Tartozni valakihez - 5. fejezet

5. fejezet

(Alice szemszöge)

Csodálatos volt a réten töltött idő. Annyira kellemes volt a napon sütkérezni Jasperrel. Már a tudat is boldogsággal töltött el minden pillanatban, hogy velem van, de már alig vártam, hogy szerelemmel szeressen. Biztosan idő kell neki, hiszen ahogy mesélte, még soha senki nem szerette őt szerelemmel. Csak anyai és apai szeretetben volt része. Az a Maria nevű vámpír pedig a jelek szerint teljesen kikészítette érzelmileg és nem jó értelemben. Hogy lehet valaki ilyen? Kegyetlenség kihasználni valakit. Én sose lennék rá képes, és remélem, hogy a múltban sem tette soha ilyesmit. Na, de visszatérve a jelenre, valahogy szórakoztatnom kéne Jaspert. Az egy dolog, hogy vadászni járunk és fejlesztjük az önuralmát, de mindig ezt csináljuk, ha meg nem ezzel foglalkozunk, akkor beszélgetünk, ami szintén fantasztikus, de kéne valami, hogy kikapcsolódjon. Mit szerettem vajon régen csinálni, amikor letört voltam? Nem ez hülye kérdés. Mit szerettek csinálni, amikor letört vagyok? Lássuk csak, amíg egyedül éltem az erdőben és szomorú voltam mindig élveztem a patak bizsergető vizét, nem mintha szükségem lett volna a mosakodásra, de egyszerűen jól esett. Vajon Jasper szeret úszni? Ezt érdemes lenne megpróbálni. Legközelebb, ha elmegyünk vadászni, megpróbálom. Szerintem nagyon is élvezne egy kis szórakozást, és nagyon meg is érdemeljük.
- Min töröd a fejed? – szakított ki Jasper a gondolataimból.
- Semmin – vágtam rá azonnal.
- Alice, megint ráncoltad a homlokod és felhúztad az orrod, tehát mit szeretnél? – kérdezte és elmosolyodott. Hát lehet ellenállni egy ilyen mosolynak? Térj magadhoz, Alice, ez meglepetés.
- Csak azon tűnődtem, hogy legközelebb, ha vadászni megyünk, meglátogathatnánk azt a kellemes kis patakot, amit nemrég láttunk – mondtam ártatlanul. – Olyan gyönyörű volt. Emlékszel? Úgy egy napja haladtunk el mellette.
- Ha ezt szeretnéd, akkor szívesen – mondta komolyan. – Egyébként is a víz közelében mindig gazdagabb a vadállomány.
- Nem kell mindig mindent taktikai szemmel figyelned – sóhajtottam. Erről soha nem fog leszokni. – Egyszerűen csak szép az a hely.
- Valóban gyönyörű hely, de a patak közelsége valóban megkönnyíti a vadászatot – mondta határozottan.
- Igen, ezt én sem vitatom – mosolyodtam el. Majd én megmutatom neki, hogy másra is jó az a patak.
- Mikor szeretnél vadászni? – kérdezte kíváncsian. – Te már egy hete nem voltál. Biztos kezdesz szomjas lenni – nézett rám aggódva. Még mindig nem hiszi el, hogy nekem nem ég annyira a torkom, mint az övé. Sajnos az állatvér nem oltja annyira Jasper szomját, mint régen az emberi, de velem más a helyzet. Bár könnyen lehet, hogy azért, mert én sosem kóstoltam az emberi vért, de nem is tervezem. Büszke vagyok Jasperre, hiszen már olyan régóta kibírja és egyszer sem botlott el. A szeme már egészen borostyán színű, semmi nincs már benne abból a karmazsin árnyalatból, ami a kezdetekben még megvolt. Nemsokára arany szemei lesznek, mint nekem. Már alig várom.
- Még nem vészes, de elindulhatunk lassan a patak felé és vadászhatunk. Gondolom te is vadásznál már. Mikor is voltál utoljára? – kérdeztem kíváncsian, na nem mintha nem tudtam volna, de szerintem benne csak most fog tudatosulni, hogy milyen jól halad az átállással.
- Hat napja – mondta határozottan. Majd lefagyott egy pillanatra. Bizony, hat napja nem volt szüksége vadászatra, holott nemrég még minden második napon vadásznia kellett. Ez aztán a teljesítmény. – Te jó ég, hat napja – mondta boldogan.
- Hihetetlen – ugrottam a nyakába. Ő pedig azonnal szorosan magához ölelt. – Nagyon jól haladsz. Egyszerűen fantasztikus, hogy már hat napja nem vadásztál.
- Tényleg az. Még soha nem bírtam eddig – motyogta a nyakamba.

Sokáig álltunk így összeölelkezve és én végtelenül boldog voltam, hogy Jasper hosszú idő óta először elégedett volt magával. Igazán és őszintén elégedett volt azzal, hogy hat napon át megállta a vadászatot.
- Indulhatunk? – kérdeztem a mellkasához bújva. Nem szerettem megszakítani az ilyen pillanatokat, de most határozott tervem volt. A legfontosabb most az volt, hogy érjük el a patakot, hogy vadászat után megmutathassam Jaspernek, hogy hogyan kell élni az életet. Meg kell tanulnia, hogy nem kell állandóan komolynak lennie.
- Igen, indulhatunk – mondta meglepetten. Persze, hiszen még sosem volt olyan, hogy én szakítottam volna meg egy ölelést.
Kézen fogtam és futni kezdtem vele. Nem telt bele csupán néhány órába és el is értük a helyet, amiről beszéltünk. A patak még mindig csodálatos volt. Hűs és tiszta. Ideális egy kis pancsoláshoz és kikapcsolódáshoz.
- Akkor, vadászunk? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem, majd holnap. A mai napot még ki fogom bírni, méghozzá úgy, hogy az állatok nincsenek is messze tőlünk – mondta határozottan. Olyan kis rendíthetetlen, imádom.
- Rendben – bólintottam rá.
- De te csak menj nyugodtan – mosolygott rám.
- Nem, majd veled – mosolyodtam el én is. – Könnyedén ki fogom bírni ezt a néhány órát – mondtam határozottan.
- Akkor mit csináljunk? – kérdezte lelkesen. Általában, ha nem mondok semmit, akkor csak leül egy fa tövébe, én pedig mellé és átbeszélgetjük az időt. Biztos most is erre számított, de most más lesz a helyzet.
- Mi lenne, ha fürdenénk egyet? – kérdeztem mosolyogva.
- Nekünk nincs szükségünk ilyesmire, hiszen ezt te is tudod – nézett rám értetlenül.
- Nem azért szeretnék fürdőzni, mert kell, hanem azért, mert jól esik. Szórakozásból – mosolyodtam el.
- Szórakozásból? – kérdezte döbbenten. Jesszusom, lazított valaha is? Katona, aztán vámpír katona. Ezen sürgősen változtatnunk kell.
- Mit csináltál régen, hogyha ki akartál kapcsolódni? – kérdeztem kíváncsian. Erről még nm is beszéltünk.
- Sakkoztam – vágta rá azonnal. Oh, ez Pazar. Sakkozott, micsoda tébolyult szórakozás.
- Sajnos sakktáblám jelenleg nincs, én viszont sokat fürdőztem miután átváltoztam. Nagyon muris. Próbáld ki – magyaráztam lelkesen.
- Mi lenne benne muris? – kérdezte kíváncsian. – Egyébként is mi az, hogy muris?
- Oh, ezt egy látomásban hallottam egyszer. Azt hiszem, hogy olyasmi, mint a vicces, mókás… - magyaráztam.
- Nem szoktam vicces és mókás lenni, azt hiszem – gondolkodott el. Hát ezt valahogy sejtettem.
- Nem akarlak megváltoztatni, csak gondoltam, hogy megpróbálhatnál lazítani – magyarázkodtam. A fenébe, ez így nem fog menni.
- Nem is feltételeztem rólad ilyesmit, csak én inkább maradok a megszokott dolgaimnál – mondta, majd leült egy fa tövéhez és rám nézett.
- Rendben, én viszont szeretnék úszni, úgyhogy ha megbocsátasz… - mondtam határozottan és a fűzőmért nyúltam a hátamhoz, hogy meglazítsam.
- Mit művelsz? – kérdezte döbbenten, majd hirtelen elfordította a tekintetét.
- Leveszem a ruhámat – mondtam határozottan. – Csak nem gondolod, hogy ebben a ruhában fogok úszni? Még a végén tönkremegy – mondtam és tovább vetkőztem.

Egészen megdöbbentett, hogy milyen bátran veszem le éppen a ruhámat egy férfi előtt, még akkor is, hogyha az alsóneműmet magamon hagyom és végül is Jasper fog így látni engem, sőt, de ez akkor is egy picit kínos. Mindenesetre, ahogy sejtettem Jasper egy igazi úriember, hiszen azonnal elfordult. A ruhámat egy fatörzsre terítettem, hogy ne koszolódjon össze, majd nekifutásból belecsobbantam a habokba. Hogy lehet ilyen makacs? Valamit tennem kéne, hogy mégiscsak a víz közelébe csaljam, és akkor majd berántom. Igen, ez jó lesz.

(Jasper szemszöge)

Leültem egy fatövéhez, majd Alice-t kezdtem el nézni. Vajon miért szeretne ennyire úszni? Én is úsztam már, de sok örömöm nem volt benne. Lehet, hogy azért, mert mindig rohannunk kellett? Csak olyankor úsztam régebben is, amikor kénytelen voltam átkelni valahol, amióta vámpír vagyok, azóta meg egyszerűen átugrom a folyókat és megkerülöm a patakokat. Már csak tisztálkodás miatt sincs szükségem fürdőre, akkor meg miért mennék vízbe?
- Alice? – fordultam felé, hogy megkérdezzem miért imád ennyire úszni, de amikor ránéztem nem volt sehol. A ruhája le volt terítve egy fatörzsre, de ő sehol nem volt. Csak nem esett valami baja? Hiszen vámpír, nem eshet könnyen bántódása. Talán valami van a vízben, ami meglepte őt? – Alice – kiáltottam hangosabban, de semmi reakció nem jött. Nem eshet baja! Azonnal odarohantam a vízhez és ledobtam a cipőimet, majd belevetettem magam a vízbe és kétségbeesett kutattam Alice után, de nem láttam sehol. Aztán hallottam egy nagy csobbanást fentről. Azonnal a hang irányába néztem és egy vigyorgó Alice-szel találtam szemben magam. Átvert! Hihetetlen, engem még soha senkinek nem sikerült félrevezetnie. Felúsztam a felszínre és Alice is követte a példámat.
- Szia – kuncogott boldogan.
- Alice, a szívrohamot hoztad rám – mondtam szemrehányóan, de örültem, hogy nincs semmi baja.
- Te már nem is tudsz szívrohamot kapni – nevetett fel csilingelően, majd egy hatalmas adag víz toccsant az arcomon. – Kapj el, ha tudsz – vigyorgott rám, majd eltűnt a víz alatt.
- Na, megállj csak – mondtam a fejemet csóválva és utána eredtem, de már megint nem láttam sehol. Hova tud mindig elbújni? Tűnődtem, de nem jöttem rá. A következő pillanatban pedig Alice már a hátamon is volt. Felúsztam vele a felszínre és felé fordultam. – Ezt meg, hogy csináltad? – kérdeztem kíváncsian.
- Az az én titkom – kuncogott Alice. – De talán majd egyszer megmutatom.
- Rendben – mondtam vidáman. El kellett ismernem, hogy egészen élvezem ezt az úszkálást Alice-szel, bár még sosem csináltam ilyesmit, és nem igazán látom az értelmét, de jól esik.
Alice hirtelen mozdult, majd egy szempillantás alatt lenyomott a víz alá és elúszott mellőlem. Mire a felszínre értem, már a patak partjánál volt és kacarászva menekül előlem az erdő felé. Azonnal utána rohantam és rövid időn belül be is értem. Felkaptam a vállamra és miközben nevetve és sikítozva próbált elmenekülni visszavittem a vízhez és beledobtam. Amikor feljött a partra megkeresett a szemével és mosolyogva nyelvet öltött rám. Nem tudtam nem odamenni hozzá, a lábaim maguktól indultak a vízbe, hogy odaússzam hozzá.
- Na, látod, jó móka – ölelte át a nyakamat nevetve, amikor odaértem mellé.
- Tényleg nem rossz, igazad volt – mondtam vidáman és átöleltem a derekát, mire ő a lábait az én derekam köré kulcsolta. Tekintetemet akaratlanul is végigfutattam gyönyörű fedetlen dekoltázsán. Nagyon élveztem, ahogy vizesen hozzám simul. Igazából még soha nem éreztem így, amikor Maria hozzám simult az csak az átváltozásom utáni néhány hónapban esett jól, amikor még csak ösztönlény voltam, de az korántsem volt ilyen, mint ez, amikor Alice van hozzám ilyen közel. Egyéb tapasztalatom pedig nincs ebben a kérdésben, hiszen Maria volt az első nő az életemben, amit talán egész életemben bánni fogok. Nincs mentségem arra a sok gyilkosságra, amit elkövettem a kedvéért.
- Mi a baj? – szakított ki Alice a gondolataimból.
- Semmi – mosolyogtam rá kényszeredetten, és ő persze rögtön látta, hogy ez nem egy őszinte mosoly.
- Jasper, előttem nem kell megjátszanod magad – nézett mélyen a szemembe. – Tudom, hogy még mindig rágod magad a múltad miatt, de hidd el, hogy nem a te hibád volt. Hogyha én kerültem volna ilyen helyzetbe biztos, hogy megtettem volna azokat a dolgokat, amiket neked is meg kellett tenned.
- Nem hiszem, te ennél sokkal tisztább vagy – mondtam határozottan. Hogy gondolhat ilyen butaságokat?
- Kérlek, ne gondolj most a múltra. Most csak mi vagyunk. Inkább gondolj a jövőre – mosolygott rám. Már megint mit tud, amit én nem?
- Rendben, megpróbálok – mondtam vidáman.
- Gyere, úszkáljunk még – húzott maga után és én hagytam magam.

Órákig úszkáltunk és fröcsköltük egymást, majd kifeküdtünk a fűre, hogy megszáradjunk. A tekintetem néha akaratlanul is Alice-re siklott, de aztán mindig magamhoz tértem. Nem lehetek tapintatlan. Illetlenség lenne megbámulni őt hiányos öltözetben, és én már nem is egyszer pillantottam rá lopva. Remélem nem vette észre. Mit gondolna rólam? Még a végén megijesztem.
- Mi a baj? – kérdezte Alice és fölém hajolt.
- Semmi – mondtam határozottan.
- Már megint rágódsz valamin – mondta mosolyogva.
- Én csak nem szeretnék tiszteletlen lenni. Jobb lenne, hogyha felöltöznél – motyogtam bűntudatosan.
- Tetszik a látvány? – kérdezte Alice, mire rá meredtem. Nem számítottam rá, hogy így fog reagálni. Amikor ránéztem láttam, hogy nagyon zavarban van a helyzet miatt.
- Túlságosan is tetszik – vallottam be. Alice mosolyogva nézett fel rám és éreztem, hogy hihetetlenül boldog ettől a választól, és szeret, igen határozottan azt éreztem, amit akkor, amikor Charlotte Peter közelében volt, de valahogy sokkal erősebben sugárzott ez az érzelem Alice-ből. Hogy nem vettem eddig észre? Talán azért, mert nem akartam megsérteni Alice magánszféráját.
- Ennek örülök – mondta halványan mosolyogva és megint lesütötte a szemét. Fel akart állni mellőlem, de elkaptam a karját és magamhoz húztam. Nem gondolkoztam, nem akartam felfogni, hogy mi történik, csak azt tudtam, hogy Alice az a nő, akit magam mellett akarok tudni. Átsöpört rajtam minden gyönyörű pillanat, amit vele töltöttem és rájöttem, hogy már az első pillanattól fogva szeretem ezt a lányt. Még soha nem éreztem így senki iránt. Ironikus, hogy az tudja meg utoljára, hogy mit is érez valójában, aki mindenki érzelmeivel tisztában van.
- Szeretlek – húztam vissza magam mellé, majd fölé hajoltam.
- Én is szeretlek – suttogta a szemeimbe nézve.
Az egyik karommal megtámaszkodtam a könyökömön, míg a másik kezemet óvatosan Alice tarkója alá csúsztattam, majd lehajoltam és finoman megcsókoltam édes ajkait. Alice egy pillanatra megdermedt, de éreztem, hogy ez nem azért van, mert nem akarja, hanem mert nagyon izgul, valószínűleg a csók miatt. Finoman kóstolgattam először a felső, majd az alsó ajkát, egészen addig, amíg szerelmem lassan viszonozni nem kezdte a csókot. Félénken csúsztatta kis kezeit a nyakam köré, majd finoman közelebb húzott magához. Csodálatos érzés volt. Ez volt az első olyan csókom hosszú éveim során, ami igazán és őszintén szerelemből történik. Nem a testi vágy hajtott, hanem maga az érzés, hogy szeretem ezt a lányt, és csakis őt. Semmihez sem fogható érzelmek viharzottak bennem, miközben a csókunk egyre inkább elmélyült. Hosszú létezésem során először éreztem azt, hogy nem csak vagyok a világon, hanem élek.