Tartozni valakihez - 39. fejezet

39. fejezet




(Jasper szemszöge)



Éppen befejeztük az ajándékok kiosztását, és boldogan figyeltük a családunk reakcióit, amikor Carlisle hirtelen felkapta a fejét. Én is azonnal figyelni kezdtem.

- Érzitek? – kérdezte kissé idegesen. Én pedig azonnal szimatolni kezdtem.

- Igen – morogtam fel, és Alice-t azonnal biztonságba helyeztem a hátam mögött. Kedvesem értetlenül figyelt engem, de nem ellenkezett, engedelmesen ott maradt, ahova rejtettem. Semmi szükség rá, hogy túl közel kerüljön ahhoz a szörnyeteghez, aki errefelé tart. Néhány pillanattal később pedig kinyílt az ajtó, és besétált rajta a legrosszabb rémálmom.

- Jasper, kedvesem, hát végre megtaláltalak – mondta Maria a szokásos behízelgő hangnemben, de nem fogok bedőlni neki. Hallottam, hogy Alice hangosan felmorog mögöttem, ezért inkább erősebben megszorítottam, hogy megnyugtassam.

- Maria – morogtam fel, és összekulcsoltam a kezeimet Alice kezeivel a biztonság kedvéért. Mivel az érzései alapján legszívesebben már régen nekiesett volna Mariának, ami nem lett volna jó ötlet, mert a teremtőm sokkal, de sokkal tapasztaltabb harcos, mint szerelmem. Egyébként sem hagynám, hogy Alice bemocskolja a kezét egy ilyen nővel, mint ő.

- Hol voltál eddig? Miért nem jöttél haza? Többen is eltűntek a családunkból, és aggódtam miattad, ezért is indultam el a keresésedre – dorombolta és közelebb jött hozzám. Mire Alice csak még jobban megfeszült a karjaim között.

- Nos, most már látod, hogy jól vagyok. Nem mentem vissza, mert én akartam eljönni, úgyhogy nem kell aggódnod. A vámpírok, akik pedig eltűntek saját bevallásod szerint, lehet, hogy csak nem voltak elég gyorsak, és az új kis házi kedvenced elintézte őket – mondtam durván. Soha nem aggódott csak a területeiért és saját magáért.

Reméltem, hogy ez talán eltántorítja az irántam való érdeklődéstől. Semmi keresnivalója itt. Most vettem el életem szerelmét, és ezt nem fogja tönkretenni. Alice az enyém, és én csakis Alice-é vagyok. Nem fér bele a szívembe Maria is. Ráadásul ő sosem volt ott. Csak és kizárólag azt a lányt szeretem, aki itt áll mögöttem. Aki előttem áll, csak egy ismerős a múltból. Semmi több.

- Miféle házi kedvenc? – nézett rám döbbenten. – Nekem nincs másom, csak te – mondta komolyan. Mire Edward hangosan felköhögött. Én pedig biccentettem felé. Kedves volt tőle, hogy segített, de magam is tudtam, hogy Maria sosem volt az a hűséges típus.

- Az a kis kedvenced, aki miatt úgy érezted nem is olyan rég, hogy nincs szükséged rám – világosítottam fel. – Mindegy is, a lényeg, hogy már nem tartozom hozzád, úgyhogy akár el is mehetsz – mondtam komolyan.

- Ez a kis csitri telebeszélte a fejedet, igaz? – nézett Alice-re gyűlölködve. – Jasper, te harcos vagy, nem egy kisvárosi ficsúr, aki mindentől elrejtőzik. Sosem voltál az a típus, aki feladja, és meghúzza magát.

- Hogyha nem lettem volna határozott, akkor már az első kis háborúdat sem éltem volna túl, de tévedsz velem kapcsolatban. Sokkal jobban érzem magam „kisvárosi ficsúrként”, ahogy te mondod, mint lelketlen szörnyként, akinek már így is rengeteg vér tapad a kezéhez – mondtam határozottan.

- Mit csinált veled ez a nő? Teljesen átmosták az agyadat? Az én Jasperem harcol, és nem fél némi vértől – mondta Maria csalódottan.

- Nem csináltak velem semmit – vágtam rá. – Vagyis tulajdonképpen, de, nagyon is sok mindent tettek velem. Legfőképpen szeretnek, még így is, hogy a múltam eléggé sötét folt bármelyikükhöz képest. Te szerettél valaha valakit?

- Téged szeretlek – vágta rá azonnal. – Gyere velem haza. A családnak szüksége van rád.

- Nem, nincs szükségük rám, és neked is csak addig, amíg találsz valaki mást helyettem. Tűnj innen, Maria – morogtam rá.

- Ha azt hiszed, hogy ennyivel el lesz intézve a dolog, akkor nagyon tévedsz. Most elmegyek, de nehogy azt hidd, hogy vége. Vissza foglak szerezni, méghozzá bármi áron – nézett jelentőségteljesen Alice-re. Edward pedig hangosan morogni kezdett.

- Ha egy ujjal is hozzáérsz a húgomhoz, nem marad belőled csak egy-két lapát hamu – mondta Edward dühösen.

- Én sem ajánlanám, hogy zaklasd őket – csatlakozott hozzá Emmett is.

- Miért variálunk? – kérdezte Rosalie. – Ő egyedül van, mi meg heten. Szerintem intézzük el egyszer, s mindenkorra, akkor nem kell többet ezen a dolgon törni a fejünket.

- Nem vagyunk gyilkosok, Rose – mondta Carlisle komolyan. – Nem terelhetnénk békésebb hangulatba ezt a beszélgetést? – fordult Maria felé. – Kérlek, foglalj helyet.

- Köszönöm – mosolyodott el Maria, majd leült egy fotelbe. Kivételesen Rosalie érveivel értettem volna egyet, de természetesen tiszteletben tartottam Carlisle akaratát, ahogy mindenki más is.

- Tehát, akkor most kezdjük elölről – kezdett bele Carlisle. – Én Carlisle Cullen vagyok, a feleségem, Esme, és a gyermekeink Edward, Rosalie, Emmett, Alice és Jaspert minden jel szerint már ismered.

- Valóban, mivel Jasper az én párom – mondta Maria dühösen. – Nem tudom, hogy ki ez a csitri és hol szedte össze, de nem fogom ennyiben hagyni.

- Nem kaphatod vissza azt, ami sosem volt a tiéd – morogta Alice a hátam mögül. Még sosem láttam ilyen kis agresszívnak az én gyönyörű Alice-met.

- Oh, nagyon is az enyém volt, cicuskám. Én még emlékszem, hogy hány szobát törtünk össze nem sokkal az átváltozása után – csillant fel Maria szeme. Edward arca pedig elfintorodott. Attól tartok, hogy szegény ezekre a gondolatokra nem volt kíváncsi.

- Na, öcsi, tudsz te, ha akarsz – mondta Emmett elismerően. Mire mindenkitől bezsebelt egy rosszalló pillantást. – Jól van na, én csak elismertem, hogy képes vad is lenni, ezek szerint.

- Az régen volt, amikor még nem tudtam kontrollálni magamat – mondtam és még jobban megszorítottam kedvesem kezét. – Most viszont már képes vagyok rá, és Alice-hez tartozom örökké. Ez ellen még te sem tehetsz semmit – mondtam komolyan. Majd felé mutattam a kezemet, amin ott díszelgett a karikagyűrű.

- Úgy látom, hogy ez a kis szuka jobban behálózott, mint hittem – kerekedtek el Maria szemei. – Semmi baj, majd segítünk ezen. Boldogan foglak megszabadítani a láncaidtól, hogy újra vad lehess, amilyen igazából is vagy – pattant fel Maria.

- Gyere csak, majd adok én neked – kiabált Alice, és kiugrott mögülem. Alig tudtam utánakapni, hogy megállítsam, még mielőtt butaságot csinálna.

- Kicsim, nyugodj meg. Szándékosan provokál, hogy harcot szítson, és bánthasson téged. Nem ér ennyit – próbáltam megnyugtatni.

- Sérteget minket, és te tűröd? – nézett rám Alice hitetlenkedve.

- Nem azt mondtam, hogy hagyni fogom neki, de nem hiszem, hogy ez lenne a helyes megoldás, kicsim – próbáltam lehiggasztani, de nem igazán sikerült.

- Miért? Mi a helyes? Kínáljuk meg még egy teával is, esetleg egy csínos kis torokkal? Idejön, és megpróbál elvenni tőlem, te meg ahelyett, hogy elintéznéd, még engem is visszatartasz – kiabált velem kedvesem, majd kitépte magát a kezeim közül, és felrohant az emeletre.

- Micsoda hisztérika – sóhajtott fel Maria színpadiasan. – Neked komolyan ez tetszik, Jasper? Miért nem szóltál? Én is tudok nyafogni, hogyha erre gerjedsz.

- Fogd be a szád, mert nem állok jó magamért – sziszegtem a fogaim között.

- Pont ez lenne a cél – vigyorodott el Maria. - Régen ilyenkor már a harmadik falat romboltad le velem. Most meg csak magadban fortyogsz. Szerinted ez normális? Hol vannak az ösztöneid? Hagytad magad betörni. Gondolkozz el rajta, hogy mit akarsz valójában. Néhány nap múlva visszajövök, és megbeszéljük – suhant hozzám, és egy szempillantás alatt csókot lehelt az ajkamra. Majd amilyen hirtelen jött, úgy távozott is.

- Nem semmi a spiné – nézett utána Emmett döbbenten. – Akarjátok, hogy megtépjem egy kicsit, vagy nagyon?

- Nem, majd én elintézem – mordultam fel. – Sajnálom, ami történt. Miattam van itt – hajtottam le a fejem.

- Ugyan már, édesem – ölelt magához Esme. – Nem a te hibád, hogy utánad jött. Ne is foglalkozz vele. Inkább Alice-t békítsd meg.

- Ez határozottan jó ötlet, mert most látja maga előtt nagyjából a hetvenedik lehetőséget, egy alapos „Hogyan töröljem el a világból ezt a szajhát” akcióra, hogy pontosan idézzem. Mellesleg rád is elég mérges – mondta Edward komolyan.

- Ráadásul oka is van rá – sóhajtottam fel. - Most hogyha megbocsátotok – néztem rájuk kérlelőn.

- Magatokra hagyunk titeket – mondta Carlisle, majd az egész család elhagyta a házat.

Azonnal felrohantam az emeletre, és halkan lenyomtam a kilincset. Kicsit féltem, hogy zárt ajtókat találok, de legnagyobb örömömre bejutottam a hálószobánkba. Alice megint kis kupacként feküdt a takaró alatt és valamit morgott az orra alatt. Odaosontam hozzá, és megsimogattam, de erre csak még jobban begubózott.

- Kicsim – szólítottam meg, és végigsimítottam a testén. – Légy szíves bújj elő, hogy normálisan tudjunk beszélni.

- Menj ki – motyogta halkan. – Most nincs hozzá erőm, hogy Mariáról beszéljünk.

- Akkor ne beszéljünk? Úgy jobb lenne, hogyha úgy tennénk, mintha mi sem történt volna? – kérdeztem keserűen. – Alice, veled mindig mindent meg tudok beszélni. Miattad vagyok most az, ami. Ha nem találkozunk, akkor most hagytam volna magam visszaédesgetni, hogy ne legyek egyedül a világban, de te itt vagy velem. Eszemben sincs elhagyni az életem értelmét.

- Na persze, akkor arra miért nem volt eszed, hogy megvédd a becsületünket? Megalázott téged, és sértegetett engem – mondta dühösen. – Nem várom el, hogy te magad öld meg, hiszen a teremtőd, de én megtehettem volna. Edward és Emmett, sőt még Rose is készséggel segített volna elintézni azt a nőt.

- Alice, te nem vagy gyilkos. A lelkiismereted nem bírná el, hogy megölsz valakit, még akkor sem, hogyha az a személy egy olyan alattomos nő is, mint Maria. Most már, pedig én sem tehetem meg. Hogyan lennék méltó hozzád gyilkosként? Te magad mondtad, hogy éljünk békében, és boldogan. Hogy nézhetnék a szemedbe, hogyha megszegem a neked tett ígéreteimet? Gondolkozz, drágám. Carlisle mit gondolna, hogyha most vérfürdőt rendeztünk volna a nappaliban?

- Tudom, hogy igazad van – sóhajtott fel. – Viszont ez most akkor is felzaklatott. Nem is kicsit.

- Érzem, kicsim – fintorodtam el. Máskor egy egész falut lenyugtatok ennyi energiával, most meg még a feleségemhez sem elég.

- Oh, tényleg. Bocsi, de akkor sem tudok csak úgy lehiggadni – kért elnézést már barátságosabb hangnemben.

- Semmi baj, de talán segíthetnék – ajánlottam a lehetőséget.

- Hogyan? Talán még nem próbáltál nyugalomhullámokat küldeni felém? – kérdezte döbbenten.

- Dehogynem, folyamatosan azt csinálom – vágtam rá azonnal.

- De nem vagyok nyugodt, úgyhogy inkább menj el egy kis időre, amíg lehiggadok. Nem kell neked is teljesen kikészülnöd – mondta morcosan.

- Szerintem pedig éppen jó lenne, hogyha most együtt maradnánk. Személy szerint arra gondoltam, hogy megpróbálok alkalmazni másféle nyugtató módszereket – mondta lágyan. Ha máshogy nem megy, akkor megpróbálom elkápráztatni.

- Na és mire is gondoltál pontosan? – kérdezte kíváncsian.

- Semmi különösre. Hagyományos emberi módszerekre, amikre még emlékszem. Például, mit szólnál egy öleléshez? – kérdeztem halványan mosolyogva. Alice legnagyobb örömömre elég bújós típus, ezért nehezen ellenáll egy ilyen ajánlatnak.

- Nem is tudom, én most haragszom rád – válaszolta a takaró alól, de nem volt túl meggyőző.

- Értem – mondtam kissé csalódottan. – Ha nem, hát nem. Nem fogom erőltetni – fűztem még hozzá, majd elkezdtem kisétálni a szobából.

- Jasper – szólt utánam Alice.

Én pedig azonnal visszafordultam az ágy felé. Alice bár nem bújt ki a takaró alól, de felemelte az egyik felét, így én is be tudtam fészkelődni mellé. Egy szempillantás alatt mellette termettem, mire a takarót visszahajtotta, majd szorosan hozzám préselte magát.

- Akkor most hogyan tovább? – kérdezte néhány percnyi csend után.

- Az értésére fogjuk adni, hogy semmi keresnivalója itt – mondtam határozottan.

- Rendben, én bízom benned, de ne tartson sokáig a dolog – válaszolta kedvesem. – Viszont, ha nincs más megoldás, akkor marad az én tervem – fűzte még hozzá.

- Hogyha nem sikerül kitenni a szűrét a környékről egy héten belül, akkor még én is segítek nektek – egyeztem bele. Bár nem szívesen lennék újra gyilkos, de hogyha Alice biztonságáról és a boldogságunkról van szó, akkor bármire képes lennék.