TALÁLKA!

SZIASZTOK!







FONTOS KÉRDÉS. LASSAN MEG KÉNE MONDANOM, HOGY PONTOSAN HÁNYAN JÖTTÖK A TALÁLKOZÓRA, AMIN A TWILIGHTTAL FOGLALKOZNÁNK, ÉS AKI SZERETNE, AZ TERMÉSZETESEN BESZÉLGETHET VELEM A FICJEIMRŐL IS. :D ÚGYHOGY, HA VAN RÁ MÓD, AKKOR LEGYETEK SZÍVESEK MÉG A HÉTVÉGE FOLYAMÁN BIZTOSAT MONDANI, HOGY FOGLALHASSUNK HELYET A TALÁLKÁNAK. TEHÁT AZ IDŐPONT 2010. JÚNIUS 27-E, AZ ECLIPSE PREMIER ELŐTTI VASÁRNAP. AKI JÖN AZ LEGYEN KEDVES VISSZAJELEZNI NEKEM IDE MEGJEGYZÉSBEN, VAGY EMAILEN drusilla1985@citromail.hu CÍMEN. ELŐRE IS KÖSZÖNÖM. PUSZI, DRUSILLA

Történet szerelemről és családról - 45. fejezet

Ha menni kell…




(Esme szemszöge)



Amióta Edward megkapta a zongorát egyre kiegyensúlyozottabb, és azt hiszem, hogy boldogabb is. Nagyon örültem neki, hogy Carlisle megmentette ezt a darabot Edward régi életéből. Hiszen biztosan sok dolog volt, amit hiányolnia kellett a múltjából. Tudom, hogy milyen érzés mindent magunk mögött hagyni. Ahogy Carlisle is tudja, hiszen neki is csak a kereszt maradt meg az édesapjától, amit maga az apja faragott ki. Csekély is emlék, de annál értékesebb a tulajdonosa számára. Nekem még ennyim sem maradt, hiszen miután úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek semmit sem tartottam meg a személyes tárgyaim közül, még az ékszereimet sem, hiszen mihez kezdene azzal egy halott. Gondoltam, hogy ha anyám megtalálja őket, majd hasznát veheti még egyszer. Kíváncsi voltam, hogy mi történt a szüleimmel miután én eltűntem. Vajon apám megbánta ellenem elkövetett bűneit, és megváltozott? Bár én voltam az egyetlen gyermekük, így másnak már biztosan nem árthat. Bár született volna egy öcsém, vagy bátyám. Ki fogja örökölni a családi vagyont? Minden a semmivé foszlik majd, és a Platt család eltűnik a föld színéről, hiszen nem lesz, aki tovább vigye a nevünket. Így hullik porba egy régi nemesi család.

- Szia, Esme – szakított ki Edward a gondolataimból. – Miért rágódsz a múlton, hogyha mindig azt mondod nekem, hogy csak a jövő számít? – kérdezte kíváncsian.

- Csupán elgondolkodtam, drágám – mosolyogtam rá.

- Megbántad, hogy ilyen lettél? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában.

- Egyáltalán nem – vágtam rá azonnal. – Nincs semmi problémám az új életemmel, hiszen boldog vagyok. Csak azt sajnálom, hogy nem ajándékozhatom meg Carlisle-t egy pici örökössel.

- Te magad is hatalmas ajándék vagy a számára, úgyhogy emiatt nem kell aggódnod. A Cullen név pedig nem valószínű, hogy valaha is képes lenne kihalni – mosolyodott el.

- Ez is igaz – bólintottam rá.

- Ráérsz egy kicsit feljönni a szobámba? – kérdezte izgatottan.

- Hát persze – pattantam fel azonnal. Majd Edward felajánlott karjába karolva felsétáltam vele a szobájába. Kíváncsi voltam, hogy mit szeretne, mert nem sűrűn invitál be a saját kis zugába.

- Foglalj helyet, kérlek – ajánlotta fel a kanapét. Én pedig azonnal engedelmesen leültem a felkínált helyre. – Szeretnék neked előadni egy dalt – mosolygott rám kicsit idegesen. Én pedig bátorítóan rámosolyogtam.

- Örömmel hallgatom – mondtam boldogan. Majd kényelmesen hátradőltem, és kíváncsian vártam a darabot, amit el szeretett volna játszani nekem.

Edward felemelte a zongora fedelét, majd elhelyezkedett a padon, és ujjait szinte remegve emelte a billentyűk fölé. Látszott rajta, hogy ideges, de nagyon elszánt is volt egyben. Mély levegőt vett, a következő pillanatban pedig a kezei nyomán felcsendült egy lány, lassú dallam, ami egyszerre volt élettel teli, és szomorú. Majd a dallam egyre lágyabb lett, a zene egyre bársonyosabban visszhangzott a szobában, aztán egy hirtelen váltással boldog, vidám dallam lett belőle. Gyönyörű, és izgalmas volt a játék hangulatának folyamatos váltakozása. Majd a darab elérte a csúcspontját, ahol Edward kicsit gyorsított a tempón, majd néhány szenvedélyes, csilingelő hanggal lett vége az egésznek. Szinte tátott szájjal meredtem Edwardra, aki nemrég kezdte el a zongoraművészet elsajátítását. Nem is hittem volna, hogy ennyi idő alatt kész zongoraművész lesz belőle. Nem hallottam még az előbbi dallamot ezelőtt, de azt tudtam, hogy tökéletes volt. Gyönyörűen játszott.

- Ezt neked írtam, anya – nézett rám halvány mosollyal az arcán. – Nagyon remélem, hogy tetszik. Hogyha nem, akkor természetesen még tudok rajta alakítani, de azt is megmondhatod, ha szörnyű volt.

- Ez csodálatos volt, Edward. Így tökéletes, ahogy van, egy hangot se változtass meg rajta – mondtam meghatottan. Majd felálltam a kanapéról, és hozzá siettem, hogy magamhoz ölelhessem. Írt egy egész zongoradarabot, csak nekem. Szavakhoz sem jutottam. Hiszen annyira váratlan, de csodálatos volt ez a meglepetés, hogy még a szavam is elakadt. – Nagyon köszönöm – zokogtam fel könnyek nélkül.

- Nincs mit. Nagyon örülök, hogy tetszik. Még soha nem próbálkoztam saját darab írásával, de úgy éreztem, hogy téged illet az első saját szerzeményem – mondta szorosan magához ölelve.

A meghatottságtól, és a boldogságtól egyszerűen nem bírtam megszólalni, úgyhogy csak még szorosabban magamhoz öleltem a fiamat. Nem is kívánhattam volna nála tökéletesebb gyermeket. Szeret engem, és nem fél kimutatni az érzéseit, amikor ketten vagyunk. Ha az én kicsikém felnőhetett volna, akkor biztosan hasonlított volna Edwardra. Nem tudom, hogy mióta voltunk már ott összeölelkezve, amikor fiam hirtelen felkapta a fejét.

- Carlisle hamarosan hazaér – mondta határozottan. – Már hallom a gondolatait.

- Akkor menjünk le elé a nappaliba – ajánlottam a lehetőséget.

- Rendben – bólintott rá Edward.

Éppen, hogy leértünk a nappaliba Carlisle már nyitotta is ki az ajtót, és megerőltetett egy halvány mosolyt, de nem volt teljesen őszinte, ez látszott rajta.

- Akkor itt az idő – sóhajtott fel Edward.

- Mire van itt az idő? – cikázott a tekintetem közöttük. Csak nem történt valami baj?

- Elkezdtek az emberek arról suttogni, hogy egy percet sem öregedtem, amióta itt dolgozom a kórházban. Már bő öt éve itt élünk, és rajtam is látszódnia kellene az öregedés nyomainak, de mivel nem tudok, így kezdek feltűnővé válni a kollégák számára. Sajnálom, mert tudom, hogy szerettek itt élni, de tovább kell költöznünk – mondta Carlisle szomorúan.

- Na és mi lesz a gyerekekkel az árvaházban? – kérdeztem csüggedten. Hiszen nem telik nekik orvosra, és ha mi elmegyünk, akkor ki fog vigyázni rájuk. Nem hagyhatom cserben őket.

- Ezzel nem lesz gond. Beszéltem egy jó barátommal a kórházban, aki elég módos, és nagylelkű ahhoz, hogy folytassa azt, amit mi elkezdtünk. Felügyelni fog a gyerekek egészségére, ebben biztos vagyok.

- Rendben, akkor azt hiszem, hogy el is kezdhetek csomagolni – bólintottam rá.

Szerettem ezt a házat, és nem akartam elmenni. Itt volt az esküvőnk. Itt találtam meg a boldogságot az új családomban. Ez az otthonunk. Amikor felértem az emeletre rögtön elővettem a bőröndöket, és elkezdtem először a ruháinkat, azután pedig a személyes tárgyainkat elcsomagolni. Ha Carlisle azt mondja, hogy mennünk kell, akkor mennünk kell.

- Kicsim – ölelt magához szerelmem. – Még nem vagy hozzászokva ehhez, de hidd el, nem olyan vészes a költözés. Hozzá fogsz szokni.

- Tudom, csak annyi szép emlékem van ezen a helyen. Hiányozni fog – mondtam szomorúan.

- Visszajövünk egyszer – mondta biztatóan. – A házakat, amiben élünk általában megveszem, és rendben tartatom, hogy majd, ha eljön az ideje, akkor legyen hová elköltözni megint.

- Ez meg hogyan lehetséges? – kérdeztem döbbenten. Hiszen elég feltűnő lenne, ha a ház már több száz éve ugyanahhoz az emberhez tartozik.

- Egyszerű, mindig azt mondom, hogy az unokám vagyok, vagy a dédunokám, vagy ehhez hasonló. Attól függ, hogy mennyi idő telik el. Miért ne hinné el bárki, hogy a Cullen család egy leszármazottja vissza akar költözni a régi házukba?

- Ügyes – bólintottam rá.

- Volt időm kitapasztalni a dolgot – mosolyodott el kedvesem.

- Hogyan fogunk elvinni ennyi mindent? – néztem a bútorainkra.

- Csak a mozdítható holmikat visszük magunkkal, a bútorok maradnak. Majd te szépen berendezed az új házunkat. Szándékosan olyat vettem, ami nincs bebútorozva, hogy kiélhesd a kreativitásod. Addig pedig majd elleszünk egy fogadóban, vagy szállodában – magyarázta Carlisle lágyan.

Mh… egy ház, amit én rendezhetek be. Már a gondolatától is beindult a fantáziám, hogy milyen stílusban rendezném be a saját házunkat, és hogyan osztanám fel a helyiségek arányát. Rengeteg dolgom lesz, és gyorsnak kell lennem, hogy ne kelljen sokáig emberekkel együtt lennünk egész nap.

- Azt tudjuk már, hogy hová költözünk? – kérdeztem kíváncsian. – Illetve nyilván tudjuk, hiszen már megvetted a házat, de el is árulod, hogy hol fogunk élni? – kérdeztem kíváncsian. Igazából mindig is szerettem volna világot látni.

- Hát persze – mosolygott rám. – Az új otthonunk Rochester. Egy gyönyörű házat vettem hármunknak, ahol kényelmesen elfér minden. Edward zongoráját azért úgy gondoltam, hogy magunkkal visszük.

- Igen, én sem szívesen hagynám hátra, hiszen olyan fontos neki. Teljesen hozzánőtt a zongorához mostanában. Oh, képzeld, írt nekem egy saját zongoradarabot. Egyszerűen gyönyörű, neked is hallanod kell majd – mondtam boldogan. Annyira szép volt.

- Ez csodálatos, édesem. Mindenképpen meg fogom hallgatni – ölelt magához. – Gondolom, hogy egyetértesz velem abban, ha arra kérlek, hogy holnap még látogassuk meg az árvákat, és vigyünk nekik egy kis búcsúajándékot. Nem mehetünk el szó nélkül.

- Igen, tökéletesen igazad vagy – bólogattam hevesen. Én sem szívesen mentem volna el szó nélkül. Az a legkevesebb, hogy elbúcsúzok a gyerekektől.

- Rendben, akkor holnapra be kell majd vásárolnod. Használd el nyugodtan azt az összeget, amit a felső fiókban tartok.

- De hiszen az rengeteg pénz, Carlisle – kerekedtek el a szemeim. Soha nem nyúltam még hozzá ahhoz a fiókhoz, hiszen amit a tárcámban tartat velem a férjem abból is bőven megélne egy egész család egy ideig.

- Gondoltam, hogy bevásárolsz nekik, amit csak gondolsz, a fennmaradó összeget pedig felajánlhatnád az árvaház felújítására, hiszen ráférne már egy alapos tatarozás – magyarázta Carlisle.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem elgondolkozva. Nem tisztességes, hogy Carlisle felhalmozta a vagyonát, én meg csak költöm, és költöm. Talán jobb lenne, ha én is dolgoznék. Nem várhatom el, hogy csak Carlisle dolgozzon.

- Persze. Drágám, ezt már megbeszéltük. Több száz évnyi spórolt jövedelmem van, aminek még a tizedét sem élted fel, amióta itt vagyunk. Ráadásul folyamatosan kapok fizetést, így nem nagy érvágás, amit elhasználsz belőle. Nyugodtan támogasd a gyerekeket még ennyivel.

- Rendben, köszönöm – mosolyogtam rá. Nehéz lesz elbúcsúzni a gyerekektől. Annyira megszerettem őket, de így kell lennie. Új város, új ismeretségek. – Mikor kell indulnunk az új otthonunkba?

- Úgy gondoltam, hogy a hétvégén. Talán szombaton – válaszolta Carlisle.

- Addig már csak három nap van – nyögtem fel.

- Igen, tudom, de már mindent elintéztem a kórházban, és nem szabad feltűnést keltenünk. Már megvan az új álláson a kórházban Rochesterben, így jobb, hogyha gyorsan odaérünk, hogy kiismerjük a környéket.

- Rendben – sóhajtottam fel. Két nap? Annyi nem lesz elég, hogy elbúcsúzzak mindentől, ami hiányozni fog.

- Útra kész vagyok – lépett be Edward a szobába.

- Gyors vagy – kerekedtek el a szemeim.

- Csak gyakorlott – vigyorodott el. Ezen pedig nekem is mosolyognom kellett. Edward egyébként sem szokott túl sokat variálni a dolgokon. Ha egyszer tudja, hogy valamit meg kell tenni, akkor csakis arra koncentrál. Hasznos tulajdonság. Én sajnos mindenen hajlamos vagyok elmélázni. – Elmenjek veletek én is holnap? Talán tudok valamit segíteni a gyerekek körül – kérdezte kedvesen.

- Az nagyon jó lenne – mosolyogtam rá. Meglepődtem az ajánlatán, és nem igazán tudtam mire vélni a dolgot, de nagyon örültem neki, hogy velünk tart.

A nap hátralévő részét, és az éjszakát pakolással, és visszaemlékezésekkel töltöttük el. Sok szép emlékünk tartozott ide, és mi mindegyiket boldogan jártuk végig. A kellemetlenebb emlékeket azonban inkább elhanyagoltuk. Csak a szépre akartunk emlékezni.

Másnap pedig meglátogattuk a gyerekeket. Nagyon örültek, hogy mindhárman elmentünk hozzájuk, és az ajándékokat is lelkesen fogadták. Viszont, amikor el kellett mondanunk, hogy mostantól nem fogunk találkozni mindenki elszomorodott. Néhány kicsi inkább sírva fakadt és hozzám bújt, míg néhányan azt hitték, hogy már nem vagyok rájuk kíváncsi, mint a legtöbb ember. Edward azt mondta, hogy az utóbbi reakció inkább csak védekező mechanizmus volt a csalódás ellen. Hiszen senki nem fogadja örökbe őket, és akit az anyjuknak tekintettek sokáig, most az is elhagyja őket. Legszívesebben sírva fakadtam volna én is, amikor ezt elmesélte nekem Edward, de erre már nem voltam képes. Amikor viszont megígértem, hogy minden héten írni fogok nekik, és sosem felejtem el őket, egy kicsit felengedtek, és ők is megígérték, hogy ha írok, akkor szívesen visszaírnak. Így igaz, hogy nem fogunk találkozni, de mégsem kell megszakítanom velük a kapcsolatot örökre.

Hamar eljött az indulás ideje. Túlságosan hamar is. Hiszen még csak most tudtam meg, hogy el kell hagynunk az otthonunkat, és már útra is keltünk. Egy ismeretlen város felé tartunk. Csak remélni merem, hogy ott is éppen olyan boldogok lehetünk, mint amilyenek itt voltunk. Az út gyorsan elszállt, és azon kaptam magam, hogy már az új házunk nappalijában állok. Gyönyörű volt, és tágas. Természetesen az erdő jótékony takarásában, hogy kényelmesen tudjunk vadászni menni.

- Hogy tetszik? – ölelt magához Carlisle.

- Csodálatos – válaszoltam mosolyogva. – El is kezdem a berendezését, hogy minél előbb költözhessünk is. Csupán néhány nap lesz az egész, és már készen is leszek.

- Rendben, drágám, de tudod, hogy senki sem sürget – mondta nekem lágyan.

- Hát persze, hogy tudom – bólintottam rá.

- Mit szólnátok, hogyha a szobám helyett a nappaliban helyeznénk el a zongorámat? – kérdezte kíváncsian Edward.

- Szerintem jó ötlet – mondtam lelkesen. Legalább majd többször fog játszani nekem.

- Részemről is rendben – bólintott rá szerelmem is. – Ha most nem haragszotok benézek a kórházba, hogy bemutatkozzam – nyomott egy gyors csókot a számra. Majd már el is tűnt, hogy lehozza az orvosi táskáját is.

- Menj csak – kiáltottam utána mosolyogva. Mindig bezsong, amikor dolgozni mehet.

- Nos, bútorbevásárló körút, hölgyem? – kérdezte Edward, és a karját nyújtotta.

- Örömmel önnel tartok, uram – mosolyogtam rá. Majd belekaroltam, és mi is elindultunk.

- Oh, még nem is mondtam, hogy… - szólt le Carlisle az emeletről, majd előttünk termett.

- Hogy ti természetesen házasok vagytok, én pedig ezúttal az öcséd leszek, és mivel meghaltak a szüleink így magatokhoz vetettek, és együtt élünk – hadarta el Edward gyorsan.

- Pontosan – mosolyodott el Carlisle. – Nagyon hasznos néha a képességed.

- Néha pedig roppant bosszantó – mondta Edward összehúzott szemöldökkel.

- Nem vitatkozom, de így szeretünk – veregette meg fiunk vállát. – Viszont most már tényleg megyek. Este találkozunk. Sziasztok.

- Szia – válaszoltuk egyszerre.

Majd egy újabb gyors csók után szerelmem már el is tűnt. Mi pedig Edwarddal bementünk a városba, és megrendeltük a kiválasztott bútorokat, amelyeket már holnap ki is fognak nekünk szállítani.

Őrült és gyönyörű

Őrült és gyönyörű


Sziasztok! Ez egy novella, ami pályázatra íródott. Az volt a feladatom, hogy megírjam azt, ahogy Victoria megtervezte bosszúját James halála után. Nem egy vidám történet, de azért remélem, hogy tetszeni fog :) Puszi, Drusilla

(Victoria szemszöge)



Mi a bosszú? Értelmetlen gyilkosság, amiért sérelem ért bennünket, vagy egy szerelmes nő kíméletlen visszavágása, mert elvették tőle azt, aki az életet jelentette a számára? A válasz egyszerű. A bosszú a sértett fél megnyilvánulása, hogy bebizonyítsa, hogy nem lehet megtorlás nélkül bántani őt, vagy a szeretteit.

A nevem, Victoria. James kedvese voltam amióta csak vámpír lett belőlem, bár ez nem is csoda, hiszen ő emelt ki engem az emberek mocskos világából, és ezért mindig hálás voltam neki. Hiszen a gyermekkorom, és a felnőtté válásom tizennégy éves koromtól nem volt éppen felhőtlen. Miután édesanyám meghalt, apám a játékba és az italba menekül, így semmi perc alatt elköltötte azt a kis vagyonunkat is, ami volt. Miután pedig nincstelenek lettünk úgy döntött, hogy itt az ideje nekem is pénzt keresnem. Sosem voltam csúnya, sőt sokan gyönyörűnek tartottak, így hát édesapám eladott egy látszólag finom úriembernek, aki a valóságban egy pervert, pedofil férfi volt, aki boldogan élte ki rajtam a vágyait. Csakhogy én ezt nem hagytam sokáig. Már a második éjszakán egy méretes nagykéssel az ágyamban vártam megrontómat. Igazából ekkor kezdődött az én történetem Jamesszel, ugyanis a férfi az egyik tetőről éppen látta, hogy hogyan állok bosszút a testemért és a lelkemért önkívületi állapotban. Lassan végeztem ki azt a vén kéjencet. Azt akartam, hogy neki legalább olyan fájdalmas legyen a halál, mint amilyen nekem volt minden egyes vele töltött pillanat. Miután kivégeztem a nemes urat, vérben úsztam, és boldogan kacagtam, amikor berontott az ablakon át James, és mosolyogva figyelte, hogy milyen elégedetté tett engem a férfi kínhalála. Majd egy pillanat alatt előttem termett és magához szorított. „Őrült vagy és gyönyörű. Pont nekem való társ leszel.” Suttogta a fülembe, majd megharapott. Három nap kín utána, pedig megszületett a mai mivoltom. James végig mellettem volt és elmesélte, hogy mennyire jó is vámpírnak lenni, nekem pedig kifejezetten tetszettek az új lehetőségeim.

Az átváltozásom után kedvesem azt mondta, hogy itt az ideje, hogy vadásszak. Én pedig boldogan engedelmeskedtem az utasításainak. Az egyetlen feltételem az volt, hogy az apám lehessen az első áldozatom, amibe James boldogan beleegyezett. Amint leszállt az éj elindultam első vadászatomra, társammal a nyomomban. Újszülöttségem hevében megkívántam néhány másik embert út közben, de kérésemre James megakadályozta, hogy más lehessen az első áldozatom. Hamar elértünk édesapám lakhelyéhez, és boldogan láttuk, hogy nincs egyedül. Egy kurtizán társaságában múlatta az időt, így a szajhát boldogan felajánlottam James számára, amit ő örömmel el is fogadott, majd berontottunk a házba és mindketten saját áldozatunk felé vettük az irányt. James láthatóan tapasztalt volt a kínzások terén, mert lassan és precízen gyilkolt, de ezt a részt inkább nem részletezem. Még nekem is sok volt látni, hogy mire volt képes. Maradjunk annyiban, hogy kevés ilyen szinten megcsonkított holttest lehetett eddig a világon. Bár én sem panaszkodhattam a teljesítményemre, mert apám visítva könyörgött a halálért mielőtt a pokolra küldtem.

Joggal tarthatna minket Jamesszel bárki perverz őrültnek, mert azok is vagyunk, de nem magunktól váltunk azzá, hanem az emberi gyarlóság miatt. Így sosem volt egy cseppnyi bűntudatom sem, amikor megkívántam egy csinos kis torkot, és kedvesemnek sem. Sok évtizednyi boldogság áll mögöttem szerelmemmel, és megannyi zseniális hajtóvadászat, ha James különleges áldozatra lelt.

Sosem féltem, hogy a vágyai miatt elveszíthetem, de most a Culleneknek mégis csak sikerült elbánni vele. Azzal, hogy őt megölték, engem is megöltek. Az egyetlen érzés, ami még e világon tart az a bosszú. Meg fogom bosszulni, hogy elvették tőlem. Ő hozzám tartozott, és sokkal többet ért a világ számára, mint egy nyomorult kis ember. Egy feladatom van még a halálom előtt, megölni Bella Swant, és örök sötétségre ítélni Edward Cullent. Élje az örökkévalóságát társ nélkül, abban a tudatban, hogy miatta halt meg az, akit szeret. Tervem végeztével én James után megyek, de annak a Cullen ficsúrnak a családja sohasem hagyná, hogy elhagyja őket, és ebben rejlik tervem zsenialitása. Örök időkig szenvedni fog, míg én Jamesszel együtt sütkérezek majd a pokol tüzében. A tervem már készen áll, csupán meg kell valósítanom azt, és ez nem is lesz nehéz. Első lépésként meg kell találnom azt a gyáva féreg Laurentet, hogy segítsen a kivitelezésben. Az lesz a legjobb, hogyha ő szaglászik körbe Cullenék háza táján, mert róla azt hiszik, hogy kiszállt a csapatunkból, de engem soha senki nem hagyhat el. Ő csapódott hozzánk, nem pedig fordítva. Engedelmességgel tartozik. Azonnal Alaszka felé veszem az utam, mert tudom, hogy arra ment. Az illata alapján pedig gyerekjáték lesz megtalálni.



Két nap múlva…



Nem tartott sokáig, amíg átértem Alaszkába, Laurentet megtalálni pedig még egyszerűbb volt, hiszen, mint várható volt nem igazán nyerte el a tetszését az állati vér. Éppen egy egészen csinos kis nyakon múlatta az időt, amikor ráleltem.

- Még te mondtad nekünk, hogy ne játszunk az étellel? – kérdeztem közönyösen. Mivel míg az ajkai a lány nyakán tevékenykedtek, addig egy egészen más része is foglalkozott az áldozatával.

- Tévedés Victoria, én nem játszom, csak elveszem, ami jár – szakadt el a lány torkától. – Fizettem a szolgáltatásért.

- Na, és a lány is tudta magáról, hogy előlépett kurtizánná? – kérdeztem kíváncsian. Nem hiszem, hogy egy örömlány ilyen ruhákban keresné a kenyerét.

- Hát, talán még nem tudta, hogy az lesz. Én csak rávezettem, hogy ezzel a testtel ez a hivatás lenne a tökéletes a számára. A pénzét pedig megkapta – bökött egy kupac százdollárosra.

- Mert, ha végeztél itt hagyod a pénzt?

- Neki már úgysem kell majd – nevetett fel Laurent. – Viszont most zavarsz. Csípj el egy srácot, addigra én is végzek.

- Mh… igazad van, egész megkívántam egy kis játékot, most, hogy így figyeltelek egy kicsit – nyaltam meg a szám szélét.

Majd azzal a lendülettel, ahogy jöttem, már el is szaladtam a város felé. Szerencsém volt, mert egy nagyon is jóképű fiatalember gyanítatlanul egy sötét sikátorban sétált. Most nem volt kedvem különösebben játszani, úgyhogy kiittam a vérét és visszasiettem Laurenthez. Legnagyobb örömömre már túl volt a kis szórakozásán.

- Merre van az új hordád? – kérdeztem közönyösen.

- Egy kicsit kiruccantak valamerre a hegyekbe, de nem volt kedvem velük tartani – rántotta meg a vállát. – Egyébként mit akarsz?

- Leginkább bosszút – válaszoltam tömören.

- Oh, hát persze, James – bólintott rá Laurent. – Nem gondoltam volna, hogy egyszer a kis játékai okozzák majd a vesztét.

- Vissza kell menned Forskba, és felderíteni a terepet – mondtam határozottan.

- Na persze, nem öletem meg magam a halott szeretőd miatt.

- Csak felderítened kell, aztán jelentesz nekem, és mehetsz, amerre látsz.

- Mit kapok cserébe? – kérdezte. Na persze, mindennek ára van.

- Ha Bellának vége, a Cullenek úgyis elhagyják Forsksot. Mit szólsz a forksi gimnáziumhoz? Elég sok csinos kis szajha mászkál benne – ajánlottam. A férfi vámpírok csak a nőkre hajtanak, mind a vérük, mind pedig az egyéb lehetőségek miatt.

- Hm… jól hangzik. Segítek neked – bólintott rá. Hah, pont olyan ostoba, mint reméltem.

- Akkor indulj. Négy nap múlva várlak Port Angelesben. A szagom majd mutatja neked az utat.

- Rendben – vágta rá. Majd elindult. Én pedig Port Angeles felé vettem az irányt.



Egy hét múlva…



Mi a fenét művel már az az ostoba barom? Ennyi idő alatt már egy komplett megyét le lehet igázni, nemhogy némi információt szerezni. Ha valamit meg akarsz tudni, akkor csináld magad. Semmirekellő idióta. Biztos már szórakozik, ahelyett, hogy tenné a dolgát.

Elmentem vadászni, majd Forks felé vettem az irányt, ahol mélységesen megdöbbentem azon, amit találtam. Alakváltók. Mocskos, rühes dögök. Hát ezért nem jött vissza Laurent. Az a hülye volt olyan pancser, hogy elkapassa magát velük. Első utam a Cullen házhoz vezetett, hogy körbeszimatoljak, és nagyon tetszett, amit ott találtam. A ház üres volt. Tehát Forks és az a kis nyomorult védtelen, néhány túlméretezett bolhazsákot leszámítva. Edward Cullen pedig biztosan volt olyan ostoba, és elvakult, hogy a saját érdekében itt hagyja a cicuskáját. Nem lesz nehéz elintézni a kicsikét. Azonnal követni kezdtem Bella illatát, hiszen messze csábítóbb volt bármi másnál, de sajnos a kutyák utamat állták. Afenébe is, minden természetfeletti lény ezt a kis kurvát akarja magának? Ennek a csajnak vér folyik a melleiből, vagy mi van? Eddig vámpírok védték, hogy meg farkasok? Lehet, hogy fifikásabb és kevésbé szűzies, mint ahogy kinéz? A végén még megkedvelem a kis szukát. Így majd két perccel kevesebb ideig fogom kínozni, mielőtt végzek vele.

Heteken át próbáltam megkerülni a dögöket, és eljutni a kis nyavalyáshoz, de sehogy sem sikerült. A farkasok folyamatosan az utamba kerültek, még akkor is, amikor a vízben tökéletes lett volna a pillanat, hogy elragadjam. Most meg lelépett a kis mitugrász az egyik Cullennel. Egyedül kevés vagyok. Több vámpír kell ehhez a bosszúhoz, mert ez a terv bármi áron meg fog valósulni. Ha egyedül kevés vagyok, akkor majd megteremtem magamnak a saját seregemet. Olyan sereget, ami elég Bella Swan kivégzéséhez. A Cullenek pedig, ha akarnak, akkor elveszhetnek a szajhával együtt, már az sem érdekel. Csak a bosszú a fontos, hogy hogyan valósul meg, az már mellékes a számomra.

Port Angeles túl apró volt tervem megvalósításához, mert feltűnő lett volna, hogyha hirtelen megnövekedne a bűnesetek száma. Azért a Volturi figyelmét nem feltétlenül kéne felkeltenem, még a végén közbelépnek, és azt még véletlenül sem szeretném. Seattle, igen, az a város jó lesz. Nekik fel sem fog tűnni, ha több az áldozat, mint általában. Tíz-húsz erős újszülött és akár ezt az egész átkozott várost leigázom. Igen, Forks a vámpírjaim martaléka lesz. Pusztuljon minden, aminek köze van a gyászomhoz. Most azonnal indulok.

Néhány óra alatt már át is értem Seattle-be, és már meg is találtam seregem első tagját. Ő lesz a vezetőjük. Már egy ideje figyelem, és tökéletesen megfelel a feladatra. Ambiciózus, és van esze, nagyszerű hadvezér lesz belőle. Legnagyobb örömömre épp egy sikátor felé tart. Amint beér utána eredek. Nem is kellett sokat várnom. Egy perc múlva már a sötétben is volt, én pedig követni kezdtem. Kíváncsi voltam, hogy mennyire kifinomult a veszélyérzete. Nem kellett csalódnom, mert ahogy megérezte, hogy valaki követi futásnak eredt. Szegény bolond. Fogalma sincs róla, hogy esélytelen a próbálkozása. Azért ha már itt vagyunk, akkor a macska játszhat egy kicsit az egérkével. Éreztem, ahogy egyre inkább eluralkodott a fiún a pánik, majd mégis gondolt egyet és bátran felém fordult.

- Oh – nyögte meglepetten. Miközben szemei megigézve pásztáztak végig. – Jó estét, hölgyem – mosolyodott el. Egész helyes volt, amíg még életben van nagyon jól lesz James pótléknak. Úgyis már hiányolom a férfi társaságot.

Nem méltattam válaszra, csak elmosolyodtam, majd egy szempillantás alatt mellette termettem, és megharaptam. Egészen finom volt. Talán az eddigiek közül az egyik legjobb áldozatom, de most nem ölhetem meg, ez a srác még kell nekem. Ha nehezen is, de elszakadtam a karjától, a következő pillanatban pedig már fel is ordított. Ezzel elkezdődött tökéletes tervem megvalósítása. Felnyaláboltam hadvezéremet, majd amilyen gyorsan csak tudtam elhagytam vele a várost, majd az erdő mélyén kerestem menedéket, ahol senki nem fogja hallani a fiú fájdalmas üvöltözéseit. Találtam is egy elhagyatott faházat, ami tökéletes volt a célnak.



Három nappal később…



A méreg végre elérte a szívét. Általában türelmes vagyok, de ez a három nap már egy örökkévalóság volt. A szíve dobbant még egy utolsót, majd végre kinyitotta a szemeit, és rám meredt.

- Helló, szivi – mosolyogtam rá csábosan. – Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy bemutatkozzam.

- Maga – pattant fel dühösen a fiú. Majd egy hatalmas fához vágott.

- Hm… nyugi, édes, lesz még időnk játszani – simogattam meg a karját. – Előtte elárulnád a neved? - simítottam végig ártatlanul a mellkasán. Majd kezem kicsit lejjebb vándorolt.

- Riley – nyögött fel. Majd szinte rám vetette magát, de most a szenvedély fűtötte. Ostoba újszülött, azt hiszi, hogy bármit is jelent nekem. Bár végül is mit árthat, ha egy kicsit szórakozom vele? Legalább nem olyan unalmas a várakozás. Így megragadtam a tarkóját és magamhoz rántottam a fejét egy csókra. Hadd maradjon csak meg a rózsaszín kis világában, ahol bárkinek is számít a jelentéktelen élete. Egy bő órával később a mellkasán pihegtem. El kellett ismernem, hogy határozottan jó a teljesítménye az ágyban, ha a harcmezőn is ilyen, akkor nyert ügyem van.

- Miért engem választottál? – kérdezte hirtelen.

- Mert figyeltelek, és tetszett, amit láttam – néztem fel rá.

- A vámpírok mindig ilyen gyorsan találnak párt? – kérdezte kíváncsian.

Jesszus, ez most komolyan lelkizni akar? A következő az összebújás, meg a lágy csókolózás lesz, aztán jöhet a gyertyafényes mészárlás. Úristen, azt hiszem rám tört a hányinger, pedig ez nem is lehetséges. Jobban tetszett, amíg nem szólalt meg, úgyhogy inkább újra birtokba vettem a testét. Ez egyikünknek sem volt ellenére, és legalább befogja végre. Egy újabb óra múlva pedig felpattantam még mielőtt megint babusgatni kezdett volna, és felöltöztem.

- Baj van? Valami nem volt jó? – termett mellettem. Valahogy le kell szerelnem. Oh, ez az.

- Mondd csak, nem kapar a torkod? – kérdeztem kíváncsian.

- Dehogynem, csak azt hittem, hogy az normális – merengett el.

- Hát, ahogy vesszük – rántottam meg a vállam. – Gyere, itt az ideje, hogy elmenjünk vadászni – mondtam mosolyogva. Ahogy kimondtam a vadászni szót a szemei elsötétedtek.

- Nem leszek gyilkos – hajtotta le a fejét. Ez a barom, még képes és beáll a Cullen család emberbarát egyletéhez. Na, azt már nem.

- Nos, ez esetben az ajtó arra van – rántottam meg ismét a vállam, majd elfordultam tőle. Az volt a tervem, hogy itt hagyom, hogy a saját tapasztalatai alapján majd rádöbben a hibáira, de aztán megéreztem néhány turista illatát. Szélesen elmosolyodtam, és szélesre tártam az ajtót, hogy betódulhassanak az illatok. Riley azonnal megfeszült, és egy szempillantás alatt már el is tűnt a látótávolságomból. Azonnal utána vetettem magam, de a műsorról sajnos lemaradtam, mert már el is intézte a párocskát. Miután végzett rám emelte a szemeit, és olyan fejet vágott, mint egy kivert kutya. Most komolyan, miért hiszi azt, hogy most rosszat tett? Ennyi beteg vámpírt a földön. Miért nem képes a legtöbbünk elfogadni a felsőbbrendűség örömét? Ah, most azt hiszem, hogy lelkiznem kell, bármennyire is utálok. Odasétáltam mellé és sután magamhoz öleltem.

- Az első mindig nehéz, de nemsokára jobb lesz – mondtam biztatóan.

- Nem az a baj, hogy megtörtént, ez ellen már nem tehetek semmit – mondta keserűen. Azt hiszem, hogy elvesztettem a fonalat.

- Akkor mi a baj? – kérdeztem elhúzódva.

A baj az, hogy élveztem – hajtotta le a fejét. Na, még a végén megkedvelem a kölyköt.

- Akkor ne szomorkodj, mert ez a vámpírlét tökéletes lesz a számodra. Ritka az olyan, hogy az újszülött már az első gyilkolását élvezi – mondtam őszintén. Szerintem rajtam és a szerelmemen kívül senki nem élvezte még az első vadászatát. – Te különleges vagy.

- Tényleg? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, hidd el, hogy sosem hazudnék neked. Na, szomjas vagy még? – kérdeztem mosolyogva. Nem reménytelen ez a fiú, ráadásul egy sexisten.

- Hát, ami azt illeti – motyogta bizonytalanul. Nagyszerű, kezdődhet is a toborzás.

- Akkor most kövess. Sereget szervezünk magunknak, mert eljött a bosszú ideje – mondtam. Majd el akartam indulni, de elkapta a karomat.

- Miféle bosszú? – kérdezte döbbenten.

- Volt családom – hajtottam le a fejemet. Általában az ártatlan kislány előadásomnak minden férfi bedől. – Megölték őket. Forksban van egy gonosz vámpírcsalád, akik az embereket védelmezik tőlünk, pedig ez tilos a törvényeink szerint. Azt akarom, hogy megfizessenek a családom haláláért, de segítségre van szükségem.

- Rendben – ölelt magához. Hm… micsoda balek, mindent bevesz. – Mutasd az utat – motyogta a nyakamba. – Elintézzük őket. Nem hagyom, hogy bárki is bántson téged.

A következő hetek a seregünk szervezésével teltek. Riley nagyszerű tanítvány volt, és igazán jól utasította az újszülötteket, akik egyre csak gyarapodtak. Már elegen voltunk hozzá, hogy leigázzuk a Cullen családot, úgyhogy itt volt az ideje, hogy az én csodálatos hadvezérem kiküldetésbe menjen. Szükségem volt illatmintára Bellától, hogy őt ne öljék meg a gyermekeim. Mindenki mást nyugodtan megölhetnek Forskban, de Bella az enyém. Pontosan elmondtam Rileynak, hogy hová menjen, és ezúttal sem kellett csalódnom benne. Tökéletesen elvégezte a feladatát. Egy nappal a távozása után vissza is ért, és elegendő ruhát lopott el a lány szobájából, hogy mindenki megjegyezhesse az illatát. Felkészültünk a harcra.

- Itt a mi időnk – álltam ki vámpírjaim elé Rileyval az oldalamon. – Ma elmegyünk Forksba, és győzni fogunk. Tudjátok a dolgotokat. Ha a Culleneknek vége, Forks a tiétek. Mindenkit megölhettek és annyit ihattok, amennyit csak akartok, de Bella az enyém – mondtam határozottan. Mier mindenki bólintott, majd Riley kiadta a parancsot, és elindultunk Forks felé. Végre eljött a bosszú ideje.

Néhány óra alatt elértük a várost körbevevő erdős részt, ahol megéreztük a szagukat. Nem csak Belláét és a Cullenekét, hanem a kutyákét is. Viszont Bella illata halvány volt. Nem a többi Cullennel van, hanem elbújt a kis szerelmével. Micsoda gyáva féreg.

- Riley, küldd őket harcba, aztán kövess – parancsoltam rá. Ő pedig bólintott. Még hallottam, ahogy a harc elkezdődött, de mi már messze jártunk. Innentől kezdve nem érdekelnek az újszülöttek, akár mindet megölhetik. Nekem már csak egy feladatom van, és az így nem is lesz olyan nehéz. Hiszen az az ostoba selyemfiú különvált a családjától a szajhájával. Nem tartott sokáig, míg odaértünk hozzájuk. Csak egy farkas és Edward volt ott vele. Kettő a kettő ellen, még igazságos is a küzdelem, nem úgy, mint a legutóbb volt.

Lassan léptünk ki társammal a fák közül, és azonnal meghallottuk Edward morgását, és Bella ijedt szívverését is. Itt volt az idő, így már csak azt kellett elintézni, hogy a zavaró körülmények kiiktatásra kerüljenek. Fejemmel a Cullen ficsúr felé böktem, és hűséges pincsim azonnal el akart indulni.

- Riley – szólalt meg hirtelen Edward. Persze, most próbálja behízelegni magát, mintha ez a kis bolond elhinné egy szavát is. Ő az én teremtményem, bízik bennem és szeret. Gondoskodtam róla ez alatt a néhány hónap alatt, hogy imádjon és féljen engem. Mindenesetre ránéztem a fiúra, és szemei kitágultak voltak a döbbenettől.

- Hazudik neked, Riley – próbálkozott a gondolatolvasó szánalmasan. – Hallgass rám. Hazudott neked, pont úgy, mint a többieknek, akik meghalnak a gleccsernél. Tudod, hogy hazudott nekik, rólad is hazudott, azt is hazudta, hogy segíteni fog nekik. Ennyire nehéz elhinni, hogy téged is átvert? Nem szeret téged, Riley – mondta a gyilkos behízelgően. – Sosem fog. Jamest szerette, te csak egy eszköz vagy a számára – erre azonnal felvicsorítottam. Hogy meri James nevét a szájára venni? Arcátlan. Riley pedig bizonytalanul nézett rám, de én bátorítóan rámosolyogtam. – Riley? – kérdezte Edward újra. – Tudja, hogy meg foglak ölni, Riley. Szeretné, hogy meghalj, hogy aztán már senkitől se kelljen tartania. Igen, ugye kezded érteni? Láttad a szemében az idegenkedést, hogy valami nincs rendben az ígérettel, amit tett. Igazad volt. Sosem akart téged. Minden csók, minden érintés hazugság volt – Edward most közelebb lépett hozzá, mire Riley hátrált egy lépést. – Nem kell, hogy meghalj – folytatta tovább a ficsúr a fiú meggyőzését. – Túlélheted ezt, ne kövesd őt. Nem minden hazugság és vér, Riley. Most még elmehetsz. Nem kell meghalnod az ő hazugsága miatt – lépett Edward már egészen hadvezérem elé. – Utolsó esély, Riley.

A következő pillanatban Riley rám emelte tekintetét, és kíváncsian nézett rám, de elszánt is volt. A jelek szerint inkább nekem hisz. Nyert ügyem van.

- Ő hazudik, Riley – mondtam lágyan. – Elmondtam neked, hogy mi a képessége. Tudod, hogy csak téged szeretlek – búgtam ellenállhatatlanul. Ez mindig bejön. Néhány pillanattal később Riley elszántan nézett rám. Igen, eldöntötte, hogy harcol velem. Micsoda idióta, de most pont erre van szükségem. Aztán minden olyan hirtelen történt. Riley nekiindult a küldetésének, aztán egy hatalmas folt elsodorta őt. – Nem! – kiáltottam. Mert egy hatalmas farkas rontott neki Riley testének. A fenébe is, hogyha akarok valamit, akkor azt magamnak kell megoldanom. Láttam, hogy Riley ismét talpon van, és harcol, de szegény hülye korántsem elég hatékony ahhoz, hogy elintézze, amit kell. Viszont arra tökéletesen jó volt, hogy lekösse a farkas figyelmét, így én nyugodtan koncentrálhattam a párocskára. Azonnal előrelendültem, és nekirontottam Edwardnak, de ez a nyavalyás gondolatolvasó egy lépéssel mindig előttem járt. Taktikáznom kell, ha győzni akarok. Azonnal felugrottam egy fa tetejére, és fáról fára szökelltem, hogy összezavarjam, de sajnos ez sem vált teljes mértékben.

- Bármikor elfuthatsz – dorombolta nekem Edward. Amikor egy kis kényszerszünetre volt szükségem. – Gondold át. Ezt akarod, nem igaz? Ezért volt veled James is. Hasznos, ha szereted a halálos játékokat. Egy társ segítséget nyújthat ebben. Nem kellett volna elhagynia téged, hiszen hasznára lett volna az ügyességed, amikor elkaptuk Phoenixben – mondta nekem a kis ficsúr. - Butaság ennyi energiát ölni valakibe, aki az első adandó alkalommal elhagy, hogy a saját kedvére vadásszon. Soha nem jelentettél neki többet, mint kényelmet. Tudnám – magyarázta tovább Edward. Na persze, kényelmet. Miért hazudott volna nekem, hiszen én sosem könyörögtem a szerelméért. Ő maga mondta, hogy szüksége van rám. Nem bírtam tovább hallani, ahogy ócsárolják egyetlen szerelmemet, ezért inkább újra nekirontottam Edwardnak. Véghez fogom vinni a tervemet. Bármi áron. Riley még mindig a farkassal volt elfoglalva, de egészen ügyes volt. Míg nekem csak a gondolatolvasó ficsúr maradt. Már természetes volt, hogy minden pillanatban előttem járt egy lépéssel, de nem érdekelt. Ha eléggé figyelek, és koncentrálok, akkor van esélyem. Nem fogom feladni. Edward sokkal tapasztaltabb harcos volt, mint gondoltam, de annyira nem volt jó, mint én. Nem a technikája miatt emelkedett ki a tömegből, hanem a képessége miatt, én viszont sokkal tapasztaltabb harcos voltam nála. A küzdelem már kiegyensúlyozott volt, de egyszerűen nem volt energiám és képességem ennél többre. Meg fogok halni. Tudatosult bennem. Ha a bosszúm nem is teljesedhet ki, így legalább követhetem szerelmemet a halálba. Azért még nem adtam fel. Edward minden egyes meggyilkolásomra vonatkozó próbálkozását elhárítottam, és így nem is lehet okom panaszra. Riley néhány pillanat múlva keservesen felsikoltott, majd a farkas az erdő fái közé vitte, és nyilvánvalóan szétszakította. Egy kicsit sajnáltam a fiút, mert jó volt vele játszani, de hát az élet kegyetlen. Majd később hullatok érte néhány képzeletbeli könnycseppet, vagy mégsem. Mindesetre a világ kevesebb lett egy bámulatos lepedőzsonglőrrel. Érdekel is engem, hogy az összes újszülött elpusztul. A lényeg, hogy Bella is pusztuljon velük. Az ostoba liba, aki meg akarta vágni magát egy kővel, hogy mentse azt a rühes dögöt, aki végzett Rileyval.

Lassan táncolni kezdtem Edward körül, és ő követte minden egyes mozdulatomat. Ez volt az utolsó esélyem. Vagy sikerül megölnöm lassan és türelmesen, vagy meghalok, de azt méltóságteljesen fogom tenni. A bosszúm már sehogy sem lesz tökéletes, mert nem fogom tudni megölni Bellát Edward előtt. Ahhoz túlságosan is éberen védi a kis szerelmét. Elszámítottam magam, amikor azt hittem, hogy Bella zavaró tényező lesz Edward számára a harcmezőn. Sajnos, a jelek szerint sokkal inkább motiválja őt a jelenléte. Az élete árán is képes lenne megvédeni ezt a kis szajhát. Kicsit hallgatóztam, és azonnal meghallottam a boldog üdvrivalgást a gleccser felől, de sajnos nem az én csapatom volt a győzedelmes fél, hanem a Cullenek, és a korcsok. Hát ennyi volt, kudarcot vallottam életemben először. Most két választásom van. Vagy elmenekülök, és visszatérek egy még ennél is nagyobb sereggel, vagy hagyom, hogy véget érjen ez a hajcihő. Mi éltessen az öröklétben? A bosszú? Egész életemet a bosszú kísérte végig, egészen kislány korom óta, és én már belefáradtam ebbe. Ha valaki tett valamit ellenem megbosszultam. Ha valaki bántott visszaütöttem. A világ kegyetlen, és nekem már nincs maradásom benne James nélkül. A bosszú volt eddig az utolsó éltető erőm, de ez a selyemfiú még ezt is elvette tőlem. Legyen hát vége. Itt az ideje, hogy James után menjek, mert így már semmi értelme a létezésemnek. Még soha nem adtam fel a küzdelmet, de most azt hiszem itt az ideje, hogy egyszer én is veszítsek. Nincs már maradásom a földön. Vár a megváltó pokol, ahol James már vár rám. Gondolataimból Edward szakított ki, aki hirtelen egy hatalmas fához nyomott, és egész testével betakart, majd a torkomhoz kezdett közeledni. Azért nem adom magam könnyen. Határoztam el magam, de ettől függetlenül már tudtam, hogy itt a vég. Ellenállásom ellenére az ajkai elérték a nyakamat, és egy határozott harapással megkezdték sebezhetetlen bőrömet.

- Jövök már, James – motyogtam még megmaradt erőmmel. Az utolsó, amit még hallottam ebben a mocskos világban a saját halálsikolyom volt. Aztán vége lett. Magába fogadott az örök sötétség.



Vége

Tartozni valakihez - 49. fejezet

49. fejezet


Hát ehhez is elérkeztünk. A következő, azaz 50. fejezet lesz az utolsó ebből a ficből. Remélem, hogy tetszeni fog az utolsó előtti fejezet :) Puszi, Drusilla

(Alice szemszöge)



Amint elkezdtünk sétálni a lakatlan szigeten lázas izgalom lett rajtam úrrá. Tudtam, hogy nagyszerűen fogunk szórakozni, hiszen láttam előre. Egyébként is nagyon kedveltem Charlotte-t és Petert, hiszen ha úgy vesszük ők voltak Jasper családja. Ráadásul Charlotte volt az egyetlen barátnőm, így még inkább örültem, hogy egy kicsit együtt lehetünk. Hiszen valakivel ki kell beszélnem az új élményeimet. Ez olyan női dolog, amit Jasperrel mégsem beszélhetek meg. Elég érdekes jelenet is lenne, ahogy megbeszélem a férjemmel, hogy milyen jó volt. Ő úgyis tudja, hogy mit éreztem. Egyébként nem vagyok ilyen szinten pletykás, de ez az érzelemátvitel, amit Jazz alkalmazott rajtam olyasmi volt, amit soha életemben nem éreztem még. Annyira robbanásszerű, fantasztikus, elképesztő, felejthetetlen, és minden ehhez hasonló jelző, amit csak el tudok képzelni.

- Nos, Alice, merre menjünk? – szakított ki a gondolataimból Peter.

- Attól függ, hogy mit szeretnétek – mosolyogtam rá. – Barlangot feltérképezni, a szigetet átvizsgálni, sziklákról ugrálni a vízbe? Vagy csak heverészni a napon? – ajánlottam a lehetőségeket.

- Nos, mit szólnátok, ha előbb körbenéznénk itt a szigeten, aztán megnézni a barlangot, aztán a vízbe ugrálni, és végül napozni – tette sorrendbe Charlotte a lehetőségeket. – Azután pedig visszahajózni a szigetetekre, lefürdeni, és irány a riói éjszaka – fűzte még hozzá.

- Nekem nagyon tetszik ez a terv – bólintott rá Jasper.

- Részemről is rendben – biccentett Peter is.

- Akkor megmutatom a sziget legszebb részeit – indultam el lelkesen.

Pontosan tudtam, hogy hol találjuk a színes papagájokat, a majmokat, az árnyékos kókuszpálmákat, és a sziget apró kis vízesését. Már ha azt a pici kis részt lehet egyáltalán vízesésnek nevezni. Az egész szigetet fehér homok borította, ami kellemesen simogatta a talpam. Igazán csodálatos volt. Az az érintetlenség, ami uralkodott az egész környéken egyszerűen lenyűgözött. A világ egy apró darabkája, amin a civilizáció legcsekélyebb nyoma sem látszik. Érintetlen, megzabolázatlan, tökéletes. Órákon át gyönyörködtünk a sziget különlegességében, majd elindultunk a barlanghoz, amit én személy szerint már alig győztem kivárni. Annyira tetszett a látomásomban, egyszerűen megigézett az a hely. Gondolkodás nélkül gázoltam a vízbe kedvesem oldalán, majd Peter és Charlotte is követett minket, miután felvették a neki szánt fürdőruhákat. Amikor már közel volt a barlang bejárata, lebuktam a víz alá, majd bevezettem a többieket a víz alatti járatokon keresztül. Egy ember nem lett volna képes megközelíteni, csak búvárfelszereléssel ezt a helyet, de nekünk meg sem kottyant az a tíz perc, ameddig vissza kellett tartanunk a lélegzetünket. Amint felértem a víz felszínére a barlangban teljesen elképedtem a látványtól. Élőben még sokkal szebb volt, mint a látomásomban. A mennyezetről cseppkövek lógtak le. A barlang közepén pedig volt egy apró kis nyílás, amin keresztül a nap képes volt behatolni a kis terembe, ahol voltunk.

- Ez hihetetlen – mondta Charlotte elképedve.

- Tényleg csodás – csatlakozott hozzá Peter is.

- Elképesztő vagy, édesem. Bár ezt eddig is tudtuk – nyomott egy apró kis puszit a számra Jasper.

- Köszönöm – mosolyogtam rájuk. – Gyertek, ez még korántsem minden – mondtam boldogan.

Majd elindultam, hogy megmutathassam nekik az összes gyönyörű természeti képződményt, amit még nem csúfított el az emberek területfoglalási tébolya. Lassan sétáltam át a második terembe, ahol a moha elburjánzott, és rengeteg kincs lapult alatta. Régi barlangrajzok borították a már megkopott felületeket, amit kíváncsian figyeltünk, majd döbbenten tapasztaltuk, hogy már azokban a régi időkben sem volt ismeretlen a vámpírok fogalma. Az egyik rajzon felfedeztünk egy szürreálisan hosszú szemfogó, vörös szemű, gonosz pálcikaembert, vagyis a gonosz pálcikavámpírt. Csakis vámpír lehetett. Lassan, és kíváncsian sétáltunk végig a termen, és körbekémleltük a falak minden egyes apró négyzetcentiméterét, hogy nehogy kihagyjunk akár csak egy az apró részletet is. Izgalmas volt régi barlangrajzokat nézegetni, amiket egy letűnt kor képviselői hagytak maguk után. Talán az emberek sohasem fognak rátalálni ezekre a leletekre, amelyeket mi most szabadon vizsgálgathatunk.

- Vajon már tényleg léteztek vámpírok azokban az időkben is? – gondolkodott el Charlotte.

- Hát, ha belegondolsz, akkor a Volturi legidősebb képviselői is már több ezer évesek. Lehet, hogy tőlük féltek az emberek már akkor is – kuncogott fel szerelmem.

- Aro, mint kíméletlen ősember-vámpír? Ez elég viccesen hangzik – nevetettem fel, és a többiek is csatlakoztak hozzám.

Jó lehet, hogy nem vicces, de önkéntelenül is elképzeltem a Carlisle szobájában látott festményről ismert férfit valami állatbőrből készült ruhában, miközben hosszú loboncos hajjal üldözi az ősembert, aki a hatalmas husángjával próbálja megvédeni magát. Tisztára, mint a Cartoon Network néha. Az esetek többségében nagyon mulatságos tud lenni, hogyha az ember vizuális alkat, és a lelki szemei előtt képes látni ilyeneket. Legalább egy órán át vizsgálgattuk a múlt eseményeit a rajzokon keresztül, majd lemerültünk a barlang mélyére, és megcsodáltuk az óriáskagylók világát. A víz alatt a barlangban hatalmas kagylók éltek, akkorák, amekkorákat még soha életemben nem láttam. Ki tudja, hogy mióta lehetnek már itt. A halak természetesen megint elmenekültek előlünk, de ezen már meg sem lepődtem. Viszont a medúzák egyáltalán nem tartottak tőlünk, így volt szerencsénk látni néhány igen méretes példányt, akár egy méter is lehetett az átmérőjük. Még soha nem láttam medúzát élőben, de nagyon tetszett. Volt benne valami különleges. Más volt, mint a legtöbb tengeri élőlény. A korallok pedig, mint eddig is mindenhol, most is különlegesen szép élményt nyújtottak a számomra. Jasper titokban megint szerzett nekem egy gyöngyöt, hogy a karkötő mellé csak csináltasson nyakláncot is, ami nagyon édes volt tőle, és én elhatároztam, hogy ezúttal nem fogom észrevenni a dolgot, hadd legyen egy kis sikerélménye. Peter pedig követte Jasper példáját, és ő is „kirabolt” egy védtelen kagylót, hogy ajándékot adhasson a kedvesének. Amikor észrevette, hogy rajtakaptam a gyöngy megszerzésén, Peter rám mosolygott, majd a mutatóujját a szája elég tette, majd Charlotte-ra mutatott. Ezzel jelezve, hogy szeretné, ha meglepetés maradna a dolog. Én pedig azonnal bólogattam. Miután feltérképeztük a korallzátony és a barlang minden apró kis zugát, visszaúsztunk a szigetünkhöz, és felmásztunk a sziklákra, majd sziklaugró versenyt hirdettünk. Ami megint csak úgy nézett ki, hogy Jasper és Peter harcolt a legjobb címért, mi pedig egy alacsonyabb sziklán ülve pontoztuk az ugrásokat. A baj csak az volt, hogy én természetesen Jaspert tüntettem ki nagyobb pontokkal, míg Charlotte Petert, így néhány órával később döntetlennek nyilvánítottuk a küzdelmet.

Miután véget ért a nagy ugróverseny, megrendeztük a kakasviadalt is. Én természetesen Jasper nyakában ültem a viaskodás közben, Charlotte pedig Peterre ült fel. Lehet, hogy gonosz dolog volt a részemről, bár igazából nem is tehettem róla, de az esetek többségében önkéntelenül is láttam az „ellenfeleink” következő lépését. Így nem volt túl nehéz legyőzni őket. A végére azonban belejöttem, és sikerült kizárnom a látómezőmből a jövőt. Így Peter és Charlotte is képes volt néhány jogos győzelemhez jutni, aminek őszintén örültek. Olyan jól éreztük magunkat, hogy mire feleszméltünk már le is ment a nap, úgyhogy kénytelenek voltunk lemondani a napozásról.

Boldogan szálltunk fel a hajóra, és indultunk vissza a sziget felé. Amint odaértünk elment mindenki lezuhanyozni, majd Charlotte és én kicsinosítottuk magunkat, hogy a nyakunkba vehessük férjeinkkel a riói éjszakát. Mindketten egy kényelmes, és színes nyári ruhába bújtunk, természetesen tűsarkúval, és egy-egy kis retiküllel. Azután kisminkeltük egymást, és frizurát is készítettünk egymásnak. Nagyon élveztem a készülődést, ahogy mindig. Bár a fiúk már kezdtek egy kicsit türelmetlenek lenni, de nem is foglalkoztunk velük, hiszen a végeredmény magáért fog beszélni. Nem is hazudtoltuk meg önmagunkat, mert mindketten fantasztikusan néztünk ki, amikor kiléptünk a szobából a nappaliba. A fiúk csak elégedetten füttyentettek, majd hozzánk siettek, és ki-ki átölelte a saját párját. Én még gyorsan álcáztam Peter és Charlotte szemét, hogy ne vörösben pompázzon, hiszen mégiscsak emberek között leszünk. Ezután felszálltunk a hajóra és egy röpke óra alatt át is értünk a városba, ahol Charlotte és én rögtön heves nézelődésbe kezdtünk, hogy melyik üzletbe is lenne érdemes bemenni. Aztán megtaláltuk a tökéleteset. Volt egy nagyobb bolt, amiben a világ minden tájáról akadtak ruhák. Próbáltunk fel kínai selymet, indiai lent, na meg persze megpróbálkoztunk egy-egy helyi táncos ruhával is, ami igazából csak egy tangából, egy melltartóból, és sok-sok színes tollból és fejdíszből állt. Na meg persze a hozzá színben tökéletesen passzoló tűsarkúból. Mosolyogva léptünk ki az öltözőfülkéből, és rögtön ringatni kezdtük a csípőnket, mint az igazi szamba táncosnők. Jasper és Peter nagyot nyelt, és görcsösen megszorította a fotelek karfáját, amiben várták a divatbemutatónkat.

- Kicsim, ezt vedd le, de gyorsan, mielőtt még én veszem le rólad – nyögte Japser elfúlóan. Peter pedig hevesen bólogatott Charlotte felé, hogy ő is inkább vegye le ezt most. – Mindenesetre megvesszük, és otthon lejthetsz benne nekem – fűzték még hozzá komolyan.

- Rendben – kacagtunk fel Charlotte-val. Gondoltam, hogy nagy hatást fogunk rájuk gyakorolni egy ilyen szerelésben, de hogy ekkorát, azt nem hittem volna.

Legalább egy órán át próbáltunk, és megvásároltuk a fél boltot, amit mindketten nagyon élveztünk, és legnagyobb örömömre Jazz és Peter sem unatkozott, mert nagyon is jól elbeszélgettek. Csak akkor szüntették be néhány pillanatra a beszélgetésüket, amikor Charlotte, vagy én kiléptünk a próbafülkéből egy újabb ruhakölteményben. Még soha nem vásárolgattam így Jasperrel, de hozzá tudnék szokni. Csak az a baj, hogy ez otthon kivitelezhetetlen, mert Emmettet nem tudnánk rávenni egy ilyen bevásárló túrára.

Miután úgy éreztük, hogy kellő mennyiségű ruhával gazdagodtunk betértünk egy táskaboltba is, hogy legyen mindenhez táskánk is, majd a cipőbolt következett. Szegény fiúknak egyszer közben még a hajóra is vissza kellett menniük, mert fizikai képtelenség volt, hogy még több szatyrot képesek legyenek megfogni. Visszafelé pedig sunyi módon betértek egy ékszerüzletbe is, ahol megrendelték nekünk a gyöngyökből készült ékszereket. Amelyeket bár hatalmas felárral, de elvállalták, hogy két órán belül el is készítenek.

Mivel saját magunknak már elég sok mindent vásároltunk, megkértem Charlotte-t, hogy segítsen nekem az otthoniaknak is ajándékot keresni. Esmének találtunk is egy gyönyörű építészettel és díszítéssel foglalkozó könyvet. Esme imádja az ilyesmit, hiszen ezt is tanulta. Rosalie kapott egy felsőt, egy tűsarkút, és egy táskát. Emmettnek néhány izgalmas, és egyben perverz kulcstartót vásároltam. Carlisle kapott néhány könyvet, amiben ősi orvoslások, és mindenféle varázslatok voltak. Általában kíváncsi szokott lenni a régi kultúrák szokásaira. Edward pedig a változatosság kedvéért kapott néhány lemezt. Lehet, hogy nem voltam vele kapcsolatban túl kreatív, de ha egyszer ennek örül igazán, akkor miért keresgélnék tovább ajándékot. Neki mostanában a zene a mindene, és találtam néhány igen híres zongoradarabot, amit biztosan szívesen ő maga is megtanulna.

Miután bevásároltam a családunknak is Jasper és Peter önként jelentkeztek, hogy újra elszállítsák a csomagjainkat a hajóhoz. Persze azt tervezték, hogy visszafelé elhozzák nekünk az elkészült ajándékainkat is. Már izgatottan vártam, hogy megkapjam az apró gyönggyel díszített karkötőt és nyakláncot. Hát még Charlotte hogy meg fog lepődni, amikor megkapja az ajándékát, hiszen neki fogalma sincs róla, hogy meglepetés várja.

Amint a fiúk visszaértek mosolyogva elénk álltak, majd előhúzták a zsebükből az apró kis bársony dobozokat. Charlotte meglepetten, és meghatottan nézett szerelmére, míg én csak leplezetlenül vigyorogtam Jazzre, és örömömben a nyakába is vetettem magam. Nem tudtam megállni, hogy ne mutassam ki elragadtatásomat, hiszen szerelmem mindig csak azzal van elfoglalva, hogy engem boldoggá tegyen. Mit kívánhatnék még az élettől?

- Annyira szeretlek – puszilta meg a nyakamat Jasper.

- Én is nagyon szeretlek – suttogtam a fülébe.

Majd oldalra billentettem egy pillanatra a fejem, és láttam, hogy Charlotte is Peter nyakába ugrik. Szenvedélyes csókkal köszöntük meg a gyönyörű meglepetést szerelmeinknek, akik boldogan csatolták fel ránk az ékszereket. A karkötőm pontosan olyan volt, mint Charlotte karkötője, csak a benne lévő kis gyöngy árnyalata volt más egy picit. A nyakláncom viszont teljesen egyedi volt. Antik stílusú, sötétebb színű lánc, gyönyörűen kimunkálva, és az ékszer szívében helyezték el a másik apró kis gyöngyöt, amit Jasper nekem keresett. Ezután még mezítláb sétáltunk egy nagyot a homokos tengerparton.

Az éjszaka is olyan hamar elszállt, mint a nappal, és barátaink úgy döntöttek, hogy lassan hazaindulnak, mert nem akarnak minket továbbra is zavarni a nászutunkban. Próbáltuk őket marasztalni, hiszen mi egyáltalán nem éreztük úgy, hogy akár egy pillanatra is zavartak volna, de hajthatatlanok voltak. Így még elsétáltak velünk a hajóig, ahol gyorsan kiválogattuk Charlotte és Peter holmiját, hogy azokat haza tudják vinni magukkal.

- Látogassatok meg minket, hogyha hazaértetek – ölelt magához Charlotte. – Nagyon jól éreztem magam, és megismételhetnénk.

- Boldogan megismételném én is – szorítottam meg. Jasper és Peter pedig kezet rázott egymással.

- Viszlát, Peter – léptem elé miután Charlotte és én elengedtük egymást. – Akkor hamarosan találkozunk.

- Úgy legyen kislány – kapott fel, és megpörgetett. – Aztán vigyázz rá – bökött Jasper felé.

- Ne félj, úgy lesz – kacsintottam rá.

- Egy pillanatig sem kételkedem ebben – válaszolta mosolyogva. Jasper is magához szorította Charlotte pici testét. Charlotte pedig könnyű puszit nyomott Jazz arcára, majd ők is elengedték egymást.

- Jó utat hazafelé – mondta szerelmem, miközben magához ölelt. – Köszönjük, hogy meglátogatattok minket.

- Nektek pedig jó nászutat, és mi köszönjük ezt a szép napot – mosolyodott el Peter. – További kellemes időtöltést, aztán jó ne halljunk rólatok – kacsintott rá Peter Jazzre.

- Majd igyekszünk – kuncogott fel kedvesem.

Barátaink ezután hátat fordítottak nekünk, és elsétáltak a szállásuk felé. Sokáig néztük a távolodó alakjukat, majd felszálltunk a hajóra, és visszaindultunk Esme szigetére, hogy kettesben tölthessük még azt a néhány napot, ami hátra van a nászutunkból.

Egy lány, aki mert szeretni - 5. fejezet

Ismeretlen ismerős




(Samantha szemszöge)



Amint a szobánkba értem, máris elkezdtem összecsomagolni néhány holmit Demetrinek és nekem. Majd átsiettem Paul szobájába, hogy neki is berakjak néhány ruhát, de legnagyobb meglepetésemre Jane tüsténkedett a fiam bőröndje felett.

- Jane – szólítottam meg meglepetten.

- Samantha – biccentett ő is.

A kapcsolatunk kezdett egészen civilizált lenni, mivel a fiam révén összekötődtünk. Eleinte nem értékeltem, hogy Jane és Paul egy pár, de amióta a fiam megnevelte a lányt, azóta az én véleményem is egyre jobb lett róla.

- Engedelmeddel összekészítek Paulnak egy poggyászt, hogy mindene meglegyen a küldetésetek alatt – mondta szipogva. Jane, szipogva? Még soha nem láttam őt ilyennek. Ez nem normális. Hol van a küldetés orientált lelketlen szörnyeteg?

- Mi a baj, Jane? – léptem hozzá közelebb.

- Hosszú időre kell elmennetek? – kérdezte csüggedten.

- Nem tudom, hogy milyen hosszú lesz a küldetés – válaszoltam őszintén.

- Sejtettem – biccentett. – Vigyázz rá, tudod, hogy sokszor kelekótya, és mivel dobog a szíve, őt sokkal könnyebb megsebesíteni. Még soha nem küldte ki Aro. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de mégsem vagyok rá felkészülve.

- Paul erős, és egyben fog visszatérni, ígérem – tettem a vállára a kezét. Őszintén aggódik a fiamért, tisztán kivehetőek az érzései.

- Köszönöm – mondta hálásan. – Kérlek, ne mondd el neki, hogy itt pityeregtem, mert megharagudna érte. Nem szereti, amikor aggódom, amiatt, hogy ő nem teljes vámpír.

- Tőlem nem tudja meg – ígértem.

- Köszönöm – mosolyodott el. Majd visszatért a pakoláshoz. Egy csomó meleg holmit rakott be neki.

- Szerintem kellene néhány póló is – szólaltam meg halkan.

- Tudom, majd teszek azt is, de a Cullen család mindig esős, hideg vidéken él, hogy napközben is zavartalanul sétálhassanak az emberek között. Úgyhogy kell a meleg holmi – magyarázta. Ki gondolta volna, hogy Jane egyszer még így megváltozik. Mostanában egyre többet mosolyog, bár még mindig mindenki fél tőle Pault és engem kivéve. Meg persze Arót, de hát neki még mindig ő az egyik kedvence. Mesterünket majd szétvetette a boldogság, amikor Paul engedélyt kért rá, hogy megkérhesse Jane kezét. – Aro nem akar elengedni veletek. Azt mondta, hogy ott most rám nincs szükség, és jobb lesz, ha itt maradok – mondta csalódottan. Majd tovább folytatta a pakolást. Néhány perccel később pedig meghallottunk a számunkra legfontosabb hangot.

- Sziasztok – lépett be Paul mosolyogva. – Kicsim, miért csomagolsz? Mit követtem el? – nézett rá döbbenten.

- Küldetésre megyünk – válaszoltam fiam kérdésére. Mivel Jane még mindig nagyon bele volt merülve a bőrönd rendezgetésébe. Gondolom, nem akarja kimutatni az aggodalmát a fiam előtt. Sosem volt túl erős oldala az érzelmek kimutatása. Na nem, mintha Paul elől el tudná rejteni, hogy mit érez.

- Miféle küldetésre? Pont most? – nézett vágyakozva Jane felé. Tudtam, hogy ma estére romantikus „vacsorát” szervezet maguknak, Aro engedélyével, ráadásul meg is akarta kérni a kezét még ma éjjel. Mindent előkészített. Gyertyák, zenekar, gyűrű, virágok, minden, amit csak nő kívánhat magának.

- Sajnálom, fiam – hajtottam le a fejem. – Magatokra hagylak – fűztem még hozzá. Biztosan el akarnak búcsúzni egymástól a küldetés idejére, úgyhogy inkább az ajtót is becsuktam magam mögött. Majd visszasiettem a saját szobánkhoz.

- Hova utazunk, édesem? – termett előttem Demetri azonnal. – Nem mondtál semmit – ölelt magához. – Nem felejtettem ám el a házassági évfordulónkat. Hát nem romantikus, hogy pont ma éjjel akarja megkérni Paul is Jane kezét? – suttogta a fülembe, hogy ne hallja meg az érintett.

- Drágám, küldetésre megyünk, mindhárman. Még egy óra és indulunk – mondtam kicsit szomorkásan. Tényleg romantikus volt a gondolat, hogy Paul, pont ma akarta eljegyezni Jane-t. – Sajnos, attól tartok, hogy az ajándékodra is várnod kell, amit a házassági évfordulónkra szántam – húztam el a számat.

- Oh, ez nem ér. Áruld el – nézett rám könyörgőn. – Vagy legalább egy kis támpontot adj.

- Az egyik kedvenc helyünkön fogom hasznát venni – kacsintottam rá kajánul.

- Akkor pláne nagyon kíváncsi vagyok rá – nyelt egy nagyot. Naná, hogy értette a célzást. – Nem akarsz adni egy kis ízelítőt most azonnal? – nézett végig rajtam. Majd megnyalta az alsó ajkát. Imádtam, amikor levetkőztetett a tekintetével, mert ez hűen tükrözte, hogy ennyi idő után is mennyire kíván engem.

- Nem, mert akkor most gyorsan tönkre fogod tenni, én pedig egész éjszakára szóló programot terveztem – mondtam határozottan.

- Valahogy sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sóhajtott fel. – Na jó, várok, de csak addig, amíg vissza nem érünk – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Tovább nem is kell várnod, drágám – kacsintottam rá. Majd elindultam a gardrób felé, hogy átöltözzek. Mindezt persze úgy, hogy tökéletesen ringjon a csípőm, ezzel kiemelve előnyös vonásaimat, és formás hátsómat a férjem előtt. Lehet, hogy kegyetlenség ezt tenni a kedvesemmel, de mindig is nagyon élveztem a reakcióit az effajta kis akcióim után.

- Tudod, hogy ez vámpírkínzás? – termett mögöttem. – Az ilyesmi pedig megtorlást követel.

- Demetri, erre most nincs időnk – sóhajtottam fel. Ahogy hozzám dörgölte magát.

- Oh, dehogynem, majd gyorsak leszünk – búgta a fülembe.

Majd szinte ugyanabban a pillanatban a ruháim hangos reccsenéssel adták meg magukat férjem szenvedélyének. Fél órával később még mindig az ágyunkon hevertünk, ráadásul Demetri bőröndje is cafatokban hevert a szoba egész területén.

- Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy összeállítsak neked egy új bőröndöt – kuncogtam fel, ahogy végigmértem a pusztítást.

- Ráérsz még. Azt mondtad, hogy egy óra múlva indulunk, még van harminc percünk – ragadta meg a csípőmet.

- Dem, türtőztesd magad – kuncogtam fel. – Te szándékosan arra hajtasz, hogy valaki rajtakapjon minket, hogy nem is készülődünk?

- Nem, és most egészen másra hajtok – villantak meg a szemei.

- Drágám, állítsd le magad. Ígérem, hogyha teljesítettük a küldetést mindenért kárpótollak. Napokig itt leszünk a szobában, és azt teszel velem, amit csak akarsz – búgtam a fülébe.

- Ez nagyon jó terv – mondta szerelmem.

Majd ha nagy nehezen is, de elengedett. Gyorsan magamra kaptam a köntösömet, és megkötöttem jó szorosan, majd a biztonság kedvéért kicsit lehűtöttem Demetrit is a képességemmel. Reméltem, hogy elérem vele a célomat, mivel még soha ezelőtt nem próbáltam meg leállítani a szenvedélyét. Hála az égnek sikerült a tervem, mert férjem nyugodtan nézte végig, ahogyan újra becsomagolok neki. Húsz perccel később pedig már útra készen álltunk a szobánkban. Demetri felvette a bőröndjeinket, majd elindultunk a fiunk szobájához. Halkan bekopogtattunk. Egy pillanattal később pedig Paul már nyitotta is az ajtót.

- Készen vagy? – kérdeztem csendesen. Remélem, hogy sikerült Jane-nel mindent megbeszélniük.

- Igen, mehetünk – bólintott rá fiam, kicsit szomorúan.

- Hol van Jane? – kérdezte Demetri.

- „Alszik” – tárta szélesre az ajtót Paul.

- Mennyire ütötted ki? – kérdeztem döbbenten. Még soha nem használta ilyen szinten az erejét.

- Csak néhány órára. Gondoltam, hogy így könnyebb lesz mindkettőnknek. Tudjátok, hogy nem szereti nyilvánosan kimutatni az érzéseit, és a búcsúzás sem erős oldala. Úgyhogy jobb lesz így mindenkinek – magyarázta Paul. – Akkor induljunk?

- Igen, mehetünk – bólintottam rá.

Nem telt bele öt percbe és Carlisle vezetésével már el is hagytuk Volterra kapuit. Ötven év alatt csak egyszer léptem át a város határait, amikor a hold fiai ellen vonultunk. Ez a hely volt az otthonom. Demetri néha elment egy-egy küldetésre, de én mindig itthon vártam rá. Már most hiányoznak az ódon kastély hűvös folyosói. Beszálltunk Carlisle autójába, amit a várkapun kívül hagyott, majd elindultunk az első igazi kiküldetésünkre. Eléggé ideges lettem, hiszen mi lesz, hogyha nem felelünk majd meg a feladatra? A Mester még soha nem csalódott bennünk, de mi van, ha most fog? Az nem történhet meg. Vigyáznunk kell a család jó hírére.

- Egy napon belül át fogunk érni Amerikába, onnan pedig néhány óra alatt elérjük a házunkat. A családom már előkészített nektek két vendégszobát, és a fiúk is befogtak még néhány vérfarkast. Jasper mindent megtesz, amit tud, hogy higgadtak maradjanak, de nem igazán bír el ennyi indulattal, és ő maga is egyre idegesebb lesz miattuk. Ez pedig kihat az egész családra, úgyhogy ha valaki nem fogad titeket elég szívélyesen, kérlek, ne vegyétek magatokra, mert az érzelemhullámok miatt lesz, amit Jasper gerjeszt akaratlanul – magyarázta Carlisle.

- Van más képessége is ennek a Jaspernek, vagy csak nagyon hasonlít az enyémhez és ennyi? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem, nincs – rázta meg egy kissé a fejét Carlisle. – Jasper képessége ugyanolyan, mint a tiéd, csak valószínűleg valamivel gyengébb változat, és ő nem tudja úgy manipulálni az elméket sem, mint ahogy te képes vagy rá.

- Értem – bólintottam elgondolkozva.

Még soha nem találkoztam hozzám hasonló képességű vámpírral. Persze a fiamon kívül. Nagyon kíváncsi voltam erre a Jasperre. Valóban odaértünk egy nap alatt. Amikor megérkeztünk azonnal kiszálltunk a kocsiból, és Carlisle vezetésével a nappaliba sétáltunk. Ahol már mindenki várt ránk. A családfő mindenkit egyesével bemutatott, mi pedig üdvözöltük őket. Paul azonnal beszédbe elegyedett Renesmee-vel és Jacobbal, hiszen még soha nem találkozott másik félvérrel, így természetesen kíváncsi volt rá. Mi pedig Demetrivel mindenkivel kezet ráztunk. Amikor viszont az utolsó, szőke hajú férfi elé álltam, és alaposan megnéztem magamnak az arcát furcsa dolog történt. Úgy éreztem, hogy hozzám tartozik, hogy ismerem. Ő is félrebiccentette a fejét, és kíváncsian kémlelt engem. Majd felemelte a kezét, és kisimított egy hajtincset az arcomból, miközben a tekintete ellágyult. Hirtelen egy kép villant a szemem elé. Egy kis házban állunk, és ugyanezt teszi, majd szorosan magához ölel. Hallottam, ahogy férjem felmorog a hátam mögött, ezzel megszakítva a pillanatot. Jasper is azonnal magához tért ebből a különös kábulatból, és megrázta a fejét. Alice pedig gyilkos pillantásokat lövellt felém, bár biztosan ugyanazon okok miatt, amiért Demetri is morgott. A vámpírok saját tulajdonuknak érzik a párt, akit egy életre választanak.

- Ez meg mi a franc volt? – húzott a háta mögé Demetri. – Ha egy ujjal is hozzáérsz a feleségemhez, csak egy lapát hamu marad belőled. Bárhol megtalállak a világon, és ezt te is tudod – lapult le férjem. Én pedig gyorsan megfogtam a vállát, és lenyugtattam. Nem kell, hogy már most egymásnak essen bárki is.

- Ez rád is igaz – mordult fel Alice felém fordulva.

- Edward? Te láttál valamit? Mármint, tudod, hogy mi történt az előbb? – kérdezte nyugodt hangon Carlisle.

- Nem igazán. Azt hiszem, hogy talán ismerték, vagy ismerik egymást. Mintha egy emlék villant volna be nekik. Legalábbis szerintem. Még emberi életükből. Különös – cikázott a szeme köztem és Jasper között.

- Lehet, hogy segítene, ha újra kontaktusba kerülnétek – vette elő Carlisle az orvosi énjét.

- Még csak az kéne – mordult fel szerelmem újra. – Kerüld el, de nagy ívből, mert pórul jársz – mondta majd az ölébe kapott, és felvitt a vendégszobába. – Soha többé nem mész hozzá három méternél közelebb – mondta miután lerakott az ágyra, és fölém tornyosult.

- Demetri, ez nevetséges – mordultam fel.

- Valóban? Mégis miért? Vagy talán már most úgy határoztál, hogy elszöksz vele? – kérdezte indulatosan. A szemei pedig koromfeketévé változtak.

- Na ebből most már elég – löktem le magamról. – Kihordtam a félvér gyermekünket, miután elhagytál, száz éven át kerestelek, és hű voltam az emlékedhez, amikor megjelentél azonnal veled mentem, hogy egy család lehessünk, pedig te hazudtál nekem, amikor először találkoztunk, ötven éve hűséges feleséged, és szerelmed vagyok, azt hiszed, hogy százötven évet feladok azért, mert talán ismertem ezt a Jaspert? – keltem ki magamból én is. – Eddig kerültem a témát, de ha már vádaskodni akarsz, akkor kénytelen vagyok megvédeni a becsületemet. Mi a fenét képzelsz te rólam? Soha senkinek nem adtam neki magam rajtad kívül. Az egyetlen emberi emlék, ami még él bennem az első találkozásunk, és a szerelmeskedésünk, na meg persze Paul születése. Mindent feláldoztam a családért, és érted. Ezek után képes vagy ilyen patáliát csapni idegenek előtt, egy idegen házban, és megalázni, ráadásul egy apró kis érintés, és egy furcsa emlék miatt? Ilyennek tartasz? Egy könnyűvérű nőnek? Mert, hogyha igen, akkor ki se pakold a bőröndödet, hanem tűnj el innen, és ha majd hazaértem, ha egyáltalán hazamegyek, és lehiggadtál, akkor talán szóba állok veled – üvöltöttem úrinőhöz egyáltalán nem méltó módon. Nem is emlékszem, hogy valaha is képes lettem volna bárkivel is ilyen hangnemet megütni, de hogy képes a saját férjem, a bizalmasom, az egyetlen szerelmem olyat feltételezni rólam, hogy nekem egyáltalán eszembe jut elhagyni őt, vagy egyáltalán megcsalni.

- Kicsim – kelt fel férjem a földről. – Kérlek, bocsáss… - kezdett bele, de én hirtelen felindulásból felpofoztam.

- Tűnj el innen, most rögtön, és majd akkor gyere vissza, ha mindketten lehiggadtunk – utasítottam indulatosan.

- Sam – kezdett bele újra, de leintettem.

- Ott az ajtó – nyújtottam a karom az ajtó felé. Nem vettem figyelembe, hogy könyörgően néz rám, és bocsánatért estekel minden egyes porcikájával. Nem voltam képes neki most azt mondani, hogy nincs semmi baj.

- Sajnálom, drágám – mondta csüggedten. Majd a kilincsre tette a kezét. Még egyszer visszanézett rám, de én továbbra is tartottam magam. Ezután végre lenyomta a kilincset, és kiment a szobából. Ahogy kilépett az ajtón könnyek nélküli zokogásban törtem ki. Nem hiszem el, hogy egyáltalán ilyet feltételezett rólam.



(Demetri szemszöge)



Egyszerűen nem tudtam, hogy mi üthetem belém. Sam minden szava igaz volt. Nem volt jogom ítélkezni felette egy ilyen furcsa incidens miatt. Kételkedni a hűségében pedig egyenesen sértő volt, hiszen szerelmem soha nem adott rá okot, hogy ilyesmire egyáltalán csak gondolni is merjek. Amikor elhagytam Volterrát, külön arra az alkalmakra varratott garbós ruhadarabokat viselt. Minden báját csakis nekem tartogatta. Én pedig képes voltam belegázolni egy olyan tiszta, és nemes lélekbe, mint amilyen az övé. Ötvenévnyi felhőtlen boldogságot tiportam a porba, a hülye féltékenységem miatt. Hogy én mekkora idióta vagyok.

- Elkövetetted a férfiak egyik legnagyobb hibáját – jött utánam fiam. Csodálom, hogy nem tép szét, miután így bántam az édesanyjával.

- Mire is gondolsz? – néztem fel rá. Na nem mintha nem tudtam volna a választ.

- Tudod, szokták mondani, hogy más kárán tanul az okos – mosolyodott el. – Na már most, ez a közmondás túlnyomórészt a nőkre igaz. Mivel mi férfiak sokkal inkább a saját kárunkon tanulunk. Ha jól sejtem, akkor abban a pillanatban megbántad minden bűnödet, ahogy anya kikelt magából.

- Hát ez már csak így van – bólintottam rá.

- Akkor most hagyd egy pár órát egyedül, hogy megnyugodjon. Ha tovább akarod javítani a helyzetedet, esetleg még Jaspertől is bocsánatot kérhetsz. Azután pedig menj be hozzá, és csókold meg minden szenvedélyeddel, miközben hevesen magyarázkodsz két csók között – magyarázta Paul.

- Miért van olyan érzésem, hogy neked már ismerős ez a szituáció? – mosolyodtam el halványan.

- Nos, mondjuk úgy, hogy én is a saját káromon tanultam, ahelyett, hogy máséból okultam volna. Tudod, én is már csak férfi vagyok – kuncogott fel Paul. Ezen pedig nekem is nevetnem kellett. – Na, ha jót akarsz magadnak, akkor hozz neki egy nagy rakás vadvirágot, aztán vesd rá magad. Úgysem tud neked ellenállni. Jesszusom, miket beszélek. Az utóbbi néhány mondatomat inkább töröljük ki. Erről nem akarok tudni egyetlen egy mukkot sem – húzta el a száját.

- Köszönöm, fiam – szorítottam meg a vállát.

- Nincs mit – mosolyodott el. – Na, de most megyek. Megpróbálom egy kicsit megpuhítani neked anyát, mert csakis veled boldog. De legközelebb gondold át, hogy mit mondasz, mielőtt megszólalsz – mondta komolyan.

- Úgy lesz, megfogadom a tanácsodat, és köszönöm – mosolyodtam el.

Majd azonnal elindultam, hogy keressek egy rétet, és elhozzam szerelmemnek a lehető legszebb virágokat, amit csak találok. Nem hagyhatom, hogy haragban teljen az itt töltött idő. Még csak egy negyed órája futottam, amikor megtaláltam, amit kerestem. Egy nagyon szép kis rétet, ami tele volt vadvirágokkal. Leszedtem annyit, amennyit csak el tudtam vinni, majd visszasiettem a Cullen házhoz. Amikor beléptem a nappaliba láttam, hogy Alice Jasper ölében ül, és szorosan hozzábújik. Igaza volt a fiamnak. A nők jobban tudják kezelni az efféle helyzeteket. Pedig ő sem volt éppen nyugodt, amikor az incidens történt. Kissé idegesen léptem az ölelkező páros elé, majd a virág egy részét Alice felé nyújtottam.

- Köszönöm – mosolyodott el Alice, és beleszagolt a vadvirágba.

- Nincs mit – viszonoztam a mosolyát. - Kérlek, ne haragudjatok, túlzásba vittem a dolgot, amikor ideértünk. Tudom, hogy a feleségem nem olyan, hogy aggódnom kellene, és minden bizonnyal te sem bántanád meg Alice-t – mondtam komolyan, és őszinte hittel. Majd a kezemet nyújtottam Jasper felé, aki néhány pillanatig vonakodott, de azután elfogadta a felajánlott kezet. – Ha megbocsátotok, akkor most megkeresem a feleségem is – mondtam kissé feszültem, miután elengedtük egymást.

- Fent van a vendégszobában – mondta Esme. Én pedig minden hölgynek adtam néhány szál virágot, aki jelen volt a nappaliban, majd felsiettem a feleségemhez.

- Kicsim – kopogtam be az ajtón. – Bejöhetek?

- Gyere – sóhajtott fel.

Én pedig azonnal beléptem. Kedvesem az ágyon feküdt, nyakig betakarózva az oldalán, a térdeit felhúzta, és csak meredt maga elé. Odasétáltam hozzá, majd letérdeltem az ágy elé, a virágot pedig óvatosan a földre tettem.

- Nézd, én tudom, hogy nagyon hülyén viselkedtem, amikor megérkeztünk. Ráadásul minden jogod megvan rá, hogy haragudj rám, de kérlek, értsd meg az én álláspontomat is. Az életem értelmetlen volt, ameddig te nem lettél a része. Nem lennék képes nélküled élni soha többé. Megígérem, hogy soha többé nem leszek ilyen forrófejű, mint néhány órával ezelőtt. Biztosan képes leszek türtőztetni magam. Érted – mondtam komolyan. – Nagyon szeretlek – simítottam végig az arcán.

- Én is szeretlek – motyogta halkan.

Majd beljebb csúszott az ágyon, és felemelte a takarót. Én azonnal lerúgtam a cipőimet, és engedelmesen mellé bújtam. Azután pedig szorosan magamhoz vontam. Legnagyobb örömömre esze ágában sem volt elhúzódni tőlem. Csendben feküdtünk órákon át, és csak élveztük egymás közelségét, de aztán szerelmem felnézett rám, és megszólalt.

- Tudom, hogy ez most nehéz neked, de szeretném megtudni, hogy ki volt nekem Jasper – suttogta halkan. Mintha félt volna a reakciómtól. Sosem akartam, hogy féljen tőlem. Azt pedig pláne nem, hogy zsarnoknak tartson. Bár a testem egy pillanatra megfeszült, és minden idegsejtem azt akarta üvölteni, hogy nem, soha többé nem mehetsz a közelébe, mégis képes voltam türtőztetni magam. Nem csalódhat bennem még egyszer.

- Rendben, édesem. Holnap reggel megbeszéljük Alice-szel és Jasperrel a dolgot, és megpróbáljuk kideríteni az igazságot – mondtam higgadtan. Már amennyire higgadt tudtam maradni jelen pillanatban. Mi van, hogyha valami olyasmi fog kiderülni, hogy eljegyezték egymást? Vagy, hogy ő az igaz szerelme? Nem, nem gondolhatok ilyenekre. Sam csak engem szeret, és nekem nincs okom rá, hogy kételkedjek benne.

- Köszönöm – bújt hozzám még szorosabban. – Ígérem, hogy semmi sem választhat el minket soha.

- Örökké együtt – búgtam a fülébe.

Majd egy gyengéd, de határozott mozdulattal magam alá gyűrtem. Lassan kezdtem el közeledni az ajkaihoz, de minden egyes rezdülését figyeltem. Azt akartam, hogy el tudjon húzódni tőlem, hogyha még nem akarná, hogy hozzá érjek. Hiszen mélységesen megbántottam a viselkedésemmel, néhány órával ezelőtt. Már csak néhány milliméter választott el édes csókjától, de hirtelen megálltam. Azt akartam, hogy ő legyen az, aki megcsókol, hogyha akarja. Nem fogom lerohanni. Legnagyobb örömömre nem is kellett sokáig várnom, és már meg is éreztem szerelmem puha ajkait a sajátjaimon. Azonnal megragadtam a csípőjét, és átvettem az irányítást. Szenvedélyesen csókoltam, amíg el nem kezdett zihálni, mint egy fuldokló, majd kínzó lassúsággal becsúsztattam ujjaimat a nadrágja, és a bugyija alá, hogy feltérképezhessen az imádott kis szirmokat a combjai találkozásánál, mire szerelmem felnyögött. A következő pillanatban pedig már hallottam is, ahogy a ruháim tehetetlenül adják meg magukat szerelmem apró kezeinek. Így én is gyorsan megszabadítottam őt a felesleges öltözettől, de amikor lejjebb csúsztam az ágyon, hogy formás combjai közé helyezkedjek, és a fellegekbe repítsem ajkaimmal, hirtelen visszarántott magára. Értetlenül néztem rá, mire csak elmosolyodott.

- Egy idegen házban vagyunk, és ez már önmagában is egy kicsit kínos, de ha azt tennéd velem, akkor biztosan az egész ház tőlem lenne hangos – motyogta zavartan. Imádtam, hogy még ötven év házasság után is zavarba tudta hozni egy ilyen apró kis részlet. Volterrában is hallanak minket, hogyha ezt teszem vele, és ott egyáltalán nem zavarja.

- Én szeretem hallgatni a hangodat közben – mosolyogtam rá nyugtatóan.

- Kérlek, most próbáljunk meg csendben lenni, a kedvemért – nézett rám szempilla rebegtetve. – Nem tudnék az itt élők szemébe nézni, hogyha tőlem zengne a ház egész éjjel. Mi lenne, ha megpróbálnánk halkan szeretni egymást? – kérdezte lágyan.

- Most az egyszer – sóhajtottam fel.

Majd kezemet visszacsúsztattam tökéletes combjai közé. Mire halkan felnyögött, de én azonnal betapasztottam egy csókkal ajkait. Kedvesem görcsösen kapaszkodott, hol a nyakamba, hol pedig a lepedőbe, vagy a párnába Én pedig próbáltam csókkal beléfojtani a kikívánkozó nyögéseket, és sikkantásokat. A kezemet lassan kihúztam selymes combjai közül, majd egy gyengéd mozdulattal összeforrasztottam a testünket. Ajkaim egy pillanatra sem hagyták el az ő ajkait. Hosszú percekkel később pedig szerelmem bent tartotta a levegőt, majd egy általam elfojtott sikoltás kíséretében átlépte a gyönyör kapuját, ahogy én is ezt tettem a következő pillanatban. Miután egy kicsit lecsillapodtunk, legördültem kedvesemről, egy lágy csók után, és a mellkasomra vontam őt. Az éjszaka hátralévő részében mást sem tettem csak cirógattam őt. Az enyém a világ legtökéletesebb felesége, és egyetlen pillanatot sem fogok eltékozolni soha többé, ami megadatott nekünk. Reggel pedig, ha nehéz is lesz a számomra, és Alice számára is, de kiderítjük, hogy miként fonódik össze Sam, és Jasper múltja.

Jóslat by Lea

Sziasztok! Az egyik olvasóm, névszerint Lea belekezdett egy történetbe, és megkért, hogy tegyem fel a kezdetet a blogomra. Kicsit még bizonytalan, úgyhogy ha tetszik ez a kis szösszenet a történet elején, akkor nyugodtan biztassátok :) Puszi, Drusilla

Lea, a jégszívű
Már több száz év eltelt, de én még mindig ugyan úgy emlékszem Edwarddal való megismerkedésünkre. Soha nem tudom kiverni a fejemből akárhogy is próbáltam. Minden hang, dallam, mely hozzám szól, csak rá emlékeztet és arra, ahogyan elhagyott, csak mert már nem szeretett eléggé. Sokáig nem tudtam kiverni a fejemből ezeket a gondolatokat, de az idő múlásával más lettem, nagyon megváltoztam. Megtanultam vámpírként élni, tudatosan használva képességemet, hogy életben maradjak, és titokban tartsam létezésemet. De most eljött az idő, hogy újra visszatérjek Forksba, és meglássam mi változott szeretett, és fájdalommal teli városomban. Nem is vettem észre a nagy rohanásban, hogy megérkeztem, csak mikor már megéreztem a farkasok szagát. Nem tudom megmagyarázni, de megnyugvás jár át, holott tudtam, hogyha megtalálnak, halál vár rám. Senki nem tudta, hogy élek, még apám sem. A drága rendőrségi jegyzőkönyv szerint elraboltak, és eltűntnek nyilvánítottak, amely már ötven éve hatályos, szomorúan gondolok bele, hogy milyen érzés lehetett, mind a családomnak, mind a barátaimnak átélni halálom, eltűnésem pillanatát, éveit. De tudtam jól, hogyha értesültek volna, mi is történt valójában, akkor őket is veszélybe sodortam volna, és ezt már nem tudtam volna feldolgozni. A fogadott családom elhagyott, szerelmem továbblépett, és még vámpírrá is váltam, ez már akkoriban is túl sok volt nekem. Nem tudtam volna továbblépni, és elmagyarázni szeretteimnek, hogy mi is történt, és értsenek meg, de nem beszélhetnek senkinek róla. Sajnos az emberektől titoktartást kérni, olyan, mint alkoholfüggőnek, alkoholt adni. Így hát maradt a remete élet, mely kizár minden embert, állatott, az életemből. Szerencsére egy dologban jól végződött a történet ezen része, egyáltalán nem kívánom az emberek vérét, undorodom tőle. Számomra soha nem volt nehéz önkontrollt gyakorolni. De térjünk is vissza a jelenbe, mert a végén még én leszek az áldozat. A képességem miatt ugyan soha nem kellett aggódnom, hogy észrevesznek, mert tudom irányítani a szél járását, és az által a szagok terjedését is. Milyen vicces, szinte láthatatlan tudok lenni, ha nagyon akarom. La Push határainál jártam, furcsa volt átlépni, holott tisztában voltam vele, hogy tilos, de kit érdekel, nem velem kötötték azt az ostoba szerződést. Reméltem, hogy emlékeim feltörése nem fog gondot okozni a védelmemben. Sétáltam, és gondolataim szinte villámként suhantak át agyamon, azonban hirtelen megdermedtem. Nem gondoltam volna, hogy az első nap találkozom Jacobbal, de tévedtem. Nem is szeretnék találkozni vele, holott arra számítottam, hogy már rég halott. Gyorsan felugrottam a legmagasabb fára és figyeltem, irányítottam. Rengeteg farkast láttam meg hirtelen, lehettek tízen is. Furcsa ilyen sokan még soha nem voltak, biztos vámpír van a környéken, és ezért lettek többen. Látszott, hogy mennyire nyugtalanok, de nem értik miért. Pedig ha tudnák, hogy egy vámpír rejtőzik nem is olyan messze. Vicces, de hirtelen szomorú lettem, mikor ténylegesen megláttam Jacobot. Fájdalom járta át a szívemet.

- Bella vésd az eszedbe, nem találkozhatsz vele, SOHA - mondogattam magamnak, de hiába. Folyton a lehetőséget kerestem, hogy találkozhassam vele, négyszemközt. Csak egy picit, hogy újra embernek érezhessem magam. De ekkor eszembe jutott régen tett ígéretem. Minden megváltozik, nincs többé Bella nevű lány, nincs többé szomorú, és szeretettre váró ember. Csak Lea van, a vámpír, aki mindig az eszére hallgat, és soha nem lesz a szíve áldozat többé.

Történet szerelemről és családról - 44. fejezet

Meglepetés




(Edward szemszöge)



Egy év. Ennyi idő telt el azóta, hogy visszatértem, és újra a családommal vagyok, de valahogy már semmi nem a régi, és ezt csakis magamnak köszönhetem. Hiszen nekem kellett elmenni puszta kíváncsiságból. Maradtam volna ott, ahol voltam. Nem értem el vele semmit sem. Az emberek közelsége még ennyi idő távlatából is zavaró, pedig mielőtt elmentem szinte már fel sem tűnt, hogy ég a torkom. Esme folyton azon aggódik, hogy nehogy meggondoljam magam és elmenjek, ráadásul fél, hogy magányos vagyok, még akkor is, ha ők mellettem vannak. Újabban a fejébe vette, hogy szükségem lenne szerelemre, barátokra, vagy legalább testvérre, hiszen velük nem tudok megbeszélni mindent. Carlisle egy éve mindig benéz hozzám, amikor hazaér a munkából, hogy itt vagyok-e még. Tudom, hogy szeretnek, és csak jót akarnak nekem, és azt is tudom, hogy minden miattam van, de ez akkor sem mehet így tovább. Minden nap hallom az aggódó gondolatokat. Az idegeskedést, ami miattam van. Carlisle önkéntelenül is sokszor gondol arra, hogy mit tettem velük. Még Esme sem tudta megállni, hogy ne emlékezzen vissza néhány szörnyű napra. Amikor Carlisle miattam megtörve pusztította az erdőt, vagy amikor Esme a kanapémon feküdt az egyik pulcsimat ölelve és hangtalanul, könnyek nélkül zokogott. Ezt mind én tettem velük, igaz, hogy nem ez volt a szándékom. Bár tudhattam volna, hogy őket is mélyen megbántom azzal, hogy elmegyek, de engem csak a saját vágyaim érdekeltek. Mérhetetlenül önző voltam, és vagyok. Helyre kell hoznom valahogy, amit elrontottam. Vissza kell szereznem fogadott apám bizalmát, és fogadott anyámat is meg kell nyugtatnom, hogy jó nekem egyedül. Egyébként is, miért lenne szükségem bárkire is? Egy szörnyetegnek nem jár felhőtlen boldogság. Jól vagyok így, ahogy vagyok. Egyedül az idők végezetéig. Ki akarna ilyen társat? Persze Tanyán kívül, de ő csak a külsőmet imádja, a belbecs számára nem túl jelentős szempont, ha az lenne, akkor bölcsen rám sem nézne. Sőt, hosszú mérföldekre elkerülne. Mindenki jobban járna. Senki nem érdemel egy ilyen lelketlen fenevadat, mint én.

- Edward? – hallottam meg Esme gondolatait.

- Gyere csak be – szóltam ki immár hangosan.

- Mi a baj? – kérdezte, amikor belépett. – Napok óta alig mozdulsz ki a szobádból, és még csak vadászni sem akarsz elmenni. Miért marcangolod magad? Megint el akarsz hagyni minket? – törtek fel belőle a kérdések. – Nem vagyok jó édesanyának, hiába igyekszem – hajtotta le a fejét. – Egy jó anya tudná, hogy hogyan kezelje a kamasz fiát.

- Esme, kérlek, ne mondj ilyeneket. Te vagy a legjobb anya, akit csak kívánni lehet – mondtam neki őszintén.

- Mégsem tudlak boldoggá tenni – mondta szomorúan.

- Én boldog vagyok – mondtam határozottan. Bár nem kifejezetten mondtam igazat, de az én lelki állapotomról nem Carlisle és Esme tehet. Én vagyok idióta, ezért nem lehet őket hibáztatni.

- Igen, látszik rajtad – csóválta meg a fejét Esme. – Mit szerettél, amikor még ember voltál? Emlékszel még? Csak van valami, amivel szívesen elfoglalnád magadat.

- Régen is főleg olvastam, és könyvem most is van bőven – gondolkoztam el.

- Nem jössz le egy kicsit a nappaliba? Carlisle nemsokára hazaér. Tarthatnánk családi estét – mosolygott rám kedvesen. Nem akartam zavarni őket, hiszen nagyon jól el szoktak lenni nélkülem is, de mivel fogadott anyámról sütött, hogy mennyire igényt tartana a társaságomra, így feladtam az ellenkezést, és felálltam.

- Egy kicsit lemehetek – léptem mellé.

- Ez nagyszerű – ölelt meg Esme boldogan.

Egy apró kis gesztussal is boldoggá lehetett tenni őt. Annyira melegszívű, és kedves. Ha nem tudnám, hogy így van, akkor senkinek sem hinném el, hogy ő igazából vámpír. Egy picit sem hasonlít a fajtánkra a természete. Nincs benne birtoklási vágy, nem akar mindent magáénak tudni. Csak csendben a háttérből próbál terelgetni a helyes út felé. Carlisle ritka kincset talált. Bár tény, hogy ők megérdemlik egymást, hiszen olyan melegszívűek. Azt viszont kétlem, hogy ilyen gyereket érdemeltek, mint én.

- Edward – simogatta meg az arcomat Esme. – Hagyd a múltat. Én megértem, hogy tudnod kellett, hogy milyen a nomád élet, de most már itt vagy. Próbáld meg elfogadni a sorsod. Minden okkal történik. Egyébként is már eltelt egy év, eleget ostoroztad magad, úgyhogy próbálj meg tovább lépni.

- Tovább lépni? Gyilkos vagyok. Azt sem tudom, hogy hány áldozatom volt, pusztán azért, mert nekem lázadnom kellett – morogtam az orrom alá. Esmének még csak eszébe sem jutott, hogy gyilkoljon. Ráadásul, amikor egyszer véletlenül megtette még akkor sem ment tovább, hogy öljön, hanem ott helyben megbánta a bűneit, míg én zavartalanul gyilkoltam évekig. Itt a különbség közte és köztem.

- Na, elég legyen ebből, inkább menjünk le – mondta komolyan. - Terveztem egy új helyiséget. A következő házunkban már lehetne egy kis „művészszoba”, ahol kedvemre tervezhetek, és festhetek. Mit gondolsz? – kérdezte kíváncsian. Ügyes témaváltás. Na jó, belemegyek, és hagyom, hogy elterelje a figyelmem. Nem akarom, hogy elszomorodjon miattam megint.

- Szerintem remek ötlet. Tehetséges vagy, és ezt mindenki tudja – mondtam őszintén. Fantasztikus érzéke van hozzá, hogy hogyan rendezzen be egy házat. Minden szolid, diszkért, mégis valahogy kihívó, és figyelemfelkeltő. Nagyszerűen kombinálja stílusokat és a színeket.

- Sziasztok! Megjöttem – szólalt meg Carlisle a bejáratból. Esme pedig karon ragadott, és leszáguldott velem fogadott apám elé.

- Szia, drágám – nyomott csókot Carlisle szájára. – Képzeld el, hogy Edward velünk tölti az éjszakát. Mármint, együtt lehetünk hármasban, és beszélgethetünk, jól érezhetjük magunkat. Vagy vadászhatunk, már nem voltunk majdnem két hete – lelkesedett be Esme.

- A vadászat nekem is jól esne – bólintottam rá. Már rég nem voltam én sem, és már nagyon idegesít a kaparás. Érdekes módon amikor emberi vért ittam, az sokkal jobban csillapította az égést, és egy időre teljesen meg is szüntette.

- Akkor menjünk vadászni – egyezett bele Carlisle is. – Úgyis el kellett volna már mennem, mert a kórházban lassan gyanút fognának, hogy egyre sötétebbek az íriszeim.

- Akkor mire várunk még? – kérdezte Esme mosolyogva. – Menjünk fel a hegyekbe. Kezdenek elszaporodni a hegyi oroszlánok – kacsintott rám fogadott anyám.

- Rendben, akkor ma dőzsölünk. Arra a szarvas is több – egyezett bele Carlisle. Nagyon aranyosak voltak, és tökéletesen tisztában voltam vele, hogy csak miattam akartak messzebbre menni. Hiszen szarvas volt bőséggel a környéken is.

Azonnal futásnak eredtünk, de nem akartam lehagyni a szüleimet. Úgyhogy hagytam Esmét elől futni, ahogy Carlisle is, mert ő közülünk a leglassabb, már ha egy vámpírt lehet egyáltalán lassú jelzővel illetni. Igaz, hogy most messzire jöttünk, de így megérkeztünk egy óra alatt a hegyekbe. Ahol már meg is éreztem egy hegyi oroszlán illatát. Nagyon régen volt már alkalmam a kedvencemre vadászni, és most, hogy megtehettem nem akartam elvesztegetni az időt, de ettől függetlenül megálltam a családom mellett.

- Rendben, akkor mindenki fogjon, amit szeretne – mondta Carlisle. – Én szarvasra megyek – fűzte még hozzá. – Gondolom, hogy te Edward oroszlánt szeretnél – állapította meg. Én pedig hevesen bólogattam. Ha már eljöttünk idáig, akkor legalább két nagymacskát elkapok, az biztos. – Esme, te mit szeretnél? – fordult szerelme felé.

- Nekem is jó lesz a szarvas – szökkent Carlisle mellé mosolyogva.

- Akkor négy óra múlva otthon. Jó lesz így, Edward? – nézett rám kérdőn.

- Rendben – biccentettem bizonytalanul.

Mindig azon a helyen szoktunk találkozni, ahonnan elindultunk vadászni. Hogyhogy most otthon akarnak? Belelesek a fejükbe. „Szarvas, szarvas, szarvas…” Kántálták mindketten gondolatban. Na már most vagy ennyire szomjasak, vagy titkolnak előlem valamit. Vajon mit? Ennyire nem hiszem, hogy szomjasak lennének. Összehúzott szemekkel néztem őket néhány pillanatig, de állták a pillantásomat, úgyhogy megrántottam a vállam. Majd a fák közé vetettem magam, és követni kezdtem a zsákmányom illatát. Nem is kellett sokáig keresgélnem, mert az oroszlán egy fa egyik ágán henyélt, és csak akkor kapta fel a fejét, amikor már túl közel voltam hozzá. Két órával később jóllakottan, és elégedetten indultam el vissza a házunkhoz. A lehető leggyorsabban futottam, mert nagyon kíváncsi voltam, hogy mit titkolnak előlem. Még sosem volt rá példa, hogy rejtegetni próbálták volna előlem a gondolataikat. Márpedig a hegyen ezt tették, ebben teljesen biztos vagyok. Kíváncsian léptem be a házba. A nappaliban rögtön Esme boldogon mosolygó arcával találtam szembe magam, de Carlisle-t továbbra sem láttam.

- Miben sántikáltok? – kérdeztem kíváncsian.

- Semmiben – nézett rám ártatlanul. „Meglepetés, meglepetés…” Kántálta egyfolytában. Mire én elfintorodtam. Nem szerettem, ha titkolóznak körülöttem, és egyébként sem lenne szabad kijátszaniuk a képességemet.

- Kész van – kiáltott le Carlisle az emeletről.

- Mi van kész? – fordultam vissza Esméhez kíváncsian.

- Gyere és nézd meg magad – mosolygott rám. Majd kézen fogott és a szobám felé kezdett húzni. Én pedig hagytam magam. Amint beléptem az ajtón azonnal megláttam a változást a szobában. Egy hatalmas valami volt letakarva fehér lepellel az egyik sarokban. – Meglepetés – ugrott a nyakamba Esme. Én pedig azonnal visszaöleltem.

- Mi ez? – kérdeztem kíváncsian.

- Nézd meg – mondta Carlisle boldogan.

Én pedig azonnal odaléptem, és lerántottam a leplet az a meglepetésről. Amikor megláttam a szám is tátva maradt. Az emberi emlékeim egyre gyorsabban halványultak, de erre még emlékszem. Édesanyám zongorája. Az oldalán ott is van a monogram, amit még apám tetetett rá a zongorára. Mennyire szerette ezt a hangszert anya. Amikor kicsi voltam engem is tanítgatott egy kicsit, de akkor még nem bizonyultam türelmes tanítványnak. Lassan odaléptem a hangszer elé, és óvatosan nyitottam fel a fedelét, mintha bármelyik mozdulatommal kárt tehetnék az értékes zongorában. Miután felszabadítottam a billentyűket, kíváncsian nyomtam le rajta az A hangot. Úgy csendült fel a hangja, mintha egy pillanatig sem hagyták volna abba rajta a játékot. Pedig már régóta nem játszott rajta senki.

- Utólagos engedelmeddel megkértem egy szakembert, hogy hangolja fel – szólalt meg Carlisle halkan.

- Hogy sikerült megtalálnod ezt? – kérdeztem döbbenten. Azt hittem, hogy örökké elveszett. Hiszen hivatalosan a Masen család minden tagja halott, és így minden vagyonunk az államra szállt. Kivéve, amit Carlisle kimentett nekem a házból még régen, de egy zongora eltűnése igencsak feltűnő lett volna.

- Megkértem egy barátomat, hogy figyelje az aukciókat, amik a ti holmitokról szólnak, és úgy éreztem, hogy ez a darab lehet számodra a legkedvesebb. Láttam rólad egy képet, még amikor összeszedtem a könyveidet, és édesanyád ékszereit az átváltozásod után, amin te voltál, és mosolyogva játszottál a hangszeren, az édesanyád segítségével. Esmével úgy éreztük, hogy eljött az idő, hogy visszakapd azt, ami téged illet. Kis darabja a múltadnak, de talán könnyebb lesz a jövőbe nézned, hogyha minden nap látod ezt. Eszedbe jut majd róla, hogy ki is vagy valójában – tette a vállamra a kezét Carlisle.

- Örülsz neki? – kérdezte Esme félve. – Tudom, hogy ez most sok sebet felszakíthatott, de szerintem úgy helyes, hogyha ez a hangszer a te családodban marad – mondta gyengéden.

- Ez csodálatos. Köszönöm – öleltem meg mindkettőjüket. Majd leültem a zongoraszékre. Talán még soha életemben nem voltam így meghatódva, mint most. Egy olyan fontos emléket mentettek meg a számomra, ami sokat járt a fejemben miután hátra kellett hagynom a múltamat. Még ma is emlékszem, hogy édesanyám minden nap kis koncerteket adott nekem és apámnak. Volt rengeteg saját szerzeménye is. Gyönyörűen komponált. Sajnos nem emlékeztem túl sok mindenre édesanyám okításából, így bizonytalanul tettem az ujjaimat a billentyűkre, és lassan kezdtem játszani egy ismerős dallamot, néha-néha förtelmesen félre is ütöttem. Mégis jó érzés volt elmerülni a zenében. – Tudom, hogy elég szörnyű – néztem fel fogadott szüleimre bocsánatkérően.

- Egyáltalán nem szörnyű – rázta a fejét Esme hevesen. – Ha sokat gyakorolsz rajta, akkor nagyon is jól fog menni neked a zongorázás, ebben biztos vagyok. Tehetséges vagy. Látszik az áhítatból, amivel hozzáértél a billentyűkhöz – mosolyodott el lágyan.

- Szerintem is képes vagy rá – csatlakozott hozzá Carlisle is.

- Kapsz még valamit – szaladt Esme a szekrényemhez. – Ezeket a kottákat tegnap vettem neked a városban, és néhány könyvet is hoztam, hogy hogyan lehet otthon megtanulni a zongorázást. Nem tudtam, hogy milyen szinten vagy, ezért hoztam kezdőt, haladót, és felsőfokú tankönyvet is a zongoratanuláshoz – nyújtott felém egy dobozt lelkesen.

- Köszönöm – mosolyogtam rá. – Azt hiszem, hogy a kezdő egyelőre bőven elég lesz nekem – fűztem még hozzá.

- Biztos vagyok benne, hogy gyorsan végzel a haladó tananyaggal is – legyintett Carlisle. – Na de mi most magadra is hagyunk. Ha gondolod, akkor nyugodtan gyakorolj csak. Nem fogsz zavarni – ajánlotta fogadott apám.

- Azt hiszem, hogy előbb elolvasom a könyveket – gondolkodtam el. Igen, határozottan jobb lesz, hogyha előbb inkább megtanulom, hogy hogyan kell zongorázni pontosan, és csak utána állok neki ténylegesen is a gyakorlásnak.

Egész éjszaka a három könyvet tanulmányoztam, és rá kellett döbbennem, hogy így elolvasva nem is olyan nehéz, és a könyvek olvasása közben sok dolog eszembe is jutott, amit még édesanyám tanított nekem. Még átveszek néhány dolgot, aztán rendíthetetlen gyakorlásba kezdek, én leszek a legjobb zongorista, mert édesanyám mindig is ezt szerette volna.