Történet szerelemről és családról - 63. fejezet

Közös nevező




(Edward szemszöge)



Még csak néhány napja ment el itthonról Carlisle és Esme, de Rosalie már elképesztően az idegeimre megy, pedig én elég türelmes vámpírnak tartom magam. Állandóan mászkálni akar, nézelődni, sétálni, kirándulni, bemenni a városba, vagy akármit, a lényeg csak az, hogy ne kelljen a fenekén ülnie a házban, pedig nekem határozottan ez a kedvenc időtöltésem. Miért akarnék állandóan kimenni a házból, amikor itt zongorázhatok, olvashatok, és élvezhetem az erdő hangjait, és illatait is. Teljesen felesleges pattogni, úgysem megyek be a városba, akármennyire is könyörög nekem. Nekem jó itthon lenni.

- Oké, akkor most lassan kisurranok, azután pedig futásnak eredek, és utána szabad a pálya a városban. Már alig várom, hogy emberek között mászkálhassak egy kicsit. Olyan unalmas itt lenni, amióta Esme és Carlisle elment, hogy kettesben legyenek. Esmével olyan jókat lehet beszélgetni, de Edward unalmas. Mindig csak hümmög, hogyha beszélek hozzá, vagy nekiáll zongorázni, ami elég egyoldalú kommunikáció így. Nem mintha nem játszana jól, csak elég karót-nyelt egy alak.

- Rosalie Hale – kiabáltam le neki. Nem fogom hagyni, hogy eltűnjön a szemem elől. – Azonnal menj el a kilincs közeléből.

- Nem – kezdett el hisztizni, már megint. – Nincs kedvem megint egész nap bezárva lenni a házban. Menjünk el valahová, kérlek. Unatkozom – duzzogott már megint.

- Olvass, nagyon jó elfoglaltság, és itt sok könyv van – ajánlottam a lehetőséget.

- Undok vagy – rontott be a szobámba morcosan. – Esme eljönne velem sétálni, vagy nézelődni, vagy akármit csinálni, de te semmire sem vagy hajlandó – kapta ki a könyvet a kezemből. Majd a másik sarokba hajította.

- Hé, ez egy első kiadás, és nagyon ritka, úgyhogy csak óvatosan – pattantam fel a kanapéról, majd felvettem a könyvemet a padlóról. – Ez most nekem olyan volt, mintha én a te ruháidat kidobálnám a szekrényből, és ollóval jól megcsonkítanám – magyaráztam. Hátha így felfogja, hogy milyen fontos nekem ez a kiadvány. Még apáé volt valaha.

- Nincs kedved beszélgetni? Olyan unalmas egész nap csak ücsörögni – nézett rám könyörgőn.

- Miről szeretnél beszélgetni? – kérdeztem kíváncsian.

- Bármiről – csillantak fel a szemei. – Azt már tudom, hogy hogyan változtál át, és miért, Esme is elmesélte már a történetét, és Carlisle is. A kérdés már csak az, hogy mi történt abban a néhány évben veled, amiben Esme nem sokat említett téged – ült le mellém a kanapéra, és kíváncsian fürkészni kezdett.

- Azok az évek már a múlté, nem szeretjük felhánytorgatni őket – ráztam meg a fejem.

- Említetted már, hogy nem mindig voltál a családdal, emberekre vadásztál, ez volt akkor? – pislogott rám ártatlanul.

- Igen, az akkor volt – bólintottam rá.

- Megbántad, hogy egy ideig nem éltél állatvéren? – kérdezte kíváncsian.

- Igen is, meg nem is. Megbántam, hiszen gyilkolni a legnagyobb bűn, amit csak elkövethet az ember. Másrészről viszont nem bántam meg. Ha akkor nem megyek el, hogy szerencsét próbáljak, és megtapasztaljam az érem másik oldalát, akkor sosem jöttem volna rá, hogy Carlisle álláspontja vitathatatlan és tökéletesen helytálló.

- Hm… akkor én helyesen döntöttem – bólintott rá. Mentségemre szóljon, hogy az ő gusztustalan vérét nem is kívántam meg.

- A volt vőlegényed egészen más tészta, de hidd el nekem, hogy nagyon jól tetted, hogy nem kóstoltál bele. Borzalmas dolog az állatvér, ha kóstoltál már igazi emberi nedűt, de ettől függetlenül megéri – mondtam határozottan.

Így is gondoltam. Azóta is bánom egy kicsit az ámokfutásomat, de tény, hogy csak így tudtam megnyugodni. Tipikus kamaszkori lázadás, ahogy Esme szokott fogalmazni. Végül is, tényleg az is benne volt egy kicsit a dologban, hogy ellentmondjak Carlisle elméletének.

- Royce vére amúgy is büdös volt attól a rengeteg alkoholtól – borzongott össze az emlék hatására. – Egyébként se akartam olyanból inni, akitől undorodom – mondta elszontyolodva.

Oh, a fenébe is. Esme most tudná, hogy mit kell tenni vagy mondani, de nekem nem igazán fogalmam a női lélek rejtelmeiről. Mindenesetre talán, ha hajlandó vagyok vele sétálni egyet, akkor esetleg jobb kedve lesz.

- Gyere, elmegyünk egy kicsit mászkálni, ha már ennyire szeretnéd – pattantam fel a kanapéról őt is magammal húzva.

- Komolyan? – csillantak fel a szemei. Az ajkán pedig akkora mosoly jelent meg, amekkorát tőle még soha életemben nem láttam. Ki érti a nőket? Az előbb még a rossz emlékeibe temetkezett, most meg egy szempillantás alatt jó kedve lett. – Menjünk fel a hegyekbe, kérlek… kérlek… kérlek – lelkesedett be.

- Na jó, talán elkapok egy-két oroszlánt is arra felé – forgattam meg a szemeimet.

Rosalie igazi társasági lény, és én ezzel nem tudok mit kezdeni. Én mindig is magamnak való srác voltam. Nem az én stílusom nagyzolni, és állandóan mászkálni. Nem is tehettem sosem, hiszen anyának szüksége volt rám. Vajon milyen lehet Rose szemével látni a világot? Mindig is nagy társaságokban forgott, bálokra járt, és szórakozott. Egészen más az életszemlélete, mint az enyém. Állítólag az ellentétek vonzzák egymást, de valahogy közöttünk sosem alakult ki igazi vonzalom, de a húgomnak el tudnám képzelni. Mindig is arra vágytam, hogy legyen egy idegesítő, kishúgom, aki csokit követel, és hisztériázik, amikor nem hagyom békén. Milyen szép is lett volna.

- Hahó, akkor megyünk? – kérdezte miközben teljes erőből vonszolt az ajtó felé. – Verseny? Na, tudom, hogy szereted, ha versenyezhetsz valakivel. Én pedig tökéletes vagyok ellenfélnek. Kapj el, ha tudsz – kezdett el rohanni a bejárati ajtó felé. Majd egy szempillantás alatt becsukódott mögötte az ajtó. Én pedig elmosolyodtam, és utána vetettem magam, de nem az ajtón át, hanem az ablakomon keresztül.

- Csaló, az ajtón kellett volna követned – hallottam meg a bosszús gondolatot. Amin muszáj volt elmosolyodnom. Lökött egy nőszemély.

- A vámpírok nem játszanak tisztességesen, csak Carlisle és Esme – kiáltottam utána.

- Oh, szóval nekem sem kell szabályosnak lennem? – vetette rám magát egy fáról. A lendületétől, és a váratlan meglepetéstől pedig mindketten a földre zuhantunk, és gurulni kezdtünk lefelé a dombról.

- Bolond vagy – nevettem fel.

- Nem hinném, csak a győzelemre hajtok, amit meg is fogok szerezni – pattant fel rólam hirtelen. Majd egy határozott lendüléssel elérte a hegytetőt.

- Ez határozottan csalásnak minősül – kiáltottam utána bosszúsan. Hogy a csudába járt túl az eszemen az előbb? Nem vagyok hozzászokva, hogy legyőznek. – Hogy vertél át?

- Úgy, hogy egyáltalán semmire nem gondoltam, amíg nem vetettem rád magam – rántotta meg a vállát. – Tudod ez még mindig női előjog. Ti férfiak azt hiszitek, hogy mi mind üresfejű libák vagyunk. Pedig én pontosan átláttam mindig is a férfiak világán. Cigaretta füstbe burkolóztok, és alkoholizáltok, miközben azt mondjátok, hogy dolgoztok éppen valamin, vagy fontos megbeszélésetek van, de apám is mindig ezzel jött. Nemes egyszerűséggel semmit sem csinált, csak ült a hatalmas foteljében, számolgatta a pénzét, és szivarozott – merengett el Rose.

- Azért ennyire nem lehetünk unalmasak – húztam fel az orrom bosszúsan.

- Nem, te más vagy – bólogatott komolyan. – Te amióta Esme és Carlisle elment egy kis kiruccanásra, minden áldott nap leülsz a kanapédra, és régi regényeket olvasol, miközben komolyan elgondolkozol egy régi kor már régen lefutott eseményein. Csak egy szivar, és egy pohár konyak hiányzik – mondta vádlón.

- Én egyáltalán nem vagyok unalmas – mondtam dühösen. – Te pedig állandóan csak pörögsz. Tudod, hogy milyen idegesítő, hogy állandóan csak arra gondolsz, hogy melyik ruhádat vedd fel éppen, hová szeretnél menni, merre sétálnál a városban, hol találnál az erdőben vízesést, vagy kristálytiszta patakot, amiben megfürödhetsz? Mikor lesz végre egy bál a városban, hogy újra élvezhesd a létedet? Két pillanatig sem vagy képes a fenekeden ülni, és ez teljesen kiborít engem is – adtam ki magamból az érzéseimet. Bosszantó kis perszóna. Egyszerűen nem képes rá, hogy rám hagyja, hogy igazam van, és elismerje legalább egyszer az életben, hogy tévedett.

- Jó, lehet, hogy én nem vagyok olyan nyugodt természet, mint te, de ez azért van, mert egy nő egészen más tészta, mint egy férfi. Mi nem kérkedünk az intelligenciánkkal, hanem a háttérből irányítjuk a begyöpösödött férjünket. Látod, hogy te is kijöttél végre a házból, nem igaz? Ezen dolgozom már napok óta – vigyorodott el elégedetten. – Tehát a női praktika már megint bevált, ahogy mindig – pukedlizett előttem elégedetten.

- Elképesztően idegesítő nőszemély vagy – indultam vissza a ház felé.

Csak azért akart kicsábítani a szabadba, hogy belém köthessen. Hogyha még sokáig lesz távol Carlisle és Esme, én megölöm ezt a nőt. Valahogy le kell kötnöm az energiáit, hogy hagyjon engem békén, és akkor talán megtaláljuk a közös nevezőt. Talán lesz valami esemény mostanában a városban, amitől lenyugszik egy-két napra. Mindjárt körbehallgatózom. Néhány pillanat alatt közelebb settenkedtem a városhoz, és kíváncsian hallgattam a gondolatokat, és meg is találtam azt, amit kerestem. Ma este táncmulatság lesz, méghozzá country. Hátha egy alapos testmozgás, és szórakozási lehetőség közelebb hozz minket egymáshoz, és meg tudjuk érteni a másikat. Nem tagadom, hogy talán Rosalie álláspontja is helytálló, de nem tehetek róla, hogy nem vagyunk egyformák. Sietve rohantam vissza a házunkhoz, hogy meghívjam Rose-t, az esti bálra, de a gondolatai megállásra késztettek.

- Engem nem érdekel, egy perccel sem maradok itt tovább – mondta miközben a ruhái suhogó hangokat hallattak, ahogy a bőröndbe pottyantak. - Esme tudom, hogy szeret, neki majd hagyok egy levelet, amit Carlisle is elolvashat, hogyha akar. Én nem bírok egy fedél alatt meglenni tovább ezzel az egoista barommal. Nem érdekel, ha hallgatózol, Edward. Maradj csak a kanapédon, és olvasgasd a vacak könyvedet. Attól még, hogy te nem kedvelsz nekem is vannak érzéseim, amiket már napok óta állandóan porba tiporsz. Én csak társaságra vágytam, mert nem szeretek egyedül lenni – pattintotta le a bőrönd fedelét.

- Rose – léptem be a szobába. Legnagyobb meglepetésemre viszont nem a dacos arckifejezésével találtam szembe magam, hanem egy elkeseredett, szomorú lánnyal, aki némán zokogva nézegette a gyűrűt, amit Carlisle és Esme vett neki nemrég, majd remegő kézzel nyúlt utána, hogy a borítékba pottyantsa, amit Esmének írt. – Mit szólnál, ha este elmennénk valahová szórakozni? – léptem mellé.

- Köszi, de nem kell pedáloznod, már mindegy. Felfogtam, hogy nem akarod rám pazarolni az idődet. Hiszen én csak egy gazdag kis csitri vagyok, aki a tökéletes világodba keveredett, ahelyett, hogy meghalt volna abban a sikátorban – mondta ingerülten. – Hidd el, hogy meg is haltam volna boldogan, de Carlisle valamiért úgy határozott, hogy nem enged el, de ettől függetlenül nem kell megviselnetek a házban is. Jól elvagyok én magamban is. Majd csak találok valakit, akinek igazán kellek – vette fel a bőröndjét.

- Visszautasít egy fantasztikus meglepetést, hölgyem? – vettem el tőle a bőröndöt.

- Meglepetést? – csillantak meg a szemei. Viszont az arca azonnal elkomorult. – Nem kell, hogy szívességet tegyél nekem – rázta meg a fejét makacsul. Nők! Könyörgöm, miért nem lehet könnyebben kiigazodni rajtuk? Pedig Esme nem is nehéz eset, csak Rosalie-val nem értem meg magam.

- Igazából te tennél szívességet nekem – kezdtem el a fordított pszichológiát. – Ez egy igen fontos esemény, ahol nem jelenhetek meg egyedül. Szükségem lenne egy csinos, intelligens kísérőre, aki mellett nem lenne időm unatkozni – folytattam tovább a puhítást.

- Nem – rázta meg halványan a fejét. Viszont már korántsem volt annyira erőteljes az ellenállása, mint az előbb. Legnagyobb szerencsémre sokkal kíváncsibb természet annál, minthogy annyiban hagyja a meglepetést.

- Hát jó, pedig igazán nagy szükségem lett volna most a húgomra, de ha te nem akarsz már az lenni, azt is megértem – mondta elkeseredve, majd az ajtó felé vettem az irányt.

Pedig azt hittem, hogy ez majd bejön. Eddig működött nála a fordított pszichológia, de ha a bálra nem is jön velem, akkor sem fogom hagyni, hogy elhagyjon minket. Kedvelem őt, még akkor is, hogyha nem erős oldalam kimutatni az érzéseimet.

- Várj – szólt utánam hirtelen. – Mit vegyek fel? – kérdezte halkan.

- Valami nagyon csinos darabot, amihez megy a kalap is – mosolyodtam el. Eddig még nem nagyon táncoltam countryt így, hogy csak párok vehetnek részt a partin, de azért megpróbálom. Annyira csak nem lehet nehéz.

- Hányra legyek kész? – kérdezte halványan elmosolyodva. Látszott rajta, hogy már most el fog kezdeni válogatni a ruhái és a cipői között.

- Van még egy bő órád – simítottam végig a karján. – Ne haragudj, néha undok vagyok – mondtam komolyan.

- Hát én sem vagyok könnyű eset – mosolygott rám most már őszintén. – Most viszont kifelé a szobámból, még nagyon sok dolgom van, és csak másfél órát adtál, hogy elkészüljek.

Kuncogva hagytam el a szobáját, és mosolyogva ültem a szobámban, ahogy láttam a gondolatait. Kétpercenként másik ruhát vett fel, másik frizurát készített, egyszer tett fel sminket, egyszer letörölte, belebújt mindegyik cipőjébe. Teljesen tanácstalan volt, bár most inkább úgy fogalmaznék, hogy nagyon is izgatott. Másfél óra múlva, pedig ahogy ígérte készen lett. Egy csinos, sötétrózsaszín ruhát viselt, fekete csizmával és kalappal. Nagyon jól állt rajta.

- Gyönyörű vagy – bókoltam mosolyogva.

- Te sem panaszkodhatsz – mondta kuncogva, amint meglátta a kockás ingem és a farmerom. – Mintha azt mondtad volna, hogy csinosan.

- Ez itt klasszikus viselet a férfiak körében – fordultam körbe, ahogy ő szokott.

- Ez mondjuk tény – bólintott rá.

- Szóval? Indulhatunk, hölgyem? – ajánlottam fel a karom.

- Igen, uram – pukedlizett illedelmesen, majd belém karolt. – Hová megyünk? – kérdezte izgatottan.

- Majd meglátod, csak gyere velem – vezettem ki a házból. Majd kézen fogtam, és futni kezdtem vele a város felé, ahová készségesen követett. Amikor meghallottuk a zenét elképesztően felpezsdült kedves partnerem, és kis híján megelőzött még engem is.

- Táncolni fogunk? Ugye igen? – nézett rám boldogan.

- Igen, az a tervem, hogy ma este alaposan megtáncoltatlak – mondtam vigyorogva. – Fáradjon be, kisasszony – nyitottam ki előtte a terem ajtaját.

Mire hirtelen mindenki felénk kapta a tekintetét. Egy kicsit kínos volt, de gyorsan visszatért minden az eredeti kerékvágásba. A zene szólt tovább, én pedig árgus szemekkel figyeltem, hogy hogyan is járják ezt a fajta táncot. Párokban voltak az emberek, de mégis mindenki táncolt mindenkivel.

- Én nem tudom, hogy ezt hogyan kell járni – nyelt egy nagyot Rose.

- Én sem, de pont ez benne a pláne – súgtam vissza. – Megpróbáljuk? – húztam a parkett felé.

- Azt hiszem, hogy tennék egy próbát – lépdelt elém.

Majd elkezdtük utánozni, pontosabban megkíséreltük leutánozni a táncot. Elég sűrűn elvétettük a cserét, majd megunva a szerencsétlenkedésünket egy kedves, fiatal pár jött oda hozzánk, aki megtanította nekünk, hogy hogyan is kell járni ezt a táncot. Onnantól kezdve egészen jól ment. Ráadásul Rosalie-ra is nagyon büszke voltam, mert egy pillanatra sem esett kísértésbe, amíg a teremben voltunk. Egész éjszaka megállás nélkül táncoltunk, még akkor is, amikor már mindenki csak ült, vagy aludt a zenekaron kívül. Rose-t még soha nem láttam ennyit mosolyogni, és boldogan nevetni, és el kellett ismernem, hogy én is nagyon élveztem a táncot, és a zenét, sőt még a társaságot is. Kedves emberek éltek itt. Nem csodálom, hogy Esme is könnyedén megszerette ezt a helyet.

- Köszönjük a csodás estét – háláltam meg a zenekar munkáját egy kis hozzájárulással.

- Mi köszönjük, hogy itt voltak – nyújtotta kezét az énekes.

- Jó éjszakát – köszönt el Rose is. Majd mindketten kisétáltunk az ajtón, és egyenesen az erdő felé vettük az irányt.

- Fantasztikus voltál – szorítottam meg a kezét elismerően.

- Te is nagyszerűen táncolt – mondta boldogan.

- Nos, én most az önuralmadra céloztam, de valóban a tánc is elképesztő volt – egyeztem bele azonnal. Tényleg nagyon jól éreztem magam. Talán néha tényleg ki kéne mozdulnom.

- Hát az önuralmam azért elbírna egy szarvast ennyi emberek között töltött idő után – nyelt egy nagyot.

- Ennek semmi akadálya – mutattam az erdő mélye felé. – Már indulhatunk is – fűztem még hozzá. Mindketten futásnak eredtünk, majd nem sokkal később meg is találtuk, amit kerestünk. Egy kisebb csorda volt az egyik mezőn. Miután mindketten „jóllaktunk” elégedetten heverésztünk a fűben. Más romantikusnak hinné a helyzetet, ha látna minket így, de ez korántsem volt így. Rosalie és én, mindketten tudtuk, hogy nem illünk össze, de azért még testvérek lehetünk. Azt hiszem, hogy tényleg szeretném, hogy legyen egy testvérem.

- Mit szólnál, ha kötnénk egy kompromisszumot az együttélés jóvátétele érdekében? – szólalt meg Rose hosszú hallgatás után.

- Mire gondolsz? – kérdeztem. Mire testvérem csak felnevetett.

- Pont te ne tudnád? – kérdezte nevetve.

- Igazából most nem figyeltem – rántottam meg a vállam.

- Szóval, szerintem egyik nap mozduljunk ki, minden másnap pedig ücsörögjünk otthon. Biztos van valami romantikus regényetek is. Az olyan könyveket szeretem olvasni – ajánlotta lehetőséget.

- Tulajdonképpen valóban van egy pár – bólintottam rá.

- Nagyszerű, kérlek, keress nekem egyet – nézett rám lágyan.

- Rendben, megoldom – biccentettem rá. - Beviszem őket majd a szobádba.

- Köszönöm – bújt hozzám egy pillanatra, és puszit nyomott az arcomra. – Csodálatos este volt.

- Örülök, hogy tetszett – szorítottam meg egy pillanatra én is őt. Majd lassacskán felkeltünk, és emberi tempóban sétáltunk haza. Fantasztikus este, és éjszaka volt, amivel egy kicsit közelebb kerülhettem újdonsült családtagunkhoz. Azt hiszem, hogy egy kicsit kezdem megérteni őt. Több van benne, mint amennyi látszik a gondolataiból. Alapvetően kedves, visszahúzódó, és diszkért lány, de ma tényleg, igazán kitett magáért. Remélem, hogy Esme és Carlisle is annyira jól érzi magát, mint ahogy mi éreztük ma este magunkat. Végre megtaláltuk a közös nevezőt, amit már olyan régóta próbáltunk kialakítani egymás között. Most már minden rendben lesz itthon, és a családunk egy tisztes, jól nevelt házba jöhet haza. Még sosem szoktunk meg új helyet ilyen könnyen, de ez egyáltalán nem baj. Csak azt mutatja, hogy Tennessee csupa kedves, türelmes emberből áll.