Egy lány, aki mert szeretni - 2. fejezet

Változik a világ




(Samantha szemszöge)



Amint elolvastam a levelet, sírva rogytam le a kanapéra. Hát elhagyott ő is. Könnyűvérű nő voltam, aki jó volt egy éjszakára. Bár azt írja, hogy szeret, de akkor mégis miért nem maradt velem? Mit akar azzal, hogy így szeretne emlékezni rám? Semmit nem értettem az egészből, csak azt, hogy megint egyedül maradtam a világban. Az életem értelmét vesztette minden tekintetben.

Naphosszat csak zokogtam a kanapén, és egyre gyengébbnek éreztem a testem és a lelkem is. A harmadik nap reggelén azonban kénytelen voltam felkelni, mert úrrá lett rajtam a hányinger. Talán a sok idegeskedéstől. Elvánszorogtam a mosdóig, és könnyítettem magamon, majd megmostam a fogamat, és befeküdtem az ágyamba. Ezután el sem hagytam el az ágyat, csak hogyha valami szükségletem volt, ami miatt fel kellett kelnem. Tehát gyakorlatilag csak feküdtem, ettem, ittam, mosdóba jártam, és tusoltam. A mellékhelyiséget gyanúsan sűrűn látogattam meg. Főleg reggelenként. Eleinte azt hittem, hogy csak egyszeri alkalom volt a reggeli hányinger, de aztán mikor már a hetedik nap reggelén kellett futnom a vécécsészéhez, akkor már kezdett határozottan gyanús lenni a dolog. Azonnal elmentem egy orvoshoz, aki megállapította, hogy több hónapos terhes vagyok. Ami elég érdekes azt tekintve, hogy az egyetlen férfi, akivel szeretkeztem, még csak egy hete tett a magáévá. Bár abban pillanatban még ez a tény sem érdekelt. Hiszen mégsem voltam egyedül. Mindegy, hogy milyen furcsa a gyermek. Akkor is ki fogom hordani és vigyázni fogok rá. Az én picikém, akivel Paul ajándékozott meg. A kis családunk teljes lesz. Ketten leszünk a világ ellen. Csak én és a kisbaba.

A napok gyorsan peregtek, és én egyre jobban gömbölyödtem. Az emberek suttogtak az utcán, és ujjal mutogattam rám, mint ledér nőszemélyre, kurtizánra, aki a bátyja halála miatt összeroppant és árulta a testét, majd teherbe esett valami részeg alaktól.

Nem érdekelt, hogy mit beszéltek rólam, hiszen amíg a történetek gyártásával voltak elfoglalva, addig észre sem vették, hogy három hetes terhesen, már alig tudtam megmozdulni. A hasam akkora volt, mintha egy nagypárnával tömtem volna ki a ruhámat. Így úgy tartottam a legjobbnak, hogyha az erdő mélyére vánszorgok, már amennyire még képes voltam mozogni, és ott fogok meghalni. Remélem, hogy a gyermekem túl fogja élni, hogyha én nem is.

A negyedik hétben jártam, és éppen egy mezőn feküdtem az erdőben, amikor hatalmas fájdalom nyílalt bele a hasamba. Keservesen felsikoltottam, majd már csak azt éreztem, hogy a bőröm szétnyílik, és engem magával ragadott a sötétség. Amikor legközelebb feleszméltem, és kinyitottam a szemem, már nem volt fájdalom, és sokkal élesebb lett minden. Egy forró, pici valami simult a mellkasomhoz. Azonnal lenéztem, és megláttam a kisbabámat, aki édesdeden szuszogott, miközben a felsőmet markolászta.

- Hát itt vagy, kicsim – mondtam boldogan, és megsimogattam a fejét. De abban a pillanatban, amikor vettem egy mély lélegzetet fájdalmas kaparás lett úrrá a torkomon.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, de boldog voltam, hogy mindketten jól vagyunk a babával. Elmerültem a kisfiam nézésében, és teljesen kizártam a külvilágot, a kaparásról, pedig igyekeztem nem tudomást venni. Már legalább három órája hevertem ott a karjaimban a fiammal, amikor egy hang szakított ki a gondolataimból.

- Jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte lágyan.

Mire felkaptam a fejem, és a férfi felé fordítottam a tekintetem. Észre sem vettem, hogy eddig valamiért nem lélegeztem, de most, hogy vettem egy levegőt, a torkom fájdalma visszatért. A férfi illata pedig elbódított. A fiamat letettem a puha fűre, és egy szempillantás alatt a férfira vetettem magam. Ösztönösen haraptam át a torkát, és szívtam ki az édes nedűt a vénájából. Amikor végeztem vele a tetemet csak elhajítottam, majd visszasiettem kisfiamhoz, és felvettem őt. Lerogytam a fűbe a gyermekemmel a karomban, és keserves zokogásba kezdtem, de könnycsepp nem hullott alá a szememből. Nem tudtam, hogy mi történik velem, de az biztos, hogy ki fogom deríteni. Gondoltam magamban, majd felálltam és elindultam a közeli elhagyatott könyvtár felé.

Nem telt bele sok kutatásba, és kiderítettem, hogy vámpír vagyok, a fiam pedig ezek szerint félvér. Az apja vámpír volt, ezért volt annyira hideg a bőre, és ezért változott a szeme színe.

A fiunkat végül az apja után neveztem el Paulnak. Úgy gondoltam, hogy így lenne illendő.



100 évvel később…



Még mindig alig hiszem el, hogy már több, mint egy évszázada annak, hogy eltöltöttem Paullal azt a hihetetlen és mámoros éjszakát, amit soha nem felejtek el. Még ma is emlékszem, hogy mennyire féltem az elején az egésztől, de aztán, ahogy bánt velem. Lágyan masszírozott, simogatott, kedves szavakat suttogott a fülembe, és bevezetett a testi gyönyör rejtelmeibe. Annyira éles ez az egy emlékkép, mintha csak tegnap történt volna, a pillangók szinte azonnal repkedni kezdtek a gyomromban, és az elektromos szikrák jólesően izzottak lángoló testünk között. Bár tudnám, hogy hol van. Olyan jó lenne, hogyha tudná, hogy van egy fiunk, de akármennyire is kerestem nem találtam meg. Tudom, hogy a kapcsolatunk nem tartott csupán egy éjszakát, de én reménytelenül beleszerettem abba a férfiba. Akiről akkor még nem is sejtettem, hogy mi is az igazi valója.

Gyűlölnöm kéne, azért, amit tett velem, hiszen gyilkos lettem, de mégsem tudom, mert nem csak elvette tőlem a normális életem, hanem adott is valamit, ami sokkal fontosabb a számomra bárminél, még az életemnél is. Szokták mondani, hogy „gyűlölet és szerelem között ingadozik a határ”. Nos, ez a kijelentés nagyon is igaz. Most már tapasztalatból is mondhatom. Furcsa ez a kettőség, de gyűlölöm és szeretem is őt azért, amit tett.

Megfosztott egy békés és boldog házasságtól, de megajándékozott egy tökéletes gyermekkel. A gyönyörű éjszakánk után egy hónappal megszületett az ifjabb Paul, aki páratlan képességekkel rendelkezik a fajtánkban. Hozzá képest én a kis képességemmel semmi vagyok. Bár attól függ, hogy kinek mi számít nagydolognak. Én bármilyen érzelmet könnyedén elültetek bárki lelkében. Szerelmet, félelmet, vágyat, nyugalmat, gyilkolási ösztönt, féktelen őrületet, bármit.

Nem egyszer vettem már hasznát a képességemnek, ahogy a fiam is. Egyszer, még régebben találkoztunk egy csapat vérfarkassal, akik kérdés nélkül ölni akartak, holott mi csak át akartunk vonulni a területükön. Nem akartunk bajt szítani, és hála a képességemnek egy könnyed gondolattal lenyugtattam a kedélyeket, és azóta előnyös szerződést is kötöttünk az alakváltókkal, így már nyugodtan közlekedhetünk bármerre Washington államban is, csak nem vadászhatunk a területükön. Ezt nem nehéz betartani. Csekély ár volt ez a falujuk életéért cserébe. Ugyanis Paullal együtt könnyedén leigázhattuk volna a lakhelyüket. Bár mentségünkre szóljon, hogy soha nem tennénk ilyet. Mindig csak rossz emberek vérét fogyasztjuk. Főleg gyilkosokét. Az adrenalintól, ami bennük van a vérük szinte mámorító tud lenni. Legutóbb pedig egy egész csapatnyi gyilkoshoz volt szerencsénk. Valami merényletet terveztek, de rosszkor voltak rossz helyen. A szomjnak nem lehet ellenállni.

A legelső gyilkosság után, amit elkövettem még fájt a szívem. Soha nem fogom elfelejteni azokat a perceket, amikor a lelkiismeretem vezeklésért kiáltott, és könnyek nélkül zokogtam ott a fűben. Viszont mára már teljesen természetes folyamattá vált. Ölünk, hogy éljünk, vagy élünk, hogy öljünk. Ez nézőpont kérdése. Hiszen ha az én szemszögemből nézzük, akkor az a kifejezés helytálló, hogy „ölünk, hogy éljünk”. Viszont ha az áldozat szempontjait nézed, akkor a másik variáció sokkal találóbb lehetne.



(Demetri szemszöge)



Alkonyat van, megint. Én pedig itt ülök az erkélyen és nézem a várost, melynek hatalmas kapui sokáig azt jelképezték számomra, hogy hazaértem. Mindig is Volterra volt az otthonom. Legalábbis sokáig azt hittem, de már régóta nincs igazán maradásom itt. Valahogy elvesztette a varázsát ez a hely. Ez nem élet. Tudom, hogy nagy családom van, de én mégis magányos vagyok. Soha nem fogom megtalálni itt a boldogságot, mert a legfontosabb dolog, a szerető társ hiányzik az életemből. Egy rossz döntés, mindent tönkre tehet, ahogy az én életemet is teljesen romokba döntötte. Csakis az én hibám, hogy elvesztettem az egyetlen lényt, aki valaha is fontos volt nekem. Csak egy apró kis harapás, és az örök boldogság rám köszönt volna, de én gyenge voltam, és gyáva. Tapasztalt vámpír létemre nem mertem megkockáztatni, hogy megízleljem a vére zamatát. Bár elmondhatnám neki, hogy mennyire sajnálom, hogy nem tettem meg. Vajon tudta, hogy mindig is szerettem, és örökké szeretni fogom?

- Demetri, térj már magadhoz – rázta meg a vállam Jane. A kis agresszor. Hihetetlen, hogy soha nem képes táplálni egyáltalán semmilyen érzelmet. Legfeljebb csak a bátyja ébreszt fel benne egy kis emberséget, bár az sem túl sok.

- Mit akarsz, Jane? – kérdeztem rá pillantva.

- Csakhogy végre figyelsz rám – húzta fel az orrát. – A Mester küldött, mert azonnal látni akar téged – mondta komolyan.

- Máris megyek – sóhajtottam fel. Vajon most kit kell megkeresnem?

- De igyekezz, tudod, hogy nem szeret várakozni – morogta az orra alá, majd eltűnt az ajtó mögött.

- Mindjárt megyek – kiáltottam utána. Nem igaz, hogy nem ért a szóból.

Felkeltem az ablakból, majd az ajtó felé vettem az irányt. Út közben a fogasról még leakasztottam a köpenyemet, hogy illőképpen jelenhessek meg a Mester előtt, majd azonnal a nagyterem felé vettem az irányt. Nem telt bele, csupán egy percre és én már a nagy hármas előtt álltam. Amikor a terem közepére értem, mélyen meghajoltam a vezetők előtt, majd vártam a feladatomat, amit Aro fog kiadni nekem.

- Demetri, mostanában ritkán jössz önszántadból a köreinkbe – mondta a Mester. – Talán valami baj van? – kérdezte kíváncsian.

- Nem, Mester. Minden rendben – pillantottam fel rá. – Alázatosan várom a küldetést, amit rám bízol.

- Nos, rendben van, Demetri. Mint tudod, háború dúl köztünk és a hold gyermekei között. Minél több segítségre van szükségünk. Természetesen különleges képességekkel rendelkezőkre. Az a feladatod, hogy megtalálj egy különleges lányt, és a gyermekét, akikről suttognak. Még abban sem vagyok biztos, hogy valóban léteznek, bár amennyit hallani róluk mostanában, szinte biztos vagyok benne, hogy léteznek. Valahol Amerikában lesznek – mondta mesterem komolyan.

- Tehát a családunknak szüksége van ezekre a vámpírokra, és rám bízod a megtisztelő feladatot, hogy megtaláljam őket – állapítottam meg tisztelettudóan.

- Igen, ahogy mondod – mondta elégedetten. Szerette, hogyha nem kellett sokáig magyaráznia a feladat lényegét.

- Mikor induljak? – kérdeztem kíváncsian.

- Amint el tudsz indulni – válaszolta a nagy hármas.

- Ez esetben azonnal indulok – hajoltam meg újra, és az ajtó felé vettem az irányt.

- Demetri – szólt utánam a vezetőm.

- Igen, Mester? – fordultam vissza.

- Hogyha hazatértél beszélnünk kell róla, hogy ki legyen a jövendőbelid. Magányosnak, és kiegyensúlyozatlannak érezlek mostanában – mondta komolyan. – Talán egy társ segítene, hogy jobban érezd magad itthon.

- Ahogy jónak látod, Mester – mondtam alázattal, majd távoztam a teremből.

Néhány perc alatt összeszedtem néhány holmit, és már útnak is indultam. Minél hamarabb visszaérek, annál hamarabb vége lesz ennek az egész rémálomnak. Az engedetlenségért büntetés jár, hogyha folyamatosan ellenszegülni fogok, akkor nem telik majd sok időbe, és a büntetésem halál lesz. Inkább a vég, mint egy kényszerházasság. Egyébként sincs túl sok értelme ezeknek a kikényszerített esküvőknek, hiszen mi nem tudunk utódot nemzeni. Így a családunk sem bővülhet. Elegem van már ebből az egész képmutatásból. Amint kiértem Volterra kapuján azonnal futásnak eredtem, és mire legközelebb feleszméltem már át is úsztam Amerikába.

Bejártam már a fél kontinenst, de a különleges párt még mindig nem találtam sehol. Majd valami nagyon különös dolog történt. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Nem tudtam, hogy miért, de az ösztöneim balra akartak indulni, de a testem mégis jobbra ment. Olyan volt, mintha valami különös ösztön ragadott volna magával. Egy hang a fejemben azt mondta, hogy arra kell mennem, én pedig úgy döntöttem, hogy engedek az ösztöneimnek, és bármi is történjék kiderítem, hogy mi vonzz ennyire az erdő mélye felé. Csak rohantam és rohantam, majd megláttam őt. Gyönyörű volt, és hibátlan. Tökéletes, ahogyan mindig is vágytam rá. Egy megtestesült angyal, aki csak azért létezik, hogy a lába előtt heverhessek és imádhassam. Ő nem látott engem, ezért lassan közeledtem felé. Nem akartam megijeszteni. Aztán minden olyan gyorsan történt. Már majdnem ott voltam mellette, amikor morgást hallottam meg a hátam mögül, és rám vetette magát valaki.