Történet szerelemről és családról - 56. fejezet

Szép napok




(Carlisle szemszöge)



Másfél hét. Ennyi idő telt el azóta, hogy Rosalie végre visszatért az életbe, legalábbis, most már nem közömbös minden, és mindenki iránt. Esme úszik a boldogságban, ahogy én is. Végre magához tért a lányunk is. Tény, hogy vámpírrá válni hatalmas trauma bárkinek, nemhogy egy fiatal lánynak, aki előtt még ott volt a boldog élet, az anyaság, és még rengeteg földi öröm, ami vámpírként nem lehetséges, vagy jelentősen korlátozott, de ha már így alakult, akkor meg kell valahogy barátkoznia a helyzettel. Hogyha csak aznap este nem túlórázom, mint mindig, akkor megmenthettem volna, de azzal, hogy mi lett volna, ha… már késő foglalkozni. Ezen a helyzeten már senki sem változtathat.

- Carlisle, nem te vagy a hibás, hanem a nyavalyás King, és a barátai. Ne gondolkozz ilyeneken – morgott rám Edward. Hát igen, itt csak neki szabad marcangolnia magát, másnak nem hagyja, hogy bűntudatot érezzen. Tipikus Edward.

- Még mindig figyelek – szusszantott fel.

- Ha fáj az igazság, akkor ne figyelj a gondolataimra – mosolyodtam el.

Ma csodás nap van, és ezt semmiféle kis civakodás nem fogja elrontani. Mindegy, hogy ki mit mond, vagy gondol. Rosalie ma teszi meg az első városi sétáját a kíséretünkkel. Rám nem jellemző módon még szabadnapot is vettem ki, hogy velük lehessek ebben a fontos pillanatban. Nincs kétségem afelől, hogy a fogadott lányunk már képes ellenállni, de ott akarok lenni, amikor újra emberek közé megy, és beilleszkedik a helyiek közé. Esmével már vagy fél órája készülődnek, pedig csak egy könnyed séta lesz. Mi lesz, hogyha a bálba készülődnek?

- Na látod, van, amiben egyetértünk – bólintott rá Edward. – Szerintem már reggel elkezdhetnek készülődni majd, hogy estére útra készek legyenek.

- Ne pimaszkodjatok, mert lassítunk a tempón – szólt le szerelmem komolyan.

- Bocsánat – mondtuk egyszerre fogadott fiammal.

- Mostanában sokat vagy együtt Rose-zal – kezdtem bele. Már egy ideje foglalkoztatott a kérdés. – Éjszakánként egy szobában vagytok, reggel együtt jöttök ki…

- Semmi olyasmiről nincs szó, amire gondolsz. Ő a húgom, és nem a párom. Soha nem is lesz az. Nem illünk össze – mondta Edward ellentmondást nem tűrve.

- Honnan tudjátok? A pároknak össze kell kovácsolódniuk – vetettem ellent.

- Mondd csak, mikor jöttél rá, hogy számodra Esme az igazi? – húzta fel fiam a szemöldökét.

- Ahogy megláttam – vágtam rá azonnal.

- Hát ez az – tárta szét a karjait Edward. – Mi nem éreztünk olyasmit, amit ti. Semmi bizsergés, sem pedig pattogó szikrák. Egyszerűen csak egy család vagyunk, és ennyi. Nem illünk egymáshoz. Legalább ebben egyetértünk – sóhajtott fel fogadott fiam.

- Örülj, hogy van valami, ha már semmi másban nem tudunk kiegyezni – morgolódott Rose az emeletről. – Ha már itt tartunk „Én is, szeretlek” – idézte Edward szavait Rosalie.

- Gyerekek, próbáljátok meg legalább ma nem átharapni egymás torkát. Betegesen tudtok vitatkozni egymással. Ha nem adtátok volna már ennyiszer a tudtunkra, hogy nem vagytok egy pár, komolyan azt hinnénk, hogy mégis. Igazi tinédzseres vitáitok vannak – mondta szerelmem morcosan. Hát igen, ő még mindig reménykedik benne, hogy Edward és Rose egyszer egy pár lesznek. Én már lassan kezdem feladni a dolgot. Ha nem, hát nem. Előbb-utóbb úgyis megtalálják a nekik való társat.

- Na, legyen ez a végszó – mosolyodott el Edward. – Végre okosan gondolkozol.

- Ne pimaszkodj, fiam, mert még a végén büntetés lesz belőle – intettem meg tetetett szigorral.

- Csak meg ne ijedjek tőled – vigyorgott rám.

- Túlságosan is elemedben vagy mostanában – nevettem fel, és Edward is velem kuncogott, ahogy odafönt a lányok is.

Ahhoz képest, hogy több, mint egy évszázada még azt hittem, hogy örök magányra vagyok ítélve, már feleségem van, és két gyermekem. Egy ember sem kívánhatna többet. Hát még egy vámpír. Csodálatos életem van. Szerető család, egy munka, amit imádok, és még kellő mennyiségű tőke is, hogy boldoggá tudjam tenni életem értelmeit. Ha azt is hittem valaha, hogy tudom mi az a boldogság, hát mégsem tudtam mostanáig.

- Készen vagytok már? – türelmetlenkedett Edward, ezzel kiszakítva a gondolataimból.

- Türelem rózsát terem – szólt le Rose.

- Nagyon elmés, Rosalie – forgatta meg a szemeit fiam.

- Tudod ez csak egy mondás, nem sok köze van a nevemhez – morgolódott lányom. Ajaj, már megint kezdik.

- Drágám, jobb lenne, ha menekülnénk, mert ha Edward és Rose egyszer elkezdi a kis szócsatáját, annak sosincs vége – próbáltam hatni kedvesemre, hogy gyorsabban készülődjön.

- Már jövünk, ne aggódj, pontosan tudom, hogy milyenek – sétált le szerelmem a lépcső, Rose pedig lassan vonult utána. – Rosszabbak, mint az óvodások, amikor elkezdik.

- Nem igaz – vágták rá azonnal a gyerekeink.

- Na végre, legalább ebben egyetértetek – mondtam elégedetten. – Szóval, indulhatunk? – nyújtottam a karjaimat Esme és Rose felé.

- Igen, mehetünk – mondta feleségem boldogan.

Mielőtt még Rose is belém karolt volna Edward is felajánlotta neki a karját, mire lányom kérdőn pillantott rám. A jelek szerint egyikünket sem akart megsérteni.

- Csak nyugodtan – biccentettem Edward karja felé.

Mire Rosalie csak halványan elmosolyodva bólintott, és fiamba karolt. Valószínűleg nagyobb biztonságban érezte most magát Edward mellett, mert vele gyakorolta a legtöbbet, az önuralmat. Lassan indultunk el a város felé, mert látszott mindenkin, hogy egy kicsit feszültek. Természetesen főleg a debütáló családtagunk, de mi maximálisan bíztunk benne, hogy képes rá. A város szélén azonban Rose megtorpant.

- Lehet, hogy mégsem kéne – harapta be az ajkát.

- Előbb, vagy utóbb túl kell esned rajta, és hidd el, hogy te más készen állsz. Megmondanám, hogyha nem így lenne – néztem rá komolyan.

- Ne félj, az első nehéz, de utána egyre jobb lesz – bíztatta szerelmem is.

- Erősebb vagy, mint hiszed – Edward csak ennyit mondott. Viszont ez a néhány szó, mintha varázsütésre visszahozta volna az önbizalmát legújabb családtagunknak.

- Oké, menjünk, jól vagyok – vett mély levegőt néhányszor. – Nem is olyan vészes – legyintett.

Nem akartuk sürgetni őt Esmével, ezért inkább megvártuk, hogy magától induljon el a házak felé. Néhány másodpercig még hezitált, de aztán rászánta magát, és mind a négyen elégedetten mosolyodtunk el, amikor lassú, de biztos léptekkel, gond nélkül elértük a város központját. Rose élvezettel figyelte a kirakatokat, és láttam, amikor megállt a pillantása egy apró gyűrűn, amit egy apró vörös rubincsepp díszített. „Ennyire tetszik neki az a gyűrű?” Kérdeztem fiamat gondolatban, mire ő csak határozottan bólintott. Mikor Rose és Edward tovább sétált, mi Esmével gyorsan beszaladtunk a boltba, hogy megajándékozhassuk egyetlen lányunkat az ékszerrel, amit kinézett magának. Gyorsan megvettük, majd azonnal a gyerekek nyomába szegődtünk.

- Ez igazán nagyon kedves volt tőletek, de nem várom el, hogy ilyen ajándékokat adjatok nekem – mondta lesütött szemekkel. – Már így is túl sokat köszönhetek nektek.

- Tessék? – néztünk rá döbbenten.

- Azt hiszitek, hogy azért, mert éppen nem arra nézek, nem tudom, hogy mi történik körülöttem? Ti tanítottatok koncentrálni, úgyhogy tudhatnátok, hogy nagyon is figyelek a részletekre. Bementetek abba a boltba, ahol megláttam azt a gyűrűt. Tényleg, igazán tetszett, de nem akarom, hogy ilyen sokat költsetek miattam. Nem költhetitek rám a vagyonotokat. Ti magatok mondtátok, hogy folyamatosan költöznünk kell majd, ahhoz meg sok pénz kell. Ennek az árából talán már majdnem egy egész házra is futotta volna – halkította le a hangját, hogy csak mi halljuk.

- Emiatt ne aggódj, drágám – mosolygott rá Esme melegen. – Én is ezt hittem, amikor átváltoztam, és annyi mindent kaptam, de fel lettem világosítva a vagyonunkra – suttogta szerelmem.

- De hát egy orvosi fizetés – döbbent meg Rose.

- Néhány százévnyi orvosi fizetés, Rosalie. Úgyhogy ne aggódj az anyagi vonzatok miatt. Nem költekezünk feltűnően, de nem tagadjuk meg magunktól azt, ami igazán tetszik – húztam elő a zsebemből az apró ékszeres dobozt. – Legyen benne sok örömöd – nyújtottam felé.

- Én, igazán… nem is tudom mit kéne mondanom – jött zavarba.

- Csak viseld, hogy lássuk, tényleg tetszik – simítottam végig az arcán.

- Köszönöm – ölelt meg minket boldogan. Végre valami, aminek őszintén örül. Ha tudná, hogy nekünk ez mekkora öröm. A pénz számunkra nem jelent sokat. – Neked is, köszönöm – lépett Edward elé, és bár kissé bátortalanul, de őt is megölelte.

Annyira jól mutattak együtt. Sajnáltam, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én elterveztem, de hát a szerelmet nem lehet erőltetni. Így már csak a gondom, hogy mindkét gyermekemnek meg kell találnia a párját, hiszen nem lehetnek magányosak egy örökkévalóságon át.

- Azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy Rosalie, nyugodtan jöhet a bálba – mondta Esme boldogan. – Annyira jó lesz.

- Igen, szerintem is – bólintottam rá. Majd átöleltem kedvesemet, aki majd kicsattant a boldogságtól.

- Menjünk, vegyünk neked saját báli ruhát – fogta meg Rose kezét Esme, és már el is iramodtak egy közeli üzlet felé.

- Kávézó? – bökött Edward a báli ruhabolt melletti kiülőre. – Innen hallom a gondolataikat baj esetére, és nem kell bemennünk sem – vigyorodott el.

- Jó ötlet – egyeztem bele azonnal. Sosem voltunk nagy vásárlók. Esme nagyszerűen megoldott minden ilyen jellegű dolgot.

Fiammal kényelmesen elhelyezkedtünk egy félreeső asztalnál, majd a látszat kedvéért rendeltünk két kávét. A hölgy nagyon kedves volt, és mindenáron szeretett volna hozni nekünk süteményt is a kávéhoz, de szerencsére Edward könnyedén elkápráztatta, így el is felejtette, hogy édességgel akart minket megajándékozni. A kávét még el tudjuk tüntetni néhány gyors mozdulattal, de a sütemény már nem ment volna ilyen egyszerűen. Már egy jó órája ültünk kint, és már kezdtem aggódni, amikor fiam végre megszólalt.

- Jönnek már – sóhajtott fel boldogan. – Több folyadékot szegény növény már nem viselne el – fűzte még hozzá halkan. Hát igen, már kapott kávét, vizet, és egy teát is. Sok lesz a jóból szegény virágnak. – Rosalie nagyszerűen bírta, bár a ruhák sokkal jobban lekötötték, mint az emberek, ha pedig nem nézelődött, akkor élvezte az új gyűrűjét, igazán tetszik neki az ékszer.

- Ennek örülök. Talán kezdi egy kicsit jobban érezni magát – mosolyodtam el. Csak megoldódik a helyzet végre.

- Igen, már jobban van, és erről kéne is beszélnünk. Szerintem semmi akadálya az utazásotoknak anyával – nézett rám komolyan.

- Nem akarunk magatokra hagyni titeket, Edward. Nem biztos, hogy elbírsz vele több hétig – mondtam határozottan. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy bármi baj történjen.

- Már nem erősebb nálam, ráadásul az önuralma is nagyon szépen felfejlődött. Még ne vessétek el az utazás gondolatát.

- Nem tudom, Edward, majd meglátjuk, hogy hogyan viseli Rose a bált, és utána döntünk – mondtam ki a végszót. Értékeltem a törődést, de nem hagyhatjuk itt őket egyedül, amikor bármi történhet. Pár hét hosszú idő egyedül egy olyan vámpírral, aki még csak tanulja az önuralmat.

- Tudom, hogy hosszú idő, de Rosalie képes uralkodni magán, hiszen látod, hogy mennyi ideig kibírta egy boltban, pedig emberek is voltak bent.

- Ez igaz – bólintottam rá.

- Na látod, nem kell idegeskednetek, egyébként pedig, ha bármi baj van, akkor azt úgyis ti tudjátok meg először, de nem lesz – mondta Edward határozottan. Ezt a beszélgetést azonban félbehagytuk, mert a lányok mellénk értek.

- Nem apróztátok el – vettük el Edward a csomagokat. A lányok alig látszottak ki a dobozok és szatyrok alól.

- Hát Rosalie még sose kapott saját ruhákat. Mindig csak megtippeltük, hogy mi tetszene neki, de most alkalma nyílt nézelődni, úgyhogy gondoltam alaposan bevásárolunk – mosolygott rám szerelmem lágyan. A szemei csak úgy csillogtak. Ritkán tört rá a vásárlási láz, de olyankor nagyon örült volna egy lánynak, aki szívesen vele tart. – Nagyon sokáig várattunk titeket?

- Egyáltalán nem, nagyon jól eltöltöttük az időt – válaszoltam őszintén.

Tényleg élveztem néha ezeket a látszat szórakozásokat. Kávézó. Kellemes hely. Régebben csak kocsmák voltak, és bordélyok. Értelmetlen helyek. Viszont ezeknek a kávézóknak megvan a maga varázsa, és hangulata.

- Mehetünk haza? – kérdezte Rose, kicsit feszengve. – Azt hiszem, hogy mára ennyi bőven elég volt – tette hozzá halkan. Így csak mi hallottuk.

- Persze, kedvesem, már itt sem vagyunk – bólintottam rá azonnal.

Ahhoz képest, hogy reméltem, hogy legalább húsz percig kibírja, egyszerűen zseniális volt a teljesítménye. Több, mint másfél órán át bírta. A bállal sem lesz semmi gond, ez már biztos.



Három nappal később…



Szerelmem már készen állt az indulásra, és már én is csak a zakómat kaptam magamra. Láttam kedvesem arcán, hogy mennyire boldog, és izgatott, amiért ekkora megtiszteltetés érte őt, bár azt is pontosan tudtam, hogy az sokkal jobban érdekli, hogy az árvákkal ennyi jót tehetett.

- Boldog vagy? – öleltem magamhoz.

- Az nem kifejezés – karolta át a nyakamat.

- Ezt majd inkább Párizsban – nyögött fel Edward.

- Én most nem is… - kezdtem bele, majd döbbenten néztem szerelmemre.

- Nekem is lehet fantáziám, még akkor is, hogyha nem nézitek ki belőlem – sütötte le a szemeit zavartan.

- Nincs kedved beavatni a fantáziavilágodba? – csillantak fel a szemeim. Majd kezeimet formás hátsójára simítottam.

- De… majd, ha a gyerekek nem lesznek a közelünkben – nyögött fel.

- Biztos? – néztem rá ártatlanul. Esme még nem nagyon mutatta ezt az oldalát. Edward még soha nem reagált így legalábbis.

- Igen, biztos, mert mennünk kell, legyén úriember, drágám, mint mindig – nyomott egy gyors csókot a számra. Majd kicsusszant az ölelésemből. – Egyébként, nem azt beszéltük meg, hogy lemondod Párizst? Mármint a szállást – fordult felém kíváncsian.

- Valóban úgy terveztük, de aztán átgondoltuk ezt a dolgot Edwarddal és Rose-zal. Abban maradtunk, hogy nyugodtan elmehetünk, mert nem lesz semmi baj – mosolyogtam rá. Tudom, hogy csalódott volt, amikor azt mondtam, hogy ne menjünk, de Rosalie miatt beleegyezett.

- Szeretlek – vetette magát a karjaimba boldogan. – Titeket is gyerekek – mondta kicsit hangosabban.

- Mi is – harsogta Edward és Rose nevetve.

- Tudod, hogy a családunk a legfontosabb nekem, de azon belül is te. Éppen ránk fér egy második nászút – suttogtam a fülébe.

- Igen, ebben egyetértünk – bólogatott hevesen. – Most viszont tényleg mennünk kell, és Edwardot sem szeretném az őrületbe kergetni – fogta meg a kezem és húzni kezdett az ajtó felé.

Egy szempillantás alatt leértünk az emeletről, ahol a gyerekeink már vártak ránk. Rosalie idegesen igazgatta magán a gyönyörű ruháját, míg Edward csak szemeit forgatva támaszkodott a falnál. Kérdőn néztem rá, és a választ azonnal meg is kaptam a kimondatlan kérdésemre.

- Már egy fél órája ezt csinálja – sóhajtott fel. – Igazgatja a ruháját, azután a tükörhöz rohan, és az utolsó szál haját is pontos szögbe rendezi, megigazítja a harisnyáját, és ez legalább a harmadik pár cipő a lábán. Egyszerűen nem tudom leállítani.

- Ne aggódj, Rosalie, gyönyörűen festesz – mosolyogtam rá elismerően.

- Köszönöm – jelent meg neki is mosoly az arcán, és abbahagyta a tollászkodást.

- Pf… csak ennyit kellett volna mondanom, hogy abbahagyd? – morgolódott Edward. – Egyébként mondtam, „hogy jól nézel ki”.

- A „jól nézel ki” elég snassz, nem gondolod? – nézett rá Rosalie morcosan. - Háromszor öltöztem át, készítettem frizurát, és sminket. Neked pedig csak ennyire futotta. Nem csoda, ha elbizonytalanodtam.

- A páva mindenedet, azért vannak határok… - kezdett bele Edward, de közéjük léptem.

- Gyerekek, ma ünnepelünk, néhány nap múlva elutazunk, és hetekig táncolhattok egymás idegein úgy, hogy senkit se zavarjon – mondtam nyugodtan. Nem igaz, hogy nem képesek egy helyiségben meglenni az esetek jelentős százalékában. Máskor viszont elválaszthatatlanok. Ki érti ezt?

- Ha egyszer ilyen elviselhetetlen… - mordultak fel egyszerre.

- Nem, egyikőtök sem jobb, mint a másik – emeltem fel a kezeimet. – Elég legyen mára. Ez Esme estélye.

- Bocsánat – hajtották le a fejüket bűnbánóan.

- Ez a beszéd – mosolyodtam el. – Indulhatunk, kedves? – nyújtottam a karom feleségem felé.

- Igen – sietett mellém.

- Szabad? – ajánlotta fel Edward is a karját Rose-nak.

- Köszönöm – lépett mellé Rosalie és elfogadta az ajánlatot.

Az út csendben telt el a bárteremig. Esme izgatottan tekintgetett körbe a teremben, majd amikor meglátta kis barátait, az árvákat, azonnal oda sietett hozzájuk. Az ő külön kérésére áthozták az árvaház lakóit vacsorázni. Mindegyik kisgyerek sorba állt érte, hogy Esme megölelgesse őket, és feleségem nem habozott mindegyik gyermeket körbepuszilgatni, és alaposan megszeretgetni. Bár lehetne egy közös gyermekünk, akit mi nevelnénk fel.

Néhány perccel az érkezésünk után mindenki leült az asztalához, és a vacsora elkezdődött. Tósztok, ünnepélyes megnyitó beszédek, és minden, ami csak szükséges egy ilyen rendezvényhez. Azután pedig jöttek a kiadósabbnál kiadósabb ételek is, amiket mi már ügyesen elrejtettünk. Bár ezúttal nem nagyon volt rá szükség, mivel az árvák nagyon is jóízűen habzsoltak, és amikor nem figyeltek oda egy pillanatra, akkor szétosztottuk az mi adagunkat is köztük. Kicsit meglepődtek a sok étel láttán, de nem tiltakoztak. A vacsora után a gyerekek elmentek aludni, a partin pedig elkezdődött a tánc. Azonnal szerelmem felé fordultam, aki boldogan mosolyogva fogadta el a karomat, és keringeni kezdtünk a lágy dallam ütemére. Néhány pillanattal később pedig már Edward és Rose is mellettünk táncolt. Lányunk arcán boldog mosoly ragyogott, és úgy tűnt, hogy Edward is nagyon jól érezte magát. A tánc egészen hajnalig tartott. Edward és én minden hölgyet megtáncoltattunk, míg a mi családunk hölgy tagjait elrabolták tőlünk egy-egy tánc erejéig. Esme kapott egy gyönyörű, rézből készült emlékplakettet is, hogy örökké emlékezhessen erre a fontos pillanatra a város életében. Tökéletes este volt. Rosalie is nagyon jól bírta a megpróbáltatásokat, amiért nagyon is büszke voltam rá. Azt hiszem, hogy most már végérvényesen kijelenthetem, hogy nyugodtan elmehetünk Párizsba, néhány nap múlva.

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 6. fejezet

6. fejezet




(Jane szemszöge)



Rövid volt ez a három nap. Még csak most kezdtem bele igazán az elmélkedésbe, és mire eljutottam a hogyanokhoz és a miértekhez, már nyílt is az ajtóm, és a bátyám lépett be rajta.

- Nos, jutottál valamire, Jane? – kérdezte kíváncsian.

- Mivel kapcsolatban? – néztem rá döbbenten. Csak a Mesterrel beszéltem arról, hogy mi a gondom.

- Azzal kapcsolatban, amiért bezárkóztál – mosolyodott el. – Nem jellemző rád, hogy homokba dugd a fejedet.

- Nem dugtam homokba a fejemet – háborodtam fel.

Én nem vagyok gyáva, soha nem is voltam az. Hogy feltételezhet rólam egyáltalán csak ilyesmit is a testvérem? Pontosan tudja, hogy nehezen nyitok a külvilág felé, úgyhogy semmi kedvem a kötözködéshez.

- Jól van, értem, nyugi. A Mester a szobájában vár, és azt kéri, hogy ezeket vedd fel – nyújtott át nekem egy csomagot Alec.

- Öt perc múlva ott leszek – válaszoltam. Mire bátyám már el is tűnt a szobámból.

Kinyitottam a szatyrot, és legnagyobb megdöbbenésemre egy harisnya, egy farmer miniszoknya, egy vörös trikó, egy fekete csizma, és egy farmerdzseki volt benne, ráadásként pedig még három pár kontaktlencse, olyan színnel, amit Heidi is viselni szokott. Talán mégis kiküldetésre kell mennem? Bár úgy lenne. Jó lenne még egy kicsit egyedül lenni. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, majd visszavettem még a köpenyemet, és sietve indultam meg a Mesteremhez. Amikor beléptem azonban meglepő látvány fogadott. Megmentőmön kívül, bosszantóm, Paul is ott volt, és vigyorogva nézett rám. Kérdőn tekintettem rá a mentoromra, aki csak elmosolyodott, és egy kényelmes fotelhez invitált.

- Foglalj helyet, kedvesem, és azonnal mindent elmagyarázunk – kezdte vészjóslóan. Elmagyarázunk? Mióta van ennyire jóban a félvérrel? – Szóval, jutottál valamire, Jane? – kérdezte kíváncsian, és a kezét felém nyújtotta. Én pedig már reflexszerűen csúsztattam a tenyeremet az övébe. – Még mindig elég zavarosak a gondolataid – mosolyodott el. – Bár erre nyilván Paul is erősen rásegített az engedély nélküli látogatásával.

- Már mondtam, hogy sajnálom, Mester – forgatta meg a szemeit.

- Tudom, de még egy ideig az orrod alá fogom dörgölni, az biztos. Itt kénytelen leszel betartani a parancsokat. Még akkor is, hogyha nem tetszik neked a helyzet – mondta komolyan Aro.

- Igen, tudom. Viszont most már válaszolnál a kérdésre, Mester? Megkapom a kért eltávozást? – csillantak fel Paul szemei.

- Igen, megkapjátok, mert ez mindkettőtök és a Volturi érdeke is. Két nap múlva a trónteremben várlak benneteket este kilenckor, sötétedés után már könnyedén haza tudtok jönni – adta ki az utasítást.

- Igenis, Mester – pattant fel Paul. Majd mélyen meghajolt Aro előtt. Azután pedig előttem termett, és egyik kezével kézen fogott, a másikkal pedig kilazította a köpenyemet, és a fotelre dobta. – Erre nem lesz szükséged, Jane – vigyorgott rám.

- Mi folyik itt, Uram? – fordultam a Mesterhez segélykérően.

- Paul kért a számotokra két nap eltávozást, amely idő alatt itt maradtok a városban, de betartjátok a szabályokat, és nem vadásztok a határainkon belül, és nem feditek fel a titkot, de ezen túl bármit tehettek, ami csak jól esik – válaszolta a Mester.

- De én… köszönöm, de inkább itt maradnék, esetleg szükséged lehet rám a Hold gyermekei miatt. Mi van, hogyha akkor támadnak, amikor nem vagyok itt?

- Akkor Alec itt lesz, és elveszi az érzékeiket, Sam pedig megnyugtatja őket. Neked is szükséged van feltöltődésre, gyermekem. Menj, és ahogy Paul mondta „rúgjatok ki a hámból”, bár fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de elvileg egyik törvényünket sem szegitek meg vele.

- Pf… tartanom kell egy gyorstalpalót normális emberi nyelvből. Tudjátok a szleng sokat fejlődött néhány évszázad alatt – szusszantott fel Paul. – Jó lesz, hogyha majd nem kell non-stop fordítanom saját magam. Te is kinézel kisanyám tizenhatnak, és úgy beszélsz, mint egy kétszáz éves nőszemély.

- Talán, mert egy más korban éltem eredetileg – morogtam rá. – Tudod, akkoriban még a férfiak kifinomultak voltak, és nem ilyen pernahajderek, mint amilyen te is vagy.

- Pernahajder? Ez tök aranyos – hahotázott Paul. – A köcsög, vagy barom ma sokkal népszerűbb kifejezés.

- Miért mondanék neked ilyet? Az egyik egy népművészeti cserépedény, a másik pedig egy haszonállat, egyik kifejezés sem illik rád – néztem rá csodálkozva. Tényleg nem értem csak minden harmadik mondatát.

- Rendben, elismerem, hogy igazad van, muszáj egy kicsit kiszabadulnia innen – mondta a Mester komolyan. – Akkor két nap múlva… és Jane, tényleg próbáld meg egy kicsit elengedni magad. Eddig nem hittem az új tagunknak, de igaza van, túlságosan feladatorientált vagy, ami dicséretes, de egy ponton túl be fogsz kattanni ettől. Már az is csoda, hogy ilyen sokáig bírtad ép elmével.

- Köszönjük, Mester – hajolt meg Paul mélyen. Majd karon ragadott, és húzni kezdett a palota kijárata felé. – Gyere, Jane, nagyon tuti kis buliba viszlek. Csak bízd rám magad. Eddig csak belógni tudtam az olyan helyekre, ahol most fizető vendégek leszünk, hála a családunknak. Olyan élményekben lesz részed, hogy vissza se akarsz majd jönni – lelkendezett Paul megállíthatatlanul.

- Ezt nehezen tudom elképzelni – fintorodtam el. – Egyébként mióta lettél te is, „talpnyaló”, ahogy eddig fogalmaztál? – kérdeztem kíváncsian.

- Kifizetődő, hogyha szót fogad az ember, illetve félvér – kacsintott rám pimaszul.

- Egyébként arról volt szó, hogy adjak neked három órát a létezésemből, és nem két napot. Kétnapnyi szórakozási időm nincs – mondtam ellentmondást nem tűrve.

- A Volturi megengedhet neked ennyi pihenést ilyen hosszú folyamatos szolgálat után, egyébként pedig parancsba kaptad, hogy velem jössz. Úgyhogy kénytelen leszel élvezni ezt a két napot – vágott vissza, miközben a szemei elhomályosultak. – Karoljon belém, hölgyem – nyújtotta a karját, én pedig szó szerint nem tudtam ellenállni a szavainak. Mi történik velem? Nem volt sok időm gondolkodni, mert már el is indultam a kijárat felé, amerre Paul vezetett. Használja rajtam a képességét, ez biztos. Különben képes lennék ellenállni. – Sajnálom, Jane. Amint kivittelek a kastélyból visszakapod az irányítást a tested felett, de ha nem megy szép szóval, akkor kénytelen vagyok rásegíteni a dologra.

- Semmit sem kell tenned – sziszegtem.

- Dehogynem, enyém a megtiszteltetés, hogy bevezesselek a huszonegyedik századba – húzta ki magát büszkén.

- Talán nem vagyok elég laza ehhez a századhoz – morogtam.

- Nyugi már, élvezni fogod, garantálom – simítottam a derekára a kezem.

- Ne bizalmaskodj velem, és főleg ne fogdoss. Veled megyek, mert most ez a dolgom, de élveznem nem muszáj – mondtam határozottan.

- Karót nyelt vagy, cicám. Hát ez nem lesz egyszerű. Sebaj, akkor egy romantikus vacsorával indítunk a városon kívül, talán egy kis kínzástól majd felengedsz. Ne félj, a Mester tud az én kis túszomról. Tegnap fogtam, kifejezetten a te számodra. Élvezni fogod, ne félj – mondta magabiztosan. – Még egy perc, és ott vagyunk – mondta mikor kiértünk a Volterra melletti erdőbe. Három… kettő… egy – számolt vissza, majd megláttam egy középkorú férfit, aki egy fához volt kötözve. A jelek szerint valaki már megverte. Valószínűleg Paul, de néhány lila foltot leszámítva a férfi kifogástalan állapotban volt. – Erőszaktevő, ráadásul megcsonkította a fiatal lányok testét, miután végzett velük. Napokig kínozta őket, és csak azután vetett véget a szenvedéseinek. Gondoltam, hogy megadhatnád neki az elégtételt. A lányok olyan tizenöt, tizenhat évesek voltak – sziszegte Paul dühösen. Rajtam pedig szintén úrrá lett a düh.

- Engedj el, majd én elintézem – morogtam fel.

- Tudtam, hogy ezt élvezni fogod – vigyorodott el elégedetten.

A következő pillanatban pedig, amikor visszakaptam az irányítást a testem felett, rámosolyogtam a rettegő férfira, aki erre nyüszíteni kezdett. Elégedetten figyeltem, ahogy egyre jobban gyengül a kíntól, amit rábocsájtok. Már a végkimerülés, és az őrület határán állt, amikor abbahagytam a kínzását.

- A vacsora tálalva van – mosolyogtam Paulra.

Majd a férfi felé lendültem, és azonnal rávetettem magam az artériájára, ahogy az útitársam is. Gyorsan elintéztük azt a férget, és én elégedetten néztem, ahogy Paul egy szempillantás alatt elintézte a nyomainkat.

- Na, ugye, hogy tetszett? – kérdezte, miután végzett, és látta az elégedett mosolyomat.

- Elismerem, hogy ez nem volt rossz – mondtam közömbösen. Vagy legalábbis próbáltam közömbös lenni, de igazából még talán sosem élveztem ennyire a táplálkozást.

- Remek, akkor jöhet a programunk második fázisa – csapta össze a tenyerét. – Most, hogy már ettél, éhes biztosan nem lehetsz, vagyis szomjas, úgyhogy most emberek közé megyünk, ne aggódj, hogyha bármi baj lenne kilátásban, akkor majd én visszatartalak – simított végig a karomon. Majd kérdő tekintettel nyújtotta felém a karját. – Szabad? – kérdezte ártatlanul.

- Legyen, ha már úgyis parancsba kaptam – sóhajtottam fel.

Ezután pedig elfogadtam a felajánlott kart. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de végül is, megismerhetem egy kicsit jobban a mai környezetet. Úgysem igazán foglalkoztam még az olyan vívmányokkal, mint a tv, vagy a filmek. Egyáltalán nem is gondoltam másra, csak az olvasásra, azt mindig is szerettem. Paul kényelmesen sétálva vezetett vissza a városba, ahol végül egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Az volt ráírva, hogy „Művész mozi”. Még nem is láttam ezelőtt ezt az épületet szerintem.

- Gyere, már a jegyünk is megvan, úgyhogy csak be kell ülnünk a filmre – mosolyodott el. – Ezt imádni fogod – fűzte még hozzá.

Csak ketten voltunk a teremben. A leghátsó sor közepén ültünk le, és én kíváncsian vártam létezésem első mozi élményét. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam az első képsort. A három muskétás, méghozzá a Walt Disney kiadásában. Legalább róluk már hallottam. Elég népszerűek szerte a világon. Megbabonázva néztem az elinduló képsorokat, és szinte még levegőt sem vettem néhány jelenet közben. Annyira élethű volt, és tökéletes, ahogy a színészek vászonra vitték ezt a klasszikus történtet, de valahogy mégis finomabb, itt-ott megcenzúrázták az alaptörténetet, és átalakították, hogy szinte tökéletesen boldog legyen az egész. Igazi happy end. Vajon miért tetszik itt ennyire, amikor pontosan tudom, hogy az életben semmi sem sikerülhet ennyire tökéletesen? Különös. Valahogy bele tudom élni magam a színészek által nyújtott tökéletes világba, de mégis idegen. Akarom is, hogy létezzen egy ilyen valóság, meg nem is. Furcsa dolog ez a filmszínház, de roppant elgondolkodtató. Már éppen készültem felállni, és kimenni a teremből, amikor Paul hirtelen megfogta a kezem, és visszahúzott maga mellé.

- Ne siess annyira, van itt még valami, amit a vásznon is látnod kell – suttogta a fülembe. Én pedig boldogan ültem vissza mellé, és vártam az új élményt.

- Uramisten – sikkantottam fel, amikor megláttam, hogy a Notebook kezdődik el a vásznon. Az egyik nagy kedvencem Dumas után. Vajon Paul honnan tudta meg, hogy imádom az író könyveit. – Honnan tudtad? – kérdeztem kíváncsian.

- Aro képessége sok mindenre jó, például arra is, hogy megtudjam, amit szeretnék – suttogta vissza. – Ne aggódj, megtartom a titkot, hogy romantikaimádó vagy. Nincs ezzel semmi baj. Sőt, ez kifejezetten jó dolog, szerintem.

- Aha, szerintem nem. Olyan, „álmodik a nyomor” érzésem van tőle, de akkor is szeretem ezeket a történeteket. Jó magad beleképzelni egy gyönyörű nő helyébe, akiért majd megőrülnek a férfiak – fintorodtam el.

Olyan sok meseszép nő él Volterrában, akinek még nincs párja, akkor nekem miért lenne? Tizenhat éves vagyok a fenébe is, és örökké ennyi maradok. Nem vagyok képes csábos szirénné változni, pedig szeretnék. Bárcsak még vártak volna egy-két évet a máglyára küldésünkkel, akkor fejlődhettem volna még, mielőtt a Mester a gyermekévé tesz.

- Szerintem nincs veled semmi baj, csak kétoldali önbizalomhiányban szenvedsz. Hogyha semmi sem tetszik magadon, akkor mit vársz másoktól? Olyannak fog téged látni mindenki, amilyennek te látod magad. Te most egy gonosz kis szörnyeteg vagy, mert így próbálod ellensúlyozni a szerinted, ismétlem, hogy csak szerinted hiányosságaidat. Csodálatos fiatal lány vagy, csak el kéne fogadnod ezt a tényt, és elkezdeni olyan ruhákat hordani, amitől nem menekülnek el a férfiak. Garbó, vastag pulóver, tetőtől talpig fekete állandóan, már megbocsáss, de borzalmasak a ruháid. Vigyél egy kis színt az életedbe. Például a kék fantasztikusan áll neked. A farmer jó választás volt, bár a vöröset még inkább el tudnám képzelni hozzád. Kiemelné a vadságodat, és a szemed karmazsinságát. Na, és a legfontosabb, hogy valahogy húzd ki magadból azt a lenyelt karót. Figyelted, hogy a combod és a hátad egész film alatt tökéletes derékszöget zárt be? Mintha valaki kifeszített volna téged – döntött hátra a széken Paul. Én viszont automatikusan visszahelyezkedtem.

- Nekem az én időmben azt tanították, hogy egy hölgy üljön rendesen. Egyenes háttal, hogy csábító legyen majd a férfiak számára.

- Ez idáig oké is, csakhogy ezt nem kell túlzásba vinni. Egyébként csak azt ne mondd, hogy mindig azt tetted, amit mondtak neked – rázta meg a fejét hitetlenül.

- Miért ne tettem volna? A szüleim voltak a mérvadóak, tökéletes akartam lenni a számukra. Az már más kérdés, hogy nem tudtam, hiába próbáltam.

- Uramisten, hozzád képest egy lehetetlen küldetést megoldani sétagalopp, mint Ethan Hant számára ellopni az ügynökök listáját.

- Ha? – kerekedtek ki a szemeim.

- Sebaj, majd tovább képezlek jó filmekből, ne félj, és akkor majd megérted – sóhajtott fel lemondóan.

- Részemről rendben. Ez a mozis dolog nagyon tetszik – vigyorodtam el.

Majd ismét a filmre fordítottam minden figyelmemet. Ez a könyv szinte egy az egyben dolgozta fel a könyvet. Csodálatos lehet a szerelmeddel leélni az életed, aki annyira szeret, hogy még akkor is csak veled foglalkozik, amikor beteg vagy, és nem emlékszel rá. Minden nap felolvassa a történeteteket, hogy visszaemlékezz rá, és minden perc, amit vele töltesz mérhetetlen boldogsággal tölti el.

- Tetszett? – kérdezte Paul, amikor véget ért a film.

- Nagyon – csillantak fel a szemeim. – Most mit csinálunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Elviszlek még valahová – mosolyodott el.

- Oké – pattantam fel azonnal.

- Hm… kis türelmetlen – nyomott egy puszit hirtelen az arcomra. Hát ez meg mi volt. – Nyugi, ez csak egy baráti gesztus, nem kell ilyen rémült arcot vágnod – csóválta meg a fejét.

- Nem vagyok hozzászokva az efféle testi kontaktushoz – rántottam meg a vállam. Bár egész jól esett.

- Testi kontaktus? Milyen közömbösen fogalmazol. A baráti gesztus sokkal kellemesebben hangzott volna – javasolt kicsit sértődötten.

- Miért hívnám úgy, hogyha nem is vagyunk barátok? – kérdeztem kíváncsian.

- Miért ne lehetnénk barátok? Ha pedig nem vagyunk azok, akkor minek neveznél?

- A család tagja vagy, és kiemelt testőr, tehát családtag vagy. A család azonban nem feltétlenül szereti az embert – magyaráztam el a helyzetet.

- Néha olyan kislátókörű vagy. Igazából inkább mindig, nem csak néha – szusszantott fel bosszúsan. – Mindegy, folytassuk a két napos kis utazásunkat, mert még sok mindent meg akarok neked mutatni, ami jó dolog – mondta. Majd ismét a karját nyújtotta, és kivezetett a moziból.

Néhány perc séta után Volterra legnagyobb, és legelegánsabb hotelje előtt találtam magam. Paul csak rám kacsintott, majd bevezetett a hatalmas épületbe.

- Mi a fenét keresünk mi itt? – kérdeztem halkan.

- Megszállunk, hiszen át kell öltöznünk, és én le is fürödnék, bár lehet, hogy rád is rád férne egy kis pancsolás. Ellazítja a nőket, hogyha néhány illatos gyertyával bevonulnak a fürdőszobába, és kiáztatják magukat egy nehéz nap után – magyarázta lelkesen.

- Nem szoktam fürdeni, értelmetlen időtöltés egy vámpír számára. Az illatom makulátlan, nem tudok megizzadni, összekoszolni pedig nem szoktam magam – mondtam határozottan.

- Nyugi, nem erőszak, de szerintem érdemes lenne kipróbálnod – mondta nemtörődöm módon.

Nem telt bele egy percbe, és már meg is kaptuk a szobánk kulcsát. Nem is szoba volt, hanem sokkal inkább lakosztály. A szoba központjában egy hatalmas, baldachinos ágy volt, tűzvörös selyem ágyneművel. Mellette a kis asztalon csokoládés eper, és egy palack behűtött pezsgő.

- Szerintem eltévesztettük a lakosztályt – néztem Paulra.

- Nem, jó helyen járunk- vetett ellent útitársam.

- Hogy érted ezt? Ezek egy romantikus éjszaka kellékei, legalábbis az emberek olvasatában. Gyertyák, afrodiziákumok…

- Csupán egy kis hangulatteremtés – legyintett Paul.

- Mihez kell megteremteni a hangulatot? – kérdeztem döbbenten.

- Ehhez… - termett előttem egy szempillantás alatt.

Történet szerelemről és családról - 55. fejezet

Sziasztok! Visszatértem ezzel a történettel is. Igyekszem hozni a frisseket minél gyorsabban belőle. Ez most egy átvezető feji, és a következőben indulnak be az események :) Puszi, Drusilla

Nehéz idők




(Rosalie szemszöge)



Már lassan egy éve vámpírként tengetem a napjaimat, de nem igazán lett könnyebb. Tennessee kellemes hely, de nem nagyon vagyok oda ezért a nagyon is vidéki életért. Bár teljesen mindegy, mivel emberek közé úgy sem mehetek, tehát a városi séta eleve ki van zárva az életemből, a hegyi bolyongást pedig már unom. Carlisle, Esme, és Edward már hónapok óta az önuralmam fejlesztésén dolgoznak több-kevesebb sikerrel. Igazából nem is nagyon akarok emberek közé menni. Minek? A társaságtól még nem változik meg a helyzetem. Miért nézném a sok bolondot, akik boldogok, és azt hiszik, hogy azok is maradnak örökre. Eljegyzés, házasság, gyerek, örök boldogság… az egész csak tündérmese. Mi értelme az életnek, hogyha nincs semmid? Nem is értem, hogy Carlisle miért nem hagyott a sorsomra. Mindenkinek jobb lenne. Nekik is csak a bajuk van velem. Esme próbál felvidítani, és mindenféle csodálatos ruhakölteményekkel, és szebbnél szebb ékszerekkel megajándékozni, de ezek sem pótolhatják az emberi létemet. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem, hiszen a segítségük nélkül már régen a föld alatt lennék. Vajon az jobb lenne, vagy rosszabb lenne? Mi a rosszabb, hogyha valaki teljesen megszűnik létezni, vagy ha csak egy más formáját választja a létezésnek, de a lénye megmarad.

- Rose, mi lenne, hogyha megpróbálnál együttműködni velünk, és akkor nem kéne itt kuksolnod a házban örökké – morgolódott megint Edward. Na, ő az egyetlen, aki egyáltalán nem próbálja pátyolgatni a „törékeny kis lelkemet”, ahogy ő szokott fogalmazni. Egy ideig még kísérletezett, aztán úgy volt vele, hogyha én nem akarok újra normálisan élni, akkor nem fog kényszeríteni.

- Mert máshol mit csináljak? – morogtam én is.

- Nos, máshol tudsz vásárolni, ezen felül szórakozni, táncolni, esetleg énekelni, mert amennyire emlékszem gyönyörű énekhangod volt már emberként is. Eljöhetnél velünk a következő bálra, ami két hét múlva lesz, hogy táncoljunk. Sok lehetőség áll a rendelkezésedre, hogy megtaláld az új léted értelmét – magyarázta, mintha egy ötéves gyerekhez beszélne.

- Vajon miért fontos neked ennyire ez a bál? – húztam fel a szemöldököm. Tuti, hogy valamilyen önös érdek is vezérli, különben nem érdekelné a dolog.

- Azért olyan fontos, mert azt ünnepeljük, hogy Esme és Carlisle vadonatúj szárnnyal ajándékozta meg az árvaházat, ráadásul egy külön orvosi rendelőt is adományoztak a gyerekeknek. Ez itt nagyon is jelentős esemény, mert a helyieknek egy vasuk sincs, hogy támogassanak bárkit, legfeljebb élelemmel, de gyógyszerekkel nem. Tiszteletbeli polgárrá avatják anyát, ami neki nagyon fontos, te pedig itt fogsz ülni, és fájdalmat okozol neki azzal, hogy nem jelensz meg egy ilyen jelentős társadalmi eseményen, amit velünk szeretne megünnepelni. A bál után pedig elutaznak, anya és Carlisle Párizsba, hogy egy kicsit lazítsanak, de miattad le akarják mondani. Ha egy kicsit is szereted őket, akkor összekaparod a romjaidat, és felállsz végre. Miért akarsz ennyire depressziós maradni egy életen át? Ha hagynád, hogy segítsünk, akkor begyógyítanánk a sebeidet.

- Miért akartok ennyire segíteni? Nem mindegy nektek? – kérdeztem csendesen.

- Egyáltalán nem. A családhoz tartozol, és nálunk a család mindennél fontosabb. Szeretnénk látni, hogy boldog vagy, és újra élni kezdesz. Mindenkinek rossz, hogy így bezárkóztál. Egy zombi vagy. Fekszel, táplálkozol… fekszel. Ennyi vagy. Gondolt át azt, amit mondtam. Egyébként pedig boldogan táncba vinném végre a húgomat, tudom, hogy szeretsz táncolni, mert a múltkor lebuktál, amikor zongoráztam. Láttam, hogy a lábaid automatikusan megmozdultak a zene ütemére. Jól szórakoznánk, hogyha hajlandó lennél végre megtanulni kezelni az illatokat – ajánlotta újfent az önuralomra szoktatást.

Végül is, van igazság abban, amit mondott. Táncolni tényleg szeretek, és talán jót tenne egy kis levegőváltozás. Lehet, hogy Edwardnak igaza van? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ezt mondom, de előfordulhat, hogy hallgatnom kéne a tanácsára. Már egy éve dagonyázom az önsajnálatban, bár nem is érdemlek meg mást. Gyilkoltam, még akkor is, hogyha nem bántam meg. Mondjuk, pont itt van a bökkenő, meg kellett volna bánnom, de mégsem tettem.

- Jaj, ne kezdjük ezt elölről. Hogyha megint dagonyázni kezdesz a bűntudatban, akkor én inkább elmenekülök innen – termett előttem Edward dühös arccal. Milyen harapós ma. Ennyire nem szokott morcos lenni. Egyébként is ő az önsajnálat bajnoka a házban.

- Megjöttem, kedveseim – nyitott be a házba Esme boldogan. – Nem fogjátok elhinni, hogy mi történt. A gyerekek egy hatalmas vászonra festettek nekem mindenféle gyönyörű dolgot. Virágokat, kék eget, meg gyümölcsfákat. A nagyobbak pedig ráfestették, hogy „Sok szeretettel Esmének”. Elvittem bekereteztetni, annyira csodálatos lett. Két hét múlva a bálon ki fogom állítani, hogy mindenki lássa. Hahó, itthon vagytok egyáltalán? – kérdezte miután még mindig nem mentünk le. Na jó, itt az ideje változtatni a dolgokon. Élni fogok, már legalábbis amennyire a körülményekhez képest lehetséges. Amint ezt kigondoltam, már fel is pattantam, majd lesiettem Esméhez a földszintre.

- Gratulálok, biztosan tényleg nagyon szép a kép, és csodás bál lesz a tiszteletedre – öleltem meg. Esme egy pillanatra lefagyott, de ahogy feleszmélt az első döbbenetből azonnal visszaölelt.

- Jaj, kincsem, végre kezdesz magadhoz térni. Ennél nagyobb boldogság nem is érhetne – suttogta a fülembe.

- Igyekezni fogok, ígérem – mondtam komolyan. – Szeretnék megtanulni, emberek közé menni, ha még áll az ajánlat. Edward azt mondta, hogy szívesen elvinne táncolni - mosolyogtam rá miután elengedtük egymást.

- Hát persze, drágám. Amint Carlisle hazaér már mehetünk is, hogy szokd a helyzetet. Nagyon ügyes leszel, ebben biztos vagyok – simogatta meg az arcomat.

Sokáig beszélgettünk, illetve főleg Esme beszélt, mert nagyon izgatott volt az egész dolog miatt. Nem igazán a bál hozta ennyire lázba, hanem az, hogy ilyen sokat tehetett a gyerekekért, akiket imád. Igazán kivételes a szeretete. Bár én is képes lennék ilyen önzetlen, és jó lélek lenni.

- Köszi – súgta Edward halkan. Hogy csak én halljam, majd rám mosolygott. – Akarsz egy kicsit gyakorolni a bálra? Itt egy kicsit másmilyen a tánc, mint amihez szoktál. Intenzívebb, gyorsabb. Figyeld az ütemet, azután pedig megmutatom a lépéseket. Sok jó kis partiból maradtál ki, pedig Esme még csizmát is vett neked, és fiatalos ruhákat. Bár most felavathatod valamelyiket.

- Te csak add a ritmust a lábam alá, a többit meg csak bízd rám, cowboy – álltam fel kihívóan a kanapéról.

- Majd meglátjuk, Rose – vigyorodott el gonoszan.

Majd gyors ütemben zongorázni kezdett. Először egy kicsit furcsa volt a ritmus, és tényleg nem tudtam, hogy mit kéne kezdenem magammal a zene ütemére, de nem adtam fel. Edward csak jót mosolygott rajtam, de néhány perccel később megjelent Esme, és elkezdte mutatni nekem, hogy mikor hova, hogyan kell lépkednem. Már legalább egy órája gyakoroltuk a dolgot, és én egyre jobban élveztem a furcsa a táncot, amikor megérkezett Carlisle is.

- Hát ti? – mosolyodott el, ahogy meglátott minket.

- Rose szeretne eljönni a bálba, hogyha lesz elég önuralma, és Edwarddal éppen megtanítjuk az itteni táncra – sietett férje elé Esme. Majd gyors puszit nyomott a szájára.

- Ez nagyszerű – csillant fel Carlisle szeme is. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire rosszul esik nekik a lelki állapotom. Látszott rajtuk, hogy mind megkönnyebbültek, hogy már nem dugom homokba a fejemet. – Ha gondolod, Rose, akkor már ma este is kezdhetjük a gyakorlást. Sötétedés után – fordult felém Carlisle.

- Rendben – bólintottam rá azonnal.

- Most pedig felkérhetem a szép hölgyeket egy táncra? – nyújtotta Carlisle a kezét felém, és Esme felé is.

- Örömmel – pukedlizett Esme.

- Szívesen – csúsztattam a kezem én is fogadott apám felajánlott tenyerébe.

Carlisle nagyszerű táncos volt. Sokkal jobb, mint ahogy képzeltem. Gond nélkül táncolta végig a hatalmas nappalit úgy, hogy engem is, és Esmét is folyamatosan pörgette, és vezette. Edward pedig megállíthatatlanul zongorázott. Nem is emlékszem már, hogy mikor éreztem ennyire jól magam utoljára. Miután pedig besötétedett elindultunk az első igazi próbámra az önuralomhoz vezető úton. Eléggé ideges voltam, de Carlisle szerint ez teljesen természetes. Már egészen közel jártunk a városhoz, amikor Edward a derekamra csúsztatta hátulról a kezeit, és így sétáltunk tovább. Biztosan azért, hogy meg tudja akadályozni a támadásomat a város ellen, hogyha elveszteném az irányítást a testem felett.

- Talán ez mégsem olyan jó ötlet – szabadkoztam. Nem akarom megtudni, hogy micsoda szörnyeteg vagyok. Jó volt nekem a házban is. Jó nekem a házban. Nem is akarok igazán kijönni onnan.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi baj. Menni fog – bíztatott Esme, miközben a karomat simogatta.

- Kezdődik az éjszakai élet, a férfiak elkezdtek szálingózni a bár felé. Figyelj rá, Edward – adta ki az utasítást Carlisle. – Rose, kedvesem, most vegyél egy jó mély levegőt – kért meg, de én csak makacsul megráztam a fejem. Rossz ötlet volt ez az egész. Bármikor próbáltuk eddig, még sosem tudtam megtartani az igazi valómat, a vámpír mindig utat tört magának.

- Itt vagyunk veled, minden rendben lesz – kúszott be Esme arca a látóterembe. – Mély levegő, és gondolj arra, hogy senkit sem akarsz bántani. Gyerünk – adta ki az utasítást, én pedig engedelmeskedtem neki.

Olyan nagy lélegzetet vettem, amekkorát csak tudtam, és éreztem, ahogy az édes illatok bekúsznak az orromba, és a tűz az egekig szökik a torkomban.

- Túl jó az illatuk – ziháltam. – Ezt nem fogom kibírni, eddig sem ment – néztem könyörgőn Carlisle felé. Azt hittem, hogy majd azt mondja, hogy jó, akkor menjünk haza, de nem így lett.

- Nagyon ügyes vagy, Rosalie. Még egyszer, mély levegő, gyerünk – adta ki az utasítást fogadott apám. – Ne félj, vigyázunk rád – szorította meg a kezem. – Edward meg tudod tartani egyedül? – kérdezte fiától.

- Igen, menjetek arrébb, hogy intenzívebben érezhesse az illatot, nem lesz semmi baj – mondta Edward határozottan. Én viszont nem voltam olyan biztos benne, hogy ez jó ötlet. – Rose, vegyél nagy levegőt, ne félj, foglak – suttogta Edward a fülembe. Én viszont makacsul megráztam a fejem. – Sosem fogod megtanulni, hogyha meg sem próbálod, már több hónapja próbálgatjuk. Ráadásul már egy-kétszer sikerült ellenállnod, amikor vadászat után sétáltunk a város környékén. Egyszer sem kellett lefognom téged. Hogyha akarod, hogy egy kicsit is normálisabb legyen az életed, akkor most erőt veszel magadon, és elkezdesz komolyan gyakorolni. Segítünk neked, minden nap, és két hét múlva táncolunk a bálon, és nagyon jól érezzük magunkat. Gyerünk, nagy levegő.

- Jól van, igazad van – sóhajtottam fel.

Majd elkezdtem mély lélegzeteket venni. Minden egyes nagy levegőnél fellángolt a torkom, de annyira nem is volt rossz, mint eddig. Talán eddig csak a félelem volt túl nagy bennem, hogy bántani fogok valakit, de ha nem is akarok igazán próbálkozni, akkor soha nem fog sikerülni újra emberek közé mennem.

- Jól van, mára elég lesz. Nagyon ügyes voltál, Rosalie. Holnap újra megpróbáljuk – tette a vállamra a kezét Carlisle.

- Jaj, kicsim, olyan büszke vagyok rád – ölelt át Esme.

- Menjünk haza – mondta Edward. Mi pedig azonnal rábólintottunk.

Miután hazaértünk azonnal felmentem a szobámba, de úgy éreztem, hogy tartozom Edwardnak egy köszönömmel. Végül is igaza van, és hónapok óta mindig csak elhajtottam mindenkit, ők mégis elviseltek engem. Na jó, a bátyám néha elég nehezen, de tényleg nem volt velem egy sétagalopp az élet. Mostantól viszont mindent el fogok követni, hogy megszokjam az emberek közötti életet. Gondolatmenetemet halk kopogtatás szakította félbe.

- Szabad – szóltam ki. A következő pillanatban pedig Edward már bent is volt a szobámban.

- Nézd, sajnálom, hogy durva voltam veled, néha, de tényleg nem szeretném, hogyha állandóan csak itt rostokolnál, mert abba garantáltan beleőrülsz. Gondolkodj el egy kicsit az életeden. Biztosan van valami, amit szeretsz csinálni. Nekem is sokáig tartott, míg rájöttem, hogy a zongorázás boldoggá tesz. Esmét a gyerekek, és a család teszi elégedetté, és kiegyensúlyozottá, míg Carlisle az orvoslással van így. Találd meg a célodat, és akkor minden könnyebb lesz. Eleinte talán jobb, ha kisebb célokat tűzöl ki magad elé. Mint például, hogy bemész a városba egy-két órára. Azután már egyre több időre, és így tovább. Én is így kezdtem, ahogy mindenki más is.

- Igen, megértettem – bólintottam rá. – Csak tudod, nem könnyű. Mármint, tudom, hogy hálás lehetek, amiért még létezem, de sok mindent magam mögött kellett hagynom azzal, hogy vámpír lettem. A családom, a barátaim. Mindenki számára halott vagyok, még a testem is eltűnt. Nem tudnak semmit rólam, és soha nem is fognak tudni. Nem segíthetek nekik, ha szükségük van rám, és nem tudom, hogy mit is akarok valójában.

- Nos, azzal kapcsolatban, hogy nem tehetsz értük semmit, tudnék mit mesélni. Meglestem még egyszer a barátnődet, és az összegből, amit küldtél neki, sikerült egy egész télre való tüzelőt vételeznie, meleg holmikat vett a kisbabájának, és bőséges étel is jut az asztalra mostantól, főleg, hogy a férje továbbra is két állásban is dolgozik. Többé nem fognak nélkülözni. Egyetlen gesztusoddal megváltoztattad három ember életét. Ez több, mint amit bárki is tett volna értük egész életükben. Ne becsüld alá magad, és a tetteidet.

- Miért nem mondtam ezt eddig? – kérdeztem kissé dühösen.

- Úgy rémlik, hogy mindenkit kizavartál a szobádból, vagy be sem engedted, nemhogy társalgásba kezdtél volna – állapította meg.

- Szörnyű voltam, igaz? – hajtottam le a fejem.

- Újszülött voltál. Most, hogy letelt az első éved már nem lesznek dühkitöréseid, és lassan megnyugszol. Tudom, hogy milyen érzés, amikor nem vagy ura sem a testednek, sem az elmédnek. Innentől kezdve már egyre jobb lesz minden. Mindenesetre nagyon hálás vagyok azért, amit ma tettél Esme és Carlisle kedvéért. Sajnáltam volna, hogyha mégsem tudnak elutazni a bál után egy kis romantikázásra. Néha ki kell mozdulniuk egy kicsit.

- Szeretem őket, nem akarok gondot okozni – sütöttem le a szemeimet. – Pár hétig csak elvisellek téged is – vigyorodtam el egy pillanatra.

- Mint már mondtam egy párszor, én is szeretlek – nevetett fel Edward. – Holnap délelőtt elmegyünk vadászni, és délután, estefelé pedig közelebb merészkedünk a városhoz – mondta komolyan.

- Rendben, próbáljuk meg – bólintottam rá félve.

- Ez a beszéd – mosolyodott el. – Akkor most hagylak is pihenni. Tudom, hogy aludni te nem tudsz, de azért szellemileg nem árt, hogyha kipihened magad. Nehéz dolog az önuralom fejlesztése. Szia, Rose.

- Edward? – szóltam utána gyorsan.

- Igen? – fordult vissza.

- Köszönöm – motyogtam halkan.

- Nincs mit – legyintett, majd eltűnt a szobámból. Az igazság azonban az volt, hogy nagyon is van miért hálásnak lennem. Új életet fogok kezdeni, amiben nincs fájdalom, szenvedés, és önsajnálat, legfeljebb csak hiány. Valami mindig hiányozni fog az életemből, viszont talán egyszer még egy társat találhatok. Ki tudja? A lényeg, hogy kitartsak valahogy, még akkor is, hogyha nagyon nehéz. Bármi is történjék, legalább abban biztos lehetek, hogy Esme, Carlisle és Edward a családja részének tekint, én pedig nem élhetek vissza azzal a szeretettel, amit tőlük kapok.

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 5. fejezet

5. fejezet




(Jane szemszöge)



Miután a Mester elbocsátott minket, megvártam, amíg visszament a szobájába, és észrevétlenül utána settenkedtem. Ez valóban nem mehet így tovább. Ki kell szabadulnom innen. Ez a Paul teljesen összezavar, és én nem akarom ezt. Inkább eltűnök egy időre, hogy kitisztulhasson a fejem. Túlságosan is rámenős, és erőszakosan próbál információkat szerezni tőlem. Semmi kedvem hozzá, hogy kielemezzen, és megmondja, hogy ilyen, meg ilyen gyerekkori trauma okozza, és ezért zárkóztam be teljesen a külvilág számára. Süket szövegelés. Hiszen csak annyi a lényeg, hogy minket meg akartak ölni, mi pedig amint lehetett elintéztük az életben maradt ellenséget. Nem kell az esetünket túlmisztifikálni. Vannak itt nálunk sokkal rosszabb múlttal rendelkezők is. Sőt, olyanok is, akiknek még sokkal rosszabb volt az emberi élete. Kín, fájdalom, megaláztatás, a Volturi katonái minden létező emberi kegyetlenséget fel tudnak vonultatni haláluk kapcsán. Csak kevesen voltak közülünk olyan szerencsések, hogy úgymond normális emberi létet éltek. Talán ezért is szeretem azt, ami most vagyok. Nincs kín, nincs fájdalom. Én vagyok maga a hatalom, az erő. Senki nem mer engem bántani, ellenben én most már meg tudom magam védeni. Viszont ez a Paul más. Rajta hiába fog az erőm, mivel ő is képes engem bántani. Még soha nem találkoztam ezelőtt ilyen vámpírral, aki el tudja tanulni mások képességét. Félelmetes az ereje. Sokkal erősebb, mint én, és ezáltal sokkal nagyobb hasznára lehet a családnak, mint én.

- Mester? – kopogtattam be a hálószoba ajtaján.

Még soha életemben nem zavartam itt létem megmentőjét, de ezúttal fontosnak éreztem, hogy beszéljek vele, négyszemközt. Valahogy muszáj az érzelmeimet visszaterelni a megszokott kerékvágásba. Nem szabad összezavarodnom. Nem szabad hagynom, hogy valaki befolyásoljon.

- Gyere be, Jane – válaszolt mentorom azonnal. Én pedig egy szempillantás alatt a szoba közepén álltam, és lehajtott fejjel haraptam be alsó ajkam.

- Mi a baj, gyermekem? – kérdezte Aro már-már atyai szeretettel a hangjában.

Amikor csak ketten voltunk mindig kimutatta az érzéseit. Valamiért szeretett engem, ami számomra érthetetlen volt, hiszen én nem tudtam őt viszont szeretni. Inkább csak tiszteltem, és hálás voltam neki, de érzelmet nem produkáltam.

- Én, nem is tudom… azt hiszem, hogy… szeretnék valami küldetést, ami miatt sokáig el kell hagynom a palotát – motyogtam magam elé.

- Miért, kedvesem? Hiszen te gyűlölöd elhagyni a palotát – döbbent meg a Mester. – Egyébként sem lenne most biztonságos a számodra, és egyikünk számára sem távozni, hiszen a Hold gyermekei egyre közelebb vannak a kastélyhoz. Tudom, hogy még soha nem büntettelek meg, de te sem ellenszegültél ezelőtt. Ez a Paul, akinek megjegyzem, nem nagyon tetszik a stílusa, valamit kiváltott belőled, ami még nem döntöttem el, hogy jó vagy rossz a számodra. Mi történik veled, Jane? – nyújtotta felém a kezét. Én pedig engedelmesen belecsúsztattam a tenyeremet az övébe. Percekig álltunk mozdulatlanul majd Mesterem halványan elmosolyodott, és rám nézett. – Lehetséges lenne, hogy ennyi idő után érdeklődsz egy férfi iránt?

- Nem, Mester – vágtam rá gondolkodás nélkül. Én legfeljebb majd megőrülök mellette a dühtől, de nem a tomboló vágytól. Az az idegesítő, idióta, a tömlöcbe is miatta kerültem.

- Lám-lám – kacagott fel a Mester. Észre sem vettem, hogy még mindig fogja a kezemet. Vagy megint? Az hiszem, hogy nagyon elkalandoztak a gondolataim. – Én azt hiszem, hogy valami számomra is érthetetlen oknál fogva kedveled ezt a félvért.

- Miért kedvelném? Hiszen állandóan zaklat és molesztál, beszélgetni akar, és… á – tört fel belőlem minden felgyülemlett érzésem.

- Tehát próbál ismerkedni, és törődni veled? Ez érdekes… - mondta elgondolkozva.

- Örülök, hogy érdekesnek találja, hogy így bánik velem, de én nem kérek belőle. Nem lehetne, hogy mégis kapjak valami küldetést, ami messze van tőle? – néztem rá könyörgőn.

- Sajnálom, gyermekem, de most nem engedhetlek el, mert veszélyes. Még a számodra is. Akármilyen erős is vagy egymagad, egy akkora vérfarkas falkával, ami közeleg az informátoraim szerint, még te sem bírsz el – mondta határozottan.

- Értem, Mester – sóhajtottam fel csalódottan. Majd éppen távozni készültem a szobából, amikor előttem termett.

- A hasznunkra is fordíthatnád a rajongását – vigyorodott el mentorom.

- Én nem értem… - néztem rá döbbenten.

- Hogyha beléd szeret az talán neked is jó lehetne, a családnak pedig mindenképpen. Egy nő sok mindent elérhet a férfiakkal szemben. Egy kapcsolatban a férfi szabad akarata könnyedén háttérbe szorul, hogyha a nő ügyes, és tudja, hogy mit hogyan mondjon, vagy tegyen. Megpróbálhatnád Pault beilleszteni a családunkba, hogy hű legyen hozzád, és általad a palotához is – magyarázta lelkesen.

- Én nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Bocsásson meg, Mester, de ezt nem kérheti tőlem – néztem rá kétségbeesetten.

- Nem is kértem, és nem is fogom megparancsolni. Hagyom, hogy logikusan átgondolt a dolgot, és te is rá fogsz jönni, hogy ez nem csak a család érdeke. Egész létedben bezárkóztál a saját kis világodba, Paul elkezdett kirángatni belőle. Talán jó lenne neked egy társ. Jóformán csak velem és a bátyáddal beszélsz, meg néha Caius utasításaira hallgatsz, hogyha kölcsönadlak neki. Egyértelműen nem élsz normális életet, amikor szabad időd van. Még én is visszavonulok néha a feleségemmel, mert szükségem van egy kis nyugalomra, békére, amit csak ő tud nekem megadni.

- Értem, Mester – bólintottam rá. – Viszont azt kétlem, hogy Paul bennem békét tudna teremteni. Leginkább csak a haragomat szítja huszonnégy órában, és ez nekem nem kifejezetten esik jól. Sőt. Nem akarom, hogy a közelemben legyen – mondtam határozottan.

- Legyen, ahogy akarod, Jane. Kényszeríteni nem foglak, hiszen nem lenne értelme. Paul így is, úgy is marad az édesanyja miatt, mert nála jobban senkit nem szeret, de gondolkozz el azon, amit mondtam. Nem mindig a gyengeség jele feltétlenül, hogyha kötődsz valakihez.

- Értem, Mester, elgondolkozom rajta, de nem ígérem, hogy hirtelen érzelemkitörésben lesz részem, és beleszeretek abba férfiba, aki megszégyenített szinte az egész család előtt – morogtam magam elé. Még legyek hálás, amiért mindenki a hátam mögött rajtam nevet?

- Én nem tudok róla, hogy egy szemernyit is csökkent volna a tekintélyed. Pedig az ilyesminek hamar híre megy a kastélyban – gondolkozott el. – Biztos lehetsz benne, hogy senki nem hallott olyasmiről, hogy csökkent volna a tekintélyed közöttünk.

- Az meg hogy lehet? Hiszen többen is látták, ahogy Paul legyőzött engem. Alulmaradtam, létezésemben először voltam gyengébb, ráadásul egy olyan férfi miatt, aki még csak nem is tisztavérű vámpír, hanem egy félvér korcs, akit Demetri szenvedélye hívott életre. Azt hittem, hogy napok óta a szégyenemtől hangos az otthonom – hajtottam le a fejem megszégyenülten.

- A vereség nem mindig szégyen. Tanulhatsz is belőle. Kiismered a saját gyenge pontjaidat, és erősíthetsz rajtuk. Talán csak azért zavarodtál össze, mert még soha senki nem volt erősebb, vagy rafináltabb nálad. Hidd el, hogy képes vagy legyőzni Pault és a félelmeidet, csak ki kell ismerned őt.

- Megint oda jutottunk, hogy nem úszom meg a Paullal való találkozást – sóhajtottam fel kétségbeesetten.

- Lazíts egy kicsit, Jane. Gondold át, hogy mit akarsz. Kapsz tőlem három napot, amit egyedül tölthetsz a szobádban. Hogyha kívánod, még testőröket is állítok az ajtó elé, hogy senki ne jusson be hozzád – ajánlotta nagylelkűen.

- Köszönöm, Mester – hajoltam meg mélyen. – Azt hiszem, hogy azt most nagyon jó lenne.

- Rendben, Jane. Akkor menj, és zárkózz be. Alec, és Félix az ajtód előtt fog állni, ameddig csak kívánod – tette a vállamra a kezét.

- Mester – hajoltam meg még egyszer. Majd azonnal a szobámba siettem, ahol már Alec és Félix is várt rám.

- Hogy kerültetek ide ilyen gyorsan? – döbbentem meg. Hiszen nem hallhatták a beszélgetésünket.

- Nos, fogalmazzunk úgy, hogy a Mester elég jól ismer téged, és már tudta, hogy mit szeretnél, amikor kijöttetek a tömlöcből, és kiolvasta a gondolataidat – válaszolta Alec egyszerűen. - Minden a forgatókönyv szerint zajlott, amit ő tervezett. Talán túl jól ismer téged.

- Azt is tudjátok, hogy mi miért történik? – kérdeztem keserűen.

- Nem, a Mester azt mondta, hogy nem tartozik ránk a dolog – mondta Alec határozottan. – Jól vagy, húgom? Furcsán viselkedsz az elmúlt néhány napban.

- Persze, jól vagyok, csak szerettem volna egy kicsit elutazni gondolkozni, de ezt most nem tehetem meg a Hold gyermekei miatt, ezért a Mester engedélyezte, hogy a palotán belül lelhessek nyugalomra.

- Értem – bólintott rá Alec. Szerencsére sosem volt az a kérdezősködős típus, amit most egyáltalán nem bántam. – Ez esetben senki sem fog zavarni, a szavamat adom – mondta komolyan. - Jut eszembe, kaptál új ajtót az incidens óta – fűzte hozzá mosolyogva. Tényleg, el is felejtettem, hogy nem tudtam bejönni a szobámba „Mr. Ki, ha én nem” miatt.

- Köszönöm Alec, és Félix, hogy őrzitek az ajtómat – mosolyogtam rájuk. Majd bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Sok mindent át kell gondolnom, és ez valóban egyedül a legkönnyebb.

- Mosolygott – hallottam meg Félix döbbent hangját. – Mármint úgy mosolygott, hogy nem kínzott meg senkit. Te is láttad?

- Igen, döbbenetes – válaszolta fivérem.

Tényleg ennyire szörnyű vagyok? Mármint, hogy mindenkinek oka van ennyire rettegni tőlem? Na jó, nem erényem a kedvesség, de azért ennyire nem lehetek kíméletlen sem. Látnom kéne magam mások szemével is, azt hiszem, hogy akkor könnyebb lenne kiismerni saját magamat.

- Nem mehetsz be, a Mester megtiltotta, hogy bárki is zavarja a testvéremet – mondta Alec határozottan.

- Bocsi, srácok, de én most fogok bemenni hozzá – hallottam meg Paul hangját.

Mire ösztönös morgás szakadt fel a torkomból. Hát nem képes megérteni, hogy kívül tágasabb a számára? Annyira nem bonyolult. A kastély elég nagy hozzá, hogy ne kelljen találkoznunk csak a trónteremben. Az bőven elég lesz. Miért kell állandóan ellenszegülnie?

- Tűnj el innen, Paul – dörrentem rá, amikor kinyílt az ajtóm. – Nem vagyok rád kíváncsi. Megmondtam, hogy képesek leszünk élni egymás mellett, de csak kellő távolságból. Ennyi. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Engedéllyel zárkóztam be, és neked semmi keresnivalód itt.

- Mitől félsz, Jane? – lépett beljebb, majd becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

- Semmitől nem félek, csak azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén – morogtam rá. Majd kivillantottam a fogaimat is. – Egyébként pedig, ameddig dobog a szíved, addig még kiszívhatom a véredet – fűztem még hozzá. Valószínűleg nagyon finom lenne, mert elképesztően kellemes, édes aromája van. Még nem éreztem ehhez hasonlót.

- Csak nem érzelem suhant át az arcodon? – kérdezte elégedetten vigyorogva.

- Érzelem? Nem hiszem. Inkább vérszomj – nyaltam meg a szám szélét. Hm… kéne egy kis nasi. Mintha ezer éve nem ittam volna, pedig még csak néhány napja annak, hogy Heidi meghozta az ennivalót, és ittunk. Nem szoktam ennyire mohó lenni.

- Te kívánod a vérem? – nézett rám kérdőn. – De hát az én illatom majdnem olyan, mint egy vámpíré, ha csak… oh – suhant át az arcán a felismerés.

- Mi van? Vámpír vagyok, a te szíved pedig dobog – néztem rá értetlenül. – Ez nem bonyolult. Van véred, és részben ember vagy, úgyhogy biztosan finom lehetsz. Szóval, hogyha életben akarsz maradni, akkor hagyd el a szobámat.

- Hogyhogy eddig nem vonzott a vérem? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom. Talán eddig nem voltam szomjas. Nem leszek azonnal az, miután megejtjük az ivást, de azóta eltelt néhány nap, és nem vagyok emberekhez szokva huzamosabb ideig.

- Vagy csak végre beismerted, hogy kedvelsz engem, és ez talán azért van, mert én vagyok az énekesed, vagy talán az elbűvölő stílusom miatt van, de a lényeg az, hogy akarsz engem, csak félsz a kapcsolattól. Nem mersz magadhoz engedni senkit a testvéreden és a Mesteren kívül – mondta határozottan.

- Szerintem inkább annyi az indok, amit mondtam. Tetszik a véred illata, mert nem bírok összezárva lenni emberekkel.

- Oké, akkor hidd ezt – rántotta meg a vállát.

Majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik babzsák fotelemben. Imádom a babzsák foteleket. Egyáltalán nem illik ide, a palota hangulatához, de annyira megtetszettek. Még egy kiküldetés alkalmával láttam meg, amint a velem nagyjából egykorú lányok mind ilyenekben ültek, és élvezték, hogy a fotel felveszi a formájukat, és kényelembe tudták helyezni magukat rajta. Kíváncsiságból hozattam egyet, és miután bevált egy egész kis garnitúrát hozattam magamnak. Alec szerint is mókásak ezek a bútorok. Sok örömet leltem már bennük.

- Nahát, ez tök jó – vigyorodott el Paul. – Még sosem ültem ilyen izgága fotelben, de nagyon tuti. Hol lehet ilyet szerezni? Én is akarok egy tucatot a szobámba. Van több méretben is? – dőlt el kacagva a fotelemmel.

- Igen, sokféle van belőle, de nagyon egyszerű, informálódj a babzsák fotelekről és szerezz magadnak. Sőt, akár elkezdhetnéd most is – ajánlottam a lehetőséget.

- Oh, milyen vendégszerető vagy. Komolyan mondom, hogy kedvem támadt az elkövetkezendő három napot veled tölteni. Csak ne marasztalnál ennyire – forgatta meg a szemeit.

- Ha nem tetszik, amit nyújthatok, akkor akár távozhatsz is – rántottam meg a vállam. Mindkettőnknek jobb lenne.

- De tetszik. Szeretem az olyan nőket, akikben van spiritusz, benned pedig akad jócskán. Még egy nőt sem láttam, aki ilyen határozottan ellenállt volna egy férfi közeledésének. Még engem is kedveltek néhányan, amíg meg nem tudták, hogy mi vagyok – mondta hanyagul.

- Te fűnek-fának elmondtad, hogy mi vagy? – kerekedtek ki a szemeim. – Még te sem lehetsz ennyire hülye.

- Nyugi, az emberi nőknek nem mondtam meg az igazságot, de vámpíroknak igen, akik a hasukat fogva röhögtek rajtam, napokon át. Hidd el, felemelő érzés volt – mondta ironikusan. – Ha hiszed, ha nem, van bennünk közös, Jane. Egyikünknek sem volt egyszerű élete.

- Neked van egy édesanyád, aki szeret téged – mondtam dühösen.

- Neked pedig van egy testvéred, aki szeret téged – válaszolta higgadtan. – Na, most, hogy tisztáztuk a családi állapotokat ugorhatunk.

- Ugorhatunk? Ezt meg, hogy a fenébe érted? Néha nem igazán értem, hogy mit beszélsz – ráztam meg a fejem.

- Oké, régimódian ez annyit tesz, hogy ezt megbeszéltük, lépjünk tovább. Vagy kiveséztük. A beszélgetés ezen része, lezárult… – kezdett el szinonimákat gyártani.

- Oké, felfogtam – állítottam le gyorsan.

- Mondd csak, szórakoztál már valaha? – kérdezte kíváncsian.

- Hát persze, egyfolytában szórakozom a küldetések alatt – vágtam rá azonnal. Hatalmat fitogtatok, megfélemlítek, stb… Szórakozom, miközben a feladatomat végzem, és ez a lényeg.

- Oké, akkor máshogy teszem fel a kérdést. Voltál már moziban, táncolni, vagy csak kiugrottál valaha vacsizni?

- Nem tudok táncolni, nem tudom mi az a mozi, de nem is érdekel, és miért mennék ki vacsizni, amikor házhoz jön az élelem?

- Nem tudod, hogy mi az a mozi? Ezt még én is tudom. Néha anyával belógtunk egy-egy filmre, hogy lazítsunk. Nagyon jó mulatság – vigyorodott el.

- Mitől jó mulatság? – lettem kíváncsi.

- Nem jártál emberkorodban, mondjuk színházba? – kérdezte kíváncsian.

- Nem tudom, nem emlékszem – rántottam meg a vállam.

- Várj csak, vannak itt tv-k, az én szobámban is van. Nem szoktál tévézni?

- Minek tévéznék? Arra nekem nincs időm – szusszantottam fel mérgesen.

- Miért ne lenne időd? Mit csinálsz, amikor a szobádban vagy? – kérdezte kíváncsian. – Oké, nem tévézel ez nyilvánvaló, mert nincs készüléked.

- Olvasok. Van itt egy csomó remek könyv – motyogtam magam elé.

- Oh, és mik azok a remek könyvek? – csillantak fel a szemei.

- Hát az én könyveim – rántottam meg a vállam.

- Ezt értem, de hol vannak? Egyet sem látok – fordult körbe a szobában.

- Hol van Félix és Alec? – tereltem a témát.

- Az ajtód előtt, csak pihennek egy kicsit. Viszont térjünk vissza a lényegre. Szóval, hol vannak azok a remek könyvek?

- Teljesen mindegy, hogy hol vannak, az enyémek, és nem kell, hogy te is lásd őket – mondtam idegesen. Miért hoztam fel egyáltalán ezt a könyv dolgot?

- Oké, nem kötelező, csak érdekelt mit olvasol – emelte maga elé védekezően a kezeit. – Nekem Alexander Dumas a kedvencem.

- Hm… A három testőr – sóhajtottam fel.

- Hű, csak nem te is szereted? – kérdezte mosolyogva.

- Nagyon, mindig is az volt a kedvencem. Nem tudom megunni.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit olvasol. Valami misztikusabb, horrorosabb dolgot képzeltem el hozzád – döbbent meg.

- Miért? Én nem szerethetem az összetartozást, és a harcot az igazságért? – kérdeztem sértetten.

- Dehogynem, csak megleptél. Talán több a közös bennünk, mint hittem volna. Mit szólnál hozzá, hogyha három nap múlva, amikor lejár a gondolkodási időd találkoznánk? Mutatnék valamit. Kérlek, csak három órát kérek a létezésedből.

- Rendben – sóhajtottam fel. Úgysem fog addig békén hagyni.

- Köszönöm – mondta őszinte hálával. – Akkor érted jövök három nap múlva. Öltözz fel kényelmesen – nézett végig jelentőségteljesen a köpenyemen.

- A piros köpenyt csak Szent Marcus napján vehetjük fel – tiltakoztam hevesen.

- Uh… na jó, majd valamelyik lány elmagyarázza, hogy mi az a kényelmesen – emelte égnek a szemeit. – Mentem, szia – kacsintott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.

Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 4. fejezet

4. fejezet


Sziasztok! Ez itt egy átvezető feji, a következő fejezet teljesen Jane és Paul történetét meséli el. Remélem, hogy azért ez is tetszeni fog. Puszi, Drusilla

(Paul szemszöge)



Már négy napja vagyok összezárva Jane-nel, és kezdem megkedvelni a kiscsajt. Igazság szerint idegesítő, bosszantó, és fennhéjázó, de mégis van benne valami. Olyan… más, mint egy átlagos nő. A vámpírok mind gyönyörűnek tartják magukat, hiszen az emberi szem számára azok is, de Jane visszataszítónak hiszi magát. Pedig ez nem is igaz. Oké, elismerem, hogy nem túl nagyok a mellei, és még a csípője sem fejlődött ki tökéletesen, de egy tizenhat éves testéhez képest nagyon is csinosan fest. Azt hiszem. Nem igazán keveredtem közeli barátságba fiatalabb hölgyekkel eddig életem során. Mondhatni Jane az első ilyen fiatal ismerősöm. A bűnözők, akikre vadászunk általában meglett férfiak, nem pedig fiatal hölgyek. Hm… hölgy, na ezt sem gondolták eddig túl sokan Jane-ről szerintem. Bár ki tudja. Kíváncsi lennék, hogy vajon hányan próbálkoztak nála, biztos kelendő lehet errefelé, hiszen a Mester kedvence, így jó partinak minősül. Ezt meg is kéne kérdeznem.

- Jane? – fordultam felé kíváncsian.

- Úgyis megkérdezed, úgyhogy essünk túl rajta – sóhajtott fel.

- Szeretem, amikor van kedved beszélgetni – kuncogtam fel. – Na szóval, csak kíváncsi vagyok, hogy hány férfit kosaraztál már ki – érdeklődtem. Mire Félix hangosan felszisszent.

- Öcsi, most veszélyes vizekre eveztél – suttogta be a rácsokon keresztül.

- Kussolj, Félix – dörrent rá Jane.

- Látod, én mondtam – tűnt el Félix a rácsok közeléből.

- Miért? Mi rosszat kérdeztem? – döbbentem meg. – Csak kíváncsi vagyok, hogy hány férfi próbálta már elnyerni a kegyeidet.

- Te hülyébb vagy, mint amilyennek látszol – forgatta meg Jane a szemeit. – Mint már mondtam, nem mondhatnám, hogy nagy népszerűségnek örvend a képességem. Tudod, nem szívesen kezdenek ki egy olyan lánnyal, aki hajlamos megkínozni azt, akire dühös. Na már most, nem tudom, hogy feltűnt-e elég gyorsan felkapom a vizet. Ebből az következik, hogyha még nem jöttél volna rá, hogy nem igazán ostromolnak a kérők, vagy potenciális élettársak. Bár ebben az is közrejátszik, hogy nem vagyok éppen egy bombázó, ahogy manapság fogalmaznak.

- Nos, a dührohamokat lehet uralni, és igazság szerint nagyon is vonzó lehetnél, hogyha akarnál. A mellméret, és a csípő nem minden. Kellemesen karcsú vagy, és szálkásan izmos, már amennyire ezeken a ruhákon keresztül meg tudom állapítani. Az arcod gyönyörű, a szemeid igézőek, csak jobban ki kéne használnod a legnagyobb előnyeidet – magyaráztam komolyan. – Gondoltál már arra, hogy egy kicsit kihívóbb darabokat vegyél fel? Mondjuk egy csinos dekoltázzsal, és némi színnel, ami nem a fekete egészen más lennél. A hajadat pedig esetleg kibonthatnád, mert ez a konty, bár praktikus, de nem lehet túl sokat felfedezni a hosszú, szőke fürtjeidből.

- Na persze, most már mindjárt kinyögöd azt is, hogy neked tetszem, én pedig el fogom hinni, és te majd azt hiszed, hogy sínen vagy. Álmodik a nyomor, Paul. Még jó, hogy nem egy férfi fog divattanácsokat adni – nézett rám mérgesen. Jé, dühös, és mégsem kínoz, tehát tudja magát kontrollálni valahogy.

- Megfigyelted, hogy már percek óta morogsz velem, de még egy hajam szála sem görbült semmilyen tekintetben? – vigyorodtam el. – Sőt, négy nap alatt, legalább hatszor vesztünk össze és egyszer sem bántottál.

- Ugyan, ezek nem is voltak igazi veszekedések – jött zavarba a cellatársam.

- Az sem volt az, amikor falhoz vágtál, úgy rendesen? – kérdeztem mosolyogva.

- Én csak… tudom, hogy a Mester kedvel téged, és nem akarom még jobban felbőszíteni – fordult a fal felé. – Egyébként még mindig szeretem a csendet, úgyhogy inkább aludj egyet. Vagy, ha akarod, akkor megint elaltatlak a cipőimmel – kuncogott fel.

- Te kis bestia. Ha problémánk lesz, akkor egyszerűen csak le fogsz ütni? – kérdeztem sértettem.

- Ha kikerülünk innen, akkor már nem leszünk ilyen gyakran együtt. A palota elég nagy ahhoz, hogy ne kelljen találkoznunk, és az mindkettőnknek jó lesz. Te nem leszel veszélyben, én pedig nem…

- Te pedig nem leszel összezavarodva, és elbizonytalanodva? – villantak meg a szemeim. Emberi érzelmet produkál, már megint. Nem is olyan nehéz eset, mint hittem.

- Nekem pedig nem kell néznem azt a savanyú, idegesítő képedet – vált újra ellenségessé. Na jó, azért elég kemény dió ez a lány.

- Hát jó, én tudok várni, időnk, mint a tenger – rántottam meg a vállam.

- A Mester azt üzeni, hogy vár rátok a trónteremben, indulás – jelent meg Félix és Alec a cella előtt.

- Na végre – sóhajtott fel Jane boldogan. Azért ennyire nem vagyok rossz társaság.

- Hogy vagy, húgom? – fordult Alec Jane felé.

- Köszi, hogy meglátogattál – húzta fel az orrát a pöttöm kis méregzsák.

- Sajnálom, testvérem, de a Mester azt mondta, hogy jobb lesz neked, hogyha most nem látsz engem sem – tette a vállára a kezét Alec.

- Értem – bólintott Jane.

Jaj, ne már. Már megint ott tartunk, hogy Aro egy görög főisten. Könyörgöm, ez a hely rosszabb, mint egy venezuelai szappanopera. Mindenki totális érzelmi káoszban van, ráadásul még csak beszélni sem hajlandó róla, hanem inkább csendben szenved. Hát komolyan, normális itt bárki rajtam, és anyán kívül? Nehezen tudom elképzelni.

- Téged is várnak a trónteremben, Paul – lépett elém Félix. – Tudom, hogy nem bírod a hierarchiánkat, de próbálj meg némi tiszteletet tanúsítani, hogy ne kerülj vissza ide, hiszen a szüleidnek mindjárt itt van az esküvője, és nem hiszem, hogy Sam örülne, hogyha nem lennél a vendégek között. Azzal is tisztában vagyok, hogy haragszol az apádra, de akkor is kéne neki legalább egy kis esélyt adnod. Nem tudta, hogy létezel – győzködött az itteni legjobb barátom. Vele nem volt nehéz összebarátkozni, mert elég közvetlen természete van.

- Jól van, majd igyekszem megfelelni az etikettnek – pukedliztem egyet gyorsan. Talán anya hozzá van szokva az efféle udvariaskodáshoz, de én nem kifejezetten.

- Majd hozzászoksz – kuncogott fel Félix.

- Komolyabban vehetnéd a szabályainkat, hogyha tényleg be akarsz illeszkedni közénk. Ami neked még különösen nehéz is, hiszen bárki vacsinak nézhet – nyalta meg a száját Jane. Hm… szóval tetszik neki az illatom. Az jó jel. Ezt még akár a saját javamra is fordíthatom.

- Igenis, úrnőm – hajtottam fejet Jane előtt, mire Félix hahotázni kezdett. Ráadásul még Alec is megeresztett egy mosolyt.

- Javíthatatlanul idióta vagy, tudtad? – csóválta meg a fejét Jane.

- Sebaj, te így is bírsz engem – kacsintottam rá.

- Persze, imádom, amikor engedetlenek a körülöttem lévők, és kifejezetten szeretem, amikor pimaszkodnak velem – vágott hátba Jane.

- Furcsa vagy, húgom – vágott értetlen arcot Alec. – Valami történt veled, amit nem igazán értek.

- Nem történt semmi, még mindig csak Jane vagyok – mordult fel a kis méregzsák.

- Induljunk, különben a Mester dühös lesz – szólalt meg Félix is.

Ezután Alec és Félix a közrefogott engem és Jane-t, hogy a trónteremhez kísérhessenek minket.. Na nem, mintha ellenkeztünk volna. Bár én még maradtam volna szívesen egy ideig a cellában Jane-t elemezni, de azért nem lesz rossz újra egy kis napfényt is látni a sötét falakon kívül. Néhány perc alatt odaértünk a nagyteremhez, aminek ajtaját Félix szélesre tárta a hatalmas fa ajtókat. Na jó, kétségkívül van stílusa ezeknek az olaszoknak.

- Á, Jane, Paul, végre – állt fel Aro a székéből.

- Paul – mosolyodott el anyám.

Majd elindult felém, de Demetri lefogta őt még mielőtt gondolom vétett volna a híres etikettjük ellen. Tényleg ennyire szörnyű lett volna, hogyha idejön és megölel? Még sosem voltam tőle távol huzamosabb ideig, és már hiányzott nekem. Mégis csak neki köszönhetem, hogy élek, és boldogan nőttem fel.

- Hamarosan magatokra hagyunk titeket, kedvesem. Csak néhány percet kérnék – fordult vissza Aro édesanyám felé.

- Elnézést, Mester – hajtotta le a fejét anya.

Hogy a fenébe tud így alkalmazkodni. A magunk urait voltunk egészen addig, amíg az a tuskó apám vissza nem robbant az életünkbe. Most komolyan rabszolgának kell lennünk? Én inkább elmegyek. A fene sem akar talpnyaló lenni, valahogy biztosan manipulálják az anyámat. Ő egy tiszta, szabad akarattal rendelkező lélek.

- Semmi baj, gyermekem. Tudom, hogy mennyire kötődsz a fiadhoz. Ez természetes, azt hiszem – mosolygott rá a Mester. – Na, de most térjünk vissza arra, amiért itt vagyunk. Félix, Alec, mi a véleményetek arról, amit tapasztaltatok az elmúlt néhány napban?

- Végbement némi jellemfejlődés mindkét részről – válaszolta Alec higgadtan.

- Szerintem, ha lehetséges lenne, akkor egy kiskanál vízben is elintéznék a másikat, de most már határozottan jobban kijönnek egymással – mondta Félix.

- Értem – bólintott Aro. – Megengeded, kedvesem? – nyújtotta a kezét Jane felé.

- Mester – tette bele Jane készségesen apró kezét Aro tenyerébe.

- Hm… felettébb érdekes – gondolkozott el a vezető.

- Aro, ne játssz velük. Ítéljünk, vagy engedjük el őket, de essünk már túl ezen a felesleges hercehurcán. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű a döntés, de egy napot azért nem kéne, hogy igénybe vegyen. A kérdés az, hogy képesek-e egy palota falai között élni, mert, hogyha nem, akkor hagyjuk az egészet, és az egyiknek mennie kell. A te testőreid, így te döntesz, de ha még egyszer hangos lesz tőlük az egész birodalmunk, akkor én mondom meg, hogy mi a büntetés – morgott Caius. Sosem volt az a türelmes fajta, de sebaj, legalább van stílusa. Már csak egy sátáni kacaj kéne mellé, és akkor azt hiszem, hogy teljesen elmehetne az alvilág urának.

- Persze, persze, szóval a látottak és a hallottak alapján úgy döntöttem, hogy kijöhettek a cellátokból, és próbaidőt is kaptok. Egy év múlva újratárgyaljuk az ügyeteket, de ha addig valami gondom lesz veletek, akkor valakinek mennie kell – mondta komolyan Aro.

- Igenis, Mester – hajolt meg Jane mélyen. Majd Aro várakozóan rám kapta a tekintetét. A háttérből pedig láttam, ahogy anya feszülten figyel engem, majd mutatja, hogy hajoljak meg. Pf… tudtam, hogy nem úszom meg a hajbókolást.

- Mester – hajtottam meg a fejemet.

- Rendben, most elmehettek – mosolyodott el Aro. Majd váratlanul megfogta a kezemet.

- „Nehéz eset vagy, fiam, de gondolj az édesanyádra is. Vagy beilleszkedsz közénk, vagy kénytelen leszek téged elküldeni, mert Jane a kedvencem még mindig. Ellenben ez esetben egyedül fogsz bolyongani, mert az anyád nem távozhat innen, hogyha már Demetri felesége lesz, amit nem tudsz megakadályozni” – üzente nekem gondolatban. „Gondold át alaposan, hogy mit hogyan teszel, mert ha végképp nincs más lehetőség, akkor elveszítjük azt az értékes új fajt, amit képviselsz” – fűzte még hozzá. Majd elengedett.

Nahát, milyen kedves. Látszik, hogy hogyan kötődik az embereihez, és hogy mennyire őszinte és szerető vezető. Na, azt hiszem, hogy egy kicsit rásegítek a jellemrajzára. Egy apró kis átalakítás a stílusán, és még jó vezető is válhat belőle. Ha pedig nem, akkor majd kitalálok valami mást.

- Azt hiszem, hogy akkor végeztünk is, készülődjetek tovább a hamarosan esedékes menyegzőre – váltott vissza csevegő hangnemre. Anyám pedig egy szempillantás alatt előttem termett.

- Beszélnünk kell – nézett rám komoly tekintettel.

- Rendben, menjünk a szobámba – egyeztem bele azonnal.

Egy perccel később pedig már a szobámban álltunk, és anya csak rosszallóan csóválta a fejét. Nem igazán értettem, hogy mi a gondja, hiszen hajlandó voltam meghunyászkodni már kétszer is a kedvéért, de valahogy nem értékeli kellőképpen az erőfeszítéseimet.

- Fiam, mondtam már neked néhányszor, hogy mindenkinek sokkal jobb lenne, hogyha képes lennél egy kicsit titokzatos lenni – állapította meg. – Legyél ravasz. Ahogy én. Rólam azt hiszi, hogy irányít, közben pedig fogalma sincs arról, hogy milyen befolyással lehetünk mi ketten az egész kastélyra. Tiszteletben tartom a szabad akaratot, mint mindig, de azért érdemes lenne elgondolkoznunk azon, hogy mit akarunk valójában. Miért nem érzed jól magad itt? Jane miatt? – kérdezte továbbira is suttogva.

- Hát, érte sem rajongok különösebben, bár most úgy érzem, hogy valahogy más, mint a többi lány. Sok dolgot megtudtam róla, ezalatt a néhány nap alatt, és már másképpen tekintek rá. Bár ez még nem jelenti azt, hogy ő a tökéletes nő, de nem annyira begyöpösödött és gonosz, mint amilyennek első ránézésre látszott - magyaráztam hevesen.

- Értem – mosolyodott el. – Talán Aróval is össze kéne zárni téged, hogy egy kicsit tényleg megismerd, és megszokd az elég érdekes gondolkodásmódját.

- Érdekes gondolkodásmód? De szépen fogalmazol – forgattam meg a szemeim.

- Kicsim, te pont úgy elemezted az érzéseit, mint ahogy én, mivel ez nálunk már csak reflexszerű, ami nem baj. Lényeg a lényeg, hogy gondolkozz logikusan. Tudom, hogy nagyon szabadra és vadra neveltelek, de legyél diplomatikus, akkor Aro békén hagy, de az álcád ezúttal biztosítja, hogy nem csinálsz semmi olyasmit, amivel árthatnál neki – mondta anya morcosan.

- Igen, tudom, hogy mit tanítottál, emlékszem minden egyes szóra – sóhajtottam fel.

- Mégsem úgy csinálod – nevetett fel édesanyám. – Hunyászkodj meg, hadd érezze Aro, hogy a közeledben ő a főnök, de a háttérből könnyen lehet egy-két apró dolgot a kedvünk szerint alakítani, de ennyi. Nem befolyásolhatod túl nagy mértékben a szabad akaratot, mert ahhoz nincs joga a világon senkinek. Már amit mi teszünk az is vitatható, de pontosan tudod, hogy mi a véleményem – mondta már kicsit dühösen.

- Tudom, hogy te mindig is családra, és férjre vágytál, és sajnálom, hogy én nem vagyok elég kielégítő a számodra, de nem értek egyet az itteni hierarchiával – mondtam én is morcosan. Nem szeretem, hogyha parancsolgatnak nekem.

- Drágám, te itt nem igazán vagy alsóbbrendű, ez csak egy álca, amit a Voltluri felvett. Szót kell fogadnod néhány nagyon idős, és bölcs vámpírnak, de egyébként, amikor nincs feladatod, akkor boldogan élheted az életed. Ez nem olyan rossz dolog. Csak gondold át. Itt élünk ebben a hatalmas palotában, ahol mindent megkapsz, amire vágysz, és közben, ha szükséges tesszük a dolgunkat. Nem olyan rossz itt, mint amilyennek hiszed. Tudom, hogy szabad madár vagy, kincsem, és akaratod ellenére jöttél ide velem, hogy én boldog legyek, de nem akarom, hogy szenvedj, úgyhogy ha akarod, akkor most azonnal elhagyjuk a várat. Lemondom az esküvőt, nem tudom megtenni, hogyha te boldogtalan vagy – hajtotta le a fejét.

- Ne anya, én nem mondtam, hogy nem akarok itt élni és veled maradni, csak nem tudom elfogadni, hogy mások döntenek az életemről, és a napi dolgaimról, de be fogok illeszkedni, csak hagy nekem egy kis időt – fogtam meg a kezét, majd magamhoz öleltem. – Az a fontos, hogy te boldog legyél, és én is boldog leszek, ebben biztos lehetsz. Haladjunk csak szép sorjában. Először egy esküvő, azután pedig, ha visszajöttetek a nászútról, akkor megbeszéljük a többit – nyomtam egy puszit az arcára.

- Biztos vagy benne? – kérdezte bizonytalanul.

- Igen, teljesen biztos vagyok benne – bólintottam rá.

- Azt is megígéred, hogy nem kerülsz többször tömlöcbe? – kérdezte ártatlanul.

- Majd igyekszem jó kisfiú lenni – mondtam durcásan. – Egyébként most sem én voltam kifejezetten a rossz gyerek. Jane-t sem kellett félteni. Feldobta a labdát, én pedig felvettem a kesztyűt. Ennyi.

- Én azt hallottam, hogy nagyon felzaklattad azt a lányt – nézett rám szúrós szemekkel.

- Csak egy picit eljátszottam vele, mert akkor még azt hittem, hogy csak egy agyatlan kis bestia, de azután megértettem őt. Bevetettem Aro képességét, és mindent megtudtam róla. Nem is annyira rideg és szívtelen, mint amilyennek látszik. Csupán az élet hozta ki belőle ezeket a kétségbeesett reakciókat. Mindenkitől távol akarja tartani magát, és csak ez lebeg a szeme előtt. Ezt nem róhatja fel neki senki.

- Hm… valakire emlékeztet ez a hozzáállás – tűnődött el anya.

- Én nem vagyok olyan, mint Jane.

- Hát persze, hogy nem – mosolygott rám kedvesen anya. – Legfeljebb csak a természeted – fűzte még hozzá.

- Te egy elképesztően pimaszt vagy – morogtam fel az ágy mellől.

- Nagyon örülök, hogy kijutottál a tömlöcből. Aggódtam érted – simogatta meg az arcomat.

- Ugyan anya, velem nem lesz semmi gond – legyintettem. – Nem vagyok az a problémás fajta.

- Tudom, de egy anya azért csak aggódhat – ölelgetett meg szorosan. - Na de most inkább koncentráljunk az közelgő esküvőmre – mosolygott rám miután elengedett.

- Nyugodj meg, anya, minden tökéletes lesz – mondtam határozottan. – Most viszont megyek és megkeresem Jane-t – vigyorodtam el.

- Paul megígérted, hogy normális leszel - szólt rám komolyan.

- Az is leszek, csak beszélgetni szeretnék vele, de egy haja szála sem fog görbülni, esküszöm – emeltem fel védekezően a kezeim.

- Jól van, menj, de ne keveredj bajba – csóválta meg a fejét.

- Köszi, anya, ne félj, minden csodálatos lesz – nyomtam még egy puszit a homlokára. Majd eltűntem, hogy megkeressen Jane-t és tovább folytassam a kérdezősködést, amit elkezdtem.