KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2010. február 27., szombat

Tartozni valakihez - 37. fejezet

37. fejezet




(Jasper szemszöge)



Bármennyire is fantasztikus volt ez a két hét nászút, sajnos ennek is elérkezik a vége. Létezésem legcsodálatosabb fél hónapja volt, amit itt töltöttünk kettesben, Alice-szel. Most viszont eljött a csomagolás ideje. Holnap reggel indulunk haza, de nemsokára elmegyünk egy második nászútra is valahová. Ebben biztos vagyok.

Alice természetesen már teljesen bepörgött. Mindenkinek vettünk valami ajándékot, és szerelmem be is csomagolta, így most azon gondolkozik, hogy hogyan helyezze el a meglepetéseket a csomagokban. Mert nem kerülhet például Rosalie ajándéka, Carlisle mellé, mert Rose, Emmett párja, így azoknak egymáshoz közel kell lenniük. Én ezt már egy kicsit túlzásnak éreztem, de nem akartam elrontani az örömét. Bár, amikor már negyedszer csomagolta át a két hatalmas koffert, akkor elkezdtem nyugalomhullámokat küldeni felé, mert azt hittem, hogy mindjárt szétrobban.

- Édesem, higgadj le egy kicsit. Mindketten tudjuk, hogy akkor is örülni fognak az ajándékoknak, hogy a csomagolás egy picit meggyűrődik, vagy megsérül. Hogyha meg nekem nem hiszel, akkor pillants a jövőbe és meglátod, hogy minden csodás lesz, amikor hazaérünk – próbáltam egy kicsit lenyugtatni.

- Tudom, csak nekem fontos, hogy minden tökéletes legyen – pillantott rám, majd újra pörögni kezdett a szobában.

- Ezzel tisztában vagyok, de minden, amihez hozzáérsz teljesen jól sikerül, úgyhogy higgadj le – vetettem rá magam, így mindketten az ágyra zuhantunk.

- Jasper, mit csinálsz? – nézett rám kérdőn, de a szemei pajkosan csillogtak.

- Lenyugtatlak egy kicsit. Mivel a képességem kudarcot vallott nálad, ezért úgy gondoltam, hogy más módszerekhez folyamodom – suttogtam a kulcscsontjának, majd csókolgatni kezdtem a nyakát.

- Ettől még inkább be fogok pörögni – nyögte.

- Ha ebben az értelemben pörögsz be, azt egyáltalán nem bánom – kuncogtam fel. - Viszont arra gondoltam, hogy még ma el kellene mennünk vadászni is kedvesem, mert már nem nagyon bírom az emberek közelségét – folytattam komolyan. – Túl sok és túl csábító illat fog körülvenni minket a hazaúton. Úgyhogy biztosabb lenne, hogyha ma éjjel meglátogatnánk a közeli erdőt.

- Igen, ebben egyetértek. Már az én torkom is meglehetősen ég – mondta nagyot nyelve.

- Rendben, akkor fejezzük be a csomagolást, és utána irány az erdő – mondtam komolyan. – Segítek, rendben?

- Nem kell neked is csomagolnod – legyintett Alice. – Megoldom egyedül is.

- Tudom, hogy megoldod, de ettől még segíthetek neked. Hidd el, hogy remekül tudok pakolni – mondtam komolyan.

- Hát jó, akkor tiéd az a bőrönd, amiben Rose és Emmett, meg Edward ajándéka lesz. Edward lemezei törékenyek, úgyhogy azokat különös tekintettel óvatosan kell becsomagolni. Emmett focis cuccai, és Rose ruhái pedig egyszerűen betehetők – adta ki az utasítást Alice.

- Rendben, értem. Ne aggódj, minden rendben lesz – mondtam komolyan. Majd játékosan szalutáltam egyet és pakolni kezdtem. Mire szerelmem hangosan felkacagott, majd folytatta a csomagolást.

Nagyjából tíz perc alatt becsomagoltam, de Alice természetesen még sehol nem tartott, mert azon gondolkozott, hogy Carlisle vadonatúj modern orvosi táskájába beletegye-e a könyveket, amiket még kapott fogadott apánk, vagy inkább külön adjuk oda őket neki. Esmének pedig egyesével kellett a gyönyörű ezüst kanalakat becsomagolni papírba, és leragasztani, nehogy egyetlen apró kis karcolás is essen rajtuk.

- Segítsek? – kérdeztem meg úgy fél órával később.

- Nem tudom, hogy hogyan legyen becsomagolva – nézte az ajándékokat még mindig kétségbeesve. – Mindig mást látok – tette hozzá morcosan.

- Talán azért édesem, mert ezt neked kellene eldöntened, de ez még nem igazán sikerült, ahogy látom. Így pedig soha nem fogod tudni eldönteni – magyaráztam.

- Tudom, hogy igazad van, de nem tudom, hogy hogyan lenne jobb – hajtotta le a fejét. – Nagyon fontos, hogy tökéletesen jól sikerüljön minden.

- Úgy lesz, csak nyugodj meg végre. Szerintem nyugodtan tedd bele a könyveket a táskába, mert Carlisle első dolga az lesz, hogy kinyitja, és akkor nagyon örülni fog a meglepetésnek, amit benne talál – javasoltam.

- Ez remek ötlet – mondta szerelmem lelkesen, majd végre eltette a könyveket a táskába, majd be a bőröndbe is.

Némi segítséggel sikerült elérnem, hogy Alice is végezzen a saját bőröndjével, úgy egy óra alatt. Így maradt még időnk, hogy elmenjünk sétálni a városban még utoljára aztán pedig vadászni az erdőbe.

Kézen fogva sétáltunk végig még egyszer a Sohóban, az Oxford Streeten, ellátogattunk a Towerhez, és a palotához, a végére hagyva a Big Bent. A város még mindig fantasztikus volt. Annyi látnivaló volt Londonban, hogy egyszerűen nem tudtunk betelni vele, és persze egymással sem. A sétánk végén, még lekuporodtunk egy padra a Temze partján, és néztük a vizet, miközben apró csókokat loptunk időnként. Alice a vállamra hajtotta a fejét, és egész testével hozzám simult, én pedig boldogan szorítottam még jobban magamhoz.

- Mennünk kéne – sóhajtott fel, amikor már sötétedett.

- Igen, lassan itt az ideje – bólintottam rá. – Hiányozni fog London, de ideje hazamenni, viszont megígérem, hogy még visszatérünk egyszer – pusziltam meg a feje búbját. Kedvesem pedig megmerevedett a karomban.



(Alice szemszöge)



Ahogy Jasper kimondta, hogy egyszer még vissza fogunk jönni ide, azonnal látomásom támadt. Itt ültünk, ugyanúgy, ahogy most is, csak kicsit máshogyan festettünk. A ruhám sokkal kevésbé volt szolid, mint most. Egy combközépig érő fekete miniszoknya, és egy nyakba kötős felső volt rajtam, valamint egy bőrdzseki, és hosszú szárú csizma. Nagyon jó összhatást keltett ez a kombináció, de az biztos, hogy ilyet még nem láttam ezelőtt. Jasper pedig egy fekete farmernadrágot, és egy sötétvörös inget viselt, fekete farmerkabáttal.

- Mit látsz, kicsim? – kérdezte szerelmem aggódva. – Minden rendben?

- Igen, csak azt hiszem, hogy most döntöttük el végleg, hogy egyszer még visszatérünk ide – mondtam mosolyogva. – Sok idő fog eltelni valószínűleg, de egyszer újra itt leszünk.

- Ez nagyon jól hangzik – mosolygott rám szerelmem, majd eltorzult az arca, amikor elsétált mellettünk egy boldog párocska.

- Gyere – álltam fel az öléből. – Itt az ideje, hogy nézzünk valami ennivalót, mert így már nem fogod sokáig bírni, bár elképesztően jól viseled már az emberek közelségét – mondtam komolyan.

- Nos, ebben nagy része van annak is, hogy eltereled a figyelmem minden másról, de azt hiszem, hogy néhány órát összezárva velük már nem bírnék ki, úgyhogy tényleg muszáj vadásznunk – mondta kedvesem lehajtott fejjel.

- Jasper, nagyszerűen türtőzteted magad. Már nekem is éppen itt az ideje, hogy elmenjünk – bújtam hozzá. Még mindig nem elégedett magával, pedig egyre jobban megy neki az önmegtartóztatás. – Na, és most indulás – húzódtam el tőle, majd megfogtam a kezét és már indultunk is vadászni.

Lassan sétáltunk, emberi tempóban, egészen addig, amíg el nem jutottunk az erdőig, és el nem tűntünk a fák között. Amint biztonságba kerültünk az esetleges kíváncsi szemek elől, felvettük a saját tempónkat, és már száguldottunk is egy szarvascsorda felé. Néhány pillanattal később pedig már rá is vethettük magunkat a gyanútlan állatokra. Olyan édes volt a vére, mintha már évek óta nem ihattam volna. Eddig fel sem tűnt, de egy kicsit engem is megviselt az emberek állandó közelsége. Hiszen két héten át állandóan voltak a közelben mások is hozzánk.

Miután elfogyasztottunk fejenként három szarvast jóllakottan dőltünk el a füvön, és én boldogan figyeltem szerelmem kisimult arcát, és aranyként csillogó szemét. Imádtam őt nézni ilyenkor. Emberibbnek hatott, mint valaha. Békés volt, és ellazult, amit ritkán lehetett felfedezni a vonásain.

- Mit szólnál, hogyha visszamennénk a szállásra, és még utoljára kihasználnánk a lakosztályunk adta lehetőségeket? – kérdeztem miközben kihívóan végigsimítottam a mellkasán. Két hét alatt teljesen fesztelen lettem ezen a téren. Pedig, hogyha belegondolok, hogy nem is olyan régen, még egy szégyenlős kislánnyá változtam, amikor egyáltalán csak beszéltünk a szeretkezésről.

- Nagyon csábító az ajánlat – kapta el a kezemet, és lágyan megcsókolta.

Néhány percig még élveztük az erdőt, azután felálltunk, és visszasiettünk a Róka és Libába, hogy ma éjjel még csak mi ketten legyünk. A nászutunk utolsó éjjelének is tökéletesnek kell lennie, mint ahogy az összes többi is az volt.

Ahogy becsuktuk magunk után a szobaajtót, Jasper azonnal szenvedélyesen kapott az ajkaim után. Én pedig boldogan viszonoztam a heves rohamot. A ruháim néhány pillanattal később eltűntek rólam, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Kedvesem felkapott, ahogy a testemet már nem fedte semmi, és gyengéden az ágyra fektetett, majd néhány határozott mozdulattal megszabadította magát is a felesleges ruhadaraboktól, és mellém feküdt. Kérdőn néztem rá, mire csak szelíden elmosolyodott.

- Nem akarlak lerohanni. Ennek az éjnek minden egyes pillanatát ki akarom élvezni, veled – búgta a fülembe, majd keze a mellemre siklott.

Lassan és gyengéden szerettük egymást egész éjjel. Én pedig, mint mindig tökéletesen boldog voltam kedvesem karjaiban. A reggel azonban hamar utolért bennünket. Hamarabb, mint vártam. Nagyot sóhajtva keltem fel Jasperrel együtt és felkapkodtuk a már előkészített ruháinkat. Furcsa volt, hogy egy részem már alig várta az indulást, a másik részem pedig az ágyért könyörgött, és hogy örökké maradjak itt Jasperrel.

- Minden rendben, édes? – lépett mellém kedvesem, és végigsimított a hátamon. Mire az elektromos szikrák újra pattogni kezdtek körülöttünk.

- Persze, csak hiányozni fog ez a hely – sóhajtottam.

- Látjuk még, Alice – mosolygott rám bátorítóan. – Most pedig gondolj arra, hogy a családunk már alig vár ránk otthon.

- Igazad van – mosolyodtam el én is. Olyan jól esett hallani azt Jasper szájából, hogy családunk. Már tényleg úgy érezte, hogy ő is Carlisle és Esme gyermeke. Nekem pedig ez nagyon fontos volt. Hiszen nem akartam, hogy csak azért éljünk a Cullenként, hogy engem boldoggá tegyen.

Elvégeztük az utolsó simításokat, majd hívattunk egy taxit, és kijelentkeztünk a szállodából. A taxink is megérkezett mire mindennel végeztünk, úgyhogy azonnal beszálltunk és már indultunk is. Gyorsan odaértünk, és azonnal leadtuk a csomagjainkat, majd nézelődtünk még egy kicsit a váróban, és a maradék átváltott pénzünket még elköltöttük édességekre, amit majd Esme elvihet az árváknak, hogyha legközelebb ellátogat az árvaházba.

Két órával később pedig már hazafelé tartottunk. Az út hosszú volt, de nem bántam, mert végig Jasper ölében ülhettem. Mindketten a gondolatainkba merültünk, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Szerelmem egyébként sem volt soha az a túlzottan beszédes fajta. Nagyon jól megvolt a gondolataival az esetek kilencven százalékában.

- Kedves utasaink, nemsokára megérkezünk, ezért kérem, hogy foglalják el helyeiket! – hallottuk meg a kérést. Én pedig azonnal engedelmesen visszaültem a helyemre.

Fél órával később pedig már sétáltunk is kifele, hogy felvegyük a csomagjainkat, és megkeressük Edwardot, aki megígérte, hogy ki fog jönni értünk.

Amint kiértünk végre a hosszú folyosóról egy vigyorgó Edwarddal találtuk szembe magunkat, én pedig azonnal a nyakába vetettem magam. Nem tehettem róla, de ő volt a kedvenc bátyám. Edward csak felnevetett a heves roham alatt, és magához szorított. Jasperrel pedig diszkréten kezet fogott, miközben én még mindig a nyakában csüngtem. Jobban hiányzott, mint hittem. Bár semmiért nem adnám oda a szerelmemmel kettesben töltött két hetemet.

- Jó, hogy újra itthon vagytok – mondta Edward boldogan, amikor elengedtem.

- Mi is örülünk, hogy újra láthatunk – biccentett felé Jasper.

Edward elvette szerelmemtől az egyik hatalmas bőröndünket, majd kimentünk a kocsihoz és miután bepakoltunk hazahajtottunk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból mindenki mosolyogva jelent meg a teraszon. Emmettnek természetesen letörölhetetlen volt a kaján vigyor a képéről. Esme és Carlisle, pedig szülői szeretettel néztek ránk. Rose csak egy diszkrét mosolyt villantott felénk és intett a kezével, ezzel jelezve, hogy örül nekünk.

Esme nem bírt tovább várni, így még mielőtt felértünk volna a lépcsőn előttünk termett és mindkettőnket szorosan megölelt.

- Hiányoztatok, édeseim – mondta boldogan, még egyszer megszorongatott.

- Jó, hogy újra itthon vagytok – mosolygott ránk Carlisle is. – Milyen volt a nászút? – kérdezte kedvesen.

- Mozgalmas – vigyorodott el Emmett. – Nézzétek csak meg, hogy milyen szépen kisimult az arcuk –fűzte még hozzá.

Mire Rose csak fejbe csapta, Edward elfojtott egy halvány mosolyt, Esme és Carlisle pedig rosszallóan néztek mackós fiukra. Jasper csak megcsóválta a fejét, és kézen fogott, majd behúzott a nappaliba. Mind leültünk a kényelmes kanapékra és fotelekre, és már éppen bele akartam kezdeni London szépségeinek kivesézésébe, amikor hirtelen látomásom támadt. Egy vörös szempár meredt rám gúnyosan, és vérfagyasztó kacajt hallatott.

2010. február 23., kedd

Történet szerelemről és családról - 33. fejezet

Esme Island 3.




(Carlisle szemszöge)



Nagyon izgatott voltam amiatt, hogy mit fog szólni a barlangunkhoz, és a meglepetésemhez. Még soha nem próbáltam meg boldoggá tenni egy nőt, ráadásul Esme nem egy nő volt, hanem a nő. A feleségem, a szerelmem, életem értelme, és még hosszan sorolhatnám. Ilyenkor, amikor ideges vagyok egy meglepetés miatt egy kicsit sajnálom, hogy nincsenek ilyen téren tapasztalataim. Bár bizonyos szinten büszke is vagyok rá, hogy nem csapongtam, és hogy ezeket a szép élményeket az igaz szerelmemmel van alkalmam átélni. Így azért mégis csak romantikusabb a helyzet.

- Messze vagyunk még? – szakított ki szerelmem a gondolataimból. A hangja nagyon izgatott volt. Gondolom kíváncsi volt már, hogy mi a meglepetés.

- Nem, már csak egy perc – mosolyogtam rá, és visszamerültem az emlékeimbe.

Edward nemrég elárulta, hogy mindig is nagyon boldoggá tette Esmét, minden apró kis gesztus. Egy szál virágtól, amit hazafelé szakítottam le neki egy mezőn, teljesen le tudtam venni a lábáról. Volt is ezzel kapcsolatban egy kedvenc emlékem.



„Éppen hosszú műszakom volt a kórházban. Legnagyobb bánatomra többen is lebetegedtek aznap, és így nem siethettem haza, pedig megígértem Esmének, hogy együtt töltjük az estét, mert Edward is elutazott a Denalikhoz, hogy egy kicsit kettesben lehessünk. De mégsem hagyhattam cserben a munkatársaimat, és a betegeket. A házunkban pedig még nem volt telefon, így nem tudtam hazaszólni. Azt hittem, hogy elképesztően dühös lesz rám, ráadásul joggal, ezért megálltam egy réten, hogy szedjek neki virágot. Mivel a jázmin éjszaka virágzott, és Esme nagyon szerette az illatát szedtem neki néhány szálat, hogy enyhítsem a bűnömet. Ami sajnos nem ígérkezett tulajdonképpen túl hatásos megoldásnak, mert minden nap vittem neki friss virágot, de jázmint akkor vittem először. Félve léptem be az ajtón, és azonnal megláttam kedvesemet, amint a kanapén ül, és egy újságot lapozgat. Egyáltalán nem is tűnt idegesnek, pedig én arra számítottam, hogy kiabálni fog velem. Amint beléptem felnézett rám és elmosolyodott.

- Bent kellett maradnod, igaz? – kérdezte kedvesen.

- Igen – mondtam döbbenten. – Honnan tudod? – kérdeztem kíváncsian.

- Carlisle, te egy remek orvos vagy. Teljesen egyértelmű, hogy néha tovább kell bent maradnod, mint ahogy tervezted – magyarázta gyengéden.

- Tehát nem haragszol rám? – kérdeztem felbátorodva.

- Hát, ki kell engesztelned – mondta komolyan. – De kezdetnek a jázmin tökéletes lesz – mosolyodott el újra. – A kedvenc virágom.

- Oh, neked hoztam – kaptam észbe. Majd odaléptem hozzá a kanapéhoz, és átnyújtottam a virágokat.

- Köszönöm – nyomott puszit az arcomra, majd elvette az illatozó szálakat.

- Én köszönöm, hogy nem haragszol rám – húztam magamhoz.

- Nincs mit, de ennek, mint mondtam ára van – kuncogott fel kedvesem.

- Bármilyen kérésedet teljesítem – mondtam komolyan.

- Akkor irány a hátsó kert – fogott kézen, és már húzott is kifele.

Ahogy kiléptünk az ajtón csodálatos látvány tárult elém. A hátsókert mindenhol lampionokkal, és virágdíszekkel volt kirakva. A mű közepén pedig egy vastag fekete pokróc foglalt helyet.

- Ragaszkodom az esti programunkhoz, hogy nem merített ki túlságosan a kórház – nézett rám Esme.

- Egyáltalán nem, és itt is ki tudok kapcsolódni – kacsintottam rá. – Annál jobb pihenés nincs is a világon, mint hogy veled legyek.

- Ezt akartam hallani – kuncogott fel szerelmem dallamosan, majd leült a plédre és engem is magához húzott.

A következő pillanatban már mind a ketten feküdtünk. Természetesen Esme a mellkasomra hajtotta a fejét. Lágyan cirógattam a hátát, egészen addig, ameddig rám nem nézett és meg nem szólalt.

- Legutóbb nem fejeztük be a csillagok elemzését. Szeretnék még hallani róluk – nézett rám könyörgőn. Nem is gondoltam, hogy ennyire érdeklik a csillagképek. Bár kétségkívül valóban érdekes a történetük. „



- Carlisle – szólított meg szerelmem mosolyogva. – Hallasz engem? Nagyon elkalandoztak a gondolataid.

- Csak eszembe jutott az a csodálatos éjjel a hátsó kertünkben – húzódott mosolyra a szám.

- Valóban felejthetetlen élmény volt – bólintott rá szerelmem.

- Örülök, hogy te is így gondolod – csókoltam meg lágyan. – Készen állsz a meglepetésre? – kérdeztem lelkesen miután elváltunk.

- Igen, már alig várom – válaszolta Esme izgatottan.

- Akkor most hunyd be a szemed – adtam ki az utasítást.

- Miért? – nézett rám döbbenten. – Akkor hogy jutok fel oda? – nézett a szikla felé.

- Hát így – mondtam mosolyogva, majd felkaptam.

- Oh, meggyőztél – hunyta be a szemeit.

Egy határozott ugrással azonnal a barlangban termettem, és finoman a lábaira eresztettem gyönyörű hitvesemet. Tudtam, hogy már érzi az illatot, ami belengi az egész barlangot, de akkor is lesz még meglepetés, hogyha kinyitja a szemét.



(Esme szemszöge)



Carlisle a karjaiba kapott és én azonnal behunytam a szemeimet. Tudtam, hogy ez fontos neki. Próbáltam nem elárulni magam, de már kilométerekkel ezelőtt is megéreztem a jázmin illatot, ami innen áradt. Minden jel arra utalt, hogy ez a hely tele van a kedvenc virágommal. Pedig nem is láttam a szigeten még jázmint. Szerelmem egy határozott ugrással már a barlangban is volt velem, majd óvatosan a lábaimra állított.

- Kinyithatom már a szemem? – kérdeztem izgatottan. Már nagyon szerettem volna látni is, hogy hol vagyok.

- Mindjárt – válaszolta szerelmem, majd kézen fogott és vezetni kezdett. A víz csobogása egyre hangosabb lett, de hirtelen megálltunk. – Most már kinyithatod a szemed – suttogta a fülembe.

Azonnal kipattantak a szemhéjaim, és csodálattal figyeltem a barlang mélyén csordogáló patakot. Egyszerűen gyönyörű volt. Még soha nem láttam ehhez foghatót. A vize, ha lehet, akkor még tisztább, mint a tengeré, és lágyan hullámzott, ahogy megtört a köveken. Viszont a jázminokat sehol sem láttam. Ez a hely több meglepetést tartogat, mint hittem.

- Van kedved velem úszni egyet? – kérdezte Carlisle, aki már csak egy szál fürdőalsóban volt.

- Örömmel – mosolyogtam rá, és én is lekapkodtam magamról a ruhákat, hogy csak a fürdőruhám maradjon rajtam.

Egy perccel később pedig már a kellemes víz vette körül a testünket. Carlisle és én úgy kergetőztünk a vízben, mint a tizenéves tinédzserek, és mindkettőnkön látszott, hogy mennyire boldoggá tesszük egymást. Még csak meg sem kellett szólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mit érez a másik. Hirtelen elfogott a vágy. Ez mostanában elég gyakori volt nálam, és rávetettem magam kedvesemre. A hirtelen jött támadástól egy pillanatra hátrahőkölt, de ahogy magához tért egy sziklafalhoz húzott, és finoman hozzányomta a hátamat, hogy még jobban a testemhez préselhesse a sajátját. Az utóbbi időben annyira maga alá gyűrtek a vágyaim és az érzéseim, hogy már egyenesen elszégyelltem magam attól, hogy állandóan a férjemmel akarok lenni. Na nem, mintha, ez bűn lenne, de egy kicsit azért izgultam, hogy nem tart-e emiatt szerelmem ledér nőszemélynek. Nem bírtam tovább magamban tartani a félelmeimet, ezért megszakítottam a szenvedélyes csókot, és mélyen a szemébe néztem.

- Mi a baj, kedves? Túl heves voltam? – kérdezte aggódva.

- Dehogy – kerekedtek ki a szemeim. Még hogy ő a heves? Én támadtam le többször is amióta itt vagyunk. – Nem tartasz engem, túl… - kezdtem bele, de nem igazán tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg a kérdést.

- Nem, sőt örülök, hogy ennyire vágysz rám – mosolyodott el szerelmem elégedetten. – Tudod, hogy mennyire jót tesz az önbizalmamnak, hogy néhány óránál többet nem bírsz ki nélkülem? – kérdezte, majd a nyakamhoz hajolt és finoman megharapta, mire azonnal feltört belőlem egy elégedett sóhaj. – Ráadásul, a feleségem vagy. Akkor lennék megbántva, hogyha nem így éreznél, és viselkednél – motyogta a bőrömbe, majd hozzám nyomta az ágyékát. Én pedig hangosan felnyögtem, ahogy elárasztott a forróság. – Van még kétséged afelől, hogy én is ugyanannyira szeretem a közelségedet, mint te az enyémet? – búgta a fülembe.

- Nincs – súgtam a fülébe, majd újra az ajkaira tapadtam.

- Akkor minden rendben – bólintott rá szerelmem, mikor elszakadt tőlem, majd ott folytatta a kényeztetésemet, ahol abbahagyta.

Az ajkaink újra szenvedélyes csókban forrtak össze, miközben szerelmem ott simogatott, ahol csak ért. Én sem tétlenkedtem, és kezeimmel felfedeztem újra a háta minden egyes négyzetcentiméterét, majd hirtelen ötlettől vezérelve kezeimet tökéletes hátsójára csúsztattam. Elszakadt az ajkaimtól, és apró puszikkal borította be az arcomat, majd folytatta az útját lefelé a nyakamon át, egészen a mellkasomig. Egy gyors mozdulattal megszabadított a vállamon pihenő pántoktól és így zavartalanul folytathatta tovább a testem kényeztetését. Elégedettségünk hangjait a barlang falai lágyan vízhangozták, még erotikusabbá téve a meghitt pillanatokat. Minden porcikám remegett a kéjtől, amit Carlisle ajkai nyújtottak nekem, és már csak arra vágytam, hogy a testünk újra összeforrjon, de szerelmem a végletekig akarta feszíteni a húrt, és nem hagyta, hogy megszabadítsam a nadrágjától.

- Carlisle – nyöszörögtem halkan.

- Igen? – mormolta a bőrömbe.

- Kérlek, ne… kínozz… tovább - ziháltam, ahogy keze megérintette a legérzékenyebb pontomat.

- Ez kínzás? – kérdezte ártatlanul. – Én azt hittem, hogy jól esik, de ha tévedtem – húzódott el tőlem. Én pedig azonnal kétségbeesve utána kaptam, majd magamhoz rántottam. – Mh… ezt akartam elérni – mosolygott rám elégedetten. Én pedig értetlenül néztem rá. – Imádom, hogy ki tudom hozni belőled egy kicsit a vadságot – magyarázta az örömének okát.

- Tetszik neked, amikor ilyen vagyok? – néztem rá döbbenten. Én meg itt szégyellem magam a túlzott érzelemkitöréseimért?

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire imádom – mondta komolyan.

Én pedig nem tartottam tovább vissza a vágyaimat. Egy határozott mozdulattal levettem szerelmemről a nadrágot, és lábaimat a csípője köré fontam.

- Szeretlek – motyogtam a nyakába, majd magamhoz húztam.

Testünk, ahogy eggyé vált, megtalálta a közös ritmust. Csípőink először lassú, lágy ütemben mozogtak, majd egyre hevesebb ringásba kezdtek. Szerelmem folyamatosan simogatta a testem az egyik kezével, míg a másikkal a fenekem alá nyúlva tartott. A víz pedig mozgásunk ritmusában simogatta a bőrömet. Egyszerűen hihetetlen élmény volt. Még sosem volt részem ehhez hasonló extázisban. Bár mindig ezt gondolom, amikor együtt vagyok a kedvesemmel. Minden szeretkezésünk egy csoda, amit soha nem lennék képes elfelejteni.

Carlisle egyre gyorsabb tempót diktált, és én készségesen alkalmazkodtam hozzá. Már én is nagyon közel jártam a beteljesüléshez, sőt már úgy éreztem, hogy nem bírom tovább, de mindenképpen meg akartam várni a szerelmemet. Mindennek tökéletesnek kell lennie. Kedvesem nem is váratott magára sokáig. Néhány mozdulattal később hátravetette a fejét, és egy hangos kiáltással adta a tudtomra, hogy szerelmünk újra beteljesedett. Abban a pillanatban én sem fogtam vissza magam többé, és testemet jóleső remegés járta át.

Úgy szorítottam magamhoz szerelmemet, mintha az életem múlna rajta, és Carlisle is ugyanezt tette velem. Kedvesem lassan elindult velem a part felé, és amikor kiért velem a partra, le akartam tenni a lábaimat, de szerelmem szorosan megfogta őket, és nem engedte, hogy elszakadjak. Készségesen fontam szorosabbra az ölelésem újra.

Carlisle elsétált velem egy sziklához, a következő pillanatban, pedig egy puha takaró ölelte körbe nedves testünket. Amint körénk csavarodott a lágy anyag férjem újra elindult velem valahová.

- Hunyd be a szemed – suttogta a fülembe.

Én pedig készségesen engedtem a kérésnek. Néhány pillanattal később újra megéreztem a jázminok csodálatos illatát, ami most már egészen közelről jött. Carlisle néhány lépéssel később lassan ereszkedni kezdett velem a karjaiban, majd éreztem, ahogy a testünk valami kellemesen puhára, és melegre hanyatlik.

- Most már kinyithatod – nyomott csókot csukott szemhéjaira.

A látványra, ami elém tárult nem voltak szavak. A barlang formája hasonlított egy szobáéra, a közepén pedig puha párnákból és takarókból álló fekvőhely volt kialakítva, amin éppen feküdtünk. Körülöttünk pedig mindenhol jázminok voltak elszórva, hogy az illat belengje az egész termet.

- Egy gyönyörű – mondtam elkábulva.

- Örülök, hogy tetszik – mosolygott rám szerelmem. – Vess egy pillantást a mennyezetre is – tette még hozzá.

Azonnal engedelmesen felpillantottam, és a látványtól tátva maradt a szám. A barlang felső fala felettünk ki volt ütve, és így láttuk a csillagokat. Egyszerűen nem találtam szavakat. Hogyha képes lettem volna könnyeket hullatni, akkor az örömkönnyeim betöltötték volna az egész termet. Még soha nem volt részem még csak hasonló élményben sem.

- Hogyha van kedved, akkor itt tölthetnénk az éjszakát – búgta a fülembe.

- Nagyon szeretnék maradni – szakítottam el tekintetem a mennyezetünkről.

- Reméltem, hogy ezt mondod – húzott magához még közelebb, én pedig boldogan simultam a karjaiba.

Egész éjjel összeölelkezve néztük a csillagokat, és Carlisle készségesen elmesélte minden élményét, ami ezekhez a gyönyörű égitestekhez tartozott. Eddig létezésem legcsodálatosabb éjszakája volt, bár tény, hogy a férjemmel ez minden éjjelre igaz.

2010. február 22., hétfő

Sziasztok! Egy kicsit büszkélkedek, ha nem baj :D Köszönöm szépen Mindenkinek, aki szavazott rám a barbra.gportal oldalon, nagyon meg vagyok hatódva, hogy ennyien szerettek :D

A blog elérte a 70.000 látogatót :D

A nap, amikor Hale lettem


Sziasztok! Be kell vallanom, hogy eddigi "pályafutásom" során ez volt a legnehezebb párosítás, amit írtam nektek. Nem tudom, hogy miért, de nagyon nehéz volt Jasper és Rosalie köré fonni egy novellát. Azért remélem, hogy tetszeni fog, mert sokat dolgoztam vele :D Puszi, Drusilla

(Jasper szemszöge)



Amióta itt vagyunk a Cullen családnál Alice-szel, vagyis pontosan egy hete. Már egész jól beilleszkedtünk. Csak egyetlen nővérünk nem hajlandó elfogadni bennünket. Sokáig csak a család egészére figyeltem, így az érzései keveredtek a többiekével, de most, hogy csak ketten maradtunk a házban, úgy döntöttem, hogy rá koncentrálok. Éreztem az érzéseit, és rá kellett döbbennem, hogy a mindig dacos, hisztérikus, látszólag önimádó, öntelt, és még sorolhatnám, Rosalie Hale nem gyűlöl minket. Ezt így nem mondhatnám. Sokkal inkább fél. Fél attól, hogy mi történhet a családjával. Nem bízik bennünk, és ez teljeséggel természetes reakció is egy vámpír esetében. A legnagyobb félelme, hogy elveszítheti azokat, akiket szeret. Gyűlöli az életformánkat, és vágyakozik valamire, amit nem tudok megmondani, hogy micsoda. Csak azt tudom, hogy áhítozik valamire, ami soha nem lehet az övé. Talán át kellene gondolnom a vele kapcsolatban táplált ellenszenvemet. Általában nem viselem nehezen, hogyha belém kötnek, de azt viszont nagyon is nehezen tűröm, hogyha Alice-t megbántja valaki, ahogy azt Rose ma reggel is tette. Elmehettek volna vásárolni együtt is, ahogy kedvesem szerette volna, mint egy nővér és a húga, de ő nem. Azt mondta, hogy nem hagy itthon egyedül egy lehetséges ellenséget. Na, ez lennék én. Emmett és Edward is elment vadászni, Carlisle a kórházba, és végül Esme ment el a szerelmemmel.

Hossza gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elég a struccpolitikából, és lementem a nappaliba, ahol Rosalie unottan egy újságot lapozgatott. Fel sem figyelt rá igazán, hogy már én is a földszinten vagyok. Csak akkor emelte rám a tekintetét, amikor leültem a kanapéval szemben lévő fotelba.

- Beszélnünk kéne – mondtam tétován.

- Ugyan miért kéne? – pillantott fel rám az újságból.

- Azért, mert ez nem mehet így örökké – kezdtem bele.

- Nem is fog. Nemsokára kiderül, hogy semmi keresnivalótok itt, aztán elmentek, és minden rendben lesz. Csupán néhány hét, és minden újra visszatér a normális kerékvágásba. Viszont, ha most megbocsátasz, akkor elolvasnám végre az újságomat. Jól el voltam egyedül is. Nem igénylek társaságot. Szóval, szia – fejezte be a monológját. Majd újra az újsága felé fordult.

- Ennek nincs semmi értelme, Rose. Te is tudod, hogy én átérzem az érzéseket, és te a legkevésbé sem gyűlölsz minket. Sőt, Alice még kifejezetten tetszik is neked. El tudnád képzelni, mint a húgodat, csak makacs vagy – kezdtem bele én is a mondanivalómba.

- Makacs vagyok, ezt nem tagadom, de már megbocsáss. Mi okom lenne rá, hogy megbízzak bennetek? Egyszer csak felbukkantok a semmiből, és ismertek mindenkit a családból. Ez elég gyanús, még akkor is, hogyha a kedvesed képességének köszönhetitek a sok információt. Na, de mi van, hogyha valaki más mondta el nektek, hogy kik vagyunk, hogy beférkőzzetek a családba, azután pedig eltöröljetek minket a föld színéről, mert mi más nézeteket vallunk a táplálkozási szokásokról – csattant fel ingerülten.

- Ez egy helytálló elmélet lehetne, hogyha tényleg hátsó szándék vezérelne bennünket – gondolkoztam el. Volt benne fantázia, és jó értelemben. Akár ilyesformán lehetnénk az ellenségeik is, bár mindenki tudja, hogy ez nem így van. Kivéve persze Rosalie-t. – Gondolj csak bele, hogyha árulók lennénk, akkor szerinted Edward már nem buktatott volna le minket réges-régen? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- A bátyám most nem lát a szemétől. Alice-szel nagyon is jó lett a viszonyuk, ezért eszébe sem jut, hogy kételkedjen bármely szavában – vágott vissza Rosalie.

- Attól, hogy Edward kedvel minket, még hallja a gondolatainkat. Egyébként, hogyha nem tűnt volna fel, akkor szólnék, hogy rajtad kívül mindenki örül nekünk – mondtam nyugodtan. Hogyha felidegesítem magam, azzal nem leszek előrébb.

- Mert könnyű őket átverni. Túl jószívűek. Esme mindenkit szeret, Carlisle minden vámpírt örömmel lát, aki a mi életmódunkat választja, Edward szereti a jó társaságot, Emmett pedig már csak egy örökmozgó, bohókás férfi, akinek éppen kapóra jöttél, mert így van kivel birkóznia.

- Nos, a jellemzésed a családunkról meglehetősen helytálló, ezt nem tagadom. Bár azért ennél jóval több dolog jellemzi őket, de a fő vonalak stimmelnek. Viszont magadat nem említetted. Hiába próbálsz átverni, akkor is tudom, hogy kedveled Alice-t, és ellenem sincs különösebb kifogásod. Egyszerűen csak nem mersz hinni nekünk, mert félsz, hogy heten már túl feltűnőek vagyunk, és emiatt nem akarsz minket befogadni – mondtam ki végre teljesen, amit érez. Nem igaz, hogy nem hajlandó beismerni, hogy ő is örül nekünk, csak éppen úrrá lett rajta a dacossága.

- Már öten sem voltunk kevesen, de ez még elfogadható, de most még kettővel több, aztán ki tudja, hogy mikor érkezik valaki megint. A családunk egyre nagyobb lesz, mindenki egyre boldogabb, ami nem rossz dolog. De ahogy egyre többen leszünk, úgy válunk egyre inkább kívülállókká is – magyarázta az indokait.

- Már most is kívülállók vagyunk, Rosalie. Egy vámpír nem tud beilleszkedni – mondtam határozottan.

- Dehogynem tud, eddig is jól ment – vágta rá azonnal.

- Hány iskolatársadat ismered? Vagy hány embert ismersz a városban? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Hát… többeknek is tudom a nevét, és már találkoztam azzal a nővel is, aki Esmével együtt jótékonykodik az árvaházban – gondolkodott el.

- Na, és mit tudsz róluk? Jó emberek? Beszéltél már velük? – kérdezgettem.

- Nem, még nem beszéltünk, de nem az a lényeg – gondolkodott el Rose.

- Hát mi a lényeg? Rosalie, nem vagy egyedül. Ez a család szeret téged, és mi is szeretnénk, hogyha hagynád. Te nem vagy ilyen rideg, csak félsz kimutatni, hogy van egy lágyabb oldalad is. Tudom, hogy a létformánk nem éppen egészséges, de ez ellen már semmit nem tehetünk – kezdtem bele a fejtágításba. Tudom, hogy képes leszek meggyőzni őt arról, hogy végre gondolkozzon ésszerűen.

- Ne turkálj az érzéseimben, mert már az is bőven elég, hogy Edward állandóan olvas a fejemben – csattant fel dühösen.

- Sajnálom, Rose. Nem én kértem ezt a képességet, de mivel nem tudom kikapcsolni, ezért kénytelen leszel elviselni így, ahogy vagyok – mondtam már én is ingerülten.

A fenébe is. Még soha senki nem hozott ki így a sodromból. Inkább felkeltem és feltrappoltam vissza a szobánkba. Még egy perc, és család ide, vagy oda a régi módszerekhez folyamodom, és elhallgattatom Rose-t. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat el is illant, és mélységesen elszégyelltem magam. Hogy förmedhettem rá ennyire? Pláne, hogy támadhattak bennem ilyen kegyetlen gondolatok. Hiszen mi vagyunk itt a vendégek, és nem ő. Hogyha inkább azt akarja, hogy távozzunk, akkor távozni is fogunk. Még mindig építhetünk egy közös házat Alice-szel valahol egy erdőben. Ennek így semmi értelme. Kivettem a poggyászt a szekrény aljából, és elkezdtem becsomagolni. Nem tartott sokáig, mivel eszem ágában sem volt szép lassan, komótosan pakolni. Az a szerelmem reszortja, nem pedig az enyém. Már majdnem készen voltam, amikor hirtelen halk kopogtatás törte meg a csendet.

- Tessék – morogtam az orrom elé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet az.

- Szia – dugta be a fejét Rose az ajtón. – Megengeded, hogy bejöjjek? – kérdezte bizonytalanul.

- Persze, hiszen ez a ti házatok – mondtam halkan. Éreztem, hogy bűntudata van, és nem akartam kegyetlen lenni, de most valahogy nem volt kedvem tovább hallgatni az önsajnáló és önvédő monológjait.

- Jasper, én annyira sajnálom – mondta lehajtott fejjel. Majd beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok, de kérlek, hogy ne menjetek el. Az igazság az, hogy mindenki nagyon szeret titeket és boldogtalanok lennének, hogyha elhagynátok a családot. Én csak egyszerűen nehezen birkózom meg ezzel az új helyzettel, de nekem sincs igazán ellenetek kifogásom, ahogy mondtad. Nem tehetek róla, de nem tudok magamhoz úgy közel engedni senkit, mint ahogy a többiek. Ráadásul csak gyűjtöttem a buta elméleteimet, hogy miért is nem tartozhattok hozzánk, de tévedtem. Kérlek, bocsáss meg – mondta. A végét igazából már csak suttogta.

- Én nem haragszom rád, Rosalie. Megértem, hogy nem tudsz megbízni két idegenben. Igazság szerint, én sem vagyok jobb nálad. Nem szívesen megyek idegen vámpírok közé, de Alice látta, hogy a családotokhoz tartozunk, és én bízom a kedvesemben. Annyira boldog volt, hogy lesznek szüleink és testvéreink, mint egy igazi boldog család – magyaráztam a helyzetet.

- Igen, tudom. Nekem is elmesélte, hogy miért vagytok itt, csak akkor még nem igazán hittem el, de most már tudom, hogy őszinte volt – mondta komolyan.

Éreztem, hogy most teljes mértékben őszinte. Ez volt rá a biztosíték, hogy többé nem fogja bántani Alice-t, és persze engem sem. Engem eddig sem zavart különösebben Rosalie morcossága, de szerelmemet nagyon megviselte a dolog. Ezért mérhetetlenül boldog voltam, hogy mostantól teljes lesz a családi béke.

- Akkor, kössünk békét? – kérdeztem mosolyogva, és kezet nyújtottam felé.

- Igen, ha még lehet, akkor kössünk békét – bólintott rá, de nem szorította meg a kezemet, hanem inkább közelebb lépett hozzám, és megölelt. Meglepett ez a gesztus, de egyáltalán nem bántam. Valahogy ez az ölelés több volt minden szónál. Benne volt a szép jövő ígérete.

- Akkor szent a béke – mondtam lelkesen, majd elengedtem.

- Segítsek kipakolni? – kérdezte kedvesen. – Ruhákban nagyon jó vagyok.

- E felöl semmi kétségem – csóváltam meg a fejem. Kétségtelen, hogy Alice és Rose jól ki fognak jönni egymással a boltokban. Mire ezt a mondatot kimondtam Rose már a kipakolt, üres bőrönd felett állt, én pedig tátott szájjal néztem az eredményt. Tökéletesen oda rakott vissza mindent, ahova kellett. – Hű… - mondtam döbbenten.

- Köszönöm – vigyorodott el Rose. – A ruhákkal könnyű bánni, nem úgy, mint az emberekkel, vagy vámpírokkal, ahogy tetszik – rántotta meg a vállát. – Na, mit csináljunk?

- Azt hittem, hogy nagyon belemerültél az újságodba – húztam fel a szemöldököm.

- Nos, az újság megvár, de talán jobban megismerhetnélek, hogyha töltenénk együtt egy kis időt – mondta egy kissé zavarban.

- Részemről rendben. Tudsz sakkozni? – kérdeztem reménykedve.

- Persze, hogy tudok. Nem is akárhogy – vágta rá azonnal. – Laposra foglak verni ebben a játékban – tette még hozzá, majd eltűnt. Én pedig azonnal a követtem a nappaliban álló sakktáblához.

- Fehér, vagy fekete? – ajánlottam fel a választás lehetőségét.

- Fehér – vágta rá, és már le is ült az asztal elé.

- Rendben, akkor enyém a fekete – bólintottam rá.

A sakk párbaj hosszan eltartott. Rosalie valóban olyan jó játékos volt, ahogy állította, sőt, még annál is jobb. Kis híján legyőzött, pedig az nálam nagy szó. Stratégiai játékokban verhetetlen vagyok.

- Köszönöm a játékot – nyújtottam felé a kezem. Rosalie pedig azonnal megrázta a felajánlott jobbot.

- Visszavágót is kérek – mondta vigyorogva.

- Rendben – bólintottam rá azonnal. Imádtam játszani.

A második játszmánk még az elsőnél is sokkal komolyabbnak bizonyult. Már hat órája játszottunk, és a többiek is szép lassan haza szálingóztak. Rosalie és én is már közel jártunk a győzelemhez, de Rose hirtelen remek lépést hajtott végre, és ezzel megnyerte a játékot.

- Zseniális voltál – mondtam elismerően.

- Köszönöm, bár te sem panaszkodhatsz – biccentett elégedetten.

Amint felálltunk az asztal mellől szerelmem odaszökkent mellém, ahogyan Emmett is Rosalie mellé lépett, és mindenki átölelte a párját. Ilyenkor nagyon sajnáltam Edwardot. Aki csak nézte a jelenetet, de nem volt kit magához húznia. Nagyon remélem, hogy ő is megtalálja a párját, minél hamarabb. Bár az én kotnyeles kis szerelmem bizony bizton állítja, hogy így lesz.

- Milyen napotok volt? – kérdezte Esme izgatottan.

- Mintha nem tudnád – nevetett fel Rose. – Alice-szel töltötted a napot. Lefogadom, hogy a kíváncsi hugicám már mindenről beszámolt, ami itthon történt.

- Nos, ez ebben a formában igaz – egyezett bele fogadott anyánk. – Bár élőben látni sokkal jobb élmény – fűzte még hozzá.

- Nekem látomásban is tetszett a dolog. Viszont meg ne lássalak még egyszer ilyen őrült módon csomagolni, Jasper – intett szerelmem komolyan. – Kis híján összegyűrted a kedvenc ruhámat – morogta az orra alá.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Na jó, most az egyszer megbocsátok – legyintett szerelmem.

- Köszönöm – nyomtam puszit az ajkaira.

- Úgyse tudok rád haragudni – mosolygott rám Alice, majd még szorosabban hozzám bújt. - Neked pedig köszönöm Rose, hogy nem hagytad kipakolni. Így mindenem túlélte a kis magánakcióját – nevette el magát szerelmem.

- Hé, azért ennyire nem vagyok szörnyű – fintorodtam el.

- Hé, öcsi, ne hagyd, hogy a fejedre nőjön az asszony – mondta Emmett komolyan.

- Te csak ne osztogass hülye tanácsokat – mondta Rosalie, majd kupán vágta Emmettet.

- Látod, erről beszéltem. Ezt a női agresszivitást meg kell fékezni – mondta Emmett határozottan.

- Szerintem ne húzd ki jobban a gyufát a feleségednél – vigyorogtam rá Emmettre, akihez Rose éppen hozzávágott egy vázát.

- Hé, cica, tudod, hogy nem úgy gondoltam – emelte fel a kezeit védekezően mackós fivérem.

- Csak a szád nagy, Emmett Cullen. Egyébként a külsőd ellenére is csak egy nagy gyerek vagy – morogta Rose az orra alá.

- Egyetértek – bólintottam rá én is nevetve.

- Te csak ne beszélj, Jasper. Tudod, néha pont olyan tudsz lenni, mint Rose, pedig nem is hasonlítotok egymásra csak külsőleg – kapta fel a vizet Emmett.

- Emmett, ez remek ötlet – csillant fel Rose szeme.

- Szerintem is – mondta elismerően Edward is.

- Ez nagyszerű, Rose – csatlakozott Alice is.

- Mi is megtudhatnánk, hogy mi olyan nagyszerű? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Rosalie-nak az jutott eszébe, hogy mivel külsőleg nagyon hasonlítanak Jasperrel. Jazz felvehetné a vezetéknevét, és kevésbé lennénk feltűnőek, hogyha ők ikerpárként mutatkoznának be a világnak.

- Ez nagyszerű gondolat – csillant fel Carlisle szeme.

- Akkor? – fordult Rosalie felém. – Leszel a fivérem? – kérdezte mosolyogva.

- Boldogan leszek a testvéred – bólintottam rá azonnal.

Majd Rose közelebb lépett és megöleltük egymást. Mindenki boldogan figyelte a jelenetet. A csend egyre hosszabbra nyúlt, majd Emmett mackós nevetése törte meg, majd hangot is adott a gondolatainak.

- Látjátok? Mióta mondom már, hogy zseni vagyok? – kérdezte önelégült vigyorral az arcán. Mire mindenki hangos nevetésben tört ki.

2010. február 20., szombat

Tartozni valakihez - 36. fejezet

36. fejezet




(Alice szemszöge)



Csodálatos napokat töltöttünk el Londonban, és nagyon sajnáltam, hogy nászutunk a végéhez közeledett. Már csak három napunk volt, mielőtt visszautaztunk volna a családunkhoz. Nem mondom, hogy nem hiányoznak a többiek, de Jasperrel kettesben lenni egyszerűen fantasztikus. Talán vennünk kéne majd itt egy kis lakást, vagy házat, hogy bármikor visszalátogathassunk ide. Bár akár máskor is megszállhatunk, itt is. Ez a szálloda remek választásnak bizonyult. Legalábbis szerintem. Bár a szeretkezéseink kissé felbolygatták az itteni nyugalmat, de persze jó értelemben. A baj néha csak annyi volt, hogy ahogy Jasper hatással volt az emberekre a vágyaival, úgy az emberek is hatással voltak Jazzre. Így kialakult egy ördögi kör, és már napok óta megint nem nagyon jutunk ki a szobánkból. Na nem, mintha ez rossz lenne. Most is remekül alakul a napunk. Reggel van, és én éppen a zuhanyozok, míg a férjem valamiben mesterkedik. Egyfolytában csak foszlányokat látok, pedig már nagyon furdalja az oldalam a kíváncsiság. Vajon mit főzhetett ki? Ennyire nehéz a döntés, hogy mit csináljunk az utolsó pár napban? Vagy csak azért csinálja, hogy ne tudjam meg, hogy mi a terve. Biztosan meglepetés lesz. Na jó, hogyha eldöntötte, és meg is valósítja, akkor is úgy fogok tenni, mintha nem is tudnék a dologról. El tudom játszani, hogy nem láttam semmit. Máskor is előfordult már, hogy valamire nem figyeltem fel a jövővel kapcsolatban.

Egészen belemerültem a gondolataimba, mert azt sem vettem észre, hogy a zuhanyfüggöny hirtelen eltűnt mellőlem, majd a szerelmem állt be mögém a tusoló alá. Azonnal szorosan magához vont, és belecsókolt a nyakamba, mire egy jóleső sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Jaspernek sem kellett több, rögtön még szorosabban magához láncolt.

- Mire vagy ennyire kíváncsi? – kérdezte meg hirtelen. Most miért tértünk el a tárgytól?

- Semmire – vágtam rá azonnal. – Inkább folytasd, amit elkezdtél – karoltam át a nyakát. – Még nem is zuhanyoztunk együtt.

- Zuhanyozni még valóban nem voltunk együtt, de már a közös fürdőzést kipróbáltuk, és az is nagyon jó volt. Gondoltam itt az ideje, hogy ezt is kipróbáljuk – búgta a fülembe.

- Ebben teljesen egyetértek – mondtam mosolyogva, majd megfordultam, hogy szemben lehessek kevesemmel.

Jasper azonnal gyengéden megcsókolt, én pedig boldogan viszonoztam a közeledését, mint mindig. Kedvesem megragadta a derekamat, és a zuhanyzó hűvös csempéjének támasztotta a hátamat, így biztosítva, hogy tökéletesen összesimulhassunk. Még soha nem élveztük egymás közelségét ehhez hasonlóan. Az új pozitúra, és az, ahogy a vízcseppek gyengéden masszírozva ostromolták a bőrömet csak még jobban fokozták az izgalmamat. Ráadásul Jasper még soha nem volt ilyen, hogy is mondjam. Heves. Gyengéd volt, de most először valahogy egy kicsit kiéreztem a közeledéséből a vámpír mivoltát is, és ez határozottan tetszett. A nyakamat kezdte el csókolgatni, mert tudta, hogy az a gyengém, és az egyik lábamat pedig hirtelen a csípőjére rántotta. Boldogan engedtem minden egyes mozdulatának, és alig vártam, hogy a testünk újra egyesülhessen, ezért a csípőmet egyre inkább hozzányomtam az ágyékához, de ő csak mosolyogva hátrált néhány millimétert és tovább folytatta, amit elkezdett. A kezei szüntelenül cirógattak, míg az ajkaival, hol az ajkaimat, hol a nyakamat, hol pedig a mellkasomat kényeztette.

- Jasper… - nyöszörögtem halkan. Már vagy egy órája voltunk a zuhany alatt, és én egyre inkább felhevültem, ahogy szerelmem is. Mégsem enyhítette az édes kínjaimat. Sőt csak még továbbra is fokozta.

- Tessék – nézett rám ártatlanul. Bár a szeme elárulta, hogy mennyire kíván már. Az egyre sötétedő szempár vággyal telve nézett vissza rám.

- Te játszol velem? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

- Úgy érzed, hogy ez játék? – kérdezte halványan elmosolyodva, majd végre hozzám nyomta az ágyékát.

- Ne…ne hagyd abba – ragadtam meg a derekát.

- Nem is akartam még abbahagyni – mondta gonosz vigyorral az arcán, majd elhúzta a csípőjét minden erőfeszítésem ellenére és tovább simogatott.

Nem bírtam tovább a vágyaimmal, és minden erőmet összeszedve magamhoz rántottam a férjemet, aki nem számított a heves mozdulatomra, így sikerrel letörtük a szappantartót, és berepesztettünk egy csempét is.

- Milyen hevesek vagyunk ma reggel – vigyorgott rám elégedetten, majd finoman megcsókolt.

- Nem is tudom, hogy ki miatt – vágtam vissza mosolyogva, miután elváltunk.

- Talán nem volt jó? – kérdezte és finoman elkezdte harapdálni a nyakamat.

- Több, mint jó – ziháltam megsemmisülve.

A következő pillanatban Jasper gyengéden belemarkolt a fenekembe, és egy kicsit megemelt, hogy lábaimat a dereka köré kulcsolhassam. Majd a testünk végre egybeforrt. A mozgásunk eleinte lassú volt, és gyengéd, de egyre inkább hevesek lettünk, ahogy a szenvedély eluralkodott a testünk felett. A víz csobogása, és a fürdőszoba vízhangja csak még érzékibbé tette a pillanatot, amikor felsikoltottam a régóta várt beteljesüléstől, és szerelmem is elégedetten felmorgott. Még nem hallottam ilyesfajta morgást az ő szájából, de kifejezetten tetszett a dolog. Fejét a nyakamba temette, én pedig szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek – nézett fel a szemembe.

- Én is szeretlek – mosolyogtam rá, majd lágyan megcsókoltam.

Miután megszakítottuk a csókot, perceken át álltunk még így a zuhany alatt, és nem is igazán akartam megmozdulni. Tudtam, hogy soha nem fogunk elválni egymástól, de valahogy mégis rossz megérzésem volt, ami miatt pláne nem akartam elengedni. Jasper már hozzám tartozik. Csakis hozzám. Szerelmem felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.

- Mi a baj, Édes? – kérdezte kíváncsian.

- Nincs semmi baj – vágtam rá azonnal.

- Furcsák az érzéseid. Ideges lettél – mondta Jasper komolyan. – Tudod, hogy nekem elmondhatsz bármit.

- Igen, tudom, de tényleg nincs semmi baj. Csak eszembe jutott, hogy nemsokára hazamegyünk – hajtottam le a fejem. Általában sikerült elterelnem szerelmem gondolatait, amikor nem akartam feleslegesen felidegesíteni őt is. Hiszen soha nem feltételezte volna rólam, hogy füllentenék, ezért nem is figyelt az ilyesfajta érzéseimre.

- Hát, ha szeretnéd, akkor meghosszabbíthatjuk a nászutunkat. Csak egy telefon, és egy foglalás meghosszabbítás – ajánlotta szerelmem.

- Tudom, de már két hete távol vagyunk, és az egyik felem maradna, a másik pedig menne – magyarázkodtam. Imádtam Jaspert, de nagyon örültem, hogy van családunk is.

- Akkor, tegyük a következőt – mondta komolyan.

- Hallgatlak – néztem rá kíváncsian. Lefogadom, hogy konkrét haditervet hozott össze három másodperc alatt.

- Hazamegyünk a megbeszélt időben, otthon töltünk néhány hetet, és utána elmegyünk egy második nászútra. Akár ide, akár bárhová a világon, ahová szeretnél – ajánlotta a nagyon is fantasztikus lehetőséget.

- Ez remek ötlet – mondtam boldogan.

- Ennek örülök, mert már így is három kofferünk van, holott elméletileg csak kettő lehetne. Nem is beszélve a négy kézipoggyászról – kuncogott fel férjem.

- Arra célozgatsz, hogy túl sokat vásároltam? – kérdeztem morcosan.

- Én semmire sem célozgatok, csak azt mondom, hogy nagyon csábosan kell majd mosolyognod a reptéren – nevette el magát. – De azért fogd majd vissza magad, nehogy baja essen az egyik ficsúrnak.

- Aha, tehát már megint féltékeny vagy – kuncogtam fel. Amikor ideutaztunk, akkor is kis híján rámorgott az egyik emberre, mert túl kedves lett hozzám néhány mosoly hatására.

- Nem vagyok féltékeny – mordult fel. – De hogyha még egy férfi olyan érzéseket táplál a feleségem irányába, akkor nem állok jó magamért – mondta határozottan, és még szorosabbra fonta a karjait körülöttem. Egyértelműen kiéreztem a hangjából a birtoklási vágyat is, ami a fajtánknál teljesen normális, de ami miatt mégis tetszett ez a kijelentés az az volt, hogy sokkal inkább szerelemmel volt tele a hangja. Mérhetetlen vágyakozással és szerelemmel. Ez egyértelmű volt.

- Többet nem fordul elő – simítottam végig a gerince mentén.

- Ennek örülök – engedett egy kicsit a szorításon. – Ne haragudj. Nem szorítottalak túl erősen? – kérdezte megsimogatva a derekamat. – Kicsit elragadtattam magam.

- Jasper, ne aggódj. Továbbra sem vagyok porcelánból – forgattam meg a szemeimet. Bár kétségtelenül a fellegekben jártam, minden pillanatban, mert tudtam, hogy csak engem szeret, és mindig vigyázni fog rám.

- Számomra igenis törékeny, kecses és gyönyörű vagy, és ez sosem fog megváltozni – válaszolta komolyan.

Majd a csap felé nyúlt, és elzárta azt. Ezután levett egy hatalmas fürdőlepedőt a szekrényről, és finoman körém tekerte. Egy kisebb törölközőt pedig maga köré. Aztán gyengéden az ölébe kapott és az ágyunkhoz vitt, amire lefektetett, és finoman megtörölgetett. Majd egy szexi fehérnemű szettet, és egy mélyen dekoltált ruhát tett le mellém. Majd egy kényelmes balerinacipőt is.

- Mire készülsz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

A választ azonban már nem hallhattam, mert egy látomás tárult a szemem elé. Jasper és én, amint besétálunk a moziba, ahol a terem teljesen üres. Csak mi ketten vagyunk bent, és még a kezelő is elmegy a helyéről miután elindította a filmet. Várjunk csak, ez nem az film, amit már láttunk. Hanem egy másik. Leültünk a két legjobb helyre, és én szorosan Jasperhez bújva nézem végig a filmet, a romantikus jeleneteket pedig mind végigcsókolózzuk. Ezek szerint eldöntötte, hogy mit csinálunk ma, de vajon mi volt a másik lehetőség?

- Mit látsz, Kedves? – kérdezte Jasper idegesen. Biztosan azt hiszi, hogy lebukott. Ami ebben a formában igaz is, de nem akarom, hogy csalódás érje. Magában még azt hiszi, hogy elég gyakran váltakoznak a helyszínek.

- Semmi fontosat. Nem is tudom, hogy miért láttam ezt az egészet – válaszoltam. – Emmett vadászni ment Edwarddal, megint versenyeztek, és a bohókás bátyánkat leteperte egy medve, de nem esett semmi baja, természetesen. Annyi volt csupán a lényeg, hogy elvesztette a fogadást, így egy hónapig járnia kell Rose-zal vásárolni – nevettem fel.

- Uh, akkor Emmett most maga alatt lehet – kuncogott fel Jasper is. Huh, bevette. Ujjongtam magamban. Féltem, hogy le fogok bukni, de ezek szerint nem tettem.

- Mit csinálunk ma egyébként? – kérdeztem izgatottan.

- Majd meglátod – válaszolta, majd elkezdte megint váltogatni a terveit, de én már úgyis tudtam a választ.

- Oké, akkor nem is faggatózok. Csak azt áruld még el, hogy mikor indulunk – mondtam mosolyogva.

- Amint felöltöztünk, már mehetünk is – vágta rá azonnal.

Izgatottan kapkodtam magamra a Jasper által kikészített darabokat, amit ő mosolyogva figyelt. Majd berohantam a fürdőbe, és a frizurámat is helyrehoztam. Mire visszaértem Jasper már felöltözve és útra készen várt rám.

- Mehetünk? – kérdezte izgatottan.

- Igen, induljunk – mondtam boldogan, majd belekaroltam.

Kényelmes tempóban sétáltunk, kiélvezve London minden szépségét. Még így is elértük a célunkat egy óra alatt. Pedig szerelmem nagyon trükkösen össze-vissza vezetett, nem pedig egyenes úton. Gondolom, megpróbált megtéveszteni abban, hogy merre tartunk pontosan.

- Hiszen ez a mozi – sikkantottam meglepetten.

- Alice, nem füllentesz jól – csóválta meg a fejét Jasper. A francba, lebuktam.

- Mióta tudod? – kérdeztem lesütött szemekkel.

- Amióta be akartál csapni, Édesem. Komolyan, miért láttad volna Emmettet és Edwardot vadászni? A medve eldöntötte, hogy megtámadja a bátyánkat? Gondolj csak bele, ilyesmit nem látnál, csak hogyha valami nem megszokott történt volna – mondta a halványan elmosolyodva.

- Sajnálom, én nem akartalak átverni – hajtottam le a fejem.

- Ugyan már, én nem haragszom, Alice – simogatta meg az arcom. – Nagyon kedves, hogy próbálsz nekem örömet szerezni, de én úgy szeretlek, ahogy vagy. Még akkor is, hogyha neked aztán nehéz meglepetést szerezni – nevette el magát. – Na gyere, nézzük meg az új filmet – fogott kézen, majd húzni kezdett a mozi felé.

Beültünk a csak nekünk kibérelt terembe, és azonnal elindult a film. Minden pontosan úgy volt, ahogy a látomásomban is. Azt leszámítva, hogy én egyfolytában csak Jaspert néztem a film helyett. Tudtam, hogy általában csalódott, amiért soha nem tud meglepni, de mindig a képességem jó oldalát fedezi fel, és egyáltalán nem haragszik rám, még akkor sem, amikor megpróbáltam átverni.

- Jól vagy, Kicsim? – kérdezte szerelmem.

- Persze, miért?

- Azért, mert egyfolytában engem nézel, és a filmre még egy pillantást sem vetettél. Tudom, hogy jó a profilom, de azért azt nem gondoltam volna, hogy ennyire – mondta öntelten vigyorogva.

- El foglak tiltani Emmettől – nevettem fel.

- Hé, én nem vagyok papucsférj – mondta komolyan.

- Nem baj, majd az lesz belőled – öltöttem ki rá a nyelvemet.

Mire Jasper csiklandozni kezdte az oldalamat, én pedig sikítva menekültem előle a széksorok között. A film végéig fogócskáztunk, de egy rossz mozdulatomnál szerelmemnek csak sikerült elkapnia, és letepernie a földre. Azonnal újra csiklandozni kezdett, én pedig nem tudtam már hova menekülni előle.

- Kérlek, hagyd abba – sipítottam. – Nem vagy papucsférj, és nem is leszel az – kiabáltam nevetve.

- Köszönöm, ezt akartam hallani – mondta vidáman, majd abbahagyta a csiklandozásomat. Majd felsegített a földről.

A terem bejáratából a férfi, akitől Jasper kibérelte a termet, csak mosolyogva csóválta a fejét. Nagyon rendes ember volt, és most az adománnyal, amit Jazz jutatott a mozinak már akár két filmmel is működtethetik ezt a mozit, amiért nagyon hálás volt nekünk.

Miután gyorsan rendbe szedtük a ziláltságunkat elköszöntünk a kedves vezetőtől, majd elhagytuk a mozit, hogy kihasználhassuk még a nászutunk hátralevő részét.

2010. február 17., szerda

Történet szerelemről és családról - 32. fejezet

Esme Island 2.




(Carlisle szemszöge)



Csodálatos volt az első két napunk szerelmem szigetén. Olyan régóta vágytam már rá, hogy legyen valaki, akit szerelemmel szerethessek, és egy örökkévalóságra magam mellett tudhassak. Most pedig, hogy itt fekszik a karjaimban, és lágyan cirógatja a mellkasomat, mégis alig merem elhinni. Túl szép, hogy igaz legyen. Minden túl tökéletes. Mindig ilyenkor romlik el valami.

- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Esme lágyan.

- Csak arra gondoltam, hogy minden túl tökéletes, és félek, hogy egyszer csak felébredek. Persze képletesen szólva – magyaráztam a helyzetet.

- Ne beszélj butaságokat. Most már örökké boldogok leszünk, amíg világ a világ. A mi családunk mindig ilyen marad. Te, Edward és én. Tökéletes lesz. Ráadásul előbb vagy utóbb biztosan bővülni is fog a Cullen família, hiszen Edward is meg fogja találni a társát. Még ha nem is Tanya személyében. Már alig várom – mondta izgatottan.

- Nem is tudtam, hogy ilyen pozitívan látod a világunkat – húztam fel a szemöldököm.

- Hát, nem magamtól lettem ilyen életvidám. Tudod, van egy férfi az életemben, aki jó hatással van rám – búgta a fülembe ellenállhatatlanul.

- Csak a férjed meg ne tudja – nevettem fel. Egy kicsit furcsa volt, hogy Esme ilyen felszabadult, de kifejezetten tetszett a helyzet. Ezt az oldalát eddig még nem ismertem.

- Majd elterelem a figyelmét – vetette át az egyik lábát kecsesen a csípőm felett. Majd lovagló ülésben rám helyezkedett.

- Jól kezdődik az elterelés – nyögtem fel, és megragadtam a csípőjét.

- Akkor a folytatás is tetszeni fog – incselkedett, majd lassan ringatni kezdte a testét.

- Ebben nem kételkedem – doromboltam elégedetten.

Az elkövetkezendő órákban hanyagoltuk a beszélgetést. Esme, mint mindig, most is tökéletes volt minden tekintetben. Ez a pozitúra még új volt a számunkra, de éppen ettől volt annyira izgató, határozottan tetszett. Feleségem gyönyörű idomait figyelhettem miközben a legtökéletesebb gyönyör felé száguldottunk. Kezeim eleinte még csak a combjait simogatták, de nem tudtam megállni, hogy ne menjek tovább, így elkalandoztam tökéletes testén, amit egy hangos sóhajtással, és megannyi apró nyögéssel jutalmazott. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megvárjam kedvesemet, hogy együtt lépjük át a gyönyör kapuját. Általában ura vagyok a testemnek és a cselekedeteimnek, de Esme társaságában ez koránt sem volt egyszerű. Na nem, mintha ez baj lenne. Sőt.

Szerelmem egyre hangosabban zihált, és a mozdulatai is egyre hevesebbek lettek. Egy hirtelen mozdulattal elkapta a kezeimet, és felhúzott magához, majd szenvedélyesen megcsókolt. Azonnal szorosan körbefontam a karjaimmal, és nem is eresztettem el többé. Néhány perc múlva pedig mindketten hangosan felkiáltottunk, és fáradtan hanyatlottunk a puha párnákra.

- Ez hihetetlen volt – mondtam miután a légzésem nagyjából visszaállt a normális szintre.

- Ezzel nem tudok vitatkozni – suttogta szerelmem a nyakamba, majd felemelte a fejét és lágy csókot lehelt az ajkaimra.

A csókunk egyre szenvedélyesebb lett, de tudtam, hogyha nem szakítom meg, akkor megint nem sokat fogunk látni a szigetből. Márpedig kedvesem nem hagyhatja úgy el ezt a helyet, hogy ne ismerje minden egyes kis zugát. Azért vettem meg neki ezt a szigetet, mert tökéletesen illik hozzá. Bár, mivel az ágyunk is nagyon szép, és a házunk is az, előfordulhat, hogy nem is lenne olyan nagy tragédia, hogyha mégsem jutnánk el sehova. Elég nagy dilemma. Mit tegyek? A vámpír énem határozottan itt akart maradni az egész nászút alatt, de az emberi részem minél több élményt akart adni kedvesemnek. Habár itt maradni is élmény lenne, de nem lenne tisztességes, hogyha bezárnám a szobába, ahelyett, hogy rendesen körbevezetném. A nagy kérdést végül kedvesem oldotta meg, aki megszakította a csókunkat, majd hozzám bújt, és bár feltűnés nélkül, de vágyakozva kukkantott az erdő felé.

- Induljunk egy újabb szigettúrára? – kérdeztem mosolyogva. – Úgy látom, hogy szeretnél.

- Ne értsd félre – nézett rám zavartan. – Nagyon jó veled minden tekintetben. Én nagyon szívesen maradnék itt örökre ebben az ágyban, de hajt a kíváncsiságom. A korallok tegnap olyan csodálatosak voltak. Előtte pedig a hajókázás. Annyi új élmény, amit veled élhetek át, és úgy gondolom, hogy még több meglepetést tartogatsz nekem – magyarázkodott, mire muszáj volt elmosolyodnom.

- Kedvesem, az a lényeg, hogy mindketten jól érezzük magunkat – mondtam határozottan. Természetesen főleg te. Tettem hozzá gondolatban. Bár egy pillanatot sem tudnék mondani, amikor nem jártam a fellegekben, amióta itt vagyunk, és ez természetesen csakis Esmének köszönhető.

- Én itt is jól érzem magam – búgta ellenállhatatlanul. Majd szemérmetlenül végigsimított az arcomtól egészen a hasamig. Még sosem tették ennyire próbára az önuralmamat. Megőrjít ez a nő, de egyértelműen a legjobb értelemben.

- Ha sokáig kísértesz, akkor tényleg nem fogod látni a szigetet – markoltam meg a csípőjét.

- Rendben, viselkedek, de csak estig – nyomott egy utolsó csókot az ajkaimra.

Majd kibontakozott az ölelésemből és felvette a fürdőruháját, valamint egy könnyű ruhát is. Élvezettel figyeltem a tüsténkedését, majd villámgyorsan magamra kapkodtam én is a ruháimat, hogy indulhassunk.

Kézen fogtam szerelmemet, és az ajtó felé kezdtem húzni. Ő pedig készségesen követett engem. Annyi volt még a látnivaló, hogy nem is tudtam, hogy hol kezdjem. Végül úgy határoztam, hogy először a madarakat mutatom meg, és ezzel együtt beláthatjuk a fák tetejéről a sziget minden szegletét is.

- Gyere – húztam a sziget legmagasabb fája felé.

- Mit csinálunk? – kérdezte kikerekedett szemekkel.

- Felmászunk és megnézzük a madarakat, és a szigetet a magasból – válaszoltam boldogan. – Hidd el, hogy még soha nem láttál ilyen szép helyet.

- Ebben biztos vagyok, de én nem vagyok túl ügyes fára mászó – sütötte le a szemeit. – Estem már le fáról, amikor kislány voltam, és nem tartozik a kedvenc élményeim közé. Elég sokáig lábadoztam a kis akciómból, és hát azóta eléggé kerültem a fákat – fűzte még hozzá.

- Kedvesem, most már vámpír vagy. Nem fogsz leesni, és biztos vagyok benne, hogy ez a fa nem akadály neked – mondtam lágyan. Reméltem, hogy ezzel megnyugtathatom.

- Rendben – motyogta halkan.

Majd bátortalanul a fa elé állt. Két apró kezével erőteljesen megmarkolt egy ágat, de aztán nem ment tovább, inkább idegesen rágcsálni kezdte az alsó ajkát. Csupán néhány pillanatig tudtam nézni a szerencsétlenkedését. Nem azért, mert nem volt így is imádnivaló, hanem mert nem akartam, hogy rossz élménye legyen az ittlétünkről. A háta mögé léptem, és lefejtettem kissé remegő kezét a faágról, amibe még mindig belecsimpaszkodott. Majd magam felé fordítottam.

- Tudod mit? Mit szólnál, hogyha én magam vinnélek fel? – kérdeztem mosolyogva. – Olyan lenne, mintha átvinnélek egy újabb küszöbön – fűztem még hozzá, hogy meggyőzzem.

- Nem is tudom – pislogott rám bizonytalanul. – Nem akarom, hogy gyávának tarts, hiszen nem is eshet semmi bajom, még akkor sem, hogyha leesem. Én csak. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém.

- Semmi baj, estél már le fáról, és megmaradt az emlékezetedben. Megértem. Nem muszáj felmennünk. Bár amondó vagyok, hogy jobb, hogyha kezeljük ezt a problémát – simogattam meg az arcát. Reméltem, hogy sikerül valahogy meggyőznöm róla, hogy menjünk fel, mert tudtam, hogy imádná azt a látványt, és élményt, ami odafönt vár ránk.

- Előbújt belőled az orvos? – kuncogott fel szerelmem.

- Téged bármikor készséggel kezelnének – kacsintottam rá.

- Nos, akkor orvosolja a felesége fóbiáját, Dr. Cullen – búgta pajkosan, majd egy szempillantás alatt a hátamra ugrott. – Indulás – mondta remegő hangon. Nem volt túl határozott, és ezen muszáj volt elmosolyodnom. Édes volt, amikor megijedt valamitől. Egyébként sem volt még rá példa hosszú évszázadaim alatt, hogy egy vámpír képes lett volna megijedni. Esme ebben is különleges volt.

- Észre sem fogod venni, és már fent is vagyunk – fordítottam hátra a fejem.

Mire még jobban belém csimpaszkodott. Annyira édes volt, ahogy idegeskedett. A következő pillanatban lendületet vettem és néhány másodperc alatt már fel is értem szerelmemmel a legfelső ágak egyikére. Le akartam tenni, de olyan erősen kapaszkodott, hogy nem sikerült.

- Fent vagyunk, Édes – simogattam meg a haját.

- Oh, máris? – lepődött meg, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Azért ennyire nem lehetett szörnyű – állapítottam meg csalódottan.

- Nem, egyáltalán nem volt rossz az idejutás. Csak jó érzés tudni, hogy már fent vagyunk – mondta szégyenlősen.

- Akkor esetleg abbahagyhatnád a megfojtásomat – kuncogtam fel. Észre sem vette, hogy a szorítása egyre erősebb lett a nyakam körül.

- Jaj, ne haragudj. Én nem akartam – kapta el a kezeit.

Minek következtében leesett rólam és zuhanni kezdett a föld felé. Azonnal utána ugrottam, és elkaptam, majd megkapaszkodtam egy faágban. Szerelmem pedig azonnal újra körém tekeredett.

- Sajnálom – motyogta a nyakamba. – Nem akartalak fojtogatni, és nem akartam elrontani a pillanatot sem – magyarázkodott megint.

- Hé, ez csak apró baleset volt. Ne foglalkozz vele. Próbáljuk meg újra – mosolyogtam rá. – Ezúttal inkább nem engedlek el – fűztem még hozzá.

- Ez jó ötlet – bólintott rá a tervemre.

A következő pillanatban a madarak csicsergése szakított félbe bennünket. Egyszerűen fantasztikus volt a hangjuk, és tényleg gyönyörűek voltak. Esme is meglepetten kapta fel a fejét, és kábultan nézte a színes madarakat, amik nekünk énekeltek. Néhány perccel később pedig teljesen felbátorodva csusszant ki az ölelésemből és lassan araszolva bár, de elindult a madarak felé.

- Gyönyörűek, és a hangjuk is káprázatos – mondta boldogan. – Még sosem láttam és hallottam hozzájuk foghatót.

- Örülök, hogy tetszenek – mentem oda mellé. – Itt minden a tiéd.

- Nem, a miénk – javított ki szerelmem és a karjaimba bújt.

Jó ideig hallgattuk a madarak lágy hangját és élveztük egymás közelségét. Majd kedvesem tekintete elkalandozott, és megláttam, hogy mit néz. Innen tisztán látszott a kis kikötőnk, a hajóval együtt.

- Imádom ezt a szigetet – mondta csodálattal teli hangon, és tovább kémlelte a távolt. – De téged még sokkal jobban – fűzte még hozzá. Nekem pedig muszáj volt azonnal megcsókolnom. – Mit szeretnél még ma mutatni? – kérdezte izgatottan miután elválltunk.

- Az attól függ, hogy te mit szeretnél látni – mondtam elgondolkozva. Vajon mi tetszene Esmének ezen a szigeten a legjobban?

- Én mindent szeretnék látni, de a sorrendet rád bízom. Van még tizenkét napunk a hazaútig. Úgyhogy kérlek, mutasd meg nekem mindent, ami csak itt van – nézett rám izgatottan.

Én pedig komolyan elgondolkodtam, hogy mi lenne az a program ezen a szigeten, amit egy vámpír kifejezetten imád. Végül arra a döntésre jutottam, hogy különösebben minden abszolúte vámpírbarát a környéken, hiszen szándékosan így készítettem el a legfontosabb bútorokat, mint például a francia ágyunk.

- Mit szólnál egy gyönyörű barlanghoz, amit egy vízesés rejt el a külvilágtól? – kérdeztem izgatottan. Van ott egy kis meglepetés is, amit oda készítettem, amíg fürdőzött.

- Ez fantasztikus ötlet – bólintott rá szerelmem.

- Lejössz egyedül, vagy inkább vigyelek le én? – kérdeztem kuncogva, mire kedvesem csak oldalba bökött.

- Lemegyek egyedül, meg tudom csinálni – mondta határozottan. – Azért menj előre, hogy el tudj kapni, hogyha mégsem leszek elég ügyes – tettem még hozzá.

- Rendben – mondtam nevetve, majd leugrottam a fáról.

Legnagyobb meglepetésemre Esme néhány pillanat alatt leért mellém. Az ajkai pedig elégedett mosolyra húzódtak. Ez egy olyan „én megmondtam, hogy képes vagyok rá” pillantás volt. Megcsóváltam a fejem, és magamhoz húztam.

- Nagyon ügyes vagy, kedves – búgtam neki lágyan.

- Jó az orvosom. Néhány óra alatt kigyógyított a fóbiámból – mosolygott rám ellenállhatatlanul.

- Akkor, Mrs. Cullen, készen áll egy kis hegymászásra is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Miért is? – nézett rám döbbenten.

- Mert a barlangunkhoz mászni kell egy kicsit, de nem sokat. Úgy tíz métert – magyaráztam. – Bár, hogyha gondolod, akkor boldogan felviszlek oda is.

- Nem, menni fog, ha fáról le tudom jönni, akkor egy szikla sem lehet akadály – mondta határozottan.

- Akkor irány a barlangunk – mondtam lelkesen, majd kézen fogtam, és már rohantunk is a cél felé.





Sziasztok! A barlangos rész izgalmasabb lesz. Ez egy amolyan kis laza nászutas élmény volt. Puszi, Drusilla

2010. február 16., kedd

Sziasztok!

Nagyon kedves, és aranyos mindenki, aki írt, és kifejtette a véleményét nekem. Én természetesen értem a ti szemszögeteket is, de még mindig úgy érzem, hogy ti nem értitek az enyémet.
Szép és jó, hogy már túlléptük a 65.000 látogatót, és én is nagyon örülök neki, de hogyha belegondoltok, ennyi ember betér a blogra. Nekem pedig már több, mint 200 bejegyzésem van csak ezen a blogon. Aztán megnézitek, hogy hány hozzászólást kaptam eddig az egész blogra, és ti is rájöttök arra, amire én, hogy az összes eddigi munkámra nem kaptam 1.000 darab megnyilvánulást sem. Ez nagyon kevés. Legalábbis az én véleményem szerint.
Én igyekszem sűrűn frisselni, amikor csak időm engedi írok, hogy tehessem fel nektek a fejiket, ti pedig nem szántok rám néhány percet, hogy írjatok nekem. Nem azt akarom olvasni tőletek állandóan, hogy "jó volt, szuper volt" stb... Én úgy képzeltem el a blogozást, hogy írom a történetet, és majd az olvasóim elgondolkodnak az írásomon, esetleg ötletekkel állnak elő stb... Azt vártam, hogy majd beindul a kommunikáció, de ez nem történt meg, és nekem ez hiányzik. Például a történetem fent van a merengőn is. Ott van egy nagyon lelkes kritikusom, aki elmeséli, hogy ő szerinte, hogy lenne jó, vagy nem. Esetleg mit hiányol a történetben. Többek között neki köszönhetitek, hogy még nincs vége a Tartozni valakihez ficnek, mert leírta nekem, hogy neki ez és ez még fontos volt a háttértörténetüknél. Néhány mondat, és egy történet meghosszabodik, akár három négy fejezettel is.
Nem azt szeretném, hogy "kampányoljatok", meg állandóan kritikát körmöljetek, de azért mindenki nézzen mélyen magába, és mondja azt tiszta lelkiismerettel, hogy soha nem volt két perce egy kommentárra.
Igazán értékelem az ígéreteket is, de ezt már eljátszottuk néhány hete, amikor téves információktól vezérelve egy hétig rendesen kritikáztatok, de egy idő után ez az apró kis lelkesedés is eltűnt megint.
Mindenesetre nem mondok semmit száz százalékra. Hogyha a történet írása közben meggondolom magam, akkor lehet, hogy nem zárom be a blogot, de erre abszolúte nincs semmi garancia. Úgyhogy ne nagyon éljétek bele magatokat, mert a jelenlegi állás szerint a blog be fog zárni, ha vége lesz a történeteknek.
Puszi, Drusilla

2010. február 15., hétfő

A blog jövője 2!

Kedves Olvasóim!
Félreolvassátok a helyzetet. Ez a két történet be lesz fejezve rendesen, és utána zárom be a blogot. Új történetbe nem kezdek bele. Ez nem ugyanaz, mint ami ellen tiltakoztok. Még egyszer mondom a most futó két blogot rendesen befejezem!
A másik félreértés, hogy én ezt most nem azért mondtam el nektek ezt, hogy akkor most írjon mindenki kritikát. Nem ezt akarom. Csupán úgy érzem, hogy ezek a történetek nem érdekelnek titeket, mert nincs visszajelzés, mint a La Push vámpírjánál. Nem fogok komihatárokat húzni, mert ha nem magatoktól, a saját akaratotokból tiszteltek meg a véleményetekkel, akkor már régen rossz az egész.
Remélem, hogy sikerült minden félreértés tisztáznom ezzel a bejegyzéssel.
Puszi, Drusilla

2010. február 14., vasárnap

A blog elérte a 65.000 olvasót :)

Apai szeretet




Megjegyzés: Mi lett volna, hogyha a New Moonban a Cullen család nem bírja tovább, hogy Edward és Bella szenved külön egymás nélkül, és a családfő a kezébe vette volna a dolgok irányítását. Csöppnyi novella az örök kérdésnek adózva. Mi lett volna, ha…?



(Carlisle szemszöge)



Már két hónapja, hogy elhagytuk Bellát, amit én még mindig nem tartok jó ötletnek. Megértem fiam indokait, és azt hiszem, hogy ezt én is megtettem volna Esméért, hogyha ilyen helyzetbe kerülök, de ez rossz megoldás. Hiszen Bella is szenved. Ebben biztos vagyok. Elég volt Edwardra ránézni, amikor visszajött, és rögtön tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de a fiam hajthatatlan volt. Most viszont a kezembe fogom venni a dolgokat. Visszamegyek Forksba, és elhozom Bellát. Nem érdekel, hogy ki mit szól hozzá, akkor is megteszem.

- Drágám, min gondolkozol ennyire? – kérdezte szerelmem, és leült mellém. – Mostanában nem vagy önmagad.

- Egyikünk sem az. A gyerekeink elvesztették az új húgukat, mi pedig a lányunkat. Ráadásul még Edward is elment, mert nem bírta tovább nélküle. Helyre kell hoznunk a dolgokat – mondtam határozottan.

- Igen, tudom, hogy mit érzel – helyeselt kedvesem. – De mit tehetnénk? – kérdezte szerelmem. – Edward hajthatatlan, ráadásul azt sem tudjuk, hogy hol van.

- Alice megtalálja, én pedig elmegyek Belláért – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Edward túl makacs, hogy beismerje, hogy élete legnagyobb hibája volt elhagyni őt. Hogyha ő nem hozza rendben az életét, akkor majd én fogom.

- Én egyetértek veled, de Edwardnak nem fog tetszeni – mondta kedvesem. – Bár, hogyha meglátja Bellát, akkor a hogyan és a miért nem valószínű, hogy egy pillanatig is érdekelni fogja.

- Én is így gondolom – bólintottam rá. – Beszélek Alice-szel, és azután indulok is Forksba. Nem baj, hogyha néhány napra magadra hagylak? – kérdeztem szerelmemtől.

- Hogyha ezzel visszakapjuk a fiunkat és a lányunkat is, akik elvesztek, akkor még több időre is elengedlek – mondta halványan mosolyogva. – De azért siess vissza hozzám – fűzte még hozzá.

- Ez természetes – mosolyogtam rá gyengéden, majd megcsókoltam.

Azonnal felmentem Alice és Jasper szobájához. Bekopogtam, majd miután Alice bebocsátást engedett beléptem a szobájukba. Jasper továbbra is csak ült a fotelben és bánatosan maga elé meredt, ahogy mindig, amikor éppen nem vadászik. Mást sem csinál. Ül és bűntudatban dagonyázik, vagy elmegy vadászni. Nem tudja megbocsátani magának, ami történt, pedig egyáltalán nem hibáztatjuk a dolog miatt. Mindenki tisztában van vele, hogy nem könnyű a helyzete, de mindent megtesz, hogy egyre jobb legyen. Miután elmondtam a tervemet Alice boldogan ugrándozni kezdett, és Jasper is egy kicsit felderült. Azonnal csomagoltak, és azt mondták, hogy néhány órán belül már indultak is, és hazahozzák Edwardot. Ha kell, akkor Jasper elkábítja és elrabolják. A hogyan már nem érdekel, csak az, hogy itt legyen, amikor megérkezek Bellával.

Én is elmentem, hogy becsomagoljak néhány ruhát, mert nem rabolhatom csak úgy el Bellát. Beszélnem kell Charlie-val, meg kell magyaráznom majd a helyzetet, hogy miért nem jelentkeztünk, ráadásul el kell érnem, hogy elengedje velem néhány napra Denaliba, azután pedig hazaköltözünk Forksba. Igen, ez így jó lesz. A terv már meg is van, már csupán a kivitelezés van hátra. Ez nem jelenthet gondot. Vámpír vagyok, úgy hazudok, mint a vízfolyás, ráadásul Charlie mindig is bízott bennem, úgyhogy menni fog. Elköszöntem szerelmemtől és a család többi tagjától, akik mind sok szerencsét kívántak, majd elindultam Washington állam felé. Úgy határoztam, hogy kocsival megyek. Így a legegyszerűbb, és a legkényelmesebb. Mégsem mondhatom azt, hogy futva jöttem. Az út így meglehetősen hosszú volt, de a lényeg, hogy nemsokára elérem a célomat. Csak tankolni álltam meg, amikor muszáj volt, de más okból egy pillanatra sem. Éjjel-nappal száguldottam, amíg el nem értem az annyira vágyott helyet. Azonnal a házunkhoz hajtottam, ahol gyorsan átöltöztem, és ott vártam meg a délutánt, amikor Bella hazaér az iskolából. Nem akartam tanítás közben rátörni. Sok mindent meg kellett magyaráznom neki. Elsősorban azt, hogy Edward még mindig szereti, és ezt hála az égnek még bizonyítani is tudom.

A türelmem mindig is határtalan volt, de most alig tudtam elviselni, hogy órákon át várnom kellett, hogy elindulhassak Bellához. Amint az óra elütötte a négyet, már pattantam is be a kocsimba, és indultam is a Swan házhoz. Már biztosan hazaért ennyi idő alatt. Nem is kellett csalódnom. Amikor a házhoz értem láttam, hogy a furgonja a kocsifelhajtón áll. Megálltam, és emberi tempóban odasétáltam az ajtóhoz, majd becsöngettem. Nem kellett sokáig várnom, mert már hallottam is, ahogy Bella lefelé jön a lépcsőn, majd az ajtó kinyílt, és nekem kiült a döbbenet az arcomra. A mi mindig vidám, és csupa szív Bellánk, most mosoly nélkül, beesett arccal és kisírt szemekkel állt előttem, és hogyha lehet, akkor még inkább sápadt volt, mint ezelőtt. A szívem szakadt volna meg a látványtól, hogyha ez lehetséges lenne. Ám amikor felfogta, hogy én állok ellőtte boldog mosolyra húzódtak az ajkai. Ennek hatására én is elmosolyodtam, és ölelésre tártam a karjaimat, ő pedig gondolkodás nélkül a nyakamba ugrott.

- Carlisle – sikkantott fel boldogan. – Annyira hiányoztatok.

- Te is nekünk, kicsim – mondtam boldogan, és miután elengedtem puszit nyomtam a homlokára.

- Képzelem – forgatta meg a szemeit. – Hogyha olyan nagyon hiányoznék a többieknek is, akkor nem csak te állnál itt az ajtóban – mondta kicsit csalódottan. – Ne érts félre, nagyon boldog vagyok, hogy te visszajöttél, de még csak el sem búcsúztatok tőlem. Azt hittem, hogy már nektek sem kellek – hajtotta le a fejét szomorúan.

- Már hogyne kellenél, hiszen már te is a lányom vagy, és hidd el, hogy a többieknek is hiányzol – öleltem újra magamhoz.

- Akkor miért nem törődtök már velem? Edward ugye nem is tudja, hogy ide jöttél. Nem akarja, hogy közöm legyen a családjához – mondta immár a könnyeivel küzdve.

- Erről szó sincs. Bella, ez az egész helyzet egy hatalmas hiba – kezdtem bele a magyarázatba. – Edward nagyon nagyot tévedett, és ez tisztán látszik.

- Nem értelek – csóválta meg a fejét. – Edward csak rájött, hogy mégsem vagyok elég jó neki. Ezért nem hibáztathatom – motyogta lehajtott fejjel. – Viszont, hogyha van egy kis időd, akkor gyere be. Örülnék, hogyha mesélnél egy kicsit, hogy mi történt, amióta elmentetek.

- Szívesen bejövök – mosolyodtam el, és beléptem. – Hogyha megengeded, akkor szeretném bebizonyítani, hogy Edward még mindig szeret, és örökké szeretni fog – mondtam komolyan, mire fogadott lányom döbbenten fordult vissza felém.



(Bella szemszöge)



Most Carlisle komolyan azt mondta, hogyha megengedem, akkor bebizonyítja, hogy Edward még mindig szeret és örökké szeretni fog? Ezt nem mondja komolyan. Eddig is elég rosszul voltam, erre most az akarja megforgatni a hátamban a kést, akitől a legkevésbé várnám.

- Carlisle, nem akarok tiszteletlen lenni, de hogyha azért jöttél, hogy kínozz, akkor jobb lenne, hogyha mennél. Szeretlek, mintha csak a második apám lennél, de nem akarok megint szörnyű depresszióba esni. Így is alig lábaltam ki belőle – néztem rá könyörgő szemekkel.

- Édesem, szerintem még nem lábaltál ki belőle – kezdett bele Carlisle. – Ilyen szörnyen beesett arcot nem láttam sokat a diplomám megszerzése óta – mondta komolyan.

- Hát, köszönöm – húztam el a számat. Remek, nem elég, hogy pocsékul nézek ki, még úgy is érzem magam, és ezt most még Carlisle is látja, és ő is látni fogja, amikor hazamegy. Biztos elégedett lesz a művével. Már túl kellett volna lépnem rajta, de egyszerűen nem megy.

- Bella, kérlek, csak adj egy esélyt, hogy mindent megmagyarázzak. Még helyre tudjuk hozni a dolgokat. Lehet boldog vége a történeteteknek – mondtam teljes meggyőződéssel.

- Rendben – adtam meg magam. Én lennék a világon a legboldogabb, hogyha újra együtt lehetnék mindkét családommal.

- Gyere, menjünk fel a szobádba és mindent elmondok – mondta kedvesen. Majd kézen fogott és az emelet felé kezdett húzni.

Miután felértünk leültem az ágyra, ő pedig a hintaszékben foglalt helyet. Bátorítóan rá mosolyogtam, de úgy tűnt, hogy nagyon gondolkozik valamin.

- Mi a baj, Carlisle? – kérdeztem bizonytalanul.

- Azon gondolkozom, hogy hol is kezdjem – nézett rám végre.

- Talán kezd onnan, hogy úgy döntöttetek, hogy elhagytok – ajánlottam.

- Rendben – sóhajtott fel. – A szülinapi partid után Edward zaklatottan jött haza, úgy éreztem, hogy ellopja a lehetőségedet a boldog életre. Hiszen velünk minden egyes pillanatban veszélyben lennél. Mindent alaposan átgondolt, és úgy döntött, hogy még mindig jobb, hogyha megbánt téged egy hazugsággal és elenged, hogy boldogan élhess nélküle még mindig jobb, mintha egész életedben veszélyben élsz mellette. Hogyha miatta megsérülnél, azt nem élné túl. Így jutott arra a döntésre, hogy elhagyunk. Szerettünk volna elbúcsúzni, de hatásosabb volt úgy távozni, hogy Edward szakít veled, és eltűnünk. Hogyha még egyszer láttunk volna, akkor nem lettünk volna képesek elhagyni – mondta bűnbánóan. – Két hónap telt el, de nélküled semmi sem olyan, mint amilyen veled volt. Vissza szeretnénk kapni téged, hogyha ez még lehetséges – mondta őszintén.

- Ez csodálatos, de nem lehetek úgy veletek, hogy ő ott van, és látni sem akar. Az, hogy nektek hiányzom, még nem bizonyítja azt, hogy ő még mindig szeret – mondtam komolyan. – Elhagyott, és nem jött vissza. Azt mondta, hogy nem szeret, hogy nem vagyok elég jó. Miért kételkednék a szavaiban? Elvileg soha nem hazudott nekem.

- Valóban nem, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor szakított veled – mondta komolyan.

- Én szeretnék hinni neked, Carlisle, de nincs okom kételkedni a szavaiban – sütöttem le a szemeimet. Zavarba ejtő volt Carlisle-nak ilyeneket mondani, de muszáj volt őszintének lennem hozzá.

- Akkor mutatok neked valamit – mosolygott rám.

Majd felállt és felpattintotta a padlóm egyik deszkáját. Ezután pedig kiemelt belőle egy dobozt. A kezembe adta, én pedig felpattintottam a tetejét és elakadt a lélegzetem. A közös fényképeink voltak benne, és a cd, amit külön nekem készített a szülinapomra. Az emlékeink, amik azt hittem, hogy örökre elvesztek vele együtt.

- Azért hagyta ezeket itt, hogy egy része mégis veled maradhasson. Lehet, hogy ez bután hangzik, de így van. Szeret téged, és ez soha nem fog megváltozni – mondta Carlisle. Nekem pedig eleredtek a könnyeim.

- Hol van most? – szipogtam. – Talán még nem késő – tettem még hozzá. Carlisle pedig azonnal mellém ült és az ölébe húzva vígasztalt.

- Szeretném, hogyha eljönnél velem haza, mármint az ideiglenes otthonunkba, és helyrehoznánk mindent. Hogyha sikerrel járunk, akkor már együtt jöhetünk haza Forksba – mondta gyengéden.

- Rendben – bólintottam rá azonnal. Mintha a mellkasomban lévő hatalmas űr már el is tűnt volna. – De mit mondunk Charlie-nak? – kérdeztem kíváncsian. A következő pillanatban pedig már hallottam is, amint nyílik az ajtó.

- Bella, hazajöttem – kiáltott fel apa.

- A fenébe, rendbe kell szednem magam – pattantam fel fogadott apám öléből.

- Nem, így pont jó vagy – mosolyodott el Carlisle. – Éppen kapóra jön, hogy sírni lát majd – tette még hozzá.

- Mit tervezel? – kérdeztem döbbenten.

- Támadt egy ötletem, hogy hogyan húzzuk ki Edwardot a csávából az édesapádnál. Úgyhogy ne tartsd vissza egyelőre a könnyeidet – mondta komolyan.

- Azt nem lesz nehéz – szipogtam, majd mindketten lesiettünk a nappaliba. Apám szemei kikerekedtek, ahogy meglátta Carlislet.

- Dr. Cullen, már megbocsásson, de mit keres itt? – kérdezte apám kissé ingerülten. – A fia épp elég kárt tett –fűzte még hozzá.

- Tudom, hogy dühös Charlie, de engedje meg, hogy megmagyarázzam – emelte fel Carlisle a kezeit védekezően. Én pedig könyörgően néztem apám szemeibe.

- Rendben, hallgatom, Carlisle – sóhajtott fel apa, majd leült a kanapéra, Carlisle pedig vele szemben a fotelba.

- Mit történt, Bella? Miért sírsz már megint? – nézett rám aggódva apám.

- Erre én tudok magyarázattal szolgálni – vette át a szót Carlisle, és átnyújtott nekem egy zsebkendőt.

- Két hónapja, amikor eltűntünk, azért mentünk el, mert sürgősen kellett egy jó sebész az egyik ismerősöm kórházában Alaszkában. Sürgőn volt a dolog, így csomagoltunk és mentünk. Edward azonnal fel akarta hívni Bellát, amint odaértünk, de sajnos nem volt rá alkalma. Út közben autóbalesetet szenvedtünk egy részeg sofőr miatt. Edward oldalán csapódott nekünk az autó, így ő sérült meg a legsúlyosabban. Mielőtt kómába zuhant megkért minket, hogy Bella ne tudjon róla, hogyha valami szörnyűség történik. Nem akarta, hogy a lánya gyászoljon, hanem inkább azt, hogy dühös legyen rá és elfelejtse. A fiam remélte, hogy így majd új életet tud kezdeni nélküle, minden bűntudat nélkül – magyarázta Carlisle szomorúan.

- Te jó ég! – mondta Charlie döbbenten. – Én tényleg azt hittem, hogy cserbenhagyta a lányomat. Mi van vele? – szelídültek meg a vonásai. – Ugye nem…

- Nem, a fiam nem halt meg. Most ébredt fel a kómából, és azért jöttem vissza Bellához, hogy megkérjem, hogyha még szereti, akkor jöjjön velem, és segítsen neki a felépülésben. Edwardnak nagyon jót tenne, hogyha mellette lenne a számára legfontosabb személy. Elengedné velem Bellát? Csupán egy hétre. Utána a fiam már mozdítható lesz, és mi magunk is visszajövünk Forksba – nézett apámra Carlisle könyörgőn.

- Bella, kicsim, gondolom te is szeretnél elmenni – nézett apám most rám. Én pedig habozás nélkül bólintottam a könnyeimmel küszködve. Még jó, hogy Carlisle elővette nekem azt a dobozt, mert ha akarnék sem tudnék most megnyugodni. – Rendben van, menj, és törődj vele – ölelt magához gyengéden.

- Köszönöm, apa – pusziltam meg, és a nyakába borultam.

- Sajnálom, hogy félreismertem a fiát – nézett Charlie Carlisle-ra, aki csak biccentett, hogy nem haragszik. – Sokkal jobb ember, mint hittem volna, de butaság volt ilyen kétségek között hagynia a lányomat, bár megértem az indokait valamilyen szinten – mondta apám komolyan. – Menj és pakolj össze, hogy minél előbb odaérjetek – mondta nekem, és gyengéden eltolt magától.

Nekem sem kellett több, azonnal felrohantam, hogy összeszedjek egy hétre elegendő holmit, majd néhány perccel később már megint a nappaliban álltam. Carlisle még egyszer megköszönte, hogy apa elenged, majd kezet ráztak. Én pedig megöleltem aput és megpusziltam az arcát. Hihetetlen, de Charlie még Edwardnak is azt üzente, hogy gyógyuljon meg. Carlisle alaposan megpuhította a történetével.

Az út hosszú volt, de úgy siettünk, ahogy csak tudtunk. A kocsiban aludtam, miközben Carlisle rendíthetetlenül száguldott, hogy hazaérjen. Csak akkor álltunk meg, amikor tankolnunk kellett, vagy amikor nekem voltak szükségleteim. Fogadott apám szerette volna, hogyha a kocsi helyett inkább egy ágyban alszom, de mivel elég határozottan tiltakoztam, így csak vett nekem egy párnát és egy takarót, így kényelembe tudtam magam helyezni a hátsó ülésen. A második kocsiban töltött éjszaka után arra ébredtem, hogy Carlisle finoman kelteget.

- Bella, ébredj fel, kicsim. Megérkeztünk – mondta gyengéden. Majd még mindig a takaróba bugyolálva kivett engem a kocsiból és a ház felé haladt velem.

- Várj, szörnyen festek – tiltakoztam. A hajam nyilván kócos, és egy hatalmas takaróba vagyok tekeredve.

- Inkább aranyosan – mosolygott rám Carlisle. – Nincs időnk, mert Edward menekülni próbál – fűzte még hozzá, majd belépett velem a nappaliba.

Minden szempár azonnal ránk szegeződött és döbbenten figyeltem, ahogy Jasper és Emmett lefogja Edwardot. Azt első, aki kapcsolt persze Alice volt, aki azonnal odarohant hozzánk, és cuppanós puszit nyomott az arcomra.

- Úgy hiányoztál, Bella – mondta boldogan, majd elengedett.

- Te is nekem, Alice – mosolyogtam rá, majd fészkelődni kezdtem. – Carlisle, kérlek, tegyél le.

Carlisle azonnal letett, majd kitekertem magam a takaróból, és közelebb léptem Edwardhoz, aki fájdalmas arckifejezéssel nézett rám, majd szerelmesen csillantak meg a szemei. Végül pedig felvette azt az álarcát, amit akkor, amikor szakított velem.

- Mit keresel itt, Bella? – kérdezte hidegen.

- Tudom, hogy még mindig szeretsz – néztem rá gyengéden. – Carlisle mindent elmondott – fűztem még hozzá. – Nálam vannak azok a holmik is, amiket elrejtettél a padlóm alá.

- Bella, én… - kezdett bele, de én gondolkodás nélkül odarohantam, és megcsókoltam.

- Ne merészelj még egyszer elhagyni – mondtam, amikor megszakítottuk a csókot.

- Soha többé, szeretlek – búgta a fülembe, majd felkapott és boldogan megpörgetett. – Annyira sajnálom. Ostoba voltam, amikor azt hittem, hogy tudok majd nélküled élni.

- Szeretlek – szorítottam még jobban magamhoz.

Nem tudom meddig állhattunk így, és csak akkor váltunk el, amikor Emmett mindkettőnket felkapott és boldogan megforgatott a levegőben. Leültünk a kanapéra, én természetesen Edward ölébe. Carlisle mindent elmesélt, ami történt az egész családnak, hogy ismerjék a fedő történetet, majd az egész következő hetet együtt töltöttük, mint egy nagy boldog család. Tényleg boldogok voltunk.

Miután hazamentünk Forksba apám atyai ölelésben részesítette Edwardot is, akinek még hónapokon át kellett játszania az éppen rehabilitáció alatt álló beteget, amikor emberek közé ment. Gyakran fintorgott is miatta, de azt mondta, hogy ez Carlisle jogos büntetése, amiért majdnem tönkretette mind a nyolcunk életét. Azóta is boldogan élünk, és szerelmem még soha nem jött ki ilyen jól az édesapámmal, mint most. Ismét bebizonyosodott, hogy Carlisle apai szeretete Edward és a többi fogadott gyermeke iránt nem ismer határokat.

A blog jövője!

Sziasztok!
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem kapok komikat. Először arra jutottam, hogy a túl sűrű frissek miatt úgy vagytok vele, hogy nem fárasztjátok magatokat.
Viszont most egy hétig távol voltam, és egy hét alatt egy, azaz egy darab komment érkezett a legújabb fejezethez, amit ezúton is köszönok Syronak.
Szóval végül arra jutottam, hogy nem vagytok oda a Tartozni valakihez és a Történet szerelemről és családról ficért. Tisztán érezhető a dolog, hiszen a La Push vámpírjánál csak úgy szárnyalnak a kritikák, ergo, az viszont tetszik nektek.
Így arra jutottam, hogy természetesen befejezem ezt a két ficet, mert azért van, aki szereti, és nem lenne szép, hogyha félbehagynám, de utána nem kezdek bele új történetbe. Így a tervbe vett Rosalie/Emmett történetet sztornózom. Mivel a történetek befejezése után valószínűleg nem lesz túl sok látogató, ezért a két futó történet befejezése után pedig bezárom a blogot.
Puszi, Drusilla

Tartozni valakihez - 35. fejezet

35. fejezet




(Jasper szemszöge)



Már lassan egy hét telt el amióta elhagytuk a Cullen házat. Szerettem otthon lenni, de ez a hely mindenképpen örökké különleges lesz. Még vissza fogunk térni ide, ha máskor nem akkor az évfordulóinkon. Nem sokat láttam még Londonból ennyi idő alatt, de nem bántam. A szobánk és az ágyunk igencsak csábító volt, így még mindig csak ott tartottunk, hogy láttuk a palotát, a Sohót, bár halkan megjegyzem, hogy ezt a helyet már többször is bőségesen végigsétáltuk. Ezen kívül pedig természetesen a Big Bent. Tudom, hogy nem kifejezetten város nézésre jöttünk, de ma újra kénytelenek leszünk felkelni az ágyból, mert már többen is azon gondolkoznak, hogy mi az oka a hirtelen jött szenvedélyüknek. Elég vicces néha hallani az embereket. Nekünk vámpíroknak meg sem kottyan hallgatózni a nem túl vastag falakon keresztül, úgyhogy minden egyes kíváncsi ötleten jót tudunk vidulni. Valaki egyszerűen csak a romantikus környezetnek tudja be a kitöréseit, de vannak, akik szintén nászúton vannak, mint én és Alice. Na meg persze vannak a vicces ötletek. Az egyik kedvencem, hogy afrodiziákumot kevernek az ételekbe, vagy, hogy az italok fel vannak turbózva egy kis mellékessel. Egyik ötleten jobban nevetek, mint a másikon. Szerencsére olyasmire senki nem gondol, hogy egy felpezsdült vámpír van itt a feleségével, aki ráadásul jótékony hatással van az itt lévők szerelmi életére. Így belegondolva elég abszurd ötlet lenne ez bárki részéről is. Legalább biztos, hogy senki nem gyanúsít minket amiatt, hogy túl jó a hangulat itt mostanában.

- Min gondolkozol ennyire? – szakított ki szerelmem a gondolataimból.

- Csak azon, hogy milyen vicces ötleteik vannak az embereknek a viselkedésükre – vigyorodtam el. Hiába a sok jó közérzetű ember jó hatással van a hangulatomra is.

- Oh, te kis afrodiziákum – kuncogott fel Alice.

- Igyekszem – nevettem fel én is.

- Ezt a tényt senki sem tudná megcáfolni – bólintott rá szerelmem.

- Mit csináljunk ma? Úgy gondoltam, hogy talán hagyjuk ismét lélegzethez jutni az itt élőket, mert így senki nem fogja látni a várost.

- Nos, mit szólnál, hogyha ma szemügyre vennénk a londoni Towert, és sétálnánk a Temze parton? – nézett rám kedvesem csillogó szemekkel. Hát hogy lehetne ellenállni ezeknek a szemeknek?

- Rendben, készülj el és már indulhatunk is – mondtam és még egy csókot leheltem kedvesem ajkaira. Majd kipattantam az ágyból.

Néhány perc múlva mindketten felöltözve és útra készen álltunk a szoba közepén. Kedvesem mellé léptem, majd felajánlottam a karomat, amit ő habozás nélkül elfogadott. Emberi tempóban lépkedtünk lefelé a szálloda lépcsőjén, ahol lépten-nyomon ölelkező és csókolózó párokba botlottunk. Nem volt könnyű türtőztetnem magam, és erősen elgondolkodtam, hogy visszafordulunk Alice-szel együtt és nem megyünk sehová egész héten, de tudtam, hogy kedvesem szeretné látni a várost, úgyhogy tartottam magam az elhatározáshoz, miszerint elhagyjuk a szállodát. A lépteimet kicsit meggyorsítottam, mire Alice kérdőn nézett rám, de amikor a szemeimbe nézett és meglátta a vágyakozást bólintott és ő is gyorsabb ritmusra kapcsolt.

- Huh – fújtam ki a levegőt, amikor már elég messze értünk a szállásunktól.

- Minden rendben, Cupido? – kérdezte Alice mosolyogva.

- Igen, jól vagyok – néztem a szemeibe. – Mi az, hogy Cupido? Én nem vagyok kicsi angyalka, íjjal és nyíllal – húztam fel a szemöldököm.

- Oké, nem vagy egy klasszikus kis szerelemhozó, de azért a hatásod legalább annyira jó, sőt, még annál is jobb – mondta szerelmem határozottan. Majd szenvedélyesen megcsókolt.

- Hogyha szeretnéd látni a város többi részét, akkor egy kicsit még menjünk távolabb a szállástól, különben most azonnal visszaviszlek – mondtam komolyan. Tényleg egy hajszál választott el tőle, hogy ne kapjam fel kedvesemet és vigyem vissza az ágyba.

- Oké, akkor még csak kísértésbe sem viszlek – mondta Alice, majd hátrált tőlem néhány lépést.

- Hé, nem így értettem, azonnal gyere csak ide vissza – mutattam ki a fogaimat, mintha vadásznék, de jó értelemben.

- Nem, nem – rázta meg a fejét. – Nem tehetem, mert még a végén kísértésbe esel – szökdécselt még hátrébb.

- Játszani szeretnél? – mosolyogtam rá.

- Nem tudom? Te szeretnél? – kuncogott fel.

- Hát, ami azt illeti – mondta nevetve.

Majd emberi tempóban az erdő felé kezdett szaladni, ami nem volt messze a lakhelyünktől. Én pedig gondolkodás nélkül utána szaladtam, de azért arra ügyeltem, hogy tényleg tartsam az emberi gyorsaságot, nehogy feltűnést keltsünk. Szerelmemnek elég nagy előnye volt, de miután elnyelt minket az erdő már nem volt olyan nehéz utolérni, és ő maga sem tiltakozott az elfogása ellen.

- Megvagy – mondtam elégedetten, amikor a karjaim közé kaptam.

- No lám csak, még sem jutunk el a Temze partra és a Towerbe? – kérdezte vidáman.

- De eljutunk, csak eltart még egy kis ideig, vagy sok ideig, majd meglátjuk – csókoltam meg gyengéden.

- Inkább sok ideig – határozott szerelmem, majd nyakam köré fonta karjait, és a lábait pedig a derekam köré.

- A számból vetted ki a szót – leheltem a nyakába, majd a hátát egy fának döntöttem.

A szoknya kifejezetten előnyös viseletnek bizonyult egy erdei légyotthoz. Még soha nem volt részem ilyen heves együttlétben, de Alice-szel még ez is csodálatos élmény volt. Kiéltük a rejtett vágyainkat, ráadásul egy gyönyörű erdő árnyékában. Kifejezetten izgalmas élmény volt, hiszen nem voltunk túl messze egy népszerű túraútvonaltól, de pont ettől volt annyira jó. Még mindig egymásba gabalyodva álltunk a fa tövében, és nem sok kedvem volt megszakítani ezt a nagyon is kellemes pozíciót, de halk neszek zökkentettek ki bennünket, és megéreztem néhány ember illatát is. Óvatosan a földre tettem kedvesem enyhén remegő lábait, majd megigazítottuk magunkon a ruháinkat, és mintha mi sem történt volna elindultunk a főút felé, de azért Alice derekát a világ minden kincséért sem engedtem volna el. Az út felé menet szembe is jött velünk egy másik pár, akiknek az illatát éreztük. Mindentudóan ránk mosolyogtak, és folytatták útjukat az erdő mélye felé. Alice-szel kuncogva néztünk össze, majd apró csókot váltottunk, és ezúttal tényleg elindultunk a városba, hogy megnézzünk néhány látványosságot.

Először bevetettük magunkat a Towerbe, ami a hírének megfelelően valóban egy hatalmas épület volt. A varjúk pedig tényleg úgy voltak, ahogy azt már olvastam is egy legendában. Amíg a varjú a Towerben él addig az erőd állva marad. A biztonság kedvéért a varjaknak külön ketrece van. Egy pár szabadon kószálhat, míg egy másik pár be van zárva a ketrecbe. Kissé kegyetlennek tartottam, hogy a szárnyuk végét levágták, hogy ne tudjanak elrepülni. Elég kiábrándító volt, ahogy szegények csak ugrálni és szaladni tudnak, holott az övék lehetne az ég. Bár tény, hogy ilyen formában nem tudják elhagyni a Towert és így az épület jövője biztosítva van.

Megnéztük a régi kínzókamrákat, majd elmentünk az emlékműig is, ami pontosan ott volt, ahol régen a kivégzéseket tartották. Alice arca gyakran fintorba torzult, amikor egy-egy történelmi részt olvasva belegondolt, hogyha nem lefejezték volna akkoriban, akkor vagy máglyán, vagy legjobb esetben akasztófán végezte volna a képessége miatt.

- Boszorkánynak tartottak volna. Nem éltem volna sokáig – mondta elborzadva. – Vajon hány nő halt meg még azért, mert más volt, mint a többi?

- Kicsim, ne gondolkozz ennyire komoly témákon. A lényeg, hogy veled nem történt meg. Akkoriban az emberek elég elvakultak voltak – próbáltam menteni a menthetőt.

- Tudom, de ez akkor is szörnyű – hajtotta le a fejét.

- Igazad van, Édesem, de rajtuk már nem segíthetsz, viszont a jövőt még megmentheted – mondtam komolyan.

- Milyen igaz – csillant fel a szeme. Én pedig magamhoz húztam és megcsókoltam. – Hé, te terelsz – húzódott pajkos mosolyra a szája.

- Na és jól csinálom? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Igen, határozottan – bólintott rá szerelmem.

- Szerintem elég volt a Towerből, mit szólnál egy kellemes sétához a Temze parton? – kérdeztem lágyan.

- Benne vagyok – mondta boldogan, és már el is indultunk kifelé erről a helyről. Talán mégsem volt olyan jó ötlet megnézni ezt a helyet, de hát ez a történelem része, és mindketten kíváncsiak voltunk.

Néhány perccel később már ki is léptünk a hatalmas falak közül, és azonnal a Temze partján álltunk. Csodálatos volt a látvány. Megfogtam szerelmem kezét és egy sétahajó felé kezdtem húzni.

- Remek ötlet – mondta boldogan.

- Nem ér lelőni mindig a poént, te kis boszorka – intettem játékosan. Majd rádöbbentem, hogy ezt most lehet, hogy nem kellett volna, de Alice csak vigyorogva megrázta a fejét. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem bántottam meg.

- Ha nem vigyázol, akkor szép hercegből béka lesz belőled – mondta összeszűkült szemekkel.

- Ilyet tennél? – kérdeztem tetetett ijedséggel.

- Hát, hogyha én leszek a hercegnő, aki megcsókol, akkor ki tudja. Bár inkább mégsem csinálok belőled békát, még a végén valaki más kap el, és nem én – esett gondolkozóba.

- Igazán kedves, hölgyem, hogy nem változtat át békává – hajoltam meg előtte.

- Azért még ne legyen teljesen nyugodt, uram, de most az egyszer megbocsájtok – nyújtotta apró kis kezét egy csókra. Én pedig engedelmesen megfogtam a felajánlott kezet és lágy csókot leheltem rá.

- Akkor mostantól vigyázok, hogy mi hagyja el a számat – mondtam alázatosan. Majd megfogtam kedvesem kezét, és segítettem neki felszállni a hajóra.

A sétahajókázás nagyszerű ötletnek bizonyult. Így nagyon sok mindent láthattunk a városból a vízen, ráadásul még romantikus is volt, ahogy a hajó korlátjánál állva összeölelkeztünk és figyeltük az elsuhanó várost. Miután a hajó visszaért a kikötőbe és mi is leszálltunk róla, Alice-nek hirtelen látomása támadt.

- Mit látsz, Kicsim – öleltem magamhoz, mintha misem történne. Az emberek nem láthatják meg, hogy mi történik a szerelmemmel.

- Azt hiszem, hogy tudom, mit csinálunk este – mosolygott rám néhány perc múlva. – Gyere, meg kell találnunk.

- Mit kell megtalálnunk, Édesem? – néztem rá kérdőn.

- Majd meglátod. Siessünk, nem késhetünk el – mondta boldogan. Majd maga után kezdett húzni, én pedig engedelmesen követtem.

Úgy tíz perc rémült bolyongás után, Alice végre megállt egy nagyobb épület előtt és elégedetten elmosolyodott. Az épületre az volt kiírva nagy betűkkel, hogy „Mozi”. Oh, olvastam már róla, de jómagam még soha nem voltam moziban. Állítólag kellemes élmény.

- Láttam, hogy megnézzük a következő vetítést, és hogy nagyon jó lesz – csilingelte szerelmem, majd húzni kezdett a bejárat felé.

- Tehát, szeretnél moziba menni – mosolyogtam rá.

- Igen, nagyon, még soha nem voltam – mondta izgatottan.

- Oké, akkor vegyük meg a jegyeket – bólintottam rá.

Igazság szerint még én sem voltam még soha mozizni. Biztosan érdekes élmény lesz. Ahogy beléptünk már meg is találtuk a pénztárt, ahol váltottam két jegyet a következő előadásra. Valami romantikus film volt műsoron. Igazi nászutas elfoglaltság. Tetszett az ötlet. A filmig még húsz percünk volt. Alice izgatottan toporgott, és legalább háromszor körbetáncolt a falakat kémlelve.

- Jaj, annyira jó lesz, már alig várom – mondta lelkesen.

- Biztosan nagyszerű élmény lesz, Kicsim – helyeseltem én is.

Negyed órával később már a teremben ültünk és a vetítés kezdetét is vette, ahogy a székeket elfoglalták a nézők. A filmből nem sokat láttunk ugyan, mert minden romantikus jelenetnél én is megcsókoltam Alice. Ki tudta volna megállni, hogy ne érjen hozzá a gyönyörű feleségéhez, amikor a helyzet megkívánta. Bár az én hibámból többen is lemaradtak a film bizonyos részeiről, de nem hiszem, hogy különösebben bánták volna. Sőt, sok boldog pár jött ki velünk együtt a vetítés után.

- Ez fantasztikus volt – lelkesedett szerelmem. – Neked is tetszett?

- Igen, nagyon jó film volt – mosolyodtam el. – Mit gondolsz? Romantikázzunk mi is így a szállásunkon? Jó tippeket adtak. Vagy kimehetünk és „aludhatunk” a Temze parton – mutattam kis idézőjeleket.

- Nos, ha aludni nem is fogunk, de boldogan nézném veled a csillagokat a folyóparton heverészve – mondtam kedvesem boldogan. – Szerezzünk két pokrócot – csillantak fel a szemei.

- Akkor, szerezzük be a megfelelő felszerelést – egyeztem bele, majd követtem kedvesemet.

Néhány órával később már el is értük mai programunk utolsó állomását. A vastagabb pokrócot leterítettem a fűbe, és szerelmem azonnal rátelepedett, majd a kicsit vékonyabb takarót pedig magunkra terítettem, miután én is elhelyezkedtem Alice mellett. Feleségem azonnal elégedetten a mellkasomhoz bújt, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Egész éjszaka az eget kémleltük, majd amikor elérkezett a reggel kéz a kézben sétáltunk vissza a Róka és Libához, hogy átöltözzünk, és belekezdjünk csodálatos nászutunk egy újabb napjába.