Kezdet
Ez lenne az ígért Carlisle/Esme hosszú fic első fejezete:) Remélem tetszeni fog a történet. Puszi, Drusilla
(Carlisle szemszöge)
A nevem, Carlisle Cullen. Már több, mint 23 éve jöttem a világra 1640-ben, bár sokak szerint idősebbnek nézek ki a koromnál. A helyi pap fia vagyok. Apám jó ember, bár nagyon elfogult, hogyha vallásról van szó. Le sem tagadhatná, hogy vérbeli anglikán lelkipásztor. Tisztelem és szeretem apámat, de mostanában nagyon elszaladt vele a ló. Londonban élünk, mai apám szerint a bűnös lelkek fellegvára. Alapvetően nem vitatom, hogy mindent, amit tesz helyesnek gondol, de manapság már tényleg túlzásokban esik. Évek óta azzal foglalatoskodik, hogy elkapja és elpusztítsa az eretnek, bűnös lelkeket, akik szerinte boszorkányok, vérfarkasok és vámpírok. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, amit állít, de a módszerei egyre durvábbak lesznek. Szörnyű gyilkosságokat követett el a nép apám ítélete szerint. Amikor csak tehetem kerülöm az erőszakot, de minden áron be akar vezetni apám engem is a munkájába, hiszen mint a fia, az a dolgom, hogy támogassam és ha eljön az idő, akkor átvegyem a helyét. Nem érdekli, hogy én esetleg másra vágyom. Boldogan segítek az embereken bárhol és bármikor, de nem igazán áll szándékomban papi hivatást választani. Én nem lennék képes olyan boszorkányüldözésekre, amilyenekre apám. Azok a nők a legutóbb azt sem tudták, hogy mivel vádolják őket. A módszerek pedig borzalmasak. A legrosszabb az az eljárásban, hogy azok a szerencsétlen nők, akár boszorkányok, akár nem mindenképpen meghalnak, ha megvádolják őket. Ha ártatlanok vízbe fulladnak, de mi meggyászoljuk őket, ha bűnösök, akkor máglyára kerülnek és imádkozunk, hogy a lelkük üdvözüljön. Tarthatatlan ez az állapot, de az emberek elfogultak édesapám ítéletével kapcsolatosan. Valamit tennem kéne, de mit? A legutóbb megpróbáltam megmenteni egy ártatlan lányt, de mire felhoztam a tóból addigra megfulladt és nem sikerült újraélesztenem, csak egy szép temetés és egy csokor virág. Ennyit tehettem érte, pedig még olyan fiatal volt, csak tizenkilenc éves, ártatlan lány, aki rosszkor volt, rossz helyen. Könyörgött az életéért és megesküdött mindenre, ami szent, hogy semmi köze nincs semmiféle boszorkánysághoz, de egy idős nő, Mrs. Smith, aki apám nyájába tartozik esküdözött, hogy látta, amint rontást küldött valakire. Később sikerült megtudnom, hogy csupán egy vele egykorú fiúval csókolózott, aki sokkal tehetősebb volt nála, és azért érdemelt halált, mert ez a fiú bizony rokonságban állt a vádoló hölggyel. Apám persze nem hitt nekem, úgyhogy a nő azóta is játszhatja a kis játékait, de soha többé nem fogom hagyni, hogy ártatlan lányokat gyilkoljanak. Ötszáz kivégzés és ebből összesen három lányra és két férfira sikerült egyértelműen bizonyítani, hogy valóban bűnös lélek volt. Ez a szám elfogadhatatlan, bár számomra egy tévedés is az lenne, de négyszázkilencvenöt, ezzel nem tud elszámolni a lelkem, de apám és a nyája csak járulékos veszteségnek nevezik őket egy szebb jövő érdekében. Gondolataimból apám hangja szakított ki.
- Fiam – hallottam meg apámat.
- Igen, apám? – fordultam felé.
- El kell mennem, de ezúttal nem akarom, hogy velem gyere – mondta apám komolyan.
- Miért ne menjek Önnel? – kérdeztem döbbenten. Eddig követelte, hogy vele tartsak, erre most azt akarja, hogy ne. Ez semmi jót nem jelent.
- A legutóbb nagyon kiborultál, amikor tévedtünk és ezúttal az lenne a legjobb, hogyha nem tudnád meg, hogy ki került gyanúba – hajtotta le fejét apám. Ez egyre rosszabbul hangzik.
- Miről beszél? Kit akarnak megölni – csattantam fel.
- Megölni? – nézett rám döbbenten apám. – Mi megmentjük a lelkeket, ez nem gyilkosság, a lelkük megüdvözül nekünk köszönhetően.
- Ki volt a tanúja ezúttal? – kérdeztem ingerülten.
- Ne merészelj ilyen hangnemet megütni velem szemben – mondta dühösen.
- Bocsásson meg, de szeretném tudni – próbáltam alázatosan megtudni, amit akartam.
- Mrs. Smith látta a boszorkányságot – válaszolta apám. Micsoda döbbenetes meglepetés. Véletlenül megint Mrs. Smith látta meg a „boszorkányt”. Érdekes, hogy mindig akkor tűnnek fel a boszorkányok, hogyha valami nem tetszik neki. Te jó ég! Sandy keveredett vele nem rég szóváltásba az egyetlen ember, akivel igazán jókat tudok beszélgetni. Sandy a barátom, már kisiskolásként is vele jöttem ki a legjobban, de soha nem volt köztünk több testvéri szeretetnél, és most meg fogják ölni. Ezt nem fogom hagyni.
- Apám, kérem, árulja el, hogy kit gyanúsít – kérleltem.
- Jobb lesz, ha ezt majd később tudod meg, csak arra kérlek, hogy maradj ma itthon – tért ki apám a válaszadás elől.
- Rendben, legyen, ahogy kívánja – adtam meg magam, de csak azért, mert így még előttük odaérhetek és kimenekíthetem a barátomat a halál markából. Ő nem bűnös, ahogy a megvádoltak többsége sem.
- Későn fogok hazaérni, fiam. Nem kell megvárnod – mondta még, majd kiment a szobából és hirtelen hallottam, ahogy kattan a zár az ajtóban. Tehát nem bízik bennem. Ha most azt hiszi, hogy egy zárt ajtó megakadályoz, akkor nagyon téved.
Vártam néhány percet, majd az ablakhoz siettem. Figyeltem a távolodó alakjukat. Még előnyben voltam, mivel a csapat a főtéren fog gyülekezni és onnan még egy jó fél óra eljutni Sandy és családja házáig, úgyhogy kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta, ahogy már oly sokszor, majd futni kezdtem Sandy felé. Húsz perc alatt elértem a házat, még jó hogy gyorsan tudok futni, azonnal Sandy ablakához osontam és bekopogtattam rajta, de nem jött válasz, ezért belestem. Egyetlen barátom az ágyon ült és már meg volt kötözve. Istenem. Tudtam, hogy az apja is olyan elvakult, mint az én apám, de a saját lányával ezt tenni, egyszerűen hihetetlen. Újra zörögtem, mire kétségbeesetten az ablak felé pillantott. A szemei ki voltak sírva, hiszen tudta, hogy mi fog most történni. Hála az égnek az ablakot elfelejtették bezárni, úgyhogy halkan felhúztam és bemásztam hozzá a szobába.
- Ne félj, mindjárt eltűnünk innen – suttogtam a fülébe és megpusziltam a homlokát, majd gyorsan eloldoztam a köteleit és a száját. – Gyere – nyújtottam felé a kezem, majd az ablakhoz húztam, kimásztam, majd kisegítettem őt is.
- Köszönöm – suttogta miközben az erdő felé futottunk.
- Nincs mit, nem lesz semmi baj, de nem jöhetsz többé haza. Az lesz a legjobb, hogyha elkötünk neked egy lovat és elmenekülsz – magyaráztam neki. Semmi más esélye nincs, csak hogyha elutazik és soha többé nem tér vissza.
- Veled mi lesz? Meg fognak ölni, amiért segítettél nekem – mondta kétségbeesetten. – Gyere velem, nem akarom, hogy miattam bajod essen.
- Nem lesz semmi baj. Nem tudják, hogy eljöttem hozzád. Majd azt hiszik, hogy megszöktél valami varázslattal. A lényeg, hogy te megmenekülj. Úgyhogy most elkötjük az erdész lovát. Gyere – mondtam és megfogtam a kezét, hogy magammal húzzam.
Nem telt sok időbe, hogy odaérjünk. Gyorsan elcsentem a lovat, még soha életemben nem csináltam ilyesmit ezelőtt, de ahhoz képest nagyon is jól ment. Mondjuk az is közrejátszhatott, hogy már többször kölcsönkaptam ezt az állatott, ezért ismert és bízott bennem. Sandyt gyorsan felsegítettem a nyeregbe, még egy pillanatig fogtuk egymás kezét.
- Hiányozni fogsz – mondta Sandy sírva.
- Te is nekem – szorítottam meg a kezét. – De most menned kell. Talán még egyszer találkozunk – mondtam mosolyogva és reméltem, hogy egyszer tényleg viszontláthatom.
Elengedtem a kecses kis kezet és finoman a ló fenekére csaptam, hogy induljon. Percekig figyeltem, ahogy az egyetlen igaz barátom eltűnik az erdő sűrűjében. Nagyon fájt, hogy nem láthatom többé, de örömmel töltött el, hogy nem bánthatták. Miután úgy éreztem, hogy Sandy már biztonságos távolságba ért elindultam haza. Futva tettem meg az utat, út közben pedig ügyeltem, hogy senki ne lásson meg, ami sikerült is. Hazaérve bemásztam az ablakon és átöltöztem a lefekvéshez. Apámat órákkal később hallottam csak megjönni. Kattant a zár az ajtóban és bekukucskált, de úgy tettem, mintha aludnék.
- Látja, hogy boszorkány, én megmondtam – hallottam meg Mrs. Smith hangját. Meg tudnám fojtani ezt a nőt.
- Boszorkánynak valóban boszorkány, de a fiamnak semmi köze ahhoz, hogy eltűnt. Nézze csak meg. Itt alszik a szobájába és az ajtaja is sértetlen – védett meg apám. Na persze, ha nincs ló jó a szamár is. Mrs. Smith tudja, hogy mennyire kedvelem Sandyt.
- Vagy ez csak egy trükk. Lehet, hogy káprázat. Érintse meg – mondta a nő idegesen. Ez tényleg őrült. Már hogy lennék káprázat? A következő pillanatban éreztem, ahogy apám a karomhoz ér.
- Nem káprázat, valóban itt fekszik és alszik, úgyhogy fejezze be a fiam becsmérlését és törődjön bele, hogy ezúttal valahogy kicsúszott egy boszorkány a kezünk közül. Többé nem látjuk erre az biztos – emelte fel apám a hangját. Na, erre sem volt még példa, azt apám megvédett engem valakivel szemben. Ezt fel kell jegyezni valahová.
Még sokáig beszélgettek, de én közben elaludtam, abban a boldog tudatban, hogy megmentettem a barátomat. Álmomban újra láttam Sandyt, aki boldogan sétál egy mezőn immáron nagy pocakkal és félelem nélkül várja gyermeke megszületését. Reggel vidáman ébredtem, és azt kívántam, hogy valóban legyen ilyen szép élete az egyetlen barátomnak. Felöltöztem és kimentem a konyhába, ahol apám már várt rám.
- Jó reggelt, apám – üdvözöltem és leültem vele szemben.
- Jó reggelt, fiam. Valamit el kell mondanom – kezdett bele, de már sejtettem, hogy miről akar beszélni. El kell hitetnem vele, hogy nem tudok semmiről.
- Hallgatom – mondtam komolyan.
- Sandyről van szó – kezdte. – A barátod egy boszorkány.
- Nem az lehetetlen – pattantam fel, mintha megdöbbentene, hogy őt gyanúsítják.
- Viselkedj, fiam. Kézzel fogható a bizonyíték. Eloldotta a köteleit és megszökött, mielőtt odaértünk volna – mondta apám dühösen.
- Tehát boszorkány, mert félt maguktól – csattantam fel én is. Nem kezelhet nyugodtan a dolgot, mert akkor gyanút fog.
- Nem, azért boszorkány, mert képes volt megszökni.
- Értem – mondtam kicsit nyugodtabban. Hiszen ez bizonyítéknak számít. – Sikerült utolérniük? – kérdeztem visszafogott lélegzettel.
- Nem, kicsúszott a kezeink közül. Szerintem soha többé nem fogjuk látni a környéken sem – mondta apám és pedig titkon ujjongtam magamban. Hát sikerült!
Csendben és megtörten bólintottam, bár igazából az volt az egyetlen fájdalmam, hogy nem találkozhatunk többet. Apám ezt valószínűleg úgy értékelte, hogy tudomásul vettem, hogy igaza volt és néha tényleg jó agresszíven fellépni a sötétség teremtményeivel szemben, úgyhogy elégedetten fogyasztotta a reggelijét. Tudta, hogy kimondani sosem fogom, hogy helyesen cselekszik, hiszen nem is gondoltam így, de egy cseppnyi elégtételt jelentett neki, hogy azt hitte Sandy esetében igaza volt, és én ezt nem tudtam cáfolni. Illetve tudtam volna, de megígértem, hogy nem leplezem le magam.
Egy hónappal később…
Jól játszottam a szerepem és apámnak nem tűnt fel, hogy egyre több sötét lélek csúszik ki a karmaink közül. Pedig ha tudná, hogy én szoktam elengedni az ártatlan embereket. Viszont most kifigyeltem egy valódi kegyetlen gyilkost. A minap észrevettem, hogy állandóan a sötét sikátorban lopakodik, és valószínűleg gyilkolni készül.
- Apám – szólítottam meg miközben leültem vele szemben az asztalhoz.
- Igen, fiam? – nézett fel a Bibliájából.
- Azt hiszem, hogy találtam egy bűnös lelket – kezdtem bele a mondandómba és ő azonnal letette a kezéből a könyvet. – Szeretnék utána nézni – ajánlottam magam a feladatra.
- Rendben, fiam. Büszke vagyok rád – mosolygott rám apám és megveregette a vállam. Na, erre igen ritkán van példa.
- Köszönöm, apám. Akkor este útnak is indulnék néhány emberrel – ajánlottam.
- Remek, menjetek – bólintott rá apám. Felálltam és elindultam, hogy előkészüljek, amikor hirtelen újra meghallottam apám hangját. – Vigyázz magadra, Carlisle.
- Vigyázok – mosolyodtam el. Őszintén aggódott értem. Végre tényleg úgy éreztem, hogy ez egy igazi apai megnyilvánulás volt. Összekészülődtem, és elindultam a megbeszélt helyre. Nem sokkal később már a sikátorban voltunk három társammal. Nem tévedtem. Valóban igazi szörnyetegek voltak ott. Az egyik George torkának esett és átharapta, a másik két társunk rajta próbált segíteni, míg én a másikra vetettem magam, de egy pillanat alatt lehajított magáról, majd rám ugrott. Oldalra pillantottam és láttam, hogy a társaim már hallottak és rám is ez a sors várt. A férfi hirtelen előrelendült, majd beleharapott a nyakamba. Azt hittem, hogy itt az idő és meghalok, de a férfi hirtelen elszakadt tőlem. Majd a fülembe suttogott.
- Ironikus, hogy éppen egy pap fia kárhozik el a sikátorban, de nekem kellő elégtétel. Az apád miatt szorultam a csatornába – mondta sötéten, majd villámgyorsan elrohant, az én testem pedig égni kezdett.
KAMPÁNY!
2009. szeptember 29., kedd
2009. szeptember 27., vasárnap
Tartozni valakihez - 6. fejezet
6. fejezet
Sziasztok! A nagy lelkesedésre való tekintettel úgy gondoltam, hogy folytatom ezt a törit is, és írom közben a Carlisle/Esme ficet is. Mivel most már nekem is el kell kezdeni tanulni is, ezért mostantól kétnaponta lesz friss. Egyszer az egyiket frissítem, egyszer a másikat. Úgyhogy két nap múlva, azaz kedden este lesz Carlisle/Esme első feji, aztán csütörtökön megint Tartozni valakihez:) Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
- Szeretlek – húzott vissza maga mellé, majd fölém hajolt.
- Én is szeretlek – suttogtam a szemeimbe nézve.
Jasper egyik karjával megtámaszkodott a könyökén, a másik kezét pedig gyengéden becsúsztatta a tarkóm alá. Istenem, hát végre megtörténik! Ujjongtam magamban, de aztán elöntött egy kisebb pánik. Odáig rendben, hogy én is ezt akarom, de vajon csókolóztam már valaha? Tudom egyáltalán, hogy hogyan kell? Jasper leheletfinoman csapott le ajkaimra és én megdermedtem. Remélem nem érti félre, és azt hiszi, hogy én nem akarom, hiszen egyszerűen csak nagyon ideges vagyok, igen, izgulok a csók miatt. Legnagyobb örömömre nem húzódott el, hanem finoman csókolta először a felső, majd az alsó ajkamat. Türelmes volt és ezt abban a pillanatban nagyon is nagyra értékeltem, hiszem nekem nem voltak tapasztalataim, vagy ha voltak is, akkor is elfelejtettem őket. Mikor kicsit megnyugodtam viszonozni kezdtem a csókot, nem is igazán értettem, hogy mit csinálok, csak azt tudtam, hogy hihetetlenül jó érzés és teljesen ellazultam. Valószínűleg a csókolózás ösztönös lehet. Vagy csak nagyon jó tanárom van. Mindenesetre életem legszebb pillanata volt. Még soha semmire nem vágytam úgy, mint Jasperre és most végre az enyém, csak az enyém, én pedig az övé vagyok. Félénken csúsztattam a karjaimat a nyaka köré és közelebb húztam magamhoz. Úgy éreztem, hogy az egész testem lángol, pedig ez képtelenség volt, hiszen a mi bőrünk jég hideg. Jasper lágyan végigsimított az oldalamon, majd követte a testem ívét egészen a térhajlatomig, ott megállt egy pillanatra, majd a lábamat a derekához emelte, finoman fölém gördült, de még mindig tartotta magát a két karján, hogy ne nyomjon össze. Ha most még ember lennék, akkor elpirultam volna, hiszen éppen hiányos öltözékben fekszem egy patak partján, miközben a szerelmem éppen fölöttem fekszik, és egyre szenvedélyesebben csókol. Egy picit zavarba ejtő volt a helyzet, hiszen nem egészen így szerepelt a látomásomban az egymásra találásunk, bár nekem így is tökéletes. Szebbet el sem tudnék képzelni. Jasper elengedte az ajkaimat, majd a nyakamat halmozta el apró csókokkal. Beleborzongtam az érintéseibe. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell a gyengédséget, ezért lágyan simogatni kezdtem a hátát. Egészen az alsóneműm széléig halmozott el csókjaival és már vártam, hogy lejjebb csúsztassa rólam, amikor hirtelen megállt, és lassan rám emelte a tekintetét. Most meg mi a csoda történt? Hiszen tökéletes volt minden.
- Mi a baj? – adtam hangot a gondolataimnak. – Talán valamit rosszul csináltam? – kérdeztem meg szégyenlősen.
- Dehogy is, ne butáskodj. Én csak… - kezdett bele, de elhallgatott.
- Csak? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem szeretném, ha így történne – mondta mélyen a szemembe nézve.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten.
- Alice én nagyon szeretlek, és sokkal többet akarok neked megadni ennél. Az első alkalomnak különlegesnek kell lennie és itt nem lenne az. Különben sem akarlak lerohanni, hiszen ez volt az első csókunk. Nem rontok ajtóstól a házba – magyarázkodott. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Hogy milyen figyelmes és aranyos. Ráadásul még romantikus is. Nagyon vágytam már a közelségére, de azt hiszem én is tudok várni, hogyha ő visszafogja magát miattam.
- Én is nagyon szeretlek – mosolyogtam rá és szorosan magamhoz öleltem.
- Akkor nem haragszol? – kérdezte reménykedve.
- Dehogy haragszom – mosolyodtam el. – Hogy haragudhatnék, amikor ennyire figyelmes vagy?
- Ez a minimum, ami kijár neked – mondta a szemeimbe nézve, majd lágyan megcsókolt és felsegített a földről. – Felsegíthetem a ruhádat? – emelte a tekintetét az ég felé, hogy ne nézze az alig fedett idomaimat. Talpig úriember, hihetetlen.
- Igen, köszönöm – mondtam kuncogva. Nagyon édes, hogy ennyire próbál másfelé nézni. Jasper a ruhámhoz sietett és felém nyújtotta, én pedig belebújtam, majd hátat fordítottam. – Megkötnéd a fűzőjét?
- Persze – lépett mögém, majd finoman elkezdte befűzni a ruhámat, majd óvatosan meghúzta. Nagyon édes volt, ennél még az eladónő is erősebben fűzte be ezt a ruhát rajtam, de Jasper nem merte jobban.
Esteledett, úgyhogy Jasper leült egy fa tövébe, majd meglepetésemre az ölébe húzott. Kérdőn pillantottam rá, hiszen eddig mindig mellette foglaltam helyet éjszakára. Na, nem mintha tudtunk volna aludni, általában beszélgettünk, vagy a gondolatainkba merültünk.
- Kényelmes így? – kérdezte lágyan, majd átölelte a derekamat.
- Nagyon – mosolyogtam rá, majd a vállára hajtottam a fejem, kezeimet pedig a mellkasán pihentettem. Fantasztikus érzés volt így összebújva tölteni az éjszakát. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak összebújtunk. A csend mégsem volt kínos egy pillanatig sem, sőt. Jasper egyébként sem volt egy szószátyár férfi, általában én csacsogtam végig az éjszakát. A leghosszabb monológja az volt, amikor megismerkedtünk és elmesélte az élete történetét, azóta általában én beszélek mindenféléről ő pedig meghallgat, ha kérdezek, akkor pedig válaszol. Egyszer csak egy szarvas rohant végig a tisztáson, Jasper megfeszült és azt hittem, hogy mindjárt ledob és az állat után ered, de nem tette. Rákaptam a tekintetemet és láttam, hogy nem lélegzik. – Jasper, menj utána, nincs semmi baj – mondtam és megpróbáltam felkelni az öléből, de nem hagyta.
- Nem, nem akarlak itt hagyni. Holnap együtt vadászunk – mondta határozottan, majd mély levegőt vett a nyakamnál, ahogy a boltban is csináltuk.
- Nem akarom, hogy szenvedj miattam – mondtam lehajtott fejjel.
- Egyáltalán nem szenvedek, sőt. Még soha nem éreztem magam ennyire jól – mondta őszintén és belecsókolt a nyakamba, mire megborzongtam. Minden szava kellemes bizsergést futatott végig rajtam. Vajon ő is érzi ezt a vibrálást kettőnk között?
- Akkor jó – válaszoltam és még szorosabban hozzá préselődtem. Semmihez sem volt fogható ez a pillanat.
Reggelig így ültünk, közben néha váltottunk egy-egy lopott csókot, majd miután hajnalodott meghallottuk, hogy egy csorda tart ide, hogy igyon a patakból. Mindketten megbújtunk a fák mögött, hogy ne lássanak meg a szarvasok, majd miután már mind a tisztáson voltak és a patakhoz siettek levadásztuk őket. Imádtam vadászat után Jasper szemébe nézni. Egyre világosabb volt és már semmi jele nem volt benne a régi vörös árnyalatnak. Persze akkor nagyon szerettem őt, amikor még látszottak rajta a múltja nyomai, de ahogy telt az idő úgy lett egyre felszabadultabb Jasper is, és kezdte végre elfelejteni, hogy milyen szörnyű élete volt mielőtt találkoztunk.
- Mit nézel? – kérdezte kíváncsian.
- Tetszik a szemed – mosolyogtam rá. – Már majdnem aranyszínű.
- Tényleg? – mosolyodott el ő is, majd a vízhez ment és megnézte. – Nahát, igazán fantasztikus. Nem is reméltem, hogy valaha még ilyen emberien fogok kinézni. Mindig is félelmetesnek tartottam a szemeimet, de ez a szín nekem is tetszik.
- Nekem már a félig vörös szemeiddel is nagyon fontos voltál – suttogtam, de persze meghallotta.
A következő pillanatban pedig már a karjaiban voltam és szenvedélyesen csókolóztunk. Nem volt összehasonlítási alapon, vagy ha volt is, akkor arra úgysem emlékszem, de azt hiszem, hogy Jasper nagyon is jól csókol. Ha azt tekintjük, hogy a térdeim majd összerogynak, amikor az ajka az ajkaimhoz ér, és állandóan bizsergés fut rajtam végig, vagy jóleső borzongás, hogyha csak megérint, akkor azt hiszem, hogy határozottan állíthatom, hogy Jasper nagyon is ért a nőkhöz, illetve hozzám biztosan. Jesszus! Vajon hány szeretője volt mielőtt találkoztunk? Sokkal tapasztaltabb, mint én. Ez így nem lesz jó. Mi van, ha nem leszek elég jó neki? Azt sem tudom jóformán, hogy mit kell csinálnom. Még jó, hogy tegnap megálltunk, mert a végén még katasztrófába torkollott volna a dolog. Már éppen kezdtem pánikba esni, amikor hirtelen elárasztott a nyugalom és Jasper elvállt tőlem.
(Jasper szemszöge)
Alice hirtelen megfeszült egy pillanatra a karjaimban és én nem tudtam mire vélni a dolgot. Talán fél tőlem? De hiszen sosem bántanám, és ezt ő is tudja. Akkor meg vajon mi a baj? Gyorsan küldtem felé egy nyugalomhullámot, majd elváltam az ajkaitól. Talán túl heves voltam. Nyilván nincs hozzászokva az ilyen közvetlen kapcsolathoz egy férfival.
- Mi a baj, Kedves? – néztem mélyen a szemeibe.
- Semmi – vágta rá a kelleténél gyorsabban.
- Alice, nem tudsz átverni, tudod, hogy érzem, hogy mit érzel és most megrémültél. Félsz tőlem? – kérdeztem szomorúan.
- Dehogy félek tőled, ne beszélj butaságokat – mondta őszintén.
- Akkor, elárulnád, hogy mi történt? – kérdeztem megkönnyebbülve.
- Én attól félek, hogy… - kezdte, de elakadt a szava. Éreztem, hogy nagyon kínosan érinti a téma.
- Nekem nyugodtan elmondhatsz bármit – bátorítottam, mire lesütötte a szemét.
- Hány nővel volt már kapcsolatod? – kérdezte szemlesütve.
- Tessék? – döbbenten meg. – Eggyel. Csak Maria volt eddig az életemben, de ő nem is fogható hozzád. Ez a baj? Hogy már volt valaki az életemben? – kérdeztem keserűen. Tudtam, hogy a múltam nem éppen szép, de eddig azt hittem, hogy Alice-t nem zavarja.
- Nem, nem veled van a baj – vágta rá azonnal és rám nézett.
- Hát akkor? – faggattam tovább, ezt tisztáznunk kell. Úgy nem léphetünk tovább, hogy nem bízik bennem.
- Én… a fenébe is, kimondom. Mi van, ha nem leszek elég jó neked? – kérdezte pironkodva. Hogy juthatott eszébe ilyen butaság. Nekem csakis ő a jó, és senki más. Ahhoz képest, hogy ő a jövőbelátó néha nagyon nagy ostobaságok fordulnak meg a fejében.
- Kicsim, kizárt dolog, hogy ne lennél jó nekem. Még soha senki nem volt rám ilyen nagy hatással, mint te. Ne beszélj butaságokat, kérlek – öleltem magamhoz.
- Biztos? – motyogta a mellkasomba.
- Esküszöm – mondtam határozottan.
- Akkor rendben – sóhajtott egy nagyot és a nyakam köré fonta a karjait, majd a szemembe nézett és megcsókolt. Bátortalan kis kezdeményezés volt, de éppen ettől volt annyira tökéletes. Csak apró kis csók volt, nekem mégis sokkal többet jelentett. Alice egyértelműen a legtisztább lény volt a földön, akivel valaha is találkoztam. Minden benne volt, amire egy férfi csak vágyhatott. Gyönyörű, okos, értelmes, vicces. Egyszerűen imádnivaló. Boldoggá akartam tenni, bármi áron. Őszintén szólva tényleg ő volt az első nő az életemben, aki olyan szintű vágyat váltott ki bennem, amilyet még soha senki. Azt hittem, hogy soha nem lesz alkalmam megtapasztalni az igaz szerelmet, ahogy azt Charlotte és Peter már megtapasztalta, de mégis itt vagyok Alice-szel, és ez annyira hihetetlen. Bár megoszthatnám ezt a barátaimmal is. Nagyon boldog lennék, hogyha megismernék Alice-t.
- Alice – kezdtem kissé idegesen.
- Tessék – mosolygott rám őszintén.
- Esetleg lenne kedved megismerkedni két barátommal? – kérdeztem idegesen. Lehet, hogy nem akar olyan vámpírokkal megismerkedni, akik még mindig emberi véren élnek, bár Charlotte és Peter csak akkor vadászik, amikor muszáj. Szórakozásból sosem bántanának senkit.
- Persze – mondtam boldogan.
- De ők nem állati véren élnek. Nem ölnek szórakozásból, de nekik nincs gondjuk a természetes életmódunkkal – vallottam be. Én egyáltalán nem szégyelltem az egyetlen igaz barátaimat, de nem csodálkoznék, hogyha Alice-t zavarná a dolog.
- Jasper, nincs semmi baj. Nem választhatja mindenki azt az életet, amit mi. Ők a barátaid és én szívesen megismerkednék velük – mondta Alice komolyan.
- Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülve. Egy kicsit féltem, hogy nem lesz képes elfogadni a helyzetet.
- Nincs mit, ez természetes – válaszolta egyszerűen. – Tudod, hogy merre vannak?
- Igen, mielőtt elváltunk elmondták, hogy építtettek maguknak egy házat messze a várostól egy erdőben.
- Akkor induljunk? – kérdezte lelkesen. – Kíváncsi vagyok a barátaidra.
- Igen, mehetünk – mondtam vidáman. Hihetetlen, hogy ennyire jól kezel minden helyzetet. Számomra az lett volna a logikus, hogy visszautasítja a találkozást, hiszen Charlotte és Peter egész más, mint Alice. Még soha senkiről nem hallottam, aki alapvetően megtagadta volna a természetes életmódunkat.
Kézen fogtam a szerelmemet és elindultam vele a barátaim felé. Biztos voltam benne, hogy Charlotte és Peter tárt karokkal fog fogadni bennünket. Ők ketten voltak az egész régi életemből azok, akik őszinte érzelmekkel viseltettek egymás iránt és irántam is. Soha nem volt más barátom rajtuk kívül, és büszkén fogom nekik bemutatni Alice-t, aki hozzám tartozik. Hosszú évtizedek óta először tényleg nem voltam egyedül. Tartoztam valakihez és mostantól fogva ez mindig is így lesz, mert Alice és én végérvényesen összetartozunk, és soha nem fogjuk elengedni a másikat.
Sziasztok! A nagy lelkesedésre való tekintettel úgy gondoltam, hogy folytatom ezt a törit is, és írom közben a Carlisle/Esme ficet is. Mivel most már nekem is el kell kezdeni tanulni is, ezért mostantól kétnaponta lesz friss. Egyszer az egyiket frissítem, egyszer a másikat. Úgyhogy két nap múlva, azaz kedden este lesz Carlisle/Esme első feji, aztán csütörtökön megint Tartozni valakihez:) Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
- Szeretlek – húzott vissza maga mellé, majd fölém hajolt.
- Én is szeretlek – suttogtam a szemeimbe nézve.
Jasper egyik karjával megtámaszkodott a könyökén, a másik kezét pedig gyengéden becsúsztatta a tarkóm alá. Istenem, hát végre megtörténik! Ujjongtam magamban, de aztán elöntött egy kisebb pánik. Odáig rendben, hogy én is ezt akarom, de vajon csókolóztam már valaha? Tudom egyáltalán, hogy hogyan kell? Jasper leheletfinoman csapott le ajkaimra és én megdermedtem. Remélem nem érti félre, és azt hiszi, hogy én nem akarom, hiszen egyszerűen csak nagyon ideges vagyok, igen, izgulok a csók miatt. Legnagyobb örömömre nem húzódott el, hanem finoman csókolta először a felső, majd az alsó ajkamat. Türelmes volt és ezt abban a pillanatban nagyon is nagyra értékeltem, hiszem nekem nem voltak tapasztalataim, vagy ha voltak is, akkor is elfelejtettem őket. Mikor kicsit megnyugodtam viszonozni kezdtem a csókot, nem is igazán értettem, hogy mit csinálok, csak azt tudtam, hogy hihetetlenül jó érzés és teljesen ellazultam. Valószínűleg a csókolózás ösztönös lehet. Vagy csak nagyon jó tanárom van. Mindenesetre életem legszebb pillanata volt. Még soha semmire nem vágytam úgy, mint Jasperre és most végre az enyém, csak az enyém, én pedig az övé vagyok. Félénken csúsztattam a karjaimat a nyaka köré és közelebb húztam magamhoz. Úgy éreztem, hogy az egész testem lángol, pedig ez képtelenség volt, hiszen a mi bőrünk jég hideg. Jasper lágyan végigsimított az oldalamon, majd követte a testem ívét egészen a térhajlatomig, ott megállt egy pillanatra, majd a lábamat a derekához emelte, finoman fölém gördült, de még mindig tartotta magát a két karján, hogy ne nyomjon össze. Ha most még ember lennék, akkor elpirultam volna, hiszen éppen hiányos öltözékben fekszem egy patak partján, miközben a szerelmem éppen fölöttem fekszik, és egyre szenvedélyesebben csókol. Egy picit zavarba ejtő volt a helyzet, hiszen nem egészen így szerepelt a látomásomban az egymásra találásunk, bár nekem így is tökéletes. Szebbet el sem tudnék képzelni. Jasper elengedte az ajkaimat, majd a nyakamat halmozta el apró csókokkal. Beleborzongtam az érintéseibe. Úgy éreztem, hogy viszonoznom kell a gyengédséget, ezért lágyan simogatni kezdtem a hátát. Egészen az alsóneműm széléig halmozott el csókjaival és már vártam, hogy lejjebb csúsztassa rólam, amikor hirtelen megállt, és lassan rám emelte a tekintetét. Most meg mi a csoda történt? Hiszen tökéletes volt minden.
- Mi a baj? – adtam hangot a gondolataimnak. – Talán valamit rosszul csináltam? – kérdeztem meg szégyenlősen.
- Dehogy is, ne butáskodj. Én csak… - kezdett bele, de elhallgatott.
- Csak? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Nem szeretném, ha így történne – mondta mélyen a szemembe nézve.
- Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten.
- Alice én nagyon szeretlek, és sokkal többet akarok neked megadni ennél. Az első alkalomnak különlegesnek kell lennie és itt nem lenne az. Különben sem akarlak lerohanni, hiszen ez volt az első csókunk. Nem rontok ajtóstól a házba – magyarázkodott. Én pedig szélesen elmosolyodtam. Hogy milyen figyelmes és aranyos. Ráadásul még romantikus is. Nagyon vágytam már a közelségére, de azt hiszem én is tudok várni, hogyha ő visszafogja magát miattam.
- Én is nagyon szeretlek – mosolyogtam rá és szorosan magamhoz öleltem.
- Akkor nem haragszol? – kérdezte reménykedve.
- Dehogy haragszom – mosolyodtam el. – Hogy haragudhatnék, amikor ennyire figyelmes vagy?
- Ez a minimum, ami kijár neked – mondta a szemeimbe nézve, majd lágyan megcsókolt és felsegített a földről. – Felsegíthetem a ruhádat? – emelte a tekintetét az ég felé, hogy ne nézze az alig fedett idomaimat. Talpig úriember, hihetetlen.
- Igen, köszönöm – mondtam kuncogva. Nagyon édes, hogy ennyire próbál másfelé nézni. Jasper a ruhámhoz sietett és felém nyújtotta, én pedig belebújtam, majd hátat fordítottam. – Megkötnéd a fűzőjét?
- Persze – lépett mögém, majd finoman elkezdte befűzni a ruhámat, majd óvatosan meghúzta. Nagyon édes volt, ennél még az eladónő is erősebben fűzte be ezt a ruhát rajtam, de Jasper nem merte jobban.
Esteledett, úgyhogy Jasper leült egy fa tövébe, majd meglepetésemre az ölébe húzott. Kérdőn pillantottam rá, hiszen eddig mindig mellette foglaltam helyet éjszakára. Na, nem mintha tudtunk volna aludni, általában beszélgettünk, vagy a gondolatainkba merültünk.
- Kényelmes így? – kérdezte lágyan, majd átölelte a derekamat.
- Nagyon – mosolyogtam rá, majd a vállára hajtottam a fejem, kezeimet pedig a mellkasán pihentettem. Fantasztikus érzés volt így összebújva tölteni az éjszakát. Nem nagyon szóltunk egymáshoz, csak összebújtunk. A csend mégsem volt kínos egy pillanatig sem, sőt. Jasper egyébként sem volt egy szószátyár férfi, általában én csacsogtam végig az éjszakát. A leghosszabb monológja az volt, amikor megismerkedtünk és elmesélte az élete történetét, azóta általában én beszélek mindenféléről ő pedig meghallgat, ha kérdezek, akkor pedig válaszol. Egyszer csak egy szarvas rohant végig a tisztáson, Jasper megfeszült és azt hittem, hogy mindjárt ledob és az állat után ered, de nem tette. Rákaptam a tekintetemet és láttam, hogy nem lélegzik. – Jasper, menj utána, nincs semmi baj – mondtam és megpróbáltam felkelni az öléből, de nem hagyta.
- Nem, nem akarlak itt hagyni. Holnap együtt vadászunk – mondta határozottan, majd mély levegőt vett a nyakamnál, ahogy a boltban is csináltuk.
- Nem akarom, hogy szenvedj miattam – mondtam lehajtott fejjel.
- Egyáltalán nem szenvedek, sőt. Még soha nem éreztem magam ennyire jól – mondta őszintén és belecsókolt a nyakamba, mire megborzongtam. Minden szava kellemes bizsergést futatott végig rajtam. Vajon ő is érzi ezt a vibrálást kettőnk között?
- Akkor jó – válaszoltam és még szorosabban hozzá préselődtem. Semmihez sem volt fogható ez a pillanat.
Reggelig így ültünk, közben néha váltottunk egy-egy lopott csókot, majd miután hajnalodott meghallottuk, hogy egy csorda tart ide, hogy igyon a patakból. Mindketten megbújtunk a fák mögött, hogy ne lássanak meg a szarvasok, majd miután már mind a tisztáson voltak és a patakhoz siettek levadásztuk őket. Imádtam vadászat után Jasper szemébe nézni. Egyre világosabb volt és már semmi jele nem volt benne a régi vörös árnyalatnak. Persze akkor nagyon szerettem őt, amikor még látszottak rajta a múltja nyomai, de ahogy telt az idő úgy lett egyre felszabadultabb Jasper is, és kezdte végre elfelejteni, hogy milyen szörnyű élete volt mielőtt találkoztunk.
- Mit nézel? – kérdezte kíváncsian.
- Tetszik a szemed – mosolyogtam rá. – Már majdnem aranyszínű.
- Tényleg? – mosolyodott el ő is, majd a vízhez ment és megnézte. – Nahát, igazán fantasztikus. Nem is reméltem, hogy valaha még ilyen emberien fogok kinézni. Mindig is félelmetesnek tartottam a szemeimet, de ez a szín nekem is tetszik.
- Nekem már a félig vörös szemeiddel is nagyon fontos voltál – suttogtam, de persze meghallotta.
A következő pillanatban pedig már a karjaiban voltam és szenvedélyesen csókolóztunk. Nem volt összehasonlítási alapon, vagy ha volt is, akkor arra úgysem emlékszem, de azt hiszem, hogy Jasper nagyon is jól csókol. Ha azt tekintjük, hogy a térdeim majd összerogynak, amikor az ajka az ajkaimhoz ér, és állandóan bizsergés fut rajtam végig, vagy jóleső borzongás, hogyha csak megérint, akkor azt hiszem, hogy határozottan állíthatom, hogy Jasper nagyon is ért a nőkhöz, illetve hozzám biztosan. Jesszus! Vajon hány szeretője volt mielőtt találkoztunk? Sokkal tapasztaltabb, mint én. Ez így nem lesz jó. Mi van, ha nem leszek elég jó neki? Azt sem tudom jóformán, hogy mit kell csinálnom. Még jó, hogy tegnap megálltunk, mert a végén még katasztrófába torkollott volna a dolog. Már éppen kezdtem pánikba esni, amikor hirtelen elárasztott a nyugalom és Jasper elvállt tőlem.
(Jasper szemszöge)
Alice hirtelen megfeszült egy pillanatra a karjaimban és én nem tudtam mire vélni a dolgot. Talán fél tőlem? De hiszen sosem bántanám, és ezt ő is tudja. Akkor meg vajon mi a baj? Gyorsan küldtem felé egy nyugalomhullámot, majd elváltam az ajkaitól. Talán túl heves voltam. Nyilván nincs hozzászokva az ilyen közvetlen kapcsolathoz egy férfival.
- Mi a baj, Kedves? – néztem mélyen a szemeibe.
- Semmi – vágta rá a kelleténél gyorsabban.
- Alice, nem tudsz átverni, tudod, hogy érzem, hogy mit érzel és most megrémültél. Félsz tőlem? – kérdeztem szomorúan.
- Dehogy félek tőled, ne beszélj butaságokat – mondta őszintén.
- Akkor, elárulnád, hogy mi történt? – kérdeztem megkönnyebbülve.
- Én attól félek, hogy… - kezdte, de elakadt a szava. Éreztem, hogy nagyon kínosan érinti a téma.
- Nekem nyugodtan elmondhatsz bármit – bátorítottam, mire lesütötte a szemét.
- Hány nővel volt már kapcsolatod? – kérdezte szemlesütve.
- Tessék? – döbbenten meg. – Eggyel. Csak Maria volt eddig az életemben, de ő nem is fogható hozzád. Ez a baj? Hogy már volt valaki az életemben? – kérdeztem keserűen. Tudtam, hogy a múltam nem éppen szép, de eddig azt hittem, hogy Alice-t nem zavarja.
- Nem, nem veled van a baj – vágta rá azonnal és rám nézett.
- Hát akkor? – faggattam tovább, ezt tisztáznunk kell. Úgy nem léphetünk tovább, hogy nem bízik bennem.
- Én… a fenébe is, kimondom. Mi van, ha nem leszek elég jó neked? – kérdezte pironkodva. Hogy juthatott eszébe ilyen butaság. Nekem csakis ő a jó, és senki más. Ahhoz képest, hogy ő a jövőbelátó néha nagyon nagy ostobaságok fordulnak meg a fejében.
- Kicsim, kizárt dolog, hogy ne lennél jó nekem. Még soha senki nem volt rám ilyen nagy hatással, mint te. Ne beszélj butaságokat, kérlek – öleltem magamhoz.
- Biztos? – motyogta a mellkasomba.
- Esküszöm – mondtam határozottan.
- Akkor rendben – sóhajtott egy nagyot és a nyakam köré fonta a karjait, majd a szemembe nézett és megcsókolt. Bátortalan kis kezdeményezés volt, de éppen ettől volt annyira tökéletes. Csak apró kis csók volt, nekem mégis sokkal többet jelentett. Alice egyértelműen a legtisztább lény volt a földön, akivel valaha is találkoztam. Minden benne volt, amire egy férfi csak vágyhatott. Gyönyörű, okos, értelmes, vicces. Egyszerűen imádnivaló. Boldoggá akartam tenni, bármi áron. Őszintén szólva tényleg ő volt az első nő az életemben, aki olyan szintű vágyat váltott ki bennem, amilyet még soha senki. Azt hittem, hogy soha nem lesz alkalmam megtapasztalni az igaz szerelmet, ahogy azt Charlotte és Peter már megtapasztalta, de mégis itt vagyok Alice-szel, és ez annyira hihetetlen. Bár megoszthatnám ezt a barátaimmal is. Nagyon boldog lennék, hogyha megismernék Alice-t.
- Alice – kezdtem kissé idegesen.
- Tessék – mosolygott rám őszintén.
- Esetleg lenne kedved megismerkedni két barátommal? – kérdeztem idegesen. Lehet, hogy nem akar olyan vámpírokkal megismerkedni, akik még mindig emberi véren élnek, bár Charlotte és Peter csak akkor vadászik, amikor muszáj. Szórakozásból sosem bántanának senkit.
- Persze – mondtam boldogan.
- De ők nem állati véren élnek. Nem ölnek szórakozásból, de nekik nincs gondjuk a természetes életmódunkkal – vallottam be. Én egyáltalán nem szégyelltem az egyetlen igaz barátaimat, de nem csodálkoznék, hogyha Alice-t zavarná a dolog.
- Jasper, nincs semmi baj. Nem választhatja mindenki azt az életet, amit mi. Ők a barátaid és én szívesen megismerkednék velük – mondta Alice komolyan.
- Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülve. Egy kicsit féltem, hogy nem lesz képes elfogadni a helyzetet.
- Nincs mit, ez természetes – válaszolta egyszerűen. – Tudod, hogy merre vannak?
- Igen, mielőtt elváltunk elmondták, hogy építtettek maguknak egy házat messze a várostól egy erdőben.
- Akkor induljunk? – kérdezte lelkesen. – Kíváncsi vagyok a barátaidra.
- Igen, mehetünk – mondtam vidáman. Hihetetlen, hogy ennyire jól kezel minden helyzetet. Számomra az lett volna a logikus, hogy visszautasítja a találkozást, hiszen Charlotte és Peter egész más, mint Alice. Még soha senkiről nem hallottam, aki alapvetően megtagadta volna a természetes életmódunkat.
Kézen fogtam a szerelmemet és elindultam vele a barátaim felé. Biztos voltam benne, hogy Charlotte és Peter tárt karokkal fog fogadni bennünket. Ők ketten voltak az egész régi életemből azok, akik őszinte érzelmekkel viseltettek egymás iránt és irántam is. Soha nem volt más barátom rajtuk kívül, és büszkén fogom nekik bemutatni Alice-t, aki hozzám tartozik. Hosszú évtizedek óta először tényleg nem voltam egyedül. Tartoztam valakihez és mostantól fogva ez mindig is így lesz, mert Alice és én végérvényesen összetartozunk, és soha nem fogjuk elengedni a másikat.
2009. szeptember 26., szombat
Tartozni valakihez - 5. fejezet
5. fejezet
(Alice szemszöge)
Csodálatos volt a réten töltött idő. Annyira kellemes volt a napon sütkérezni Jasperrel. Már a tudat is boldogsággal töltött el minden pillanatban, hogy velem van, de már alig vártam, hogy szerelemmel szeressen. Biztosan idő kell neki, hiszen ahogy mesélte, még soha senki nem szerette őt szerelemmel. Csak anyai és apai szeretetben volt része. Az a Maria nevű vámpír pedig a jelek szerint teljesen kikészítette érzelmileg és nem jó értelemben. Hogy lehet valaki ilyen? Kegyetlenség kihasználni valakit. Én sose lennék rá képes, és remélem, hogy a múltban sem tette soha ilyesmit. Na, de visszatérve a jelenre, valahogy szórakoztatnom kéne Jaspert. Az egy dolog, hogy vadászni járunk és fejlesztjük az önuralmát, de mindig ezt csináljuk, ha meg nem ezzel foglalkozunk, akkor beszélgetünk, ami szintén fantasztikus, de kéne valami, hogy kikapcsolódjon. Mit szerettem vajon régen csinálni, amikor letört voltam? Nem ez hülye kérdés. Mit szerettek csinálni, amikor letört vagyok? Lássuk csak, amíg egyedül éltem az erdőben és szomorú voltam mindig élveztem a patak bizsergető vizét, nem mintha szükségem lett volna a mosakodásra, de egyszerűen jól esett. Vajon Jasper szeret úszni? Ezt érdemes lenne megpróbálni. Legközelebb, ha elmegyünk vadászni, megpróbálom. Szerintem nagyon is élvezne egy kis szórakozást, és nagyon meg is érdemeljük.
- Min töröd a fejed? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
- Semmin – vágtam rá azonnal.
- Alice, megint ráncoltad a homlokod és felhúztad az orrod, tehát mit szeretnél? – kérdezte és elmosolyodott. Hát lehet ellenállni egy ilyen mosolynak? Térj magadhoz, Alice, ez meglepetés.
- Csak azon tűnődtem, hogy legközelebb, ha vadászni megyünk, meglátogathatnánk azt a kellemes kis patakot, amit nemrég láttunk – mondtam ártatlanul. – Olyan gyönyörű volt. Emlékszel? Úgy egy napja haladtunk el mellette.
- Ha ezt szeretnéd, akkor szívesen – mondta komolyan. – Egyébként is a víz közelében mindig gazdagabb a vadállomány.
- Nem kell mindig mindent taktikai szemmel figyelned – sóhajtottam. Erről soha nem fog leszokni. – Egyszerűen csak szép az a hely.
- Valóban gyönyörű hely, de a patak közelsége valóban megkönnyíti a vadászatot – mondta határozottan.
- Igen, ezt én sem vitatom – mosolyodtam el. Majd én megmutatom neki, hogy másra is jó az a patak.
- Mikor szeretnél vadászni? – kérdezte kíváncsian. – Te már egy hete nem voltál. Biztos kezdesz szomjas lenni – nézett rám aggódva. Még mindig nem hiszi el, hogy nekem nem ég annyira a torkom, mint az övé. Sajnos az állatvér nem oltja annyira Jasper szomját, mint régen az emberi, de velem más a helyzet. Bár könnyen lehet, hogy azért, mert én sosem kóstoltam az emberi vért, de nem is tervezem. Büszke vagyok Jasperre, hiszen már olyan régóta kibírja és egyszer sem botlott el. A szeme már egészen borostyán színű, semmi nincs már benne abból a karmazsin árnyalatból, ami a kezdetekben még megvolt. Nemsokára arany szemei lesznek, mint nekem. Már alig várom.
- Még nem vészes, de elindulhatunk lassan a patak felé és vadászhatunk. Gondolom te is vadásznál már. Mikor is voltál utoljára? – kérdeztem kíváncsian, na nem mintha nem tudtam volna, de szerintem benne csak most fog tudatosulni, hogy milyen jól halad az átállással.
- Hat napja – mondta határozottan. Majd lefagyott egy pillanatra. Bizony, hat napja nem volt szüksége vadászatra, holott nemrég még minden második napon vadásznia kellett. Ez aztán a teljesítmény. – Te jó ég, hat napja – mondta boldogan.
- Hihetetlen – ugrottam a nyakába. Ő pedig azonnal szorosan magához ölelt. – Nagyon jól haladsz. Egyszerűen fantasztikus, hogy már hat napja nem vadásztál.
- Tényleg az. Még soha nem bírtam eddig – motyogta a nyakamba.
Sokáig álltunk így összeölelkezve és én végtelenül boldog voltam, hogy Jasper hosszú idő óta először elégedett volt magával. Igazán és őszintén elégedett volt azzal, hogy hat napon át megállta a vadászatot.
- Indulhatunk? – kérdeztem a mellkasához bújva. Nem szerettem megszakítani az ilyen pillanatokat, de most határozott tervem volt. A legfontosabb most az volt, hogy érjük el a patakot, hogy vadászat után megmutathassam Jaspernek, hogy hogyan kell élni az életet. Meg kell tanulnia, hogy nem kell állandóan komolynak lennie.
- Igen, indulhatunk – mondta meglepetten. Persze, hiszen még sosem volt olyan, hogy én szakítottam volna meg egy ölelést.
Kézen fogtam és futni kezdtem vele. Nem telt bele csupán néhány órába és el is értük a helyet, amiről beszéltünk. A patak még mindig csodálatos volt. Hűs és tiszta. Ideális egy kis pancsoláshoz és kikapcsolódáshoz.
- Akkor, vadászunk? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, majd holnap. A mai napot még ki fogom bírni, méghozzá úgy, hogy az állatok nincsenek is messze tőlünk – mondta határozottan. Olyan kis rendíthetetlen, imádom.
- Rendben – bólintottam rá.
- De te csak menj nyugodtan – mosolygott rám.
- Nem, majd veled – mosolyodtam el én is. – Könnyedén ki fogom bírni ezt a néhány órát – mondtam határozottan.
- Akkor mit csináljunk? – kérdezte lelkesen. Általában, ha nem mondok semmit, akkor csak leül egy fa tövébe, én pedig mellé és átbeszélgetjük az időt. Biztos most is erre számított, de most más lesz a helyzet.
- Mi lenne, ha fürdenénk egyet? – kérdeztem mosolyogva.
- Nekünk nincs szükségünk ilyesmire, hiszen ezt te is tudod – nézett rám értetlenül.
- Nem azért szeretnék fürdőzni, mert kell, hanem azért, mert jól esik. Szórakozásból – mosolyodtam el.
- Szórakozásból? – kérdezte döbbenten. Jesszusom, lazított valaha is? Katona, aztán vámpír katona. Ezen sürgősen változtatnunk kell.
- Mit csináltál régen, hogyha ki akartál kapcsolódni? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nm is beszéltünk.
- Sakkoztam – vágta rá azonnal. Oh, ez Pazar. Sakkozott, micsoda tébolyult szórakozás.
- Sajnos sakktáblám jelenleg nincs, én viszont sokat fürdőztem miután átváltoztam. Nagyon muris. Próbáld ki – magyaráztam lelkesen.
- Mi lenne benne muris? – kérdezte kíváncsian. – Egyébként is mi az, hogy muris?
- Oh, ezt egy látomásban hallottam egyszer. Azt hiszem, hogy olyasmi, mint a vicces, mókás… - magyaráztam.
- Nem szoktam vicces és mókás lenni, azt hiszem – gondolkodott el. Hát ezt valahogy sejtettem.
- Nem akarlak megváltoztatni, csak gondoltam, hogy megpróbálhatnál lazítani – magyarázkodtam. A fenébe, ez így nem fog menni.
- Nem is feltételeztem rólad ilyesmit, csak én inkább maradok a megszokott dolgaimnál – mondta, majd leült egy fa tövéhez és rám nézett.
- Rendben, én viszont szeretnék úszni, úgyhogy ha megbocsátasz… - mondtam határozottan és a fűzőmért nyúltam a hátamhoz, hogy meglazítsam.
- Mit művelsz? – kérdezte döbbenten, majd hirtelen elfordította a tekintetét.
- Leveszem a ruhámat – mondtam határozottan. – Csak nem gondolod, hogy ebben a ruhában fogok úszni? Még a végén tönkremegy – mondtam és tovább vetkőztem.
Egészen megdöbbentett, hogy milyen bátran veszem le éppen a ruhámat egy férfi előtt, még akkor is, hogyha az alsóneműmet magamon hagyom és végül is Jasper fog így látni engem, sőt, de ez akkor is egy picit kínos. Mindenesetre, ahogy sejtettem Jasper egy igazi úriember, hiszen azonnal elfordult. A ruhámat egy fatörzsre terítettem, hogy ne koszolódjon össze, majd nekifutásból belecsobbantam a habokba. Hogy lehet ilyen makacs? Valamit tennem kéne, hogy mégiscsak a víz közelébe csaljam, és akkor majd berántom. Igen, ez jó lesz.
(Jasper szemszöge)
Leültem egy fatövéhez, majd Alice-t kezdtem el nézni. Vajon miért szeretne ennyire úszni? Én is úsztam már, de sok örömöm nem volt benne. Lehet, hogy azért, mert mindig rohannunk kellett? Csak olyankor úsztam régebben is, amikor kénytelen voltam átkelni valahol, amióta vámpír vagyok, azóta meg egyszerűen átugrom a folyókat és megkerülöm a patakokat. Már csak tisztálkodás miatt sincs szükségem fürdőre, akkor meg miért mennék vízbe?
- Alice? – fordultam felé, hogy megkérdezzem miért imád ennyire úszni, de amikor ránéztem nem volt sehol. A ruhája le volt terítve egy fatörzsre, de ő sehol nem volt. Csak nem esett valami baja? Hiszen vámpír, nem eshet könnyen bántódása. Talán valami van a vízben, ami meglepte őt? – Alice – kiáltottam hangosabban, de semmi reakció nem jött. Nem eshet baja! Azonnal odarohantam a vízhez és ledobtam a cipőimet, majd belevetettem magam a vízbe és kétségbeesett kutattam Alice után, de nem láttam sehol. Aztán hallottam egy nagy csobbanást fentről. Azonnal a hang irányába néztem és egy vigyorgó Alice-szel találtam szemben magam. Átvert! Hihetetlen, engem még soha senkinek nem sikerült félrevezetnie. Felúsztam a felszínre és Alice is követte a példámat.
- Szia – kuncogott boldogan.
- Alice, a szívrohamot hoztad rám – mondtam szemrehányóan, de örültem, hogy nincs semmi baja.
- Te már nem is tudsz szívrohamot kapni – nevetett fel csilingelően, majd egy hatalmas adag víz toccsant az arcomon. – Kapj el, ha tudsz – vigyorgott rám, majd eltűnt a víz alatt.
- Na, megállj csak – mondtam a fejemet csóválva és utána eredtem, de már megint nem láttam sehol. Hova tud mindig elbújni? Tűnődtem, de nem jöttem rá. A következő pillanatban pedig Alice már a hátamon is volt. Felúsztam vele a felszínre és felé fordultam. – Ezt meg, hogy csináltad? – kérdeztem kíváncsian.
- Az az én titkom – kuncogott Alice. – De talán majd egyszer megmutatom.
- Rendben – mondtam vidáman. El kellett ismernem, hogy egészen élvezem ezt az úszkálást Alice-szel, bár még sosem csináltam ilyesmit, és nem igazán látom az értelmét, de jól esik.
Alice hirtelen mozdult, majd egy szempillantás alatt lenyomott a víz alá és elúszott mellőlem. Mire a felszínre értem, már a patak partjánál volt és kacarászva menekül előlem az erdő felé. Azonnal utána rohantam és rövid időn belül be is értem. Felkaptam a vállamra és miközben nevetve és sikítozva próbált elmenekülni visszavittem a vízhez és beledobtam. Amikor feljött a partra megkeresett a szemével és mosolyogva nyelvet öltött rám. Nem tudtam nem odamenni hozzá, a lábaim maguktól indultak a vízbe, hogy odaússzam hozzá.
- Na, látod, jó móka – ölelte át a nyakamat nevetve, amikor odaértem mellé.
- Tényleg nem rossz, igazad volt – mondtam vidáman és átöleltem a derekát, mire ő a lábait az én derekam köré kulcsolta. Tekintetemet akaratlanul is végigfutattam gyönyörű fedetlen dekoltázsán. Nagyon élveztem, ahogy vizesen hozzám simul. Igazából még soha nem éreztem így, amikor Maria hozzám simult az csak az átváltozásom utáni néhány hónapban esett jól, amikor még csak ösztönlény voltam, de az korántsem volt ilyen, mint ez, amikor Alice van hozzám ilyen közel. Egyéb tapasztalatom pedig nincs ebben a kérdésben, hiszen Maria volt az első nő az életemben, amit talán egész életemben bánni fogok. Nincs mentségem arra a sok gyilkosságra, amit elkövettem a kedvéért.
- Mi a baj? – szakított ki Alice a gondolataimból.
- Semmi – mosolyogtam rá kényszeredetten, és ő persze rögtön látta, hogy ez nem egy őszinte mosoly.
- Jasper, előttem nem kell megjátszanod magad – nézett mélyen a szemembe. – Tudom, hogy még mindig rágod magad a múltad miatt, de hidd el, hogy nem a te hibád volt. Hogyha én kerültem volna ilyen helyzetbe biztos, hogy megtettem volna azokat a dolgokat, amiket neked is meg kellett tenned.
- Nem hiszem, te ennél sokkal tisztább vagy – mondtam határozottan. Hogy gondolhat ilyen butaságokat?
- Kérlek, ne gondolj most a múltra. Most csak mi vagyunk. Inkább gondolj a jövőre – mosolygott rám. Már megint mit tud, amit én nem?
- Rendben, megpróbálok – mondtam vidáman.
- Gyere, úszkáljunk még – húzott maga után és én hagytam magam.
Órákig úszkáltunk és fröcsköltük egymást, majd kifeküdtünk a fűre, hogy megszáradjunk. A tekintetem néha akaratlanul is Alice-re siklott, de aztán mindig magamhoz tértem. Nem lehetek tapintatlan. Illetlenség lenne megbámulni őt hiányos öltözetben, és én már nem is egyszer pillantottam rá lopva. Remélem nem vette észre. Mit gondolna rólam? Még a végén megijesztem.
- Mi a baj? – kérdezte Alice és fölém hajolt.
- Semmi – mondtam határozottan.
- Már megint rágódsz valamin – mondta mosolyogva.
- Én csak nem szeretnék tiszteletlen lenni. Jobb lenne, hogyha felöltöznél – motyogtam bűntudatosan.
- Tetszik a látvány? – kérdezte Alice, mire rá meredtem. Nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Amikor ránéztem láttam, hogy nagyon zavarban van a helyzet miatt.
- Túlságosan is tetszik – vallottam be. Alice mosolyogva nézett fel rám és éreztem, hogy hihetetlenül boldog ettől a választól, és szeret, igen határozottan azt éreztem, amit akkor, amikor Charlotte Peter közelében volt, de valahogy sokkal erősebben sugárzott ez az érzelem Alice-ből. Hogy nem vettem eddig észre? Talán azért, mert nem akartam megsérteni Alice magánszféráját.
- Ennek örülök – mondta halványan mosolyogva és megint lesütötte a szemét. Fel akart állni mellőlem, de elkaptam a karját és magamhoz húztam. Nem gondolkoztam, nem akartam felfogni, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy Alice az a nő, akit magam mellett akarok tudni. Átsöpört rajtam minden gyönyörű pillanat, amit vele töltöttem és rájöttem, hogy már az első pillanattól fogva szeretem ezt a lányt. Még soha nem éreztem így senki iránt. Ironikus, hogy az tudja meg utoljára, hogy mit is érez valójában, aki mindenki érzelmeivel tisztában van.
- Szeretlek – húztam vissza magam mellé, majd fölé hajoltam.
- Én is szeretlek – suttogta a szemeimbe nézve.
Az egyik karommal megtámaszkodtam a könyökömön, míg a másik kezemet óvatosan Alice tarkója alá csúsztattam, majd lehajoltam és finoman megcsókoltam édes ajkait. Alice egy pillanatra megdermedt, de éreztem, hogy ez nem azért van, mert nem akarja, hanem mert nagyon izgul, valószínűleg a csók miatt. Finoman kóstolgattam először a felső, majd az alsó ajkát, egészen addig, amíg szerelmem lassan viszonozni nem kezdte a csókot. Félénken csúsztatta kis kezeit a nyakam köré, majd finoman közelebb húzott magához. Csodálatos érzés volt. Ez volt az első olyan csókom hosszú éveim során, ami igazán és őszintén szerelemből történik. Nem a testi vágy hajtott, hanem maga az érzés, hogy szeretem ezt a lányt, és csakis őt. Semmihez sem fogható érzelmek viharzottak bennem, miközben a csókunk egyre inkább elmélyült. Hosszú létezésem során először éreztem azt, hogy nem csak vagyok a világon, hanem élek.
(Alice szemszöge)
Csodálatos volt a réten töltött idő. Annyira kellemes volt a napon sütkérezni Jasperrel. Már a tudat is boldogsággal töltött el minden pillanatban, hogy velem van, de már alig vártam, hogy szerelemmel szeressen. Biztosan idő kell neki, hiszen ahogy mesélte, még soha senki nem szerette őt szerelemmel. Csak anyai és apai szeretetben volt része. Az a Maria nevű vámpír pedig a jelek szerint teljesen kikészítette érzelmileg és nem jó értelemben. Hogy lehet valaki ilyen? Kegyetlenség kihasználni valakit. Én sose lennék rá képes, és remélem, hogy a múltban sem tette soha ilyesmit. Na, de visszatérve a jelenre, valahogy szórakoztatnom kéne Jaspert. Az egy dolog, hogy vadászni járunk és fejlesztjük az önuralmát, de mindig ezt csináljuk, ha meg nem ezzel foglalkozunk, akkor beszélgetünk, ami szintén fantasztikus, de kéne valami, hogy kikapcsolódjon. Mit szerettem vajon régen csinálni, amikor letört voltam? Nem ez hülye kérdés. Mit szerettek csinálni, amikor letört vagyok? Lássuk csak, amíg egyedül éltem az erdőben és szomorú voltam mindig élveztem a patak bizsergető vizét, nem mintha szükségem lett volna a mosakodásra, de egyszerűen jól esett. Vajon Jasper szeret úszni? Ezt érdemes lenne megpróbálni. Legközelebb, ha elmegyünk vadászni, megpróbálom. Szerintem nagyon is élvezne egy kis szórakozást, és nagyon meg is érdemeljük.
- Min töröd a fejed? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
- Semmin – vágtam rá azonnal.
- Alice, megint ráncoltad a homlokod és felhúztad az orrod, tehát mit szeretnél? – kérdezte és elmosolyodott. Hát lehet ellenállni egy ilyen mosolynak? Térj magadhoz, Alice, ez meglepetés.
- Csak azon tűnődtem, hogy legközelebb, ha vadászni megyünk, meglátogathatnánk azt a kellemes kis patakot, amit nemrég láttunk – mondtam ártatlanul. – Olyan gyönyörű volt. Emlékszel? Úgy egy napja haladtunk el mellette.
- Ha ezt szeretnéd, akkor szívesen – mondta komolyan. – Egyébként is a víz közelében mindig gazdagabb a vadállomány.
- Nem kell mindig mindent taktikai szemmel figyelned – sóhajtottam. Erről soha nem fog leszokni. – Egyszerűen csak szép az a hely.
- Valóban gyönyörű hely, de a patak közelsége valóban megkönnyíti a vadászatot – mondta határozottan.
- Igen, ezt én sem vitatom – mosolyodtam el. Majd én megmutatom neki, hogy másra is jó az a patak.
- Mikor szeretnél vadászni? – kérdezte kíváncsian. – Te már egy hete nem voltál. Biztos kezdesz szomjas lenni – nézett rám aggódva. Még mindig nem hiszi el, hogy nekem nem ég annyira a torkom, mint az övé. Sajnos az állatvér nem oltja annyira Jasper szomját, mint régen az emberi, de velem más a helyzet. Bár könnyen lehet, hogy azért, mert én sosem kóstoltam az emberi vért, de nem is tervezem. Büszke vagyok Jasperre, hiszen már olyan régóta kibírja és egyszer sem botlott el. A szeme már egészen borostyán színű, semmi nincs már benne abból a karmazsin árnyalatból, ami a kezdetekben még megvolt. Nemsokára arany szemei lesznek, mint nekem. Már alig várom.
- Még nem vészes, de elindulhatunk lassan a patak felé és vadászhatunk. Gondolom te is vadásznál már. Mikor is voltál utoljára? – kérdeztem kíváncsian, na nem mintha nem tudtam volna, de szerintem benne csak most fog tudatosulni, hogy milyen jól halad az átállással.
- Hat napja – mondta határozottan. Majd lefagyott egy pillanatra. Bizony, hat napja nem volt szüksége vadászatra, holott nemrég még minden második napon vadásznia kellett. Ez aztán a teljesítmény. – Te jó ég, hat napja – mondta boldogan.
- Hihetetlen – ugrottam a nyakába. Ő pedig azonnal szorosan magához ölelt. – Nagyon jól haladsz. Egyszerűen fantasztikus, hogy már hat napja nem vadásztál.
- Tényleg az. Még soha nem bírtam eddig – motyogta a nyakamba.
Sokáig álltunk így összeölelkezve és én végtelenül boldog voltam, hogy Jasper hosszú idő óta először elégedett volt magával. Igazán és őszintén elégedett volt azzal, hogy hat napon át megállta a vadászatot.
- Indulhatunk? – kérdeztem a mellkasához bújva. Nem szerettem megszakítani az ilyen pillanatokat, de most határozott tervem volt. A legfontosabb most az volt, hogy érjük el a patakot, hogy vadászat után megmutathassam Jaspernek, hogy hogyan kell élni az életet. Meg kell tanulnia, hogy nem kell állandóan komolynak lennie.
- Igen, indulhatunk – mondta meglepetten. Persze, hiszen még sosem volt olyan, hogy én szakítottam volna meg egy ölelést.
Kézen fogtam és futni kezdtem vele. Nem telt bele csupán néhány órába és el is értük a helyet, amiről beszéltünk. A patak még mindig csodálatos volt. Hűs és tiszta. Ideális egy kis pancsoláshoz és kikapcsolódáshoz.
- Akkor, vadászunk? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, majd holnap. A mai napot még ki fogom bírni, méghozzá úgy, hogy az állatok nincsenek is messze tőlünk – mondta határozottan. Olyan kis rendíthetetlen, imádom.
- Rendben – bólintottam rá.
- De te csak menj nyugodtan – mosolygott rám.
- Nem, majd veled – mosolyodtam el én is. – Könnyedén ki fogom bírni ezt a néhány órát – mondtam határozottan.
- Akkor mit csináljunk? – kérdezte lelkesen. Általában, ha nem mondok semmit, akkor csak leül egy fa tövébe, én pedig mellé és átbeszélgetjük az időt. Biztos most is erre számított, de most más lesz a helyzet.
- Mi lenne, ha fürdenénk egyet? – kérdeztem mosolyogva.
- Nekünk nincs szükségünk ilyesmire, hiszen ezt te is tudod – nézett rám értetlenül.
- Nem azért szeretnék fürdőzni, mert kell, hanem azért, mert jól esik. Szórakozásból – mosolyodtam el.
- Szórakozásból? – kérdezte döbbenten. Jesszusom, lazított valaha is? Katona, aztán vámpír katona. Ezen sürgősen változtatnunk kell.
- Mit csináltál régen, hogyha ki akartál kapcsolódni? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nm is beszéltünk.
- Sakkoztam – vágta rá azonnal. Oh, ez Pazar. Sakkozott, micsoda tébolyult szórakozás.
- Sajnos sakktáblám jelenleg nincs, én viszont sokat fürdőztem miután átváltoztam. Nagyon muris. Próbáld ki – magyaráztam lelkesen.
- Mi lenne benne muris? – kérdezte kíváncsian. – Egyébként is mi az, hogy muris?
- Oh, ezt egy látomásban hallottam egyszer. Azt hiszem, hogy olyasmi, mint a vicces, mókás… - magyaráztam.
- Nem szoktam vicces és mókás lenni, azt hiszem – gondolkodott el. Hát ezt valahogy sejtettem.
- Nem akarlak megváltoztatni, csak gondoltam, hogy megpróbálhatnál lazítani – magyarázkodtam. A fenébe, ez így nem fog menni.
- Nem is feltételeztem rólad ilyesmit, csak én inkább maradok a megszokott dolgaimnál – mondta, majd leült egy fa tövéhez és rám nézett.
- Rendben, én viszont szeretnék úszni, úgyhogy ha megbocsátasz… - mondtam határozottan és a fűzőmért nyúltam a hátamhoz, hogy meglazítsam.
- Mit művelsz? – kérdezte döbbenten, majd hirtelen elfordította a tekintetét.
- Leveszem a ruhámat – mondtam határozottan. – Csak nem gondolod, hogy ebben a ruhában fogok úszni? Még a végén tönkremegy – mondtam és tovább vetkőztem.
Egészen megdöbbentett, hogy milyen bátran veszem le éppen a ruhámat egy férfi előtt, még akkor is, hogyha az alsóneműmet magamon hagyom és végül is Jasper fog így látni engem, sőt, de ez akkor is egy picit kínos. Mindenesetre, ahogy sejtettem Jasper egy igazi úriember, hiszen azonnal elfordult. A ruhámat egy fatörzsre terítettem, hogy ne koszolódjon össze, majd nekifutásból belecsobbantam a habokba. Hogy lehet ilyen makacs? Valamit tennem kéne, hogy mégiscsak a víz közelébe csaljam, és akkor majd berántom. Igen, ez jó lesz.
(Jasper szemszöge)
Leültem egy fatövéhez, majd Alice-t kezdtem el nézni. Vajon miért szeretne ennyire úszni? Én is úsztam már, de sok örömöm nem volt benne. Lehet, hogy azért, mert mindig rohannunk kellett? Csak olyankor úsztam régebben is, amikor kénytelen voltam átkelni valahol, amióta vámpír vagyok, azóta meg egyszerűen átugrom a folyókat és megkerülöm a patakokat. Már csak tisztálkodás miatt sincs szükségem fürdőre, akkor meg miért mennék vízbe?
- Alice? – fordultam felé, hogy megkérdezzem miért imád ennyire úszni, de amikor ránéztem nem volt sehol. A ruhája le volt terítve egy fatörzsre, de ő sehol nem volt. Csak nem esett valami baja? Hiszen vámpír, nem eshet könnyen bántódása. Talán valami van a vízben, ami meglepte őt? – Alice – kiáltottam hangosabban, de semmi reakció nem jött. Nem eshet baja! Azonnal odarohantam a vízhez és ledobtam a cipőimet, majd belevetettem magam a vízbe és kétségbeesett kutattam Alice után, de nem láttam sehol. Aztán hallottam egy nagy csobbanást fentről. Azonnal a hang irányába néztem és egy vigyorgó Alice-szel találtam szemben magam. Átvert! Hihetetlen, engem még soha senkinek nem sikerült félrevezetnie. Felúsztam a felszínre és Alice is követte a példámat.
- Szia – kuncogott boldogan.
- Alice, a szívrohamot hoztad rám – mondtam szemrehányóan, de örültem, hogy nincs semmi baja.
- Te már nem is tudsz szívrohamot kapni – nevetett fel csilingelően, majd egy hatalmas adag víz toccsant az arcomon. – Kapj el, ha tudsz – vigyorgott rám, majd eltűnt a víz alatt.
- Na, megállj csak – mondtam a fejemet csóválva és utána eredtem, de már megint nem láttam sehol. Hova tud mindig elbújni? Tűnődtem, de nem jöttem rá. A következő pillanatban pedig Alice már a hátamon is volt. Felúsztam vele a felszínre és felé fordultam. – Ezt meg, hogy csináltad? – kérdeztem kíváncsian.
- Az az én titkom – kuncogott Alice. – De talán majd egyszer megmutatom.
- Rendben – mondtam vidáman. El kellett ismernem, hogy egészen élvezem ezt az úszkálást Alice-szel, bár még sosem csináltam ilyesmit, és nem igazán látom az értelmét, de jól esik.
Alice hirtelen mozdult, majd egy szempillantás alatt lenyomott a víz alá és elúszott mellőlem. Mire a felszínre értem, már a patak partjánál volt és kacarászva menekül előlem az erdő felé. Azonnal utána rohantam és rövid időn belül be is értem. Felkaptam a vállamra és miközben nevetve és sikítozva próbált elmenekülni visszavittem a vízhez és beledobtam. Amikor feljött a partra megkeresett a szemével és mosolyogva nyelvet öltött rám. Nem tudtam nem odamenni hozzá, a lábaim maguktól indultak a vízbe, hogy odaússzam hozzá.
- Na, látod, jó móka – ölelte át a nyakamat nevetve, amikor odaértem mellé.
- Tényleg nem rossz, igazad volt – mondtam vidáman és átöleltem a derekát, mire ő a lábait az én derekam köré kulcsolta. Tekintetemet akaratlanul is végigfutattam gyönyörű fedetlen dekoltázsán. Nagyon élveztem, ahogy vizesen hozzám simul. Igazából még soha nem éreztem így, amikor Maria hozzám simult az csak az átváltozásom utáni néhány hónapban esett jól, amikor még csak ösztönlény voltam, de az korántsem volt ilyen, mint ez, amikor Alice van hozzám ilyen közel. Egyéb tapasztalatom pedig nincs ebben a kérdésben, hiszen Maria volt az első nő az életemben, amit talán egész életemben bánni fogok. Nincs mentségem arra a sok gyilkosságra, amit elkövettem a kedvéért.
- Mi a baj? – szakított ki Alice a gondolataimból.
- Semmi – mosolyogtam rá kényszeredetten, és ő persze rögtön látta, hogy ez nem egy őszinte mosoly.
- Jasper, előttem nem kell megjátszanod magad – nézett mélyen a szemembe. – Tudom, hogy még mindig rágod magad a múltad miatt, de hidd el, hogy nem a te hibád volt. Hogyha én kerültem volna ilyen helyzetbe biztos, hogy megtettem volna azokat a dolgokat, amiket neked is meg kellett tenned.
- Nem hiszem, te ennél sokkal tisztább vagy – mondtam határozottan. Hogy gondolhat ilyen butaságokat?
- Kérlek, ne gondolj most a múltra. Most csak mi vagyunk. Inkább gondolj a jövőre – mosolygott rám. Már megint mit tud, amit én nem?
- Rendben, megpróbálok – mondtam vidáman.
- Gyere, úszkáljunk még – húzott maga után és én hagytam magam.
Órákig úszkáltunk és fröcsköltük egymást, majd kifeküdtünk a fűre, hogy megszáradjunk. A tekintetem néha akaratlanul is Alice-re siklott, de aztán mindig magamhoz tértem. Nem lehetek tapintatlan. Illetlenség lenne megbámulni őt hiányos öltözetben, és én már nem is egyszer pillantottam rá lopva. Remélem nem vette észre. Mit gondolna rólam? Még a végén megijesztem.
- Mi a baj? – kérdezte Alice és fölém hajolt.
- Semmi – mondtam határozottan.
- Már megint rágódsz valamin – mondta mosolyogva.
- Én csak nem szeretnék tiszteletlen lenni. Jobb lenne, hogyha felöltöznél – motyogtam bűntudatosan.
- Tetszik a látvány? – kérdezte Alice, mire rá meredtem. Nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Amikor ránéztem láttam, hogy nagyon zavarban van a helyzet miatt.
- Túlságosan is tetszik – vallottam be. Alice mosolyogva nézett fel rám és éreztem, hogy hihetetlenül boldog ettől a választól, és szeret, igen határozottan azt éreztem, amit akkor, amikor Charlotte Peter közelében volt, de valahogy sokkal erősebben sugárzott ez az érzelem Alice-ből. Hogy nem vettem eddig észre? Talán azért, mert nem akartam megsérteni Alice magánszféráját.
- Ennek örülök – mondta halványan mosolyogva és megint lesütötte a szemét. Fel akart állni mellőlem, de elkaptam a karját és magamhoz húztam. Nem gondolkoztam, nem akartam felfogni, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy Alice az a nő, akit magam mellett akarok tudni. Átsöpört rajtam minden gyönyörű pillanat, amit vele töltöttem és rájöttem, hogy már az első pillanattól fogva szeretem ezt a lányt. Még soha nem éreztem így senki iránt. Ironikus, hogy az tudja meg utoljára, hogy mit is érez valójában, aki mindenki érzelmeivel tisztában van.
- Szeretlek – húztam vissza magam mellé, majd fölé hajoltam.
- Én is szeretlek – suttogta a szemeimbe nézve.
Az egyik karommal megtámaszkodtam a könyökömön, míg a másik kezemet óvatosan Alice tarkója alá csúsztattam, majd lehajoltam és finoman megcsókoltam édes ajkait. Alice egy pillanatra megdermedt, de éreztem, hogy ez nem azért van, mert nem akarja, hanem mert nagyon izgul, valószínűleg a csók miatt. Finoman kóstolgattam először a felső, majd az alsó ajkát, egészen addig, amíg szerelmem lassan viszonozni nem kezdte a csókot. Félénken csúsztatta kis kezeit a nyakam köré, majd finoman közelebb húzott magához. Csodálatos érzés volt. Ez volt az első olyan csókom hosszú éveim során, ami igazán és őszintén szerelemből történik. Nem a testi vágy hajtott, hanem maga az érzés, hogy szeretem ezt a lányt, és csakis őt. Semmihez sem fogható érzelmek viharzottak bennem, miközben a csókunk egyre inkább elmélyült. Hosszú létezésem során először éreztem azt, hogy nem csak vagyok a világon, hanem élek.
2009. szeptember 25., péntek
Tartozni valakihez - 4. fejezet
4. fejezet
Sziasztok! Hazaértem és már itt is a friss:)
(Jasper szemszöge)
Újabb hét telt el, és én napról napra egyre közelebb merészkedtem a városhoz Alice-szel és legnagyobb örömömre egyre hosszabb ideig bírtam ki a közelükben anélkül, hogy bántani akartam volna őket. Nagyon hálás voltam Alice-nek a mérhetetlen támogatásáért és türelméért és nagyon szerettem volna meghálálni valahogy, ezért elhatároztam, hogy kap tőlem egy új ruhát. Hiszen ha másom nem is, de felhalmozott vagyonom azért lett az éveim során és úgy gondoltam, hogy ennek igazán örülne. Meg kéne lepnem valami igazán szép darabbal. Vajon milyen színű ruhát szeretne? Szerintem egy szép vörös darab igencsak jól állna neki és illene hozzá. A legszívesebben valami még szebb világos színt választanék a számára, de az itt az erdőben óvatlanul is állandóan koszos lenne, és az biztosan zavarná. Feketét nem vennék, hiszen az a gyász színe. A vörös ruhák mindig is nagyon csábítóak voltak a számomra. Igen, ez jó lesz. Ha nem veszek levegőt, amíg el nem érek a boltig, akkor minden rendben lesz. Bent csak azt kell elmondanom, hogy mit szeretnék, majd levegővétel nélkül távozom a városból. Nem lesz semmi baj. Képes vagyok rá. Amint elhatároztam magam, Alice rontott ki a fák közül és mosolyogva rohant felém, majd a karjaimba vetette magát.
- Köszönöm, ez annyira kedves tőled. Nagyon-nagyon örülnék egy új ruhának, de ne hidd azt, hogy elvárom, de azért boldogan elfogadom az ajándékot, imádom az ajándékokat és a meglepetéseket, és a vörös szín az egyik kedvencem, nagyszerűen fog állni.
- Alice? – kérdeztem döbbenten. – Honnan?
- Látomásom volt. Egy üzletből jöttünk ki, rajtam pedig egy csodálatos vörös ruha volt. Már alig várom – csicseregte boldogan. Na, ennyit a meglepetésről.
- Meglepetésnek szántam – mondtam kicsit szomorúan.
- Az volt – mondta mélyen a szemembe nézve. – Nem is reménykedtem benne, hogy mostanában lesz egy új ruhám, és amikor láttam, hogy kapok egy ruhát, azonnal rohantam hozzád, hogy megköszönjem. Sajnálom, de ez annyira boldoggá tett, hogy nem tudtam magamban tartani – magyarázta lelkesen.
- Semmi baj – mosolyodtam el. – Akkor a biztonság kedvéért vadászom egyet, mehetünk is. Rendben? – kérdeztem még mindig vidáman.
- Igen, hát persze. Veled megyek én is – válaszolta és kézen fogott, majd az erdő sűrűje felé kezdett velem szaladni.
Gyorsan vadásztunk. Elkaptuk az első vadakat, amik a közelünkben voltak. Alice nagyon izgatott volt, ezt tisztán láttam rajta. Boldog voltam, hogy örömet okozhatok neki. Már alig vártam, hogy én is láthassam abban a vörös ruhában, amiben ő már látta magát. Biztosan gyönyörű szép lesz.
- Mehetünk? – kérdeztem meg mosolyogva és a kezemet Alice felé nyújtottam.
- Igen – mondta szélesen mosolyogva és odaszaladt hozzám, hogy megfoghassa a felajánlott kezet.
Amint a város széléhez értünk vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, hogy ezt fogom felhasználni majd az üzletben, ha szükséges. Alice belém karolt és elindult az üzlet felé. A kirakatban boldogan mutatott rá arra a bizonyos vörös ruhára, amit látott. Valóban csodálatos darab volt. Az elején szolid apró masnik díszítették, míg a háta valószínűleg fűzős fazonú volt. Egészen földig érő ruha és nagyon divatos is, amennyire meg tudom ítélni. Maria mindig férfiruhákat hordott, de Alice ezzel szemben sokkal nőiesebb és lágyabb volt. Rajta csakis ilyen ruhákat képzelnék el, nem pedig bő inget és nadrágot.
- Tetszik? – nézett rám izgatottan.
- Nagyon – mondtam gyorsan, hogy még maradjon levegőm és elmosolyodtam. Alice pedig azonnal az ajtó felé kezdett húzni.
- Jó napot – jött elénk az eladóhölgy. Segíthetek, Mrs…?
- Igen, én, a nevem… - kezdett bele Alice, de láthatóan nem tudta mit mondjon.
- Mr. és Mrs. Hale, átutazóban vagyunk, és új ruhát szeretnénk Alice-nek – használtam fel levegőm maradékát, hogy kisegítsem Alice-t.
- Értem, Uram. Nagyon örvendek – mosolygott ránk kedvesen a hölgy. – Esetleg már kinézett valamit asszonyom, vagy van elképzelése? – fordult vissza Alice felé, aki még mindig engem nézett. A fejemmel aprót biccentettem a hölgy felé, mire Alice is észhez tért.
- Ö… igen, nagyon tetszett az a vörös ruha a kirakatban – mutatott Alice a kirakat felé.
- Azonnal hozok a méretében – mosolyodott el az asszony.
- Köszönöm – mondta Alice boldogan, majd az eladónő elszaladt hátra. Alice pedig felém fordult és átölelt, majd a nyakához húzott. – Most vegyél egy nagy levegőt. Csak az én illatomat fogod így érezni, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, én pedig úgy tettem, ahogy mondta, és igaza volt. Tényleg csak az ő fantasztikus illatát éreztem miközben mély lélegzetet vettem. Közben éreztem, ahogy ő is mélyet lélegzik, majd a következő pillanatban a hölgy visszatért, a kezében a ruhával.
- Oh, bocsánat – sütötte le a tekintetét, amikor meglátta az ölelkező párosunkat. – Itt a ruha, asszonyom – mosolygott rá Alice-re.
- Köszönöm – lépett el tőlem Alice mosolyogva. Tényleg félreérthetően néztünk ki. Bár ha azt vesszük, hogy a hölgy azt hiszi, hogy házasok vagyunk, akkor tulajdonképpen nem is. – Megyek és felpróbálom – nézett rám boldogan, majd besietett a fülkébe.
- Segítsek, asszonyom? – kérdezte a hölgy, mire Alice óvatosan kihúzta a függönyt, a nő pedig odalépett és kinyújtotta a kezeit. – Felkészült? – kérdezte az eladó mosolyogva.
- Igen, húzhatja – mondta Alice csilingelően. Akkor ez a fűző lesz, bár Alice-en nem nagyon van mit karcsúsítani, de hogy a ruha jól álljon tény, hogy alaposan be kell fűzni. Néhány perc múlva pedig Alice már ki is libbent a ruhában, nekem pedig elállt volna a lélegzetem, hogyha lélegeztem volna egyáltalán. – Na, mi a véleményed? – fordult körbe előttem lassan majd megállt velem szemben.
- Gyönyörű vagy, Kedvesem – mosolyodtam el halványan. Furcsa volt mosolyogni, de Alice valahogy kihozta belőlem, nem is emlékszem rá, hogy mikor mosolyogtam rá valakire őszintén utoljára.
- Köszönöm – mondta boldogan, majd magához ölelt. – Mindent, nagyon köszönök – suttogta úgy, hogy csak én halljam. Ezt most vajon, hogy értette? Hiszen én tartozom neki hálával, azért, hogy így kitart mellettem.
- Megfelel a ruha? – kérdezte a hölgy, félénken.
- Igen, köszönjük – biccentettem a nő felé, majd még a maradék levegőmmel hozzátettem. – Szeretném most azonnal kifizetni, mert mennünk kell. A feleségem már ebben a ruhában maradna, ha nem gond.
- Természetesen – bólintott, majd elsietett, hogy Alice másik ruháját, ami a fülkében maradt elcsomagolja.
- Nagyon kedves, köszönöm – szólt utána Alice, majd megint szorosan magához ölelt. – Mély levegő – suttogta a fülembe, én pedig azonnal engedelmeskedtem.
- Khm… - hallottuk meg a hölgy zavart köhintését. Szegény biztos azt hiszi, hogy nászutasok vagyunk, mert állandóan egymáshoz bújunk.
Elengedtem Alice-t, majd odamentem a kasszához, hogy kifizethessem a ruhát, amit Alice választott. Egyáltalán nem is volt drága, legnagyobb meglepetésemre. Charlotte, sokkal drágább ruhákat vett mindig magának és az fele ennyire sem volt finom anyagból és nem voltak rajta ilyen könnyed és szolid díszítések sem.
- Köszönöm – mondtam az eladónőnek, amikor vissza akart adni.
- Én, köszönöm. Viselje egészséggel, asszonyom – mosolygott még Alice-re a nő, aki boldogan illegette magát a tükör előtt.
- Köszönöm, viszlát – mondta még Alice, majd belém karolt és kiléptünk az üzletből.
- Viszontlátásra – hallottuk még az üzletből, majd tovább sétáltunk, hogy minél előbb kijussunk a városból.
Alice egyszerűen káprázatosan festett ebben a ruhában és látszott rajta, hogy neki is nagyon tetszik a helyzet. Bár azt kevésbé értékeltem, hogy minden kis ficsúr megbámulja ezt a tüneményt. Mit képzelnek? Akaratomon kívül is apró morgás hagyta el az ajkaimat.
- Jasper? – nézett rám Alice ijedten.
- Nem lesz semmi baj, csak menjünk innen – mondtam gyorsan, majd kicsit meggyorsítottam a lépteinket, Alice pedig felvette a ritmusomat.
Amikor végre kiértünk a városból és már nem éreztem az Alice-re irányuló gátlástalan gondolatokat sokkal jobban éreztem magam. Amint kellő távolságba értünk futásnak eredtem és bevetettem magam az erdőbe, majd széttörtem egy szerencsétlen fát, ami rosszkor volt rossz helyen.
- Nagyon sajnálom – suttogta Alice mögöttem bűntudatosan.
- Mit, Kedves? – döbbentem meg. Hiszen ő nem tehet semmiről.
- Ha nem lett volna ez a kitörésem a ruha miatt, akkor lehet, hogy meggondoltad volna magad és nem mentünk volna be a városba. Még nem voltál felkészülve rá, hogy ennyi ember vegyen körül. Kérlek, ne haragudj. Többé nem fordul elő – mondta csüggedten. Jaj, szegénykém teljesen félreértette a helyzetet.
- Egyáltalán nem amiatt voltam feszült, hogy emberek között voltam. Sőt, nagyon sokat segített, hogy segítettél úgy levegőt vennem, hogy nem éreztem a nő illatát a boltban. Neked köszönhető, hogy senkit sem bántottam és mégis emberek között lehettem – mondtam őszintén és odamentem hozzá, hogy átöleljem. Ő azonnal belesimult az ölelésembe és mélyeket sóhajtott, hogy megnyugodjon, ahogy én is.
- Akkor mégis, mi volt a baj? – kérdezte egy idő után kíváncsian.
- Az, hogy tisztátalan érzéseket táplált irántad minden férfi, és én úgy éreztem, hogy nincs joguk így bámulni téged. Kik ők, hogy ilyen érzéseket tápláljanak egy olyan tiszta lény iránt, mint te – magyaráztam a helyzetet.
- Te… féltékeny vagy? – kérdezte döbbenten.
(Alice szemszöge)
- Igen, féltékeny vagyok. Nagyon is – mondta szégyenlősen. Istenem, milyen aranyos.
- Nincs rá okod – mondtam szorosan hozzá bújva.
- Nincs? – kérdezte döbbenten.
- Biztos lehetsz benne, hogy nincs okod rá, hogy így érez – néztem a szemébe és elmosolyodtam.
- Ennek nagyon örülök – mosolyodott el ő is, majd lassan közelíteni kezdett az arcom felé. Igen! Végre megtörténik! Ujjongtam magamban és lehunytam a szemem, várva a csókot. A következő pillanatban gyengéd érintést éreztem az arcomon, majd a fülemnél, aztán pedig a nyakamon, majd éreztem Jasper leheletét a nyakamnál, ami lágyan bizsergette a bőrömet, de utána nem történt semmi, csak szorosan magához ölelt. Kinyitottam a szemem és bosszúsan felsóhajtottam. Hát ez nem lehet igaz. Azt hittem, hogy végre megtörténik. Bár kétségkívül ez is nagyon jól esett, de jó lenne, hogyha lassan megtörne a jég és végre megcsókolna. Mondjuk, egyre többször ölel meg, és simogat. Ez is haladás, de ha lassan nem történik meg, akkor felrobbanok. Lehet, hogy el kellene mondanom, hogy mit láttam kettőnkről? Nem ez nem lenne jó ötlet. Egyáltalán az se biztos, hogy végig tudnám mondani a látott dolgokat, hála az égnek, hogy már nem tudok elpirulni, különben azóta a látomás óta csak vörös arccal mászkálnék.
- Alice? – szólított meg Jasper, kiszakítva ezzel az ábrándozásból.
- Tessék – mondtam még mindig hozzá bújva.
- Mindjárt kisüt a nap – mondta az ég felé pillantva.
Na végre, már olyan régóta szerettem volna kipróbálni ezt egy társsal. Egy kicsit hátrébb léptem tőle és figyeltem a bőrét, miközben már alig vártam a napsugarakat, és Jasper is így tett. Néhány perccel később pedig a nap kibújt a felhők közül és mi ragyogni kezdtünk. Egyszerűen fantasztikus látványt nyújtott így Jasper. Pontosan úgy fénylett, ahogy én.
- Gyönyörű vagy – mondta mosolyogva.
- Te sem panaszkodhatsz – kacagtam fel, mire ő is nevetni kezdett.
A nap vagy egy órán át sütött, mi pedig csak néztük egymást, időközben leültünk egymással szemben egy tisztáson és élveztük, ahogy a nap bizsergette a bőrünket. Nagyon kellemes érzés volt és Jasperen is tisztán látszott, hogy végre boldog és tökéletesen felszabadult. Alig vártam, hogy beteljesedjen a boldog jövőnk, amit már láttam, bár már most sem volt okom panaszra, hiszen soha többé nem leszek egyedül.
Sziasztok! Hazaértem és már itt is a friss:)
(Jasper szemszöge)
Újabb hét telt el, és én napról napra egyre közelebb merészkedtem a városhoz Alice-szel és legnagyobb örömömre egyre hosszabb ideig bírtam ki a közelükben anélkül, hogy bántani akartam volna őket. Nagyon hálás voltam Alice-nek a mérhetetlen támogatásáért és türelméért és nagyon szerettem volna meghálálni valahogy, ezért elhatároztam, hogy kap tőlem egy új ruhát. Hiszen ha másom nem is, de felhalmozott vagyonom azért lett az éveim során és úgy gondoltam, hogy ennek igazán örülne. Meg kéne lepnem valami igazán szép darabbal. Vajon milyen színű ruhát szeretne? Szerintem egy szép vörös darab igencsak jól állna neki és illene hozzá. A legszívesebben valami még szebb világos színt választanék a számára, de az itt az erdőben óvatlanul is állandóan koszos lenne, és az biztosan zavarná. Feketét nem vennék, hiszen az a gyász színe. A vörös ruhák mindig is nagyon csábítóak voltak a számomra. Igen, ez jó lesz. Ha nem veszek levegőt, amíg el nem érek a boltig, akkor minden rendben lesz. Bent csak azt kell elmondanom, hogy mit szeretnék, majd levegővétel nélkül távozom a városból. Nem lesz semmi baj. Képes vagyok rá. Amint elhatároztam magam, Alice rontott ki a fák közül és mosolyogva rohant felém, majd a karjaimba vetette magát.
- Köszönöm, ez annyira kedves tőled. Nagyon-nagyon örülnék egy új ruhának, de ne hidd azt, hogy elvárom, de azért boldogan elfogadom az ajándékot, imádom az ajándékokat és a meglepetéseket, és a vörös szín az egyik kedvencem, nagyszerűen fog állni.
- Alice? – kérdeztem döbbenten. – Honnan?
- Látomásom volt. Egy üzletből jöttünk ki, rajtam pedig egy csodálatos vörös ruha volt. Már alig várom – csicseregte boldogan. Na, ennyit a meglepetésről.
- Meglepetésnek szántam – mondtam kicsit szomorúan.
- Az volt – mondta mélyen a szemembe nézve. – Nem is reménykedtem benne, hogy mostanában lesz egy új ruhám, és amikor láttam, hogy kapok egy ruhát, azonnal rohantam hozzád, hogy megköszönjem. Sajnálom, de ez annyira boldoggá tett, hogy nem tudtam magamban tartani – magyarázta lelkesen.
- Semmi baj – mosolyodtam el. – Akkor a biztonság kedvéért vadászom egyet, mehetünk is. Rendben? – kérdeztem még mindig vidáman.
- Igen, hát persze. Veled megyek én is – válaszolta és kézen fogott, majd az erdő sűrűje felé kezdett velem szaladni.
Gyorsan vadásztunk. Elkaptuk az első vadakat, amik a közelünkben voltak. Alice nagyon izgatott volt, ezt tisztán láttam rajta. Boldog voltam, hogy örömet okozhatok neki. Már alig vártam, hogy én is láthassam abban a vörös ruhában, amiben ő már látta magát. Biztosan gyönyörű szép lesz.
- Mehetünk? – kérdeztem meg mosolyogva és a kezemet Alice felé nyújtottam.
- Igen – mondta szélesen mosolyogva és odaszaladt hozzám, hogy megfoghassa a felajánlott kezet.
Amint a város széléhez értünk vettem egy mély levegőt és úgy döntöttem, hogy ezt fogom felhasználni majd az üzletben, ha szükséges. Alice belém karolt és elindult az üzlet felé. A kirakatban boldogan mutatott rá arra a bizonyos vörös ruhára, amit látott. Valóban csodálatos darab volt. Az elején szolid apró masnik díszítették, míg a háta valószínűleg fűzős fazonú volt. Egészen földig érő ruha és nagyon divatos is, amennyire meg tudom ítélni. Maria mindig férfiruhákat hordott, de Alice ezzel szemben sokkal nőiesebb és lágyabb volt. Rajta csakis ilyen ruhákat képzelnék el, nem pedig bő inget és nadrágot.
- Tetszik? – nézett rám izgatottan.
- Nagyon – mondtam gyorsan, hogy még maradjon levegőm és elmosolyodtam. Alice pedig azonnal az ajtó felé kezdett húzni.
- Jó napot – jött elénk az eladóhölgy. Segíthetek, Mrs…?
- Igen, én, a nevem… - kezdett bele Alice, de láthatóan nem tudta mit mondjon.
- Mr. és Mrs. Hale, átutazóban vagyunk, és új ruhát szeretnénk Alice-nek – használtam fel levegőm maradékát, hogy kisegítsem Alice-t.
- Értem, Uram. Nagyon örvendek – mosolygott ránk kedvesen a hölgy. – Esetleg már kinézett valamit asszonyom, vagy van elképzelése? – fordult vissza Alice felé, aki még mindig engem nézett. A fejemmel aprót biccentettem a hölgy felé, mire Alice is észhez tért.
- Ö… igen, nagyon tetszett az a vörös ruha a kirakatban – mutatott Alice a kirakat felé.
- Azonnal hozok a méretében – mosolyodott el az asszony.
- Köszönöm – mondta Alice boldogan, majd az eladónő elszaladt hátra. Alice pedig felém fordult és átölelt, majd a nyakához húzott. – Most vegyél egy nagy levegőt. Csak az én illatomat fogod így érezni, nem lesz semmi baj – suttogta a fülembe, én pedig úgy tettem, ahogy mondta, és igaza volt. Tényleg csak az ő fantasztikus illatát éreztem miközben mély lélegzetet vettem. Közben éreztem, ahogy ő is mélyet lélegzik, majd a következő pillanatban a hölgy visszatért, a kezében a ruhával.
- Oh, bocsánat – sütötte le a tekintetét, amikor meglátta az ölelkező párosunkat. – Itt a ruha, asszonyom – mosolygott rá Alice-re.
- Köszönöm – lépett el tőlem Alice mosolyogva. Tényleg félreérthetően néztünk ki. Bár ha azt vesszük, hogy a hölgy azt hiszi, hogy házasok vagyunk, akkor tulajdonképpen nem is. – Megyek és felpróbálom – nézett rám boldogan, majd besietett a fülkébe.
- Segítsek, asszonyom? – kérdezte a hölgy, mire Alice óvatosan kihúzta a függönyt, a nő pedig odalépett és kinyújtotta a kezeit. – Felkészült? – kérdezte az eladó mosolyogva.
- Igen, húzhatja – mondta Alice csilingelően. Akkor ez a fűző lesz, bár Alice-en nem nagyon van mit karcsúsítani, de hogy a ruha jól álljon tény, hogy alaposan be kell fűzni. Néhány perc múlva pedig Alice már ki is libbent a ruhában, nekem pedig elállt volna a lélegzetem, hogyha lélegeztem volna egyáltalán. – Na, mi a véleményed? – fordult körbe előttem lassan majd megállt velem szemben.
- Gyönyörű vagy, Kedvesem – mosolyodtam el halványan. Furcsa volt mosolyogni, de Alice valahogy kihozta belőlem, nem is emlékszem rá, hogy mikor mosolyogtam rá valakire őszintén utoljára.
- Köszönöm – mondta boldogan, majd magához ölelt. – Mindent, nagyon köszönök – suttogta úgy, hogy csak én halljam. Ezt most vajon, hogy értette? Hiszen én tartozom neki hálával, azért, hogy így kitart mellettem.
- Megfelel a ruha? – kérdezte a hölgy, félénken.
- Igen, köszönjük – biccentettem a nő felé, majd még a maradék levegőmmel hozzátettem. – Szeretném most azonnal kifizetni, mert mennünk kell. A feleségem már ebben a ruhában maradna, ha nem gond.
- Természetesen – bólintott, majd elsietett, hogy Alice másik ruháját, ami a fülkében maradt elcsomagolja.
- Nagyon kedves, köszönöm – szólt utána Alice, majd megint szorosan magához ölelt. – Mély levegő – suttogta a fülembe, én pedig azonnal engedelmeskedtem.
- Khm… - hallottuk meg a hölgy zavart köhintését. Szegény biztos azt hiszi, hogy nászutasok vagyunk, mert állandóan egymáshoz bújunk.
Elengedtem Alice-t, majd odamentem a kasszához, hogy kifizethessem a ruhát, amit Alice választott. Egyáltalán nem is volt drága, legnagyobb meglepetésemre. Charlotte, sokkal drágább ruhákat vett mindig magának és az fele ennyire sem volt finom anyagból és nem voltak rajta ilyen könnyed és szolid díszítések sem.
- Köszönöm – mondtam az eladónőnek, amikor vissza akart adni.
- Én, köszönöm. Viselje egészséggel, asszonyom – mosolygott még Alice-re a nő, aki boldogan illegette magát a tükör előtt.
- Köszönöm, viszlát – mondta még Alice, majd belém karolt és kiléptünk az üzletből.
- Viszontlátásra – hallottuk még az üzletből, majd tovább sétáltunk, hogy minél előbb kijussunk a városból.
Alice egyszerűen káprázatosan festett ebben a ruhában és látszott rajta, hogy neki is nagyon tetszik a helyzet. Bár azt kevésbé értékeltem, hogy minden kis ficsúr megbámulja ezt a tüneményt. Mit képzelnek? Akaratomon kívül is apró morgás hagyta el az ajkaimat.
- Jasper? – nézett rám Alice ijedten.
- Nem lesz semmi baj, csak menjünk innen – mondtam gyorsan, majd kicsit meggyorsítottam a lépteinket, Alice pedig felvette a ritmusomat.
Amikor végre kiértünk a városból és már nem éreztem az Alice-re irányuló gátlástalan gondolatokat sokkal jobban éreztem magam. Amint kellő távolságba értünk futásnak eredtem és bevetettem magam az erdőbe, majd széttörtem egy szerencsétlen fát, ami rosszkor volt rossz helyen.
- Nagyon sajnálom – suttogta Alice mögöttem bűntudatosan.
- Mit, Kedves? – döbbentem meg. Hiszen ő nem tehet semmiről.
- Ha nem lett volna ez a kitörésem a ruha miatt, akkor lehet, hogy meggondoltad volna magad és nem mentünk volna be a városba. Még nem voltál felkészülve rá, hogy ennyi ember vegyen körül. Kérlek, ne haragudj. Többé nem fordul elő – mondta csüggedten. Jaj, szegénykém teljesen félreértette a helyzetet.
- Egyáltalán nem amiatt voltam feszült, hogy emberek között voltam. Sőt, nagyon sokat segített, hogy segítettél úgy levegőt vennem, hogy nem éreztem a nő illatát a boltban. Neked köszönhető, hogy senkit sem bántottam és mégis emberek között lehettem – mondtam őszintén és odamentem hozzá, hogy átöleljem. Ő azonnal belesimult az ölelésembe és mélyeket sóhajtott, hogy megnyugodjon, ahogy én is.
- Akkor mégis, mi volt a baj? – kérdezte egy idő után kíváncsian.
- Az, hogy tisztátalan érzéseket táplált irántad minden férfi, és én úgy éreztem, hogy nincs joguk így bámulni téged. Kik ők, hogy ilyen érzéseket tápláljanak egy olyan tiszta lény iránt, mint te – magyaráztam a helyzetet.
- Te… féltékeny vagy? – kérdezte döbbenten.
(Alice szemszöge)
- Igen, féltékeny vagyok. Nagyon is – mondta szégyenlősen. Istenem, milyen aranyos.
- Nincs rá okod – mondtam szorosan hozzá bújva.
- Nincs? – kérdezte döbbenten.
- Biztos lehetsz benne, hogy nincs okod rá, hogy így érez – néztem a szemébe és elmosolyodtam.
- Ennek nagyon örülök – mosolyodott el ő is, majd lassan közelíteni kezdett az arcom felé. Igen! Végre megtörténik! Ujjongtam magamban és lehunytam a szemem, várva a csókot. A következő pillanatban gyengéd érintést éreztem az arcomon, majd a fülemnél, aztán pedig a nyakamon, majd éreztem Jasper leheletét a nyakamnál, ami lágyan bizsergette a bőrömet, de utána nem történt semmi, csak szorosan magához ölelt. Kinyitottam a szemem és bosszúsan felsóhajtottam. Hát ez nem lehet igaz. Azt hittem, hogy végre megtörténik. Bár kétségkívül ez is nagyon jól esett, de jó lenne, hogyha lassan megtörne a jég és végre megcsókolna. Mondjuk, egyre többször ölel meg, és simogat. Ez is haladás, de ha lassan nem történik meg, akkor felrobbanok. Lehet, hogy el kellene mondanom, hogy mit láttam kettőnkről? Nem ez nem lenne jó ötlet. Egyáltalán az se biztos, hogy végig tudnám mondani a látott dolgokat, hála az égnek, hogy már nem tudok elpirulni, különben azóta a látomás óta csak vörös arccal mászkálnék.
- Alice? – szólított meg Jasper, kiszakítva ezzel az ábrándozásból.
- Tessék – mondtam még mindig hozzá bújva.
- Mindjárt kisüt a nap – mondta az ég felé pillantva.
Na végre, már olyan régóta szerettem volna kipróbálni ezt egy társsal. Egy kicsit hátrébb léptem tőle és figyeltem a bőrét, miközben már alig vártam a napsugarakat, és Jasper is így tett. Néhány perccel később pedig a nap kibújt a felhők közül és mi ragyogni kezdtünk. Egyszerűen fantasztikus látványt nyújtott így Jasper. Pontosan úgy fénylett, ahogy én.
- Gyönyörű vagy – mondta mosolyogva.
- Te sem panaszkodhatsz – kacagtam fel, mire ő is nevetni kezdett.
A nap vagy egy órán át sütött, mi pedig csak néztük egymást, időközben leültünk egymással szemben egy tisztáson és élveztük, ahogy a nap bizsergette a bőrünket. Nagyon kellemes érzés volt és Jasperen is tisztán látszott, hogy végre boldog és tökéletesen felszabadult. Alig vártam, hogy beteljesedjen a boldog jövőnk, amit már láttam, bár már most sem volt okom panaszra, hiszen soha többé nem leszek egyedül.
2009. szeptember 18., péntek
Sziasztok! Hiányozni fogtok!
Látom, hogy Drusilla úgy fog visszasietni hozzátok, mint ahogy én rohantam Edwardért Volterrába Bellával. Úgyhogy kitartás, egy hét múlva újra olvashatjátok a frisset, ami természetesen még mindig Rólam és Jasperről fog szólni:)
Tartozni valakihez - 3. fejezet
3. fejezet
(Alice szemszöge)
Már egy hete, hogy találkoztunk, de csak nem jutok előrébb. Még mindig nagyon kedves és figyelmes. Valószínűleg ez a természetéből fakad, de még csak kísértésbe sem jött, hogy megcsókoljon, vagy megöleljen. Tudom, hogy előttünk az örökkévalóság, de hogyha egyszer láttam, hogy együtt leszünk, boldogan, akkor miért nem történik meg? Sosem a türelmemről voltam híres. Illetve, úgy gondolom, hogy nem. Amióta vámpír vagyok, azóta biztosan nem.
- Vadászunk? – kérdezte Jasper mosolyogva. Szegény nem könnyen áll át az állati vérre, de mindent elkövet az ügy érdekében. Bár ezt az erdő lakói nem nézik jó szemmel, mert minden másnap vadászunk. Viszont így még mindig jobb, mintha Jasper valakire rátámadna.
- Persze – mosolyogtam rá és már oda is szaladtam mellé.
- Mi a baj? – kérdezte a szemeimet fürkészve.
- Semmi, mi baj lenne? – tettem az értetlent.
- Alice, tudod, hogy tudom, hogy mit érzel – nézett rám komolyan.
- Csak azon gondolkodtam, hogy vajon hogy működnek pontosan a látomásaim. Az első szinte azonnal bekövetkezett, de a többi meg össze vissza válik valóra – magyaráztam hevesen a kezeimmel hadonászva. – Így honnan tudhatnám, hogy mikor mire számítsak?
- Majd kialakul – mondta nyugodtan. Hogy tud állandóan ilyen higgadt lenni? – Én sem azonnal tudtam, hogy hogyan kell használnom a képességem. Ne akard erőltetni, előbb-utóbb ráérzel és utána már minden simán megy – magyarázta. Na persze, neki könnyű. Ő nem tudja, hogy az örökké tartó boldogságunk múlik azon, hogy a látomásom valóra váljon. – Alice, könyörgöm, hagyd abba ezt az idegeskedést, mert már rám is átragad.
- Bocsánat – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, egyszerűen csak ne gondolj rá egy kicsit. Bele fogsz jönni. Csak idő kérdése, nekünk pedig abból van a legtöbb – mondta és magához ölelt. Szeretem, amikor ölel és simogatja a hátam. Ezt igazán tehetné gyakrabban is. Vajon a hisztivel egyenesen arányosan növekedne az ölelkezések száma is?
- Miben mesterkedsz? – kérdezte kíváncsian, amikor elengedett.
- Semmiben – vágtam rá a kelleténél talán gyorsabban. – Miből gondoltad ezt a butaságot? – kérdeztem ártatlanul.
- Nem tudsz átverni. Ha ráncolod a homlokod és felhúzod az orrod, akkor valamin mesterkedsz – mondta teljesen természetesen és végigsimított az említett pontokon.
- Ezt meg honnan veszed? – néztem rá durcásan.
- Onnan, hogy már egy hete ismerlek és figyellek, és mindig ezt csinálod – mondta határozottan.
- Egy hét alatt nem ismerhettél ki – mondtam határozottan és így is gondoltam.
- Talán nem, de elég jól megfigyeltelek ennyi idő alatt – mosolyodott el gonoszul.
- Na, persze, te ezt csak hiszed. Fogadjunk, hogy jóformán még semmit nem tudsz rólam – néztem mélyen a szemeibe.
- Ez kihívás? – kérdezte komolyan.
- Tekintheted annak is – bólintottam rá.
Ahogy ezt kimondtam már a karjaiban is voltam és rohant velem. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de hagytam magam cipelni. Kifejezetten élveztem a helyzetet. Néhány perccel később már egy fatörzsön ültem Jasperrel együtt.
- Szóval, amikor valamin töröd azt a csinos kis buksid, akkor mindig ráncolod a homlokod és az orrod. Egészen biztos vagyok benne, hogy imádod a csinos ruhákat és szörnyen érzed magad, amiért most csak ez az egy van, ami rajtad van. Soha nem lennél képes embert ölni, mert még csak a gondolatba is beleborzongsz. Valószínűleg, már emberként is türelmetlen voltál, amit magaddal is hoztál a vámpírlétbe. Könnyen zavarba jössz, ami vagy azért van, mert nem igazán voltak férfiak az ismeretségi körödben, vagy azért, mert nem emlékszel, hogy volt-e udvarlód. Az egyetlen, amit nem tudok, hogy vajon már emberként is tiéd volt-e a jövőbelátás képessége – állította fel a diagnózist határozottan.
- Oké, de azt honnan tudod, hogy hiányzik egy ruhatár? – kérdeztem kíváncsian.
- Onnan, hogy amikor tegnap megálltunk egy patak mellett a víztükörben nézegetted magad és nagyokat sóhajtoztál elégedetlenül, amikor próbáltad kisimítani az anyag egy-két apró gyűrődését, ami megjegyzem emberi szemmel nem is lenne látható – kuncogott Jasper. – Nagyon aranyos voltál – tette még hozzá. Hát ez remek, most komplett idiótának néz.
- A türelmetlenség? – emeltem fel a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy most megfogtam.
- Két napja, amikor leültünk egy kicsit egy füves réten egy fél óra sem telt belé, hogy elkezdtél vadul toporogni a lábaddal és gondolom, hogy arra vártál, hogy mikor megyünk már tovább. Elég feltűnően toporogtál – nevetett fel megint.
- Na jó, beismerem, hogy egész jól kiismertél – adtam meg magam. De nem árultam el, hogy azért toporogtam a lábammal, mert arra vártam, hogy végre megtegye az első lépést, ha már én nem merem.
- Tudtam – vigyorgott rám.
Aztán hirtelen látomás tört rám. Jaj, ne! Turisták közelednek felénk és Jasper, juj… ezt nem akarom látni. Nem, nem, nem. Meg kell akadályozni. Azonnal menekülnünk kell. De merre?
- Alice? – hallottam meg Jasper aggodalmas hangját.
- Látomásom volt – vágtam rá gyorsan. – El kell tűnnünk. Emberek tartanak erre – mondtam pánikba esve. – Ne lélegezz, kérlek – néztem mélyen a szemei, Jasper pedig szó nélkül hallgatott rám.
Mélyen beleszippantottam a levegőbe, majd már éreztem is, hogy merről jönnek. Megfogtam Jasper kezét és az ellenkező irányba kezdtem vele futni. Már legalább fél órája rohantunk, amikor meg mertem állni. Már egy ideje nem éreztem az illatukat, de biztosra akartam menni. Amikor teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy biztonságos megálltam egy tisztáson, mire Jasper is megállt és lerogyott a fűbe.
- Nekem ez nem fog menni – mondta csüggedten.
- Dehogynem, most is rögtön hagytad, hogy elhozzalak onnan – térdeltem mellé a fűbe.
- Igen, most, de mit lett volna, hogyha nincs látomásod és megérzem az illatukat. Talán téged is bántottalak volna – nézett félve a szemeimbe.
- Engem sosem bántanál – mondtam határozottan és biztos voltam benne, hogy így igaz. – Egyébként pedig, már ketten vagyunk – mondtam mosolyogva. Sosem fogom hagyni, hogy bárkit is bántson. Idővel pedig meg fogja szokni az emberek illatát, és megtanul uralkodni magán.
- Talán mégsem volt ez annyira jó ötlet – hajtotta le a fejét ismét. – Nem akarlak veszélybe sodorni. Talán inkább meg kéne keresnem a barátaimat.
- Most komolyan itt akarsz hagyni? – kérdeztem idegesen. Nem teheti, végre nem vagyok egyedül és egyébként is egy hét alatt beleszerettem. Ha tudtam volna sírni, akkor most itt zokogtam volna.
- Nem szívesen teszem, de így lesz a legjobb. Nem akarlak veszélybe sodorni – mondta és meg akarta érinteni a karomat, de én elhúzódtam tőle.
- Ha menni akarsz, akkor menj – mondtam dühösen. Nem igaz, hogy az első akadálynál feladja. Csalódott voltam és dühös. Miért hittem azt, hogy minden rendbe jöhet? Ez csak egy hiú ábránd volt. Legalább azt már tudom, hogy a látomásaim tévedhetnek is.
- Alice – szólt hozzám most sokkal gyengédebben.
- Mit akarsz? – vicsorogtam rá.
- Bocsáss meg – suttogta megtörten.
- Mit? Azt, hogy magamra hagysz? Vagy azt, hogy gyáva vagy? Én elfogadtalak volna olyannak, amilyen vagy, de te visszaéltél a bizalmammal. Azt hittem, hogy van benned kitartás és te is akarsz engem magad mellett, mint én téged, de minden bizonnyal tévedtem – kiabáltam rá. Nem hiszem el, hogy ezeket most komolyan kimondtam.
- Én… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Te nem az a férfi vagy, akinek hittelek, hogyha most gyáván megfutamodsz. Én igenis hiszem, hogy képes vagy megváltozni és új életet kezdeni, de mindez kevés, hogyha te nem bízol magadban – mondtam kicsit higgadtabban, bár volt egy olyan sejtésem, hogy a nyugalom, ami elárasztott nem magától jött.
- Kezdetnek, azt hiszem, hogy a bizalmad is megteszi – suttogta a fülembe bocsánatkérően és megpróbált újra átölelni, én pedig most hagytam. Hiszen ebben a mondatban benne volt az ígéret pecsétje, hogy nem fog elhagyni. – Ne haragudj, többé nem gyengülök el – ígérte.
- Együtt menni fog, majd meglátod – húzódtam el tőle egy pillanatra és rá mosolyogtam.
- Remélem – sóhajtott egy nagyot.
- Vadásszunk? – kérdeztem kuncogva.
- Ez nem vicces ebben a helyzetben – mondta komolyan.
- Látod, már nem is tekinted az embereket természetes tápláléknak. Ez komoly haladás az ügyben – mondtam elégedetten, mire ő is elgondolkozott egy kicsit.
- Nahát, igazad van – mosolyodott el. Ez az, egy kis támogatással és pontos felügyelettel menni fog ez. Biztos, hogy jó útra fog térni, hiszen annyira nemes lélek.
(Jasper szemszöge)
Annyira szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge voltam. Hiszen Alice-nek tökéletesen igaza van. Nem adhatom fel, már az első akadálynál. Valahogy meg kell tanulnom türtőztetni magamat. Azt hiszem, hogy kezdetnek jó lesz, hogyha sokat vadászom és inkább Alice-szel foglalkozom, ha rá koncentrálok, mindig sokkal nyugodtabbnak érzem magam. De nem csak ezért imádom. Annyi szeretet és bizalom van benne. Vámpír létem alatt soha nem kaptam ennyi gyengédséget, együttérzést és szeretet, mint amennyit ő adott mindössze egy hét alatt. Nem fog bennem csalódni. Soha többé nem fogok embereket bántani. Ő is képes rá, és én is képes leszek. Bár meglehetősen furcsa pár leszünk a világunkban, mert még nem igazán hallottam állatvéren élő vámpírokról.
- Induljunk? – kérdeztem mosolyogva és felpattantam őt is magammal húzva.
- Igen, mehetünk, de hova? – kérdezte kíváncsian.
- Hát először is vadászni, aztán próbálgathatnánk lassan az önuralmam – mondtam határozottan.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte döbbenten.
- Arra, hogy miután vadásztam óvatosan közelebb mehetnénk egy városhoz, de nem annyira, hogy túlságosan érezzem őket, inkább csak egy kicsit. Lassan szoktassunk hozzá engem az emberek illatához – magyaráztam a tervet.
- Rendben – mondta és már húzott is magam után, hogy induljunk.
Futásnak eredtünk és nem sokkal később már találtunk is négy szarvast. Alice nem igazán volt szomjas, úgyhogy csak egyet kapott el. Annyira én sem voltam szomjas, de a biztonság kedvéért mind a hármat elintéztem, ami rám maradt. Miután végeztem Alice felé fordultam, aki mosolyogva figyelt engem.
- Felkészültél? – kérdezte mosolyogva.
- Igen, mehetünk – mosolyogtam rá, bár nem volt magamban sok bizodalmam.
- Ne félj, nem lesz semmi baj – szökkent oda hozzám, majd lassan kézen fogva elindultunk a város felé.
Már nem jártunk túl messze, éppen csak annyira, hogy Alice-nek legyen ideje leütni, hogyha valami baj lesz. Mondjuk már úgy egy jó öt perce nem vettem levegőt, mert nem mertem. Alice megállt, de a kezemet nem engedte el, majd a szemembe nézett.
- Minden rendben lesz, bízom benned, de ha mégis baj történik, ami nem fog, akkor itt leszek és megállítalak – mondta elszántan. – Most pedig lélegezz.
Vettem egy apró lélegzetet és már éreztem is az illatokat, amik az orromba tódultak. Hihetetlenül csábító egyveleg volt. Az ösztöneim azt súgták, hogy menjek és vegyem el, amire vágyom, de az eszem tudta, hogy nem akarom őket bántani. Nem leszek többé gyilkos. Egyre nehezebb volt ellenállnom és már azon gondolkodtam, hogy mégiscsak megtámadom őket, amikor Alice termett előttem és átkarolt.
- Sajnálom – ziháltam. Biztosan látta, hogy meg akarom támadni őket. Gyorsan csalódnia kell bennem.
- Mit sajnálsz? – nézett rám meglepetten. – Hiszen hihetetlen voltál. Tudod, hogy mennyi ideig bírtad? – kérdezett újra.
- Néhány percig – mondtam lehajtott fejjel.
- Ha éppenséggel tudni akarod, akkor egy negyed óráig még csak eszedbe se jutott, hogy rájuk támadj – mondta büszkén. Negyed óra. Te jó ég! Még soha nem voltam ennyi ideig emberek közelében úgy, hogy nem öltem meg senkit. Még a vendéglőben is csak néhány percet tartózkodtunk, amikor megismertem Alice-t. – Elsőre nagyon jó teljesítmény volt, de mára elég lesz – tette még hozzá és kézen fogott, hogy maga után húzzon az erdőbe.
Úrrá lett rajtam a remény. Talán mégis képes leszek normális életet élni, úgy, hogy nem kell gyilkolnom. Sem embereket, sem pedig a saját fajtársaimat.
(Alice szemszöge)
Már egy hete, hogy találkoztunk, de csak nem jutok előrébb. Még mindig nagyon kedves és figyelmes. Valószínűleg ez a természetéből fakad, de még csak kísértésbe sem jött, hogy megcsókoljon, vagy megöleljen. Tudom, hogy előttünk az örökkévalóság, de hogyha egyszer láttam, hogy együtt leszünk, boldogan, akkor miért nem történik meg? Sosem a türelmemről voltam híres. Illetve, úgy gondolom, hogy nem. Amióta vámpír vagyok, azóta biztosan nem.
- Vadászunk? – kérdezte Jasper mosolyogva. Szegény nem könnyen áll át az állati vérre, de mindent elkövet az ügy érdekében. Bár ezt az erdő lakói nem nézik jó szemmel, mert minden másnap vadászunk. Viszont így még mindig jobb, mintha Jasper valakire rátámadna.
- Persze – mosolyogtam rá és már oda is szaladtam mellé.
- Mi a baj? – kérdezte a szemeimet fürkészve.
- Semmi, mi baj lenne? – tettem az értetlent.
- Alice, tudod, hogy tudom, hogy mit érzel – nézett rám komolyan.
- Csak azon gondolkodtam, hogy vajon hogy működnek pontosan a látomásaim. Az első szinte azonnal bekövetkezett, de a többi meg össze vissza válik valóra – magyaráztam hevesen a kezeimmel hadonászva. – Így honnan tudhatnám, hogy mikor mire számítsak?
- Majd kialakul – mondta nyugodtan. Hogy tud állandóan ilyen higgadt lenni? – Én sem azonnal tudtam, hogy hogyan kell használnom a képességem. Ne akard erőltetni, előbb-utóbb ráérzel és utána már minden simán megy – magyarázta. Na persze, neki könnyű. Ő nem tudja, hogy az örökké tartó boldogságunk múlik azon, hogy a látomásom valóra váljon. – Alice, könyörgöm, hagyd abba ezt az idegeskedést, mert már rám is átragad.
- Bocsánat – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, egyszerűen csak ne gondolj rá egy kicsit. Bele fogsz jönni. Csak idő kérdése, nekünk pedig abból van a legtöbb – mondta és magához ölelt. Szeretem, amikor ölel és simogatja a hátam. Ezt igazán tehetné gyakrabban is. Vajon a hisztivel egyenesen arányosan növekedne az ölelkezések száma is?
- Miben mesterkedsz? – kérdezte kíváncsian, amikor elengedett.
- Semmiben – vágtam rá a kelleténél talán gyorsabban. – Miből gondoltad ezt a butaságot? – kérdeztem ártatlanul.
- Nem tudsz átverni. Ha ráncolod a homlokod és felhúzod az orrod, akkor valamin mesterkedsz – mondta teljesen természetesen és végigsimított az említett pontokon.
- Ezt meg honnan veszed? – néztem rá durcásan.
- Onnan, hogy már egy hete ismerlek és figyellek, és mindig ezt csinálod – mondta határozottan.
- Egy hét alatt nem ismerhettél ki – mondtam határozottan és így is gondoltam.
- Talán nem, de elég jól megfigyeltelek ennyi idő alatt – mosolyodott el gonoszul.
- Na, persze, te ezt csak hiszed. Fogadjunk, hogy jóformán még semmit nem tudsz rólam – néztem mélyen a szemeibe.
- Ez kihívás? – kérdezte komolyan.
- Tekintheted annak is – bólintottam rá.
Ahogy ezt kimondtam már a karjaiban is voltam és rohant velem. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de hagytam magam cipelni. Kifejezetten élveztem a helyzetet. Néhány perccel később már egy fatörzsön ültem Jasperrel együtt.
- Szóval, amikor valamin töröd azt a csinos kis buksid, akkor mindig ráncolod a homlokod és az orrod. Egészen biztos vagyok benne, hogy imádod a csinos ruhákat és szörnyen érzed magad, amiért most csak ez az egy van, ami rajtad van. Soha nem lennél képes embert ölni, mert még csak a gondolatba is beleborzongsz. Valószínűleg, már emberként is türelmetlen voltál, amit magaddal is hoztál a vámpírlétbe. Könnyen zavarba jössz, ami vagy azért van, mert nem igazán voltak férfiak az ismeretségi körödben, vagy azért, mert nem emlékszel, hogy volt-e udvarlód. Az egyetlen, amit nem tudok, hogy vajon már emberként is tiéd volt-e a jövőbelátás képessége – állította fel a diagnózist határozottan.
- Oké, de azt honnan tudod, hogy hiányzik egy ruhatár? – kérdeztem kíváncsian.
- Onnan, hogy amikor tegnap megálltunk egy patak mellett a víztükörben nézegetted magad és nagyokat sóhajtoztál elégedetlenül, amikor próbáltad kisimítani az anyag egy-két apró gyűrődését, ami megjegyzem emberi szemmel nem is lenne látható – kuncogott Jasper. – Nagyon aranyos voltál – tette még hozzá. Hát ez remek, most komplett idiótának néz.
- A türelmetlenség? – emeltem fel a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy most megfogtam.
- Két napja, amikor leültünk egy kicsit egy füves réten egy fél óra sem telt belé, hogy elkezdtél vadul toporogni a lábaddal és gondolom, hogy arra vártál, hogy mikor megyünk már tovább. Elég feltűnően toporogtál – nevetett fel megint.
- Na jó, beismerem, hogy egész jól kiismertél – adtam meg magam. De nem árultam el, hogy azért toporogtam a lábammal, mert arra vártam, hogy végre megtegye az első lépést, ha már én nem merem.
- Tudtam – vigyorgott rám.
Aztán hirtelen látomás tört rám. Jaj, ne! Turisták közelednek felénk és Jasper, juj… ezt nem akarom látni. Nem, nem, nem. Meg kell akadályozni. Azonnal menekülnünk kell. De merre?
- Alice? – hallottam meg Jasper aggodalmas hangját.
- Látomásom volt – vágtam rá gyorsan. – El kell tűnnünk. Emberek tartanak erre – mondtam pánikba esve. – Ne lélegezz, kérlek – néztem mélyen a szemei, Jasper pedig szó nélkül hallgatott rám.
Mélyen beleszippantottam a levegőbe, majd már éreztem is, hogy merről jönnek. Megfogtam Jasper kezét és az ellenkező irányba kezdtem vele futni. Már legalább fél órája rohantunk, amikor meg mertem állni. Már egy ideje nem éreztem az illatukat, de biztosra akartam menni. Amikor teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy biztonságos megálltam egy tisztáson, mire Jasper is megállt és lerogyott a fűbe.
- Nekem ez nem fog menni – mondta csüggedten.
- Dehogynem, most is rögtön hagytad, hogy elhozzalak onnan – térdeltem mellé a fűbe.
- Igen, most, de mit lett volna, hogyha nincs látomásod és megérzem az illatukat. Talán téged is bántottalak volna – nézett félve a szemeimbe.
- Engem sosem bántanál – mondtam határozottan és biztos voltam benne, hogy így igaz. – Egyébként pedig, már ketten vagyunk – mondtam mosolyogva. Sosem fogom hagyni, hogy bárkit is bántson. Idővel pedig meg fogja szokni az emberek illatát, és megtanul uralkodni magán.
- Talán mégsem volt ez annyira jó ötlet – hajtotta le a fejét ismét. – Nem akarlak veszélybe sodorni. Talán inkább meg kéne keresnem a barátaimat.
- Most komolyan itt akarsz hagyni? – kérdeztem idegesen. Nem teheti, végre nem vagyok egyedül és egyébként is egy hét alatt beleszerettem. Ha tudtam volna sírni, akkor most itt zokogtam volna.
- Nem szívesen teszem, de így lesz a legjobb. Nem akarlak veszélybe sodorni – mondta és meg akarta érinteni a karomat, de én elhúzódtam tőle.
- Ha menni akarsz, akkor menj – mondtam dühösen. Nem igaz, hogy az első akadálynál feladja. Csalódott voltam és dühös. Miért hittem azt, hogy minden rendbe jöhet? Ez csak egy hiú ábránd volt. Legalább azt már tudom, hogy a látomásaim tévedhetnek is.
- Alice – szólt hozzám most sokkal gyengédebben.
- Mit akarsz? – vicsorogtam rá.
- Bocsáss meg – suttogta megtörten.
- Mit? Azt, hogy magamra hagysz? Vagy azt, hogy gyáva vagy? Én elfogadtalak volna olyannak, amilyen vagy, de te visszaéltél a bizalmammal. Azt hittem, hogy van benned kitartás és te is akarsz engem magad mellett, mint én téged, de minden bizonnyal tévedtem – kiabáltam rá. Nem hiszem el, hogy ezeket most komolyan kimondtam.
- Én… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Te nem az a férfi vagy, akinek hittelek, hogyha most gyáván megfutamodsz. Én igenis hiszem, hogy képes vagy megváltozni és új életet kezdeni, de mindez kevés, hogyha te nem bízol magadban – mondtam kicsit higgadtabban, bár volt egy olyan sejtésem, hogy a nyugalom, ami elárasztott nem magától jött.
- Kezdetnek, azt hiszem, hogy a bizalmad is megteszi – suttogta a fülembe bocsánatkérően és megpróbált újra átölelni, én pedig most hagytam. Hiszen ebben a mondatban benne volt az ígéret pecsétje, hogy nem fog elhagyni. – Ne haragudj, többé nem gyengülök el – ígérte.
- Együtt menni fog, majd meglátod – húzódtam el tőle egy pillanatra és rá mosolyogtam.
- Remélem – sóhajtott egy nagyot.
- Vadásszunk? – kérdeztem kuncogva.
- Ez nem vicces ebben a helyzetben – mondta komolyan.
- Látod, már nem is tekinted az embereket természetes tápláléknak. Ez komoly haladás az ügyben – mondtam elégedetten, mire ő is elgondolkozott egy kicsit.
- Nahát, igazad van – mosolyodott el. Ez az, egy kis támogatással és pontos felügyelettel menni fog ez. Biztos, hogy jó útra fog térni, hiszen annyira nemes lélek.
(Jasper szemszöge)
Annyira szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge voltam. Hiszen Alice-nek tökéletesen igaza van. Nem adhatom fel, már az első akadálynál. Valahogy meg kell tanulnom türtőztetni magamat. Azt hiszem, hogy kezdetnek jó lesz, hogyha sokat vadászom és inkább Alice-szel foglalkozom, ha rá koncentrálok, mindig sokkal nyugodtabbnak érzem magam. De nem csak ezért imádom. Annyi szeretet és bizalom van benne. Vámpír létem alatt soha nem kaptam ennyi gyengédséget, együttérzést és szeretet, mint amennyit ő adott mindössze egy hét alatt. Nem fog bennem csalódni. Soha többé nem fogok embereket bántani. Ő is képes rá, és én is képes leszek. Bár meglehetősen furcsa pár leszünk a világunkban, mert még nem igazán hallottam állatvéren élő vámpírokról.
- Induljunk? – kérdeztem mosolyogva és felpattantam őt is magammal húzva.
- Igen, mehetünk, de hova? – kérdezte kíváncsian.
- Hát először is vadászni, aztán próbálgathatnánk lassan az önuralmam – mondtam határozottan.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte döbbenten.
- Arra, hogy miután vadásztam óvatosan közelebb mehetnénk egy városhoz, de nem annyira, hogy túlságosan érezzem őket, inkább csak egy kicsit. Lassan szoktassunk hozzá engem az emberek illatához – magyaráztam a tervet.
- Rendben – mondta és már húzott is magam után, hogy induljunk.
Futásnak eredtünk és nem sokkal később már találtunk is négy szarvast. Alice nem igazán volt szomjas, úgyhogy csak egyet kapott el. Annyira én sem voltam szomjas, de a biztonság kedvéért mind a hármat elintéztem, ami rám maradt. Miután végeztem Alice felé fordultam, aki mosolyogva figyelt engem.
- Felkészültél? – kérdezte mosolyogva.
- Igen, mehetünk – mosolyogtam rá, bár nem volt magamban sok bizodalmam.
- Ne félj, nem lesz semmi baj – szökkent oda hozzám, majd lassan kézen fogva elindultunk a város felé.
Már nem jártunk túl messze, éppen csak annyira, hogy Alice-nek legyen ideje leütni, hogyha valami baj lesz. Mondjuk már úgy egy jó öt perce nem vettem levegőt, mert nem mertem. Alice megállt, de a kezemet nem engedte el, majd a szemembe nézett.
- Minden rendben lesz, bízom benned, de ha mégis baj történik, ami nem fog, akkor itt leszek és megállítalak – mondta elszántan. – Most pedig lélegezz.
Vettem egy apró lélegzetet és már éreztem is az illatokat, amik az orromba tódultak. Hihetetlenül csábító egyveleg volt. Az ösztöneim azt súgták, hogy menjek és vegyem el, amire vágyom, de az eszem tudta, hogy nem akarom őket bántani. Nem leszek többé gyilkos. Egyre nehezebb volt ellenállnom és már azon gondolkodtam, hogy mégiscsak megtámadom őket, amikor Alice termett előttem és átkarolt.
- Sajnálom – ziháltam. Biztosan látta, hogy meg akarom támadni őket. Gyorsan csalódnia kell bennem.
- Mit sajnálsz? – nézett rám meglepetten. – Hiszen hihetetlen voltál. Tudod, hogy mennyi ideig bírtad? – kérdezett újra.
- Néhány percig – mondtam lehajtott fejjel.
- Ha éppenséggel tudni akarod, akkor egy negyed óráig még csak eszedbe se jutott, hogy rájuk támadj – mondta büszkén. Negyed óra. Te jó ég! Még soha nem voltam ennyi ideig emberek közelében úgy, hogy nem öltem meg senkit. Még a vendéglőben is csak néhány percet tartózkodtunk, amikor megismertem Alice-t. – Elsőre nagyon jó teljesítmény volt, de mára elég lesz – tette még hozzá és kézen fogott, hogy maga után húzzon az erdőbe.
Úrrá lett rajtam a remény. Talán mégis képes leszek normális életet élni, úgy, hogy nem kell gyilkolnom. Sem embereket, sem pedig a saját fajtársaimat.
2009. szeptember 17., csütörtök
Tartozni valakihez - 2. fejezet
2. fejezet
(Jasper szemszöge)
Lassan és megfontoltan lépkedett felém, és végig a szemembe nézett. Képességemmel megpróbáltam felmérni, hogy mit is érez most. Vajon támadni fog-e? De amit éreztem az valami egészen más volt. Őszinte szeretet és boldogságot sugárzott. Nem volt benne semmi ellenségeskedés. Megállt előttem egy lépésnyire és csókra nyújtotta apró kis kezét. Azonnal megfogtam a felajánlott kezet és lágy csókot leheltem rá. Utoljára akkor tettem ilyesmit, amikor még ember voltam a vámpíroknál ez nem volt klasszikus üdvözlési forma, mi inkább vicsorítunk, és ha ellenséges, akkor támadunk.
- Nagyon megvárakoztattál – mondta mosolyogva, amikor újra a szemébe néztem.
- Bocsásson meg, kisasszony – mosolyodtam el én is. Megvárattam? Hiszen nem is ismerem, ezt meg vajon hogyan gondolta?
- Megbocsátok – kuncogott megkönnyebbülten. – Még mindig jobb, hogy csak várnom kellett, mintha egyáltalán nem jöttél volna.
- Elnézést, hölgyem, de azt hiszem, hogy összekever valakivel. Nem rémlik, hogy ezelőtt találkoztunk volna – mondtam elgondolkozva. Hacsaknem emberi életemben, mert akkor nyilván elhalványult az emlék. Bár szinte biztos, hogy egy ilyen csodálatos lányt soha nem felejtettem volna el.
- Valóban nem találkoztunk ezelőtt – nevetett fel csilingelően. – Kérlek, menjünk egy ennél nyugodtabb helyre és mindent megmagyarázok – ajánlotta fel.
- Rendben, legyen, ahogy kívánja, kedves… - félbehagytam a mondatot és vártam hátha megtudhatom a nevét is ennek a tüneménynek.
- Alice – mondta mosolyogva, és apró pukedlit tett előttem.
- Alice, gyönyörű név – mondtam elbűvölve. – Az én nevem, pedig Jasper Hale.
- Nagyon örvendek, Jasper – mondta szeretettel.
A karomat nyújtottam, és amikor elfogadta elindultam kifele a fogadóból. Miután kiértünk megkérdeztem, hogy hol szeretne beszélgetni, mire Alice az erdő felé bökött a fejével. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán csapdába sétálok, de amint ismét felmértem a lány érzelmeit minden bizalmatlanságom elillant. Egyáltalán nem akart nekem rosszat. Sőt, nagyon mély érzelmeket táplált irántam annak ellenére, hogy most találkoztunk életünkben először. Egészen bementünk az erőd sűrűjébe, majd megálltunk és Alice helyet foglalt egy kidőlt fatörzsön, majd intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet mellette. Én pedig azonnal leültem mellé, és kérdőn ránéztem. Ő mélyet sóhajtott, majd belekezdett a mondandójába.
- Szóval, most lehet, hogy őrültnek fogsz tartani, de nekem látomásaim vannak – mondta lesütött szemmel. – Ezért tudtam, hogy ide fogsz jönni, és úgy éreztem, hogy találkoznunk kell, tehát gyakorlatilag én tényleg vártam a vendéglőben.
- Értem – mondtam nyugodtan. Tehát ő is különleges vámpír, ahogy azt Maria szokta mondani a fajtánkban képességekkel rendelkező egyedekről. Bár ez a lány akkor is különleges lenne, ha nem lenne képessége.
- Ennyi? Semmi, ez megőrült, vagy ne nézz már madárnak? – nézett fel rám döbbenten.
- Nem, semmi ilyesmi. A fajtánkban vannak képességekkel rendelkező tagjai, ezek szerint neked a jövőbelátás adatot meg – mosolyogtam rá vidáman. Igazán édes volt ez a meghökkent arc.
- Ismersz másokat is, akik ilyenek? – lett kíváncsi, még a szeme is megcsillant.
- Igen, ismerek – mondtam őszintén. - Valójában nekem is van képességem – mosolyodtam el elképedt arcát látva.
- És mi az? – kérdezte izgatottan.
- Érzékelem és irányítani tudom az érzelmeket – magyaráztam, ő pedig tátott szájjal figyelt.
- Ez nagyon érdekes lehet. Akkor azt is tudod, hogy most mit érzek? – jött zavarba.
- Igen, éppen most jöttél valamiért zavarba – kuncogtam fel.
- Ajaj – hajtotta le a fejét. – Ki is tudod kapcsolni ezt?
- Már próbáltam néhányszor, és sajnos nem sikerült, úgyhogy ez valószínűleg állandó – gondolkodtam el.
- Értem – válaszolt ezúttal ő tömören.
- Mióta vagy vámpír? – kérdeztem kíváncsian. Eléggé kis tapasztalatlannak tűnt. Vajon hol van a teremtője?
- Ö…nem tudom – mondta ingerkedve.
- Nem tudod? – döbbentem meg. Erre mindenki mindig, nagyon is pontosan szokott emlékezni.
- Egyszer csak egy koszos pincében ébredtem. Nem tudom, hogy előtte mi történt, vagy, hogy vámpír voltam-e már akkor, vagy sem. Semmire sem emlékszem, ami azelőtt történt, csak arra, hogy a nevem, Alice. Még csak azt sem tudom, hogy mi a vezetéknevem, van-e családom. Semmit – mondta csüggedten és éreztem, hogy nagyon felzaklatja ez a dolog. Bár ki ne lenne ideges, hogyha elvesznének az emlékei. Biztosan valami komoly sokkhatás érte szegényt. Felhasználva képességemet, nyugalmat árasztottam felé és éreztem, hogy egyre jobban ellazul.
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan.
- Nincs mit – mondtam és lassan közelebb csusszantam, hogy átölelhessem a vállát.
Csak finoman karoltam át, hogyha ő nem akarja, akkor el tudjon húzódni, de egyáltalán nem tiltakozott. Sőt, belesimult az ölelésbe és az ingembe kapaszkodott. Most először volt igazán jó érzés, amikor valaki hozzám bújt. Maria is megtette jó néhányszor, de sosem azért, mert szüksége volt rá, hanem mert éppen úgy tartotta kedve, vagy elő akarta adni a többiek előtt, hogy mennyire sajnálja az elvesztett vámpírokat, holott igazából csak tárgyként kezelt mindent és mindenkit. Ez a lány viszont egészen más. Csupa érzelem, báj és gyengédség. Nem is beszélve az ösztönös kecsességéről, ami túltesz bármelyik vámpírén, akikkel eddig találkoztam.
- Miért akartál találkozni velem? – jutott eszembe hirtelen. Hiszen az egy dolog, hogy látott a látomásában, de attól még nem feltétlenül kell felkeresnie valakit.
- Azért, mert egyedül vagyok és láttam, hogy te is állatok vérén fogsz élni, ráadásul egyedül vagy, mint én, ezért gondoltam, hogy ha nem vagyok nagy kolonc a nyakadon, akkor szívesen csatlakoznék hozzád – magyarázta még mindig hozzám bújva. Kolonc? Még, hogy ő? Micsoda butaság.
- Egyáltalán nem bánnám, hogyha velem tartanál – simítottam végig a hátán, mire megborzongott.
- Remek, nagyon reméltem, hogy nem utasítod vissza az ajánlatomat – nézett rám mosolyogva.
A nap hátralevő részét és az éjszakát is átbeszélgettük. Elmesélt mindent, amit történt vele, amióta vámpír. Én pedig elmeséltem neki a hosszú évtizedeimet, amit Maria-val és hadseregével töltöttem. Kicsit féltem, hogy az emberölős részek miatt, majd megundorodik tőlem, de ennek legnagyobb örömömre semmi jelét nem mutatta, sőt mélyen együtt érzett velem és nagyon sajnálta, hogy ilyen szörnyű körülmények között éltem évtizedeken át. Miután elmeséltem vámpír létem minden egyes pillanatát sokáig hallgattunk, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Biztosan időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Vártalanul a szemembe nézett és mosolyogva megszólalt.
- Tehát az hazugság, hogy a karó a szívűnkbe megöl minket? – kérdezte kuncogva. Nem igazán értettem ezt a kérdést, de azért válaszoltam.
- Nos, a karó a bőrünkön sem tud áthatolni, nemhogy még megölni – mosolyogtam rá.
- Sejtettem – mondta komolyan.
- Beavatnál engem is, ebbe a fontos kérdésbe? – kérdeztem kíváncsian. Ez a karó dolog nagyon csiklandozta a fantáziáját.
- Igazából, amit a vámpírokról eddig tudtam, azt csak könyvekben olvastam a könyvtárban és hát négy alapvető dolog volt, amivel el lehet üldözni, vagy elpusztítani minket, de a jelek szerint, mind butaság volt.
- Nem mondod, hogy kipróbáltad ezeket a módszereket – nevettem fel hangosan. Ez nagyon aranyos. Szinte látom magam előtt, ahogy félve kidugja a kezét a napra, vagy ahogy attól tart, hogy a templom ajtaja összedől, amikor belép rajta, meg hasonló butaságok.
- Ne nevess ki – mondta durcásan. – Én nem voltam tisztában azzal, hogy mi vagyok. Csak akkor tudatosult bennem, amikor őrült módjára rátámadtam egy szarvasra az erdőben, mert elbódított az illata. Tudod te, hogy milyen nehéz volt egyedül? Te legalább azt tudtad, hogy mi vagy és mi történt veled. Aki engem ilyenné tett, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy elmondja, hogy kicsoda és miért tette azt, amit – fakadt ki és éreztem, hogy nagyon feszült lett hirtelen. Szegényke, nem akartam a lelkébe gázolni, de olyan aranyos volt, ahogy komolyan elgondolkozott, ezen a karó kérdésen.
- Bocsáss meg, kérlek – öleltem át és finoman megcirógattam a hátát, mire megborzongott. Azonnal elhúzódtam tőle. – Ne haragudj – ültem egy kicsit arrébb. Biztos fél tőlem, most hogy már mindent tud.
- Nem, ez nem azért volt, mert nem esett jól – mondta gyorsan, majd lesütötte a tekintetét. Nem azért volt? Hát mi másért lett volna? Oh, én hülye, egyszerűbb lenne, ha figyelnék. Hiszen érzem, hogy jól esett neki. – Mégis ki tudod kapcsolni a képességed? – kérdezte döbbenten.
- Nem, én csak, nem is tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy azért húzódtam el, mert azt hittem, hogy félsz tőlem – magyarázkodtam. – De érzem, hogy nem félsz. Sőt. Kedvelsz engem – mosolyogtam rá őszintén. – Én is nagyon kedvellek téged.
(Alice szemszöge)
Hát ez nagyon furcsa. Erős vámpír, több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, mégis milyen kis félénk és bizonytalan. Szegénynek biztosan nehéz volt az élete ezzel a Maria-val. Viszont azt mondta, hogy kedvel és ez annyira boldoggá tesz. Végre valaki, akihez tartozhatok és, akihez tartozni is akarok. Még csak most ismerkedtünk meg, de érzem, hogy vonzódom hozzá. Annyira kedves és figyelmes. Mindig is ilyen férfiról álmodoztam, és most végre esélyem lesz rá, hogy megkapjam. Nem csalódhat bennem soha, és nem is fog. Mindent megteszek, hogy elfelejtse a szörnyű múltját. Először is rá kell szoktatnunk az állati vérre, bár ha jól látom, már elkezdte, mert a szeme már nem teljesen vörös.
- Alice? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
- Igen? – mosolyogtam rá. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, amíg a gondolataimba mélyedtem.
- Csak azt kérdeztem, hogy biztos vagy-e abban, hogy velem akarsz maradni – mondta határozottan. Miről beszél? Hát persze, hogy vele akarok maradni.
- Miért kérdezed ezt? Már nem akarod, hogy veled maradjak? – kérdeztem csalódottan. Még el sem kezdődött a közös jövőnk és máris vége van? Mit rontottam el?
- Dehogynem, csak tudod, te olyan tiszta és ártatlan vagy, de ez rólam már nem mondható el – hajtotta le a fejét.
- Jasper, hidd el, hogy nincs veled semmi baj. Nem tartalak kegyetlennek, és gyilkosnak sem. Rosszkor voltál, rossz helyen. Ennyi az egész. Még változtathatsz az életeden, ha akarsz – mondtam őszintén és közelebb csusszantam hozzá.
- Akarok, nagyon is – mondta határozottan. - Akkor? Együtt menjünk tovább? – kérdezte kicsit megkönnyebbülve.
- Igen, együtt – mondtam határozottan és finoman összekulcsoltam az ujjainkat, majd felálltunk és elindultunk. Azt hogy hová még nem tudom, de nem is ez volt a lényeg. Most csakis az számított, hogy együtt vagyunk.
(Jasper szemszöge)
Lassan és megfontoltan lépkedett felém, és végig a szemembe nézett. Képességemmel megpróbáltam felmérni, hogy mit is érez most. Vajon támadni fog-e? De amit éreztem az valami egészen más volt. Őszinte szeretet és boldogságot sugárzott. Nem volt benne semmi ellenségeskedés. Megállt előttem egy lépésnyire és csókra nyújtotta apró kis kezét. Azonnal megfogtam a felajánlott kezet és lágy csókot leheltem rá. Utoljára akkor tettem ilyesmit, amikor még ember voltam a vámpíroknál ez nem volt klasszikus üdvözlési forma, mi inkább vicsorítunk, és ha ellenséges, akkor támadunk.
- Nagyon megvárakoztattál – mondta mosolyogva, amikor újra a szemébe néztem.
- Bocsásson meg, kisasszony – mosolyodtam el én is. Megvárattam? Hiszen nem is ismerem, ezt meg vajon hogyan gondolta?
- Megbocsátok – kuncogott megkönnyebbülten. – Még mindig jobb, hogy csak várnom kellett, mintha egyáltalán nem jöttél volna.
- Elnézést, hölgyem, de azt hiszem, hogy összekever valakivel. Nem rémlik, hogy ezelőtt találkoztunk volna – mondtam elgondolkozva. Hacsaknem emberi életemben, mert akkor nyilván elhalványult az emlék. Bár szinte biztos, hogy egy ilyen csodálatos lányt soha nem felejtettem volna el.
- Valóban nem találkoztunk ezelőtt – nevetett fel csilingelően. – Kérlek, menjünk egy ennél nyugodtabb helyre és mindent megmagyarázok – ajánlotta fel.
- Rendben, legyen, ahogy kívánja, kedves… - félbehagytam a mondatot és vártam hátha megtudhatom a nevét is ennek a tüneménynek.
- Alice – mondta mosolyogva, és apró pukedlit tett előttem.
- Alice, gyönyörű név – mondtam elbűvölve. – Az én nevem, pedig Jasper Hale.
- Nagyon örvendek, Jasper – mondta szeretettel.
A karomat nyújtottam, és amikor elfogadta elindultam kifele a fogadóból. Miután kiértünk megkérdeztem, hogy hol szeretne beszélgetni, mire Alice az erdő felé bökött a fejével. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy talán csapdába sétálok, de amint ismét felmértem a lány érzelmeit minden bizalmatlanságom elillant. Egyáltalán nem akart nekem rosszat. Sőt, nagyon mély érzelmeket táplált irántam annak ellenére, hogy most találkoztunk életünkben először. Egészen bementünk az erőd sűrűjébe, majd megálltunk és Alice helyet foglalt egy kidőlt fatörzsön, majd intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet mellette. Én pedig azonnal leültem mellé, és kérdőn ránéztem. Ő mélyet sóhajtott, majd belekezdett a mondandójába.
- Szóval, most lehet, hogy őrültnek fogsz tartani, de nekem látomásaim vannak – mondta lesütött szemmel. – Ezért tudtam, hogy ide fogsz jönni, és úgy éreztem, hogy találkoznunk kell, tehát gyakorlatilag én tényleg vártam a vendéglőben.
- Értem – mondtam nyugodtan. Tehát ő is különleges vámpír, ahogy azt Maria szokta mondani a fajtánkban képességekkel rendelkező egyedekről. Bár ez a lány akkor is különleges lenne, ha nem lenne képessége.
- Ennyi? Semmi, ez megőrült, vagy ne nézz már madárnak? – nézett fel rám döbbenten.
- Nem, semmi ilyesmi. A fajtánkban vannak képességekkel rendelkező tagjai, ezek szerint neked a jövőbelátás adatot meg – mosolyogtam rá vidáman. Igazán édes volt ez a meghökkent arc.
- Ismersz másokat is, akik ilyenek? – lett kíváncsi, még a szeme is megcsillant.
- Igen, ismerek – mondtam őszintén. - Valójában nekem is van képességem – mosolyodtam el elképedt arcát látva.
- És mi az? – kérdezte izgatottan.
- Érzékelem és irányítani tudom az érzelmeket – magyaráztam, ő pedig tátott szájjal figyelt.
- Ez nagyon érdekes lehet. Akkor azt is tudod, hogy most mit érzek? – jött zavarba.
- Igen, éppen most jöttél valamiért zavarba – kuncogtam fel.
- Ajaj – hajtotta le a fejét. – Ki is tudod kapcsolni ezt?
- Már próbáltam néhányszor, és sajnos nem sikerült, úgyhogy ez valószínűleg állandó – gondolkodtam el.
- Értem – válaszolt ezúttal ő tömören.
- Mióta vagy vámpír? – kérdeztem kíváncsian. Eléggé kis tapasztalatlannak tűnt. Vajon hol van a teremtője?
- Ö…nem tudom – mondta ingerkedve.
- Nem tudod? – döbbentem meg. Erre mindenki mindig, nagyon is pontosan szokott emlékezni.
- Egyszer csak egy koszos pincében ébredtem. Nem tudom, hogy előtte mi történt, vagy, hogy vámpír voltam-e már akkor, vagy sem. Semmire sem emlékszem, ami azelőtt történt, csak arra, hogy a nevem, Alice. Még csak azt sem tudom, hogy mi a vezetéknevem, van-e családom. Semmit – mondta csüggedten és éreztem, hogy nagyon felzaklatja ez a dolog. Bár ki ne lenne ideges, hogyha elvesznének az emlékei. Biztosan valami komoly sokkhatás érte szegényt. Felhasználva képességemet, nyugalmat árasztottam felé és éreztem, hogy egyre jobban ellazul.
- Köszönöm – mosolygott rám hálásan.
- Nincs mit – mondtam és lassan közelebb csusszantam, hogy átölelhessem a vállát.
Csak finoman karoltam át, hogyha ő nem akarja, akkor el tudjon húzódni, de egyáltalán nem tiltakozott. Sőt, belesimult az ölelésbe és az ingembe kapaszkodott. Most először volt igazán jó érzés, amikor valaki hozzám bújt. Maria is megtette jó néhányszor, de sosem azért, mert szüksége volt rá, hanem mert éppen úgy tartotta kedve, vagy elő akarta adni a többiek előtt, hogy mennyire sajnálja az elvesztett vámpírokat, holott igazából csak tárgyként kezelt mindent és mindenkit. Ez a lány viszont egészen más. Csupa érzelem, báj és gyengédség. Nem is beszélve az ösztönös kecsességéről, ami túltesz bármelyik vámpírén, akikkel eddig találkoztam.
- Miért akartál találkozni velem? – jutott eszembe hirtelen. Hiszen az egy dolog, hogy látott a látomásában, de attól még nem feltétlenül kell felkeresnie valakit.
- Azért, mert egyedül vagyok és láttam, hogy te is állatok vérén fogsz élni, ráadásul egyedül vagy, mint én, ezért gondoltam, hogy ha nem vagyok nagy kolonc a nyakadon, akkor szívesen csatlakoznék hozzád – magyarázta még mindig hozzám bújva. Kolonc? Még, hogy ő? Micsoda butaság.
- Egyáltalán nem bánnám, hogyha velem tartanál – simítottam végig a hátán, mire megborzongott.
- Remek, nagyon reméltem, hogy nem utasítod vissza az ajánlatomat – nézett rám mosolyogva.
A nap hátralevő részét és az éjszakát is átbeszélgettük. Elmesélt mindent, amit történt vele, amióta vámpír. Én pedig elmeséltem neki a hosszú évtizedeimet, amit Maria-val és hadseregével töltöttem. Kicsit féltem, hogy az emberölős részek miatt, majd megundorodik tőlem, de ennek legnagyobb örömömre semmi jelét nem mutatta, sőt mélyen együtt érzett velem és nagyon sajnálta, hogy ilyen szörnyű körülmények között éltem évtizedeken át. Miután elmeséltem vámpír létem minden egyes pillanatát sokáig hallgattunk, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Biztosan időre volt szüksége, hogy megeméssze a hallottakat. Vártalanul a szemembe nézett és mosolyogva megszólalt.
- Tehát az hazugság, hogy a karó a szívűnkbe megöl minket? – kérdezte kuncogva. Nem igazán értettem ezt a kérdést, de azért válaszoltam.
- Nos, a karó a bőrünkön sem tud áthatolni, nemhogy még megölni – mosolyogtam rá.
- Sejtettem – mondta komolyan.
- Beavatnál engem is, ebbe a fontos kérdésbe? – kérdeztem kíváncsian. Ez a karó dolog nagyon csiklandozta a fantáziáját.
- Igazából, amit a vámpírokról eddig tudtam, azt csak könyvekben olvastam a könyvtárban és hát négy alapvető dolog volt, amivel el lehet üldözni, vagy elpusztítani minket, de a jelek szerint, mind butaság volt.
- Nem mondod, hogy kipróbáltad ezeket a módszereket – nevettem fel hangosan. Ez nagyon aranyos. Szinte látom magam előtt, ahogy félve kidugja a kezét a napra, vagy ahogy attól tart, hogy a templom ajtaja összedől, amikor belép rajta, meg hasonló butaságok.
- Ne nevess ki – mondta durcásan. – Én nem voltam tisztában azzal, hogy mi vagyok. Csak akkor tudatosult bennem, amikor őrült módjára rátámadtam egy szarvasra az erdőben, mert elbódított az illata. Tudod te, hogy milyen nehéz volt egyedül? Te legalább azt tudtad, hogy mi vagy és mi történt veled. Aki engem ilyenné tett, még csak arra sem vette a fáradságot, hogy elmondja, hogy kicsoda és miért tette azt, amit – fakadt ki és éreztem, hogy nagyon feszült lett hirtelen. Szegényke, nem akartam a lelkébe gázolni, de olyan aranyos volt, ahogy komolyan elgondolkozott, ezen a karó kérdésen.
- Bocsáss meg, kérlek – öleltem át és finoman megcirógattam a hátát, mire megborzongott. Azonnal elhúzódtam tőle. – Ne haragudj – ültem egy kicsit arrébb. Biztos fél tőlem, most hogy már mindent tud.
- Nem, ez nem azért volt, mert nem esett jól – mondta gyorsan, majd lesütötte a tekintetét. Nem azért volt? Hát mi másért lett volna? Oh, én hülye, egyszerűbb lenne, ha figyelnék. Hiszen érzem, hogy jól esett neki. – Mégis ki tudod kapcsolni a képességed? – kérdezte döbbenten.
- Nem, én csak, nem is tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, hogy azért húzódtam el, mert azt hittem, hogy félsz tőlem – magyarázkodtam. – De érzem, hogy nem félsz. Sőt. Kedvelsz engem – mosolyogtam rá őszintén. – Én is nagyon kedvellek téged.
(Alice szemszöge)
Hát ez nagyon furcsa. Erős vámpír, több évtizednyi tapasztalattal a háta mögött, mégis milyen kis félénk és bizonytalan. Szegénynek biztosan nehéz volt az élete ezzel a Maria-val. Viszont azt mondta, hogy kedvel és ez annyira boldoggá tesz. Végre valaki, akihez tartozhatok és, akihez tartozni is akarok. Még csak most ismerkedtünk meg, de érzem, hogy vonzódom hozzá. Annyira kedves és figyelmes. Mindig is ilyen férfiról álmodoztam, és most végre esélyem lesz rá, hogy megkapjam. Nem csalódhat bennem soha, és nem is fog. Mindent megteszek, hogy elfelejtse a szörnyű múltját. Először is rá kell szoktatnunk az állati vérre, bár ha jól látom, már elkezdte, mert a szeme már nem teljesen vörös.
- Alice? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
- Igen? – mosolyogtam rá. Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, amíg a gondolataimba mélyedtem.
- Csak azt kérdeztem, hogy biztos vagy-e abban, hogy velem akarsz maradni – mondta határozottan. Miről beszél? Hát persze, hogy vele akarok maradni.
- Miért kérdezed ezt? Már nem akarod, hogy veled maradjak? – kérdeztem csalódottan. Még el sem kezdődött a közös jövőnk és máris vége van? Mit rontottam el?
- Dehogynem, csak tudod, te olyan tiszta és ártatlan vagy, de ez rólam már nem mondható el – hajtotta le a fejét.
- Jasper, hidd el, hogy nincs veled semmi baj. Nem tartalak kegyetlennek, és gyilkosnak sem. Rosszkor voltál, rossz helyen. Ennyi az egész. Még változtathatsz az életeden, ha akarsz – mondtam őszintén és közelebb csusszantam hozzá.
- Akarok, nagyon is – mondta határozottan. - Akkor? Együtt menjünk tovább? – kérdezte kicsit megkönnyebbülve.
- Igen, együtt – mondtam határozottan és finoman összekulcsoltam az ujjainkat, majd felálltunk és elindultunk. Azt hogy hová még nem tudom, de nem is ez volt a lényeg. Most csakis az számított, hogy együtt vagyunk.
2009. szeptember 16., szerda
Tartozni valakihez - 1. fejezet
1. fejezet
Sziasztok! Elkészült az Alice/Jasper pályázatom első fejezete. Remélem tetszeni fog:) 5 vagy 6 fejezetes lesz, még nem tudom:) Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Hirtelen ültem fel, ahogy felébredtem álmomból. Hol vagyok? Mi történt velem? Várjunk csak? Hogy is hívnak? Ö… Alice. Igen, Alice vagyok. Na de milyen Alice? Van családom? Miért nem emlékszem semmire? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, de semmi sem jutott az eszembe hiába gondolkodtam. Nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy van-e családom. Tartozom-e valakihez. Egyáltalán azt sem tudtam, hogy mi a teljes nevem. Csak annyiban voltam biztos, hogy Alice. Ennyi lennék? Csak, Alice. Egy lány a világban, akinek nincs senkije. Várjunk csak. Mi ez rajtam? Néztem végig magamon. Testemet csak egy ócska hálóing takarta. Mély levegőt vettem, hogy sóhajthassak egy nagyot, de a következő pillanatban a torkomhoz kaptam. Iszonyatosan égett. Vártam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, de csak furcsa bizsergést éreztem, egyfajta szúrást a szemeimnél. Nem értettem semmit, és teljesen kétségbe estem. Fel akartam kelni a mocskos földről, és legnagyobb döbbenetemre, amint ezt kigondoltam már álltam is. Hű, mióta lehetek ilyen gyors? Óvatosan felmentem a lépcsőn, de a ház üres volt. Már ha ezt a helyet háznak lehet nevezni. Olyan, minthogyha leégett volna. Igen, határozottan leégett. Uramisten. Lehet, hogy a házunkban tűz volt és én ide menekültem? Vajon a családom bent égett, vagy elmenekült? Kimentem a romok közül és körbenéztem, mindenhol csak fákat láttam. Tehát egy erdőben vagyok. Igen, ez határozottan egy erdő.
Az orromat hirtelen megcsapta valami kellemes illat, de a torkom ettől még jobban fájni kezdett. A következő pillanatban, pedig a lábaim útnak indultak és iszonyatos sebességgel rohantam a szag irányába. Furcsa volt az egész. Vörös köd telepedett az agyamra és mintha nem lettem volna ura a saját tetteimnek. Nem sokkal később már egy szarvason voltam és határozott harapással az ütőerébe mélyesztettem a fogaimat, majd inni kezdtem a vérét. Elképesztően jól esett. Miután kimúlt a szerencsétlen áldozatom sokkal jobban éreztem magam. A vörös köd visszahúzódott, a torkom égése pedig alább hagyott. Akkor fogtam fel, hogy vámpír vagyok. Hiszen különben miért lennék ilyen gyors, és miért sóvárognék a vérre? Hirtelen elöntött a pánik, de kényszerítettem magam, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Össze kell raknom a kirakós darabjait. Vajon mindig is vámpír voltam, vagy átváltoztattak, mint ahogy a színdarabokban elő szokták adni. Sajnos, nem sokat tudtam a vámpírokról, de majd mindent megtudok, legalábbis remélem. Először is keresnem kell egy helyet, ahol többet megtudhatok a fajtámról. Könyvtár. Igen, ez lesz a megoldás.
Azonnal futásnak eredtem és nem sokkal később már egy kisebb várost láttam meg a szemeim előtt. Biztos van könyvtára, ez a hely jó lesz. Ahogy közelebb értem, hirtelen megcsaptak az illatok. Az egyik csábítóbb volt, mint a másik a torkom pedig megint égni kezdett. Jézusom! Embereket fogok ölni. Nem tehetem, én nem leszek gyilkos! Soha! Vagy lehet, hogy már eleve az vagyok? Mindenesetre azonnal visszafordultam az erdő felé, ha gyilkos is voltam, mostantól akkor sem leszek az. Az erdőben levadásztam még néhány szarvast, majd amikor lehiggadtam végre egy kicsit leültem egy fa tövébe és zokogni kezdtem, de a könnyeim nem folytak. Ezek szerint a vámpírok nem tudnak sírni. Ez a jelen helyzetben nem igazán érdekelt. Összegömbölyödtem a fa tövében és könnyek nélkül pityeregtem. Mit vétettem? Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, hogy tartozok-e valakihez. Vajon egyáltalán valaki tudja, hogy létezem? Nem, erre inkább nem is gondolok.
Szörnyen éreztem magam, és nem tudtam hova menni. Embereket nem mertem megközelíteni egyelőre, de nagyon reméltem, hogy egyszer képes leszek rá. Végül is úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek abba a pincébe, ahol magamhoz tértem és ott töltök még egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat. Napokig ültem ott a földön és csak tűnődtem, hogy hogyan tovább. A torkom állandóan égett, úgyhogy gyakran mentem az erdőbe vadászni. Már nem is tudtam, hogy mennyi ideje voltam ott magányosan, amikor hirtelen furcsa érzés tört rám, majd képek jelentek meg a szemem előtt. Egy embert láttam, aki le fog zuhanni egy szikláról, méghozzá a közelben. Azonnal felrohantam a lépcsőn és rohanni kezdtem ahhoz a helyhez, ahol a balesetet sejtettem. Még időben odaértem. Hirtelen nem is éreztem a vér csábítását, csak azt tudtam, hogy segítenem kell rajta. Szinte pillanatok alatt ott termettem a bajbajutott mellett és megmentettem. A férfi ezután egyfolytában hálálkodott, de leintettem, és inkább elszaladtam.
Nem akartam bántani még véletlenül sem, úgyhogy visszarohantam az én kis menedékembe. Amikor odaértem döbbentem csak rá, hogy mi történt. Hiszen nekem látomásom volt, és valami azt súgta, hogy nem először történt velem ilyesmi. A második felfedezésem pedig az volt, hogy több percig álltam ott és lélegeztem is, amíg a férfi hálálkodott és mégsem támadtam rá. Talán meg kéne próbálnom végre emberek közé menni, és akkor még egy könyvtárhoz is eljuthatnék. Holnap megpróbálom. A biztonság kedvéért éjjel még elmentem vadászni, majd másnap reggel felkerekedtem és elindultam a város felé. Csak lassan közelítettem és közben mélyeket lélegeztem, hogy meggyőződjek róla, hogy képes leszek uralkodni magamon. Először elcsentem néhány csinos ruhadarabot egy szárítóról, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy őrült, majd a könyvtárhoz mentem. Amikor beléptem az ajtón a torkom égni kezdett. Nem tudtam, hogy mi történt velem, hiszen az előbb még szinte semmi bajom nem volt. A házon kívül is éreztem, hogy bizsereg a torkom, de itt bent valami szörnyű volt. Tudtam, hogy nem torpanhatok meg. Végül is van megoldás, nekem nem muszáj lélegeznem, erre már viszonylag régen rájöttem. Bementem és elkezdtem vámpírokról szóló irodalom után kutatni.
- Segíthetek, kisasszony? – jött oda hozzám egy fiatal férfi mosolyogva. A fenébe, most mit csináljak? Egy pillanatra a polc felé fordultam, ahol erősebb volt a papír illata, majd vettem egy levegőt.
- Köszönöm, nem. Már megtaláltam, amit kerestem – mondtam el egy levegővel, majd rá mosolyogtam.
- Rendben, akkor nem is zavarom, hölgyem. Ha bármire szüksége van, akkor ott megtalál – mutatott egy asztal felé a terem másik végében.
Miután a levegőm elfogyott és nem akartam még egyszer a kedves fiú életét kockáztatni, ezért inkább csak mosolyogva bólintottam, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ő hátat fordított és visszament oda, ahonnan jött. Huh, ezt megúsztam. Azon a délutánon mindent elolvastam, amit találtam a vámpírokról, de attól tartottam, hogy nem lettem sokkal okosabb így sem. Olyanokat olvastam, hogy a karó a szívembe meg tud ölni és a napfény is, meg a szenteltvíz égeti a bőrömet és, hogy a fokhagymával el lehet űzni a fajtánkat. Úgy gondoltam, hogy kiderítem mi igaz ebből. Amikor kimentem a könyvtárból megpillantottam egy templomot. Kissé félve bementem és a számat szorosan összeszorítva, csukott szemmel bedugtam a kezem a szentelt vízbe, de nem történt a világon semmi. Tehát ez nem volt helytálló kijelentés. Tovább sétáltam és találtam egy zöldségest, ahol kezembe vettem egy fej fokhagymát. Az orromhoz emeltem és megszagoltam, de nem történt semmi. Az illata valóban nem volt kellemes, de nem éreztem úgy, hogy el kéne menekülnöm ettől az aprócska növénytől. Tehát eddig négy állítólag alátámasztott tényből kettő már biztosan téves. A napsütéses dolgot nem lesz egyszerű kipróbálni, hiszen állandóan felhők borítják az eget itt, de a karót, majd talán a kis zugomban kipróbálom, itt nem lenne jó ötlet, hiszen az emberek eléggé sikoltoznának, hogyha itt helyben leszúrnám magam és porrá változnék. Hazamentem. Már ha azt a romot otthonnak lehet nevezni és kerestem valamit, amit karónak használhatnék. Találtam is egy régi széklábat.
- Ez jó lesz – mondtam magamnak, majd magamba akartam döfni, de megtorpantam. – Én nem akarok meghalni. Mi van, ha ebben nem tévedtek? – gondolkodtam el. Nagyon kíváncsi voltam, de nem mertem megtenni. Azért öngyilkosságra soha nem lennék képes.
Mindenesetre a napfényt még ki fogom próbálni. Nem is kellett rá sokáig várnom, néhány héttel később kisütött a nap. Kissé félve dugtam ki a kezem a fénybe, de meglepő látvány fogadott. Nem égtem el, sőt a nap kellemesen bizsergette a bőrömet, és azt kellett, hogy mondjam, hogy gyönyörű vagyok. Ez most nagyon egoistán hangzik, de ahogy a bőröm csillogott a fényben egyszerűen hihetetlen volt. Mint, amikor a napfény visszatükröződik a kristálytiszta tavon és apró szikrákat szór a víztükör tetején. Fantasztikus. Még egy ideig gyönyörködtem a látványban, majd kiléptem a fényre teljes testemmel, hogy az arcomat is átjárja ez a kellemes bizsergés. Eddig ez volt az első szép élményem, amióta felébredtem. Örömömet csak az árnyékolta be, hogy ezt nem oszthattam meg senkivel. Úgy lenne az igazi, hogyha a családom, vagy a szerelmem társaságában sütkérezhetnék így. Vissza kell mennem a könyvtárba és kutatnom, hogy megtudhassam, ki vagyok. Úgy is lett. Két nappal később, amikor az eső nem zuhogott és a nap sem sütött visszamentem és kutatni kezdtem, de nem találtam feljegyzést eltűnt személyről, akit bárki is hiányolna. Elkeseredett és magányosan tértem vissza „otthonomba”. Kezdtem feladni minden reményemet, hogy valaha is esélyem lesz a boldogságra, de hirtelen látomás tört rám.
Egy fiatal férfi volt az. Egy vendéglőben ücsörgött és teljesen magába volt roskadva. Hiszen ő is vámpír. Tört rám a felismerés. A bőre hófehér és bár harapásnyomok tarkítják mégis gyönyörű és jóképű. A szeme elég félelmetes, átmenet valahol az izzó vörös és a borostyán szín között. Kicsit félek tőle így első ránézésre, de mégis úgy érzem, hogy meg kell találnom őt, mert a félelemhez valami különös vonzalom is társul. Az arca és a haja, mint egy büszke oroszlán, de a szomorú szemei. Kétségbe van esve, akárcsak én. Ő lesz az akihez tartozni fogok. Most azonnal indulok. Gondoltam magamban és már fel is pattantam. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon nekem is ilyen színű a szemem? Még soha nem néztem meg, hogy milyen. Nem ijedtek meg tőlem a könyvtárban, úgyhogy nem hiszem, hogy furcsa árnyalatú volna. Na, de vissza a látomáshoz. Meg kell találnom ezt a fiút. Azonnal futásnak eredtem. Ösztönösen tudtam, hogy merre kell mennem és reméltem, hogy odaérek még mielőtt az a férfi meggondolja magát és eltűnik.
(Jasper szemszöge)
Már több évtizede annak, hogy Maria átváltoztatott. Istenem, micsoda gyönyörű szirénnek láttam azon az éjszakán. Nem voltam képes ellenállni neki, de most már csak egy szörnyeteget látok benne. Ez nem élet. Mi lett belőlem? Egy közönséges sorozatgyilkos, aki parancsra még a saját fajtáját is kiírtja, legalább az embereket nem szórakozásból gyilkolom meg, hanem azért, mert szükségem van a táplálékra. Bár ne érezném közben a fájdalmukat és a félelmüket. Mindenki más, aki itt van élvezi a táplálkozásokat, de én nem vagyok rá képes. Hiszen, amikor elmegyek vadászni és elkapok valakit érzem, hogy mennyire fél, mekkora fájdalmat okozok neki, hogy hagyja el az élet. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. Egy szörny lettem, egy lelketlen vadállat, aki mindenkit bánt. Két lehetőségem maradt. Az egyik, hogy a legközelebbi harcnál hagyom, hogy végre széttépjenek és elégessenek, mert talán az lenne a legjobb, ami velem történhet. Vagy elhagyom ezt a családot, ahogy azt Charlotte és Peter is tervezi. Az ő érzelmeik az egyedüliek, amiket szívesen érzek át. Szerelem, egy kis boldogság, vágyakozás. Milyen csodálatos érzelmek. Mindig kellemes bizsergés fut végig rajtam, amikor a közelemben vannak, mint most is. Charlotte kedvese ölébe ül, és nem csinálnak semmit, csak ölelik egymás. Peter néha végigsimít Charlotte hátán, amitől mindkettőjüknek boldogság árad szét a testében és a lelkében. Milyen csodálatos érzés is a szerelem.
- Jasper – szólított meg Charlotte, ami kizökkentett engem barátaim bámulásából. Oh, talán már zavaró voltam. Nem akartam illetlen lenni.
- Ne haragudjatok – mondtam lesütött szemekkel. – Nem akartam zavarni, már itt sem vagyok – mondtam és felálltam.
- Ne, várj. Beszélni szeretnénk veled – mondta Peter határozottan. – Kérlek, gyere kicsit közelebb hozzánk. Nem akarjuk, hogy más is hallja – suttogta idegesen.
Csendben odasétáltam, leültem melléjük és vártam, hogy belekezdjenek. Egy kicsit feszültnek éreztem őket. Remélem, hogy nincs valami baj.
- Nézd, Jasper. Tudjuk, hogy Maria a párod, és mi nem akarunk beleszólni az életedbe, de mi elmegyünk. Elegünk van ebből az állandó háborúskodásból. Szeretnénk békében és boldogan élni az örökkévalóságunkat.
- Ezt meg tudom érteni – mondtam mosolyogva. – Mikor indultok? – kérdeztem kíváncsian.
- Még ma éjjel – mosolygott rám Charlotte. – Gyere velünk – fogta meg a kezem. – Ez itt nem neked való élet. Tudom, hogy te sem vagy itt boldog. Maria-val sosem leszel az.
- Nem tudom – mondtam kissé szomorúan. – Még gondolkoznom kell a dolgon, de ti menjetek. Sok boldogságot kívánok nektek és remélem, hogy még találkozunk – mondtam mosolyogva és magamhoz öleltem Charlotte-ot, majd kezet fogtam Peterrel is. Nem sokkal később pedig már útnak is indultak. Hiányozni fognak, de tudtam, hogy így sokkal szebb életet élhetnek majd biztonságban és szeretetben.
- Jasper – hallottam meg teremtőm dorombolását. Ez csak egyet jelenthet.
- Maria – fordultam felé és kissé erőltetett mosolyra húztam a számat. Csak erre kellek neki, hogy a testi vágyait kielégítsem és, hogy a harcban győzedelmeskedjen, semmiféle gyengéd érzelmet nem áraszt.
- Gyere – mondta sejtelmesen, majd leült a kanapéra. Én pedig engedelmeskedtem, mint mindig. Ez nem mehet így tovább.
Leültem mellé a kanapéra és ő rögtön rám vetette magát. Az átváltozásom utáni első időszakban még kifejezetten élveztem ezeket az együttléteket és a gyilkolást is, mert akkor tomboltak bennem az érzések és az erő, de mára már ez is csak a napi rutin részévé vált. Inni, Maria igényeit kielégíteni, ölni, megnyerni a háborút. Ennyi vagyok. Jasper Hale, egy játékszer, amit a teremtője zsinóron rángathat. A távozásomról, akkor döntöttem véglegesen, amikor megéreztem, hogy Maria talált nálam jobbat és már csak a saját szórakoztatására van velem is együtt. Egyértelmű, hogy semmi dolgom itt már. Ideje, hogy új életet kezdjek. Miután Maria este elment, hogy újabb katonákat „toborozzon” magának összeszedtem azt a néhány ruhámat, ami volt és elindultam az új életem felé. Bárhol csak jobb lehet, mint itt. Csal futottam napokon keresztül, éppen, amikor egy erdőn futottam keresztül megéreztem néhány medve illatát, sosem gondoltam még arra, hogy rávessem magam az állatokra és velük oltsam szomjamat, de most semmi nem érdekelt, úgyhogy három medvével is végeztem. Az ízük nem volt éppen bódító, mint az embereké, de egészen kellemes volt. Talán mostantól élhetnék állatok vérén? Hiszen az ő fájdalmukat és érzéseiket nem érzem. Ez nem is rossz ötlet. Igen, valahogy meg fogom oldani a dolgot. Állatokon fogok élni. Utam során elrohantam egy patak mellett és megálltam, hogy megtisztítsam magam a vadászat után. Amit láttam az egészen megdöbbentet. A szemem már nem izzott vörösen, hanem valami átmenet lett a vörös és a borostyán között. Lehet, hogy a szemszínem megváltozik, hogyha állatok vérét iszom? Talán nem festenék többé úgy, mint egy megátalkodott szörnyeteg.
Csak rohantam és utam során megpillantottam egy vendéglőt. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy be kell mennem. Emberi tempóban léptem ki az utcára és sétáltam be a fogadóba. Mindenki rám nézett, amikor bementem. Automatikusan felmértem a terepet, amikor bementem, pedig ez most nem háború, de attól tartok, hogy a hosszú idő során, amíg ez volt a dolgom már természetessé vált ez a reakció, hogyha új helyre tévedek. Mélyet lélegeztem és megéreztem azt az édes illatot, ami csak a mi fajtánkat jellemezte. Tehát vámpír van a teremben. Gyorsan leültem a pulthoz és óvatosan körbesandítottam, természetesen diszkréten. Akkor láttam meg Őt. A sarokban ült és gyönyörű volt. A szemei, akár a folyékony arany, a teste apró és kecses. Csodálatos látványt nyújtott. Ha ő a halál, akkor boldogan fogok meghalni, de bántani nem fogom, ez biztos. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódott mélyet lélegzett, majd egy sóhaj kíséretében felállt és elindult felém.
Sziasztok! Elkészült az Alice/Jasper pályázatom első fejezete. Remélem tetszeni fog:) 5 vagy 6 fejezetes lesz, még nem tudom:) Puszi, Drusilla
(Alice szemszöge)
Hirtelen ültem fel, ahogy felébredtem álmomból. Hol vagyok? Mi történt velem? Várjunk csak? Hogy is hívnak? Ö… Alice. Igen, Alice vagyok. Na de milyen Alice? Van családom? Miért nem emlékszem semmire? A kérdések csak úgy záporoztak a fejemben, de semmi sem jutott az eszembe hiába gondolkodtam. Nem tudtam, hogy ki vagyok, hogy van-e családom. Tartozom-e valakihez. Egyáltalán azt sem tudtam, hogy mi a teljes nevem. Csak annyiban voltam biztos, hogy Alice. Ennyi lennék? Csak, Alice. Egy lány a világban, akinek nincs senkije. Várjunk csak. Mi ez rajtam? Néztem végig magamon. Testemet csak egy ócska hálóing takarta. Mély levegőt vettem, hogy sóhajthassak egy nagyot, de a következő pillanatban a torkomhoz kaptam. Iszonyatosan égett. Vártam, hogy a könnyeim kicsorduljanak, de csak furcsa bizsergést éreztem, egyfajta szúrást a szemeimnél. Nem értettem semmit, és teljesen kétségbe estem. Fel akartam kelni a mocskos földről, és legnagyobb döbbenetemre, amint ezt kigondoltam már álltam is. Hű, mióta lehetek ilyen gyors? Óvatosan felmentem a lépcsőn, de a ház üres volt. Már ha ezt a helyet háznak lehet nevezni. Olyan, minthogyha leégett volna. Igen, határozottan leégett. Uramisten. Lehet, hogy a házunkban tűz volt és én ide menekültem? Vajon a családom bent égett, vagy elmenekült? Kimentem a romok közül és körbenéztem, mindenhol csak fákat láttam. Tehát egy erdőben vagyok. Igen, ez határozottan egy erdő.
Az orromat hirtelen megcsapta valami kellemes illat, de a torkom ettől még jobban fájni kezdett. A következő pillanatban, pedig a lábaim útnak indultak és iszonyatos sebességgel rohantam a szag irányába. Furcsa volt az egész. Vörös köd telepedett az agyamra és mintha nem lettem volna ura a saját tetteimnek. Nem sokkal később már egy szarvason voltam és határozott harapással az ütőerébe mélyesztettem a fogaimat, majd inni kezdtem a vérét. Elképesztően jól esett. Miután kimúlt a szerencsétlen áldozatom sokkal jobban éreztem magam. A vörös köd visszahúzódott, a torkom égése pedig alább hagyott. Akkor fogtam fel, hogy vámpír vagyok. Hiszen különben miért lennék ilyen gyors, és miért sóvárognék a vérre? Hirtelen elöntött a pánik, de kényszerítettem magam, hogy tiszta fejjel gondolkodjak. Össze kell raknom a kirakós darabjait. Vajon mindig is vámpír voltam, vagy átváltoztattak, mint ahogy a színdarabokban elő szokták adni. Sajnos, nem sokat tudtam a vámpírokról, de majd mindent megtudok, legalábbis remélem. Először is keresnem kell egy helyet, ahol többet megtudhatok a fajtámról. Könyvtár. Igen, ez lesz a megoldás.
Azonnal futásnak eredtem és nem sokkal később már egy kisebb várost láttam meg a szemeim előtt. Biztos van könyvtára, ez a hely jó lesz. Ahogy közelebb értem, hirtelen megcsaptak az illatok. Az egyik csábítóbb volt, mint a másik a torkom pedig megint égni kezdett. Jézusom! Embereket fogok ölni. Nem tehetem, én nem leszek gyilkos! Soha! Vagy lehet, hogy már eleve az vagyok? Mindenesetre azonnal visszafordultam az erdő felé, ha gyilkos is voltam, mostantól akkor sem leszek az. Az erdőben levadásztam még néhány szarvast, majd amikor lehiggadtam végre egy kicsit leültem egy fa tövébe és zokogni kezdtem, de a könnyeim nem folytak. Ezek szerint a vámpírok nem tudnak sírni. Ez a jelen helyzetben nem igazán érdekelt. Összegömbölyödtem a fa tövében és könnyek nélkül pityeregtem. Mit vétettem? Nem tudom, hogy hol vagyok, hogy ki vagyok, hogy tartozok-e valakihez. Vajon egyáltalán valaki tudja, hogy létezem? Nem, erre inkább nem is gondolok.
Szörnyen éreztem magam, és nem tudtam hova menni. Embereket nem mertem megközelíteni egyelőre, de nagyon reméltem, hogy egyszer képes leszek rá. Végül is úgy határoztam, hogy inkább visszamegyek abba a pincébe, ahol magamhoz tértem és ott töltök még egy kis időt, hogy átgondoljam a dolgokat. Napokig ültem ott a földön és csak tűnődtem, hogy hogyan tovább. A torkom állandóan égett, úgyhogy gyakran mentem az erdőbe vadászni. Már nem is tudtam, hogy mennyi ideje voltam ott magányosan, amikor hirtelen furcsa érzés tört rám, majd képek jelentek meg a szemem előtt. Egy embert láttam, aki le fog zuhanni egy szikláról, méghozzá a közelben. Azonnal felrohantam a lépcsőn és rohanni kezdtem ahhoz a helyhez, ahol a balesetet sejtettem. Még időben odaértem. Hirtelen nem is éreztem a vér csábítását, csak azt tudtam, hogy segítenem kell rajta. Szinte pillanatok alatt ott termettem a bajbajutott mellett és megmentettem. A férfi ezután egyfolytában hálálkodott, de leintettem, és inkább elszaladtam.
Nem akartam bántani még véletlenül sem, úgyhogy visszarohantam az én kis menedékembe. Amikor odaértem döbbentem csak rá, hogy mi történt. Hiszen nekem látomásom volt, és valami azt súgta, hogy nem először történt velem ilyesmi. A második felfedezésem pedig az volt, hogy több percig álltam ott és lélegeztem is, amíg a férfi hálálkodott és mégsem támadtam rá. Talán meg kéne próbálnom végre emberek közé menni, és akkor még egy könyvtárhoz is eljuthatnék. Holnap megpróbálom. A biztonság kedvéért éjjel még elmentem vadászni, majd másnap reggel felkerekedtem és elindultam a város felé. Csak lassan közelítettem és közben mélyeket lélegeztem, hogy meggyőződjek róla, hogy képes leszek uralkodni magamon. Először elcsentem néhány csinos ruhadarabot egy szárítóról, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy őrült, majd a könyvtárhoz mentem. Amikor beléptem az ajtón a torkom égni kezdett. Nem tudtam, hogy mi történt velem, hiszen az előbb még szinte semmi bajom nem volt. A házon kívül is éreztem, hogy bizsereg a torkom, de itt bent valami szörnyű volt. Tudtam, hogy nem torpanhatok meg. Végül is van megoldás, nekem nem muszáj lélegeznem, erre már viszonylag régen rájöttem. Bementem és elkezdtem vámpírokról szóló irodalom után kutatni.
- Segíthetek, kisasszony? – jött oda hozzám egy fiatal férfi mosolyogva. A fenébe, most mit csináljak? Egy pillanatra a polc felé fordultam, ahol erősebb volt a papír illata, majd vettem egy levegőt.
- Köszönöm, nem. Már megtaláltam, amit kerestem – mondtam el egy levegővel, majd rá mosolyogtam.
- Rendben, akkor nem is zavarom, hölgyem. Ha bármire szüksége van, akkor ott megtalál – mutatott egy asztal felé a terem másik végében.
Miután a levegőm elfogyott és nem akartam még egyszer a kedves fiú életét kockáztatni, ezért inkább csak mosolyogva bólintottam, és legnagyobb megkönnyebbülésemre ő hátat fordított és visszament oda, ahonnan jött. Huh, ezt megúsztam. Azon a délutánon mindent elolvastam, amit találtam a vámpírokról, de attól tartottam, hogy nem lettem sokkal okosabb így sem. Olyanokat olvastam, hogy a karó a szívembe meg tud ölni és a napfény is, meg a szenteltvíz égeti a bőrömet és, hogy a fokhagymával el lehet űzni a fajtánkat. Úgy gondoltam, hogy kiderítem mi igaz ebből. Amikor kimentem a könyvtárból megpillantottam egy templomot. Kissé félve bementem és a számat szorosan összeszorítva, csukott szemmel bedugtam a kezem a szentelt vízbe, de nem történt a világon semmi. Tehát ez nem volt helytálló kijelentés. Tovább sétáltam és találtam egy zöldségest, ahol kezembe vettem egy fej fokhagymát. Az orromhoz emeltem és megszagoltam, de nem történt semmi. Az illata valóban nem volt kellemes, de nem éreztem úgy, hogy el kéne menekülnöm ettől az aprócska növénytől. Tehát eddig négy állítólag alátámasztott tényből kettő már biztosan téves. A napsütéses dolgot nem lesz egyszerű kipróbálni, hiszen állandóan felhők borítják az eget itt, de a karót, majd talán a kis zugomban kipróbálom, itt nem lenne jó ötlet, hiszen az emberek eléggé sikoltoznának, hogyha itt helyben leszúrnám magam és porrá változnék. Hazamentem. Már ha azt a romot otthonnak lehet nevezni és kerestem valamit, amit karónak használhatnék. Találtam is egy régi széklábat.
- Ez jó lesz – mondtam magamnak, majd magamba akartam döfni, de megtorpantam. – Én nem akarok meghalni. Mi van, ha ebben nem tévedtek? – gondolkodtam el. Nagyon kíváncsi voltam, de nem mertem megtenni. Azért öngyilkosságra soha nem lennék képes.
Mindenesetre a napfényt még ki fogom próbálni. Nem is kellett rá sokáig várnom, néhány héttel később kisütött a nap. Kissé félve dugtam ki a kezem a fénybe, de meglepő látvány fogadott. Nem égtem el, sőt a nap kellemesen bizsergette a bőrömet, és azt kellett, hogy mondjam, hogy gyönyörű vagyok. Ez most nagyon egoistán hangzik, de ahogy a bőröm csillogott a fényben egyszerűen hihetetlen volt. Mint, amikor a napfény visszatükröződik a kristálytiszta tavon és apró szikrákat szór a víztükör tetején. Fantasztikus. Még egy ideig gyönyörködtem a látványban, majd kiléptem a fényre teljes testemmel, hogy az arcomat is átjárja ez a kellemes bizsergés. Eddig ez volt az első szép élményem, amióta felébredtem. Örömömet csak az árnyékolta be, hogy ezt nem oszthattam meg senkivel. Úgy lenne az igazi, hogyha a családom, vagy a szerelmem társaságában sütkérezhetnék így. Vissza kell mennem a könyvtárba és kutatnom, hogy megtudhassam, ki vagyok. Úgy is lett. Két nappal később, amikor az eső nem zuhogott és a nap sem sütött visszamentem és kutatni kezdtem, de nem találtam feljegyzést eltűnt személyről, akit bárki is hiányolna. Elkeseredett és magányosan tértem vissza „otthonomba”. Kezdtem feladni minden reményemet, hogy valaha is esélyem lesz a boldogságra, de hirtelen látomás tört rám.
Egy fiatal férfi volt az. Egy vendéglőben ücsörgött és teljesen magába volt roskadva. Hiszen ő is vámpír. Tört rám a felismerés. A bőre hófehér és bár harapásnyomok tarkítják mégis gyönyörű és jóképű. A szeme elég félelmetes, átmenet valahol az izzó vörös és a borostyán szín között. Kicsit félek tőle így első ránézésre, de mégis úgy érzem, hogy meg kell találnom őt, mert a félelemhez valami különös vonzalom is társul. Az arca és a haja, mint egy büszke oroszlán, de a szomorú szemei. Kétségbe van esve, akárcsak én. Ő lesz az akihez tartozni fogok. Most azonnal indulok. Gondoltam magamban és már fel is pattantam. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon nekem is ilyen színű a szemem? Még soha nem néztem meg, hogy milyen. Nem ijedtek meg tőlem a könyvtárban, úgyhogy nem hiszem, hogy furcsa árnyalatú volna. Na, de vissza a látomáshoz. Meg kell találnom ezt a fiút. Azonnal futásnak eredtem. Ösztönösen tudtam, hogy merre kell mennem és reméltem, hogy odaérek még mielőtt az a férfi meggondolja magát és eltűnik.
(Jasper szemszöge)
Már több évtizede annak, hogy Maria átváltoztatott. Istenem, micsoda gyönyörű szirénnek láttam azon az éjszakán. Nem voltam képes ellenállni neki, de most már csak egy szörnyeteget látok benne. Ez nem élet. Mi lett belőlem? Egy közönséges sorozatgyilkos, aki parancsra még a saját fajtáját is kiírtja, legalább az embereket nem szórakozásból gyilkolom meg, hanem azért, mert szükségem van a táplálékra. Bár ne érezném közben a fájdalmukat és a félelmüket. Mindenki más, aki itt van élvezi a táplálkozásokat, de én nem vagyok rá képes. Hiszen, amikor elmegyek vadászni és elkapok valakit érzem, hogy mennyire fél, mekkora fájdalmat okozok neki, hogy hagyja el az élet. Ezt egyszerűen nem lehet elviselni. Egy szörny lettem, egy lelketlen vadállat, aki mindenkit bánt. Két lehetőségem maradt. Az egyik, hogy a legközelebbi harcnál hagyom, hogy végre széttépjenek és elégessenek, mert talán az lenne a legjobb, ami velem történhet. Vagy elhagyom ezt a családot, ahogy azt Charlotte és Peter is tervezi. Az ő érzelmeik az egyedüliek, amiket szívesen érzek át. Szerelem, egy kis boldogság, vágyakozás. Milyen csodálatos érzelmek. Mindig kellemes bizsergés fut végig rajtam, amikor a közelemben vannak, mint most is. Charlotte kedvese ölébe ül, és nem csinálnak semmit, csak ölelik egymás. Peter néha végigsimít Charlotte hátán, amitől mindkettőjüknek boldogság árad szét a testében és a lelkében. Milyen csodálatos érzés is a szerelem.
- Jasper – szólított meg Charlotte, ami kizökkentett engem barátaim bámulásából. Oh, talán már zavaró voltam. Nem akartam illetlen lenni.
- Ne haragudjatok – mondtam lesütött szemekkel. – Nem akartam zavarni, már itt sem vagyok – mondtam és felálltam.
- Ne, várj. Beszélni szeretnénk veled – mondta Peter határozottan. – Kérlek, gyere kicsit közelebb hozzánk. Nem akarjuk, hogy más is hallja – suttogta idegesen.
Csendben odasétáltam, leültem melléjük és vártam, hogy belekezdjenek. Egy kicsit feszültnek éreztem őket. Remélem, hogy nincs valami baj.
- Nézd, Jasper. Tudjuk, hogy Maria a párod, és mi nem akarunk beleszólni az életedbe, de mi elmegyünk. Elegünk van ebből az állandó háborúskodásból. Szeretnénk békében és boldogan élni az örökkévalóságunkat.
- Ezt meg tudom érteni – mondtam mosolyogva. – Mikor indultok? – kérdeztem kíváncsian.
- Még ma éjjel – mosolygott rám Charlotte. – Gyere velünk – fogta meg a kezem. – Ez itt nem neked való élet. Tudom, hogy te sem vagy itt boldog. Maria-val sosem leszel az.
- Nem tudom – mondtam kissé szomorúan. – Még gondolkoznom kell a dolgon, de ti menjetek. Sok boldogságot kívánok nektek és remélem, hogy még találkozunk – mondtam mosolyogva és magamhoz öleltem Charlotte-ot, majd kezet fogtam Peterrel is. Nem sokkal később pedig már útnak is indultak. Hiányozni fognak, de tudtam, hogy így sokkal szebb életet élhetnek majd biztonságban és szeretetben.
- Jasper – hallottam meg teremtőm dorombolását. Ez csak egyet jelenthet.
- Maria – fordultam felé és kissé erőltetett mosolyra húztam a számat. Csak erre kellek neki, hogy a testi vágyait kielégítsem és, hogy a harcban győzedelmeskedjen, semmiféle gyengéd érzelmet nem áraszt.
- Gyere – mondta sejtelmesen, majd leült a kanapéra. Én pedig engedelmeskedtem, mint mindig. Ez nem mehet így tovább.
Leültem mellé a kanapéra és ő rögtön rám vetette magát. Az átváltozásom utáni első időszakban még kifejezetten élveztem ezeket az együttléteket és a gyilkolást is, mert akkor tomboltak bennem az érzések és az erő, de mára már ez is csak a napi rutin részévé vált. Inni, Maria igényeit kielégíteni, ölni, megnyerni a háborút. Ennyi vagyok. Jasper Hale, egy játékszer, amit a teremtője zsinóron rángathat. A távozásomról, akkor döntöttem véglegesen, amikor megéreztem, hogy Maria talált nálam jobbat és már csak a saját szórakoztatására van velem is együtt. Egyértelmű, hogy semmi dolgom itt már. Ideje, hogy új életet kezdjek. Miután Maria este elment, hogy újabb katonákat „toborozzon” magának összeszedtem azt a néhány ruhámat, ami volt és elindultam az új életem felé. Bárhol csak jobb lehet, mint itt. Csal futottam napokon keresztül, éppen, amikor egy erdőn futottam keresztül megéreztem néhány medve illatát, sosem gondoltam még arra, hogy rávessem magam az állatokra és velük oltsam szomjamat, de most semmi nem érdekelt, úgyhogy három medvével is végeztem. Az ízük nem volt éppen bódító, mint az embereké, de egészen kellemes volt. Talán mostantól élhetnék állatok vérén? Hiszen az ő fájdalmukat és érzéseiket nem érzem. Ez nem is rossz ötlet. Igen, valahogy meg fogom oldani a dolgot. Állatokon fogok élni. Utam során elrohantam egy patak mellett és megálltam, hogy megtisztítsam magam a vadászat után. Amit láttam az egészen megdöbbentet. A szemem már nem izzott vörösen, hanem valami átmenet lett a vörös és a borostyán között. Lehet, hogy a szemszínem megváltozik, hogyha állatok vérét iszom? Talán nem festenék többé úgy, mint egy megátalkodott szörnyeteg.
Csak rohantam és utam során megpillantottam egy vendéglőt. Nem tudom, hogy miért, de úgy éreztem, hogy be kell mennem. Emberi tempóban léptem ki az utcára és sétáltam be a fogadóba. Mindenki rám nézett, amikor bementem. Automatikusan felmértem a terepet, amikor bementem, pedig ez most nem háború, de attól tartok, hogy a hosszú idő során, amíg ez volt a dolgom már természetessé vált ez a reakció, hogyha új helyre tévedek. Mélyet lélegeztem és megéreztem azt az édes illatot, ami csak a mi fajtánkat jellemezte. Tehát vámpír van a teremben. Gyorsan leültem a pulthoz és óvatosan körbesandítottam, természetesen diszkréten. Akkor láttam meg Őt. A sarokban ült és gyönyörű volt. A szemei, akár a folyékony arany, a teste apró és kecses. Csodálatos látványt nyújtott. Ha ő a halál, akkor boldogan fogok meghalni, de bántani nem fogom, ez biztos. Ahogy a tekintetünk összekapcsolódott mélyet lélegzett, majd egy sóhaj kíséretében felállt és elindult felém.
2009. szeptember 14., hétfő
Egy szerelem kezdete - 5. fejezet
5. fejezet
Sziasztok! Ennek a pályázatnak vége, remélem tetszett. A Carlisle és Esme rajongók tekintsék ezt egy kis izelítőnek a hosszú Carlisle/Esme történet előtt:) Puszi, Drusilla
(Carlisle szemszöge)
Végigbeszélgettük az egész napot Esmével. Nem tévedtem egy csöppet sem, amikor azt gondoltam, hogy milyen csodálatos teremtés. A lelke olyan tiszta volt, mint senki másé, akit ismerek. Nem voltak benne előítéletek, pedig minden joga meg lett volna hozzá, hogy gyűlöljön, amiért így átváltoztattam az engedélye nélkül és valljuk be, hogy egy kicsit önzésből is. Hiszen már akkor azt kívántam, hogy bár olyan lenne, mint én, amikor először megpillantottam a kórházban. Mentségemre legyen mondva, hogy soha nem tettem volna ezt, hogyha bármi esélye lett volna a gyógyulásra. Alaposan megvizsgáltam mielőtt megharaptam volna és egyértelmű volt, hogy már csak percei vannak hátra.
- Carlisle? – szakított ki a gondolataimból Esme.
- Igen? – kérdeztem vissza. Vajon miről is volt szó? Az illata és a csodálatos arca teljesen elvonta a figyelmem.
- Jól van? – kérdezte döbbenten.
- Igen, persze, de nem lehetne, hogy tegeződjünk? – kérleltem.
- De, miért is ne? – mosolygott rám. – Szóval min gondolkodtál ennyire? – kérdezte kíváncsian.
- Semmi különösen – vágtam rá azonnal. Még túl korai lenne bókokkal elhalmoznom, elég, ha magamban megállapítom, hogy milyen csodálatos, hiszen mindig úgy zavarba jön, hogyha meg merem dicsérni. Majd szépen, fokozatosan szoktatom hozzá, hogy ő is olyan csodálatosnak lássa magát, amilyennek én látom, de azért talán még egy bók belefér.
Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor Edward berontott az ajtón és közölte, hogy költöznünk kell, méghozzá azonnal, mert Esme holttestét keresi a rendőrség. A szülei szerették volna örök nyugalomra helyezni a lányukat, de mivel nem találták a testet ezért ráállították a nyomozókat. Villám gyorsan pakoltunk össze és az éj leple alatt elhagytuk a várost. Hagytam egy üzenetet a kórházban, hogy el kell mennünk a városból vidékre, azzal az indokkal, hogy Edwardnak, a fiamnak súlyos légúti problémái vannak és nem képes tovább a városban maradni. Ez manapság meglehetősen hihető ok volt a vidékre költözésre, úgyhogy senki sem gyanakodott ránk. Egyébként is köztiszteletben álló orvos voltam a kollégáim között, éppen csak a betegek nem akartak tőlem kezelést kapni. Egy kellemes kis angliai falu szélére költöztünk így hárman. A házunk mellett rögtön ott volt az erdő, telis tele rengeteg vaddal, amire szükségünk volt. Azonnal állást vállaltam az ügyeleten, természetesen éjszakai műszakban. Felváltva felügyeltük Esmét Edwarddal, mert neki még nem alakult ki a teljes önuralma. Bár nagyon is jól haladt vele. Sokkal kezelhetőbb volt, mint Edward az elején. Nagyon jól alakultak a dolgaink, de egy napon mégis megtörtént a baj. Éppen vadászni voltunk az erdőben Esmével, amikor hirtelen nagyon is kellemes illatokat hozott a szél és Esme szinte azonnal elcsábult. Nem értettem, hogy hogyan lehettek emberek a közelünkben, mert mielőtt kihoztam Esmét, mindent alaposan körbeszimatoltam. Edward nem volt velünk így nem figyelmeztethetett, hogy Esmére leszállt a vörös köd. Már éppen el akart rohanni az illat irányába, de még sikerült gyorsan rá vetnem magam és lefognom. Egy ideig kapálózott, de miután felfogta, hogy mi történt azonnal lehiggadt és bűntudatosan nézett rám.
- Én… nagyon sajnálom – dadogta, majd rohanni kezdett a házunk felé.
Mit sajnál? – kérdeztem meg magamtól, mivel nem igazán értettem a problémát, hiszen az ilyesmi bármelyik újszülöttel előfordulhat, és ezt meg is beszéltük már többször is. De aztán ránéztem az ingemre és hirtelen rájöttem. Fel sem tűnt, hogy a körmeivel felkarcolta az ingem és a bőröm is. Azonnal utána rohantam, hogy biztosíthassam róla, hogy nem történt semmi baj. Berontottam a házba és ő a kanapén ült egy párnát szorongatva és előre-hátra ringatta magát.
- Esme? – szólítottam meg, mire megrándult és gyorsabban kezdte magát ringatni. – Kérlek, figyelj rám. Nincs semmi baj. Nem bántottál senkit és ez a lényeg – térdeltem le elé a padlóra.
- De bántottam – mondta könnyek nélkül zokogva. – Téged bántottalak – mutatott a mellkasomra.
- Ez semmiség. Egy óra múlva már nyoma sem lesz – fogtam meg a kezét óvatosan.
- De, hogy tehettem ilyet? Még soha senkit nem szerettem annyira, mint téged, és erre mit teszek? Megsebesítettelek – mondta csüggedten és elfordult. És akkor megértettem, hogy mit mondott. Szeret engem! A szívem, ha dobogna, most kiugrana a helyéből.
- Én is szeretlek – mondtam boldogan és álla alá nyúlva visszafordítottam gyönyörű arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Már attól a naptól kezdve szeretlek, hogy elláttalak a kórházban – mondtam őszintén.
- Én is már, akkor beléd szerettem – mondta mosolyogva.
Végigsimítottam az arcán és lassan közelíteni kezdtem az ajkai felé ajkaimmal. A csókja édes volt, mint a méz és gyengéd, mint a szellő. Ezzel a tökéletes csókkal kezdődött a boldog életem. Századokig tartó egyedüllét után megkaptam a szerelmet, amire mindig is áhítoztam.
Vége
Sziasztok! Ennek a pályázatnak vége, remélem tetszett. A Carlisle és Esme rajongók tekintsék ezt egy kis izelítőnek a hosszú Carlisle/Esme történet előtt:) Puszi, Drusilla
(Carlisle szemszöge)
Végigbeszélgettük az egész napot Esmével. Nem tévedtem egy csöppet sem, amikor azt gondoltam, hogy milyen csodálatos teremtés. A lelke olyan tiszta volt, mint senki másé, akit ismerek. Nem voltak benne előítéletek, pedig minden joga meg lett volna hozzá, hogy gyűlöljön, amiért így átváltoztattam az engedélye nélkül és valljuk be, hogy egy kicsit önzésből is. Hiszen már akkor azt kívántam, hogy bár olyan lenne, mint én, amikor először megpillantottam a kórházban. Mentségemre legyen mondva, hogy soha nem tettem volna ezt, hogyha bármi esélye lett volna a gyógyulásra. Alaposan megvizsgáltam mielőtt megharaptam volna és egyértelmű volt, hogy már csak percei vannak hátra.
- Carlisle? – szakított ki a gondolataimból Esme.
- Igen? – kérdeztem vissza. Vajon miről is volt szó? Az illata és a csodálatos arca teljesen elvonta a figyelmem.
- Jól van? – kérdezte döbbenten.
- Igen, persze, de nem lehetne, hogy tegeződjünk? – kérleltem.
- De, miért is ne? – mosolygott rám. – Szóval min gondolkodtál ennyire? – kérdezte kíváncsian.
- Semmi különösen – vágtam rá azonnal. Még túl korai lenne bókokkal elhalmoznom, elég, ha magamban megállapítom, hogy milyen csodálatos, hiszen mindig úgy zavarba jön, hogyha meg merem dicsérni. Majd szépen, fokozatosan szoktatom hozzá, hogy ő is olyan csodálatosnak lássa magát, amilyennek én látom, de azért talán még egy bók belefér.
Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor Edward berontott az ajtón és közölte, hogy költöznünk kell, méghozzá azonnal, mert Esme holttestét keresi a rendőrség. A szülei szerették volna örök nyugalomra helyezni a lányukat, de mivel nem találták a testet ezért ráállították a nyomozókat. Villám gyorsan pakoltunk össze és az éj leple alatt elhagytuk a várost. Hagytam egy üzenetet a kórházban, hogy el kell mennünk a városból vidékre, azzal az indokkal, hogy Edwardnak, a fiamnak súlyos légúti problémái vannak és nem képes tovább a városban maradni. Ez manapság meglehetősen hihető ok volt a vidékre költözésre, úgyhogy senki sem gyanakodott ránk. Egyébként is köztiszteletben álló orvos voltam a kollégáim között, éppen csak a betegek nem akartak tőlem kezelést kapni. Egy kellemes kis angliai falu szélére költöztünk így hárman. A házunk mellett rögtön ott volt az erdő, telis tele rengeteg vaddal, amire szükségünk volt. Azonnal állást vállaltam az ügyeleten, természetesen éjszakai műszakban. Felváltva felügyeltük Esmét Edwarddal, mert neki még nem alakult ki a teljes önuralma. Bár nagyon is jól haladt vele. Sokkal kezelhetőbb volt, mint Edward az elején. Nagyon jól alakultak a dolgaink, de egy napon mégis megtörtént a baj. Éppen vadászni voltunk az erdőben Esmével, amikor hirtelen nagyon is kellemes illatokat hozott a szél és Esme szinte azonnal elcsábult. Nem értettem, hogy hogyan lehettek emberek a közelünkben, mert mielőtt kihoztam Esmét, mindent alaposan körbeszimatoltam. Edward nem volt velünk így nem figyelmeztethetett, hogy Esmére leszállt a vörös köd. Már éppen el akart rohanni az illat irányába, de még sikerült gyorsan rá vetnem magam és lefognom. Egy ideig kapálózott, de miután felfogta, hogy mi történt azonnal lehiggadt és bűntudatosan nézett rám.
- Én… nagyon sajnálom – dadogta, majd rohanni kezdett a házunk felé.
Mit sajnál? – kérdeztem meg magamtól, mivel nem igazán értettem a problémát, hiszen az ilyesmi bármelyik újszülöttel előfordulhat, és ezt meg is beszéltük már többször is. De aztán ránéztem az ingemre és hirtelen rájöttem. Fel sem tűnt, hogy a körmeivel felkarcolta az ingem és a bőröm is. Azonnal utána rohantam, hogy biztosíthassam róla, hogy nem történt semmi baj. Berontottam a házba és ő a kanapén ült egy párnát szorongatva és előre-hátra ringatta magát.
- Esme? – szólítottam meg, mire megrándult és gyorsabban kezdte magát ringatni. – Kérlek, figyelj rám. Nincs semmi baj. Nem bántottál senkit és ez a lényeg – térdeltem le elé a padlóra.
- De bántottam – mondta könnyek nélkül zokogva. – Téged bántottalak – mutatott a mellkasomra.
- Ez semmiség. Egy óra múlva már nyoma sem lesz – fogtam meg a kezét óvatosan.
- De, hogy tehettem ilyet? Még soha senkit nem szerettem annyira, mint téged, és erre mit teszek? Megsebesítettelek – mondta csüggedten és elfordult. És akkor megértettem, hogy mit mondott. Szeret engem! A szívem, ha dobogna, most kiugrana a helyéből.
- Én is szeretlek – mondtam boldogan és álla alá nyúlva visszafordítottam gyönyörű arcát, hogy a szemébe nézhessek. – Már attól a naptól kezdve szeretlek, hogy elláttalak a kórházban – mondtam őszintén.
- Én is már, akkor beléd szerettem – mondta mosolyogva.
Végigsimítottam az arcán és lassan közelíteni kezdtem az ajkai felé ajkaimmal. A csókja édes volt, mint a méz és gyengéd, mint a szellő. Ezzel a tökéletes csókkal kezdődött a boldog életem. Századokig tartó egyedüllét után megkaptam a szerelmet, amire mindig is áhítoztam.
Vége
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)