KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2009. szeptember 18., péntek

Tartozni valakihez - 3. fejezet

3. fejezet

(Alice szemszöge)

Már egy hete, hogy találkoztunk, de csak nem jutok előrébb. Még mindig nagyon kedves és figyelmes. Valószínűleg ez a természetéből fakad, de még csak kísértésbe sem jött, hogy megcsókoljon, vagy megöleljen. Tudom, hogy előttünk az örökkévalóság, de hogyha egyszer láttam, hogy együtt leszünk, boldogan, akkor miért nem történik meg? Sosem a türelmemről voltam híres. Illetve, úgy gondolom, hogy nem. Amióta vámpír vagyok, azóta biztosan nem.
- Vadászunk? – kérdezte Jasper mosolyogva. Szegény nem könnyen áll át az állati vérre, de mindent elkövet az ügy érdekében. Bár ezt az erdő lakói nem nézik jó szemmel, mert minden másnap vadászunk. Viszont így még mindig jobb, mintha Jasper valakire rátámadna.
- Persze – mosolyogtam rá és már oda is szaladtam mellé.
- Mi a baj? – kérdezte a szemeimet fürkészve.
- Semmi, mi baj lenne? – tettem az értetlent.
- Alice, tudod, hogy tudom, hogy mit érzel – nézett rám komolyan.
- Csak azon gondolkodtam, hogy vajon hogy működnek pontosan a látomásaim. Az első szinte azonnal bekövetkezett, de a többi meg össze vissza válik valóra – magyaráztam hevesen a kezeimmel hadonászva. – Így honnan tudhatnám, hogy mikor mire számítsak?
- Majd kialakul – mondta nyugodtan. Hogy tud állandóan ilyen higgadt lenni? – Én sem azonnal tudtam, hogy hogyan kell használnom a képességem. Ne akard erőltetni, előbb-utóbb ráérzel és utána már minden simán megy – magyarázta. Na persze, neki könnyű. Ő nem tudja, hogy az örökké tartó boldogságunk múlik azon, hogy a látomásom valóra váljon. – Alice, könyörgöm, hagyd abba ezt az idegeskedést, mert már rám is átragad.
- Bocsánat – hajtottam le a fejem.
- Semmi baj, egyszerűen csak ne gondolj rá egy kicsit. Bele fogsz jönni. Csak idő kérdése, nekünk pedig abból van a legtöbb – mondta és magához ölelt. Szeretem, amikor ölel és simogatja a hátam. Ezt igazán tehetné gyakrabban is. Vajon a hisztivel egyenesen arányosan növekedne az ölelkezések száma is?
- Miben mesterkedsz? – kérdezte kíváncsian, amikor elengedett.
- Semmiben – vágtam rá a kelleténél talán gyorsabban. – Miből gondoltad ezt a butaságot? – kérdeztem ártatlanul.
- Nem tudsz átverni. Ha ráncolod a homlokod és felhúzod az orrod, akkor valamin mesterkedsz – mondta teljesen természetesen és végigsimított az említett pontokon.
- Ezt meg honnan veszed? – néztem rá durcásan.
- Onnan, hogy már egy hete ismerlek és figyellek, és mindig ezt csinálod – mondta határozottan.
- Egy hét alatt nem ismerhettél ki – mondtam határozottan és így is gondoltam.
- Talán nem, de elég jól megfigyeltelek ennyi idő alatt – mosolyodott el gonoszul.
- Na, persze, te ezt csak hiszed. Fogadjunk, hogy jóformán még semmit nem tudsz rólam – néztem mélyen a szemeibe.
- Ez kihívás? – kérdezte komolyan.
- Tekintheted annak is – bólintottam rá.

Ahogy ezt kimondtam már a karjaiban is voltam és rohant velem. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de hagytam magam cipelni. Kifejezetten élveztem a helyzetet. Néhány perccel később már egy fatörzsön ültem Jasperrel együtt.
- Szóval, amikor valamin töröd azt a csinos kis buksid, akkor mindig ráncolod a homlokod és az orrod. Egészen biztos vagyok benne, hogy imádod a csinos ruhákat és szörnyen érzed magad, amiért most csak ez az egy van, ami rajtad van. Soha nem lennél képes embert ölni, mert még csak a gondolatba is beleborzongsz. Valószínűleg, már emberként is türelmetlen voltál, amit magaddal is hoztál a vámpírlétbe. Könnyen zavarba jössz, ami vagy azért van, mert nem igazán voltak férfiak az ismeretségi körödben, vagy azért, mert nem emlékszel, hogy volt-e udvarlód. Az egyetlen, amit nem tudok, hogy vajon már emberként is tiéd volt-e a jövőbelátás képessége – állította fel a diagnózist határozottan.
- Oké, de azt honnan tudod, hogy hiányzik egy ruhatár? – kérdeztem kíváncsian.
- Onnan, hogy amikor tegnap megálltunk egy patak mellett a víztükörben nézegetted magad és nagyokat sóhajtoztál elégedetlenül, amikor próbáltad kisimítani az anyag egy-két apró gyűrődését, ami megjegyzem emberi szemmel nem is lenne látható – kuncogott Jasper. – Nagyon aranyos voltál – tette még hozzá. Hát ez remek, most komplett idiótának néz.
- A türelmetlenség? – emeltem fel a szemöldököm. Biztos voltam benne, hogy most megfogtam.
- Két napja, amikor leültünk egy kicsit egy füves réten egy fél óra sem telt belé, hogy elkezdtél vadul toporogni a lábaddal és gondolom, hogy arra vártál, hogy mikor megyünk már tovább. Elég feltűnően toporogtál – nevetett fel megint.
- Na jó, beismerem, hogy egész jól kiismertél – adtam meg magam. De nem árultam el, hogy azért toporogtam a lábammal, mert arra vártam, hogy végre megtegye az első lépést, ha már én nem merem.
- Tudtam – vigyorgott rám.

Aztán hirtelen látomás tört rám. Jaj, ne! Turisták közelednek felénk és Jasper, juj… ezt nem akarom látni. Nem, nem, nem. Meg kell akadályozni. Azonnal menekülnünk kell. De merre?
- Alice? – hallottam meg Jasper aggodalmas hangját.
- Látomásom volt – vágtam rá gyorsan. – El kell tűnnünk. Emberek tartanak erre – mondtam pánikba esve. – Ne lélegezz, kérlek – néztem mélyen a szemei, Jasper pedig szó nélkül hallgatott rám.
Mélyen beleszippantottam a levegőbe, majd már éreztem is, hogy merről jönnek. Megfogtam Jasper kezét és az ellenkező irányba kezdtem vele futni. Már legalább fél órája rohantunk, amikor meg mertem állni. Már egy ideje nem éreztem az illatukat, de biztosra akartam menni. Amikor teljes mértékben meggyőződtem róla, hogy biztonságos megálltam egy tisztáson, mire Jasper is megállt és lerogyott a fűbe.
- Nekem ez nem fog menni – mondta csüggedten.
- Dehogynem, most is rögtön hagytad, hogy elhozzalak onnan – térdeltem mellé a fűbe.
- Igen, most, de mit lett volna, hogyha nincs látomásod és megérzem az illatukat. Talán téged is bántottalak volna – nézett félve a szemeimbe.
- Engem sosem bántanál – mondtam határozottan és biztos voltam benne, hogy így igaz. – Egyébként pedig, már ketten vagyunk – mondtam mosolyogva. Sosem fogom hagyni, hogy bárkit is bántson. Idővel pedig meg fogja szokni az emberek illatát, és megtanul uralkodni magán.
- Talán mégsem volt ez annyira jó ötlet – hajtotta le a fejét ismét. – Nem akarlak veszélybe sodorni. Talán inkább meg kéne keresnem a barátaimat.
- Most komolyan itt akarsz hagyni? – kérdeztem idegesen. Nem teheti, végre nem vagyok egyedül és egyébként is egy hét alatt beleszerettem. Ha tudtam volna sírni, akkor most itt zokogtam volna.
- Nem szívesen teszem, de így lesz a legjobb. Nem akarlak veszélybe sodorni – mondta és meg akarta érinteni a karomat, de én elhúzódtam tőle.
- Ha menni akarsz, akkor menj – mondtam dühösen. Nem igaz, hogy az első akadálynál feladja. Csalódott voltam és dühös. Miért hittem azt, hogy minden rendbe jöhet? Ez csak egy hiú ábránd volt. Legalább azt már tudom, hogy a látomásaim tévedhetnek is.
- Alice – szólt hozzám most sokkal gyengédebben.
- Mit akarsz? – vicsorogtam rá.
- Bocsáss meg – suttogta megtörten.
- Mit? Azt, hogy magamra hagysz? Vagy azt, hogy gyáva vagy? Én elfogadtalak volna olyannak, amilyen vagy, de te visszaéltél a bizalmammal. Azt hittem, hogy van benned kitartás és te is akarsz engem magad mellett, mint én téged, de minden bizonnyal tévedtem – kiabáltam rá. Nem hiszem el, hogy ezeket most komolyan kimondtam.
- Én… - kezdett bele, de félbeszakítottam.
- Te nem az a férfi vagy, akinek hittelek, hogyha most gyáván megfutamodsz. Én igenis hiszem, hogy képes vagy megváltozni és új életet kezdeni, de mindez kevés, hogyha te nem bízol magadban – mondtam kicsit higgadtabban, bár volt egy olyan sejtésem, hogy a nyugalom, ami elárasztott nem magától jött.
- Kezdetnek, azt hiszem, hogy a bizalmad is megteszi – suttogta a fülembe bocsánatkérően és megpróbált újra átölelni, én pedig most hagytam. Hiszen ebben a mondatban benne volt az ígéret pecsétje, hogy nem fog elhagyni. – Ne haragudj, többé nem gyengülök el – ígérte.
- Együtt menni fog, majd meglátod – húzódtam el tőle egy pillanatra és rá mosolyogtam.
- Remélem – sóhajtott egy nagyot.
- Vadásszunk? – kérdeztem kuncogva.
- Ez nem vicces ebben a helyzetben – mondta komolyan.
- Látod, már nem is tekinted az embereket természetes tápláléknak. Ez komoly haladás az ügyben – mondtam elégedetten, mire ő is elgondolkozott egy kicsit.
- Nahát, igazad van – mosolyodott el. Ez az, egy kis támogatással és pontos felügyelettel menni fog ez. Biztos, hogy jó útra fog térni, hiszen annyira nemes lélek.

(Jasper szemszöge)

Annyira szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge voltam. Hiszen Alice-nek tökéletesen igaza van. Nem adhatom fel, már az első akadálynál. Valahogy meg kell tanulnom türtőztetni magamat. Azt hiszem, hogy kezdetnek jó lesz, hogyha sokat vadászom és inkább Alice-szel foglalkozom, ha rá koncentrálok, mindig sokkal nyugodtabbnak érzem magam. De nem csak ezért imádom. Annyi szeretet és bizalom van benne. Vámpír létem alatt soha nem kaptam ennyi gyengédséget, együttérzést és szeretet, mint amennyit ő adott mindössze egy hét alatt. Nem fog bennem csalódni. Soha többé nem fogok embereket bántani. Ő is képes rá, és én is képes leszek. Bár meglehetősen furcsa pár leszünk a világunkban, mert még nem igazán hallottam állatvéren élő vámpírokról.
- Induljunk? – kérdeztem mosolyogva és felpattantam őt is magammal húzva.
- Igen, mehetünk, de hova? – kérdezte kíváncsian.
- Hát először is vadászni, aztán próbálgathatnánk lassan az önuralmam – mondtam határozottan.
- Mire gondolsz pontosan? – kérdezte döbbenten.
- Arra, hogy miután vadásztam óvatosan közelebb mehetnénk egy városhoz, de nem annyira, hogy túlságosan érezzem őket, inkább csak egy kicsit. Lassan szoktassunk hozzá engem az emberek illatához – magyaráztam a tervet.
- Rendben – mondta és már húzott is magam után, hogy induljunk.
Futásnak eredtünk és nem sokkal később már találtunk is négy szarvast. Alice nem igazán volt szomjas, úgyhogy csak egyet kapott el. Annyira én sem voltam szomjas, de a biztonság kedvéért mind a hármat elintéztem, ami rám maradt. Miután végeztem Alice felé fordultam, aki mosolyogva figyelt engem.
- Felkészültél? – kérdezte mosolyogva.
- Igen, mehetünk – mosolyogtam rá, bár nem volt magamban sok bizodalmam.
- Ne félj, nem lesz semmi baj – szökkent oda hozzám, majd lassan kézen fogva elindultunk a város felé.
Már nem jártunk túl messze, éppen csak annyira, hogy Alice-nek legyen ideje leütni, hogyha valami baj lesz. Mondjuk már úgy egy jó öt perce nem vettem levegőt, mert nem mertem. Alice megállt, de a kezemet nem engedte el, majd a szemembe nézett.
- Minden rendben lesz, bízom benned, de ha mégis baj történik, ami nem fog, akkor itt leszek és megállítalak – mondta elszántan. – Most pedig lélegezz.
Vettem egy apró lélegzetet és már éreztem is az illatokat, amik az orromba tódultak. Hihetetlenül csábító egyveleg volt. Az ösztöneim azt súgták, hogy menjek és vegyem el, amire vágyom, de az eszem tudta, hogy nem akarom őket bántani. Nem leszek többé gyilkos. Egyre nehezebb volt ellenállnom és már azon gondolkodtam, hogy mégiscsak megtámadom őket, amikor Alice termett előttem és átkarolt.
- Sajnálom – ziháltam. Biztosan látta, hogy meg akarom támadni őket. Gyorsan csalódnia kell bennem.
- Mit sajnálsz? – nézett rám meglepetten. – Hiszen hihetetlen voltál. Tudod, hogy mennyi ideig bírtad? – kérdezett újra.
- Néhány percig – mondtam lehajtott fejjel.
- Ha éppenséggel tudni akarod, akkor egy negyed óráig még csak eszedbe se jutott, hogy rájuk támadj – mondta büszkén. Negyed óra. Te jó ég! Még soha nem voltam ennyi ideig emberek közelében úgy, hogy nem öltem meg senkit. Még a vendéglőben is csak néhány percet tartózkodtunk, amikor megismertem Alice-t. – Elsőre nagyon jó teljesítmény volt, de mára elég lesz – tette még hozzá és kézen fogott, hogy maga után húzzon az erdőbe.
Úrrá lett rajtam a remény. Talán mégis képes leszek normális életet élni, úgy, hogy nem kell gyilkolnom. Sem embereket, sem pedig a saját fajtársaimat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése