Sziasztok!
Bár lassan, de gyógyulgatunk, úgyhogy ha minden jól megy, vasárnap vagy hétfőn tudok hozni frisset, és mostantól hetente egy feji biztos, hogy lesz. Lehet, hogy kettő is, de ezt még nem tudom megígérni. Viszont egy biztos lesz. A semminél ez is több :D
Puszi, Drusilla
KAMPÁNY!
2010. március 31., szerda
2010. március 30., kedd
Kreatív bloger :D
Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
1., Köszönöm szépen a díjat Nektek!
http://www.fictwilightfic.blogspot.com/
http://beyondtheocean-vicky11.blogspot.com/
http://micsodavampirfanfic.blogspot.com/
http://cullenslife-abigel.blogspot.com/
2., Ezt látjátok :D
3.,
Imádom az állatokat.
Jó hallgatóság vagyok.
Imádom a blogjaimat, és még sok történetet szeretnék írni.
Gyűjtöm a filmes ereklyéket
Idén szereztem meg a diplomámat, aminek még mindig nagyon örülök:D
Hűséges barát vagyok
A kedvencem teám a jázminos zöld tea.
(Már annyi ilyen díjam volt, hogy nem nagyon tudtam már, hogy mit írjak még magamról Nektek, úgyhogy bocsi, ha hülyeség :D
4,
http://teliholdszava-lettina.blogspot.com/
http://lebelnala.blogspot.com/
http://sunnysky-abigel.blogspot.com/
http://alkonyatfan000.blogspot.com/
http://afternewdawn.blogspot.com/
http://cruelvictim.blogspot.com/
http://novella-lettina.blogspot.com/
2010. március 27., szombat
Sziasztok!
Köszönöm szépen a megértéseteket és a kedves szavakat. Nagyon sokat jelent, hogy ti is mellettünk vagytok. Igyekszünk mielőbb rendbe jönni, és amint tudom, hozom a frisset. Felmerült egy kérdés, hogy mi van most akkor a pályázattal, amit kiírtam. Nos, a pályázat természetesen folytatódik. Várom a jelentkezéseket és a műveket. Az ajándékok már itt vannak nálam, és ki kell őket osztani valakiknek, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat. Azért belinkelem ide még egyszer a pályázat paramétereit.
PÁLYÁZAT!
Sziasztok! Arra gondoltam, hogy kiírok egy pályázatot, hátha van kedvetek hozzá. Egy novellát kellene írni, Emmett/Rosalie párosításban, aminek a címe az kell, hogy legyen, hogy "Romantikus szerenád". Nevezni mától számítva két hétig lehet a drusilla1985@citromail.hu email címre. A novellára pedig további két hét állna rendelkezésre. Tehát nevezni lehet 2010. márciós 28-a éjfélig, és a beküldés határideje pedig 2010. április 11-e lesz. Egy külön blogot készítenék az alkotásoknak, és közöségszavazás útján dőlnének el a helyezések. Az első három helyezet nyereménye természetesen Twilightos meglepetés lesz. Várom a jelentkezéseket :D
Még egy kis kiegészítés, mivel felmerült még kérdés a pályázattal kapcsolatban. A hossza szabadon választott, de minimum legyen négy oldal 1,5 sor távolsággal, hogy azért kerek lehessen ez a kis történet :D Hogyha hosszabb az természetesen nem baj.
Sok sikert Mindenkinek!
PÁLYÁZAT!
Sziasztok! Arra gondoltam, hogy kiírok egy pályázatot, hátha van kedvetek hozzá. Egy novellát kellene írni, Emmett/Rosalie párosításban, aminek a címe az kell, hogy legyen, hogy "Romantikus szerenád". Nevezni mától számítva két hétig lehet a drusilla1985@citromail.hu email címre. A novellára pedig további két hét állna rendelkezésre. Tehát nevezni lehet 2010. márciós 28-a éjfélig, és a beküldés határideje pedig 2010. április 11-e lesz. Egy külön blogot készítenék az alkotásoknak, és közöségszavazás útján dőlnének el a helyezések. Az első három helyezet nyereménye természetesen Twilightos meglepetés lesz. Várom a jelentkezéseket :D
Még egy kis kiegészítés, mivel felmerült még kérdés a pályázattal kapcsolatban. A hossza szabadon választott, de minimum legyen négy oldal 1,5 sor távolsággal, hogy azért kerek lehessen ez a kis történet :D Hogyha hosszabb az természetesen nem baj.
Sok sikert Mindenkinek!
2010. március 24., szerda
Rossz hírek!:(
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Nagyon sajnálom, de kénytelen vagyok a blogot egy kis ideig szüneteltetni. A páromnak volt egy munkahelyi balesete, és bár nem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek kinéz, most nagy szüksége van rám. Az eset sajnos testileg és lelkileg is megviselte Őt, így támogatásra van szüksége, ráadásul még én sem nyugodtam meg, így pedig nem tudok teljes mértékben az írásra koncentrálni. Összacsapott rossz fejezeteket, pedig nem akarok kiadni a kezeim közül. Mégy egyszer az elnézéseteket kérem, tudom, hogy nagyon várjátok a folytatásokat, és utálok csalódást okozni Nektek, de most nagyon fontos, hogy a kedvesem mellett legyek, és támogassam, mert szüksége van rá. Amint tudok jelentkezek. Szerintem legfeljebb egy vagy másfél hét, és újra itt leszek veletek. Addig is Mindenkinek millió puszi.
Megértéseteket előre is köszönöm. Szeretlek Titeket.
Puszi, Drusilla
Nagyon sajnálom, de kénytelen vagyok a blogot egy kis ideig szüneteltetni. A páromnak volt egy munkahelyi balesete, és bár nem annyira rossz a helyzet, mint amilyennek kinéz, most nagy szüksége van rám. Az eset sajnos testileg és lelkileg is megviselte Őt, így támogatásra van szüksége, ráadásul még én sem nyugodtam meg, így pedig nem tudok teljes mértékben az írásra koncentrálni. Összacsapott rossz fejezeteket, pedig nem akarok kiadni a kezeim közül. Mégy egyszer az elnézéseteket kérem, tudom, hogy nagyon várjátok a folytatásokat, és utálok csalódást okozni Nektek, de most nagyon fontos, hogy a kedvesem mellett legyek, és támogassam, mert szüksége van rá. Amint tudok jelentkezek. Szerintem legfeljebb egy vagy másfél hét, és újra itt leszek veletek. Addig is Mindenkinek millió puszi.
Megértéseteket előre is köszönöm. Szeretlek Titeket.
Puszi, Drusilla
2010. március 23., kedd
A blog elérte a 85.000 látogatót :D
Emlékek
Sziasztok! Ezzel a novellával Kami kérését teljesítem, aki szerette volna, hogyha kalauzolom, hogy mit élhetett át Alice az első részben, amikor megtudta, hogy James ismerte a múltját. Remélem, hogy tetszeni fog :D Az idézőjelben idézet van az Alkonyatból. Természetesen minden jog Meyert illeti meg :D Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Bella azt motyogta mielőtt elájult, hogy ismert engem. James ismert engem. Ez a mondat vízhangzott a fejemben egész úton a kórház felé. A videó. A szalagot és a kamerát kihoztam magammal, hogy múltam ne váljon ismét köddé. Hogyha csak egy apró kis darabkáját is visszakaphatom az emlékeimnek, már az is több a semminél. Nem bírtam uralkodni a kíváncsiságomon, és a kocsiban kinyitottam a kamerát, mire Jasper megfogta a kezem.
- Édesem, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte gyengéden. – Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit hallasz. Nem ismerjük a múltad körülményeit, ráadásul évtizedekig hiába kutattunk utánad, nem lettünk okosabbak. Lehet, hogy szörnyűséget találsz. A múlt már nem számít, a jelen a fontos, és a jövő.
- Tudnom kell, hogy mi történt velem – néztem rá kérlelőn. Mire azonnal elengedte a kezem.
- Ahogy akarod, kicsim – nyomott egy apró puszit az ajkaimra, én pedig elindítottam a felvételt.
Azonnal James arca jelent meg a kamerában, majd egy pillanattal később Bellára emelte a készüléket, végül pedig letette egy polcra, és precízen beállította, hogy mindketten látszódjanak a kamerában. Szegény barátnőm arcát még soha nem láttam ilyen rémültnek. Még szerencse, hogy időben ideértünk.
„− Szeretném az orruk alá dörgölni: a megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága. Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt, gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem. Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat. Olyan sokáig volt bezárva a cellájába, abba a sötét Íjaikba! Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. − mondta James csalódottan, majd felsóhajtott. − Bosszúból megöltem legalább az öreget.
− Alice − lehelte Bella döbbenten.
− Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor megláttam azon a tisztáson. Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én, megkaplak téged, nekik meg ott van ő. Az egyetlen áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve... Annak a kis szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy nem kóstolhattam bele... Még a tiédnél is jobb. Sajnálom... nem akartalak megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű valahogy..”.
Sokkolva csuktam össze a készüléket, és az emlékek hirtelen rohamoztak meg.
A múltban…
Gyermekkorom színhelye. A szép kertes ház, édesanyám, édesapám, és a húgom. Igen, volt egy testvérem is. A világ, amiben most éltem hirtelen szertefoszlott, és én újra ott álltam a régi testemben. Mintha most a múltat érzékelném úgy, mint a jövőt. Egy ijedt fiatal lány, aki előtt képek jelennek meg, olyanok, amik még meg sem történtek. A tekintetem a semmibe révedt, és láttam édesapámat összeesni és meghalni.
- Apám – kiáltottam, mire mindenki morcosan nézett rám.
- Egy hölgy, nem visítozik, Alice – szólt rám anyám erélyesen. – Végy példát a testvéredről.
- Bocsánat, de apával valami baj van – folytattam megkezdett mondanivalómat idegesen.
- Ne beszélj már zöldeket, kislányom. Már megint butaságokon töröd a fejed. Attól, hogy egyszer-kétszer már véletlenül jól tippeltél rá, hogy mi fog történni, még nem lettél valami különleges erővel bíró lény – dorgált anyám tovább. Miért nem figyel rám senki apán kívül? Ő hisz nekem. Azt mondja, hogy különleges vagyok, és szép. Miért csak ő látja az igazi énemet?
- Baja fog esni apának – erősködtem. Nem hiszem el, hogy még most sem hajlandóak rám hallgatni.
- Menj és öltözz át a délutáni teához, már elég idős vagy, hogy bemutassalak a társaságnak – parancsolt rám anyám dühösen.
- Ahogy kívánja – szusszantottam dühösen, majd felvonultam a szobámba.
Még három óra volt a teaidőig, így nem siettem semmivel. Úgy egy órával később pedig, hirtelen anyám rontott be hozzám kopogás nélkül. Nagyon fel volt dúlva, és fogalmam sem volt róla, hogy mi okból.
- Csomagolj össze, elutazol – mondta érzelemmentesen.
- Hova? – kérdeztem döbbenten.
- Egy olyan helyre, ahol rendbe hoznak téged, már ha ez egyáltalán lehetséges – válaszolta anya és egy bőröndöt hajított az ágyamra.
- Anyám, mi történt? – kérdeztem ijedten. Ok nélkül nem küldene el a háztól.
- Az apád meghalt. Most értesítettek – sírta el magát. Engem pedig azonnal rázni kellett a zokogás. Mondtam, hogy baj fog történni, mondtam, hogy keressük meg, de soha senki nem hallgat rám. – Nemsokára minden rendbe jön. Téged elvisz a doktor, meggyógyít, mi pedig itt fogunk rád várni a húgoddal – simogatta meg az arcomat.
- Én nem vagyok beteg – csattantam fel. – Nem akarok elmenni.
- Nem kérdés volt, és igenis beteg vagy. Nem normális, amit művelsz állandóan – kiabált már anyám is.
Majd a bőröndbe hajigált némi ruhát. Azután kiviharzott a szobámból, és bezárta az ajtómat. Megpróbáltam kitörni, és elszaladni, de sehogy sem sikerült kijutnom. Néhány órával később pedig megérkezett két fehér köpenyes alak, akik minden igyekezetem ellenére elkaptak, és rám adtak valami szörnyű ruhát, majd a kezeimre egyfajta béklyót helyeztek, és maguk után húztak. A bőröndöm teljesen feldúlták, és átvizsgálták. Kivették belőle minden kedves, személyes tárgyamat. A tükröm, a hajkefém, a brossom. Minden, amit apám ajándékozott nekem az ágyamon landolt. Úgy kezeltek, mint valami állatot. Nem, még annál is rosszabban. Az anyám el sem köszönt tőlem, a húgom pedig csak értetlenül állt a házunk bejáratánál, és nem értett semmit, csak zokogott. Nem tudta, hogy kik ezek az emberek, és hogy miért hurcolnak el engem otthonról.
A jelenben…
- Alice, édesem, gyere vissza – hallottam Jasper hangját. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és szembe találtam magam férjem aggódó tekintetével. – Ne csinálj ilyet még egyszer, alig tudtalak visszahozni – mondta aggódva. – Megérkeztünk a kórházhoz. Bellát már ellátták, és stabil az állapota – fűzte még hozzá. – Talán jobb lenne, hogyha visszavinnélek most a szállodába egy kicsit, és ott rendbe teheted az érzéseidet és a gondolataidat.
- Rendben – bólintottam rá, mire Jasper azonnal beindította a kocsit.
Nem szerettem ellent mondani a férjemnek, mert érzelmi szinten maximálisan mindig igaza volt, de nem tudtam megállni, hogy ne térjek vissza a feltörő emlékeim forgatagába.
A múltban…
A két férfi vonattal vitt engem egy hatalmas fehér házhoz. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok pontosan. Csak azt, hogy rettenetesen féltem. Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy mit akarnak tenni velem. Olvastam hozzám hasonló nőkről, akiket csak elégedtek, mint boszorkányokat, de szerencsére manapság ez a módszer már nem alkalmazható. Akkor viszont vajon mi várhat rám? Amint beértünk egy goromba nő ragadott meg a karomnál fogva, és egy hatalmas szobába vezetett. Ha nem volt ott legalább húsz ágy, akkor egy sem. Mindegyik foglalt volt, egyet kivéve. A nő rábökött az ágyra, majd kegyetlenül megszólalt.
- Itt aludhatsz. A családodtól kapott leveleket havonta osztjuk ki. Ha nem időben jelensz meg az étkezéseken, akkor éhezel – mondta, majd távozott. Én pedig sírva borultam az ágyra. Hogyan történhetett ez meg? Egy nap alatt minden elromlott, és az életem egy rémálommá vált.
A következő napok, hónapok, vagy akár évek teljesen összefolytak. A családom nem jelentkezett soha. A húgom írt egy-két levelet, de mindig hozzátette a végén, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó, mert anyánk folyamatosan figyeli. Azt akarja, hogy még az emlékemet is verje ki a fejéből húgom.
A legélesebb emlék az első „kezelésem” időpontja volt, már, hogyha azt a kínzást nevezhetjük egyáltalán orvosi kezelésnek. Egy jéghideg ágyra kötöztek, a számat kipeckelték, és a testem teletették csupa jéghideg valamivel. Megalázottnak éreztem magam, mert attól függetlenül, hogy igen sok kilátszódott a testemből a hálóing alól soha nem érdekelte őket, hogy férfi, vagy női ápoló kötözött-e le, és rakta-e rám azokat az izéket. Néhányan még vigyorogva, kéjesen végig is simítottak tehetetlen combjaimon, és nekem nem állt módomban védekezni, így csak csendben folytak a könnyeim. Aztán jött egy kegyetlen arckifejezésű, és rideg orvos, aki megnyomta a gombot, és a testem minden egyes porcikáját átjárta a fájdalom. Sikítani akartam, de még ennek a lehetőségét elvették tőlem. Nem tudom, hogy meddig tartottak ezek az úgynevezett gyógyítási folyamatok, de abban biztos vagyok, hogy értelmük nem volt, azon túl, hogy iszonyatos fájdalmat okoztak. Egy-egy kezelés után az ápoló felkapott, mivel nem tudtam felkelni, elvitt az ágyamig, majd egy laza mozdulattal ráhajított. Azután jött az ápolónő, és a számba tuszkolt öt-hat tablettát, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda, de minden tiltakozásom ellenére lenyomta a torkomon. Az éjszakákat általában sírással töltöttem. Próbáltam azt hazudni az orvosaimnak naphosszat, hogy már nem látok semmi különöset, de mindig akkor tört rám egy látomás, amikor végre már hittek volna nekem, úgyhogy, amiért láthatóan hazudtam csak még rosszabbodott a helyzetem, mert ilyenkor a kezelés mellé, járt némi botozás is. Saját bevallásuk szerint azért, hogy tiszteletet tanuljak. Én viszont úgy gondoltam, hogy szimplán csak élvezték.
Nem tudom, hogy meddig ment ez így, de egyszer csak minden megváltozott. Egyik kezelésem alkalmával nem a megszokott goromba doktor jelent meg, hanem egy kedves arcú, lágy hangú, idősebb férfi. A szemei arany színben pompáztak. Én pedig azonnal megnyugodtam a jelenlététől. Úgy éreztem, hogy ő sosem lenne képes bántani.
- Marie Alice Brandon? – kérdezte tőlem kedvesen.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Így hívják, kisasszony? – nézett rám kérdőn. A nevem? Volt nevem, de már nagyon régen mindenki csak kétszázhúsznak hív.
- Kétszázhúsz vagyok, uram – motyogtam magam elé. Még csak az hiányzik, hogy ezért is megkapjam a magamét.
- Igen, látom a számát, de én a nevére lennék kíváncsi – mosolygott rám kedvesen.
- Alice vagyok – sütöttem le a szemeimet.
- Örvendek, Alice. Én pedig az új orvosa, Dr. Kohen, de szólítson csak Davidnek – mosolygott rám őszintén. Mire én is halványan elmosolyodtam. Nem is emlékszem, hogy mikor éreztették velem utoljára, hogy én is ember vagyok. – Magunk között legyen mondva, szerintem túl sokat kapja ezt a kezelést, és a gyógyszeradagja is jóval több a normálisnál – olvasgatta komoly arccal a kórlapomat. – Mi a panasza? – kérdezte újra felém fordulva.
- Látom a jövőt – suttogtam halkan, de meghallotta.
- Ezek szerint különleges – mondta áhítattal.
- Itt inkább őrültnek, félkegyelműnek, és ehhez hasonlóan kedves jelzőkkel szoktak jellemezni – szusszantottam fel.
- El tudom képzelni, de mától változások lesznek – mondta határozottan, és eloldozta a kezeimet, majd a lábaimat is. – Jöjjön, Alice. Inkább sétálunk egyet a kertben, és beszélgetünk – ajánlotta fel a segítségét, én pedig örömmel pattantam fel az ágyról. Ez volt az első alkalom, hogy a saját lábamon hagytam el ezt a szobát. – Tudom, hogy kegyetlen szörnynek tarthatja az itt dolgozókat, és a módszereket, de a valódi problémásoknál beválnak ezek a módszerek. A gorombaság, és a sokkhatás beindítja jó esetben az agytekervényeket, és ezáltal, valóban segítünk azokon, akiknek szükségük van rá, de Ön nem éppen úgy néz ki, mint aki valóban őrült – magyarázta Dr. Kohen. – A mai világban még félnek a másságtól, de talán egy napon, majd ez is megváltozik – révedt a távolba reménykedve.
- Nézze, én csak azt tudom, hogy ahogy velem bánnak az embertelen – motyogtam magam elé. - Tudja, hogy mióta vagyok itt egyáltalán? Még egy naptáram sem lehet. Nem tudom, hogy milyen nap van, az évszakokat is csak azért, mert az időjárás változik legalább. Innen sejtem, hogy nagyjából egy év telhetett el, amióta itt vagyok.
- Remek következtetés. Egy éve, és három napja van itt a kórlapja szerint – bólintott rá az orvos. És úgy látom, hogy ez idő alatt harmincszor kapott kezelést, ami sokkal több, mint a megengedett. Magával különös kegyetlenséggel bántak. Ez nyilván a képességének tudható be – nézett rám együtt érzőn.
- Nem tehetek róla, hogy látom néha, hogy mi fog történni. Nem én kértem ezt, egyszerűen csak ilyen vagyok. Ezért megérdemlem, hogy állandóan kínozzanak? – fakadtam sírva.
- Nos, azt hiszem, hogy most hogy beszélgettünk, itt az ideje, hogy ezeket a kezeléseket kihúzzuk a kórlapjáról, és azt hiszem, hogy a gyógyszerezést is visszavonhatom. Egyértelműen bebizonyította, hogy maga nem való ide.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Akkor talán haza is mehetek? – néztem rá reménykedve.
- Sajnálom, de azt nem lehet Alice. Szomorú ezt kimondani, de magának már nincs hova hazamennie. Az édesanyja külön kérte, hogy ne kerüljön vissza hozzá – hajtotta le a fejét az orvos.
- Értem – szomorodtam el én is. Bár ki tudja, talán jobb is, hogyha nem bolygatom fel a családom életét újra. Anya és a húgom biztosan boldogabbak nélkülem, és mostantól legalább már kínozni sem fognak, legalábbis, amíg Dr. Kohen itt van.
Nagyon hiányzott már, hogy valaki beszélgessen velem, vagy egyáltalán csak úgy kezeljen, mint egy embert. Biztosan hamarosan felébredek, és minden szenvedés kezdődik előlről.
A jelenben…
- Alice, kicsim, kérlek, gyere vissza – rázogatott szerelmem. – Nem tetszik nekem, hogy így beleéled magad a múltba – nézett rám aggódó szemekkel, amikor a szemébe néztem.
- Látom, Jasper. Újraélem a múltam egy kis darabját. Tudnom kell, hogy mi történt velem, és talán ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsek mindent – magyarázkodtam.
- Én megértelek szerelmem, de nem akarom, hogy bajod essen. Nagyon sápadt vagy, még magadhoz képest is.
- Csak még egy kis időt adj, kérlek – néztem rá kérlelőn.
- Mi van, ha nem tudlak visszahozni? – aggódott szerelmem. – Nem akarom, hogy ott ragadj a múltadban.
- Nem fogok – simítottam végig az arcán.
- Legyen – sóhajtott fel Jasper. – Kapsz még fél órát, de utána magadhoz térítelek – mondta komolyan.
- Rendben – bólintottam rá azonnal.
- Akkor gyere, kényelembe helyezlek, legalább – kapott a karjaiba, majd az ágyhoz vitt és gyengéden lefektetett. – Fél óra – lehelt még csókot az ajkaimra, majd magához húzott. Én pedig visszatértem a múltba.
A múltban…
A képek csak úgy pörögtek a szemem előtt, de mindben ott szerepelt az arany szempár, ami nyugalommal töltött el. Majd hirtelen feltűnt egy félelmetes vörös szempár is. James volt az. Most már emlékeztem. Eljött értem, de David nem akarta, hogy meggyilkoljon, ezért a védelme alá vett és kimenekített az intézetből. Remélte, hogy el tud bújtatni, de miután James ránk talált jobbnak látta, hogyha megharap, és a lányává tesz. Mindig is úgy tekintett rám, mint a mindig is vágyott gyermekére. David harapása nyomán a testem lángolni kezdett, de még láttam foszlányokat. David védekezően állt előttem, majd elrepült egészen a másik falig.
- Megharaptad? – nézett rám James döbbenten. – Így már nem lenne vele jó játszani – mondta dühösen. – Kénytelen leszek már szórakozást találni – rántotta meg a vállát James, majd rávetette magát Dr. Kohenre. Még egyszer keservesen felkiáltottam, majd a világ elsötétült, és engem is magába szippantott.
A jelenben…
Sikoltva ültem fel az ágyban, Jasper pedig azonnal szorosan magához ölelt, én pedig hozzápréseltem magam, amennyire csak tudtam, és élveztem édes illatát, ami mindig megnyugtatott.
- Emlékszem – motyogtam a mellkasába.
- Tudom, kicsim, érzem – szorított magához még jobban. – Sajnálom, ami történt – kezdett el ringatni gyengéden. Én pedig szép lassan megnyugodtam.
Tudtam, hogy a múltam tartogatott sötét pillanatokat, de hogy ennyit, arra még csak gondolni sem gondoltam. Kidobtak otthonról, kínoztak, árammal sokkoltak, vertek, gyógyszereztek, aztán megtámadtak, megharaptak, elvesztettem az emlékeimet, utána pedig egyedül ébredtem a harc színhelyén, ahol a megmentőm lelte a halálát. Egy önzetlen és jóságos vámpír halt meg miattam, mint amilyen Carlisle.
- Jasper, megtehetnénk valamit? – kérdeztem felnézve rá.
- Bármit, Édesem – szorított még jobban magához. Lassan már összeroppantott a szeretetével.
- Volt egy húgom, aki szeretett. Jó lenne megtudni, hogy milyen élete volt, és talán vannak még leszármazottai a családomnak – suttogtam a mellkasába.
- Már tudod a teljes neved? – kérdezte kedvesen.
- Marie Alice Brandon – vágtam rá. – Vagyis most már Marie Alice Brandon Cullen.
- Akkor meg fogjuk találni – simított végig a hátamon.
- Majd, hogyha Bella már felépült, és minden megint jó lesz – tettem még hozzá. – Most szüksége van rám.
- Tudom, Alice. Bemenjünk hozzá? Ha felébredt, akkor biztosan téged fog keresni Edward után először – mondta és a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Örülök, hogy végre találtál egy igaz barátnőt – tette még hozzá.
- Én is nagyon boldog vagyok – bólintottam rá. – Remélem, hogy az a látomásom valóra válik, amiben láttam, hogy Bella közülünk való.
- Egyszer eljön az ideje, de nem ma – mondta Jasper nyugodtan. – Edward rá fog jönni, hogy nem tud élni nélküle.
- Azt hiszem, hogy igazad van. Megpróbálok türelmes lenni – sóhajtottam fel. Végül is a sors megtalál mindenkit, nem kell sietetni a dolgokat.
- Helyes, akkor most lazítsunk egy kicsit – vigyorgott rám Jazz.
- Mire gondolsz? – kerekedtek el a szemeim.
- Bizonyíték kéne Bella balesetéről, hogy alátámasszuk a kórlapon szereplő dolgokat. Ügyelnünk kell a látszatra – mondta Jasper komolyan. – Edward arra kért, hogyha képes vagy most rá, akkor te legyél az, aki elintézi. Nálad jobban senki nem készít bizonyítékokat bármiről, de hogyha most inkább pihennél még, akkor majd én elintézem – ajánlotta fel kedvesen Jasper.
- Nem, már mehetünk is – mosolyogtam rá, majd lassan kibontakoztam a védelmező karok közül. - Soha nem tudta még úgy senki átrendezni a helyet, mint én.
- Ez már csak így igaz – bólintott rám kedvesem.
Néhány perccel később pedig már hatalmas élvezettel gyártottam a bizonyítékokat, hogy miként sérült meg Bella. A családomnak szüksége volt rám. Mh… családom, milyen gyönyörű szó. Ők tényleg az én családom, hiszen elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok, és így szeretnek. Ennél többet lehetetlen kívánni is.
Esme szerint minden okkal történik, és most már én is egyetértek vele. Azért kellett szenvednem, és átváltoznom, hogy megtaláljam a helyet, ahová tartozom. Hogy Jasperé legyek testestől, lelkestől. Ezért érdemes élni. Gondoltam boldogan, és miután végeztünk a „baleset” helyszínének letisztázásával Jasperrel eltűntünk a szobánkban, mintha mi sem történt volna.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek – húzott magához Jazz ma már sokadszor.
- Sosem tudnék erről megfeledkezni – vágtam rá azonnal. – Szeretlek.
- Én is, mindennél jobban – mondta Jasper komolyan. Majd szenvedélyes csókban forrtunk össze, de most nem mentünk ennél tovább. Csak csókoltuk egymás édes ajkait, még Jasper meg nem szólalt – Akarsz beszélni róla?
- Nem, a múltam már nem fontos – legyintettem. – Csak az számít, hogy itt vagytok nekem, és szerettek. A jelenem és a jövőm te vagy – mondtam komolyan.
Mire a jutalmam egy újabb szenvedélyes csók volt. Férjem finoman a karjaiba vett, és miután eldőlt velünk az ágyon hevesen kényeztetni kezdte a nyakamat, de a telefon megzavart minket.
- Igen? – kérdeztem csilingelően.
- Hogy vagy? –kérdezte Edward idegesen.
- Én rendben vagyok – sóhajtottam. – Bella és te? Ti hogy vagytok?
- Most ébredt fel, ha gondolod, gyere és látogasd meg – ajánlotta Edward. – Még gyenge, de nagyon aggódik érted.
- Rendben, azonnal ott leszek – tettem le a kagylót.
Jasper egy szó nélkül felkelt és magához vette a kulcsokat. Néhány perccel később pedig már a kórház felé száguldottunk. Vámpír létemben még soha nem mondtam ilyet, de most egyértelműen kijelenthettem, hogy hosszú volt ez a nap. Egy nap, milyen kevés idő egy vámpírnak, de mégis mennyi minden történt. Egyrészt elkeserített, hogy ilyen kegyetlen körülmények között kellett élnem. Másrészt viszont boldoggá tett a tudat, hogy találkoztam Dr. Kohennel, akinek örökké hálás leszek, azért, amit értem tett, és hálás vagyok Bellának is, mert hogyha nem gondol rám, még félholtan is, akkor az emlékeim, és a múltam örökké a balett terem romjai között maradtak volna. Így viszont visszakaphattam egy kis részt magamból. Hosszú várakozás után, végre megtaláltam, ami elveszett.
Sziasztok! Ezzel a novellával Kami kérését teljesítem, aki szerette volna, hogyha kalauzolom, hogy mit élhetett át Alice az első részben, amikor megtudta, hogy James ismerte a múltját. Remélem, hogy tetszeni fog :D Az idézőjelben idézet van az Alkonyatból. Természetesen minden jog Meyert illeti meg :D Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Bella azt motyogta mielőtt elájult, hogy ismert engem. James ismert engem. Ez a mondat vízhangzott a fejemben egész úton a kórház felé. A videó. A szalagot és a kamerát kihoztam magammal, hogy múltam ne váljon ismét köddé. Hogyha csak egy apró kis darabkáját is visszakaphatom az emlékeimnek, már az is több a semminél. Nem bírtam uralkodni a kíváncsiságomon, és a kocsiban kinyitottam a kamerát, mire Jasper megfogta a kezem.
- Édesem, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – kérdezte gyengéden. – Lehet, hogy nem fog tetszeni, amit hallasz. Nem ismerjük a múltad körülményeit, ráadásul évtizedekig hiába kutattunk utánad, nem lettünk okosabbak. Lehet, hogy szörnyűséget találsz. A múlt már nem számít, a jelen a fontos, és a jövő.
- Tudnom kell, hogy mi történt velem – néztem rá kérlelőn. Mire azonnal elengedte a kezem.
- Ahogy akarod, kicsim – nyomott egy apró puszit az ajkaimra, én pedig elindítottam a felvételt.
Azonnal James arca jelent meg a kamerában, majd egy pillanattal később Bellára emelte a készüléket, végül pedig letette egy polcra, és precízen beállította, hogy mindketten látszódjanak a kamerában. Szegény barátnőm arcát még soha nem láttam ilyen rémültnek. Még szerencse, hogy időben ideértünk.
„− Szeretném az orruk alá dörgölni: a megoldás egész idő alatt ott volt szemük előtt. Féltem is, hogy Edward rájön, és elrontja a szórakozásomat! Egyszer már megtörtént, sok-sok évvel ezelőtt. Akkor történt meg először és utoljára, hogy a zsákmányom megszökött előlem. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg vámpír, aki ostoba módon annyira odavolt egy lányért, hogy azt a megoldást választotta, amihez a te Edwardodnak nem volt elég bátorsága. Amikor ez az öreg vámpír, aki abban az elmegyógyintézetben dolgozott, ahová a lányt bezárták, rájött, hogy a kis védencére fáj a fogam, kicsempészte őt az intézetből. Soha, de soha nem fogom megérteni, egyes vámpírok miért vannak annyira oda értetek, emberekért. Amint kiszabadította a lányt, gondoskodott róla, hogy biztonságban legyen tőlem. Szegény kis teremtés, úgy tűnt, még csak nem is érzi a fájdalmat. Olyan sokáig volt bezárva a cellájába, abba a sötét Íjaikba! Száz évvel korábban még máglyán égették volna meg a látomásai miatt. A kilencszázhúszas években csak elmegyógyintézetbe csukták, és elektrosokk-kezelést kapott. Amikor újra kinyitotta a szemét, újra fiatalon, ereje teljében, úgy érezte, mintha akkor látta volna meg a napvilágot. Az öreg vámpír erős, új vámpírlánykát teremtett belőle, és ezek után nekem nem volt rá okom, hogy akár egy ujjal is hozzáérjek. − mondta James csalódottan, majd felsóhajtott. − Bosszúból megöltem legalább az öreget.
− Alice − lehelte Bella döbbenten.
− Igen, a kis barátnőd. Mondhatom, nagyon meglepődtem, amikor megláttam azon a tisztáson. Úgyhogy reméljük, a banda némi vigaszt merít ebből. Én, megkaplak téged, nekik meg ott van ő. Az egyetlen áldozatom, aki megmenekült tőlem. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen igen megtisztelő rájuk nézve... Annak a kis szerencsétlennek tényleg fantasztikus illata volt. Még most is sajnálom, hogy nem kóstolhattam bele... Még a tiédnél is jobb. Sajnálom... nem akartalak megbántani. Neked is igen finom illatod van. Olyan virágillatszerű valahogy..”.
Sokkolva csuktam össze a készüléket, és az emlékek hirtelen rohamoztak meg.
A múltban…
Gyermekkorom színhelye. A szép kertes ház, édesanyám, édesapám, és a húgom. Igen, volt egy testvérem is. A világ, amiben most éltem hirtelen szertefoszlott, és én újra ott álltam a régi testemben. Mintha most a múltat érzékelném úgy, mint a jövőt. Egy ijedt fiatal lány, aki előtt képek jelennek meg, olyanok, amik még meg sem történtek. A tekintetem a semmibe révedt, és láttam édesapámat összeesni és meghalni.
- Apám – kiáltottam, mire mindenki morcosan nézett rám.
- Egy hölgy, nem visítozik, Alice – szólt rám anyám erélyesen. – Végy példát a testvéredről.
- Bocsánat, de apával valami baj van – folytattam megkezdett mondanivalómat idegesen.
- Ne beszélj már zöldeket, kislányom. Már megint butaságokon töröd a fejed. Attól, hogy egyszer-kétszer már véletlenül jól tippeltél rá, hogy mi fog történni, még nem lettél valami különleges erővel bíró lény – dorgált anyám tovább. Miért nem figyel rám senki apán kívül? Ő hisz nekem. Azt mondja, hogy különleges vagyok, és szép. Miért csak ő látja az igazi énemet?
- Baja fog esni apának – erősködtem. Nem hiszem el, hogy még most sem hajlandóak rám hallgatni.
- Menj és öltözz át a délutáni teához, már elég idős vagy, hogy bemutassalak a társaságnak – parancsolt rám anyám dühösen.
- Ahogy kívánja – szusszantottam dühösen, majd felvonultam a szobámba.
Még három óra volt a teaidőig, így nem siettem semmivel. Úgy egy órával később pedig, hirtelen anyám rontott be hozzám kopogás nélkül. Nagyon fel volt dúlva, és fogalmam sem volt róla, hogy mi okból.
- Csomagolj össze, elutazol – mondta érzelemmentesen.
- Hova? – kérdeztem döbbenten.
- Egy olyan helyre, ahol rendbe hoznak téged, már ha ez egyáltalán lehetséges – válaszolta anya és egy bőröndöt hajított az ágyamra.
- Anyám, mi történt? – kérdeztem ijedten. Ok nélkül nem küldene el a háztól.
- Az apád meghalt. Most értesítettek – sírta el magát. Engem pedig azonnal rázni kellett a zokogás. Mondtam, hogy baj fog történni, mondtam, hogy keressük meg, de soha senki nem hallgat rám. – Nemsokára minden rendbe jön. Téged elvisz a doktor, meggyógyít, mi pedig itt fogunk rád várni a húgoddal – simogatta meg az arcomat.
- Én nem vagyok beteg – csattantam fel. – Nem akarok elmenni.
- Nem kérdés volt, és igenis beteg vagy. Nem normális, amit művelsz állandóan – kiabált már anyám is.
Majd a bőröndbe hajigált némi ruhát. Azután kiviharzott a szobámból, és bezárta az ajtómat. Megpróbáltam kitörni, és elszaladni, de sehogy sem sikerült kijutnom. Néhány órával később pedig megérkezett két fehér köpenyes alak, akik minden igyekezetem ellenére elkaptak, és rám adtak valami szörnyű ruhát, majd a kezeimre egyfajta béklyót helyeztek, és maguk után húztak. A bőröndöm teljesen feldúlták, és átvizsgálták. Kivették belőle minden kedves, személyes tárgyamat. A tükröm, a hajkefém, a brossom. Minden, amit apám ajándékozott nekem az ágyamon landolt. Úgy kezeltek, mint valami állatot. Nem, még annál is rosszabban. Az anyám el sem köszönt tőlem, a húgom pedig csak értetlenül állt a házunk bejáratánál, és nem értett semmit, csak zokogott. Nem tudta, hogy kik ezek az emberek, és hogy miért hurcolnak el engem otthonról.
A jelenben…
- Alice, édesem, gyere vissza – hallottam Jasper hangját. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és szembe találtam magam férjem aggódó tekintetével. – Ne csinálj ilyet még egyszer, alig tudtalak visszahozni – mondta aggódva. – Megérkeztünk a kórházhoz. Bellát már ellátták, és stabil az állapota – fűzte még hozzá. – Talán jobb lenne, hogyha visszavinnélek most a szállodába egy kicsit, és ott rendbe teheted az érzéseidet és a gondolataidat.
- Rendben – bólintottam rá, mire Jasper azonnal beindította a kocsit.
Nem szerettem ellent mondani a férjemnek, mert érzelmi szinten maximálisan mindig igaza volt, de nem tudtam megállni, hogy ne térjek vissza a feltörő emlékeim forgatagába.
A múltban…
A két férfi vonattal vitt engem egy hatalmas fehér házhoz. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok pontosan. Csak azt, hogy rettenetesen féltem. Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy mit akarnak tenni velem. Olvastam hozzám hasonló nőkről, akiket csak elégedtek, mint boszorkányokat, de szerencsére manapság ez a módszer már nem alkalmazható. Akkor viszont vajon mi várhat rám? Amint beértünk egy goromba nő ragadott meg a karomnál fogva, és egy hatalmas szobába vezetett. Ha nem volt ott legalább húsz ágy, akkor egy sem. Mindegyik foglalt volt, egyet kivéve. A nő rábökött az ágyra, majd kegyetlenül megszólalt.
- Itt aludhatsz. A családodtól kapott leveleket havonta osztjuk ki. Ha nem időben jelensz meg az étkezéseken, akkor éhezel – mondta, majd távozott. Én pedig sírva borultam az ágyra. Hogyan történhetett ez meg? Egy nap alatt minden elromlott, és az életem egy rémálommá vált.
A következő napok, hónapok, vagy akár évek teljesen összefolytak. A családom nem jelentkezett soha. A húgom írt egy-két levelet, de mindig hozzátette a végén, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó, mert anyánk folyamatosan figyeli. Azt akarja, hogy még az emlékemet is verje ki a fejéből húgom.
A legélesebb emlék az első „kezelésem” időpontja volt, már, hogyha azt a kínzást nevezhetjük egyáltalán orvosi kezelésnek. Egy jéghideg ágyra kötöztek, a számat kipeckelték, és a testem teletették csupa jéghideg valamivel. Megalázottnak éreztem magam, mert attól függetlenül, hogy igen sok kilátszódott a testemből a hálóing alól soha nem érdekelte őket, hogy férfi, vagy női ápoló kötözött-e le, és rakta-e rám azokat az izéket. Néhányan még vigyorogva, kéjesen végig is simítottak tehetetlen combjaimon, és nekem nem állt módomban védekezni, így csak csendben folytak a könnyeim. Aztán jött egy kegyetlen arckifejezésű, és rideg orvos, aki megnyomta a gombot, és a testem minden egyes porcikáját átjárta a fájdalom. Sikítani akartam, de még ennek a lehetőségét elvették tőlem. Nem tudom, hogy meddig tartottak ezek az úgynevezett gyógyítási folyamatok, de abban biztos vagyok, hogy értelmük nem volt, azon túl, hogy iszonyatos fájdalmat okoztak. Egy-egy kezelés után az ápoló felkapott, mivel nem tudtam felkelni, elvitt az ágyamig, majd egy laza mozdulattal ráhajított. Azután jött az ápolónő, és a számba tuszkolt öt-hat tablettát, amiről azt sem tudtam, hogy micsoda, de minden tiltakozásom ellenére lenyomta a torkomon. Az éjszakákat általában sírással töltöttem. Próbáltam azt hazudni az orvosaimnak naphosszat, hogy már nem látok semmi különöset, de mindig akkor tört rám egy látomás, amikor végre már hittek volna nekem, úgyhogy, amiért láthatóan hazudtam csak még rosszabbodott a helyzetem, mert ilyenkor a kezelés mellé, járt némi botozás is. Saját bevallásuk szerint azért, hogy tiszteletet tanuljak. Én viszont úgy gondoltam, hogy szimplán csak élvezték.
Nem tudom, hogy meddig ment ez így, de egyszer csak minden megváltozott. Egyik kezelésem alkalmával nem a megszokott goromba doktor jelent meg, hanem egy kedves arcú, lágy hangú, idősebb férfi. A szemei arany színben pompáztak. Én pedig azonnal megnyugodtam a jelenlététől. Úgy éreztem, hogy ő sosem lenne képes bántani.
- Marie Alice Brandon? – kérdezte tőlem kedvesen.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Így hívják, kisasszony? – nézett rám kérdőn. A nevem? Volt nevem, de már nagyon régen mindenki csak kétszázhúsznak hív.
- Kétszázhúsz vagyok, uram – motyogtam magam elé. Még csak az hiányzik, hogy ezért is megkapjam a magamét.
- Igen, látom a számát, de én a nevére lennék kíváncsi – mosolygott rám kedvesen.
- Alice vagyok – sütöttem le a szemeimet.
- Örvendek, Alice. Én pedig az új orvosa, Dr. Kohen, de szólítson csak Davidnek – mosolygott rám őszintén. Mire én is halványan elmosolyodtam. Nem is emlékszem, hogy mikor éreztették velem utoljára, hogy én is ember vagyok. – Magunk között legyen mondva, szerintem túl sokat kapja ezt a kezelést, és a gyógyszeradagja is jóval több a normálisnál – olvasgatta komoly arccal a kórlapomat. – Mi a panasza? – kérdezte újra felém fordulva.
- Látom a jövőt – suttogtam halkan, de meghallotta.
- Ezek szerint különleges – mondta áhítattal.
- Itt inkább őrültnek, félkegyelműnek, és ehhez hasonlóan kedves jelzőkkel szoktak jellemezni – szusszantottam fel.
- El tudom képzelni, de mától változások lesznek – mondta határozottan, és eloldozta a kezeimet, majd a lábaimat is. – Jöjjön, Alice. Inkább sétálunk egyet a kertben, és beszélgetünk – ajánlotta fel a segítségét, én pedig örömmel pattantam fel az ágyról. Ez volt az első alkalom, hogy a saját lábamon hagytam el ezt a szobát. – Tudom, hogy kegyetlen szörnynek tarthatja az itt dolgozókat, és a módszereket, de a valódi problémásoknál beválnak ezek a módszerek. A gorombaság, és a sokkhatás beindítja jó esetben az agytekervényeket, és ezáltal, valóban segítünk azokon, akiknek szükségük van rá, de Ön nem éppen úgy néz ki, mint aki valóban őrült – magyarázta Dr. Kohen. – A mai világban még félnek a másságtól, de talán egy napon, majd ez is megváltozik – révedt a távolba reménykedve.
- Nézze, én csak azt tudom, hogy ahogy velem bánnak az embertelen – motyogtam magam elé. - Tudja, hogy mióta vagyok itt egyáltalán? Még egy naptáram sem lehet. Nem tudom, hogy milyen nap van, az évszakokat is csak azért, mert az időjárás változik legalább. Innen sejtem, hogy nagyjából egy év telhetett el, amióta itt vagyok.
- Remek következtetés. Egy éve, és három napja van itt a kórlapja szerint – bólintott rá az orvos. És úgy látom, hogy ez idő alatt harmincszor kapott kezelést, ami sokkal több, mint a megengedett. Magával különös kegyetlenséggel bántak. Ez nyilván a képességének tudható be – nézett rám együtt érzőn.
- Nem tehetek róla, hogy látom néha, hogy mi fog történni. Nem én kértem ezt, egyszerűen csak ilyen vagyok. Ezért megérdemlem, hogy állandóan kínozzanak? – fakadtam sírva.
- Nos, azt hiszem, hogy most hogy beszélgettünk, itt az ideje, hogy ezeket a kezeléseket kihúzzuk a kórlapjáról, és azt hiszem, hogy a gyógyszerezést is visszavonhatom. Egyértelműen bebizonyította, hogy maga nem való ide.
- Köszönöm – néztem rá hálásan. – Akkor talán haza is mehetek? – néztem rá reménykedve.
- Sajnálom, de azt nem lehet Alice. Szomorú ezt kimondani, de magának már nincs hova hazamennie. Az édesanyja külön kérte, hogy ne kerüljön vissza hozzá – hajtotta le a fejét az orvos.
- Értem – szomorodtam el én is. Bár ki tudja, talán jobb is, hogyha nem bolygatom fel a családom életét újra. Anya és a húgom biztosan boldogabbak nélkülem, és mostantól legalább már kínozni sem fognak, legalábbis, amíg Dr. Kohen itt van.
Nagyon hiányzott már, hogy valaki beszélgessen velem, vagy egyáltalán csak úgy kezeljen, mint egy embert. Biztosan hamarosan felébredek, és minden szenvedés kezdődik előlről.
A jelenben…
- Alice, kicsim, kérlek, gyere vissza – rázogatott szerelmem. – Nem tetszik nekem, hogy így beleéled magad a múltba – nézett rám aggódó szemekkel, amikor a szemébe néztem.
- Látom, Jasper. Újraélem a múltam egy kis darabját. Tudnom kell, hogy mi történt velem, és talán ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsek mindent – magyarázkodtam.
- Én megértelek szerelmem, de nem akarom, hogy bajod essen. Nagyon sápadt vagy, még magadhoz képest is.
- Csak még egy kis időt adj, kérlek – néztem rá kérlelőn.
- Mi van, ha nem tudlak visszahozni? – aggódott szerelmem. – Nem akarom, hogy ott ragadj a múltadban.
- Nem fogok – simítottam végig az arcán.
- Legyen – sóhajtott fel Jasper. – Kapsz még fél órát, de utána magadhoz térítelek – mondta komolyan.
- Rendben – bólintottam rá azonnal.
- Akkor gyere, kényelembe helyezlek, legalább – kapott a karjaiba, majd az ágyhoz vitt és gyengéden lefektetett. – Fél óra – lehelt még csókot az ajkaimra, majd magához húzott. Én pedig visszatértem a múltba.
A múltban…
A képek csak úgy pörögtek a szemem előtt, de mindben ott szerepelt az arany szempár, ami nyugalommal töltött el. Majd hirtelen feltűnt egy félelmetes vörös szempár is. James volt az. Most már emlékeztem. Eljött értem, de David nem akarta, hogy meggyilkoljon, ezért a védelme alá vett és kimenekített az intézetből. Remélte, hogy el tud bújtatni, de miután James ránk talált jobbnak látta, hogyha megharap, és a lányává tesz. Mindig is úgy tekintett rám, mint a mindig is vágyott gyermekére. David harapása nyomán a testem lángolni kezdett, de még láttam foszlányokat. David védekezően állt előttem, majd elrepült egészen a másik falig.
- Megharaptad? – nézett rám James döbbenten. – Így már nem lenne vele jó játszani – mondta dühösen. – Kénytelen leszek már szórakozást találni – rántotta meg a vállát James, majd rávetette magát Dr. Kohenre. Még egyszer keservesen felkiáltottam, majd a világ elsötétült, és engem is magába szippantott.
A jelenben…
Sikoltva ültem fel az ágyban, Jasper pedig azonnal szorosan magához ölelt, én pedig hozzápréseltem magam, amennyire csak tudtam, és élveztem édes illatát, ami mindig megnyugtatott.
- Emlékszem – motyogtam a mellkasába.
- Tudom, kicsim, érzem – szorított magához még jobban. – Sajnálom, ami történt – kezdett el ringatni gyengéden. Én pedig szép lassan megnyugodtam.
Tudtam, hogy a múltam tartogatott sötét pillanatokat, de hogy ennyit, arra még csak gondolni sem gondoltam. Kidobtak otthonról, kínoztak, árammal sokkoltak, vertek, gyógyszereztek, aztán megtámadtak, megharaptak, elvesztettem az emlékeimet, utána pedig egyedül ébredtem a harc színhelyén, ahol a megmentőm lelte a halálát. Egy önzetlen és jóságos vámpír halt meg miattam, mint amilyen Carlisle.
- Jasper, megtehetnénk valamit? – kérdeztem felnézve rá.
- Bármit, Édesem – szorított még jobban magához. Lassan már összeroppantott a szeretetével.
- Volt egy húgom, aki szeretett. Jó lenne megtudni, hogy milyen élete volt, és talán vannak még leszármazottai a családomnak – suttogtam a mellkasába.
- Már tudod a teljes neved? – kérdezte kedvesen.
- Marie Alice Brandon – vágtam rá. – Vagyis most már Marie Alice Brandon Cullen.
- Akkor meg fogjuk találni – simított végig a hátamon.
- Majd, hogyha Bella már felépült, és minden megint jó lesz – tettem még hozzá. – Most szüksége van rám.
- Tudom, Alice. Bemenjünk hozzá? Ha felébredt, akkor biztosan téged fog keresni Edward után először – mondta és a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Örülök, hogy végre találtál egy igaz barátnőt – tette még hozzá.
- Én is nagyon boldog vagyok – bólintottam rá. – Remélem, hogy az a látomásom valóra válik, amiben láttam, hogy Bella közülünk való.
- Egyszer eljön az ideje, de nem ma – mondta Jasper nyugodtan. – Edward rá fog jönni, hogy nem tud élni nélküle.
- Azt hiszem, hogy igazad van. Megpróbálok türelmes lenni – sóhajtottam fel. Végül is a sors megtalál mindenkit, nem kell sietetni a dolgokat.
- Helyes, akkor most lazítsunk egy kicsit – vigyorgott rám Jazz.
- Mire gondolsz? – kerekedtek el a szemeim.
- Bizonyíték kéne Bella balesetéről, hogy alátámasszuk a kórlapon szereplő dolgokat. Ügyelnünk kell a látszatra – mondta Jasper komolyan. – Edward arra kért, hogyha képes vagy most rá, akkor te legyél az, aki elintézi. Nálad jobban senki nem készít bizonyítékokat bármiről, de hogyha most inkább pihennél még, akkor majd én elintézem – ajánlotta fel kedvesen Jasper.
- Nem, már mehetünk is – mosolyogtam rá, majd lassan kibontakoztam a védelmező karok közül. - Soha nem tudta még úgy senki átrendezni a helyet, mint én.
- Ez már csak így igaz – bólintott rám kedvesem.
Néhány perccel később pedig már hatalmas élvezettel gyártottam a bizonyítékokat, hogy miként sérült meg Bella. A családomnak szüksége volt rám. Mh… családom, milyen gyönyörű szó. Ők tényleg az én családom, hiszen elfogadnak engem olyannak, amilyen vagyok, és így szeretnek. Ennél többet lehetetlen kívánni is.
Esme szerint minden okkal történik, és most már én is egyetértek vele. Azért kellett szenvednem, és átváltoznom, hogy megtaláljam a helyet, ahová tartozom. Hogy Jasperé legyek testestől, lelkestől. Ezért érdemes élni. Gondoltam boldogan, és miután végeztünk a „baleset” helyszínének letisztázásával Jasperrel eltűntünk a szobánkban, mintha mi sem történt volna.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek – húzott magához Jazz ma már sokadszor.
- Sosem tudnék erről megfeledkezni – vágtam rá azonnal. – Szeretlek.
- Én is, mindennél jobban – mondta Jasper komolyan. Majd szenvedélyes csókban forrtunk össze, de most nem mentünk ennél tovább. Csak csókoltuk egymás édes ajkait, még Jasper meg nem szólalt – Akarsz beszélni róla?
- Nem, a múltam már nem fontos – legyintettem. – Csak az számít, hogy itt vagytok nekem, és szerettek. A jelenem és a jövőm te vagy – mondtam komolyan.
Mire a jutalmam egy újabb szenvedélyes csók volt. Férjem finoman a karjaiba vett, és miután eldőlt velünk az ágyon hevesen kényeztetni kezdte a nyakamat, de a telefon megzavart minket.
- Igen? – kérdeztem csilingelően.
- Hogy vagy? –kérdezte Edward idegesen.
- Én rendben vagyok – sóhajtottam. – Bella és te? Ti hogy vagytok?
- Most ébredt fel, ha gondolod, gyere és látogasd meg – ajánlotta Edward. – Még gyenge, de nagyon aggódik érted.
- Rendben, azonnal ott leszek – tettem le a kagylót.
Jasper egy szó nélkül felkelt és magához vette a kulcsokat. Néhány perccel később pedig már a kórház felé száguldottunk. Vámpír létemben még soha nem mondtam ilyet, de most egyértelműen kijelenthettem, hogy hosszú volt ez a nap. Egy nap, milyen kevés idő egy vámpírnak, de mégis mennyi minden történt. Egyrészt elkeserített, hogy ilyen kegyetlen körülmények között kellett élnem. Másrészt viszont boldoggá tett a tudat, hogy találkoztam Dr. Kohennel, akinek örökké hálás leszek, azért, amit értem tett, és hálás vagyok Bellának is, mert hogyha nem gondol rám, még félholtan is, akkor az emlékeim, és a múltam örökké a balett terem romjai között maradtak volna. Így viszont visszakaphattam egy kis részt magamból. Hosszú várakozás után, végre megtaláltam, ami elveszett.
Másik díj :D
Szabályok:
1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled
2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).
3. Értesíted őket az ajándékról =)
4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.
5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)
1, http://cullenlove-alice23.blogspot.com/ Köszönöm szépen, Alice23 :D
http://solyablogja.blogspot.com/ Köszönöm szépen, Solya :D
http://cullenslife-abigel.blogspot.com/ Köszönöm szépen Abigél :D
2,
http://robstenfanfiction.blogspot.com/
http://vampirestorybyklau.blogspot.com/
http://lilifanfiction.blogspot.com/
http://twilightszerelem.blogspot.com/
Na, még nagyon sok mindenkit idelinkelhetnék, de nem akarom még egyszer belinkelni azokat, akik már úgyis megkapták a díjakat :D
3, Okés :D
4.,Azért szeretek írni, mert az olvasóimat kikapcsolja, és mindenkit kiszakít egy kicsit a szürke hétköznapokból. A fantázia szárnyalása és az álmodozás csodálatos dolog, amit nem szabad feladni. Ráadásul én magam is nagyon élvezem az alkotási folyamatot. Néhány órára teljesen elfeledkezem a gondokról és a külvilágtól, és csak élvezem a saját kis világomat, ami fantasztikus érzés :D
5., Bemutatkozás:
Nem is tudom, hogy ide mit kéne írnom. Igazság szerint már sokan ismertek, de aki mégsem, annak itt van néhány infó. Kedves, vidám életszemléletű lány vagyok, átlagos testalkattal, párkapcsolatban. Főiskolát végeztem, de már dolgozom. Szeretem az állatokat. Imádok írni, olvasni, sütni, főzni. Négy éven belül pedig tervezem az első kis "trónörököst, vagy hercegnőt :D". Aki többet szeretne tudni, az bátran kérdezhet. :D
2010. március 21., vasárnap
Díj
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat.
Blogok, amelyeknek a díjat adnám:
http://everblogja.blogspot.com/
http://solyablogja.blogspot.com/
http://eternity-cullenfamily-rella.blogspot.com/
http://bo-szi-lvi.blogspot.com/
http://doo88twilightfic.blogspot.com/
http://rengitwilight.blogspot.com/
Teszt:
Név: Móni, Drusilla, Drus, Dru
Lakhely: Magyarország, Dabas
Születési hely: Budapest
Magasság: 169 cm
Névnap: május 4.
Foglalkozás: adminisztrátor
Testvérek: Egy nővér és egy hugi
Anyanyelv: magyar
Beszélt nyelvek: magyar, német, angol
Gyűjtemény: filmes ereklyék, amennyit csak össze tudok szedni :D
Cipőméret: 38
Iskola: Általános – Általános Iskola (nem volt extra elnevezés); Móricz Zsigmond Műszaki Középiskola Szakiskola és Radnai Béla Közgazdasági Tagozata; Általános Vállalkozási Főiskola
Kedvencek: természetesen Twilight, és FTT minden mennyiségben; forró csoki (keserű csokiból); indiai konyha
Hobbi: rajzolás, írás, olvasás, mozizás, ha tehetem
Zsebpénz: Már fizum van, úgyhogy ilyet már nem kapok.
Kívánság: Nagyon szeretnék egyszer delfinekkel úszni
Álom: Johnny Deppel találkozni, és beszélgetni vele a filmjeiről, de mivel ez szinte lehetetlen, a mostani álmom, hogy majd kiadassam a saját könyvemet
Szerencseszám: 11
Szeretnék találkozni: Johnny Depp
Háziállatok: Három kutyus
Köszönöm szépen a díjat FREEB, NIKCIMACI, STIGU, VICKY11, KATICA, RELLA ÉS LADY :D 2010. március 21.
2010. március 20., szombat
Tartozni valakihez - 41. fejezet
41. fejezet
(Jasper szemszöge)
- Mi a terved? – kérdezte Emmett kíváncsian.
- Hát Alice-nek tényleg nem fog tetszeni, de nem rossz ötlet. Végül is te ismered – mondta Edward elgondolkodva. Persze, ő már kiolvasta a tervet a fejemből.
- Maria mindig is nagyszerű stratéga volt, de az érzelmekhez egyáltalán nem ért, úgyhogy nagyon egyszerű, de valószínűleg hatásos tervet eszeltem ki, hogy megszabaduljunk tőle. Ahhoz, hogy móresre tanítsuk, mindenek előtt el kell kapnunk. Ehhez pedig az kell, hogy legyen oka megállni. Tehát úgy kell tennem, mintha én is akarnám őt. Azután pedig a többi már gyerekjáték. Úgy teszek, mintha vele mennék, ti pedig követnek bennünket, és alaposan ráijesztünk Mariára. Ez a nő semmitől sem fél, csak a haláltól, úgyhogy egy máglyától inába fog szállni a bátorsága. Persze, csak hogyha azt hiszi, hogy tényleg el is égetjük. Így nem kell megölnünk senkit, de úgy fog félni, hogy soha többé nem jön a családunk közelébe.
- Nem, Jasper, ez egy, nagyon rossz ötlet – csattant fel Alice azonnal.
- Biztos, kicsim? – néztem rá kérdőn. – Próbálj meg a jövőbe tekinteni, és meg fogod látni, hogy ez a lehető legjobb megoldás.
- Most nem a látomásaimról van szó, hanem arról, hogy ez veszélyes. Bajod fog esni. Ez a nő őrült, már többször is bebizonyította, ráadásul egyedül akarsz vele lenni. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy életveszélynek tedd ki magad – kiabált Alice. Igen, sejtettem, hogy ez nem lesz sétagalopp.
- Alice, figyelj rám – fogtam meg a kezét. – Nem leszek egyedül vele sokáig, és akkor egyébként is azt fogja hinni, hogy örökké vele akarok maradni, úgyhogy esze ágában sem lesz bántani – magyaráztam a helyzetet.
- Nem? Mert amikor még vele voltál, akkor puszta vámpíri szeretetből ejtett rajtad annyi sebet? – kérdezte feleségem feldúltan.
- Alice, hidd el, hogy nem lesz semmi baj – sóhajtottam fel bosszúsan. Utáltam, amikor igaza van, de nem akartam, hogy aggódjon. Egy-két plusz harapás ide vagy oda, már teljesen mindegy.
- Majd hiszem, ha látom – motyogta szerelmem bosszúsan maga elé.
- Tehát beleegyezel? – emeltem fel a fejét.
- Van más választásom? – kérdezte idegesen. – Már eldöntötted, de figyelni foglak, minden pillanatban – fűzte még hozzá.
- Nem is vártam mást tőled, édesem – öleltem magamhoz, és lágyan megcsókoltam.
- Én sem tartom ezt túl jó ötletnek – tette hozzá Esme halkan. – De ha biztosak vagytok benne, hogy nem lesz baj, akkor legyen.
- Dolgozzuk ki a pontos tervet – szusszantott Rosalie. – Oh, mi van, ha máglya véletlenül mégis kigyullad? – kérdezte kíváncsian.
- Nem gyullad ki – mondtam bosszúsan. – Ez a család nem gyilkosokból áll, úgyhogy meg se forduljon a fejetekben, hogy megöljük őt. Nem szeretem, de akkor is ő tett engem vámpírrá. Ha nem teszi ezt, akkor már vénember, vagy halott lennék, és soha nem találkoztam volna a feleségemmel. Talán sosem lettem volna boldog. Nem fogunk gyilkolni. Világos? – kérdeztem kissé ingerülten.
- Jól van na – morgott Rosalie. – Csak egy ötlet volt – rántotta meg a vállát. - Jobban szeretem a végleges megoldásokat. Így biztosan nem zaklatna minket többet, de hogyha ezt akarjátok, akkor nem fog véletlenül meggyulladni a máglya.
- Na, most, hogy ezt megbeszéltük, szerintem hívjuk fel Carlisle-t – ajánlotta Edward. – Ő is segíthet nekünk a kidolgozásban.
- Rendben – bólintottunk rá, mire fivérünk azonnal eltűnt a konyhában.
- Ki kapja el Mariát, és ki készít máglyát? – kérdezte szerelmem.
- Szerintem Edward, Emmett, Carlisle és én elkapjuk őt, ti pedig addig előkészítitek a terepet.
- Legyen, de ha egy hajad szála is meggörbül, akkor nagyon csúnya véget fog érni az a nő – mondta szerelmem ingerülten.
- Esküszöm, hogy nem lesz semmi baj – szorítottam magamhoz. – Szükség lesz a segítségedre – fűztem még hozzá. – Maria csak akkor fogja elhinni, hogy tényleg vele akarok menni, hogyha elég hangosan és dühösen kidobsz engem. El kell hinnie, hogy te küldtél el. Így majd azt hiszi, hogy védtelen és sebezhető vagyok újra, és azonnal megkeres – magyaráztam.
- Legyen, bár nem szívesen teszem – sóhajtott fel.
- Carlisle egy órán belül itthon lesz. Nagy a felfordulás a kórházban, mert három vérszállító autó is eltűnt. Sajnos a sofőrökkel együtt – mondta idegesen.
- Három? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen, elég vér lehet csaknem egy évre. Ráadásul elég hosszú ideig tudna minket terrorizálni ekkora mennyiséggel – bólintott rá Edward.
- Döbbenetes ez a csaj – csóválta meg a fejét. – Én bírom a vagány spinéket, de ez már nekem is túl sok. A brutalitásnak azért legyenek határai.
- Az már nem semmi, hogyha már Emmettnek is sok valami – kerekedtek el Rose szemei.
- Van miért kiakadni – állapította meg szerelmem.
Éreztem rajta, hogy még mindig nem sikerült megnyugtatnom, de valahogy meg kell oldani a helyzetet és mivel én ismerem Mariát a legjobban, így tudom, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy véget vessünk ennek a rémálomnak, ami a tökéletes boldogságunk útjába akar állni.
Miután minden részletet megtárgyaltunk, leültünk a nappaliban, és vártuk, hogy Carlisle is hazaérkezzen. Nem is váratott magára sokáig, mert ahogy ígérte, egy óra múlva valóban belépett az ajtón.
- Jól vagytok? – kérdezte aggódva. Valószínűleg Edward mindent elmondott neki.
- Igen, jól – válaszoltuk halkan.
- Hallottam, hogy mi a terved – fordult felém. – Bízom benned, hiszen te vagy a legjobb stratéga, akit csak ismerek, de gondold át, hogy mit vállalsz. Ha úgy teszel, mintha vissza akarnál menni Mariához, akkor nyilvánvalóan bizonyítanod is kell majd neki. Márpedig a hozzátartozásodnak a bizonyítására két módszert is eszközölhet – kezdett bele Carlisle komolyan.
- Tudom, de nem lesz semmi baj – mondtam határozottan.
- Miféle módszerek – nézett rám Alice szúrósan.
- Valószínűleg csókolóznom kell majd vele, és esetleg bizonyítékul, hogy újra átállok az embervérre, meg kell innom egy tasak donorvért – magyaráztam szerelmemnek.
- Hogy mi? Te meg akarod őt csókolni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Nem akarom, de lehet, hogy szükséges lesz, ha nem muszáj, akkor természetesen eszem ágában sincs ilyet tenni – emeltem fel a kezeimet védekezően.
- Aha, ha szükséges – horkantott fel kedvesem. Még sosem láttam ilyennek.
- Alice, nyugodj meg, kérlek. Tudod, hogy csak téged szeretlek és senki mást – húztam magamhoz.
- Tudom, de ezt akkor is nehéz eltűrni, sőt még belegondolni is szörnyű – hajtotta le a fejét.
- Csak akkor fogom megtenni, hogyha feltétlenül szükséges – mondtam őszintén.
- Hát jó, de ha megtörténik, akkor nem érdekel, hogy vámpír vagy és nincs rá szükséged, de egy egész tubus fogkrémmel teszed rendbe a szádat, mielőtt újra megcsókolhatsz – nézett fel rám morcosan.
- Ahogy akarod – mosolyodtam el. – De korántsem biztos, hogy meg kell majd történnie – mondtam biztatóan.
- Ha nem muszáj, akkor ne is történjen ilyesmi – bólintott rám. – Akkor kezdjük? – sóhajtott fel.
- Tőlünk mehet – bólintottak rá a többiek.
- Akkor gyere, te szívtipró, kirúglak úgy, hogy a lábad nem éri a földet – nézett rám komolyan.
- Jaj, nekem – forgattam meg a szemeimet. – Bár tény, hogy Alice remek színésznő, hogyha arra van szükség.
Mindenki felment a szobájába, és így mi kettesben maradtunk Alice-szel a nappaliban. Szerelmem ingerülten felállt a kanapéról, és elém lépett, majd egy akkor pofont sózott le nekem, hogy csak néztem.
- Bocsi, de hatásosnak kell lennünk – suttogta aztán. Mire rá kacsintottam, hogy tudja semmi baj.
Észrevétlenül körbepislantottam, és kiszúrtam Mariát egy fa tövében nem messze tőlünk. Ahhoz elég messze volt, hogy a normál beszédet ne hallja, amit a családunkkal folytatta, ahhoz viszont tökéletes helyen állt, hogy szem és fültanúja legyen a szakítási jelenetnek.
- Ezt meg mi a fenéért kaptam? – kérdeztem ingerülten és megsimogattam a pofon helyét.
- Szerinted mégis miért kaptad? Vissza akarsz menni, ahhoz a szajhához, hogy újra tombolhass, csak azért, mert én nemet mondtam neked az embervérre. Szerettél te engem egyáltalán valaha, vagy csak jó voltam egy kis szórakozásra? Ki akartad próbálni, hogy milyen így élni, és amikor rájössz, hogy nem is olyan könnyű, azonnal megfutamodsz?
- Nem megfutamodom, csak rádöbbentem, hogy attól, hogy megpróbáljuk embernek álcázni magunkat, még nem válunk azzá. Teljesen felesleges ez a színjáték, mi vámpírok vagyunk. Gyere velem és megmutatom, hogy milyen az igazi világunk. Jól szórakoznánk – ajánlottam nyugodtan.
- Én sosem leszek gyilkos, Jasper! – kelt ki magából még jobban szerelmem. – Hogyha egy szörnyeteg akarsz lenni, akkor takarodj a házból. Én nem ehhez a férfihoz mentem hozzá – mondta szinte zokogva.
- A feleségem vagy – csattantam fel. – Azt fogod tenni, amit mondok, úgyhogy csomagolj és már itt sem vagyunk.
- Nem leszek egy lelketlen gyilkos asszonya – mondta Alice dühösen, majd lehúzta a jegygyűrűjét és elhajította, persze a kanapéra, nehogy bármi baja essen.
- Szóval így állunk? – kérdeztem dühösen.
- A jelek szerint, igen – válaszolta szerelmem kimérten. – Hogyha észhez tértél, akkor majd visszajöhetsz, de addig ne is lássalak – mondta ingerülten. Majd az ajtó felé mutatott a kezével, hogy távozzak.
- Ez esetben ég veled, Alice – bólintottam rá, majd kisétáltam az ajtón.
Tudtam, hogy Maria folyamatosan figyel engem, de szándékosan nem felé indultam el, hanem a másik irányba. Hadd higgye csak, hogy annyira feldúlt ez az egész, hogy semmire nem tudok koncentrálni. Miután beértem az erdőbe azonnal futásnak eredtem. Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy követ, de szándékosan nem lassítottam. Úgy fél perccel később pedig megragadta a karomat, és megállított.
- Jasper, ne törődj azzal a perszónával. Nem tud értékelni téged. Inkább gyere velem haza. Mindent megadok neked, amit csak szeretnél – búgta a fülembe.
A doromboláshoz mindig is nagyot értett. Amikor elővette ezt az énjét kifejezetten csábító nő volt. Csak azt sajnálom, hogy ez csak álca volt, hogy magához édesgesse a férfiakat. Hogyha valóban ilyen nő lett volna, akkor bármelyik férfi boldogan lett volna a párja. Még akkor sem érhetett volna Alice nyomába, de akkor egyszer boldog lehetne, így viszont egy örökkévalóságon át ilyen lesz.
- Kidobott, elérted, amit akartál – rántottam el magam tőle dühösen.
- Én nem ezt akartam, kedves – simított végig az arcomon. – De örülök, hogy így történt, mert így van esélyem rá, hogy visszakapjalak. Gyere velem haza – búgta megint, majd hozzám simult.
- Miért menjek veled? – kérdeztem bizonytalanul.
- Azért, hogy újra egy pár lehessünk. Hiányoztál, és szerintem én is neked – suttogta a fülembe. Majd ajkaival le akart csapni az enyémekre, de elfordítottam a fejem.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – kérdeztem kíváncsian.
- Hagyd, hogy bebizonyítsam – motyogta a számba, majd megcsókolt. Vonakodva csókoltam vissza, és meglehetősen gyorsan el is toltam magamtól.
- Rendben, hazamegyek veled – mosolyogtam rá.
- Tényleg? – kérdezte meglepetten.
- Igen, tényleg.
- Rendben, de előtte hozzunk rendbe téged, mert nem akarom, hogy a többiek meglássanak így – simított végig az arcomon.
- Hogy? Mi a baj velem? – kérdeztem döbbenten.
- A szemed, nem éppen klasszikus – villantotta rám tűzvörös szemeit.
- Oh, hogy ez. Majd rendbe jön – legyintettem.
- Valóban, méghozzá most rögtön – mosolyodott el. – Gyere, iszol néhány tasak vért, és jobb leszel, mint újszülött korodban.
- Nem szükséges. Nem vagyok szomjas – vetettem ellent.
- Tudom, hogy nem vagy szomjas, hiszen nem feketék a szemeid, de szeretném, hogyha az én szerelmem szemei néznének rám. Már nem tartozol ahhoz a nőszemélyhez, hanem hozzám. Szeretném, hogyha újra vörösen izzanának a szemeid, amikor rám nézel – győzködött.
- Na jó, a kedvedért – mosolyogtam rá gonoszul. Ezt még régebben tanultam, mert ilyenkor elolvadt tőlem, és nem harapott meg többször. A rosszfiúkat szereti.
- Imádom, amikor így mosolyogsz rám – mondta pilláit rebegtetve.
- Akkor ezentúl gyakrabban fogok – doromboltam. A jelek szerint bevette a csalit. Már csak néhány percig kell tartanom magam ehhez az álcához, és utána jön a segítség.
(Jasper szemszöge)
- Mi a terved? – kérdezte Emmett kíváncsian.
- Hát Alice-nek tényleg nem fog tetszeni, de nem rossz ötlet. Végül is te ismered – mondta Edward elgondolkodva. Persze, ő már kiolvasta a tervet a fejemből.
- Maria mindig is nagyszerű stratéga volt, de az érzelmekhez egyáltalán nem ért, úgyhogy nagyon egyszerű, de valószínűleg hatásos tervet eszeltem ki, hogy megszabaduljunk tőle. Ahhoz, hogy móresre tanítsuk, mindenek előtt el kell kapnunk. Ehhez pedig az kell, hogy legyen oka megállni. Tehát úgy kell tennem, mintha én is akarnám őt. Azután pedig a többi már gyerekjáték. Úgy teszek, mintha vele mennék, ti pedig követnek bennünket, és alaposan ráijesztünk Mariára. Ez a nő semmitől sem fél, csak a haláltól, úgyhogy egy máglyától inába fog szállni a bátorsága. Persze, csak hogyha azt hiszi, hogy tényleg el is égetjük. Így nem kell megölnünk senkit, de úgy fog félni, hogy soha többé nem jön a családunk közelébe.
- Nem, Jasper, ez egy, nagyon rossz ötlet – csattant fel Alice azonnal.
- Biztos, kicsim? – néztem rá kérdőn. – Próbálj meg a jövőbe tekinteni, és meg fogod látni, hogy ez a lehető legjobb megoldás.
- Most nem a látomásaimról van szó, hanem arról, hogy ez veszélyes. Bajod fog esni. Ez a nő őrült, már többször is bebizonyította, ráadásul egyedül akarsz vele lenni. Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy életveszélynek tedd ki magad – kiabált Alice. Igen, sejtettem, hogy ez nem lesz sétagalopp.
- Alice, figyelj rám – fogtam meg a kezét. – Nem leszek egyedül vele sokáig, és akkor egyébként is azt fogja hinni, hogy örökké vele akarok maradni, úgyhogy esze ágában sem lesz bántani – magyaráztam a helyzetet.
- Nem? Mert amikor még vele voltál, akkor puszta vámpíri szeretetből ejtett rajtad annyi sebet? – kérdezte feleségem feldúltan.
- Alice, hidd el, hogy nem lesz semmi baj – sóhajtottam fel bosszúsan. Utáltam, amikor igaza van, de nem akartam, hogy aggódjon. Egy-két plusz harapás ide vagy oda, már teljesen mindegy.
- Majd hiszem, ha látom – motyogta szerelmem bosszúsan maga elé.
- Tehát beleegyezel? – emeltem fel a fejét.
- Van más választásom? – kérdezte idegesen. – Már eldöntötted, de figyelni foglak, minden pillanatban – fűzte még hozzá.
- Nem is vártam mást tőled, édesem – öleltem magamhoz, és lágyan megcsókoltam.
- Én sem tartom ezt túl jó ötletnek – tette hozzá Esme halkan. – De ha biztosak vagytok benne, hogy nem lesz baj, akkor legyen.
- Dolgozzuk ki a pontos tervet – szusszantott Rosalie. – Oh, mi van, ha máglya véletlenül mégis kigyullad? – kérdezte kíváncsian.
- Nem gyullad ki – mondtam bosszúsan. – Ez a család nem gyilkosokból áll, úgyhogy meg se forduljon a fejetekben, hogy megöljük őt. Nem szeretem, de akkor is ő tett engem vámpírrá. Ha nem teszi ezt, akkor már vénember, vagy halott lennék, és soha nem találkoztam volna a feleségemmel. Talán sosem lettem volna boldog. Nem fogunk gyilkolni. Világos? – kérdeztem kissé ingerülten.
- Jól van na – morgott Rosalie. – Csak egy ötlet volt – rántotta meg a vállát. - Jobban szeretem a végleges megoldásokat. Így biztosan nem zaklatna minket többet, de hogyha ezt akarjátok, akkor nem fog véletlenül meggyulladni a máglya.
- Na, most, hogy ezt megbeszéltük, szerintem hívjuk fel Carlisle-t – ajánlotta Edward. – Ő is segíthet nekünk a kidolgozásban.
- Rendben – bólintottunk rá, mire fivérünk azonnal eltűnt a konyhában.
- Ki kapja el Mariát, és ki készít máglyát? – kérdezte szerelmem.
- Szerintem Edward, Emmett, Carlisle és én elkapjuk őt, ti pedig addig előkészítitek a terepet.
- Legyen, de ha egy hajad szála is meggörbül, akkor nagyon csúnya véget fog érni az a nő – mondta szerelmem ingerülten.
- Esküszöm, hogy nem lesz semmi baj – szorítottam magamhoz. – Szükség lesz a segítségedre – fűztem még hozzá. – Maria csak akkor fogja elhinni, hogy tényleg vele akarok menni, hogyha elég hangosan és dühösen kidobsz engem. El kell hinnie, hogy te küldtél el. Így majd azt hiszi, hogy védtelen és sebezhető vagyok újra, és azonnal megkeres – magyaráztam.
- Legyen, bár nem szívesen teszem – sóhajtott fel.
- Carlisle egy órán belül itthon lesz. Nagy a felfordulás a kórházban, mert három vérszállító autó is eltűnt. Sajnos a sofőrökkel együtt – mondta idegesen.
- Három? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Igen, elég vér lehet csaknem egy évre. Ráadásul elég hosszú ideig tudna minket terrorizálni ekkora mennyiséggel – bólintott rá Edward.
- Döbbenetes ez a csaj – csóválta meg a fejét. – Én bírom a vagány spinéket, de ez már nekem is túl sok. A brutalitásnak azért legyenek határai.
- Az már nem semmi, hogyha már Emmettnek is sok valami – kerekedtek el Rose szemei.
- Van miért kiakadni – állapította meg szerelmem.
Éreztem rajta, hogy még mindig nem sikerült megnyugtatnom, de valahogy meg kell oldani a helyzetet és mivel én ismerem Mariát a legjobban, így tudom, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy véget vessünk ennek a rémálomnak, ami a tökéletes boldogságunk útjába akar állni.
Miután minden részletet megtárgyaltunk, leültünk a nappaliban, és vártuk, hogy Carlisle is hazaérkezzen. Nem is váratott magára sokáig, mert ahogy ígérte, egy óra múlva valóban belépett az ajtón.
- Jól vagytok? – kérdezte aggódva. Valószínűleg Edward mindent elmondott neki.
- Igen, jól – válaszoltuk halkan.
- Hallottam, hogy mi a terved – fordult felém. – Bízom benned, hiszen te vagy a legjobb stratéga, akit csak ismerek, de gondold át, hogy mit vállalsz. Ha úgy teszel, mintha vissza akarnál menni Mariához, akkor nyilvánvalóan bizonyítanod is kell majd neki. Márpedig a hozzátartozásodnak a bizonyítására két módszert is eszközölhet – kezdett bele Carlisle komolyan.
- Tudom, de nem lesz semmi baj – mondtam határozottan.
- Miféle módszerek – nézett rám Alice szúrósan.
- Valószínűleg csókolóznom kell majd vele, és esetleg bizonyítékul, hogy újra átállok az embervérre, meg kell innom egy tasak donorvért – magyaráztam szerelmemnek.
- Hogy mi? Te meg akarod őt csókolni? – nézett rám kikerekedett szemekkel.
- Nem akarom, de lehet, hogy szükséges lesz, ha nem muszáj, akkor természetesen eszem ágában sincs ilyet tenni – emeltem fel a kezeimet védekezően.
- Aha, ha szükséges – horkantott fel kedvesem. Még sosem láttam ilyennek.
- Alice, nyugodj meg, kérlek. Tudod, hogy csak téged szeretlek és senki mást – húztam magamhoz.
- Tudom, de ezt akkor is nehéz eltűrni, sőt még belegondolni is szörnyű – hajtotta le a fejét.
- Csak akkor fogom megtenni, hogyha feltétlenül szükséges – mondtam őszintén.
- Hát jó, de ha megtörténik, akkor nem érdekel, hogy vámpír vagy és nincs rá szükséged, de egy egész tubus fogkrémmel teszed rendbe a szádat, mielőtt újra megcsókolhatsz – nézett fel rám morcosan.
- Ahogy akarod – mosolyodtam el. – De korántsem biztos, hogy meg kell majd történnie – mondtam biztatóan.
- Ha nem muszáj, akkor ne is történjen ilyesmi – bólintott rám. – Akkor kezdjük? – sóhajtott fel.
- Tőlünk mehet – bólintottak rá a többiek.
- Akkor gyere, te szívtipró, kirúglak úgy, hogy a lábad nem éri a földet – nézett rám komolyan.
- Jaj, nekem – forgattam meg a szemeimet. – Bár tény, hogy Alice remek színésznő, hogyha arra van szükség.
Mindenki felment a szobájába, és így mi kettesben maradtunk Alice-szel a nappaliban. Szerelmem ingerülten felállt a kanapéról, és elém lépett, majd egy akkor pofont sózott le nekem, hogy csak néztem.
- Bocsi, de hatásosnak kell lennünk – suttogta aztán. Mire rá kacsintottam, hogy tudja semmi baj.
Észrevétlenül körbepislantottam, és kiszúrtam Mariát egy fa tövében nem messze tőlünk. Ahhoz elég messze volt, hogy a normál beszédet ne hallja, amit a családunkkal folytatta, ahhoz viszont tökéletes helyen állt, hogy szem és fültanúja legyen a szakítási jelenetnek.
- Ezt meg mi a fenéért kaptam? – kérdeztem ingerülten és megsimogattam a pofon helyét.
- Szerinted mégis miért kaptad? Vissza akarsz menni, ahhoz a szajhához, hogy újra tombolhass, csak azért, mert én nemet mondtam neked az embervérre. Szerettél te engem egyáltalán valaha, vagy csak jó voltam egy kis szórakozásra? Ki akartad próbálni, hogy milyen így élni, és amikor rájössz, hogy nem is olyan könnyű, azonnal megfutamodsz?
- Nem megfutamodom, csak rádöbbentem, hogy attól, hogy megpróbáljuk embernek álcázni magunkat, még nem válunk azzá. Teljesen felesleges ez a színjáték, mi vámpírok vagyunk. Gyere velem és megmutatom, hogy milyen az igazi világunk. Jól szórakoznánk – ajánlottam nyugodtan.
- Én sosem leszek gyilkos, Jasper! – kelt ki magából még jobban szerelmem. – Hogyha egy szörnyeteg akarsz lenni, akkor takarodj a házból. Én nem ehhez a férfihoz mentem hozzá – mondta szinte zokogva.
- A feleségem vagy – csattantam fel. – Azt fogod tenni, amit mondok, úgyhogy csomagolj és már itt sem vagyunk.
- Nem leszek egy lelketlen gyilkos asszonya – mondta Alice dühösen, majd lehúzta a jegygyűrűjét és elhajította, persze a kanapéra, nehogy bármi baja essen.
- Szóval így állunk? – kérdeztem dühösen.
- A jelek szerint, igen – válaszolta szerelmem kimérten. – Hogyha észhez tértél, akkor majd visszajöhetsz, de addig ne is lássalak – mondta ingerülten. Majd az ajtó felé mutatott a kezével, hogy távozzak.
- Ez esetben ég veled, Alice – bólintottam rá, majd kisétáltam az ajtón.
Tudtam, hogy Maria folyamatosan figyel engem, de szándékosan nem felé indultam el, hanem a másik irányba. Hadd higgye csak, hogy annyira feldúlt ez az egész, hogy semmire nem tudok koncentrálni. Miután beértem az erdőbe azonnal futásnak eredtem. Már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy követ, de szándékosan nem lassítottam. Úgy fél perccel később pedig megragadta a karomat, és megállított.
- Jasper, ne törődj azzal a perszónával. Nem tud értékelni téged. Inkább gyere velem haza. Mindent megadok neked, amit csak szeretnél – búgta a fülembe.
A doromboláshoz mindig is nagyot értett. Amikor elővette ezt az énjét kifejezetten csábító nő volt. Csak azt sajnálom, hogy ez csak álca volt, hogy magához édesgesse a férfiakat. Hogyha valóban ilyen nő lett volna, akkor bármelyik férfi boldogan lett volna a párja. Még akkor sem érhetett volna Alice nyomába, de akkor egyszer boldog lehetne, így viszont egy örökkévalóságon át ilyen lesz.
- Kidobott, elérted, amit akartál – rántottam el magam tőle dühösen.
- Én nem ezt akartam, kedves – simított végig az arcomon. – De örülök, hogy így történt, mert így van esélyem rá, hogy visszakapjalak. Gyere velem haza – búgta megint, majd hozzám simult.
- Miért menjek veled? – kérdeztem bizonytalanul.
- Azért, hogy újra egy pár lehessünk. Hiányoztál, és szerintem én is neked – suttogta a fülembe. Majd ajkaival le akart csapni az enyémekre, de elfordítottam a fejem.
- Honnan tudjam, hogy igazat mondasz? – kérdeztem kíváncsian.
- Hagyd, hogy bebizonyítsam – motyogta a számba, majd megcsókolt. Vonakodva csókoltam vissza, és meglehetősen gyorsan el is toltam magamtól.
- Rendben, hazamegyek veled – mosolyogtam rá.
- Tényleg? – kérdezte meglepetten.
- Igen, tényleg.
- Rendben, de előtte hozzunk rendbe téged, mert nem akarom, hogy a többiek meglássanak így – simított végig az arcomon.
- Hogy? Mi a baj velem? – kérdeztem döbbenten.
- A szemed, nem éppen klasszikus – villantotta rám tűzvörös szemeit.
- Oh, hogy ez. Majd rendbe jön – legyintettem.
- Valóban, méghozzá most rögtön – mosolyodott el. – Gyere, iszol néhány tasak vért, és jobb leszel, mint újszülött korodban.
- Nem szükséges. Nem vagyok szomjas – vetettem ellent.
- Tudom, hogy nem vagy szomjas, hiszen nem feketék a szemeid, de szeretném, hogyha az én szerelmem szemei néznének rám. Már nem tartozol ahhoz a nőszemélyhez, hanem hozzám. Szeretném, hogyha újra vörösen izzanának a szemeid, amikor rám nézel – győzködött.
- Na jó, a kedvedért – mosolyogtam rá gonoszul. Ezt még régebben tanultam, mert ilyenkor elolvadt tőlem, és nem harapott meg többször. A rosszfiúkat szereti.
- Imádom, amikor így mosolyogsz rám – mondta pilláit rebegtetve.
- Akkor ezentúl gyakrabban fogok – doromboltam. A jelek szerint bevette a csalit. Már csak néhány percig kell tartanom magam ehhez az álcához, és utána jön a segítség.
2010. március 19., péntek
Történet szerelemről és családról - 37. fejezet
Búcsú a szigettől
(Carlisle szemszöge)
Ez az utolsó napunk és éjjelünk a szigeten. Igazság szerint az egyik részem nagyon szeretne maradni, míg a másik már hazamenne, hogy újra együtt legyen a kis családunk. Már hiányzik a fiam. Tudom, hogy nem a saját vérem, az agyam tisztában van vele, de a szívem a sajátjának érzi, és azt hiszem, hogy ez így is van rendjén. A mai nap még csak kettőnkké, de holnaptól újra figyelnünk kell a fiunkra is. Tudom, hogy már felnőtt férfi, de azért még szüksége van ránk. Legalábbis nagyon remélem.
- Min gondolkozol ennyire – sétált Esme is a kanapéhoz, majd az ölembe kucorodott, és hozzám bújt.
- Csak elgondolkodtam, hogy vajon mit csinálhat Edward – válaszoltam őszintén. – Amióta átváltoztattam még nem váltunk el egymástól ilyen hosszú időre.
- Hidd el, hogy remekül elvolt ebben a két hétben. Intelligens és megfontolt fiút neveltél belőle – mosolygott rám szerelmem. – Nekem is hiányzik, de most még egy kicsit maradjunk kettesben. Hiszen ez az utolsó napunk ezen a csodálatos helyen, egyelőre. Holnaptól pedig újra tisztes szülei lehetünk Edwardnak. Otthon megint mi leszünk a szülők, és mérsékelnünk kell magunkat – mondta komolyan. Sajnálatos módon nekem pedig egyet kellett értenem vele. Nem szerelmeskedhetünk naphosszat Edwarddal egy házban.
- Tökéletesen igaza van, szerelmem – nyomtam lágy csókot az ajkaira. – Mit szeretnél csinálni? Ma az lesz, amit csak szeretnél – mondtam boldogan.
- Nem, ma az lesz, amit te szeretnél, mert eddig mindig az volt, amit én szerettem volna. Úgyhogy a mai program csak rajtad áll – mondta szerelmem komolyan.
- Nekem megfelel az, amit te szeretnél. Az a fontos, hogy boldog legyél – vetettem ellent.
- Ez fordítva is igaz, szóval ki vele, mire vágysz? – kérdezte meg újra.
Mh… mire vágyom? Ez egy igencsak csábító kérdés. Bármi, amit szeretnék. Igazából a legszívesebb az utolsó napunkat és éjjelünket a gyönyörű barlangunkban tölteném, ahol olyan csodálatos perceink voltak. Ott éreztem magam a legjobban, de vajon a feleségem melyik részét szerette legjobban a szigetnek?
- Szívesen tölteném el az utolsó napunkat a barlangunkban. A pokrócok és a párnák még mindig ott vannak. A házban pedig akad néhány illatgyertya, hogy megteremtsük a hangulatot – mondtam a szemébe nézve.
- Reméltem, hogy valami hasonló ajánlattal fogsz előállani – bújt hozzám még szorosabban. – Azt hiszem, hogy nekem is a barlang lett a kedvenc helyem az itt töltött idő alatt. Bár erős versenyben áll ezzel a gyönyörű házzal.
- Ennek szívből örülök – mosolyodtam el. – Akkor te csak pihenj egy kicsit, én pedig előkészítem a barlangot, és visszajövök érted – csókoltam meg szenvedélyesen.
Percekig kóstolgattuk egymás ajkait, egészen addig, amíg nem kezdtünk el hangosan zihálni. Amint elváltunk egymástól Esme szemeibe néztem, amik most szinte koromfeketén izzottak a vágytól. Imádtam, amikor előbújtak feleségem szenvedéllyel telt pillantásai. Ilyenkor olyan hihetetlenül szexi volt. Csak egy hajszál választott el tőle, hogy rá ne vessem magam, és ne is menjünk sehová, amikor hirtelen felpattant az ölemből.
- Adj nekem egy fél órát, és utána gyere utánam – búgta a fülembe, majd eltűnt a szobánkban. Néhány perccel később pedig már el is tűnt.
Én pedig megpróbáltam türelmesen várni, de ez nem volt valami egyszerű, hiszen Esme szépségének, és csodálatos tulajdonságainak nem lehetett ellenállni. Végül is kivártam a fél órát, amit kedvesem kért tőlem, de az utolsó percek már szinte kínzásnak minősültek. Ahogy letelt az idő, már fel is pattantam, és rohantam a barlang irányába. Nem telt bele csupán néhány percbe, és már ott is voltam. Azonnal felugrottam, és még a lélegzetem is elállt az elém táruló látványtól. Feleségem egy szál elképesztően gyönyörű sötétlila fehérnemű szettben állt előttem. A lábain pedig egy tűsarkú cipő volt, ami tökéletesen illet a rajta levő csodálatos darabokhoz.
- Gyönyörű vagy, kedves – nyögtem elfúlóan.
Egyszerűen nem tudtam semmi mást kinyögni. A látvány letaglózott. Igéző szemei, tűzvörös ajkai, tökéletes, telt keblei, karcsú dereka, formás hátsója, és még hosszasan sorolhatnám. Egyszerűen olyan volt, mint egy földre szállt angyal, aki azért létezik, hogy engem boldoggá tegyen. Lassan emberi tempóban közelebb sétáltam hozzá, miközben magamban megjegyeztem minden egyes csodálatos vonását, majd, amikor elé értem azonnal szorosan a karjaimba zártam.
- Köszönöm – mondta lesütött szemekkel. Hihetetlen, hogy még most is képes szégyenlősködni, pedig már azt hittem, hogy elégszer meggyőztem róla, hogy erre semmi oka. Hiszen annyira tökéletes.
- Csak az igazat mondom – motyogtam az ajkainak, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
Egyszerűen nem tudtam elszakadni édes ajkaitól. Annyira puhák és lágyak voltak. Gyengéden kezdtem el puhatolózni, és amikor Esme ajkai résnyire elnyíltak, azonnal elmélyítettem a csókunkat. Feleségemnek sem volt ellenére a finom előjáték, mert karjait a nyakam köré fonta és lágyan cirógatta a tarkómat, amitől csak még jobban elveszítettem a kontrollt a cselekedeteim felett. Egy finom, de határozott mozdulattal az ölembe kaptam szerelmemet, majd néhány lépéssel a puha párnák, és pokrócok előtt termettem, és gyengéden lefektettem őt a nekünk kialakított kis vackunkra, de közben egy pillanatra sem szakítottam meg a csókunkat. Soha nem akartam elválni Esme ajkaitól, legalábbis az elkövetkezendő huszonnégy órában semmiképpen sem.
A kezeim mágnesként vonzották selymes combjait, hasának finom vonalát, és azt az apró kis köldökét. Elhatározásom ellenére megszakítottam a csókunkat, de csak azért, hogy legyen alkalmam feltérképezni szerelmem finom tapintású bőrét is. Gyengéd kis csókokkal hintettem be, kedvesem nyakát, mire mély, jóleső sóhaj hagyta el a száját. Elégedetten elmosolyodtam, amiért továbbra is ilyen nagy hatással vagyok rá, majd ajkaimmal tovább indultam lefelé. Lágyan puszilgattam a kulcscsontját, majd a két keble között haladtam a hasa felé. Egy lágy mozdulattal körbesimítottam a köldökét, ezután pedig ráfújtam a nedves vonalra, amit a nyelvemmel hagytam, mire kedvesem felkuncogott. Eddig még nem történt ilyen. Nem is tudtam, hogy csiklandós. Tetszett a kuncogása, úgyhogy még egyszer megismételtem a műveletet, és ezúttal hangosabban kacagott fel, mire én is felnevettem.
- Ne gonoszkodj, mert még a végén bosszút állok – villantotta rám fekete szemeit.
- Ez ígéret, vagy fenyegetés? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Mire Esme egy hirtelen mozdulattal felrántott magához és a hátamra gördített. Ahogy a hátamon feküdtem egyik lábát átvetette a csípőmön, és lovagló ülésben rám helyezkedett.
- Szerinted ígéret, vagy fenyegetés volt? – mosolygott rám kihívóan. Majd megmozdította csípőjét a férfiasságomon, minek hatására jóleső morgás hagyta el a számat.
- Azt hiszem, hogy ígéret – motyogtam vágytól fűtött hangon.
- Helyes válasz – bólintott rá Esme, majd lehajolt, hogy megcsókolhasson.
Imádtam, amikor feleségemből előbújt a vadmacska, úgyhogy teljesen átadtam neki az irányítást. Feleségem elmélyítette a csókunkat, és gyakorlott mozdulatokkal kezdett el megszabadítani a feleslegessé vált ruháimtól. Én pedig óvatosan kibontottam a melltartója hátulját, majd kínzó lassúsággal csúsztattam le a vállairól a csöppnyi anyagot. Egyszerűen nem tudtam tovább uralkodni magamon, és megint megdöntve az elhatározásomat egy határozott mozdulattal feleségem magam alá gyűrtem és szorosan hozzásimultam.
- Kis türelmetlen – súgta a fülembe, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Megőrjítesz – mormoltam a fülébe, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Szinte teljesen eszemet vesztettem, és egy határozott rántással megszabadítottam magunkat az utolsó akadályoktól, ami testünk útjában állt.
Egy pillanattal sem voltam képes tovább várni, azonnal gyengéden magamévá tettem kedvesemet, mire mindketten jólesően felnyögtünk. A tempónk egyáltalán nem volt gyors, vagy vad, de annál szenvedélyesebb. Lassan mozdultam, aprókat, hogy minél jobban elhúzhassam a pillanat varázsát, amit legnagyobb örömömre kedvesem sem bánt. Teljesen elvesztem szerelmem minden érintésében, és hosszú percekkel, de az is lehet, hogy órákkal később életem legintenzívebb beteljesülését éltem át, ahogy Esme is. Fáradtan hanyatlottam kedvesemre, és le is akartam gördülni róla, nehogy nehéz legyek neki, de karjait és lábait szorosan a derekamra kulcsolta és nem engedett el.
- Maradj még így egy kicsit, kérlek – suttogta a fülembe, majd puszit nyomott az arcomra. Boldogan teljesítettem feleségem kívánságát, és nem távolodtam el tőle. Inkább finoman szívogatni kezdtem a lágy bőrt szerelmem nyakán.
- Szeretlek – néztem fel a szemébe néhány perccel később.
- Én is szeretlek – válaszolta boldogan, majd magához vont és megcsókolt. – Nézzük együtt a csillagokat? – kérdezte boldogan.
- Hát persze, amint beesteledett – válaszoltam lágyan.
- Már beesteledett, Carlisle – kuncogott fel szerelmem. – Úgy látom, hogy remekül el tudom terelni a figyelmedet az idő múlásáról – tette hozzá büszkén.
- Ez kétségkívül így van – bólintottam rá. Majd feleségem mellé feküdtem, és szorosan magamhoz húztam.
Egy határozott mozdulattal ránk terítettem az egyik pokrócot, és így néztük összebújva a csillagokat a tökéletesen felhőtlen égbolton egész éjszaka. Túl hamar virradt ránk a hajnal. Életünk egy szakasza, a reggel közeledtével lassan elmúlt, de egy új és talán még boldogabb jövőt hívatott köszönteni. Ma hazamegyünk. Haza. Milyen aprócska szó, és mégis mekkora jelentőséggel bír. Több, mint két évszázadig nem tudtam haza menni, mert nem volt kihez, nem volt miért, most pedig otthonom és családom van. Imádott feleség, és szerető gyermek. Érdemes volt várni ezekért a pillanatokért. Gondolataimból Esme halk sóhaja szakított ki.
- Baj van, szerelmem? – kérdeztem aggódva.
- Nem, csak tudod eszembe jutott, hogy a lassan mennünk kéne – mondta komolyan. – Az egyik szemem sír, hogy magunk mögött kell hagynunk a tökéletességet, amit két héten keresztül élvezhettünk ezen a helyen. A másik részem pedig nevet, hiszen egy napon belül magamhoz szoríthatom a fiunkat – nézett fel rám csillogó szemekkel. Esmét az ég is anyának teremtette.
- Hihetetlen vagy, kedvesem. Edwarddal mi vagyunk a világ legnagyobb mázlistái, hogy velünk vagy – csókoltam meg lágyan.
- Én ezt éppen fordítva gondolom. Enyém a szerencse, amiért rám találtál, és vámpírrá tettél – válaszolta egy csók kíséretében.
Még néhány percig lágyan cirógattuk egymás ajkait, majd ha nehezen is, de elszakadtunk egymástól.
Csókunk végeztével lassan felálltam és összeszedtem a ruháinkat, majd vámpír sebességgel felöltöztünk, és a házunk felé vettük az irányt. Nem telt bele csupán egy percbe és már be is értünk a házba. A csomagjaink már össze voltak készítve, így csak be kellett pakolnunk a hajóba. Miután a csomagjaink már a hajóban voltak, még visszasétáltunk és illőképpen elbúcsúztunk a házunktól, és a szigettől is. Hiányozni fog ez a hely, de vígasztalt a gondolat, hogy nem utoljára jártunk itt. Hiszen ez a sziget a miénk, úgyhogy a maga érintetlen valójában fog ránk várni bármikor, amikor csak kedvünk szottyan idejönni.
- Mehetünk, szerelmem? – kérdeztem meg lágyan Esmétől.
- Igen, menjünk – mosolygott rám, de a szemei egy kis fájdalomról árulkodtak.
- Visszajövünk még – mondtam bíztatóan.
- Tudom, és talán legközelebb már négyen jöhetünk ide – mondta bizakodóan. – Egyszer Edward is megtalálja majd a párját – magyarázta értetlen arcom láttán.
- Ez egészen biztos – mondtam boldogan. Nekem is az volt már csak a vágyam, hogy a fiunk is megtalálja a szerelmet, és ha rajtam múlik, akkor meg is fogja. Határoztam el magam.
Még egyszer boldogan a házunkra pillantottam, majd a karomat nyújtottam kedvesemnek, aki azonnal boldogan elfogadta. Amint kiértünk a stégre, finoman az ölembe kaptam Esmét, és felsegítettem a hajóra, ami néhány perccel később már messze járt Esme Island csodálatos partjaitól.
Az út hazafelé sokkal rövidben tűnt, mint idefele. Talán ez azért lehetett, mert amikor jöttünk majd szétvetett az izgalom a várakozás miatt, hogy mit fog szólni kedvesem az ajándékához. Alig egy nappal az indulásunk után, pedig megérkeztünk. Éppen a váróból sétáltunk kifelé, amikor nagy meglepetés ért. Fiunk sétált felénk, szélesen mosolyogva.
- Hiányoztatok – ölelt meg mindkettőnket.
- Te is nekünk, édesem – válaszolta Esme azonnal.
- Honnan tudtad, hogy most érkezünk? – kérdeztem kíváncsian miután elváltunk.
- Egy kismadár csiripelte – mosolygott Esmére.
- Te titokban beszéltél Edwarddal? – néztem rá Esmére tetettet felháborodással.
- Sajnálom, de te sem gondoltad komolyan, hogy két hétig ki fogom bírni a fiam nélkül – ráncolta össze az orrát tetetett morcossággal.
- Eszembe se jutott – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Majd átöleltem Esmét és így sétáltam a jobb oldalán kifelé a váróból, míg Edward anyja bal oldalánál helyezkedett el. Esme pedig majd ki csattant a boldogságtól közöttünk.
(Carlisle szemszöge)
Ez az utolsó napunk és éjjelünk a szigeten. Igazság szerint az egyik részem nagyon szeretne maradni, míg a másik már hazamenne, hogy újra együtt legyen a kis családunk. Már hiányzik a fiam. Tudom, hogy nem a saját vérem, az agyam tisztában van vele, de a szívem a sajátjának érzi, és azt hiszem, hogy ez így is van rendjén. A mai nap még csak kettőnkké, de holnaptól újra figyelnünk kell a fiunkra is. Tudom, hogy már felnőtt férfi, de azért még szüksége van ránk. Legalábbis nagyon remélem.
- Min gondolkozol ennyire – sétált Esme is a kanapéhoz, majd az ölembe kucorodott, és hozzám bújt.
- Csak elgondolkodtam, hogy vajon mit csinálhat Edward – válaszoltam őszintén. – Amióta átváltoztattam még nem váltunk el egymástól ilyen hosszú időre.
- Hidd el, hogy remekül elvolt ebben a két hétben. Intelligens és megfontolt fiút neveltél belőle – mosolygott rám szerelmem. – Nekem is hiányzik, de most még egy kicsit maradjunk kettesben. Hiszen ez az utolsó napunk ezen a csodálatos helyen, egyelőre. Holnaptól pedig újra tisztes szülei lehetünk Edwardnak. Otthon megint mi leszünk a szülők, és mérsékelnünk kell magunkat – mondta komolyan. Sajnálatos módon nekem pedig egyet kellett értenem vele. Nem szerelmeskedhetünk naphosszat Edwarddal egy házban.
- Tökéletesen igaza van, szerelmem – nyomtam lágy csókot az ajkaira. – Mit szeretnél csinálni? Ma az lesz, amit csak szeretnél – mondtam boldogan.
- Nem, ma az lesz, amit te szeretnél, mert eddig mindig az volt, amit én szerettem volna. Úgyhogy a mai program csak rajtad áll – mondta szerelmem komolyan.
- Nekem megfelel az, amit te szeretnél. Az a fontos, hogy boldog legyél – vetettem ellent.
- Ez fordítva is igaz, szóval ki vele, mire vágysz? – kérdezte meg újra.
Mh… mire vágyom? Ez egy igencsak csábító kérdés. Bármi, amit szeretnék. Igazából a legszívesebb az utolsó napunkat és éjjelünket a gyönyörű barlangunkban tölteném, ahol olyan csodálatos perceink voltak. Ott éreztem magam a legjobban, de vajon a feleségem melyik részét szerette legjobban a szigetnek?
- Szívesen tölteném el az utolsó napunkat a barlangunkban. A pokrócok és a párnák még mindig ott vannak. A házban pedig akad néhány illatgyertya, hogy megteremtsük a hangulatot – mondtam a szemébe nézve.
- Reméltem, hogy valami hasonló ajánlattal fogsz előállani – bújt hozzám még szorosabban. – Azt hiszem, hogy nekem is a barlang lett a kedvenc helyem az itt töltött idő alatt. Bár erős versenyben áll ezzel a gyönyörű házzal.
- Ennek szívből örülök – mosolyodtam el. – Akkor te csak pihenj egy kicsit, én pedig előkészítem a barlangot, és visszajövök érted – csókoltam meg szenvedélyesen.
Percekig kóstolgattuk egymás ajkait, egészen addig, amíg nem kezdtünk el hangosan zihálni. Amint elváltunk egymástól Esme szemeibe néztem, amik most szinte koromfeketén izzottak a vágytól. Imádtam, amikor előbújtak feleségem szenvedéllyel telt pillantásai. Ilyenkor olyan hihetetlenül szexi volt. Csak egy hajszál választott el tőle, hogy rá ne vessem magam, és ne is menjünk sehová, amikor hirtelen felpattant az ölemből.
- Adj nekem egy fél órát, és utána gyere utánam – búgta a fülembe, majd eltűnt a szobánkban. Néhány perccel később pedig már el is tűnt.
Én pedig megpróbáltam türelmesen várni, de ez nem volt valami egyszerű, hiszen Esme szépségének, és csodálatos tulajdonságainak nem lehetett ellenállni. Végül is kivártam a fél órát, amit kedvesem kért tőlem, de az utolsó percek már szinte kínzásnak minősültek. Ahogy letelt az idő, már fel is pattantam, és rohantam a barlang irányába. Nem telt bele csupán néhány percbe, és már ott is voltam. Azonnal felugrottam, és még a lélegzetem is elállt az elém táruló látványtól. Feleségem egy szál elképesztően gyönyörű sötétlila fehérnemű szettben állt előttem. A lábain pedig egy tűsarkú cipő volt, ami tökéletesen illet a rajta levő csodálatos darabokhoz.
- Gyönyörű vagy, kedves – nyögtem elfúlóan.
Egyszerűen nem tudtam semmi mást kinyögni. A látvány letaglózott. Igéző szemei, tűzvörös ajkai, tökéletes, telt keblei, karcsú dereka, formás hátsója, és még hosszasan sorolhatnám. Egyszerűen olyan volt, mint egy földre szállt angyal, aki azért létezik, hogy engem boldoggá tegyen. Lassan emberi tempóban közelebb sétáltam hozzá, miközben magamban megjegyeztem minden egyes csodálatos vonását, majd, amikor elé értem azonnal szorosan a karjaimba zártam.
- Köszönöm – mondta lesütött szemekkel. Hihetetlen, hogy még most is képes szégyenlősködni, pedig már azt hittem, hogy elégszer meggyőztem róla, hogy erre semmi oka. Hiszen annyira tökéletes.
- Csak az igazat mondom – motyogtam az ajkainak, majd szenvedélyesen megcsókoltam.
Egyszerűen nem tudtam elszakadni édes ajkaitól. Annyira puhák és lágyak voltak. Gyengéden kezdtem el puhatolózni, és amikor Esme ajkai résnyire elnyíltak, azonnal elmélyítettem a csókunkat. Feleségemnek sem volt ellenére a finom előjáték, mert karjait a nyakam köré fonta és lágyan cirógatta a tarkómat, amitől csak még jobban elveszítettem a kontrollt a cselekedeteim felett. Egy finom, de határozott mozdulattal az ölembe kaptam szerelmemet, majd néhány lépéssel a puha párnák, és pokrócok előtt termettem, és gyengéden lefektettem őt a nekünk kialakított kis vackunkra, de közben egy pillanatra sem szakítottam meg a csókunkat. Soha nem akartam elválni Esme ajkaitól, legalábbis az elkövetkezendő huszonnégy órában semmiképpen sem.
A kezeim mágnesként vonzották selymes combjait, hasának finom vonalát, és azt az apró kis köldökét. Elhatározásom ellenére megszakítottam a csókunkat, de csak azért, hogy legyen alkalmam feltérképezni szerelmem finom tapintású bőrét is. Gyengéd kis csókokkal hintettem be, kedvesem nyakát, mire mély, jóleső sóhaj hagyta el a száját. Elégedetten elmosolyodtam, amiért továbbra is ilyen nagy hatással vagyok rá, majd ajkaimmal tovább indultam lefelé. Lágyan puszilgattam a kulcscsontját, majd a két keble között haladtam a hasa felé. Egy lágy mozdulattal körbesimítottam a köldökét, ezután pedig ráfújtam a nedves vonalra, amit a nyelvemmel hagytam, mire kedvesem felkuncogott. Eddig még nem történt ilyen. Nem is tudtam, hogy csiklandós. Tetszett a kuncogása, úgyhogy még egyszer megismételtem a műveletet, és ezúttal hangosabban kacagott fel, mire én is felnevettem.
- Ne gonoszkodj, mert még a végén bosszút állok – villantotta rám fekete szemeit.
- Ez ígéret, vagy fenyegetés? – kérdeztem őszinte érdeklődéssel. Mire Esme egy hirtelen mozdulattal felrántott magához és a hátamra gördített. Ahogy a hátamon feküdtem egyik lábát átvetette a csípőmön, és lovagló ülésben rám helyezkedett.
- Szerinted ígéret, vagy fenyegetés volt? – mosolygott rám kihívóan. Majd megmozdította csípőjét a férfiasságomon, minek hatására jóleső morgás hagyta el a számat.
- Azt hiszem, hogy ígéret – motyogtam vágytól fűtött hangon.
- Helyes válasz – bólintott rá Esme, majd lehajolt, hogy megcsókolhasson.
Imádtam, amikor feleségemből előbújt a vadmacska, úgyhogy teljesen átadtam neki az irányítást. Feleségem elmélyítette a csókunkat, és gyakorlott mozdulatokkal kezdett el megszabadítani a feleslegessé vált ruháimtól. Én pedig óvatosan kibontottam a melltartója hátulját, majd kínzó lassúsággal csúsztattam le a vállairól a csöppnyi anyagot. Egyszerűen nem tudtam tovább uralkodni magamon, és megint megdöntve az elhatározásomat egy határozott mozdulattal feleségem magam alá gyűrtem és szorosan hozzásimultam.
- Kis türelmetlen – súgta a fülembe, és a hangján hallottam, hogy mosolyog.
- Megőrjítesz – mormoltam a fülébe, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Szinte teljesen eszemet vesztettem, és egy határozott rántással megszabadítottam magunkat az utolsó akadályoktól, ami testünk útjában állt.
Egy pillanattal sem voltam képes tovább várni, azonnal gyengéden magamévá tettem kedvesemet, mire mindketten jólesően felnyögtünk. A tempónk egyáltalán nem volt gyors, vagy vad, de annál szenvedélyesebb. Lassan mozdultam, aprókat, hogy minél jobban elhúzhassam a pillanat varázsát, amit legnagyobb örömömre kedvesem sem bánt. Teljesen elvesztem szerelmem minden érintésében, és hosszú percekkel, de az is lehet, hogy órákkal később életem legintenzívebb beteljesülését éltem át, ahogy Esme is. Fáradtan hanyatlottam kedvesemre, és le is akartam gördülni róla, nehogy nehéz legyek neki, de karjait és lábait szorosan a derekamra kulcsolta és nem engedett el.
- Maradj még így egy kicsit, kérlek – suttogta a fülembe, majd puszit nyomott az arcomra. Boldogan teljesítettem feleségem kívánságát, és nem távolodtam el tőle. Inkább finoman szívogatni kezdtem a lágy bőrt szerelmem nyakán.
- Szeretlek – néztem fel a szemébe néhány perccel később.
- Én is szeretlek – válaszolta boldogan, majd magához vont és megcsókolt. – Nézzük együtt a csillagokat? – kérdezte boldogan.
- Hát persze, amint beesteledett – válaszoltam lágyan.
- Már beesteledett, Carlisle – kuncogott fel szerelmem. – Úgy látom, hogy remekül el tudom terelni a figyelmedet az idő múlásáról – tette hozzá büszkén.
- Ez kétségkívül így van – bólintottam rá. Majd feleségem mellé feküdtem, és szorosan magamhoz húztam.
Egy határozott mozdulattal ránk terítettem az egyik pokrócot, és így néztük összebújva a csillagokat a tökéletesen felhőtlen égbolton egész éjszaka. Túl hamar virradt ránk a hajnal. Életünk egy szakasza, a reggel közeledtével lassan elmúlt, de egy új és talán még boldogabb jövőt hívatott köszönteni. Ma hazamegyünk. Haza. Milyen aprócska szó, és mégis mekkora jelentőséggel bír. Több, mint két évszázadig nem tudtam haza menni, mert nem volt kihez, nem volt miért, most pedig otthonom és családom van. Imádott feleség, és szerető gyermek. Érdemes volt várni ezekért a pillanatokért. Gondolataimból Esme halk sóhaja szakított ki.
- Baj van, szerelmem? – kérdeztem aggódva.
- Nem, csak tudod eszembe jutott, hogy a lassan mennünk kéne – mondta komolyan. – Az egyik szemem sír, hogy magunk mögött kell hagynunk a tökéletességet, amit két héten keresztül élvezhettünk ezen a helyen. A másik részem pedig nevet, hiszen egy napon belül magamhoz szoríthatom a fiunkat – nézett fel rám csillogó szemekkel. Esmét az ég is anyának teremtette.
- Hihetetlen vagy, kedvesem. Edwarddal mi vagyunk a világ legnagyobb mázlistái, hogy velünk vagy – csókoltam meg lágyan.
- Én ezt éppen fordítva gondolom. Enyém a szerencse, amiért rám találtál, és vámpírrá tettél – válaszolta egy csók kíséretében.
Még néhány percig lágyan cirógattuk egymás ajkait, majd ha nehezen is, de elszakadtunk egymástól.
Csókunk végeztével lassan felálltam és összeszedtem a ruháinkat, majd vámpír sebességgel felöltöztünk, és a házunk felé vettük az irányt. Nem telt bele csupán egy percbe és már be is értünk a házba. A csomagjaink már össze voltak készítve, így csak be kellett pakolnunk a hajóba. Miután a csomagjaink már a hajóban voltak, még visszasétáltunk és illőképpen elbúcsúztunk a házunktól, és a szigettől is. Hiányozni fog ez a hely, de vígasztalt a gondolat, hogy nem utoljára jártunk itt. Hiszen ez a sziget a miénk, úgyhogy a maga érintetlen valójában fog ránk várni bármikor, amikor csak kedvünk szottyan idejönni.
- Mehetünk, szerelmem? – kérdeztem meg lágyan Esmétől.
- Igen, menjünk – mosolygott rám, de a szemei egy kis fájdalomról árulkodtak.
- Visszajövünk még – mondtam bíztatóan.
- Tudom, és talán legközelebb már négyen jöhetünk ide – mondta bizakodóan. – Egyszer Edward is megtalálja majd a párját – magyarázta értetlen arcom láttán.
- Ez egészen biztos – mondtam boldogan. Nekem is az volt már csak a vágyam, hogy a fiunk is megtalálja a szerelmet, és ha rajtam múlik, akkor meg is fogja. Határoztam el magam.
Még egyszer boldogan a házunkra pillantottam, majd a karomat nyújtottam kedvesemnek, aki azonnal boldogan elfogadta. Amint kiértünk a stégre, finoman az ölembe kaptam Esmét, és felsegítettem a hajóra, ami néhány perccel később már messze járt Esme Island csodálatos partjaitól.
Az út hazafelé sokkal rövidben tűnt, mint idefele. Talán ez azért lehetett, mert amikor jöttünk majd szétvetett az izgalom a várakozás miatt, hogy mit fog szólni kedvesem az ajándékához. Alig egy nappal az indulásunk után, pedig megérkeztünk. Éppen a váróból sétáltunk kifelé, amikor nagy meglepetés ért. Fiunk sétált felénk, szélesen mosolyogva.
- Hiányoztatok – ölelt meg mindkettőnket.
- Te is nekünk, édesem – válaszolta Esme azonnal.
- Honnan tudtad, hogy most érkezünk? – kérdeztem kíváncsian miután elváltunk.
- Egy kismadár csiripelte – mosolygott Esmére.
- Te titokban beszéltél Edwarddal? – néztem rá Esmére tetettet felháborodással.
- Sajnálom, de te sem gondoltad komolyan, hogy két hétig ki fogom bírni a fiam nélkül – ráncolta össze az orrát tetetett morcossággal.
- Eszembe se jutott – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Majd átöleltem Esmét és így sétáltam a jobb oldalán kifelé a váróból, míg Edward anyja bal oldalánál helyezkedett el. Esme pedig majd ki csattant a boldogságtól közöttünk.
2010. március 18., csütörtök
Sziasztok!
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokat csúszok a frissel, de a munkahelyemen rengeteg dolgot meg kellett oldanom a héten, mivel zárás hete van, és ilyenkor ki sem látok a munkából. Ami jó, mert a fizu megugrik, de mire hazajutok örülök, hogy nyitva tudom tartani a szemeimet. Ma is reggel fél ötkor ébresztő, aztán este kilenc után értem haza nagy nehezen. Ennek ellenére megígérem, hogy pénteken, azaz 2010 március 19-én mindenképpen lesz friss. A fejezet már félig készen van, és ötletem is van, de egyszerűen alig jutok gép elé az utóbbi napokban :( Ami szörnyű, mert imádok írni, de már csak a mai napot kell túlélnem. A jövő hét már sokkal nyugisabb lesz, és egy hónapig megint nem kell majd ennyit az irodában ülnöm. :D
Remélem, hogy nem haragszotok rám, vagy legalább nem nagyon. Sajnos szükségem van alvásra :/, most jönne csak igazán jól, hogyha vámpír lennék :D Nem lennének alvós igényeim.
Imádlak titeket, és még egyszer bocsánat a csúszásért :D
Puszi, Drusilla
Remélem, hogy nem haragszotok rám, vagy legalább nem nagyon. Sajnos szükségem van alvásra :/, most jönne csak igazán jól, hogyha vámpír lennék :D Nem lennének alvós igényeim.
Imádlak titeket, és még egyszer bocsánat a csúszásért :D
Puszi, Drusilla
2010. március 16., kedd
A blog jövője 3.
Sziasztok Kedves Olvasóim!
Mivel mostanában hallatjátok végre a hangotokat (és sok biztató szót küldött egy kedves tanárnő is, és hát egy tanárnéni tudja, hogy hogyan kell bíztatni az ember lányát :D. Ezúton is köszönöm a támogatást!Remélem, hogy még tetszik olvasni a blogot.:)), ezért úgy döntöttem, hogy nem zárom be a blogokat egyelőre. Ráadásul van két nagy vágyálma néhány olvasómnak. Méghozzá egy Emmett/Rosalie sztori (Orsi kérte szépen), és egy Volturi/Cullen sztori (Kiss Girl vágyakozik rá), azt találtam ki, hogy elkezdem írni ezeket a történeteket, de csak azután, hogyha befejeztem a jelenleg futó háromból legalább kettőt. Számításaim szerint először a Tartozni valakihez lesz befejezett, azután valószínűleg a La Push vámpírja és utána jön a Történet szerelemről és családról. De az is lehet, hogy utóbbi kettőnek nagyjából egyszerre lesz vége. Hogyha befejeztem legalább két törit, akkor kigondolom az alapot az újakhoz, és ha már meglesz az alapötlet, akkor kezdem el feltölteni az új történeteket. De előre leszögezem, hogy türelmesnek kell lennetek. Ez a folyamat még kb. 2 hónap. Hogyha ezt szépen ki tudjátok várni, akkor elkezdem majd az új sztorikat. Sajnálom, de nem bírok el egyszerre háromnál több történetet, ezért előbb nem tudok belekezdeni ebbe a kettőbe.
Puszi, Drusilla
Mivel mostanában hallatjátok végre a hangotokat (és sok biztató szót küldött egy kedves tanárnő is, és hát egy tanárnéni tudja, hogy hogyan kell bíztatni az ember lányát :D. Ezúton is köszönöm a támogatást!Remélem, hogy még tetszik olvasni a blogot.:)), ezért úgy döntöttem, hogy nem zárom be a blogokat egyelőre. Ráadásul van két nagy vágyálma néhány olvasómnak. Méghozzá egy Emmett/Rosalie sztori (Orsi kérte szépen), és egy Volturi/Cullen sztori (Kiss Girl vágyakozik rá), azt találtam ki, hogy elkezdem írni ezeket a történeteket, de csak azután, hogyha befejeztem a jelenleg futó háromból legalább kettőt. Számításaim szerint először a Tartozni valakihez lesz befejezett, azután valószínűleg a La Push vámpírja és utána jön a Történet szerelemről és családról. De az is lehet, hogy utóbbi kettőnek nagyjából egyszerre lesz vége. Hogyha befejeztem legalább két törit, akkor kigondolom az alapot az újakhoz, és ha már meglesz az alapötlet, akkor kezdem el feltölteni az új történeteket. De előre leszögezem, hogy türelmesnek kell lennetek. Ez a folyamat még kb. 2 hónap. Hogyha ezt szépen ki tudjátok várni, akkor elkezdem majd az új sztorikat. Sajnálom, de nem bírok el egyszerre háromnál több történetet, ezért előbb nem tudok belekezdeni ebbe a kettőbe.
Puszi, Drusilla
2010. március 15., hétfő
Tartozni valakihez - 40. fejezet
40. fejezet
(Alice szemszöge)
Már egy napja annak, hogy Maria itt járt a házunkban. Azóta Jasper egy másodpercre sem hajlandó három méternél nagyobb távolságra elmenni tőlem, amit őszintén szólva nem is bánok, bár szerintem kicsit már túlzásba viszi az aggódást. Az a fixa ideálja, hogy Maria engem akar megölni és így visszaszerezni őt magának. Bár lehet benne valami, mert Edward szerint is ez a helyzet, és bátyám természetesen hallotta annak a nőnek minden gondolatát. Kedves, hogy törődnek velem, és egy percre sem hagynak magamra, de nem vagyok én olyan törékeny virágszál, mint amilyennek kinézek. Szerintem könnyedén elintézném Mariát. Még por se maradna belőle, hogyha hagynának vele nekem tíz percet. Egyébként is előre fogom látni, hogyha ellenem tervez valamit, úgyhogy ezzel nem lehet gond. Nem tud rajtunk ütni, hiszen folyamatosan figyelek.
- Kicsim, már megint min töröd a fejed? – kérdezte Jasper kíváncsian.
- Semmin – vágtam rá azonnal.
- Aha… és akkor azért nem lépsz semmivel már öt perce, mert semmin sem gondolkodsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Ne haragudj – néztem a sakktáblára, majd az egyik bábút arrébb csúsztattam.
- Sakk-matt – lépte meg szerelmem az utolsó lépését. – Drágám, ígérem, hogy nem lesz semmi baj. Nem vagy önmagad, és ezt rossz nézni. Friss házasok vagyunk egy csodálatos nászút után. Könyörögve kérlek, hogy ne foglalkozz állandóan Mariával. Minden erőm ellenére sem tudok egy mosolyt kicsalni belőled, bár az egyébként sem lenne az igazi, mert azt szeretném, ha őszintén feloldódnál. Tudom, hogy nehéz a helyzet, de rossz így látni téged. Te egy életvidám, kedves lány vagy, és nem fogom hagyni, hogy a múltam közénk álljon, úgyhogy kérek egy szemkápráztató mosolyt, amit csak az én feleségem tud villantani – mosolygott rám Jasper kedvesen. Én pedig megpróbálkoztam egy szép mosollyal, de nem igazán jött össze. – Gyere, akkor elviszlek vásárolni – fogta meg a kezem, de én nem mozdultam.
- Nincs kedvem – motyogtam az orrom alá. Vajon egy vámpír lehet depressziós?
- Na jó, ez nem mehet így tovább, most azonnal kizökkentünk téged ebből az állapotból – sóhajtott fel Jasper. – Nem akartam drasztikus módszerekhez folyamodni, de úgy tűnik, hogy nincs más választásom – mondta komolyan. Majd egy pillanattal később megjelent Esme és Rosalie, akik felkaptak, és az emeletre rohantak velem.
- Mit csináltok? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Kizökkentünk – válaszolta Rose. – Ha már Jaspernek nem sikerült, akkor majd mi elintézzük a depidet.
- Aha – adtam meg az elmés választ. – Mondjátok meg, hogy hol van Maria, megtépem, azután pedig úgy fenékbe billentem, hogy hazáig repül, és máris sokkal jobban leszek – húztam mosolyra a számat, amint elképzeltem a jelentet.
- Ez szerintem is jól hangzik – állt mellém Rose.
- Nem, nem mondom, hogy nem értem meg az indokaidat kedvesem, de nem fogom hagyni, hogy egyedül mászkálj az erdőben. Veszélyes – mondta Esme lágyan.
- Szerintem az a nőszemély sokkal nagyobb veszélyben lenne, mint Alice – állt mellém Rosalie.
- Akkor se gondolom, hogy jó ötlet – tiltakozott Esme továbbra is. Én viszont felpattantam, és kiugrottam az ablakon. Az volt a tervem, hogy majd azonnal futásnak eredek, de nem jutottam el a talajig, mert valaki elkapott.
- Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyen el tudod hagyni a házat? – kérdezte Jasper igencsak morcosan. – Kicsim, Maria tényleg veszélyes. Nem fogom hagyni, hogy utána menj. Hogyha kell, akkor a nap huszonnégy órájában őrizlek, de nem fogsz butaságot csinálni hirtelen felindulásból, mert hogyha akár egy hajad szála is meggörbül, akkor nem fog érdekelni, hogy mit ígértem, és dühöngő vadállattá fogok változni, hogy megvédjelek. Hogyha ezt akarod, akkor már indulhatunk is megkeresni Mariát. Ha viszont szereted azt a férfit, akivé tettél, akkor itt maradsz velem, és türelmesen kivárod, hogy a családunkkal együtt oldjuk meg a helyzetet. Szóval? Elengedjelek, és kövesselek, vagy visszajössz velem a házba? – kérdezte kíváncsian.
- Visszamegyek veled a házba – morogtam az orrom alá.
- Ez a beszéd – mondta Jasper elégedetten, és meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. – Rendben – sóhajtott fel, majd elindult velem a házba.
Nem akartam megbántani az érzéseit, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy belekezdjünk ebbe. Valahogy állandóan az járt a fejemben, hogy nem is olyan régen még azt a nőt csókolta, még őt ölelte. A fenébe is, féltékeny vagyok, pedig azt hittem, hogy ez a tulajdonság nem jellemző rám. Miért érzek így egyáltalán? Hiszen tudom, hogy a férjem engem szeret. Már számtalanszor bebizonyította, én mégis ilyen hülyén viselkedem.
Időközben szerelmem visszaért velem a nappaliba, ahol finoman leültetett a kanapéra, majd mellém ült, de ügyelt rá, hogy ne érjen hozzám.
- Beszélnünk kell – kezdett bele komolyan.
- Hallgatlak – néztem a szemébe.
- Nem, drágám. Én hallgatlak, téged. Miért vagy féltékeny? Mióta felbukkant Maria nem engedett, hogy megcsókoljalak. Ne érts félre, megértem, hogy idegesít téged a tény, hogy együtt éltem vele, de már többször is elmondtam, hogy soha nem szerettem. Senkit nem szerettem még rajtad kívül – mondta komolyan.
- Tudom – sütöttem le a szemeimet. – De mégiscsak vele éltél több évtizeden keresztül, és biztos, hogy éreztél is iránta valamit, hiszen miért lettél volna vele ennyi ideig, hogyha nem kell neked.
- Ez egyszerű, Alice. Amikor átváltoztam azonnal rám vetette magát. Egy újszülött számára pedig nincs kontroll. Tisztelet a kivételnek – tette hozzá gyorsan. – A szomjam és a vágyaim eluralkodtak rajtam, és ezt használta ki Maria. Utána pedig már volt egy napi rutin, hogyha úgy tetszik. Nem ismered azt a világot, amiből jöttem, és soha még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám, hogy ilyesmibe keveredjen. Más az életszemléleted, hogyha nap, mint nap élet és halál között vagy, és más, hogyha szeretetben és biztonságban élhetsz. Nem tagadom le, hogy sokáig együtt voltam Mariával, és ezt neked is már elmondtam, de az örökkévalóságom hátralévő részét veled fogom leélni, vagy veled, vagy egyedül, de nekem nem kell senki más rajtad kívül – biztosított újra.
Tudtam, hogy igazat mond, és hogy már számtalanszor biztosított az érzelmei mélységéről. Be kellett látnom, hogy most én viselkedtem hülyén. Hiszen attól, hogy valaha mással volt, még engem szeret. Nem szabad hagynom, hogy Maria közénk álljon.
Bűnbánó arckifejezéssel óvatosan az ölébe másztam, és kezeimet a nyaka köré tekertem, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Ő pedig azonnal, gondolkodás nélkül a derekam köré kulcsolta a karjait és szorosan magához húzott.
- Sajnálom – motyogtam a nyakába, és puszit nyomtam a hatalmas sebhelyére. Mintha begyógyíthatnám a sebeket, amiket az a nő ejtett rajta egykor.
- Semmi baj, kicsim – simított végig a gerincemen. – Megértelek. Hogyha neked tűnne fel valakid a múltadból, aki el akar venni tőlem, én se lennék könnyebb eset. Sőt – mondta határozottan.
- Akkor is túlreagáltam a dolgot – mondtam komolyan. – Nem próbálod meg még egyszer, amit az előbb félbeszakítottam? – néztem rá rebegő pillákkal.
- Dehogynem, boldogan – mosolygott rám, majd lágyan megcsókolt.
Én pedig átadtam magam az érintéseinek. Minden mozdulata lágy volt és őszinte. Benne volt a szerelme, a vágya, minden irántam érzett érzelme. Nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy mennyire buta voltam, amikor egy pillanatig is kételkedtem kedvesem érzéseiben.
- Khm… - szakított ki Emmett köhintése a meghitt pillanatból. – Nem szívesen zavarok meg egy ilyen csodálatos egymásba gabalyodást, fiatalok, de sajnos nem találtuk meg a perszónát. Úgy tűnik, hogy hamis nyomokat hagyott szerte az erdőben, mi pedig körbe-körbe rohangáltunk – mondta morcosan.
- Sajnos a gondolatait sem hallom – fűzte hozzá Edward. – Vagy túl messze van, vagy kikapcsolta az agyát, hogyha ez lehetséges.
- Nem nehéz kikapcsolni azt, ami nincs – mordultam fel.
- Ez is igaz – kuncogott Edward.
- Sajnos Maria ért az álcázáshoz, és a jól megszervezett támadásokhoz. Úgyhogy biztosak lehetünk benne, hogy a környéken van, csak azt nem tudjuk, hogy hol – szólalt meg végül Jasper is. – Hogyan tudtátok követni az illatát? Körökben ment az erdő és a ház körül?
- Valami olyasmi, itt-ott megbolondította egy-egy egyenes szakasszal is – mondta Edward komolyan.
- Akkor minden bizonnyal az a terve, hogy végigjáratja veletek az erdőt. Ezáltal sikerül elterelni a figyelmeteket a házról, és az egyik egyenes szakaszon fog iderohanni, és támadni – magyarázta Jasper. – Ez egy viszonylag hagyományos, de nagyon jól működő hadicsel. A lényeg, hogy Alice ne maradjon egyedül, mert megvan az esélye, hogy eljut idáig. Túl sok a lehetősége, hogy idejusson, és nem tudunk minden útvonalat figyelni, ahhoz kevesen vagyunk.
- Alice, nem látod, hogy mit fog tenni? – fordult felém Edward.
- Még nem döntötte el – motyogtam szomorún.
- Nem is fogja, csak akkor amikor már meg is teszi. A meglepetés ereje beválik a harcászatban is. Hirtelen fog dönteni, hagyja, hogy kiforrjon a helyzet – magyarázta tovább kedvesem. Nekem pedig hirtelen megjelent a szemem előtt egy látomás. Maria állt az ajtónktól nem messze, és valamit a ház felé dobott. Aztán már vissza is tértem a jelenbe.
- Mit láttál, édes? – kérdezte Jasper aggódva. Majd alighogy kimondta, nagy csattanás hallatszott az ajtó felől a következő pillanatban pedig megcsapott egy édes illat, ami nagyon is csábító volt. Jasper pedig azonnal megfeszült a karjaim között. – Vér, emberi – nyögte férjem a bent tartott levegőjével, de utána nem lélegzett.
Edward azonnal az ajtóhoz rohant, és szélesre tárta azt, míg Emmett a konyhába sietett és egy nagy adag tisztítószerrel tért vissza.
- Mi van ott? – kérdeztem ijedten. Csak remélni mertem, hogy egy ember csapódott az ajtónak. Bár én egy kis csomagot láttam repülni. Ezek szerint azért nem látom Mariát, mert mindig abban a pillanatban dönti el, hogy mi lesz a következő lépése, amikor már csak egy hajszál választja el a döntéstől. A fenébe. Ez így nem is lesz olyan egyszerű, de valahogy csak megoldjuk. Közben lerohant a lépcsőn Esme és Rosalie is, akik aggódó tekintettel fürkésztek minket.
- Csak egy tasak vér volt. Olyan, mintha kórházi lenne – gondolkozott el Edward. – Szólni kell Carlisle-nak – mondta bátyám. Emmett pedig időközben leöntötte a vérfoltokat egy hatalmas adag tisztítószerrel, hogy elnyomja az illatot.
- Van itt egy levél is. Gondolom neked, Jazz – lengetett meg egy papírlapot. Majd odaadta kedvesemnek, aki immár fellélegezve kinyitotta és olvasni kezdte.
„Kedves Jasper,
Gondoltam emlékeztetlek rá, hogy mennyivel kellemesebb ezt ízlelni, mint egy büdös állatot. Remélem, hogy észhez térsz, de hogyha nem, akkor sincs gond, mert elég tartalékra tettem szert most ebből a finomságból ahhoz, hogy visszavadítsalak. Ha kell, akkor az egész házatok környékét módomban áll emberi vérrel átitatni. Te döntesz. Visszajössz velem magadtól, vagy feltétlenül kell a bizonyíték rá, hogy te hozzám tartozol. Bár remélem, hogy kell a bizonyíték, mert határozottan üdítő ez a kis szórakozás, amit a makacsságod nyújt. Kitartás, már nem sokáig korlátozzák a benned tomboló vadságot, tudom, hogy megjön az eszed, és akkor faképnél hagyod azt a kis vámpírpalántát, akit fogtál. Komolyan Jasper, azért a kis szukáért még megbüntethetnének. Hány éves? Tizenhárom? Neked igazi nő kell.
Szeretettel: Maria”
- Nos, a kiscsajban tényleg van spiritusz, de most már hadd tépjem meg – állapította meg Emmett.
- Részemről ne fogd vissza magad – vágtam rá azonnal. – Boldogan segítek is neked.
- Ez a szerencsétlen, őrült – hüledezett Esme. Na, nagyjából ez volt tőle a legkomolyabb sértés, amit vámpír valaha is hallani fog a szájából.
- Mi lenne, hogyha kivételesen rám hallgatnátok és gyorsan elintéznék ezt a kis dögöt? – kérdezte Rosalie dühösen.
- Nem mehetünk fejjel a falnak. Terv kell – szállt be a vitába Jasper is.
- Egyetértek Jazz-zel – állt Edward szerelmem mellé. – Csak úgy tudunk megszabadulni tőle, hogyha végre felfogja, hogy semmi keresnivalója Jasper közelében – fűzte még hozzá.
- Egy fenét – csattant fel Rose. – Úgy tudunk megszabadulni tőle, hogy széttépjük és elégetjük. Miért kell mindent túlbonyolítani? Hagyni fogjuk, hogy emberi vérrel terrorizáljon? Meddig fogjuk bírni szerintetek? Lehet, hogy Carlisle bármeddig elviseli, de mi esendők vagyunk. Ahhoz pedig semmi kedvem, hogy életem hátralévő részét légzés nélkül töltsem el – mondta ingerülten, majd felrohant az emeletre és bevágta az ajtót maga után.
- Igaza van – szólalt meg szerelmem is. – Azt hiszem, hogy van egy tervem, ami Alice-nek nem fog tetszeni, de szerintem működhetne – mondta Jasper én pedig elég ijedt képet vághattam, mert azonnal magához ölelt.
(Alice szemszöge)
Már egy napja annak, hogy Maria itt járt a házunkban. Azóta Jasper egy másodpercre sem hajlandó három méternél nagyobb távolságra elmenni tőlem, amit őszintén szólva nem is bánok, bár szerintem kicsit már túlzásba viszi az aggódást. Az a fixa ideálja, hogy Maria engem akar megölni és így visszaszerezni őt magának. Bár lehet benne valami, mert Edward szerint is ez a helyzet, és bátyám természetesen hallotta annak a nőnek minden gondolatát. Kedves, hogy törődnek velem, és egy percre sem hagynak magamra, de nem vagyok én olyan törékeny virágszál, mint amilyennek kinézek. Szerintem könnyedén elintézném Mariát. Még por se maradna belőle, hogyha hagynának vele nekem tíz percet. Egyébként is előre fogom látni, hogyha ellenem tervez valamit, úgyhogy ezzel nem lehet gond. Nem tud rajtunk ütni, hiszen folyamatosan figyelek.
- Kicsim, már megint min töröd a fejed? – kérdezte Jasper kíváncsian.
- Semmin – vágtam rá azonnal.
- Aha… és akkor azért nem lépsz semmivel már öt perce, mert semmin sem gondolkodsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Ne haragudj – néztem a sakktáblára, majd az egyik bábút arrébb csúsztattam.
- Sakk-matt – lépte meg szerelmem az utolsó lépését. – Drágám, ígérem, hogy nem lesz semmi baj. Nem vagy önmagad, és ezt rossz nézni. Friss házasok vagyunk egy csodálatos nászút után. Könyörögve kérlek, hogy ne foglalkozz állandóan Mariával. Minden erőm ellenére sem tudok egy mosolyt kicsalni belőled, bár az egyébként sem lenne az igazi, mert azt szeretném, ha őszintén feloldódnál. Tudom, hogy nehéz a helyzet, de rossz így látni téged. Te egy életvidám, kedves lány vagy, és nem fogom hagyni, hogy a múltam közénk álljon, úgyhogy kérek egy szemkápráztató mosolyt, amit csak az én feleségem tud villantani – mosolygott rám Jasper kedvesen. Én pedig megpróbálkoztam egy szép mosollyal, de nem igazán jött össze. – Gyere, akkor elviszlek vásárolni – fogta meg a kezem, de én nem mozdultam.
- Nincs kedvem – motyogtam az orrom alá. Vajon egy vámpír lehet depressziós?
- Na jó, ez nem mehet így tovább, most azonnal kizökkentünk téged ebből az állapotból – sóhajtott fel Jasper. – Nem akartam drasztikus módszerekhez folyamodni, de úgy tűnik, hogy nincs más választásom – mondta komolyan. Majd egy pillanattal később megjelent Esme és Rosalie, akik felkaptak, és az emeletre rohantak velem.
- Mit csináltok? – kérdeztem kikerekedett szemekkel.
- Kizökkentünk – válaszolta Rose. – Ha már Jaspernek nem sikerült, akkor majd mi elintézzük a depidet.
- Aha – adtam meg az elmés választ. – Mondjátok meg, hogy hol van Maria, megtépem, azután pedig úgy fenékbe billentem, hogy hazáig repül, és máris sokkal jobban leszek – húztam mosolyra a számat, amint elképzeltem a jelentet.
- Ez szerintem is jól hangzik – állt mellém Rose.
- Nem, nem mondom, hogy nem értem meg az indokaidat kedvesem, de nem fogom hagyni, hogy egyedül mászkálj az erdőben. Veszélyes – mondta Esme lágyan.
- Szerintem az a nőszemély sokkal nagyobb veszélyben lenne, mint Alice – állt mellém Rosalie.
- Akkor se gondolom, hogy jó ötlet – tiltakozott Esme továbbra is. Én viszont felpattantam, és kiugrottam az ablakon. Az volt a tervem, hogy majd azonnal futásnak eredek, de nem jutottam el a talajig, mert valaki elkapott.
- Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyen el tudod hagyni a házat? – kérdezte Jasper igencsak morcosan. – Kicsim, Maria tényleg veszélyes. Nem fogom hagyni, hogy utána menj. Hogyha kell, akkor a nap huszonnégy órájában őrizlek, de nem fogsz butaságot csinálni hirtelen felindulásból, mert hogyha akár egy hajad szála is meggörbül, akkor nem fog érdekelni, hogy mit ígértem, és dühöngő vadállattá fogok változni, hogy megvédjelek. Hogyha ezt akarod, akkor már indulhatunk is megkeresni Mariát. Ha viszont szereted azt a férfit, akivé tettél, akkor itt maradsz velem, és türelmesen kivárod, hogy a családunkkal együtt oldjuk meg a helyzetet. Szóval? Elengedjelek, és kövesselek, vagy visszajössz velem a házba? – kérdezte kíváncsian.
- Visszamegyek veled a házba – morogtam az orrom alá.
- Ez a beszéd – mondta Jasper elégedetten, és meg akart csókolni, de én elfordítottam a fejem. – Rendben – sóhajtott fel, majd elindult velem a házba.
Nem akartam megbántani az érzéseit, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy belekezdjünk ebbe. Valahogy állandóan az járt a fejemben, hogy nem is olyan régen még azt a nőt csókolta, még őt ölelte. A fenébe is, féltékeny vagyok, pedig azt hittem, hogy ez a tulajdonság nem jellemző rám. Miért érzek így egyáltalán? Hiszen tudom, hogy a férjem engem szeret. Már számtalanszor bebizonyította, én mégis ilyen hülyén viselkedem.
Időközben szerelmem visszaért velem a nappaliba, ahol finoman leültetett a kanapéra, majd mellém ült, de ügyelt rá, hogy ne érjen hozzám.
- Beszélnünk kell – kezdett bele komolyan.
- Hallgatlak – néztem a szemébe.
- Nem, drágám. Én hallgatlak, téged. Miért vagy féltékeny? Mióta felbukkant Maria nem engedett, hogy megcsókoljalak. Ne érts félre, megértem, hogy idegesít téged a tény, hogy együtt éltem vele, de már többször is elmondtam, hogy soha nem szerettem. Senkit nem szerettem még rajtad kívül – mondta komolyan.
- Tudom – sütöttem le a szemeimet. – De mégiscsak vele éltél több évtizeden keresztül, és biztos, hogy éreztél is iránta valamit, hiszen miért lettél volna vele ennyi ideig, hogyha nem kell neked.
- Ez egyszerű, Alice. Amikor átváltoztam azonnal rám vetette magát. Egy újszülött számára pedig nincs kontroll. Tisztelet a kivételnek – tette hozzá gyorsan. – A szomjam és a vágyaim eluralkodtak rajtam, és ezt használta ki Maria. Utána pedig már volt egy napi rutin, hogyha úgy tetszik. Nem ismered azt a világot, amiből jöttem, és soha még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám, hogy ilyesmibe keveredjen. Más az életszemléleted, hogyha nap, mint nap élet és halál között vagy, és más, hogyha szeretetben és biztonságban élhetsz. Nem tagadom le, hogy sokáig együtt voltam Mariával, és ezt neked is már elmondtam, de az örökkévalóságom hátralévő részét veled fogom leélni, vagy veled, vagy egyedül, de nekem nem kell senki más rajtad kívül – biztosított újra.
Tudtam, hogy igazat mond, és hogy már számtalanszor biztosított az érzelmei mélységéről. Be kellett látnom, hogy most én viselkedtem hülyén. Hiszen attól, hogy valaha mással volt, még engem szeret. Nem szabad hagynom, hogy Maria közénk álljon.
Bűnbánó arckifejezéssel óvatosan az ölébe másztam, és kezeimet a nyaka köré tekertem, hogy szorosan magamhoz ölelhessem. Ő pedig azonnal, gondolkodás nélkül a derekam köré kulcsolta a karjait és szorosan magához húzott.
- Sajnálom – motyogtam a nyakába, és puszit nyomtam a hatalmas sebhelyére. Mintha begyógyíthatnám a sebeket, amiket az a nő ejtett rajta egykor.
- Semmi baj, kicsim – simított végig a gerincemen. – Megértelek. Hogyha neked tűnne fel valakid a múltadból, aki el akar venni tőlem, én se lennék könnyebb eset. Sőt – mondta határozottan.
- Akkor is túlreagáltam a dolgot – mondtam komolyan. – Nem próbálod meg még egyszer, amit az előbb félbeszakítottam? – néztem rá rebegő pillákkal.
- Dehogynem, boldogan – mosolygott rám, majd lágyan megcsókolt.
Én pedig átadtam magam az érintéseinek. Minden mozdulata lágy volt és őszinte. Benne volt a szerelme, a vágya, minden irántam érzett érzelme. Nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy mennyire buta voltam, amikor egy pillanatig is kételkedtem kedvesem érzéseiben.
- Khm… - szakított ki Emmett köhintése a meghitt pillanatból. – Nem szívesen zavarok meg egy ilyen csodálatos egymásba gabalyodást, fiatalok, de sajnos nem találtuk meg a perszónát. Úgy tűnik, hogy hamis nyomokat hagyott szerte az erdőben, mi pedig körbe-körbe rohangáltunk – mondta morcosan.
- Sajnos a gondolatait sem hallom – fűzte hozzá Edward. – Vagy túl messze van, vagy kikapcsolta az agyát, hogyha ez lehetséges.
- Nem nehéz kikapcsolni azt, ami nincs – mordultam fel.
- Ez is igaz – kuncogott Edward.
- Sajnos Maria ért az álcázáshoz, és a jól megszervezett támadásokhoz. Úgyhogy biztosak lehetünk benne, hogy a környéken van, csak azt nem tudjuk, hogy hol – szólalt meg végül Jasper is. – Hogyan tudtátok követni az illatát? Körökben ment az erdő és a ház körül?
- Valami olyasmi, itt-ott megbolondította egy-egy egyenes szakasszal is – mondta Edward komolyan.
- Akkor minden bizonnyal az a terve, hogy végigjáratja veletek az erdőt. Ezáltal sikerül elterelni a figyelmeteket a házról, és az egyik egyenes szakaszon fog iderohanni, és támadni – magyarázta Jasper. – Ez egy viszonylag hagyományos, de nagyon jól működő hadicsel. A lényeg, hogy Alice ne maradjon egyedül, mert megvan az esélye, hogy eljut idáig. Túl sok a lehetősége, hogy idejusson, és nem tudunk minden útvonalat figyelni, ahhoz kevesen vagyunk.
- Alice, nem látod, hogy mit fog tenni? – fordult felém Edward.
- Még nem döntötte el – motyogtam szomorún.
- Nem is fogja, csak akkor amikor már meg is teszi. A meglepetés ereje beválik a harcászatban is. Hirtelen fog dönteni, hagyja, hogy kiforrjon a helyzet – magyarázta tovább kedvesem. Nekem pedig hirtelen megjelent a szemem előtt egy látomás. Maria állt az ajtónktól nem messze, és valamit a ház felé dobott. Aztán már vissza is tértem a jelenbe.
- Mit láttál, édes? – kérdezte Jasper aggódva. Majd alighogy kimondta, nagy csattanás hallatszott az ajtó felől a következő pillanatban pedig megcsapott egy édes illat, ami nagyon is csábító volt. Jasper pedig azonnal megfeszült a karjaim között. – Vér, emberi – nyögte férjem a bent tartott levegőjével, de utána nem lélegzett.
Edward azonnal az ajtóhoz rohant, és szélesre tárta azt, míg Emmett a konyhába sietett és egy nagy adag tisztítószerrel tért vissza.
- Mi van ott? – kérdeztem ijedten. Csak remélni mertem, hogy egy ember csapódott az ajtónak. Bár én egy kis csomagot láttam repülni. Ezek szerint azért nem látom Mariát, mert mindig abban a pillanatban dönti el, hogy mi lesz a következő lépése, amikor már csak egy hajszál választja el a döntéstől. A fenébe. Ez így nem is lesz olyan egyszerű, de valahogy csak megoldjuk. Közben lerohant a lépcsőn Esme és Rosalie is, akik aggódó tekintettel fürkésztek minket.
- Csak egy tasak vér volt. Olyan, mintha kórházi lenne – gondolkozott el Edward. – Szólni kell Carlisle-nak – mondta bátyám. Emmett pedig időközben leöntötte a vérfoltokat egy hatalmas adag tisztítószerrel, hogy elnyomja az illatot.
- Van itt egy levél is. Gondolom neked, Jazz – lengetett meg egy papírlapot. Majd odaadta kedvesemnek, aki immár fellélegezve kinyitotta és olvasni kezdte.
„Kedves Jasper,
Gondoltam emlékeztetlek rá, hogy mennyivel kellemesebb ezt ízlelni, mint egy büdös állatot. Remélem, hogy észhez térsz, de hogyha nem, akkor sincs gond, mert elég tartalékra tettem szert most ebből a finomságból ahhoz, hogy visszavadítsalak. Ha kell, akkor az egész házatok környékét módomban áll emberi vérrel átitatni. Te döntesz. Visszajössz velem magadtól, vagy feltétlenül kell a bizonyíték rá, hogy te hozzám tartozol. Bár remélem, hogy kell a bizonyíték, mert határozottan üdítő ez a kis szórakozás, amit a makacsságod nyújt. Kitartás, már nem sokáig korlátozzák a benned tomboló vadságot, tudom, hogy megjön az eszed, és akkor faképnél hagyod azt a kis vámpírpalántát, akit fogtál. Komolyan Jasper, azért a kis szukáért még megbüntethetnének. Hány éves? Tizenhárom? Neked igazi nő kell.
Szeretettel: Maria”
- Nos, a kiscsajban tényleg van spiritusz, de most már hadd tépjem meg – állapította meg Emmett.
- Részemről ne fogd vissza magad – vágtam rá azonnal. – Boldogan segítek is neked.
- Ez a szerencsétlen, őrült – hüledezett Esme. Na, nagyjából ez volt tőle a legkomolyabb sértés, amit vámpír valaha is hallani fog a szájából.
- Mi lenne, hogyha kivételesen rám hallgatnátok és gyorsan elintéznék ezt a kis dögöt? – kérdezte Rosalie dühösen.
- Nem mehetünk fejjel a falnak. Terv kell – szállt be a vitába Jasper is.
- Egyetértek Jazz-zel – állt Edward szerelmem mellé. – Csak úgy tudunk megszabadulni tőle, hogyha végre felfogja, hogy semmi keresnivalója Jasper közelében – fűzte még hozzá.
- Egy fenét – csattant fel Rose. – Úgy tudunk megszabadulni tőle, hogy széttépjük és elégetjük. Miért kell mindent túlbonyolítani? Hagyni fogjuk, hogy emberi vérrel terrorizáljon? Meddig fogjuk bírni szerintetek? Lehet, hogy Carlisle bármeddig elviseli, de mi esendők vagyunk. Ahhoz pedig semmi kedvem, hogy életem hátralévő részét légzés nélkül töltsem el – mondta ingerülten, majd felrohant az emeletre és bevágta az ajtót maga után.
- Igaza van – szólalt meg szerelmem is. – Azt hiszem, hogy van egy tervem, ami Alice-nek nem fog tetszeni, de szerintem működhetne – mondta Jasper én pedig elég ijedt képet vághattam, mert azonnal magához ölelt.
2010. március 14., vasárnap
A blog elérte a 80.000 látogatót :D
Rémségek napja
Meghoztam az Alice/Emmett novelllát :D Remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Már öt éve élünk együtt a családunkkal, és vagyunk mi is Cullenek, de Emmett beszólásait és állandó csipkelődéseit még mindig nehezen viselem el. Főleg a hülye poénjait, amik rendszerint Jasperen és rajtam csattannak, mert nincs másik pár, akit szapulhatna. Úgyhogy valahogy meg kell oldanom, hogy leszokjon erről az idióta hobbyjáról. A legutóbb már tényleg elvetette a sulykot. Nem elég, hogy állandóan kajánul vigyorog, hogyha Jasperrel nem sikerül tökéletes csendben együtt lennem, amit azért valljunk be nem is olyan könnyű kivitelezni. Ráadásul még Emmett képes volt, és telehordta az ágyunkat mindenféle tüskékkel, amit egy fél napig szedegethettem ki a matracból. Még jó, hogy a képességem segítségével láttam, és nem dőltünk rá Jasperrel. Nem mintha kárt tehetett volna bennünk, de mégis csak kellemetlen érzés lett volna. Sajnos megakadályozni nem tudtam a magánakcióját, mert éppen messze voltam a szerelemmel vadászni. Bosszantó bátyám saját bevallása szerint csak azért követte el a merényletet, hogy végre ne szégyelljük a hangunkat, mert ez természetes folyamat két egészséges felnőtt között. A cérna most már elszakadt. Emmett olyat fog kapni, hogy egészen biztosan nem tér magához az elkövetkezendő századik. Csak még azt nem tudom, hogy mi legyen a büntetése, de ki fogom találni, ez egészen biztos.
Hirtelen látomás tört rám, és azt láttam, ami nagyon is szerettem volna. Emmett tanácstalanul állt a nappali közepén, míg mindenki hangosan nevetett. Igen, ez jó lesz. A cél pontosan ez lenne, hogy visszakapja a kölcsönt, csak azt nem tudom, hogy hogyan fogom mindezt megvalósítani.
- Mi a baj, hugi? – lépett mellém az említett egyed, és magához ölelt.
- Semmi – vágtam rá durcásan.
- Jaj, ne már. Még mindig haragszol a múltkori kis poénért? Én tényleg csak egy viccnek szántam – mondta békülékenyen. – Tudod mit, inkább veszek nektek egy új matracot. Rendben? – kérdezte óvatosan.
- Az a matrac egyedileg készül az ágyunkhoz. Nem lehet csak úgy levenni egyet a boltban a polcról és kész. Meg kell rendelni, megvárni, amíg elkészül, azután pedig hazahozatni – morogtam az orrom alatt.
- Boldogan vállalom a felelősséget mindenért, hogy visszakapd a kedvenc ágyadat – mondta határozottan.
- Ám legyen, akkor mindjárt leírom neked a szállító számát – mondtam mosolyogva, majd lefirkantottam a számot.
Emmett komolyan eltette a papírt, majd felvonult a szobájába, és hallottam, amint valóban megbeszéli a részleteket a szállítókkal. Vajon tényleg komolyan gondolta, amit mondott, és nem is érdemli meg a büntetés? Nem, nem gondolhatok ilyenekre. Muszáj móresre tanítani legalább egyszer az életben valahogy.
- Szia, kicsim – lépett mögém Jasper, és belecsókolt a nyakamba, amit imádtam.
- Szia, drágám – fordultam hátra, hogy megcsókolhassam.
A csókunk gyengéd volt és lágy, szinte alig értünk egymáshoz, de mégis nagy hatással volt rám. Az egész testem bizseregni kezdett, hogy élhettem akár csak egy percig is Jazz nélkül? Egész nap remegek az érintése után. Az már más kérdés, hogy nincs mindig mellettem, amikor csak megkívánom a társaságát.
- Mi lenne, hogyha meglátogatnánk a szobánkat? – suttogta Jasper a fülembe. Majd érdeklődésének tárgyát a fenekemhez nyomta.
- Boldogan – nyögtem fel a váratlan hevességtől. Ritkán veszíti el szerelmem az önuralmát, de amikor igen, az felér egy mindent elsöprő lavinával. Úgyhogy biztosan csodás esténk lesz.
Jasper a karjaiba kapott és néhány pillanattal később már az ágyunkon feküdtem. Pontosabban azon, ami megmaradt belőle Emmett merénylete után. Életem egyik legcsodálatosabb szeretkezése volt. Bár őszintén szólva, ez minden egyes együttlétemre igaz, hiszen Jazz utánozhatatlan férj, szerető, barát. Minden, amire valaha is vágytam. Az érzelmeink kinyilvánítása egészen másmilyen, mint amilyen a legtöbb vámpírpáré. A mi szerelmünk mélyen bennünk lakozik, nem érdekelnek minket a felszínes dolgok, csak a másik. Ezt a fajta szenvedélyt mindenkinek meg kellene tapasztalnia.
(Emmett szemszöge)
Na jó, lehet, hogy most az egyszer kicsit túllőttem a célon, de úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy rádöbbentsem a testvéreimet, hogy nincs mit szégyellni a testiségen. Ez az állandó bujkálás és halkan szuszogás egyáltalán nem vallott tapasztalt vámpírokra. Inkább félénk gyerekekre, akik el akarnak bújni a szüleik elől, hogy kiélhessék a vágyaikat. Jasper erős, és magabiztos férfi, nem értem, hogy miért kell ennyire nógatni, hogy engedje el magát.
Mindenesetre szerettem volna kiengesztelni a húgomat, úgyhogy miután feljöttem a Rose babyvel közös szobánkba azonnal tárcsáztam a megszerzett telefonszámot, és már diktáltam is be a cégnek, hogy pontosan milyen matracot akarok rendelni. A telefonos hölgy készséggel felvette a rendelésemet, majd szép napot kívánt, és mindketten letettük a kagylót.
Éppen meg akartam fordulni, hogy kimenjek a szobából, amikor hirtelen megszédültem. Hogy szédülhet meg egy vámpír? Valami nagyon nem stimmel. Minden erőmet megpróbáltam összeszedni, de nem igazán jártam sikerrel, és a következő pillanatban összeestem. A sötétség hirtelen borult rá az elmémre, és teljesen magába szippantott.
Hirtelen ültem fel és azonnal körbepásztáztam a környéket a tekintetemmel. Az erdőben voltam. Na de, hogy kerültem ide? Egyáltalán mi történt? Mi van, ha valaki bántotta a családomat? Hiszen ok nélkül nem szoktam elájulni. Itt valami nagyon nincs rendben. Azonnal felpattantam, és rohantam is a Cullen házhoz, ahova kopogás nélkül berontottam. A látvány, ami fogadott teljesen letaglózott. A ruhák, amiket a családom viselt múlt századiak voltak, ráadásul nem is volt ott az egész család. Csak Esme lépett ki a konyhából, miközben Edward és Rosalie a kanapén ült. Pontosabban Rose baby nem is a kanapén ült, hanem Edward ölében, és belesimult az ölelésébe. Azonnal hangos morgás tört fel a mellkasomból.
- Vedd le a mocskos kezed Rosalie-ról, de azonnal – sziszegtem a fogaim között.
- Ki maga, és mit akar? – kérdezte Esme ijedten. – Hagyja békén a gyermekeimet. Mit akar itt? Azonnal értesítem a férjemet – szaladt ki a nappaliból. Mi a fene folyik itt? Rose és Edward egy pár? Hol van Alice és Jasper? MI A FENE FOLYIK ITT? Valami őrült vámpír összekuszálta a múltat?
- Emmett vagyok. Emmett Cullen. Nem ismertek meg? – kérdeztem félve.
- Még soha életemben nem láttam magát – mondta szerelmem. – Te tudsz róla valamit, drágám? – fordult Edward felé, mire újra rámorogtam.
- Nem, kedves. Szerintem még nem találkoztunk. Bár lehet, hogy Carlisle-t ismeri. Majd hogyha apa hazajön, akkor minden kiderül – válaszolta Edward, és közben végigsimított Rose arcán, le egészen a dekoltázsáig.
- Miért nem emlékeztek rám? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Semmit sem értek. – Rose baby, te mentettél meg a medvétől, és elhoztál Carlisle-hoz, hogy mentsen meg – magyaráztam kétségbeesetten, mire Rose és Edward hangosan nevetni kezdett.
- Már miért is mentettem volna meg egy mocskos kis embert? Hogyha a halál várt rád, akkor meg is érdemelted. Ne zaklasd a Volturi két legveszélyesebb kihelyezett felügyelőjét – vágta a fejemhez.
- Hogy mondtad? – kérdeztem döbbenten. Most vettem csak észre, hogy a szemük vörös. Istenem, ebben akkor az olaszok keze van, ez most már biztos.
A következő pillanatban Alice rontott be az ajtón, és térdre hullott Rose és Edward előtt. A ruhája félig le volt szakadva róla, és könnyek nélkül zokogott.
- Könyörgöm, gondoljátok meg magatokat. Jasper nem tehet semmiről. Inkább engem öljetek meg helyette. Maria befolyásolta őt, és velem zsarolta, hónapokig túsz voltam nála. Soha nem akarta felfedni magát az emberek előtt – kérlelte őket húgom. De Edward és Rose kőszívvel és fagyosan nézték a szerelme életéért könyörgő Alice-t.
- A Volturinak teljesen mindegy, hogy hogyan történt, Mrs. Whitlock, vagy híjunk mostantól özvegynek? – kérdezte Edward gúnyosan. Rose pedig felkacagott. – A lényeg, hogy Jasper Whitlock fedte fel magát az emberek előtt, így neki is kell meghalnia a bűnért. Viszont, hogy lásd, milyen kegyes vagyok, láthatod még, hogy hogyan éri a vég. Legalább még hárompercnyi időt ajándékozok neked a szerelmeddel – mondta Edward büszkén. Mire Alice csak még keservesebb zokogásba kezdett. Hogy bánhat így Alice-szel? Hiszen a legkedvesebb testvére. Jasper pedig a fivérünk.
- Mi van, hogyha elválok, és mégis elfogadom Félix ajánlatát? – kérdezte miközben továbbra is rázta a zokogás. – Megkegyelmeztek neki, hogyha igent mondok a bátyátoknak?
- Csábító ajánlat – mosolyodott el Rose. – Meg is ejthetjük a lagzit, ugyanis Félix éppen a városban van – fűzte még hozzá. – A szavadat adod, hogy mostantól a bátyámé vagy, bármi is történjék? – kérdezte Rose baby.
- Igen, a szavamat adom, hogyha Jasper elmehet – bólintott rá Alice reményvesztetten.
- Ám legyen – mondta Edward majd felkelt, és elindult az erdő felé.
- Rose baby, én vagyok az Emmett, kérlek, térj magadhoz – néztem rá könyörgőn. – Biztos vagyok benne, hogy csak valaki befolyásol titeket. Kizárt dolog, hogy te ilyen rideg és kegyetlen vagy. Nézz csak rá Alice-re. Ő a húgod, a testvéred, ahogy Jasper is. Arra kéne törekedned, hogy boldog legyen, nem pedig kínozni. Hol van, Jazz?
- Jazz miattad éppen ki van kötözve, egy máglyára és csak egy hajszálon függ az élete – fordult felém Alice dühösen. – Hogyha nem megyek hozzá Félixhez, akkor a szerelmemből nem marad semmi, csak egy kis hamu, és az emléke annak, hogy valaha boldog voltam.
- Hogy történt ez az egész? – kérdeztem idegesen.
- Semmire nem emlékszel, igaz? – kérdezte ingerülten. – Nem tudod, hogy miért lett a világ egy pokol? A tudatalattid nem akarja, hogy tisztában legyél a tetteid súlyával. Neked az egész világ egy nagy vicc, vagy fogadás, de ez a poénod, most nem úgy sült el, ahogy akartad – kelt ki magából Alice teljesen. – Mondtuk neked, hogy ne menj bele minden hülye fogadásba, de te persze megtetted. Demetri járt nálunk a Volturi egy új családtagjával, akinek igencsak érdekes képessége van. Még most sem emlékszel? Fogadtál vele, hogy a Volturi nem tudja megszerezni a Cullen családot magának soha. De azt nem tudtad, hogy annak a vámpírnak nyert ügye volt, ugyanis meg tudja változtatni a múltat. Te megszűntél a Cullen család tagja lenni. Jasper elment segíteni Mariának, és lebuktak, így halál vár rá. Rose és Edward sötét oldala felülkerekedett rajtuk, amikor hetekre bezárták őket, és minden nap bedobtak egy embert, hogy azt tekintsék tápláléknak. Hónapokig harcoltak a természetük ellen, de végül feladták, és azóta teljesen megváltoztak. Esme félti Carlisle-t és fordítva ezért csak szomorúan figyelik, hogy mi lett az egykor vegetáriánus családunkból. Sikerült felfordítanod mindent egy nyavalyás kis fogadás miatt. Elégedett vagy? – kérdezte és előttem termett.
- Nagyon sajnálom, Alice, ha tudtam volna, én soha nem… - kezdtem magyarázkodásba, de egy hatalmas pofonnal belém fojtotta a szót. – Most már mindegy, ezt nem lehet helyrehozni – mondta keserűen.
- Dehogynem – vágtam rá azonnal és magamhoz öleltem. Azt hittem, hogy tiltakozni fog, de inkább belesimult az ölelésbe. – Hol van, Jasper? Most azonnal kihozzuk – motyogtam a fülébe. De nagyon vigyáztam, hogy más meg ne halljon minket.
- Az erdő közepén, egy tisztáson. Edward most ment oda, hogy elengedje, mert megígértem, hogy hozzámegyek egy Volturi őrhöz. Ez volt az ára, hogy élhessen.
- Te maradj csak itt, én pedig hazahozom neked Jazzt – mondtam komolyan. Nem hagyhatom, hogy a család széthulljon miattam. Soha többé nem fogok csak Jasperrel, vagy családtaggal fogadni, és mérsékelten viccelődni.
- Oké, szerintem eleget kapott – lépett be Edward hirtelen egy vigyorgó Jasperrel az oldalán.
- Szia, kicsim – húzta magához Jazz. – Tiéd a legjobb színésznő díja – búgta a fülébe.
- Mi a franc folyik itt? – csattantam fel.
- Akasztják a hóhért, bátyus – kacagott fel Alice. Edward és Rose pedig kivették a valamiket a szemükből, amitől vörös lett az íriszük.
- Bocsi, drágám, de ezt megérdemelted – szökkent oda hozzám Rosalie.
- Ez nem volt jó vicc – fintorodtam el, de azért magamhoz öleltem. Majd gyilkos pillantást vetettem Edwardra. – Kis híján percenként szívrohamot kaptam.
- Most már tudod, hogy néha milyen érzés az, hogy letámadsz másokat mindenfélével – mondta Edward komolyan. – Egyébként bocsi, hogy ilyen közvetlen voltam Rosalie-val, de hát hozzátartozott a színjátékhoz.
- Ja, majd elhiszem, hogy egy kicsit sem élvezted – húztam fel a szemöldököm.
- Ha hiszed, ha nem, nem igazán volt ínyemre a dolog. Egyrészt, mert Rose végig téged képzelt a helyembe, ami nem túl hízelgő. Másrészt gondolj csak bele, te szeretnél Alice-szel ilyen viszonyba keveredni akár csak játékból is? Fogdosnom kellett a húgomat – fintorodott el.
- Oké, ebben van valami – bólintottam rá.
- Ne haragudj, drágám, de a többség dönt – jött be anya is a konyhából.
- Te döbbentettél meg a legjobban, anya. Nem gondoltam volna, hogy képes vagy így kiszúrni bárkivel is a családból – mondta tetetett morcossággal, de azért magamhoz öleltem, majd pedig felkacagtam. – Elképesztő, hogy mennyire át tudtatok verni. Hogy csináltátok?
- Jasper elaltatott, én pedig elővettem a régi ruháinkat, amik még a padláson voltak – kezdett bele Alice. – Gyorsan előkészültünk, amíg magadhoz nem tértél, és te már a tökéletesen eltervezett színjátékba csöppentél vissza. Sajnálom bátyus, de mostanában túlságosan is belemerültél Jasper és az én zaklatásomba, úgyhogy itt volt az ideje, hogy visszavágjak valahogy, de valld be, hogy jók voltunk – kacsintott rám húgom.
- Jók? Több, mint jók. Már kis híján elvesztettem az eszem – mondtam komolyan. – Azért remélem, hogy tudjátok, hogy ezt azért meg kell majd torolnom – vigyorodtam el. Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy ilyen kőkemény leckéért vissza kell vágnom.
- Sosem fogsz megváltozni – csóválta meg Alice a fejét idegesen.
- Én már csak Emmett vagyok – rántotta meg a vállát. – De te is valld be, hogy így szeretsz, ahogy vagyok – húztam magamhoz húgomat.
- Nem vitatom – csóválta meg a fejét Alice. Majd szó szerint a nyakamra ugrott.
- Hát itt meg mi történt? – lépett be az ajtón Carlisle kérdőn. Alaposan végignézett a ruhánkon, majd kérdőn fordult felém és a nyakamban lógó Alice felé.
- Semmi különös, apa, csak a hugicám úgy határozott, hogy megrendezi számomra a rémségek napját – legyintettem.
- Ez roppant érdekesen hangzik, hallhatnám a teljes sztorit is? – kérdezte kíváncsian.
- Majd Alice elmeséli – tettem le a húgomat.
Majd mindenki leült a párjával a kanapéra és a fotelokra, és húgom elmesélt mindent töviről-hegyire. A történet végén pedig az egész család hangosan nevetni kezdett. Én pedig megint elfintorodtam, de néhány pillanattal később nevetni kezdtem, hiszen nem lehetett nem örülni a családom boldogságának. Még akkor sem, hogyha ezúttal rajtam csattant az ostor.
Meghoztam az Alice/Emmett novelllát :D Remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Már öt éve élünk együtt a családunkkal, és vagyunk mi is Cullenek, de Emmett beszólásait és állandó csipkelődéseit még mindig nehezen viselem el. Főleg a hülye poénjait, amik rendszerint Jasperen és rajtam csattannak, mert nincs másik pár, akit szapulhatna. Úgyhogy valahogy meg kell oldanom, hogy leszokjon erről az idióta hobbyjáról. A legutóbb már tényleg elvetette a sulykot. Nem elég, hogy állandóan kajánul vigyorog, hogyha Jasperrel nem sikerül tökéletes csendben együtt lennem, amit azért valljunk be nem is olyan könnyű kivitelezni. Ráadásul még Emmett képes volt, és telehordta az ágyunkat mindenféle tüskékkel, amit egy fél napig szedegethettem ki a matracból. Még jó, hogy a képességem segítségével láttam, és nem dőltünk rá Jasperrel. Nem mintha kárt tehetett volna bennünk, de mégis csak kellemetlen érzés lett volna. Sajnos megakadályozni nem tudtam a magánakcióját, mert éppen messze voltam a szerelemmel vadászni. Bosszantó bátyám saját bevallása szerint csak azért követte el a merényletet, hogy végre ne szégyelljük a hangunkat, mert ez természetes folyamat két egészséges felnőtt között. A cérna most már elszakadt. Emmett olyat fog kapni, hogy egészen biztosan nem tér magához az elkövetkezendő századik. Csak még azt nem tudom, hogy mi legyen a büntetése, de ki fogom találni, ez egészen biztos.
Hirtelen látomás tört rám, és azt láttam, ami nagyon is szerettem volna. Emmett tanácstalanul állt a nappali közepén, míg mindenki hangosan nevetett. Igen, ez jó lesz. A cél pontosan ez lenne, hogy visszakapja a kölcsönt, csak azt nem tudom, hogy hogyan fogom mindezt megvalósítani.
- Mi a baj, hugi? – lépett mellém az említett egyed, és magához ölelt.
- Semmi – vágtam rá durcásan.
- Jaj, ne már. Még mindig haragszol a múltkori kis poénért? Én tényleg csak egy viccnek szántam – mondta békülékenyen. – Tudod mit, inkább veszek nektek egy új matracot. Rendben? – kérdezte óvatosan.
- Az a matrac egyedileg készül az ágyunkhoz. Nem lehet csak úgy levenni egyet a boltban a polcról és kész. Meg kell rendelni, megvárni, amíg elkészül, azután pedig hazahozatni – morogtam az orrom alatt.
- Boldogan vállalom a felelősséget mindenért, hogy visszakapd a kedvenc ágyadat – mondta határozottan.
- Ám legyen, akkor mindjárt leírom neked a szállító számát – mondtam mosolyogva, majd lefirkantottam a számot.
Emmett komolyan eltette a papírt, majd felvonult a szobájába, és hallottam, amint valóban megbeszéli a részleteket a szállítókkal. Vajon tényleg komolyan gondolta, amit mondott, és nem is érdemli meg a büntetés? Nem, nem gondolhatok ilyenekre. Muszáj móresre tanítani legalább egyszer az életben valahogy.
- Szia, kicsim – lépett mögém Jasper, és belecsókolt a nyakamba, amit imádtam.
- Szia, drágám – fordultam hátra, hogy megcsókolhassam.
A csókunk gyengéd volt és lágy, szinte alig értünk egymáshoz, de mégis nagy hatással volt rám. Az egész testem bizseregni kezdett, hogy élhettem akár csak egy percig is Jazz nélkül? Egész nap remegek az érintése után. Az már más kérdés, hogy nincs mindig mellettem, amikor csak megkívánom a társaságát.
- Mi lenne, hogyha meglátogatnánk a szobánkat? – suttogta Jasper a fülembe. Majd érdeklődésének tárgyát a fenekemhez nyomta.
- Boldogan – nyögtem fel a váratlan hevességtől. Ritkán veszíti el szerelmem az önuralmát, de amikor igen, az felér egy mindent elsöprő lavinával. Úgyhogy biztosan csodás esténk lesz.
Jasper a karjaiba kapott és néhány pillanattal később már az ágyunkon feküdtem. Pontosabban azon, ami megmaradt belőle Emmett merénylete után. Életem egyik legcsodálatosabb szeretkezése volt. Bár őszintén szólva, ez minden egyes együttlétemre igaz, hiszen Jazz utánozhatatlan férj, szerető, barát. Minden, amire valaha is vágytam. Az érzelmeink kinyilvánítása egészen másmilyen, mint amilyen a legtöbb vámpírpáré. A mi szerelmünk mélyen bennünk lakozik, nem érdekelnek minket a felszínes dolgok, csak a másik. Ezt a fajta szenvedélyt mindenkinek meg kellene tapasztalnia.
(Emmett szemszöge)
Na jó, lehet, hogy most az egyszer kicsit túllőttem a célon, de úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy rádöbbentsem a testvéreimet, hogy nincs mit szégyellni a testiségen. Ez az állandó bujkálás és halkan szuszogás egyáltalán nem vallott tapasztalt vámpírokra. Inkább félénk gyerekekre, akik el akarnak bújni a szüleik elől, hogy kiélhessék a vágyaikat. Jasper erős, és magabiztos férfi, nem értem, hogy miért kell ennyire nógatni, hogy engedje el magát.
Mindenesetre szerettem volna kiengesztelni a húgomat, úgyhogy miután feljöttem a Rose babyvel közös szobánkba azonnal tárcsáztam a megszerzett telefonszámot, és már diktáltam is be a cégnek, hogy pontosan milyen matracot akarok rendelni. A telefonos hölgy készséggel felvette a rendelésemet, majd szép napot kívánt, és mindketten letettük a kagylót.
Éppen meg akartam fordulni, hogy kimenjek a szobából, amikor hirtelen megszédültem. Hogy szédülhet meg egy vámpír? Valami nagyon nem stimmel. Minden erőmet megpróbáltam összeszedni, de nem igazán jártam sikerrel, és a következő pillanatban összeestem. A sötétség hirtelen borult rá az elmémre, és teljesen magába szippantott.
Hirtelen ültem fel és azonnal körbepásztáztam a környéket a tekintetemmel. Az erdőben voltam. Na de, hogy kerültem ide? Egyáltalán mi történt? Mi van, ha valaki bántotta a családomat? Hiszen ok nélkül nem szoktam elájulni. Itt valami nagyon nincs rendben. Azonnal felpattantam, és rohantam is a Cullen házhoz, ahova kopogás nélkül berontottam. A látvány, ami fogadott teljesen letaglózott. A ruhák, amiket a családom viselt múlt századiak voltak, ráadásul nem is volt ott az egész család. Csak Esme lépett ki a konyhából, miközben Edward és Rosalie a kanapén ült. Pontosabban Rose baby nem is a kanapén ült, hanem Edward ölében, és belesimult az ölelésébe. Azonnal hangos morgás tört fel a mellkasomból.
- Vedd le a mocskos kezed Rosalie-ról, de azonnal – sziszegtem a fogaim között.
- Ki maga, és mit akar? – kérdezte Esme ijedten. – Hagyja békén a gyermekeimet. Mit akar itt? Azonnal értesítem a férjemet – szaladt ki a nappaliból. Mi a fene folyik itt? Rose és Edward egy pár? Hol van Alice és Jasper? MI A FENE FOLYIK ITT? Valami őrült vámpír összekuszálta a múltat?
- Emmett vagyok. Emmett Cullen. Nem ismertek meg? – kérdeztem félve.
- Még soha életemben nem láttam magát – mondta szerelmem. – Te tudsz róla valamit, drágám? – fordult Edward felé, mire újra rámorogtam.
- Nem, kedves. Szerintem még nem találkoztunk. Bár lehet, hogy Carlisle-t ismeri. Majd hogyha apa hazajön, akkor minden kiderül – válaszolta Edward, és közben végigsimított Rose arcán, le egészen a dekoltázsáig.
- Miért nem emlékeztek rám? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Semmit sem értek. – Rose baby, te mentettél meg a medvétől, és elhoztál Carlisle-hoz, hogy mentsen meg – magyaráztam kétségbeesetten, mire Rose és Edward hangosan nevetni kezdett.
- Már miért is mentettem volna meg egy mocskos kis embert? Hogyha a halál várt rád, akkor meg is érdemelted. Ne zaklasd a Volturi két legveszélyesebb kihelyezett felügyelőjét – vágta a fejemhez.
- Hogy mondtad? – kérdeztem döbbenten. Most vettem csak észre, hogy a szemük vörös. Istenem, ebben akkor az olaszok keze van, ez most már biztos.
A következő pillanatban Alice rontott be az ajtón, és térdre hullott Rose és Edward előtt. A ruhája félig le volt szakadva róla, és könnyek nélkül zokogott.
- Könyörgöm, gondoljátok meg magatokat. Jasper nem tehet semmiről. Inkább engem öljetek meg helyette. Maria befolyásolta őt, és velem zsarolta, hónapokig túsz voltam nála. Soha nem akarta felfedni magát az emberek előtt – kérlelte őket húgom. De Edward és Rose kőszívvel és fagyosan nézték a szerelme életéért könyörgő Alice-t.
- A Volturinak teljesen mindegy, hogy hogyan történt, Mrs. Whitlock, vagy híjunk mostantól özvegynek? – kérdezte Edward gúnyosan. Rose pedig felkacagott. – A lényeg, hogy Jasper Whitlock fedte fel magát az emberek előtt, így neki is kell meghalnia a bűnért. Viszont, hogy lásd, milyen kegyes vagyok, láthatod még, hogy hogyan éri a vég. Legalább még hárompercnyi időt ajándékozok neked a szerelmeddel – mondta Edward büszkén. Mire Alice csak még keservesebb zokogásba kezdett. Hogy bánhat így Alice-szel? Hiszen a legkedvesebb testvére. Jasper pedig a fivérünk.
- Mi van, hogyha elválok, és mégis elfogadom Félix ajánlatát? – kérdezte miközben továbbra is rázta a zokogás. – Megkegyelmeztek neki, hogyha igent mondok a bátyátoknak?
- Csábító ajánlat – mosolyodott el Rose. – Meg is ejthetjük a lagzit, ugyanis Félix éppen a városban van – fűzte még hozzá. – A szavadat adod, hogy mostantól a bátyámé vagy, bármi is történjék? – kérdezte Rose baby.
- Igen, a szavamat adom, hogyha Jasper elmehet – bólintott rá Alice reményvesztetten.
- Ám legyen – mondta Edward majd felkelt, és elindult az erdő felé.
- Rose baby, én vagyok az Emmett, kérlek, térj magadhoz – néztem rá könyörgőn. – Biztos vagyok benne, hogy csak valaki befolyásol titeket. Kizárt dolog, hogy te ilyen rideg és kegyetlen vagy. Nézz csak rá Alice-re. Ő a húgod, a testvéred, ahogy Jasper is. Arra kéne törekedned, hogy boldog legyen, nem pedig kínozni. Hol van, Jazz?
- Jazz miattad éppen ki van kötözve, egy máglyára és csak egy hajszálon függ az élete – fordult felém Alice dühösen. – Hogyha nem megyek hozzá Félixhez, akkor a szerelmemből nem marad semmi, csak egy kis hamu, és az emléke annak, hogy valaha boldog voltam.
- Hogy történt ez az egész? – kérdeztem idegesen.
- Semmire nem emlékszel, igaz? – kérdezte ingerülten. – Nem tudod, hogy miért lett a világ egy pokol? A tudatalattid nem akarja, hogy tisztában legyél a tetteid súlyával. Neked az egész világ egy nagy vicc, vagy fogadás, de ez a poénod, most nem úgy sült el, ahogy akartad – kelt ki magából Alice teljesen. – Mondtuk neked, hogy ne menj bele minden hülye fogadásba, de te persze megtetted. Demetri járt nálunk a Volturi egy új családtagjával, akinek igencsak érdekes képessége van. Még most sem emlékszel? Fogadtál vele, hogy a Volturi nem tudja megszerezni a Cullen családot magának soha. De azt nem tudtad, hogy annak a vámpírnak nyert ügye volt, ugyanis meg tudja változtatni a múltat. Te megszűntél a Cullen család tagja lenni. Jasper elment segíteni Mariának, és lebuktak, így halál vár rá. Rose és Edward sötét oldala felülkerekedett rajtuk, amikor hetekre bezárták őket, és minden nap bedobtak egy embert, hogy azt tekintsék tápláléknak. Hónapokig harcoltak a természetük ellen, de végül feladták, és azóta teljesen megváltoztak. Esme félti Carlisle-t és fordítva ezért csak szomorúan figyelik, hogy mi lett az egykor vegetáriánus családunkból. Sikerült felfordítanod mindent egy nyavalyás kis fogadás miatt. Elégedett vagy? – kérdezte és előttem termett.
- Nagyon sajnálom, Alice, ha tudtam volna, én soha nem… - kezdtem magyarázkodásba, de egy hatalmas pofonnal belém fojtotta a szót. – Most már mindegy, ezt nem lehet helyrehozni – mondta keserűen.
- Dehogynem – vágtam rá azonnal és magamhoz öleltem. Azt hittem, hogy tiltakozni fog, de inkább belesimult az ölelésbe. – Hol van, Jasper? Most azonnal kihozzuk – motyogtam a fülébe. De nagyon vigyáztam, hogy más meg ne halljon minket.
- Az erdő közepén, egy tisztáson. Edward most ment oda, hogy elengedje, mert megígértem, hogy hozzámegyek egy Volturi őrhöz. Ez volt az ára, hogy élhessen.
- Te maradj csak itt, én pedig hazahozom neked Jazzt – mondtam komolyan. Nem hagyhatom, hogy a család széthulljon miattam. Soha többé nem fogok csak Jasperrel, vagy családtaggal fogadni, és mérsékelten viccelődni.
- Oké, szerintem eleget kapott – lépett be Edward hirtelen egy vigyorgó Jasperrel az oldalán.
- Szia, kicsim – húzta magához Jazz. – Tiéd a legjobb színésznő díja – búgta a fülébe.
- Mi a franc folyik itt? – csattantam fel.
- Akasztják a hóhért, bátyus – kacagott fel Alice. Edward és Rose pedig kivették a valamiket a szemükből, amitől vörös lett az íriszük.
- Bocsi, drágám, de ezt megérdemelted – szökkent oda hozzám Rosalie.
- Ez nem volt jó vicc – fintorodtam el, de azért magamhoz öleltem. Majd gyilkos pillantást vetettem Edwardra. – Kis híján percenként szívrohamot kaptam.
- Most már tudod, hogy néha milyen érzés az, hogy letámadsz másokat mindenfélével – mondta Edward komolyan. – Egyébként bocsi, hogy ilyen közvetlen voltam Rosalie-val, de hát hozzátartozott a színjátékhoz.
- Ja, majd elhiszem, hogy egy kicsit sem élvezted – húztam fel a szemöldököm.
- Ha hiszed, ha nem, nem igazán volt ínyemre a dolog. Egyrészt, mert Rose végig téged képzelt a helyembe, ami nem túl hízelgő. Másrészt gondolj csak bele, te szeretnél Alice-szel ilyen viszonyba keveredni akár csak játékból is? Fogdosnom kellett a húgomat – fintorodott el.
- Oké, ebben van valami – bólintottam rá.
- Ne haragudj, drágám, de a többség dönt – jött be anya is a konyhából.
- Te döbbentettél meg a legjobban, anya. Nem gondoltam volna, hogy képes vagy így kiszúrni bárkivel is a családból – mondta tetetett morcossággal, de azért magamhoz öleltem, majd pedig felkacagtam. – Elképesztő, hogy mennyire át tudtatok verni. Hogy csináltátok?
- Jasper elaltatott, én pedig elővettem a régi ruháinkat, amik még a padláson voltak – kezdett bele Alice. – Gyorsan előkészültünk, amíg magadhoz nem tértél, és te már a tökéletesen eltervezett színjátékba csöppentél vissza. Sajnálom bátyus, de mostanában túlságosan is belemerültél Jasper és az én zaklatásomba, úgyhogy itt volt az ideje, hogy visszavágjak valahogy, de valld be, hogy jók voltunk – kacsintott rám húgom.
- Jók? Több, mint jók. Már kis híján elvesztettem az eszem – mondtam komolyan. – Azért remélem, hogy tudjátok, hogy ezt azért meg kell majd torolnom – vigyorodtam el. Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy ilyen kőkemény leckéért vissza kell vágnom.
- Sosem fogsz megváltozni – csóválta meg Alice a fejét idegesen.
- Én már csak Emmett vagyok – rántotta meg a vállát. – De te is valld be, hogy így szeretsz, ahogy vagyok – húztam magamhoz húgomat.
- Nem vitatom – csóválta meg a fejét Alice. Majd szó szerint a nyakamra ugrott.
- Hát itt meg mi történt? – lépett be az ajtón Carlisle kérdőn. Alaposan végignézett a ruhánkon, majd kérdőn fordult felém és a nyakamban lógó Alice felé.
- Semmi különös, apa, csak a hugicám úgy határozott, hogy megrendezi számomra a rémségek napját – legyintettem.
- Ez roppant érdekesen hangzik, hallhatnám a teljes sztorit is? – kérdezte kíváncsian.
- Majd Alice elmeséli – tettem le a húgomat.
Majd mindenki leült a párjával a kanapéra és a fotelokra, és húgom elmesélt mindent töviről-hegyire. A történet végén pedig az egész család hangosan nevetni kezdett. Én pedig megint elfintorodtam, de néhány pillanattal később nevetni kezdtem, hiszen nem lehetett nem örülni a családom boldogságának. Még akkor sem, hogyha ezúttal rajtam csattant az ostor.
PÁLYÁZAT!!!!!
Sziasztok! Arra gondoltam, hogy kiírok egy pályázatot, hátha van kedvetek hozzá. Egy novellát kellene írni, Emmett/Rosalie párosításban, aminek a címe az kell, hogy legyen, hogy "Romantikus szerenád". Nevezni mától számítva két hétig lehet a drusilla1985@citromail.hu email címre. A novellára pedig további két hét állna rendelkezésre. Tehát nevezni lehet 2010. márciós 28-a éjfélig, és a beküldés határideje pedig 2010. április 11-e lesz. Egy külön blogot készítenék az alkotásoknak, és közöségszavazás útján dőlnének el a helyezések. Az első három helyezet nyereménye természetesen Twilightos meglepetés lesz. Várom a jelentkezéseket :D
Még egy kis kiegészítés, mivel felmerült még kérdés a pályázattal kapcsolatban. A hossza szabadon választott, de minimum legyen négy oldal 1,5 sor távolsággal, hogy azért kerek lehessen ez a kis történet :D Hogyha hosszabb az természetesen nem baj.
Sok sikert Mindenkinek!
Puszi, Drusilla
Még egy kis kiegészítés, mivel felmerült még kérdés a pályázattal kapcsolatban. A hossza szabadon választott, de minimum legyen négy oldal 1,5 sor távolsággal, hogy azért kerek lehessen ez a kis történet :D Hogyha hosszabb az természetesen nem baj.
Sok sikert Mindenkinek!
Puszi, Drusilla
2010. március 12., péntek
Történet szerelemről és családról - 36. fejezet
Visszatérés a szigetre
Sziasztok! Ez egy könnyű levezető fejezete a nászútnak. Úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy újra mozgalmasabb vizekre evezzen a történet :D puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Miután Demetri és a vámpírlány eltűnt a jelek szerint véglegesen a mulatságról, újra belemerültünk az itteni táncstílus rejtelmeiben. A helyiek annyira értékelték az igyekezetünket, hogy egy-egy fejdíszt is kaptunk tőlük emlékbe. Carlisle úgy fordította le a mondanivalójukat a számomra, hogy „ahhoz képest, hogy nem ide valósiak vagyunk nem is csináljuk rosszul.” Szerelmem szerint ez hatalmas dicséret. Felér egy azzal, mintha azt mondták volna, hogy szinte már őslakosként táncoltunk a tömegben. Elég sokáig bírtam az emberek ilyen szintű közelségét, de több, mint hatórányi karneválozás után, már igencsak kapart a torkom, de nem akartam elrontani a pillanatot, úgyhogy inkább próbáltam nem levegőt venni, és élvezni kedvesem közelségét. Sajnálatos módon azonban, elég gyorsan lebuktam. Ebből is látszik, hogy férjem minden rezdülésemre figyel. Nem telt bele öt percbe és látta rajtam, hogy már nem érzem magam annyira jól, mint eddig.
- Gyere, sétáljunk egyet a parton. Ilyenkor egyszerűen gyönyörű. A víz kellemesen meleg, és a holdfény ezüstössé varázsolja a lágyan ringatózó vizet. Mit szólsz? – mosolygott rám kedvesen.
- Az nagyszerű lenne – bólintottam rá azonnal.
- Akkor gyere, menjünk – ölelte át a derekamat, és kifelé kezdett vezetni a tömegből. – Mondtam, hogy szólj, hogyha már soknak érzed a tömeget – suttogta a fülembe gyengéden.
- Sajnálom, én csak nem akartam, hogy csalódj bennem – hajtottam le a fejem. Hiszen már néhány éve vámpír vagyok, úgyhogy tudnom kéne uralkodni magamon.
- Kicsim, ilyen tömegben ez az időtartam egyszerűen hihetetlen. Egyébként sem tudnék csalódni benned – mondta kedvesen, majd csókot lehelt az ajkaimra.
Néhány perccel később pedig már a szemem elé tárult a csodálatos homokos part, és a csendesen hullámzó víz is. Pontosan olyan gyönyörű volt, mint ahogyan Carlisle elmesélte. Nem sokszor láttam még ilyen szépet. Bár a szigetemen még ennél is szebb volt a part, habár az is könnyen lehet, hogy csak én voltam hihetetlenül elfogult.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Carlisle, és végigsimított a hátamon.
- Csak gyönyörködtem a látványban, és az jutott eszembe, hogy a szigetünkön a part, hogyha lehetséges, még ennél is sokkal szebb.
- Ebben van valami – mosolyodott el. – Viszont itt is kipróbálhatnánk a vizet, hogyha van kedved – ajánlotta cinkos mosollyal.
- Mármint, hogy most? – kérdeztem döbbenten. – Nálam nincs is fürdőruha – motyogtam zavartan. – Ez a ruha pedig nagyon is drága, és szép ahhoz, hogy a vízbe vigyem.
- Ezen könnyedén segíthetünk – kezdett bele a magyarázatba. – Amíg készültél becsempésztem néhány törölközőt, és a fürdőruhákat a hajóba. Reméltem, hogy esetleg igent mondasz egy éjszakai fürdőzésre.
- Nos, ebben az esetben boldogan igent mondok. Akkor menjünk a hajóhoz és öltözzünk át – indultam el a kikötő felé. Szerelmem pedig azonnal követett.
Nem telt bele csupán néhány percbe és már a hajóhoz is értünk. Azonnal felszálltunk, és lementünk a hálórészbe, ahol a pici szekrényben ott várt ránk a fürdőruha, és még jó néhány egyéb öltözék, amit nem tudtam mire vélni.
- Mindig teszek be néhány holmit arra az esetre, hogyha vihar lenne és kint ragadnánk a tengeren, vagy bármi ehhez hasonló – magyarázta értetlen arcom láttán. – Gyere, öltözzünk át, és már mehetünk is – tette még hozzá lelkesen.
Semmi perc alatt elkészültem, de még így is lassabb voltam egy kicsit, mint Carlisle. A férfiak úgy tűnik, hogy mindenképpen gyorsabbak, mint a nők. Hiába vagyok én is hihetetlen sebességgel megáldva.
- Mehetünk? – kérdezte és a kezét nyújtotta.
- Igen, menjünk – tettem bele a kezemet a tenyerébe.
Azt hittem, hogy majd ugyanúgy megyünk visszafelé is, mint idefelé, végigsétálva a karneválon és úgy vissza a partra, de tévedtem. Ahogy felértünk a hajó felső szintjére Carlisle azonnal a karjaiba kapott, majd gyorsan körbenézett, és miután nem látott senkit felugrott velem a vitorla tetejére, majd onnan át egy ház tetőre, és ott sétált velem a karjaiban a part felé.
- Miért nem megyünk hagyományos útvonalon? – kérdeztem döbbenten.
- Azért, mert így sokkal gyorsabb, és nem kell újra átmenned a tömegen. El is felejtettem, hogy el kellett volna mennünk már vadászni, hiszen már lassan két hete lesz, hogy nem ittál semmit. Hogyha visszamentünk a szigetre azonnal elviszlek.
- Igazság szerint nekem fel sem tűnt, amíg kettesben voltunk, hogy vadásznom kéne. Volt, ami elvonta a figyelmemet – mondtam kihívóan és végigsimítottam a mellkasán.
- Boszorkány – feszült meg kedvesem, és azonnal szenvedélyesen megcsókolt.
- Hízelgő, hogy egy érintésem is ilyen hatást gyakorol rád – mondtam elégedetten miután elváltunk.
- Csak te vagy rám ilyen hatással, senki nem is volt, és nem is lesz – biztosított. Majd tovább indultunk a parthoz.
Csupán két percbe tellett, és már ott is voltunk. Szerelmem a lábaimra állított, én pedig behunyt szemmel élveztem a forró, puha homokot a talpam alatt. Miután kiélveztem a pillanatot kinyitottam a szemem és Carlisle boldog mosolyával találtam szemben magam. Megfogta a kezem, és magával húzott a víz felé, én pedig készséggel követtem. Egészen messzire beúsztunk a parttól, hogy ne láthassanak bennünket kíváncsi szemek. Teljesen elengedtem magam, és boldogan lebegtem a felszínen, ahogy Carlisle is. Nem csináltunk semmit, csak fogtuk egymás kezét, és csendben hagytuk, hogy az áramlat sodorjon, amerre akar. Nem kellett tennünk semmit ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit érez a másik. Kétségem sem volt afelől, hogy a férjem pontosan olyan boldog, mint amilyen én vagyok.
- Mit szólnál, hogyha lassan mennénk, gyönyörű sellőm – hallottam meg a suttogását a fülem mellett.
- Rendben – fordultam felé. Ő pedig azonnal lecsapott az ajkaimra.
- Vagy mégsem kell annyira sietnünk – szorított magához.
Időm sem volt feleszmélni, és a fürdőruhám már nem volt rajtam, Carlisle pedig szorosan magához ölelt. Készséggel tekertem a lábaimat szerelmem csípője köré, és amint eggyé vált a testünk ritmusosan mozogni kezdtem vele. Kedvesem ajkai egy pillanatra sem tétlenkedtek, minden egyes jóleső sóhajomat, és nyögésemet a csókjaival fojtotta el. Amióta bevallottuk az egymás iránt érzett szerelmünket, már számtalanszor repültem el a mennyországba Carlisle gyengéd mozdulatai hatására, de még mindig tudott meglepetést okozni. Percekkel később zihálva szorította magához ernyedt testemet, én pedig boldogan pihegtem a biztonságot nyújtó karok között. Nem tudom, hogyan, vagy mikor történt, de mikor ismét feleszméltem a fürdőruhám már megint rajtam volt. Úgy tűnik, hogy szerelmem szemfényvesztő a ruhákat illetően.
- Szeretlek – nyomott még egy lágy csókot a kulcscsontomra, majd a kikötő felé kezdett úszni velem.
- Én is szeretlek – motyogtam, és még jobban hozzápréseltem magam.
Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, ezért én csak hagytam magam, hogy Carlisle arra vigyen, amerre csak akar. Behunytam a szemem, és élveztem, ahogy a víz simogatja a bőröm, miközben haladtunk a vízben. Néhány perccel később pedig már csak arra eszméltem fel, hogy szerelmem gyengéden az ágyra fektet, és betakar. A szemeim azonnal kipattantak, és kérdőn néztem rá.
- Gondoltam, hogy jól esne neked egy kis pihenés, amíg én elindítom a hajót a sziget felé – mondta gyengéden. – Maradj csak itt, nemsokára visszajövök – fűzte még hozzá, majd eltűnt.
Én pedig hallgattam a tanácsára, és boldogan beletekertem magam a puha, selymes takaróba, majd behunytam a szemeimet, mintha aludnék. Tudtam, hogy erre nincs egyébként egy kicsit se szükségem, de néha jó volt úgy tenni, mintha még mindig ember volnék. Jó volt néhány szokást feleleveníteni, mert így könnyebb volt megtartani saját magamat. Nem hagyhattam, hogy a szomjam megváltoztasson. Carlisle-nak is sikerült a lelkében embernek maradnia, és Edwardnak is. Gondolataimból a takaró halk suhogása szakított ki, majd férjem szorosan a hátamhoz simult és magához ölelt.
- Tudom, hogy alszol – kezdett bele, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Néhányszor már rajtakapott, amikor ezt csináltam. – Csak szólok, hogy odafönt minden rendben, és nagyjából egy óra múlva már ott is leszünk a sziget partjainál.
- Rendben – fészkeltem be magam kényelmesen az ölelésbe. – Akkor akár velem is aludhatnál? Mármint nem kell irányítani a hajót?
- Az útirányt rögzítettem, de azért egy fél óra múlva felnézek, hogy minden rendben van-e – mondta halkan. – Addig alszom veled.
Ezután a mondat után nem is szólaltunk meg többet. Csak tettettük az alvást. Bár nem is ez volt ilyenkor a lényeg. Sokkal inkább az összebújás, ami mindig nagyon jól esett. Valahogy amikor becsuktam a szemem és úgy simultam bele szerelmem karjaiba, mintha minden intenzívebb lett volna kettőnk között.
Carlisle egyszer valóban felment a fedélzetre, de nem is telt bele csupán egy-két percbe és újra mellettem volt. Ezután pedig már csak együtt mentünk fel legközelebb, amikor már nagyon közel jártunk a célhoz. Már láttam a kis stégünket, de kedvesem legnagyobb meglepetésemre a másik irányba fordította a hajót.
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Gondoltam, talán lenne kedved körbehajózni a szigetet. Még nem is láttad teljes egészében – mondta mosolyogva. – Akár vezetheted is a hajót újra, hogyha van kedved.
- Az nagyon jó lenne – szökkentem mellé azonnal. Egy lépést hátrált a kormánytól, így odafértem én, de ahogy megfogtam a kereket, Carlisle kezei finoman az enyémekre kulcsolódtak, teste pedig a hátamhoz simult.
- Segítek, hogy megtaláld mindig a sziget azon pontját, amit feltétlenül látnod kell – súgta a fülembe, majd kicsit balra irányította a kormányt a kezeinkkel.
A szigetem még rengeteg meglepetést tartogatott. Az első hely, ahol megálltunk egy hatalmas erdős rész volt, ahol csak úgy hemzsegtek az állatok. Úgyhogy ki is szálltunk, hogy vadásszunk egyet. Bár szarvasból nem igazán volt kínálat, de tökéletesen megfeleltek a célnak a helyi állatok is. Az ízük nem sokban különbözött a többiétől. Egy óra alatt végeztünk is a vadászattal, és visszaszálltunk a hajóra.
A következő megállónk egy hatalmas rétnél volt, amin különleges, általam nem is igazán ismert virágok nőttek. Maga volt a tiszta természet. Látszott rajta, hogy emberi kéz még soha nem ért hozzá, így megmaradt olyannak, amilyennek megteremtett, és ez volt benne a legkülönlegesebb. Hány olyan hely van már a világon, amit még nem csonkított meg a civilizáció? Ezen a helyen a kedvemért órákon át heverésztünk, és élveztük az orrunkba tóduló lágy virágillatokat.
Miután továbbmentünk Carlisle még megmutatta a sziklás részt, ami szintén szemkápráztató látványt nyújtott. Apró, de fejedelmi csúcsok magasodtak ki a földből.
Az egész napot a sziget feltérképezésével töltöttük. Már lassan két hete itt vagyunk, de be kellett látnom, hogy szinte még semmit nem láttam belőle. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.
Késő este értünk vissza a házunkhoz, és én azonnal a fürdőbe siettem, hogy engedjek egy hatalmas kád forró vizet. Lehet, hogy a vámpíroknak nem kell semmiféle emberi szükséglet, de azért tetőtől talpig sósan nem szívesen feküdték be a nászi ágyunkba. Nem telt bele sok időbe, és már tele is volt a kád illatos, meleg vízzel.
- Velem tartasz? – kérdeztem Carlisle-t mosolyogva.
- Örömmel – mondta határozottan, és már el is kezdte ledobálni a ruháit, ahogy én is.
Először kedvesem ült be a vízbe, őt pedig én követtem árnyékként. Leültem elé, és azonnal hátradőltem, hogy a mellkasához simuljak. Szerelmem pedig levette a szivacsot a fürdőkád széléről, majd megmártotta vízben, és finoman mosdatni kezdett. Minden egyes porcikámat végigsimogatta a szivaccsal, a hátamon hosszasan elidőzve, mert annyira jól esett a simogatás a gerincem mentén, hogy igyekeztem minél jobban Carlisle kezéhez préselődni, szerelmem pedig értve a célzást hosszasan simogatta az érzékeny területet.
Többször is megpróbáltam megszerezni a szivacsot, hogy viszonozhassam a gyengédséget, de olyankor Carlisle mindig leszerelt egy-egy elképesztően finom mozdulattal, aminek hatására el is felejtettem, hogy mire készültem néhány pillanattal azelőtt.
Az éjjel folyamán nem tettünk semmit, csak élveztük a másik közelségét, és arról beszélgettünk, hogy mit tegyünk a hátralévő két napban. Hihetetlen, hogy már ennyi ideje eljöttünk otthonról. Be kell vallanom, hogy hiányzik Edward, de boldogan maradnék még itt. Vajon valaha is csillapodni fognak a tomboló vámpír érzelmeim, vagy mostantól örökké csak egy hajszál választ majd el attól, hogy rávessem magam a férjemre? Bár így belegondolva Carlisle már több száz éves, és az ő szenvedélyes sem látszik lanyhulni. Azt hiszem, hogy egy hihetetlenül boldog örökkévalóság előtt állok, amiért bárhol, bármikor, bármit feladnék.
Sziasztok! Ez egy könnyű levezető fejezete a nászútnak. Úgy érzem, hogy itt az ideje, hogy újra mozgalmasabb vizekre evezzen a történet :D puszi, Drusilla
(Esme szemszöge)
Miután Demetri és a vámpírlány eltűnt a jelek szerint véglegesen a mulatságról, újra belemerültünk az itteni táncstílus rejtelmeiben. A helyiek annyira értékelték az igyekezetünket, hogy egy-egy fejdíszt is kaptunk tőlük emlékbe. Carlisle úgy fordította le a mondanivalójukat a számomra, hogy „ahhoz képest, hogy nem ide valósiak vagyunk nem is csináljuk rosszul.” Szerelmem szerint ez hatalmas dicséret. Felér egy azzal, mintha azt mondták volna, hogy szinte már őslakosként táncoltunk a tömegben. Elég sokáig bírtam az emberek ilyen szintű közelségét, de több, mint hatórányi karneválozás után, már igencsak kapart a torkom, de nem akartam elrontani a pillanatot, úgyhogy inkább próbáltam nem levegőt venni, és élvezni kedvesem közelségét. Sajnálatos módon azonban, elég gyorsan lebuktam. Ebből is látszik, hogy férjem minden rezdülésemre figyel. Nem telt bele öt percbe és látta rajtam, hogy már nem érzem magam annyira jól, mint eddig.
- Gyere, sétáljunk egyet a parton. Ilyenkor egyszerűen gyönyörű. A víz kellemesen meleg, és a holdfény ezüstössé varázsolja a lágyan ringatózó vizet. Mit szólsz? – mosolygott rám kedvesen.
- Az nagyszerű lenne – bólintottam rá azonnal.
- Akkor gyere, menjünk – ölelte át a derekamat, és kifelé kezdett vezetni a tömegből. – Mondtam, hogy szólj, hogyha már soknak érzed a tömeget – suttogta a fülembe gyengéden.
- Sajnálom, én csak nem akartam, hogy csalódj bennem – hajtottam le a fejem. Hiszen már néhány éve vámpír vagyok, úgyhogy tudnom kéne uralkodni magamon.
- Kicsim, ilyen tömegben ez az időtartam egyszerűen hihetetlen. Egyébként sem tudnék csalódni benned – mondta kedvesen, majd csókot lehelt az ajkaimra.
Néhány perccel később pedig már a szemem elé tárult a csodálatos homokos part, és a csendesen hullámzó víz is. Pontosan olyan gyönyörű volt, mint ahogyan Carlisle elmesélte. Nem sokszor láttam még ilyen szépet. Bár a szigetemen még ennél is szebb volt a part, habár az is könnyen lehet, hogy csak én voltam hihetetlenül elfogult.
- Min gondolkozol ennyire? – kérdezte Carlisle, és végigsimított a hátamon.
- Csak gyönyörködtem a látványban, és az jutott eszembe, hogy a szigetünkön a part, hogyha lehetséges, még ennél is sokkal szebb.
- Ebben van valami – mosolyodott el. – Viszont itt is kipróbálhatnánk a vizet, hogyha van kedved – ajánlotta cinkos mosollyal.
- Mármint, hogy most? – kérdeztem döbbenten. – Nálam nincs is fürdőruha – motyogtam zavartan. – Ez a ruha pedig nagyon is drága, és szép ahhoz, hogy a vízbe vigyem.
- Ezen könnyedén segíthetünk – kezdett bele a magyarázatba. – Amíg készültél becsempésztem néhány törölközőt, és a fürdőruhákat a hajóba. Reméltem, hogy esetleg igent mondasz egy éjszakai fürdőzésre.
- Nos, ebben az esetben boldogan igent mondok. Akkor menjünk a hajóhoz és öltözzünk át – indultam el a kikötő felé. Szerelmem pedig azonnal követett.
Nem telt bele csupán néhány percbe és már a hajóhoz is értünk. Azonnal felszálltunk, és lementünk a hálórészbe, ahol a pici szekrényben ott várt ránk a fürdőruha, és még jó néhány egyéb öltözék, amit nem tudtam mire vélni.
- Mindig teszek be néhány holmit arra az esetre, hogyha vihar lenne és kint ragadnánk a tengeren, vagy bármi ehhez hasonló – magyarázta értetlen arcom láttán. – Gyere, öltözzünk át, és már mehetünk is – tette még hozzá lelkesen.
Semmi perc alatt elkészültem, de még így is lassabb voltam egy kicsit, mint Carlisle. A férfiak úgy tűnik, hogy mindenképpen gyorsabbak, mint a nők. Hiába vagyok én is hihetetlen sebességgel megáldva.
- Mehetünk? – kérdezte és a kezét nyújtotta.
- Igen, menjünk – tettem bele a kezemet a tenyerébe.
Azt hittem, hogy majd ugyanúgy megyünk visszafelé is, mint idefelé, végigsétálva a karneválon és úgy vissza a partra, de tévedtem. Ahogy felértünk a hajó felső szintjére Carlisle azonnal a karjaiba kapott, majd gyorsan körbenézett, és miután nem látott senkit felugrott velem a vitorla tetejére, majd onnan át egy ház tetőre, és ott sétált velem a karjaiban a part felé.
- Miért nem megyünk hagyományos útvonalon? – kérdeztem döbbenten.
- Azért, mert így sokkal gyorsabb, és nem kell újra átmenned a tömegen. El is felejtettem, hogy el kellett volna mennünk már vadászni, hiszen már lassan két hete lesz, hogy nem ittál semmit. Hogyha visszamentünk a szigetre azonnal elviszlek.
- Igazság szerint nekem fel sem tűnt, amíg kettesben voltunk, hogy vadásznom kéne. Volt, ami elvonta a figyelmemet – mondtam kihívóan és végigsimítottam a mellkasán.
- Boszorkány – feszült meg kedvesem, és azonnal szenvedélyesen megcsókolt.
- Hízelgő, hogy egy érintésem is ilyen hatást gyakorol rád – mondtam elégedetten miután elváltunk.
- Csak te vagy rám ilyen hatással, senki nem is volt, és nem is lesz – biztosított. Majd tovább indultunk a parthoz.
Csupán két percbe tellett, és már ott is voltunk. Szerelmem a lábaimra állított, én pedig behunyt szemmel élveztem a forró, puha homokot a talpam alatt. Miután kiélveztem a pillanatot kinyitottam a szemem és Carlisle boldog mosolyával találtam szemben magam. Megfogta a kezem, és magával húzott a víz felé, én pedig készséggel követtem. Egészen messzire beúsztunk a parttól, hogy ne láthassanak bennünket kíváncsi szemek. Teljesen elengedtem magam, és boldogan lebegtem a felszínen, ahogy Carlisle is. Nem csináltunk semmit, csak fogtuk egymás kezét, és csendben hagytuk, hogy az áramlat sodorjon, amerre akar. Nem kellett tennünk semmit ahhoz, hogy tudjuk, hogy mit érez a másik. Kétségem sem volt afelől, hogy a férjem pontosan olyan boldog, mint amilyen én vagyok.
- Mit szólnál, hogyha lassan mennénk, gyönyörű sellőm – hallottam meg a suttogását a fülem mellett.
- Rendben – fordultam felé. Ő pedig azonnal lecsapott az ajkaimra.
- Vagy mégsem kell annyira sietnünk – szorított magához.
Időm sem volt feleszmélni, és a fürdőruhám már nem volt rajtam, Carlisle pedig szorosan magához ölelt. Készséggel tekertem a lábaimat szerelmem csípője köré, és amint eggyé vált a testünk ritmusosan mozogni kezdtem vele. Kedvesem ajkai egy pillanatra sem tétlenkedtek, minden egyes jóleső sóhajomat, és nyögésemet a csókjaival fojtotta el. Amióta bevallottuk az egymás iránt érzett szerelmünket, már számtalanszor repültem el a mennyországba Carlisle gyengéd mozdulatai hatására, de még mindig tudott meglepetést okozni. Percekkel később zihálva szorította magához ernyedt testemet, én pedig boldogan pihegtem a biztonságot nyújtó karok között. Nem tudom, hogyan, vagy mikor történt, de mikor ismét feleszméltem a fürdőruhám már megint rajtam volt. Úgy tűnik, hogy szerelmem szemfényvesztő a ruhákat illetően.
- Szeretlek – nyomott még egy lágy csókot a kulcscsontomra, majd a kikötő felé kezdett úszni velem.
- Én is szeretlek – motyogtam, és még jobban hozzápréseltem magam.
Úgy éreztem, hogy minden erőm elhagyott, ezért én csak hagytam magam, hogy Carlisle arra vigyen, amerre csak akar. Behunytam a szemem, és élveztem, ahogy a víz simogatja a bőröm, miközben haladtunk a vízben. Néhány perccel később pedig már csak arra eszméltem fel, hogy szerelmem gyengéden az ágyra fektet, és betakar. A szemeim azonnal kipattantak, és kérdőn néztem rá.
- Gondoltam, hogy jól esne neked egy kis pihenés, amíg én elindítom a hajót a sziget felé – mondta gyengéden. – Maradj csak itt, nemsokára visszajövök – fűzte még hozzá, majd eltűnt.
Én pedig hallgattam a tanácsára, és boldogan beletekertem magam a puha, selymes takaróba, majd behunytam a szemeimet, mintha aludnék. Tudtam, hogy erre nincs egyébként egy kicsit se szükségem, de néha jó volt úgy tenni, mintha még mindig ember volnék. Jó volt néhány szokást feleleveníteni, mert így könnyebb volt megtartani saját magamat. Nem hagyhattam, hogy a szomjam megváltoztasson. Carlisle-nak is sikerült a lelkében embernek maradnia, és Edwardnak is. Gondolataimból a takaró halk suhogása szakított ki, majd férjem szorosan a hátamhoz simult és magához ölelt.
- Tudom, hogy alszol – kezdett bele, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Néhányszor már rajtakapott, amikor ezt csináltam. – Csak szólok, hogy odafönt minden rendben, és nagyjából egy óra múlva már ott is leszünk a sziget partjainál.
- Rendben – fészkeltem be magam kényelmesen az ölelésbe. – Akkor akár velem is aludhatnál? Mármint nem kell irányítani a hajót?
- Az útirányt rögzítettem, de azért egy fél óra múlva felnézek, hogy minden rendben van-e – mondta halkan. – Addig alszom veled.
Ezután a mondat után nem is szólaltunk meg többet. Csak tettettük az alvást. Bár nem is ez volt ilyenkor a lényeg. Sokkal inkább az összebújás, ami mindig nagyon jól esett. Valahogy amikor becsuktam a szemem és úgy simultam bele szerelmem karjaiba, mintha minden intenzívebb lett volna kettőnk között.
Carlisle egyszer valóban felment a fedélzetre, de nem is telt bele csupán egy-két percbe és újra mellettem volt. Ezután pedig már csak együtt mentünk fel legközelebb, amikor már nagyon közel jártunk a célhoz. Már láttam a kis stégünket, de kedvesem legnagyobb meglepetésemre a másik irányba fordította a hajót.
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian.
- Gondoltam, talán lenne kedved körbehajózni a szigetet. Még nem is láttad teljes egészében – mondta mosolyogva. – Akár vezetheted is a hajót újra, hogyha van kedved.
- Az nagyon jó lenne – szökkentem mellé azonnal. Egy lépést hátrált a kormánytól, így odafértem én, de ahogy megfogtam a kereket, Carlisle kezei finoman az enyémekre kulcsolódtak, teste pedig a hátamhoz simult.
- Segítek, hogy megtaláld mindig a sziget azon pontját, amit feltétlenül látnod kell – súgta a fülembe, majd kicsit balra irányította a kormányt a kezeinkkel.
A szigetem még rengeteg meglepetést tartogatott. Az első hely, ahol megálltunk egy hatalmas erdős rész volt, ahol csak úgy hemzsegtek az állatok. Úgyhogy ki is szálltunk, hogy vadásszunk egyet. Bár szarvasból nem igazán volt kínálat, de tökéletesen megfeleltek a célnak a helyi állatok is. Az ízük nem sokban különbözött a többiétől. Egy óra alatt végeztünk is a vadászattal, és visszaszálltunk a hajóra.
A következő megállónk egy hatalmas rétnél volt, amin különleges, általam nem is igazán ismert virágok nőttek. Maga volt a tiszta természet. Látszott rajta, hogy emberi kéz még soha nem ért hozzá, így megmaradt olyannak, amilyennek megteremtett, és ez volt benne a legkülönlegesebb. Hány olyan hely van már a világon, amit még nem csonkított meg a civilizáció? Ezen a helyen a kedvemért órákon át heverésztünk, és élveztük az orrunkba tóduló lágy virágillatokat.
Miután továbbmentünk Carlisle még megmutatta a sziklás részt, ami szintén szemkápráztató látványt nyújtott. Apró, de fejedelmi csúcsok magasodtak ki a földből.
Az egész napot a sziget feltérképezésével töltöttük. Már lassan két hete itt vagyunk, de be kellett látnom, hogy szinte még semmit nem láttam belőle. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas.
Késő este értünk vissza a házunkhoz, és én azonnal a fürdőbe siettem, hogy engedjek egy hatalmas kád forró vizet. Lehet, hogy a vámpíroknak nem kell semmiféle emberi szükséglet, de azért tetőtől talpig sósan nem szívesen feküdték be a nászi ágyunkba. Nem telt bele sok időbe, és már tele is volt a kád illatos, meleg vízzel.
- Velem tartasz? – kérdeztem Carlisle-t mosolyogva.
- Örömmel – mondta határozottan, és már el is kezdte ledobálni a ruháit, ahogy én is.
Először kedvesem ült be a vízbe, őt pedig én követtem árnyékként. Leültem elé, és azonnal hátradőltem, hogy a mellkasához simuljak. Szerelmem pedig levette a szivacsot a fürdőkád széléről, majd megmártotta vízben, és finoman mosdatni kezdett. Minden egyes porcikámat végigsimogatta a szivaccsal, a hátamon hosszasan elidőzve, mert annyira jól esett a simogatás a gerincem mentén, hogy igyekeztem minél jobban Carlisle kezéhez préselődni, szerelmem pedig értve a célzást hosszasan simogatta az érzékeny területet.
Többször is megpróbáltam megszerezni a szivacsot, hogy viszonozhassam a gyengédséget, de olyankor Carlisle mindig leszerelt egy-egy elképesztően finom mozdulattal, aminek hatására el is felejtettem, hogy mire készültem néhány pillanattal azelőtt.
Az éjjel folyamán nem tettünk semmit, csak élveztük a másik közelségét, és arról beszélgettünk, hogy mit tegyünk a hátralévő két napban. Hihetetlen, hogy már ennyi ideje eljöttünk otthonról. Be kell vallanom, hogy hiányzik Edward, de boldogan maradnék még itt. Vajon valaha is csillapodni fognak a tomboló vámpír érzelmeim, vagy mostantól örökké csak egy hajszál választ majd el attól, hogy rávessem magam a férjemre? Bár így belegondolva Carlisle már több száz éves, és az ő szenvedélyes sem látszik lanyhulni. Azt hiszem, hogy egy hihetetlenül boldog örökkévalóság előtt állok, amiért bárhol, bármikor, bármit feladnék.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)