A blog elérte a 80.000 látogatót :D

Rémségek napja


Meghoztam az Alice/Emmett novelllát :D Remélem, hogy tetszeni fog :D Puszi, Drusilla

(Alice szemszöge)



Már öt éve élünk együtt a családunkkal, és vagyunk mi is Cullenek, de Emmett beszólásait és állandó csipkelődéseit még mindig nehezen viselem el. Főleg a hülye poénjait, amik rendszerint Jasperen és rajtam csattannak, mert nincs másik pár, akit szapulhatna. Úgyhogy valahogy meg kell oldanom, hogy leszokjon erről az idióta hobbyjáról. A legutóbb már tényleg elvetette a sulykot. Nem elég, hogy állandóan kajánul vigyorog, hogyha Jasperrel nem sikerül tökéletes csendben együtt lennem, amit azért valljunk be nem is olyan könnyű kivitelezni. Ráadásul még Emmett képes volt, és telehordta az ágyunkat mindenféle tüskékkel, amit egy fél napig szedegethettem ki a matracból. Még jó, hogy a képességem segítségével láttam, és nem dőltünk rá Jasperrel. Nem mintha kárt tehetett volna bennünk, de mégis csak kellemetlen érzés lett volna. Sajnos megakadályozni nem tudtam a magánakcióját, mert éppen messze voltam a szerelemmel vadászni. Bosszantó bátyám saját bevallása szerint csak azért követte el a merényletet, hogy végre ne szégyelljük a hangunkat, mert ez természetes folyamat két egészséges felnőtt között. A cérna most már elszakadt. Emmett olyat fog kapni, hogy egészen biztosan nem tér magához az elkövetkezendő századik. Csak még azt nem tudom, hogy mi legyen a büntetése, de ki fogom találni, ez egészen biztos.

Hirtelen látomás tört rám, és azt láttam, ami nagyon is szerettem volna. Emmett tanácstalanul állt a nappali közepén, míg mindenki hangosan nevetett. Igen, ez jó lesz. A cél pontosan ez lenne, hogy visszakapja a kölcsönt, csak azt nem tudom, hogy hogyan fogom mindezt megvalósítani.

- Mi a baj, hugi? – lépett mellém az említett egyed, és magához ölelt.

- Semmi – vágtam rá durcásan.

- Jaj, ne már. Még mindig haragszol a múltkori kis poénért? Én tényleg csak egy viccnek szántam – mondta békülékenyen. – Tudod mit, inkább veszek nektek egy új matracot. Rendben? – kérdezte óvatosan.

- Az a matrac egyedileg készül az ágyunkhoz. Nem lehet csak úgy levenni egyet a boltban a polcról és kész. Meg kell rendelni, megvárni, amíg elkészül, azután pedig hazahozatni – morogtam az orrom alatt.

- Boldogan vállalom a felelősséget mindenért, hogy visszakapd a kedvenc ágyadat – mondta határozottan.

- Ám legyen, akkor mindjárt leírom neked a szállító számát – mondtam mosolyogva, majd lefirkantottam a számot.

Emmett komolyan eltette a papírt, majd felvonult a szobájába, és hallottam, amint valóban megbeszéli a részleteket a szállítókkal. Vajon tényleg komolyan gondolta, amit mondott, és nem is érdemli meg a büntetés? Nem, nem gondolhatok ilyenekre. Muszáj móresre tanítani legalább egyszer az életben valahogy.

- Szia, kicsim – lépett mögém Jasper, és belecsókolt a nyakamba, amit imádtam.

- Szia, drágám – fordultam hátra, hogy megcsókolhassam.

A csókunk gyengéd volt és lágy, szinte alig értünk egymáshoz, de mégis nagy hatással volt rám. Az egész testem bizseregni kezdett, hogy élhettem akár csak egy percig is Jazz nélkül? Egész nap remegek az érintése után. Az már más kérdés, hogy nincs mindig mellettem, amikor csak megkívánom a társaságát.

- Mi lenne, hogyha meglátogatnánk a szobánkat? – suttogta Jasper a fülembe. Majd érdeklődésének tárgyát a fenekemhez nyomta.

- Boldogan – nyögtem fel a váratlan hevességtől. Ritkán veszíti el szerelmem az önuralmát, de amikor igen, az felér egy mindent elsöprő lavinával. Úgyhogy biztosan csodás esténk lesz.

Jasper a karjaiba kapott és néhány pillanattal később már az ágyunkon feküdtem. Pontosabban azon, ami megmaradt belőle Emmett merénylete után. Életem egyik legcsodálatosabb szeretkezése volt. Bár őszintén szólva, ez minden egyes együttlétemre igaz, hiszen Jazz utánozhatatlan férj, szerető, barát. Minden, amire valaha is vágytam. Az érzelmeink kinyilvánítása egészen másmilyen, mint amilyen a legtöbb vámpírpáré. A mi szerelmünk mélyen bennünk lakozik, nem érdekelnek minket a felszínes dolgok, csak a másik. Ezt a fajta szenvedélyt mindenkinek meg kellene tapasztalnia.



(Emmett szemszöge)



Na jó, lehet, hogy most az egyszer kicsit túllőttem a célon, de úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy rádöbbentsem a testvéreimet, hogy nincs mit szégyellni a testiségen. Ez az állandó bujkálás és halkan szuszogás egyáltalán nem vallott tapasztalt vámpírokra. Inkább félénk gyerekekre, akik el akarnak bújni a szüleik elől, hogy kiélhessék a vágyaikat. Jasper erős, és magabiztos férfi, nem értem, hogy miért kell ennyire nógatni, hogy engedje el magát.

Mindenesetre szerettem volna kiengesztelni a húgomat, úgyhogy miután feljöttem a Rose babyvel közös szobánkba azonnal tárcsáztam a megszerzett telefonszámot, és már diktáltam is be a cégnek, hogy pontosan milyen matracot akarok rendelni. A telefonos hölgy készséggel felvette a rendelésemet, majd szép napot kívánt, és mindketten letettük a kagylót.

Éppen meg akartam fordulni, hogy kimenjek a szobából, amikor hirtelen megszédültem. Hogy szédülhet meg egy vámpír? Valami nagyon nem stimmel. Minden erőmet megpróbáltam összeszedni, de nem igazán jártam sikerrel, és a következő pillanatban összeestem. A sötétség hirtelen borult rá az elmémre, és teljesen magába szippantott.

Hirtelen ültem fel és azonnal körbepásztáztam a környéket a tekintetemmel. Az erdőben voltam. Na de, hogy kerültem ide? Egyáltalán mi történt? Mi van, ha valaki bántotta a családomat? Hiszen ok nélkül nem szoktam elájulni. Itt valami nagyon nincs rendben. Azonnal felpattantam, és rohantam is a Cullen házhoz, ahova kopogás nélkül berontottam. A látvány, ami fogadott teljesen letaglózott. A ruhák, amiket a családom viselt múlt századiak voltak, ráadásul nem is volt ott az egész család. Csak Esme lépett ki a konyhából, miközben Edward és Rosalie a kanapén ült. Pontosabban Rose baby nem is a kanapén ült, hanem Edward ölében, és belesimult az ölelésébe. Azonnal hangos morgás tört fel a mellkasomból.

- Vedd le a mocskos kezed Rosalie-ról, de azonnal – sziszegtem a fogaim között.

- Ki maga, és mit akar? – kérdezte Esme ijedten. – Hagyja békén a gyermekeimet. Mit akar itt? Azonnal értesítem a férjemet – szaladt ki a nappaliból. Mi a fene folyik itt? Rose és Edward egy pár? Hol van Alice és Jasper? MI A FENE FOLYIK ITT? Valami őrült vámpír összekuszálta a múltat?

- Emmett vagyok. Emmett Cullen. Nem ismertek meg? – kérdeztem félve.

- Még soha életemben nem láttam magát – mondta szerelmem. – Te tudsz róla valamit, drágám? – fordult Edward felé, mire újra rámorogtam.

- Nem, kedves. Szerintem még nem találkoztunk. Bár lehet, hogy Carlisle-t ismeri. Majd hogyha apa hazajön, akkor minden kiderül – válaszolta Edward, és közben végigsimított Rose arcán, le egészen a dekoltázsáig.

- Miért nem emlékeztek rám? – kérdeztem kikerekedett szemekkel. Semmit sem értek. – Rose baby, te mentettél meg a medvétől, és elhoztál Carlisle-hoz, hogy mentsen meg – magyaráztam kétségbeesetten, mire Rose és Edward hangosan nevetni kezdett.

- Már miért is mentettem volna meg egy mocskos kis embert? Hogyha a halál várt rád, akkor meg is érdemelted. Ne zaklasd a Volturi két legveszélyesebb kihelyezett felügyelőjét – vágta a fejemhez.

- Hogy mondtad? – kérdeztem döbbenten. Most vettem csak észre, hogy a szemük vörös. Istenem, ebben akkor az olaszok keze van, ez most már biztos.

A következő pillanatban Alice rontott be az ajtón, és térdre hullott Rose és Edward előtt. A ruhája félig le volt szakadva róla, és könnyek nélkül zokogott.

- Könyörgöm, gondoljátok meg magatokat. Jasper nem tehet semmiről. Inkább engem öljetek meg helyette. Maria befolyásolta őt, és velem zsarolta, hónapokig túsz voltam nála. Soha nem akarta felfedni magát az emberek előtt – kérlelte őket húgom. De Edward és Rose kőszívvel és fagyosan nézték a szerelme életéért könyörgő Alice-t.

- A Volturinak teljesen mindegy, hogy hogyan történt, Mrs. Whitlock, vagy híjunk mostantól özvegynek? – kérdezte Edward gúnyosan. Rose pedig felkacagott. – A lényeg, hogy Jasper Whitlock fedte fel magát az emberek előtt, így neki is kell meghalnia a bűnért. Viszont, hogy lásd, milyen kegyes vagyok, láthatod még, hogy hogyan éri a vég. Legalább még hárompercnyi időt ajándékozok neked a szerelmeddel – mondta Edward büszkén. Mire Alice csak még keservesebb zokogásba kezdett. Hogy bánhat így Alice-szel? Hiszen a legkedvesebb testvére. Jasper pedig a fivérünk.

- Mi van, hogyha elválok, és mégis elfogadom Félix ajánlatát? – kérdezte miközben továbbra is rázta a zokogás. – Megkegyelmeztek neki, hogyha igent mondok a bátyátoknak?

- Csábító ajánlat – mosolyodott el Rose. – Meg is ejthetjük a lagzit, ugyanis Félix éppen a városban van – fűzte még hozzá. – A szavadat adod, hogy mostantól a bátyámé vagy, bármi is történjék? – kérdezte Rose baby.

- Igen, a szavamat adom, hogyha Jasper elmehet – bólintott rá Alice reményvesztetten.

- Ám legyen – mondta Edward majd felkelt, és elindult az erdő felé.

- Rose baby, én vagyok az Emmett, kérlek, térj magadhoz – néztem rá könyörgőn. – Biztos vagyok benne, hogy csak valaki befolyásol titeket. Kizárt dolog, hogy te ilyen rideg és kegyetlen vagy. Nézz csak rá Alice-re. Ő a húgod, a testvéred, ahogy Jasper is. Arra kéne törekedned, hogy boldog legyen, nem pedig kínozni. Hol van, Jazz?

- Jazz miattad éppen ki van kötözve, egy máglyára és csak egy hajszálon függ az élete – fordult felém Alice dühösen. – Hogyha nem megyek hozzá Félixhez, akkor a szerelmemből nem marad semmi, csak egy kis hamu, és az emléke annak, hogy valaha boldog voltam.

- Hogy történt ez az egész? – kérdeztem idegesen.

- Semmire nem emlékszel, igaz? – kérdezte ingerülten. – Nem tudod, hogy miért lett a világ egy pokol? A tudatalattid nem akarja, hogy tisztában legyél a tetteid súlyával. Neked az egész világ egy nagy vicc, vagy fogadás, de ez a poénod, most nem úgy sült el, ahogy akartad – kelt ki magából Alice teljesen. – Mondtuk neked, hogy ne menj bele minden hülye fogadásba, de te persze megtetted. Demetri járt nálunk a Volturi egy új családtagjával, akinek igencsak érdekes képessége van. Még most sem emlékszel? Fogadtál vele, hogy a Volturi nem tudja megszerezni a Cullen családot magának soha. De azt nem tudtad, hogy annak a vámpírnak nyert ügye volt, ugyanis meg tudja változtatni a múltat. Te megszűntél a Cullen család tagja lenni. Jasper elment segíteni Mariának, és lebuktak, így halál vár rá. Rose és Edward sötét oldala felülkerekedett rajtuk, amikor hetekre bezárták őket, és minden nap bedobtak egy embert, hogy azt tekintsék tápláléknak. Hónapokig harcoltak a természetük ellen, de végül feladták, és azóta teljesen megváltoztak. Esme félti Carlisle-t és fordítva ezért csak szomorúan figyelik, hogy mi lett az egykor vegetáriánus családunkból. Sikerült felfordítanod mindent egy nyavalyás kis fogadás miatt. Elégedett vagy? – kérdezte és előttem termett.

- Nagyon sajnálom, Alice, ha tudtam volna, én soha nem… - kezdtem magyarázkodásba, de egy hatalmas pofonnal belém fojtotta a szót. – Most már mindegy, ezt nem lehet helyrehozni – mondta keserűen.

- Dehogynem – vágtam rá azonnal és magamhoz öleltem. Azt hittem, hogy tiltakozni fog, de inkább belesimult az ölelésbe. – Hol van, Jasper? Most azonnal kihozzuk – motyogtam a fülébe. De nagyon vigyáztam, hogy más meg ne halljon minket.

- Az erdő közepén, egy tisztáson. Edward most ment oda, hogy elengedje, mert megígértem, hogy hozzámegyek egy Volturi őrhöz. Ez volt az ára, hogy élhessen.

- Te maradj csak itt, én pedig hazahozom neked Jazzt – mondtam komolyan. Nem hagyhatom, hogy a család széthulljon miattam. Soha többé nem fogok csak Jasperrel, vagy családtaggal fogadni, és mérsékelten viccelődni.

- Oké, szerintem eleget kapott – lépett be Edward hirtelen egy vigyorgó Jasperrel az oldalán.

- Szia, kicsim – húzta magához Jazz. – Tiéd a legjobb színésznő díja – búgta a fülébe.

- Mi a franc folyik itt? – csattantam fel.

- Akasztják a hóhért, bátyus – kacagott fel Alice. Edward és Rose pedig kivették a valamiket a szemükből, amitől vörös lett az íriszük.

- Bocsi, drágám, de ezt megérdemelted – szökkent oda hozzám Rosalie.

- Ez nem volt jó vicc – fintorodtam el, de azért magamhoz öleltem. Majd gyilkos pillantást vetettem Edwardra. – Kis híján percenként szívrohamot kaptam.

- Most már tudod, hogy néha milyen érzés az, hogy letámadsz másokat mindenfélével – mondta Edward komolyan. – Egyébként bocsi, hogy ilyen közvetlen voltam Rosalie-val, de hát hozzátartozott a színjátékhoz.

- Ja, majd elhiszem, hogy egy kicsit sem élvezted – húztam fel a szemöldököm.

- Ha hiszed, ha nem, nem igazán volt ínyemre a dolog. Egyrészt, mert Rose végig téged képzelt a helyembe, ami nem túl hízelgő. Másrészt gondolj csak bele, te szeretnél Alice-szel ilyen viszonyba keveredni akár csak játékból is? Fogdosnom kellett a húgomat – fintorodott el.

- Oké, ebben van valami – bólintottam rá.

- Ne haragudj, drágám, de a többség dönt – jött be anya is a konyhából.

- Te döbbentettél meg a legjobban, anya. Nem gondoltam volna, hogy képes vagy így kiszúrni bárkivel is a családból – mondta tetetett morcossággal, de azért magamhoz öleltem, majd pedig felkacagtam. – Elképesztő, hogy mennyire át tudtatok verni. Hogy csináltátok?

- Jasper elaltatott, én pedig elővettem a régi ruháinkat, amik még a padláson voltak – kezdett bele Alice. – Gyorsan előkészültünk, amíg magadhoz nem tértél, és te már a tökéletesen eltervezett színjátékba csöppentél vissza. Sajnálom bátyus, de mostanában túlságosan is belemerültél Jasper és az én zaklatásomba, úgyhogy itt volt az ideje, hogy visszavágjak valahogy, de valld be, hogy jók voltunk – kacsintott rám húgom.

- Jók? Több, mint jók. Már kis híján elvesztettem az eszem – mondtam komolyan. – Azért remélem, hogy tudjátok, hogy ezt azért meg kell majd torolnom – vigyorodtam el. Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy ilyen kőkemény leckéért vissza kell vágnom.

- Sosem fogsz megváltozni – csóválta meg Alice a fejét idegesen.

- Én már csak Emmett vagyok – rántotta meg a vállát. – De te is valld be, hogy így szeretsz, ahogy vagyok – húztam magamhoz húgomat.

- Nem vitatom – csóválta meg a fejét Alice. Majd szó szerint a nyakamra ugrott.

- Hát itt meg mi történt? – lépett be az ajtón Carlisle kérdőn. Alaposan végignézett a ruhánkon, majd kérdőn fordult felém és a nyakamban lógó Alice felé.

- Semmi különös, apa, csak a hugicám úgy határozott, hogy megrendezi számomra a rémségek napját – legyintettem.

- Ez roppant érdekesen hangzik, hallhatnám a teljes sztorit is? – kérdezte kíváncsian.

- Majd Alice elmeséli – tettem le a húgomat.

Majd mindenki leült a párjával a kanapéra és a fotelokra, és húgom elmesélt mindent töviről-hegyire. A történet végén pedig az egész család hangosan nevetni kezdett. Én pedig megint elfintorodtam, de néhány pillanattal később nevetni kezdtem, hiszen nem lehetett nem örülni a családom boldogságának. Még akkor sem, hogyha ezúttal rajtam csattant az ostor.