valami mással vagyunk elfoglalva, ha emlékszel – csúsztatta le a vállamról a ruhát. Majd a nyakamtól kiindulva kezdte el apró csókokkal beborítani a mellkasom minden egyes milliméterét.

-         Valami rémlik – nyögtem fel, amikor az egyik kezébe vette a keblemet.

-         Hm… csak rémlik? – suttogta a fülembe. Én pedig beleborzongtam a tökéletesen elmélyült hangjába.

-         Egyre inkább emlékszem – gördítettem a hátára, és a csípőjére helyezkedtem.

-         Ha tudtam volna, hogy ez a hely ezt hozza ki belőled, akkor már előbb is idehoztalak volna – villantak meg a szemei.

-         Szóval csak ezért hoztál ide? Te gaz csábító, itt egy tanú sem látja, hogy mit művelsz a gyanútlan lányokkal – mondtam felháborodva.

-         Ma igencsak meglódult a fantáziád, drágám. Reggel, amikor felkeltél az ágyból, és csábítóan leejtetted a testedet takaró lepedőt, most pedig áldozatot játszol – kuncogott fel szerelmem.

-         Nem tudom, mi van velem – motyogtam magam elé. Párizs valahogy kihozza belőlem a csábítási vágyat. Minden pillanatban fel akarom csigázni a férjemet. Ez csak nem bűn, legalábbis addig biztosan nem, amíg csak a férjem akarom elcsábítani.

-         Nem baj, a lényeg, hogy nekem tetszik a játék – simította végig az ujjait az oldalamon. – Ilyet még sosem próbáltunk – húzta végig nyelvét a nyakamon. – Szóval, én lennék a gaz csábító? – fonta a lábaimat a dereka köré, a szoknyámat pedig felhúzta egészen a derekamig, így csak a fehérnemű állt közénk, ami rajtam volt.

-         A gaz csábítók nem veszik le a ruhát az áldozatukról? – kérdeztem nevetve.

-         Mi van, ha betoppan a férjed? Sietnünk kell – simította kezét legérzékenyebb pontomra.

-         Te lökött vagy – csóváltam meg a fejem. Majd hangosan felsóhajtottam a gyengéd kényeztetéstől.

-         Csak folytatom, amit elkezdtél – harapott finoman a fülcimpámba. – A kérdés csak az, hogy térjek vissza a saját valónkhoz, vagy szeretnéd végigvinni a játékot – nézett mélyen a szemembe.

-         Nekem tetszik ez a játék, otthon és a szállodában, úgysem csinálunk ilyet, úgyhogy folytasd – mondtam boldogan. Tény, hogy én kezdtem a kis játékunkat, de nem néztem ki egyikünkből sem, hogy be is fogjuk fejezni ezt a kis incselkedést. Bár amióta Carlisle és én összeházasodtunk felcsigáznak olyan dolgok is, amik régen egyáltalán nem.

-         Rendben, ez esetben most lecsapok Önre, hölgyem. Már késő tiltakoznia – hallottam meg egy hangos reccsenést, ami az alsóneműm végét jelentette.

-         Úgy nézek ki, mint aki tiltakozni akar? – gomboltam ki a nadrágját, és éppen csak a combjáig toltam le az alsójával együtt.

Azonnal megéreztem szerelmem vágyát, és rögtön azután a testünk eggyé is vált. Még soha nem voltunk ennyire hevesek és féktelenek. Amikor az emberi férjemmel voltam együtt féltem a hevességtől, de Carlisle esetében egészen mást váltott ki belőlem. Még jobban felizgatott, hogy bár gyengéden, de mégis vadul szeretkezünk egymással. A mozgása erőteljes, és heves volt, mégis éreztem minden mozdulatán, hogy vigyáz rám. Percekkel később pedig mindketten elégedetten kiáltottunk fel, majd szerelmem rám hanyatlott, az ágy pedig hangos reccsenéssel adta meg magát a megpróbáltatásoknak, amin mindketten felnevettünk.

-         Látod? Én mondtam, hogy le kell már cserélni ezt az ágyat – kuncogtam.

-         Teljes mértékben igazad volt – bólintott rá szerelmem.

Majd mellém gördült, én pedig szorosan hozzábújtam. Nem is tudom, hogy meddig feküdtünk ott, de már hajnalodni kezdett, úgyhogy valószínűleg több órán át. Mire az egyikünk megszólalt. Igazság szerint szerettem az ilyen csendes óráinkat. Csak élveztük a másik közelségét, és szeretetét. Vannak dolgok, amiket nem kell nagy dobra verni, mert bőven elég, hogyha mi tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a pillanatok mennyire felejthetetlenek, és csodálatosak a számunkra.

-         Mit szólnál, ha jövő héten felújítanánk a házikót, amíg még itt vagyunk. Ki tudja, talán majd Edward és Rose is szeretne egyszer eljönni Párizsba – mosolyodott el Carlisle.

-         Drágám, szerintem te is törődj bele, hogy nem lesznek egy pár. Idővel majd biztosan megtalálják a nekik való társat, ha már nem illenek össze. A türelem nagy erény. Ezt te tudod a legjobban, hiszen mennyi időt vártál rám – mondtam biztatóan. Nem hiszem, hogy két ilyen tökéletes gyermek, mint amilyenek a mieink ne találnák meg a boldogságot.

-         Ezt nem lehet tudni, lehet, hogy kettesben összekovácsolódnak, amíg mi nem vagyunk otthon, és mire hazaérünk már turbékolnak ahelyett, hogy állandóan egymást gyilkolnák, legalábbis képletesen szólva.

-         Ez is egy lehetőség, de azért ne lovald bele magad ebbe a szép álomképbe – simítottam végig az arcán. – Rose-t hatalmas megrázkódtatás érte, és nem hiszem, hogy már most élvezné egy férfi társaságát olyan szempontból.

-         Ez is igaz, mindenesetre a remény hal meg utoljára – mondta kedvesem komolyan.

-         Ez kétségkívül így van – egyeztem bele azonnal. Mi már csak tudjuk, hogy ez az igazság. Mindenesetre valóban érdekelne, hogy vajon hogyan telik ez az időszak nélkülünk Edwardnak és Rosalie-nak. Bár, hogyha baj lenne, akkor már biztosan értesítettek volna bennünket. 

 

Történet szerelemről és családról - 61. fejezet

SZIASZTOK! MEGHOZTAM A FRISS FEJIT. KÖSZÖNÖM SZÉPEN MINDENKINEK A TÜRELMET. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D PUSZI, DRUSILLA

 

Egy kellemes nap Párizsban

(Carlisle szemszöge)

A tizedik évfordulónk még annál is sokkal jobban sikerült, mint ahogy számítottam rá. Úsztam a boldogságban, ahogy szerelmem is. Évszázadokon át reménykedni sem mertem benne, hogy egyszer lesz egy szerető feleségem, abban pedig pláne nem, hogy a feleséghez még gyerekek is társulnak majd. Most pedig itt vagyok Párizsban a gyönyörű feleségemmel, Tennessee zöld, és vad vidékén pedig várnak ránk a gyerekeink. Már csak abban reménykedem, hogy a házunk is egyben marad, amíg haza nem érünk. Rosalie és Edward néha olyanok, mint a tűz és a víz. Két annyira eltérő természet, hogy az már szinte hihetetlen. Rosalie robbanékony, és akaratos, ami a helyzetében érthető is. Edward pedig nyugodt, és simulékony. Érdekes lehet nélkülünk számukra ez az időszak, mert nincs otthon Esme, hogy leállítsa a viták árját.

-         Min gondolkodtál el ennyire? – kérdezte hirtelen szerelmem.

-         Csak azon, hogy mit csinálhat most, Edward és Rosalie – mosolyogtam rá. – Remélem, hogy még egyben találjuk meg az otthonunkat – kuncogtam fel.

-         Ugyan már, a gyerekeink mindketten értelmes lények. Attól, hogy a véleményük elég sűrűn eltér egymásétól már más kérdés. Annyira azért nem vészes a helyzet. Talán még hasznukra is válik ez az idő. Nem számíthatnak csak egymásra, úgyhogy kénytelenek lesznek végre tényleg normálisan beszélgetni, és nem csak gúnyolni a másikat – mondta szerelmem teljes meggyőződéssel.

Hát igen, Esme mindig is értett a lelkek gyógyításához. Amióta velünk van, azóta egészen más lett a ház is, és a kapcsolatok is a családunkon belül. A ház már nem csak egy hely, ahol vagyunk, hanem igazi otthon, ahová szívesen megy haza az ember, vagy vámpír. A családunk pedig sokat beszélget egymással, és összetart. Össze sem lehet hasonlítani az Esme előtti, és vele töltött időszakot.

-         Tudom, hogy értelmesek, de szerintem azért Edwardot sem kell félteni. Meg tudja védeni az érdekeit – mondtam határozottan. – Csak halkan teszi ezt, és nem kiabálva, míg Rose általában nem sajnálja kiereszteni a hangját.

-         Az viszont biztos, hogy nagyon jól elvannak ketten, úgyhogy nincs miért aggódnod – nyomott csókot a számra.

-         Nem aggódom, csak elgondolkoztam, hogy milyen szép is az életünk – simítottam végig a hátán.

-         Ebben, teljes mértékben egyet értünk – sóhajtott fel elégedetten. – Bár megtaláltalak volna még a kórházban, amikor hajadon voltam.

-         Miről beszélsz? – döbbentem meg. Keresett engem? Visszajött hozzám a kórházba?

-         Tudod, amikor elláttad a lábamat, mert ügyetlen voltam. Téged szerettelek volna a gipszlevételnél is, de azt mondták, hogy sürgősen el kellett költöznöd. Nem emlékszem már pontosan az indokra. A lényeg, hogy már nem voltál ott. Pedig még apámat is elrángattam magammal, hogy megismerjen téged – bújt el a takaró alatt.

-         Hm… eddig nagyon érdekes a történet. Hallhatnám azt is, hogy mik voltak a terveid? – simogattam meg a kupacot.

-         Már így is nagyon nyeregben érzed magad – mondta morcosan.

-         De csak azért, mert ez így is van – csúsztam be én is a takaró alá. – Meséld tovább, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel. – Nagyon érdekelne, hogy mik voltak velem a terveid – simítottam végig a gerincén.

-         Zsarolsz? Ezt ki sem néztem önből, Dr. Cullen – kerekedtek el a szemei.

-         Ez nem zsarolás, Mrs. Cullen. Csupán csak győzködés. Nem kötelezi senki a válaszadásra, bár boldoggá tenne vele – búgtam csábítóan.

-         Szerettem volna, hogyha apa megkedvel téged, mert hogyha én is tetszek neked, akkor reméltem, hogy esetleg udvarolnál. Előtted még egy férfin sem akadt meg a szemem – motyogta szemlesütve. Volt egy olyan érzésem, hogyha képes lenne, akkor el is pirult volna.

-         Én is beléd szerettem már az első pillanatban – suttogtam a hajába. – Te voltál az első ember az életemben, aki nem félt tőlem. Nem húzódtál el az érintéseimtől, nem zavart téged a jéghideg bőröm sem. Elfogadtál, pedig életedben először láttál. Nem is sejted, hogy mekkora ajándék volt számomra az a kis idő, ameddig kezeltelek. Ezért sem haboztam, amikor rád találtam.

-         Örülök, hogy nem haboztál – bújt hozzám. – Jobb dolog nem is történhetett volna velem, mint az, hogy veled töltsem az örökkévalóságot.

-         Hidd el, hogy én is pontosan ugyanígy érzek irántad – mondtam őszintén.

-         Eszembe sem jutna kételkedni bennünk – gördült fölém, majd szenvedélyesen birtokba vette az ajkaimat.

Nekem pedig eszem ágában sem volt tiltakozni. Sőt, kifejezetten élveztem a kettesben töltött időt. Persze, nem mondom azt, hogy nem hiányzik a családunk többi része, de szükségünk van néha egy kis elkülönülésre, amikor minden gátlás nélkül élhetjük ki a szerelmünket. Már éppen készültem elmélyíteni a csókot, amikor halk kopogtatás zavarta meg a nyugalmunkat.

-         Ki lehet ez? – húzódott el tőlem szerelmem.

-         Biztosan a szobalány – mondtam egyértelműen.

-         Uramisten, a fürdő úgy néz ki, mint egy csatatér – esett Esme azonnal pánikba.

-         Ugyan már, édesem. Csak kiömlött egy kis víz. Nem olyan nagy tragédia. Csak egy felmosórongy kell, és kész. Bár az is lehet, hogy már fel is száradt – legyintettem. - Hidd el, hogy ennek a lánynak sokkal, de sokkal rendetlenebb vendégei is voltak már.

-         Nyilván igazad van, de nem akarok neki plussz munkát csinálni. Biztosan így is fáradt szegényke – suttogta kedvesem.

-         Akkor várj meg itt, mindjárt megkérem, hogy ne zavarjon minket – pattantam fel. Majd egy szempillantás alatt felkaptam egy nadrágot, és egy inget. Azután pedig kinyitottam az ajtót.

-         Jó reggelt, uram – sunyta le a fejét rögtön a szobalány.

-         Önnek is, kisasszony – mosolyogtam rá. – Meglepő, hogy beszél angolul, általában francia a személyzet ebben a szállodában.

-         Elnézést, uram, hogyha helyi szobalányt kíván, akkor már itt sem vagyok – akart megfordulni a lány.

-         Dehogy is, csak meglepődtem – fordítottam vissza magamhoz. – Nagyon kedves, de minden rendben van nálunk. Nincs szükségünk takarításra – néztem rá kedvesen.

-         Értem, köszönöm a tájékoztatást, uram – pukedlizett egyet gyorsan. – Akkor én megyek is, és nem zavarom tovább a pihenésüket – viharzott el a kedves lány a szobánk elől.

-         Nincs mit – kiáltottam utána. Majd visszamentem szerelmemhez.

-         Eléggé félénk volt ez a lány – mosolyodott el Esme melegen.

Szerintem, ha tehetné, akkor az egész világot örökbe fogadná, ezért is imádom őt, még soha életemben nem találkoztam ekkora szívű emberrel, illetve most már vámpírral.

-         A szobalányok errefelé elég szelídek. Ráadásul ő még szinte kislány. Nem lehet több tizenhat évesnél, legalábbis ránézésre.

-         Hm… tizenhat. Inkább még tanulnia kéne, hogy intelligens, ifjú hölgy váljon belőle – mondta szerelmem határozottan.

-         Sajnos, erre nem mindenkinek van lehetősége. A megélhetés nem könnyű egy ilyen drága városban, de még az is lehet, hogy tanul még, csak mellette dolgozik is. Láttam a kötényében egy olvasmánylistát.

-         Pf… szóval idegen kisasszonyok kötényeit vizsgálgatod a szemeddel? Na és mondd csak, melyik zsebében fedezted fel ezt a kis papír fecnit? – kérdezte durcásan.

-         Édesem, ugye nem vagy féltékeny? – vontam fel a szemöldököm.

-         Nem – nevetett fel. – Pedig azt hittem, hogy elég jó színésznő vagyok hozzá, hogy ki kelljen engesztelned – húzta el a száját.

-         Ettől még boldogan kiengesztellek, hogyha szeretnéd – gördültem fölé.

-         Na és honnan veszed, hogy efféle engesztelést várok el tőled? – kérdezte kíváncsian.

-         Miért? Nem erre gondoltál? – kérdeztem kissé csalódottan.

-         Erre is, többek közt. Egy egész napig kell engesztelned – mosolygott rám boldogan.

-         Akár az örökkévalóság végéig – egyeztem bele azonnal.

-         Akkor először is el kell jönnöd velem ajándékokat vásárolni a gyerekeinknek. Utána fel kell vinned az Eiffel-toronyba, sétálnod kell velem a folyóparton. Azután pedig visszajövünk, és egyfolytában engesztelhetsz holnapig – nézett rám pajkosan.

-         Egész jó terv, csak én az itteni engesztelés részét előre venném – próbálkoztam.

-         Nem-nem – rázta fejét határozottan. – Hogyha belekezdesz a puhításomba, akkor ma már nem jutunk ki innen, ez biztos. Úgyhogy előbb irány a vásárlás, utána pedig jöhet minden más – simított végig az arcomon.   

-         Na jó, de csak, mert ilyen szépen kérted – szálltam le kedvesemről, bár nem szívesen.

-         Én mindig mindent szépen kérek – rebegtette meg a pilláit. Majd kiszállt az ágyból, és a takarót csábosan a földre ejtette.

-         Ne kínozz, drágám, mert tényleg nem megyünk vásárolni – morogtam rá halkan.

-         Csak tesztelem a mindig higgadt Dr. Cullen önuralmát – kacsintott rám.

-         Ezért még este megkapod a magadét – paskoltam meg a hátsóját. – Most viszont öltözz fel, különben tényleg nem megyünk innen sehová.

-         Jól van, azonnal készen leszek – tűnt el a szekrényben.

Én pedig türelmesen ültem le az ágy szélére várakozni. Néhány perc múlva ki is jött, és egy igencsak csábító ruhát viselt. Nem is gondoltam volna, hogy kedvesemnek az ilyen mélyen dekoltált darabok is tetszenek. Bár egyáltalán nincs ellenük semmi kifogásom, hiszen csodálatos látvány nyújt szerelmem gyönyörű arca, karcsú alakja, és telt keblei. Hogyha még a lábait is látni engedné ez a ruha, akkor végképp nem tudnék uralkodni magamon.

-         Hogy tetszik? – fordult körbe mosolyogva. – Még akkor vettem, amikor elmentünk Rosa-zal vásárolni. Szerinte nagyon előnyös ez a ruhadarab.

-         Ezzel egyáltalán nem tudok vitatkozni – mértem még egyszer végig elismerően. – Káprázatosan festesz, édesem.

-         Köszönöm – mosolyodott el szégyenlősen. – Te sem panaszkodhatsz – lépett elém. Majd elkezdte begombolni az ingemet. – Azért a nyilvánosság előtt nem kéne mutogatnod ezt a felsőtestet, még a végén letámadnak a hölgyek a nyílt utcán – nyomott puszi mellkasom még szabad részére.

-         Ez igazán hízelgő a számomra – húztam ki magam büszkén. – Szóval teljes körű a szolgáltatás, vetkőzésre és öltözésre is? – kérdeztem nevetve.

-         Nos, vetkőzésben sűrűbben fogok segíteni, ezt megígérhetem – nézett mélyen a szemembe.

-         Remek terv – bólintottam rá azonnal.

-         Igyekszem – karolt belém, majd felkapta a retiküljét. – Indulhatunk?

-         Igen, természetesen – tártam szélesre feleségem előtt az ajtót.

-         Köszönöm – mosolygott rám hálásan.

-         Önnek bármikor, asszonyom – léptünk ki az ajtón. Én pedig gyorsan bezártam a szobánkat. – Akkor vásárolni megyünk? – öleltem át a derekát.

-         Igen, pontosan oda – bólintott rá szerelmem. – Rosalie kap néhány szép ruhát, Edwardnak pedig keresünk néhány kellemes dallamú lemezt. Vagy inkább néhány új ing kéne neki? Nem a zenei ajándékoknak jobban szokott örülni.

-         Szerintem is inkább lemezeket vegyünk Edwardnak – mondtam határozottan.

-         Rendben. Rosalie szerintem szeretné a színes ruhákat. Esetleg vöröset, és smaragdzöldet, meg talán sötét rózsaszínt. Ezek a színek illenének hozzá.

-         Ezt rád bízom, kicsim. A női ruhákhoz és a színekhez nem igazán értek. Bár biztos vagyok benne, hogy szeretné a színes ruhadarabokat – egyeztem bele szerelmem döntésébe.

-         Jól van, ha gondolod, akkor különválhatunk. Te válassz ajándékokat Edwardnak, én pedig vásárolok Rose számára néhány csinos ruhát – ajánlotta a lehetőséget.

-         Ez egy remek terv – bólintottam rá.

Semmi bajom nem volt a feleségemmel való vásárlással, de tényleg nem voltam túl ügyes, hogyha női holmik vásárlásáról volt szó.

-         Akkor mondjuk egy óra múlva? – fordult felém kedvesem.

-         Igen, az tökéletes lesz – nyomtam csókot a szájára. – Itt foglak várni az üzlet előtt.

-         Rendben – mosolygott még rám.

Majd bement a butikba, hogy válogasson Rose-nak. Én pedig bementem egy zenei boltba, hogy keresgéljek valamit Edwardnak. Őszintén szólva én a mai modernebb zenéket nem nagyon ismerem, de biztosan lesz valami, amit találok a fiam számára. Hála az égnek általában a lágyabb, klasszikus dallamokat kedveli, így nem nehéz az ízlésének megfelelő darabot találnom.  Hosszas válogatás, és vacillálás után, azért szerencsére sikerült találnom három lemezt, amit el tudtam képzelni Edward számára, és egy tartót is hozzájuk. Kifizettem a holmikat, majd visszasiettem kedvesemhez. Belestem az ablakon, és láttam, hogy nagyon gondolkozik két rózsaszín árnyalatú ruha között. A fejét csak úgy kapkodta a jobb és a baloldali között, mintha valami hatalmas nagy problémát próbálna megoldani. Egy ideig még néztem a tépelődését, de aztán úgy gondoltam, hogy megpróbálok segíteni neki, hátha meg tudom oldani a kérdést, amin rágódik már percek óta. Halkan beosontam a boltba, és mögé osonva vizsgálni kezdtem a kérdéses ruhadarabokat.

-         Mi a hezitálás tárgya, drágám? – karoltam át a derekát.

-         Mindkettő nagyon tetszik – sóhajtott fel szerelmem. – Viszont nem akarok túl sok rózsaszín holmit vinni Rosalie számára, mert biztosan nem szereti a szín minden árnyalatát. Ez a ciklámenes olyan pajkosabb darab, ez a rózsaszín pedig olyan elegáns, kellemes darab. Neked melyik tetszik? – kérdezte tanácstalanul.

-         Szerintem vigyük el mindkettőt – fogtam meg a ruhákat.

-         Biztos? Én már eltetettem kettőt – nézett rám szégyenlősen.

-         Négy ruha, ugyan már, kedves, örülni fog neki, és telik is rá. Nyugodtan megvehetjük neki. Én is vettem Edwardnak három lemezt, és egy tartó dobozt is hozzájuk. Hadd örüljenek – mondtam határozottan.

-         Rendben, akkor mind a négyet vigyük el – egyezett bele Esme is.

Azonnal előhúztam a pénztárcákat, és kifizettem a ruhákat, amiket az eladó gondosan elcsomagolt. Azután pedig kiléptünk a butikból, és tovább folytattuk utunkat.

-         Mit szólnál, hogyha leadnánk a csomagokat a szálloda portáján, hogy vigyék fel a szobánkba, és úgy mennénk tovább? – kérdeztem lágyan szerelmemet. Csomagok nélkül kényelmesebb várost nézni.

-         Rendben – bólintott rá szerelmem.

Amikor odaértünk Esme leült a szálloda előtti egyik padra, én pedig besiettem, hogy leadjam a csomagokat a portán. Út közben azonban összefutottunk a szobalányunkkal.

-         Szép napot, kisasszony – léptem elé.

-         Önnek is, uram – pukedlizett azonnal. – Tehetek önért valamit? – kérdezte alázatosan.

-         Ami azt illeti, igen – mondtam lágyan.

-         Parancsoljon – nézett rám várakozva.

-         Megtenné, hogy felviszi a szobánkba a csomagjainkat? Nem nehezek, csak nem szeretnénk magunkkal vinni kirándulni a holmikat – magyarázkodtam.

-         Természetesen, uram – mondta azonnal.

-         Hálásan köszönöm – adtam át neki a csomagokat.

Majd egy gyors mozdulattal a zsebébe csúsztattam a borravalót is. Egy kicsit nagyobbacska összeg volt az átlagosnál, de azt hiszem, hogy neki nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem.

-         Erre semmi szükség, uram – csóválta meg a fejét a lány.

-         Szeretném, ha elfogadná, és még egyszer köszönöm, hogy felviszi őket – néztem rá hálásan.

-         Igazán nincs mit, uram. Én köszönöm – mosolyodott el. Majd elszaladt a csomagokkal együtt. Én pedig visszasiettem kedvesemhez, aki türelmesen ücsörgött, és nézelődött a padról.       

-         Csodás látvány, igaz? – öleltem át a derekát, és felhúztam a padról.

-         Valóban az – bólintott rá kedvesem azonnal.

-         Akkor? Irány az Eiffel-torony? – kérdeztem kíváncsian.

-         Igen, nagyon szeretném már látni közelebbről is – bólogatott hevesen.

-         Jól van, akkor már megyünk is – indultam el a célunk felé.

Lassan sétáltunk végig az utcákon, minden elénk táruló látvány kiélvezve, amivel csak találkoztunk út közben. Pantomimesek, kézművesek, zsonglőrök, minden, amit csak el tud képzelni az ember. Fantasztikus sétálóutcákon haladtunk keresztül. Látszott kedvesem arcán is, hogy mennyire élvezi a műsorokat, amik az utcán mentek, és a pantomimesek kis játékait, amikor leutánoznak egy-egy járókelőt. Minden apró kis részletet megfigyeltünk, majd tovább sétáltunk a célunk felé, amit néhány perccel később el is értünk. Amint odaértünk beálltunk a sorba, hogy felmehessünk a toronyba. Esme izgatottan szorongatta a kezem, miközben figyelte, hogy mennyire magasan is leszünk hamarosan. Szerencsére a sor nem volt túl hosszú, így csak pár percnyi várakozás után már ott is voltunk a torony lábánál, és elindultunk fölfelé. Amikor felértünk szerelmem elégedetten nézett körbe a városon.

-         Ez egyszerűen fantasztikus. Mindent látok – kapkodta a tekintetét gyermeki izgatottsággal jobbra-balra.

-         Tényleg gyönyörű, ebből a szemszögből még sosem láttam a várost – bólintottam rá. Bár szemem inkább a nagyon izgatott, és boldog feleségem arcán nyugtattam. Annyira csodálatos volt, amikor elégedetten, és boldogan nézte a világot.

Sokáig néztük a várost összeölelkezve. Egészen addig, amíg ránk nem szóltak, hogy le kell mennünk, mert jön a következő csoport. Így hát követtük a többieket lefelé, majd felszálltunk egy városnéző járatra, hogy lejussunk a folyópartra is. A parton leszálltunk, és kéz a kézben indultunk el felfedezni a környék szépségeit. Esme arcán látszott, hogy csak úgy szívja magába az információt, és élvezi a városnézést, az építészeti alkotásokat, és hangulatot. Újabb tökéletesen napot töltöttünk el kettesben, és még koránt sincs vége a mi kis második nászutunknak. Sok mindent tervezek még az itt tartózkodásunk idejére, bár, hogyha kedvesem továbbra is ilyen csábító lesz, akkor azt hiszem, hogy elég nehézkesen fogunk kijutni a szobánkból reggelente.