Történet szerelemről és családról - 69. fejezet

Egy nap kettesben 1.



SZIASZTOK! SIKEREKBEN ÉS ÖRÖMÖKBEN GAZDAG, BOLDOG ÚJ ÉVET SZERETNÉK KÍVÁNNI MINDENKINEK! NA ÉS REMÉLHETŐLEG A SAJÁT TÖRTÉNETEMMEL IS SZERETNÉLEK MEGLEPNI TITEKET AZ ÚJ ÉVBEN. EZ AZ ÚJÉVI FOGADALMAM. :D JÖVŐRE REMÉLEM, HOGY ISMÉT TALÁLKOZUNK A BLOGJAIMON. VÁRLAK TITEKET SZERETETTEL :D PUSZI, DRUSILLA


(Emmett szemszöge)



Hm… már egy ideje vámpír vagyok, és lassan a szemem színe is aranyra vált. Tök buli ez az átmenet. Most olyan, mintha aranyszemeim lennének vörös átmenettel. Bár Rose szerint ez borostyán. Mondjuk én sosem szoktam ilyen szinten belemenni az árnyalatokba. Például a szobám fala, szerintem fehér, de Rosalie szerint tojáshéj színű. Ja, fehér tojáshéj színű. Mi a fenét kell variálni az árnyalatokon? Jól néz ki. Akkor meg nem mindegy, hogy ki, hogy nevezi? Na, de ez mindegy is. Végső soron, most azon van a hangsúly, hogy összejöjjön a kis meglepetés kiruccanás. Végül is itt az ideje egy igazi, ütős kis randinak. Amolyan Emmettes randizásnak. Bár az nem biztos, hogy Rose-nak is annyira fog tetszeni, mint nekem, de ez már részletkérdés, majd csak kiengesztelem valahogy, ha netalántán megint meg találna sértődni. Elég könnyű kihozni a sodrából, de hát én már csak ilyen vagyok. Csak nem fogom feladni az elveimet.

- Na, készülődsz már? – lépett be a szobámba Esme. – Hová mentek?

- Fel a hegyre, imádok ott lenni, és ez egyfajta búcsú is lehetne a költözés előtt – mosolyogtam fogadott anyámra. – Ott biztosan nem fog meglátni minket senki, mivel rengeteg a vad arrafelé, és az emberek nem merészkednek ilyen magasra. Nekünk viszont nagyszerű vadászhely lehet, és csodálatos a táj is, úgyhogy biztosan élvezni fogja, legalábbis nagyon remélem.

- Rose szereti a szép tájakat, és a hegyeket, úgyhogy egészen nyugodtan állíthatom, hogy tetszeni fog neki – mondta Esme határozottan. – Hiányozni fog neked ez a hely, igaz? – kérdezte együtt érzően.

- Azt hiszem, hogy furcsa a gondolat, hogy elmegyek innen, hiszen egész életemben itt éltem, és nem ismerek mást, de a kaland jó dolog. Mindig is terveztem, hogy utazgatni fogok, és most megtehetem – magyaráztam.

Nem mondom, hogy nem lesz rossz itt hagyni az otthonomat, de biztosan tele lesz a világ új, számomra ismeretlen élményekkel, amikért érdemes elutazni. Na és persze ott lesz az új családom is, akikkel szeretek lenni. Az édesanyám mondjuk nagyon is hiányzik, és sajnálom, hogy nem tudhatja meg, hogy élek és minden rendben van. Természetesen az apámat is nagyon szeretem, de ő világ életében a munkájának élt, és alig volt otthon. Nem tudta elfogadni a tényt, hogy én nem feltétlenül vagyok olyan, mint ő.

- Ugyan, drágám. Mindketten tudjuk, hogy nem olyan könnyű ez az egész helyzet, mint amilyennek te mutatod – simított végig a hátamon. – Vámpírnak lenni nehéz, különösen az első időkben. A szomjad uralkodik rajtad, és az erődet alig tudod kordában tartani, főleg te, aki a világon a legerősebb vagy.

- Oh, hozzá lehet szokni, nagyon is – villantak meg a szemeim. – Ki gondolta volna, hogy egyszer macikkal bunyózok majd puszta kézzel? Nem öregszem meg, nem leszek gyenge és kiszolgáltatott soha életemben. Minden csak felfogás kérdése, én nagyon is élvezem ezt a helyzetet. Bár kicsit hiányzik, hogy nem mehetek társaságba, de idővel majd az is menni fog nekem is. Úgyhogy nem kell azt hinnetek, hogy csak elfojtom magamban az érzelmeimet, és egyszer csak ki fogok törni.

- Honnan veszel ilyeneket, drágám? – kérdezte Esme döbbenten.

- Tudod a hallásom is olyan jó, mint a tiétek. Nem kell rólam éjszakánként pszichológiai elméleteket gyártani, mivel te és Carlisle házasok vagytok, szerintem sokkal, de sokkal jobban is el lehet ütni az éjszakát, az én elemzésem helyett – kacsintottam rá. Mire csak zavartan lesütötte a szemeit.

- Emmett, ezt nem illik – csóválta meg a fejét.

- Másokat kibeszélni sem illik a hátuk mögött, ha jól emlékszem – emeltem fel az állát.

- Oké, most megfogtál – sóhajtott fel fogadott anyukám. Azután pedig szélesen elmosolyodott. – Gyere, előkészítettem nektek valamit – fogtam meg a kezét, majd magam után húztam Carlisle dolgozószobájába.

- Na, de Esme, mire készülsz? – húztam fel a szemöldököm.

- Jaj, ne gyere most a lökött poénjaiddal. Ez fontos. Halkan, nehogy Rose meghallja, ez neki lesz meglepetés – suttogta halkan.

- Oh, értem. Segítesz nekem a csábításban, te kis kerítőnő – kacsintottam rá.

- Emmett, ne csinálj viccet ebből a kirándulásból – intett szigorúan. – Te is tudod, hogy Rosalie elég érzékeny természet, úgyhogy ne játssz vele.

- Nem játszok vele, eszem ágában sincs bántani, viszont most már nagyon is érdekelne, hogy miért olyan érzékeny természet – néztem komolyan fogadott anyámra. – Mikor akarjátok elmondani az igaz történetét az átváltozásának? Hiszen még számomra is egyértelmű, hogy nem mondtátok el az igazat. Carlisle sebesülten talált rá egy sikátorban. Hogyan sebesült meg? Ki okozta a sérüléseit? Milyen sebeket ejtettek rajta, ami miatt nem volt más megoldás? Miért hiszi azt mindenkiről, hogy megbízhatatlan? Ez a tévhite kapcsolódik ahhoz is, ami vele történt?

- Emmett, én ezt nem mondhatom el – préselte össze az ajkait. - Te is tudod, hogy ezt Rose-tól fogod megtudni, aki pontosan akkor fog neked mindent elmondani, amikor szeretne. Ne erőltesd őt, kérlek. Tudod, hogy mennyire érzékeny rá, hogyha rólad van szó.

- Igen, ez hízelgő is a számomra. Imádom azt is, amikor dühös rám, és azt is, amikor hozzám bújik, nem semmi kis nő – vigyorodtam el.

- Ezt inkább Edwarddal kéne megtárgyalnod – kuncogott fel Esme. – Ez nem afféle fiús téma?

- Nem mondhatnám, hogy Edward partnerem lenne az ilyen kérdésekben. Ne mondd el neki, de azt hiszem, hogy az öcsikém kicsit be van rozsdásodva – suttogtam a fülébe.

- Egyszerűen csak más, mint te. Edward mindig is a komolyságáról volt híres – simított végig a karomon. – Őt ilyennek kell elfogadni, mint ahogy téged is így fogadunk el. Egy bohókás, nagy mackónak.

- Jól van, tudom, de ettől még fel lehetne pörgetni egy kicsit – vetettem fel az ötletet.

- Mi lenne, hogyha nem elemezne mindenki a hátam mögött mostanában? – morgolódott Edward.

- Akkor uncsi lenne az életed, öcskös – nevettem fel.

- Fiúk, elég. Ma ne, ma te kirándulni mész Rosalie-val, és elviszed magatokkal ezt is – emelte fel a leplet egy lejátszóról. – Tudod, ő imád táncolni – suttogta a fülembe.

- Az nagyon helyes, mert én sem vetem meg a táncot – mosolyodtam el.

Mindig is én voltam az a bálokon, aki megállás nélkül táncolt, és felkért minden lányt, akit a többi férfi nem értékelt kellőképpen. Pedig a külső nem minden. Persze előny, hogyha egy nő csábos, és csinos, de lehet, hogy az átlagos hölgynek sokkal, de sokkal nagyobb a szíve és az intelligenciája.

- Te jó ég, megértem, hogy Emmett értelmes gondolatokat hagyott maga után – rontott be az ajtón Edward. – Mit csináltál vele, anya? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nézd már, az öcsi poént mondott, hát idáig is eljutottunk – mondtam döbbenten.

- Mi lenne, hogyha nem kötekednétek egymással állandóan? – forgatta meg a szemeit Esme.

- Nem tehetek róla, hogy minden apró kis gondolatra ugrik – rántottam meg a vállam.

- Emmett, te meg szándékosan frusztrálod őt – intett szigorúan fogadott anyukám.

- Lehet, de csak azért, hogy felrázzam – legyintettem. – Viszont ez egyszerűen fantasztikus, biztos, hogy kölcsönvehetem? – kérdeztem izgatottan.

- Örömmel kölcsönadom, tudom, hogy vigyázni fogsz rá – nyújtotta át nekem a szerkezetet.

- Köszi – nyomtam puszit az arcára. – Akkor ezt most elrejtjük ide – csúsztattam a zsákomba. – Majd a tisztáson lepem csak meg vele – mondtam elégedetten.

- Szerintem gyorsan öltözz át, hogyha tervezted, mert Rose mindjárt készen lesz – állapította meg Edward.

- Egy pillanat alatt összeszedem magam, ahogy a lányok szokták mondani, csak nálam nem kerül ez a pillanat egy egész órába – mondtam kuncogva.

- Na jó, menj mielőtt még megkapod a magadét – nevetett fel Esme, majd kitessékelt a szobából. – Ne várasd meg Rose-t.

- Jól van, megyek már – öleltem magamhoz egy pillanatra.

Azután pedig Edwardot véletlenül kicsit meglökve kisüvítettem az ajtón. Még vigyorogva konstatáltam, hogy valamit morgolódott az orra alatt, de már nem hallottam, hogy miért teszi, mivel becsuktam magam mögött a szobám ajtaját. Nem telt bele egy percbe, és már át is öltöztem, azután pedig lesüvítettem a nappaliba, hogy ott várjam Rose-t. Már nagyon vártam a mi kis „randinkat”, ami igazából főleg arra szolgál, hogy kettesben legyünk egy kicsit, és igazán jól megismerhessük egymást. Nem is kellett sokáig várnom. Rosalie hamarosan megjelent a lépcső tetején, és nekem még a lélegzetem is elakadt. Csodálatosan állt rajta az a bordó ruha, amit viselt, a kicsit rakoncátlan loknikkal együtt, ami a vállára omlott. Nagyszerűen állt neki minden, de ilyen csodálatos frizurával még soha nem láttam. Mindig is imádtam, hogyha egy nő nem volt rest kiengedni a tincseit. Nem kell állandóan a konty, az túlságosan is komoly hajviselet.

- Gyönyörű vagy – mondtam elkápráztatva. – Mint egy igazi, angyal – fűztem még hozzá.

- Köszönöm – sütötte le a szemeit szégyenlősen. Imádtam, amikor ezt csinálta. Pontosan úgy nézett ki, mint aki szörnyen zavarban van, és mindjárt elpirul.

- Indulhatunk? – nyújtottam neki a karomat. Ő pedig kecsesen lesietett a lépcsőn, és elfogadta a felajánlott karomat.

- Igen, mehetünk – mondta boldogan. – Akkor csak holnap jövünk haza, ahogy megbeszéltük. Rendben? – kérdezte Rose izgatottan.

- Persze, kincsem. Jó mulatást – mosolygott ránk Esme lágyan.

- Viszlát, holnap – intett egyet Edward is.

Azután pedig kisétáltunk az ajtón, miközben én a hátamra kaptam a poggyászunkat. Lassan sétáltunk, kényelmes emberi tempóban, és csendesen. Bár nekem fura volt ez a nagy csend, de úgy tűnt, hogy partnerem nagyon is élvezi, ezért nem erőltettem a beszélgetést. Mikor odaértünk a réthez, amit kiválasztottam a kempinghez, azonnal kipakoltam, és igyekeztem minél kényelmesebbé tenni ideiglenes szállásunkat.

- Ez egyszerűen káprázatos – mondta Rosalie ámulva. – Imádom, minden egyes apró részletét. Vajon, hogyhogy nem jártam még soha errefelé? Azt hittem, hogy már kiismertem Tennessee minden apró négyzetmilliméterét.

- Ezt a helyet, csupán néhány bennfentes személy ismeri – mondtam mosolyogva. – Elég eldugott, és nehezen megközelíthető ez a tisztás. A Szerelmesek Rétjének nevezik a városban.

- A Szerelmesek Rétje? Ez csodálatos – dőlt el a fűben kényelmesen.

- Tudod, van itt egy játék, amit a férfiak nagyon is élveznek – helyezkedtem el lassan Rose felett.

Majd magamhoz ölelve egy kicsit megbillentettem magunkat, hogy legurulhassunk a domboldalon. Nevetve gurítottam magunkat egyre lejjebb és lejjebb, és legnagyobb meglepetésemre még Rose is elnevette magát. Pedig azt hittem, hogy megint morcos lesz azért, mert összekoszolom a tökéletesen tiszta, és makulátlan megjelenését.

- Te teljesen lökött vagy – kacagott, mikor megálltunk a domb alján. – Most mehetünk vissza – bökött mellkason játékosan.

- Hogyha megengedi a hölgy, akkor örömmel visszasegítem a dombtetőre – ajánlottam a lehetőséget. A követező pillanatban pedig már fel is kaptam őt, és felszáguldottam vele a táborhelyünkhöz.

- Ön igazán figyelmes, uram – pukedlizett egyet miután lábra állítottam.

Olyan elegáns volt és kecses, hogy kedvem lett volna újra magamhoz rántani, de tudtam, hogy nem rajong a hirtelen váltásokért, úgyhogy lassan előhúztam a lejátszót és elindítottam rajta az Esme által előkészített dalt. Ma kivételesen makulátlan úriember leszek az ismerkedésünk érdekében.

- Megtisztelne az első tánccal, kisasszony? – kérdeztem meghajolva.

- Örömmel – mosolyodott el csillogó szemekkel.

Majd halkan felsikkantott örömében, amikor meghallotta a kellemesen pihentető ritmusú zenét. Esme biztosan tudta, hogy melyik dal a kedvence. Hiszen a következő pillanatban pedig már a karjaimban is volt, és lassú, lágy tempóban kezdtünk el mozogni a zene ütemére. Mindig is imádtam a táncot, de Rose-hoz fogható mozgású hajadon még soha életemben nem volt a karjaim között. Apró, kecses kis testével tökéletes látványt nyújtott, és bizsergető érzés volt a számomra, ahogy szorosan hozzám bújt. Csak remélni mertem, hogy neki is annyira felemelő érzés velem lenni, mint nekem vele.

- Köszönöm a táncot – motyogtam boldogan a szám végén. Majd csókot nyomtam a homlokára hálám jeléül.

- Nincs tele a táncrendem, hogyha gondolod, akkor örömmel táncolnék még veled – pislogott fel rám, nagy, kérlelő szemekkel.

- Ezt igazán örömmel hallom – húztam vissza magamhoz, és ismét mozogni kezdtünk a zene andalító ritmusára.

Egész éjjel képes lettem volna így maradni vele. Egyszerűen tökéletes volt ez a lány. Illetve, természetesen nem csak volt, hanem most is az. Egyszer úgyis sikerül meghódítanom, és elérnem, hogy végre feltétel nélkül megbízzon bennem, de addig türelmes leszek, és még annyi időt töltök el vele, amennyit csak enged. Mert nekem ez a nő kell. Erre már akkor rájöttem, amikor életemben először megláttam a balesetem után. Van benne valami különös tűz, ami az eddigi hölgy ismerőseimből hiányzott.

Egészen sötétedésig táncoltunk, hol gyorsabb, hol pedig lassabb ütemű zenére. A kezem néha-néha, ha csak kicsit is, de elkalandozott kedvesem hátán, formás hátsóján, csak kecsesen ívelt tarkóján. Legnagyobb örömömre nem tiltakozott a simogatások és érintések ellen. Bár Rosalie-t sem kellett félteni, mert mozdulataimat tökéletesen lekövetve, ő is ugyanolyan intenzitással simogatott engem, mint én őt.

A tánc után, ami nem mellékesen megteremtette a tökéletes hangulatot. Felállítottam a sátrunkat a rét azon részére, ahonnan reggel nagyszerűen látszódik a vadállomány. Csak ezúttal nem vadászni fogunk rájuk, hanem élvezni fogjuk a látványukat. Végül is nem lett annyira bohókás és Emmettes a napunk, mint ahogy eredetileg terveztem, mert ma mindenképpen azt szerettem volna, hogy Rose, igazán és őszintén élvezze a velem töltött időt, de ami késik, nem múlik. Egyszer a bizalmába fog fogadni, én pedig addig türelmesen várok. Ráadásul még nem is tudja, hogy holnapra mekkora meglepetést tervezek a számára. Csak remélni merem, hogy tetszeni fog neki.



(Rosalie szemszöge)



Már alig vártam ezt a kirándulást Emmettel. Bár egy kicsit féltem is tőle, hogy Emmett idióta énje újból előbukkan, de a jelek szerint ígéretéhez híven megtartotta a szavát, és nem tréfált meg szinte semmilyen formában, úgyhogy ez még csak tetézi a problémámat. Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje, hogy beavassam végre a történetem részleteibe, de valamiért félek róla bárkivel is beszélni, mármint Esmén kívül. Ha az ember kimondja, akkor tényleg valóságossá tud válni, egy szörnyű kép, vagy emlékfoszlány is a fejében. Nekem pedig még így is, több, mint egy évvel később is, túlságosan is élénk az emléke annak az éjszakának.

- Min gondolkozol ennyire, kedves? – kérdezte halkan a hátam mögött.

- Semmi különösön – mondtam kicsit zavarban.

Tudom, hogy el kell neki mondanom mindent, és el is fogom mondani csak még nem vagyok rá képes. Mi van, hogyha nem lesz képes már rám úgy nézni, mint most, miután megtudja, hogy mi történt velem? Sok férfi elfordul egy nőtől, hogyha ilyesmit hall. Valamiért az emberek kerülik a hozzám hasonló lányokat. Tisztátalannak titulálják, holott most már tudom, hogy semmiről sem tehetnek, ahogy én sem tehettem semmiről, amikor az történt velem.

- Egyszer úgyis elérem, hogy nyíltan megbeszélj velem mindent – sóhajtott fel kissé csalódottan. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki a titkolózásommal, de a teljes megnyíláshoz nekem időre van még szükségem.

- Te leszel az első, akinek megnyílok – simítottam meg a karját.

- Hm… ez igazán ígéretesen hangzik – mosolyodott el boldogan. – De addig is, amíg ez megtörténik. Mit szólnál, hogyha a napfelkeltét a sátorból néznénk? – kérdezte mosolyogva.

- Ez határozottan csábítóan hangzik – bólintottam rá.

Majd bekúsztam a sátorba, ahogy Emmett is. Amint lefeküdt mellém, azonnal magához húzott, és én boldogan simultam az ölelésébe. Megnyugtató, és mámorító volt a közelsége. Mintha első látásra beleszerettem volna ott azon a sziklán, amin éppen az életéért harcolt. Emmett valamiért különleges, nagyon is, csak arra nem jöttem még rá, hogy mi fogott meg benne ennyire, de ki fogom deríteni. Addig is csak az számít, hogy amióta ő velem van, én is egyre jobban érzem magam. Újra felhőtlenül tudok kacagni, és mosolyogni. Értelmet adott a létezésemnek, és ezért örökké hálás leszek neki. Valamit megváltoztatott bennem, amire én egyedül sosem lettem volna képes, de azért nem akarom elsietni ezt a lehetséges kapcsolatot. Ráérünk szép lassan haladni mindennel, hiszen miénk az örökkévalóság.

Véres karácsony

Véres Karácsony


SZIASZTOK! KICSIT MEGKÉSVE, DE SZERETETTEL TESZEM FEL A KARÁCSONYI NOVELLÁMAT, AMI EVCU PÁLYÁZATÁRA ÍRÓDOTT, ÉS ELSŐ HELYEZÉST ÉRT EL. :D A PÁLYÁZAT MIATT NEM FEDHETTEM FEL EDDIG, HOGY AZ ÉN MŰVEM. BIZTOSAN SOKAN OLVASTÁTOK MÁR, DE AZÉRT REMÉLEM, HOGY MÉG AKAD OLYAN, AKIT ÉRDEKEL. PUSZI, DRUSILLA

(Evelin szemszöge)



A nevem, Evelin, és én vagyok az utolsó druida papnő. Néhány órával ezelőtt még százan voltunk, mostanra viszont én maradtam az egyetlen. Karácsony éjszakája van. Erőnk teljében kezdtünk el nővéreimmel alkonyatkor varázsolni egy szebb jövő reményében, amikor megtámadtak minket. A támadás váratlanul ért, hiszen titkos helyen voltunk, mint minden ilyen alkalommal, de legidősebb testvérünket elvakította a szerelem. Egy vérvörös szempár, ami egy kegyetlen vámpírhoz kötődött, aki szerelmet és gyermekáldást ígért a nővérnek, de mind tudtuk, hogy ez nem áll módjában. Nem azért, mert a vámpír nem lett volna képes egy embernek gyermeket nemzeni, hanem azért, mert a papnő teste volt terméketlen. Itt ülök hát bezárva a társalkodó termünkbe, és az ajtón mindjárt bejut a gyilkosom, de még van annyi időm, hogy egy varázslattal a lelkem tovább éljen, és így lehetőségem nyíljon újrateremteni a fajtánkat, majd egyszer, egy másik hasonlóan véres karácsony alkalmával. Akkor viszont már nem csak egyszerű halandók leszünk többé, erősebbek, és gyorsabbak leszünk, köszönhetően új nemzedékünk szülőanyjának. Evanjeline, így fogják hívni a gyermeket, aki újjáépíti a druidák világát. Már láttam őt álmaimban. Még egy perc, és rendben lesz minden. Megmentem a jövőt a halálom árán. Hiszen, nem az egyed számít, csakis az élet, és az én életem most elenyészik az egészhez képest. Vámpír lesz a vesztem, és vámpír lesz az új élet forrása is. A kör bezárul. Teljes körforgás, csakis ez számít. Elmormolom az igét, háromszor, a napnak, az éjnek, és a körforgásnak, mely váltakozva hozza el őket naponta, örökkön-örökké. Még kétszer, már csak a napnak és az éjnek. Majd még egyszer, utoljára, az éjnek. Az igém véget ér, az alku megköttetett, az én időm pedig lejárt. Hangos sikolyom töri meg az éj csendjét, s vérem néhány cseppje egy fenyőre hullik, melyet magam neveltem erre az éjre, a fa pedig érezvén fájdalmam velem lép át a fénybe. A gaz, ki felelős a druidák alkonyáért, azt hiszi, hogy ennyi volt, hogy megszabadult minden papnőtől, ki megállíthatja őt, de bár messze még az új nemzedék, a fajtánk mégis él. Egy pici test fekszik a templom kapuja előtt, mindjárt megtalálják. Árva gyermekként fog felnőni, de élni fog. A gyermekben druida vér folyik, az én vérem folyik, mert megáldottam őt. Leszármazottai mind-mind tehetséges boszorkányok lesznek, míg el nem jutnak Salembe, de vérvonalunk, bár sok kín és megpróbáltatás árán, de még mindig tovább fog élni. Mert Evanjeline egy legenda. S mint ilyen, megmásíthatatlan, és eleve elrendeltetett, meg fog születni, méghozzá Szent Iván éjjelén, 2011. június 21-én, a nyári nap fordulóján, a lehető legnagyobb ünnepünkön, mert a vérvonalunk sosem szakadhat meg, míg világ a világ. Megtettem a feladatom a földön, megmentettem a jövőt, és ezzel boldoggá tettem két megtört életet is, csak még nem tudják, de ha itt lesz az ideje, akkor tudni fogják. S mikor ez megtörténik, én megtérek halott nővéreimhez, oda, ahová tartozom, s immáron együtt figyelhetem velük a druidák újravirágzását, de addig még várnom kell. Több évszázadot, sőt, évezredet, de eljön még az én időm, s én ott leszek.

A világ változik, de én ugyanolyan maradok. Az év, amit az emberek most írnak 2010. Az újabb Véres Karácsony éve. Ezúttal azonban nem druida vér folyik. Ma vámpírok vére festi vörösre a fenyőket a forksi erdőben, persze csak képletesen szólva, s leszármazottam ma erőt kap hozzá, hogy megtört vérvonalunk, s az ő megtört élete újra tündökölhessen. Minden egy férfin múlik. Hm… férfiak. Sosem értettek meg engem. Nem értették, hogy miért választottam a druidák erejét, s világát, mikor szépségem lehetővé tette volna, hogy számos férfit levegyek a lábáról. Én mégis az erőt, s a hitet választottam minden más helyet. Az elveinket, melyek túlszárnyalnak mindenen. A három elvet, mely meghatároz minket. „Tiszteld az Isteneket! Kerüld a rosszat! Légy bátor!” A harc mindjárt elkezdődik. A tét viszont még annál is nagyobb, mint bárki is hinné. Két család fut egymás felé. Mindkét család vámpírokból áll. A különbség közöttük csupán annyi, hogy az egyik család támadni és gyilkolni jött ide, míg a másik család csupán élni akar. A leszármazottam természetesen abban a családban van, amelyik csupán élni akar, s én ezt az alkalmat fogom kihasználni, hogy minden megváltozzon. Még néhány másodperc, s a márványtestek összeütköznek. Utódom családja máris veszít egy szeretett lényt, s párjának fájdalmas kiáltása hangzik fel a csata zaján keresztül, aztán a társát is elnyeli az értelmetlen sötétség, s sorban, mindenkit, aki hozzájuk tartozott. Nem létező vérük áztatja el a fákat, s a fenyők velem sírnak, siratják a jó lelkek szörnyű végét. Ekkor jövök én. Megjelenek teljes valómban az előtt a vámpír előtt, ki egyszer régen élvezettel irtotta ki az én családomat is. A vámpír megtorpan, majd rémült szemeivel a szemeimbe nézz, s visszavonulót fúj. Tudja, hogy nem égetheti el őket. Először a gyermekemhez sietek. Megtört testét összeillesztem, majd elmormolok érte egy igét, s egyet a méhéért is, hogy most az egyszer még legyen termékeny. Majd eltűnök, mielőtt felnyitná a szemeit. A férfi megtette, amit kellett, szerelme elé vetette magát. S bár ezzel nem mentette meg akkor, de hatalmas ajándékban részesítette mindkettőjüket, hiszen így módomban állt megtenni ezt. Megtehettem ezt. Hiszen az alku úgy szólt az Istenekkel, hogy csak akkor léphetek közbe, ha leszármazottam és férje alkalmas. S e két lélek valóban az. Tiszták, mint a csobogó patak, mely elmossa majd a harc maradványait. A nő felkel a földről, s azonnal a szeretteihez siet, hogy segítsen rajtuk. Tökéletes gyermek, ki tökéletes leánynak fog életet adni. Bevégeztetett. Elvégeztem a feladatom. Evanjeline nem legenda többé.

Karácsony éjjele van, akkor éled újjá a remény, amikor egykoron meghalt. A Cullen család megmenekült, és velük együtt a lányom is. Bár igazából tudom, hogy nem az én gyermekem, de mivel az én vérem csörgedezik benne, ezért minden jogom megvan hozzá, hogy így nevezhessem. Mindenki a nappaliban ül. Kivéve Renesmee-t és Jacobot, és a történteken mereng. Nem értik, hogy mi is történt valójában, és hogy hogyan is maradhattak életben. A gondolatok csak úgy cikáznak a hatalmas térben, de leányom hormonjai már tudják, hogy mit akar tenni. Csábos pillantást vet kedvese felé, majd feláll mellőle, és félreérthetetlen mozdulattal adja tudtára, hogy mit szeretne. Kedvese azonnal kézzel fogja, hogy elvonulnak a szobájuk felé. Sosem volt erényem a leskelődés, de most kénytelen vagyok egy kicsit rossz lenni. Tudnom kell, hogy megfogan-e a gyermek, akit oly régóta várok. Szemeimet lehunyva várakozom. Miközben a hálószoba csendjét egyre inkább beborítják a halk sóhajok, és élvezettel teljes nyögések. Majd hirtelen egy zöld villanás töri meg az éjszaka sötétségét. Hát sikerült. A leszármazottam méhe magába fogadta a férjét, s általuk megszületik a legenda. A kislány, aki elhozza a régen porba tiport egyensúlyt. A gyermek, akire évezredek óta várok, végre eljön. Áldozataim nem voltak hiábavalók, hiszen Evanjeline nem legenda többé.



(Evanjeline szemszöge)



Karácsony van, méghozzá ez az én első karácsonyom. Anyu szerint egy igazi kis csoda vagyok, akit az ég ajándékozott a családnak. Igazság szerint, mindenki ezt mondja, amióta csak megtudták, hogy létezem. Aznap éjjel fogantam, amikor a családom meghalt, majd újjáéledt. Ezen az éjjelen. Karácsony éjjelén. Most pedig itt fekszem, a meleg ágyikómban, forró csokis bögrét tartok a kezemben, és várom, hogy anya bejöjjön hozzám, és elmesélje nekem a mesét, amit minden este kérek tőle. Az életem történetét.

- Hát te még nem alszol, kincsem? – dugta be a fejét anya az ajtón.

- Nem mondtál még nekem mesét – húztam fel az orromat.

- Ez igaz – mosolyodott el. Majd bejött a szobámba, én pedig letettem a forró csokim, és odébb csusszantam, hogy le tudjon feküdni mellém, én pedig hozzábújhassak egy kicsit. Imádtam a megnyugtató illatát, és a selymes, hideg bőrét.

- Akkor mesélsz nekem? – néztem fel rá lelkesen, miután elhelyezkedtünk.

- Mit szeretnél, mit meséljek? – kérdezte kíváncsian. Mintha nem tudná a választ. Minden éjjel ezt a mesét kérem, pláne ma, amikor pont egy éve történt az egész.

- Tudod, hogy mit szeretnék, anya – öleltem magamhoz a macimat.

- Rendben, ma még elmesélem, de holnaptól végre megismertetek veled egy másik varázslatos történetet is, rendben? – csóválta meg a fejét anya. – Itt lenne az ideje, hogy elmondjam neked a Csipkerózsikát, vagy a Hófehérkét is.

- Jól van, ígérem, hogy holnap este másik mesét kérek – fogtam meg a kezét a szabad kezemmel.

- Szavadon foglak – nyomott puszit a fejem búbjára.

- Rendben, de most halljuk – dugtam a hüvelykujjam a számba.

Tudtam, hogy ez rossz szokás, és egyszer le kell szoknom róla, de végül is, még csak fél éves múltan néhány napja. Az már csak részletkérdés, hogy ötnek nézek ki, ez még az én koromban megengedett.

- Hol is kezdjük? – gondolkodott el anyu.

- Az elején – cuppantam le egy pillanatra az ujjamról.

- Jól van, de cenzúrázok néhány részletet továbbra is – mondta komolyan.

- Úgyis tudom, hogy mi történt – forgattam meg a szemeimet.

- Nem baj, még csak fél éves vagy, úgyhogy én nem mondok neked ilyeneket – mondta ellentmondást nem tűrve.

- Hát jó – sóhajtottam fel.

- Egyébként el fogod árulni valaha, hogy honnan tudsz ilyen részleteket? – kérdezte kicsit aggódva.

- Már mondtam, mami. Álmodtam róla – húztam magunkra a takarót. Evelin mesélte álmomban. Mindig eljön hozzám, de ezt nem szoktam anyuék orrára kötni.

- Akkor is különös, hogy úgy álmodtál valamiről, hogy ott sem voltál – simított végig a hátamon. Ezt annyira szeretem. – Ne hagyd ezt abba – nyomtam a hátam megint a kezének.

- Rendben, kincsem. Tehát, visszatérve a meséhez. Hol volt, hol nem volt… volt egyszer egy vegetáriánus vámpírcsalád. Összesen heten voltak, amíg az egyetlen egyedülálló fiú meg nem találta a szerelmet Bella személyében, aki akkor még halandó lány volt. A két fiatal olthatatlan szerelemre gyúlt egymás iránt, és néhány év múlva megszületett gyönyörű kislányuk, Renesmee. Sosem gondolták volna, hogy megszülethet az a kis csoda. Mindenki imádta őt a családban, és bármit megtettünk volna érte. Akár az életünket is gondolkodás nélkül feláldoztuk volna érte, de végül is nem miatta támadott meg minket a Volturi. Az első ostromuknál meg tudtuk védeni magunkat észérvekkel, de másodszorra már nem a szabályszegés miatt jöttek hozzánk, hanem koholt vádakkal. Hiszen, hogy lett volna képes bárki is közülünk mészárlást rendezni Port Angelesben? Mi sosem ártottunk az ártatlan embereknek. Viszont sajnos nem tudtuk kideríteni, hogy ki tette igazából, így megtámadtak minket. Hideg éjszaka volt, és mindannyian féltünk, hogy nem lesz holnapunk. Jasper vezetésével indultunk harcba, amit a farkasok nem vállalhattak, hiszen a vámpír barátaink ezúttal nem értek ide időben, így nem hagyhattuk, hogy a farkasok is velünk halljanak, és természetesen Nessie-t is meg akartuk védeni. Így megeskettük Jacobot, hogy elviszi őt az akarata ellenére is a harc előtt, és így is történt. Nem is volt igazán harc, inkább leigázás. Nyolc vámpír, egy egész hadsereggel szemben. Ráadásul ők embervérrel táplálkoztak, míg mi, akik állatok vérén élünk korántsem voltunk annyira erősek. Kitartottunk, ameddig csak tudtunk, de kevés volt az erőnk. Bármennyire is erős volt az akaratunk, nem tehettünk semmit azért, hogy megmeneküljünk. Egyesével kaptak el minket, és végeztek velünk, legalábbis azt hittük, hogy végeznek velünk. Az utolsó emlékem az volt, hogy apukád elém veti magát. Azután egy pillanatra minden elsötétült előttem, de hirtelen magamhoz tértem. A csatamezőről eltűnt a Volturi, de szörnyű látvány fogadott. A családunk tagjai súlyosan megsérültek, de nem volt menthetetlen a helyzet. Azonnal vadászni mentem, hogy mindenki táplálékhoz jusson. Néhány órával később pedig már mindenki a saját lábán hagyta el a csatamezőt. Aznap éjjel kaptunk ajándékba téged is – nyomott puszi a fejem búbjára. – Sosem fogjuk megtudni, hogy hogyan eshetett meg, hogy teherbe estem, de nem is érdekel. Csak az számít, hogy te megszülettél.

- Szeretlek, mami – kúsztam fel a mellkasára.

- Én is téged, kincsem, mindennél jobban – kezdte el cirógatni a hátamat.

- Nocsak, ma megint egyedül töltöm az éjszakát? – kérdezte apa halkan.

- Aludj velünk te is, apuci – motyogtam félálomban.

- Roppant csábító ajánlat, de ez az ágy hármunknak már kicsi lenne – suttogta a fülembe, majd puszit nyomott az arcomra. –Viszont, ha elrabolom életem két legcsodálatosabb hölgyét, és átviszem őket a nagy hálószobába, akkor ott mind elférünk – kapott fel apa mindkettőnket. – Indul a mandula – mondta nevetve. Mire anya felhúzta a pizsama felsőmet a pocakomról, apu pedig fújni kezdte a hasamat.

- Segítség, valaki – sikoltottam nevetve. – Papi, ne már. Ááá… - próbáltam meg összehúzni magam.

- Na mi ez a nagy vidámság? – jelent meg az ajtóban Emmett.

- Em, segíts – túrtam bele apa hajába védekezően.

- Nem kell ide segítség, úgy látom, hogy elbírnak veled ketten is – nevetett fel öblösen. Majd a többiek is kuncogni kezdtek, amint meglátták, hogy apa mit csinál velem. Pedig mind tudták, hogy nagyon csikis a hasam, mégsem segítettek.

- Ezért még csúnyán kikaptok – húztam vissza a pizsamámat a hasamra, miután apa és anya megkegyelmezett nekem.

- Hátha mégsem – mosolyodott el Alice. – Talán, ha reggel meglátod az ajándékaidat a fa alatt, akkor megbocsátod a bűneinket – mondta izgatottan.

- Ajándékaimat? Többet is? – csillantak fel a szemeim.

- Hát persze – vágták rá egyszerre.

- Hogyha olyan sok van, akkor mi lenne, hogyha kibontanék egyet, esetleg kettőt? – pislogtam anyára ártatlanul.

- Nem lehet, az ajándékokat reggel együtt fogjuk kinyitni – mondta határozottan. – Most pedig szépen alszol egyet – indult el velem a hálószobájuk felé.

- Apu, te is velem alszol, vagy megint megpróbálod kideríteni, hogy hogyan vagyok lehetséges? – fordultam vissza az apukámhoz.

- Már néhány hete letettem róla, hogy valaha is rájövök, de nem is számít, csak az a fontos, hogy lettél valahogy – nyomott puszit a homlokomra.

- Fogadjunk, hogy csak szünetet tartasz egy új elmélet előtt – sandítottam rá.

- Túl sok időt töltöttél ma Emmettel, hogyha állandóan fogadni akarsz – kuncogott fel.

- Hé, kikérem magamnak, Carlisle – mordult fel mackós testvérem. Na jó, tényleg bírom Emmett idióta szokásait. Viccesek.

- Na jól van, mindenki kifelé – terelgette ki őket a hálóból anya.

- Esme, holnapra ígértük magunkat az árvaházba, ne felejtsd el – mondta Rose határozottan. Azon gondolkozik, hogy örökbe fogad egy kisbabát. Ha már vele és Emmettel nem történik csoda.

- Sosem felejteném el, drágám – mosolyodott el anya.

Olyan lágy, és kedves vonásai vannak. Sosem gondolnám, hogy egy ősi druida papnő leszármazottja, hiszen olyan törékeny, és gyengéd. Nem egy tipikus független, erős nő, aki semmitől nem riad vissza, hogy elérje a céljait. Vajon én felnőttként kire fogok jobban hasonlítani? Erős leszek, és hajthatatlan, mint Evelin, vagy kedves és lágy, mint anya?

- Te legyőzhetetlen leszel, édesem – jelent meg egy pillanatra Evelin. – A Nap és az Éj között. Az arany középúton, ahol a legerősebbek lehetünk. Te pontosan olyan leszel. Egyszerre leszel erős és független nő, és szelíd, gyengéd családanya. Csak az egyensúly a fontos, ezt sose felejtsd el, kicsilány – magyarázta boldogan.

Majd intett egyet és eltűnt. Már párszor megkérdeztem, hogy ilyenkor hová megy, de mára már úgyis tudom a választ. Mindig ugyanoda megy, vissza a Sena szigetre, a családjához. Oda, ahová tartozik. Hiszen mindegy, hogy ki vagy, vagy mi vagy. A lényeg, hogy a szeretteiddel lehess. A szíved tudja, hogy hol van az otthonod. Az enyém pedig itt van. Ott, ahol szeretnek.

- Aludj, kicsim, reggel pedig meglátod, hogy mi mindent rejt magában a karácsony – puszilta meg anya az arcomat.

Néhány pillanattal később pedig apa is csatlakozott hozzánk. Én pedig befészkeltem magam kettejük közé. A világ legmegnyugtatóbb, legbiztonságosabb helyére, s néhány perccel később elnyomott az álom.



(Esme szemszöge)



Miután Evanjeline elaludt ismét elmerengtem az egy évvel ezelőtt történteken. Egyszerűen semmit sem értettem. Jó, azt persze igen, hogy miért támadtak ránk. Viszont arra egyikünk sem jött rá, hogy miért hagytak minket mégis életben. Talán örök rejtély marad. Bár végül is nem is ez számít igazán, hanem az, hogy olyan ajándékot kaptam valamiért az élettől, amiről már régen lemondtam. A világ legszebb karácsonyi ajándékát, amit egy vámpír valaha kaphatott. Életet adhattam a saját gyermekemnek, aki az imádott kedvesemtől fogant.

- Megint elmerengtél a múlton, igaz? – simított végig Carlisle a hátamon.

- Boldog vagyok, mint még soha életemben, egyszerűen csak nem értem, hogy hogyan lehetünk még életben – mondtam elgondolkozva. – Habár, nem is érdekes. Sokkal jobban érdekel ez a gyönyörű kislány, akit nekünk ajándékoztak.

- Már csak az a kérdés, hogy mégis hogyan kaphattuk meg – vette elő szerelmem megint az orvosi énjét.

- Nem fogadhatnánk el egyszerűen, hogy a mi személyes kis csodánk? Ne akarj mindig mindenre tudományos magyarázatot, mert nem lesz. Neki csak élnie kell. Velünk, békében és szeretetben. Az hogy hogyan történhetett már csak mellékes – mondtam mosolyogva.

- Igen, igazad van, drágám. Csak annyiszor visszapörgettem már a gondolataimban azt a napot, és nem jutottam előrébb, hogy mi miért, és hogyan is történt.

- Igen, én is számtalanszor lejátszottam magam előtt az egészet – merengtem el ismét.



Egy évvel korábban…

Egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy a Volturi már megint koholt vádakkal támad ránk. Ráadásul ezúttal nincs segítség. Alice még csak ma látta meg, hogy mit terveznek, és néhány órán belül ideérnek. Nem tulajdonítottunk nekik eredetileg jelentőséget, hiszen Alice azt látta, hogy Port Angelesbe tartanak, nem pedig hozzánk. Most meg kiderül, hogy minket jöttek leigázni. Segítséget hívni még csak esélyünk sincs, és ekkora sereggel szemben sincs esély az életben maradásra sem. A rejtőzködés megint csak nem jöhet szóba, mert Demetri bárhol megtalál bennünket. Bármennyire is szörnyű ezt kimondani, de most szó szerint, nincs remény. Annyira hihetetlen, hogy ez pont velünk történik, ráadásul éppen ma este, amikor már minden készen állt az ünnepléshez.

- Anyu, én nem megyek sehová – kapálózott Nessie. – Jake, azonnal tegyél le – kiabált rá a farkasára.

- Sajnálom, kislány, de most nem tehetem azt, amit szeretnél. A saját érdekedben – mondta Jacob bocsánatkérő hangon.

- Rose néni, segíts – fordult kedvenc nagynénje felé.

- Tudod, hogy normál körülmények között soha nem értenék egyet a korccsal, de most igaza van, hogy messzire elvisz téged innen – mondta Rosalie gyengéden.

- Nem akarok elmenni – sírta el magát. – Ha ti nem vagytok, akkor én miért legyek?

- Jake miatt – ölelte magához Bella egy pillanatra.

- Na és persze azért, mert ameddig te létezel, addig mi is élünk, itt bent – tette Edward a kezét Nessie hevesen dobogó kis szívére.

- Nem magyarázhatnánk meg nekik, hogy rosszul gondolják, mint a legutóbb is? – kérdezte unokám reménykedve. – Vagy csináljunk úgy, mintha csatlakoznánk, utána pedig megszökünk valahogy – próbálkozott tovább. Annyira aranyos volt, ő még azt hitte, hogy lehet észérvekkel hatni Aróra, és a családjára, vagy inkább hadseregére.

- Mennünk kell, hogy ne fogjanak szagot - mondta Jake halkan. Azután pedig magához szorította Bellát egy pillanatra.

Mi pedig sorban megöleltük a mi kis csodánkat, és puszit nyomtunk a homlokára, arcára. Mindenki oda, ahol érte ezt a kis csöppséget, akinek már patakokban folytak a könnyei. Miután elmentek mindenki a szobájába indult, de én megállítottam a szétszéledő gyerekeinket.

- Nem maradnánk inkább együtt? Hiszen karácsony van – mutattam a fenyő felé.

- De – mosolyodtak el egy pillanatra. Majd mind visszajöttek a nappaliba, és leültek hozzám, és Carlisle-hoz.

- Jobb lenne, hogyha mi mennénk eléjük – szólalt meg hirtelen Jasper. – Menjünk biztosra. A szagunk elnyomja majd Nessie és Jacob nyomait. Így biztosan nem jut eszükbe utána menni a partra.

- Igen, ez ésszerűen hangzik – gondolkodott el szerelmem. – Minden rendben lesz, kicsim – simította tenyerét a kezemre.

- Mi lenne, ha csak ketten mennénk, és a többiek addig próbálnának menekülni? – suttogtam a fülébe. Edward és Alice ügyes, talán el tudnak tűnni jó hosszú időre, és addig összehívhatják megint a barátainkat. Csak egy kis elterelés kell a mi személyünkben, vagy akár mehetnék csak én, egyedül.

- Ilyet még csak ne is gondolj – csattant fel az összes gyermekünk.

- Tulajdonképpen nem rossz ötlet – állt mellém Carlisle. Lefogadom, hogy neki is megfordult a fejében, csak én szólaltam meg előbb.

- Stratégiailag nem, de ez egy család. Nem hagyunk itt senkit – mondta Jasper határozottan.

- Induljunk, legalább néhányat kinyírok közülük, hogyha sokat nem is. Kár az ilyet kerülgetni. Végül is, zajosan érkeztem közétek a medve incidenssel, legalább zúzós lesz a távozás is – pattant fel Emmett. Rose pedig azonnal mellé állt.

Majd mi magunk is felkeltünk, és a gyerekek elé álltunk. Carlisle és én vezettük a sort, míg Edward és Bella zárta. Nem telt sok időbe, amíg összetalálkoztunk a Volturival.

- Aro, minek köszönhetjük a látogatást? – kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Pontosan tudjátok, hogy a mészárlások miatt vagyunk itt – mondta Aro ingerülten.

- Nem mi vagyunk érte a felelősek – mondta szerelmem még mindig nyugodtan.

- Bizonyíték? Egy nomádot sem találtunk Port Angelesben, márpedig, ha volt ott valaki, akkor Demetri megtalálta volna a nyomait. A közelben pedig csak ti vagytok – válaszolta kimérten.

- Számodra ez elengedő bizonyíték? – kérdezte férjem.

- Egyelőre elegendő, de elintézhetjük békésen is a dolgot – tette meg a javaslatát. Hát persze, már megint a képességeinkre vágyik. Pontosabban csak néhányra közülünk.

- Mi lenne az a békés megoldás? – kérdezte Carlisle.

- Csatlakozzatok a Volturihoz, és akkor szemmel tudunk titeket tartani folyamatosan. Így nem lesz több félreértés – ajánlotta a lehetőséget. Micsoda váratlan fordulat.

- Hogyha élhetünk állatvéren, akkor talán megfontoljuk – egyezkedett Carlisle. Bár nem hittem a fülemnek. Még hogy a nagy Volturi ilyesmit engedélyezne.

- Épp itt lenne az ideje, hogy átszokjatok a normálisra. Nem egyezkedem. Az ajánlat csatlakozz, vagy ne. Hogyha a válasz nem, akkor annak egyéb következményei is lesznek – mondta kegyetlen hangon. Szerelmem körbenézett rajtunk. Mi pedig egy emberként, vagyis vámpírként ráztuk meg a fejünket. – Hát rendben, én felajánlottam – sóhajtott fel unottan. – Nos, mivel gondolom, Bella miatt Jane és Alec most nem adu a kezemben, így maradnak a hagyományos módszerek. Támadás – intett a kezével. Jasper jelére pedig mi is mind rohanni kezdtünk, ahogy megbeszéltük.

Sosem gondoltam, hogy egyszer így ér el minket a vég. Sosem ártottunk senkinek, sem a fajtánk tagjainak, sem pedig az embereknek. Leszámítva persze Jamest és néhány halandót, akiket az utunkba vetett a sors, amikor még nem voltunk képesek kontroll alatt tartani magunkat. Az első fájdalmas sikolyt Rose adta. Majd Emmett, aki az élete árán akarta megvédeni kedvesét. Majd Bella és Edward következett. A következő pedig én lettem volna, hiszen sosem voltam igazán jártas a harcban, de mielőtt még rám vethette volna magát Félix, Carlisle elém ugrott, hogy megvédjen, de még mielőtt a férjem a földre zuhant volna, már engem is elkapott valaki. Hát itt a vége.

Azután nem tudom mennyi ideig a sötétségben voltam. Majd hirtelen felnyílt a szemem, és teljesen jól voltam. Mintha mi sem történt volna. Rémültem pattantam fel, és néztem körbe. Azt hittem, hogy a családom tagjai mind-mind egy máglyán égnek valahol, de legnagyobb örömömre és megdöbbenésemre, bár csúnyán megsérültek, de nem voltak menthetetlenek. Pedig én láttam meghalni Rose-t, Emmettet, Edwardot, és Bellát, és azt hiszem, hogy Carlisle-t is. Most pedig bár súlyos sérülésekkel, de mégis itt vannak. Azonnal elrohantam vadászni, és mindenkinek hoztam élelmet, hogy minél előbb meggyógyuljanak. Öt szarvassal később pedig már mindenki a lábára tudott állni, kivéve Carlisle-t, akinek fognunk kellett még egy állatot. A legsúlyosabban ő sérült meg. Biztos akkor, amikor engem próbált megvédeni.

- Hogy vagy? – kérdeztem a második szarvas után aggódva.

- Egész jól, a körülményekhez képest – húzott le magához. Én pedig boldogan bújtam hozzá. – Szeretlek, drágám.

- Én is nagyon szeretlek – ültem óvatosan az ölébe.

- Hogy menekültünk meg? – tette fel a következő kérdést.

- Fogalmunk sincs. Én azt hittem, hogy meghaltam – válaszolta Edward.

- Igen, én is azt hittem, hogy itt a vége – mondta Rose Emmetthez bújva.

Miután mindenki felépült annyira, hogy fel tudjon állni, hazamentünk, és ugyanúgy ültünk a nappaliban, ahogy a harc előtt. Edward és Bella azonnal felhívta Renesmee-t, hogy jól vagyunk, és az unokám boldog sikolya olyan hangos volt, hogy még a ház is belerezgett telefonon keresztül. Ezen pedig muszáj volt felnevetnünk. Akkor éreztem igazán, hogy feloldódtunk a mai nap után. Még sokáig ücsörögtünk, néha-néha boldog pillantást vetve családunk tagjaira, de hirtelen valami furcsa vágyat éreztem magamban. Még soha nem kívántam ennyire a férjemet, pedig eddig sem volt olyan pillanat az életemben, amikor ne lettem volna az övé gondolkodás nélkül. Félreérthetetlen jelekkel adtam a tudtára, hogy mit szeretnék, és ő azonnal követett engem.

Még szinte be sem értünk a szobába, de én már csuktam is be az ajtót, és szó szerint rávetettem magam a férjemre. A hirtelen jött rohamom meglephette, mert mindketten eldőltünk az ágyon.

- Minden rendben, édesem? – nézett rám döbbenten. – Tudom, hogy nagyon közel volt a vég, de azért nem kell szétcincálnunk a házat, ha már megmenekültünk.

- Igazad van, de valahogy nem tudok uralkodni magamon. Ne haragudj – sütöttem le a szemeimet.

- Haragudni? Talán éppen akkor haragudnék, hogyha a feleségem nem kívánna már ennyire – jelentette ki határozottan mosolyogva. – Csak tudod, most mind itt vagyunk a házban, és te szereted a diszkréciót.

- Meg se hallanak – suttogtam a fülébe. – Ahogy hallom Rose és Emmett már bontják le a szobájukat, Alice és Jasper sem fogja vissza magát kivételesen, bár ez a ház túlfűtöttségének is betudható, és Edward, meg Bella is jól érzi magát. Egyszer nekünk is lehet – gomboltam ki az ingjét.

- Mit szólnál közben egy zuhanyhoz? Eléggé koszos lettem néhány helyen – ajánlotta a lehetőséget.

- Jó ötlet – pattantam fel, és magammal húztam a fürdőbe, miközben letépkedtem magamról a ruhákat, majd szerelmem legnagyobb meglepetésére róla is eltávolítottam a felesleges darabokat.

- Hm… váratlan ez a hirtelen jött hevesség, de tetszik – húzta végig kezét a nyakamon, majd magához rántott egy szenvedélyes csókra.

Életem leghevesebb és eddigi legcsodálatosabb éjszakáját töltöttem a férjemmel. Egész éjjel szeretkeztünk, és hogyha nem ért volna haza Renesmee, akkor talán abba sem hagytuk volna, még jó sokáig.

Néhány héttel később kezdődtek el velem a furcsa dolgok. Amikor Nessie és Jacob reggeli palacsintáját, és rántottáját sütöttem az illatok elöntöttek, és iszonyatosan megkívántam az édes, juharszirupos palancsintát, pedig ez egy vámpírra nem igazán jellemző. Nem is akartam szólni a többieknek, mert biztosan aggódni kezdtek volna, de egyik reggel lebuktam, amint rendes reggelit ettem. Az ételnek most nem volt föld íze, és a teának sem. Mindenki aggódva figyelt engem, de senki nem értette, hogy mi történhetett velem, még szerelmem sem. Aztán hirtelen hízásnak indult a hasam, ami szintén nem jellemző egy vámpírra. Akkor jöttünk rá, hogy kisbaba van a dologban, amikor Carlisle meghallotta a dobogó kis szívet a hasamban. Hosszú évtizedek után újra képes voltam elsírni magam örömömben. Egyszerűen nem tudtam betelni a gondolattal, hogy anya lehetek, bármennyire is lehetetlen volt még csak a gondolat is. Néhány héttel később pedig már tisztán kivehető volt az is, amikor Evanjeline rugdalózni kezdett. A pici lábnyoma néha még meg is látszott, amikor nekem feszítette magát. Eleinte rettegtem, hogy Rosalie hogyan reagál majd a hírekre, de rögtön megnyugodtam, amikor elmondta nekem, hogy talán én vagyok az egyetlen nő a földön, akire sosem tudna irigyen, és gyűlölködve nézni, és örül neki, hogy nekem megadatott a gyermekáldás valamiért, hogyha már neki nem sikerült. A mi gyönyörű gyermekünk végül hat hónapig volt a pocakomban, azután pedig természetes úton született meg. Ahogy kibújt, én rögtön visszaváltoztam teljes értékű hagyományos vámpírrá. Többé nem kívántam az emberi ételeket, és innivalókat. Kicsit sajnáltam, hogy megint nem érzek ízeket, de minden tekintetben kárpótolt az a kis csöppség, aki az Evanjeline nevet kapta. Nem tudom, hogy miért éppen így neveztük el, de szerelmemnek és nekem ez a név volt az első gondolatunk, amikor megpillantottuk a hosszú, göndör fürtös, pirospozsgás arcú kisbabánkat. Így lett létezésünk legszörnyűbb karácsonya mégis életem legszebb emléke.

Történet szerelemről és családról - 68. fejezet

Nehéz esetek találkozása


SZIASZTOK! MÉG EGYSZER BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Még csak néhány napja van nálunk Emmett, de már egészen megváltoztatta kis családunk képét. Esmét állandóan lökött poénokkal traktálja és megnevetteti, vagy éppen felbosszantja valamivel. Rose-zal folyamatosan incselkedik, de a világért sem kezdene komoly udvarlásba, inkább csak bosszantja az egyébként sem egyszerű lelki világú lányunkat. Edwardot pedig állandóan a volt hölgyismerőseinek válogatott emlékképeivel bombázza. Saját bevallása szerint, hogy legalább lásson nőt a maga gyönyörű valójában, ha már Edwardnak nem jutott ki a jóból. Amióta tisztában van Edward képességével, egyfolytában ezzel zaklatja. Ráadásul mindig belekeveri őt Emmett valami olyan játékba, amitől a ruhájuk csupa mocsok, vagy víz lesz, mint most is, amikor csurom vizesen, sáros cipőkkel cuppogva lépnek be az ajtón.

- Megállni, de azonnal – pattant fel mellőlem Esme a kanapéról. – Cipőket le, hozok törölközőt – sietett el a fürdő felé. – Úgy néztek ki, mint két malac – jött vissza szemeit forgatva, de a szája szegletében mosoly bujkált.

- Ő vágott bele engem a folyóba – morogta Edward.

- Úgy látom, hogy te sem sajnáltad Emmettet – mutatott végig legújabb gyerekünkön.

- Te csak ezt hiszed, Esme – emelte fel a kezét Emmett. – Ő, még ha akarna se tudna engem berántani a tóba – mondta teljes meggyőződéssel. – Magamtól ugrottam utána, hogy tovább püfölhessem – nevette el magát.

- Ha megtudhatom, már megint min vesztetek össze? – kérdeztem kíváncsian.

- A bunyóhoz nem kell indok – szólalt meg már megint Emmett.

- Már a látványodtól is viszketni kezd a tenyerem – morgott rá Edward.

- Hé, házon belül nincs verekedés – intette őket Esme. – Mindketten szépen felmentek a szobátokba, azután pedig lezuhanyoztok, és mára már nyugton lesztek – mondta szigorúan.

Ekkor ért haza Rose a vásárlásból. Emmettnek hozott még ruhákat, mert igazából egyikünk sem tudott neki kölcsönadni semmit, annyira eltérőek voltak a méreteink.

- Hát veletek meg mi a fene történt? – állt meg a két fiú mögött kikerekedett szemekkel.

- Én nyertem – húzta ki magát Emmett. Majd magához rántotta Rose-t, aki meglepetésében szó szerint a karjaiba omlott. – Na ezt már szeretem, cicus. Mindig is tudtam, hogy bomlanak utánam a nők, vagy jelen esetben előttem – húzkodta a szemöldökét.

- Először is, a nevem, Rose – vágta kupán Emmettet. – Másodszor pedig, hogyha még egyszer összekoszolod bármelyik ruhámat, vagy véletlenül tönkreteszed egy vérfolttal, akkor olyat kapsz, hogy a fal adja a másikat – morgott rá. – Harmadszor, álmodik a nyomor, hogyha azt hiszed, hogy én bomlok utánad, vagy előtted. Csupán elvesztettem miattad az egyensúlyom. Idióta.

- Hm… tudtam, hogy tüzes kis pipi vagy, baby. Ez a stílus nagyon is kedvemre való – vigyorodott el Emmett.

Majd le is fagyott a vigyor az arcáról, mert igen érzékeny testtájon illette lányunk a térdével. Edwarddal szinte egyszerre szisszentünk fel. Míg Emmett összegörnyedt. Rose pedig az orrát felhúzva vonult fel az emeletre.

- Úgy látom, hogy Rosalie viszont nem csípi a te temperamentumodat – nevette el magát Edward, és Esme is felkuncogott mellettem.

- Nem értem ezt a nőt – morogta fiúnk. – Egyszer még tetszik neki a laza stílusom, azután meg szónoklatot, és szerenádot vár. Most akkor mi kell neki, hogy jobban összebarátkozzunk? – tárta szét a karját tanácstalanul.

- Talán a két eltérő udvarlási módszered között kéne megtalálni az arany középutat – vetette fel Esme. – Én sem tudom néha követni, hogy mikor gondolod komolyan az udvarlást, és mikor szórakozol egy kicsit vele. Eléggé összezavartad szegényt.

- Pár napja ismerem, nem fogok neki örökkévalóságig tartó hűséget ígérni három másodperc után – fintorodott el Emmett.

- Azt nem is, de talán játszadoznod sem kéne vele ilyen szinten – vetette fel Edward.

- Én nem játszadozom – rázta meg a fejét Emmett.

- Akkor mit csinálsz? – kérdeztem ezúttal én.

- Próbálgatom a türelme határait. Ezek a későbbi időkre vonatkozóan fontos információk lesznek – mondta teljes meggyőződéssel.

- Komolyan mondom, hogy rengeteget változott a világ 1918 óta – szusszantotta Edward.

- Nálunk szerintem már abban az időben sem volt jellemző a gardedámos teázgatás, nagypapi – veregette vállon Emmett. – Tennessee egy olyan hely, ahol a férfiak megszerzik azt, amit, vagy akit akarnak. Csak figyelj és tanulj – mondta komolyan. – Hátha neked is összeszedünk valami helyes hajadont a környéken. Szerintem rád férne egy kis ágytorna. Elég merev jelenség vagy, és ezt most nem a szó pozitív értelmében mondtam.

- Na idefigyelj, te…

- Állj, mindketten a szobátokba, most – lépett közéjük Esme. – A házon belül nincs rombolás. Felmentek, lezuhanyoztok, és normálisan megbeszélitek a helyzetet, én pedig Rose-hoz megyek fel – vette elő feleségem a határozott énjét. Az utóbbi napokban már másodszor. Emmett nem semmi. Nekünk évek alatt sem sikerült Esméből ilyen viszonylag szigorú szavakat kicsikarnunk.

- Jól van – morogta Edward és Emmett az orra alatt. Majd valóban ki-ki elvonult a szobája felé.

- Volt dolga ezzel a fiúval az édesanyjának, az már biztos – suttogta a fülembe kedvesem, hogy az említett ne hallhassa, majd halkan felnevetett.

- Ezt én is így gondolom – bólintottam rá azonnal.

- Talán mégis el kéne mondanunk neki Rosalie történetét – motyogta halkan. – Nem tetszik nekem, ahogy néha magához rántja. Tudom, hogy nem akarja bántani, de talán Rose-nak rosszul esik. Mindig támadó stílust vesz fel, hogyha Emmett ilyesmit tesz, mint az előbb.

- Édesem, Rose kérte, hogy hadd döntse el ő, hogy mikor avatja be, hogyha egyáltalán beavatja. Nincs jogunk hozzá, hogy elmondjuk az akarata ellenére – mondtam határozottan.

- Tudom, de ez így olyan, nem is tudom. Nem jó ez így, és kész – jelentette ki.

- Én egyetértek veled, de hagyjunk még egy kis időt nekik, hogy a maguk tempójában kovácsolódjanak össze – ajánlottam. – Ha évek múltán sem sikerül, akkor közbelépünk – fűztem még hozzá.

- Rendben, tudom, hogy igazad van – bólintott rá szerelmem is. – Felmegyek egy kicsit Rose-hoz, utána majd felmosom ezt itt – mutatott a tócsa felé. Majd ahogy megfordult látta az egész nappalin és lépcsőn keresztülvonuló sáros talpnyomokat, mire elfintorodott egy pillanatra. – Felmosom ezt itt, és utána megyek fel hozzá.

- Vagy, felmosatod a fiúkkal – vetettem fel az ötletet.

- Isten ments, még a végén tönkreteszik a házat, amikor kardozni kezdenek a felmosókkal – rázta meg a fejét Esme ijedten. – Két perc, és készen leszek. Te ülj le oda a kanapéra, és ne mozdulj – irányított a nappali közepe felé.

- Rendben – huppantam le engedelmesen.

Majd mosolyogva figyeltem, ahogy szerelmem emberi szem számára láthatatlan gyorsasággal behozza a felmosót, és néhány pillanat alatt feltakarítja szinte az egész házat. Amikor pedig végzett, odaszaladt hozzám, majd lágy csókot nyomott a számra.

- Jó munkát, drágám – szorított magához néhány pillanatig. Majd amikor elváltunk, én is megcsókoltam, azután pedig útjára engedtem Rosalie-hoz, én pedig elindultam dolgozni.



(Rosalie szemszöge)



Egyszerűen megőrülök ettől az idiótától. Annyira szimpatikus volt nekem, amikor láttam néhányszor a bálokon, és ahogy minden lányt felkért, olyan volt, mint egy igazi lovag. Most meg kiderül, hogy mindenkit lefektetett, de legalábbis a fél várost. Én ugyan nem leszek neki egy strigula az ágya végében. Egyszerűen elképesztő, hogy én mindig ennyire félreismerem a férfiakat. Először Royce, most meg Emmett. Na jó kettejüket, azért erős lenne egy lap alatt emlegetni. Mindenesetre úgy látszik, hogy nekem lehetetlen vállalkozás normális férfit találni. Még a végén tényleg ráfanyalodok Edwardra. Ő legalább intelligens, és még jóképű is.

- Megtisztelő gondolatok, de inkább ne tegyél ilyet – hallottam meg Edward kissé sértődött hangját. Hupsz, talán a „ráfanyalodok” kifejezés egy kicsit erős volt.

- Részemről nagyon is erős volt – válaszolt megint a gondolatomra.

- Bocsi – haraptam az ajkamba.

- Na jó – sóhajtott fel. – Viszont nem szeretnék még egyszer ilyen jellemzést hallani – tette még hozzá.

- Rendben, megígérem – mondta esküre emelt kézzel.

Hiába voltunk két külön szobában, úgy is tudtam, hogy a gondolataim alapján a mozdulataimat is be tudja azonosítani. A következő pillanatban pedig halk kopogás zavarta meg a beállt csendet.

- Gyere be, Esme – mosolyodtam el. Nagyon megszerettem őt.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte kíváncsian.

- Onnan, hogy szinte nem is lehetett hallani a lépteidet. Csak te mozogsz ilyen légiesen a családban. A fiúknak nem erős oldala – mondtam egyértelműen.

- Ez igaz – gondolkodott el egy pillanatra fogadott anyukám. – Szeretnék beszélgetni veled egy kicsit – kezdett bele halkan. Na, már most sejtem, hogy mit is szeretne.

- Igen, tudom, hogy el kell majd mondanom neki, de olyan egy… pukkancs – morogtam fel.

Hogyha képes lennék, akkor már rákvörös lennék az indulattól. Még csak néhány napja van velünk, de azóta, amióta felébredt egyfolytában bosszant. Nem csak a viselkedésével, és a kis játékaival, amikkel próbál elcsábítani, hanem azzal is, hogy annyira élvezi a vámpírságot, mintha ez a legjobb dolog lenne a világon, ami csak történhetett vele. Teljességgel nem normális.

- Csak még nem találta meg veled a közös hangot – legyintett Esme. – Igazság szerint két eléggé eltérő körből származtok. Te az etikett világából jöttél ide, Emmett pedig inkább szabadelvű, ha fogalmazhatok így. Nyilvánvalóan az udvarlási szokások is eltérőek, mint Rochesterben voltak.

- Udvarlási szokások? Ha azt mondanád neki, hogy üssön le egy bunkóval, és a hajamnál fogva cibáljon a szobájába, hogy az asszonya legyek, még azt is megtenné – csattantam fel.

- Az ősidőkben ez teljesen normális volt, baby – hallottam meg Emmett hangját. – Csak az ezzel a gond, hogy én sosem ütnék meg egy nőt – folytatta a megkezdett gondolatmenetet.

- Ezek szerint mégis továbbfejlődtél már az akkori időktől. Ezt nem feltétlenül gondoltam volna rólad a mai alakításod után – vágtam vissza. – Egyébként pedig nem veled társalgok éppen, úgyhogy szállj ki a beszélgetésből – fűztem még hozzá bosszúsan. – Gyere, menjünk a fürdőbe – fogtam meg Esme kezét, és magam után húztam. – Ezt a beszélgetést jobban szeretném négy fül közt.

- Jól van, ez csak természetes – bólintott rá fogadott anyukám. – Bár, hogyha akarod, akkor akár sétálhatunk is egyet közben – ajánlotta kedvesen.

- Jobb itt. Az erdőbe egészen biztosan követne, itt viszont esélye sincs kihallgatni – terítettem le egy fürdőlepedőt. Azután pedig mindketten elhelyezkedtünk rajta.

- Szóval, mesélj, mi történt köztetek? – vágott Esme a közepébe.

- Miből gondolod, hogy bármi is történt? – hárítottam.

- Abból, hogy első nap alig vártad, hogy visszaérjenek a vadászatból, most meg a hátad közepére sem kívánod őt. Szóval, hallgatlak – döntötte a hátát a kádnak.

- Szerintem, nem lehet őt komolyan venni – morogtam. – Mármint, hol kedvesen udvarol, hol csak játszadozik velem. Egyszer még végigsimít a hátamon, utána meg már rám vetné magát. Hogy igazodjak ki rajta? Nincs szükségem még egy férfira, akinek tetszem, megszerez, azután pedig csak játszadozik velem. Nem kell még egy csapodár férfi az életembe.

- Emmett valóban elég kelekótya természet, de szerintem nem rossz szándékú – simogatta meg Esme a hajamat. – Tudod, vannak férfiak, akik zavarukban tesznek furcsa dolgokat. Például Carlisle eleinte, amikor zavarban volt elkezdett a legújabb eseteiről beszélni, ráadásul latinul. Elég kínos volt. Igazából észre sem vette a váltást a két nyelv között. Mindig is imádtam, amikor ezt csinálta, mert akkor tudtam, hogy ő is olyan zavarban van, mint én – mesélte Esme távolba révedve.

- Tényleg azt gondolod, hogy csak zavarban van, és azért csinálja ezt? – kérdeztem mélyen a szemeibe nézve.

- Igen, én őszintén így gondolom. Bár mivel kis mókamester, nem hiszen, hogy teljesen megkomolyodik valaha is, de szerintem veled nem játszik abban az értelemben, ahogy te gondolod – mondta Esme komolyan. – Adj neki egy esélyt. Nem kell elsietned semmit sem. Hiszen a miénk az örökkévalóság.

- Van más megoldás is – csillantak fel a szemeim. – Ott van Edward, aki mindent tud – mondtam mosolyogva.

- Kicsim, biztos, hogy kémkedésre szeretnéd buzdítani a bátyádat? – kérdezte fogadott anyukám csendesen.

- Csak egy-két részletet szeretnék megtudni tőle – rántottam meg a vállam. – Nem fogom folyamatos kémkedésre kérni, csak néhány információt szeretnék elcsenni.

- Ahogy gondolod, de ne nagyon rohand le Edwardot. Csak finoman puhatolózz – szorította meg a kezemet fogadott anyukám.

- Finom leszek, de most megyek is – pattantam fel, és Esme is így tett.

- Még mindig türelmetlen vagy, Rose – rázta meg a fejét bosszankodva.

- Jól van, talán egy kicsit túlzásba viszem, de ez nekem fontos. Hogy éljek együtt valakivel, ha nem tudom biztosan, hogy bízhatok benne? – kérdeztem komolyan.

- Ez jogos – bólintott rá Esme. – Rendben, kérdezd meg Edwardot, hogyha ezt szeretnéd, vagy használd ki a női csáberődet, és derítsd ki magad – ajánlotta halkan.

- Mire gondolsz? – lettem kíváncsi.

- Női praktikára. Menj át Emmetthez csábosan, és hogyha őszintén érdeklődik irántad, akkor semmi esély rá, hogy rád veti magát, amikor négyszemközt vagytok – mondta határozottan. – Ha pedig rád vetné magát, akkor a nappaliban úgy láttam, hogy a védekezési technikád tökéletes – kuncogott fel.

- Gondolod, hogy ez beválik? – kérdeztem bizonytalanul.

- Egy próbát megér, és abban teljesen biztos vagyok, hogy sosem bántana téged – mondta biztatóan.

- Nem is tudom – ráztam meg a fejem.

- Ahogy gondolod – sétált ki a szobából Esme. – Egyébként Edwarddal éppen vadászni megyünk. Esetleg figyelnél addig Emmetre? Ha bármi baj van, akkor tudod, hogy hol találsz meg – fordult vissza egy pillanatra.

- Ezt most nem gondoljátok komolyan – siettem fogadott anyukám után. – Miért akartok itt hagyni vele egyedül?

- Azért, hogy kénytelenek legyetek beszélgetni – mondta Esme kuncogva. – Addig nem fog menni semmi sem köztetek, amíg be nem mutatja neked a kicsit más hangfekvését. Mindketten olyan makacsok vagytok, hogy az nem igaz. Úgyhogy légy olyan elszánt, amilyen lenni szoktál, én pedig drukkolok nektek – szorított magához egy pillanatra.

- Ezen nincs mit drukkolni. Majd csak elviseljük egymást valahogy – forgattam meg a szemeimet. – Ha már idehoztam a családba, akkor biztosan jól megleszünk. Csak most megint felbosszantott, ennyi.

- Rendben, kincsem. Azért használd ki az ajándékba kapott órákat – fűzte még hozzá, majd puszit nyomott az arcomra és eltűnt. Néhány pillanattal később pedig Emmett már meg is jelent az ajtómban, és szélesen vigyorogva nézett rám.

- Mit akarsz, Emmett? – kérdeztem kimérten.

- Az igazat – vágta rá azonnal.

- Miről akarod hallani az igazat? – lettem kíváncsi.

- Arról szeretnék mindent megtudni, hogy miért mentettél meg? – kérdezte kíváncsian.

- Sebesült voltál, és nem akartam, hogy meghalj – válaszoltam egyszerűen. – Egy medve általi szétmarcangolás nem a legszebb halálnem.

- Tehát egyszerűen megsajnáltál – szögezte le.

- Én nem ezt mondtam – ráztam meg a fejem.

- Akkor mit? – lépett beljebb a szobába.

- Volt valami a szemedben. Élni akarás, mindenre elszánt életkedv, és ez lenyűgözött – magyaráztam. Na meg persze az, hogy valamiért igéző volt az egész lénye. Nem tehetek róla, de vonzódom hozzá, csak nem tudok bízni benne egyelőre.

- Nos, az élni akarásommal most sincs gond. Sokkal inkább a tiéddel történt valami, amit még nem akarsz elárulni nekem. Türelmes jellem vagyok a látszat ellenére, úgyhogy nem foglak sürgetni. Mindketten tudjuk, hogy valamit nem mondtál el az átváltozásoddal kapcsolatban, de majd ha már bízol bennem, akkor örömmel meghallgatom.

- Hm… nem is gondoltam volna, hogy ilyen komoly is tudsz lenni – mosolyodtam el egy pillanatra.

- A látszat nem minden, baby – vigyorodott el.

- Miért baby? Nem vagyok a barátnőd – ráztam meg a fejem bosszúsan.

- Még nem, de még lehetsz – kacsintott rám. – Egyébként, te vagy az első, akinek beceneveket adok, és szerintem ez mindenképpen jó jel – simított végig a kezemen. – Ezért is bátorkodnálak meghívni egy randevúra – fordította maga felé a fejemet.

- Mire gondolsz? – lettem kíváncsi.

- Mondjuk egy hegyi túrára, mivel még nem vihetlek be a városba – ajánlotta a lehetőséget.

- Mondjuk holnap? – kérdeztem mosolyogva.

- Rendben, legyen holnap – mosolyodott el ő is. – Szent a béke? – kérdezte karjait kitárva.

- Igen, mindenképpen – bújtam a mellkasához. Nagyon jó érzés volt hozzábújni. Egyáltalán nem taszított a közelsége. Sőt, kifejezetten élveztem. Esmének már megint igaza volt. Lehet, hogy csak meg kell szoknom a stílusát.

Történet szerelemről és családról - 67. fejezet

Az új családtag

(Rosalie szemszöge)

Már eltelt két nap, és az ő szíve egyre hevesebben vert, ahogy a méreg mindig inkább kitöltötte a szervezetét. El sem mozdultam mellőle, csak magamba szívtam a fokozatosan édesebb, és édesebb illatát. Élveztem a bőre hűvösebb tapintását, és vártam. Vártam, hogy végre felébredjen.  Carlisle néha bejött hozzá, és megvizsgálta, hogy a sérülései milyen ütemben gyógyulnak. Esme is benéz, ő napi többször is, közben pedig intézi a költözésünket. Tudom, hogy nagy áldozatot kértem az új családomtól, de mégsem lettem volna képes elviselni, hogyha ő nincs többé. Edward még elég szkeptikus az új családtaggal kapcsolatban, de végül is, nekem sem örült kifejezetten, utána mégis egész jól kijöttünk egymással, úgyhogy most is biztosan így lesz.

-          Mi a helyzet? – lépett be Carlisle.

-          Nem tudom, még mindig várok – pillantottam fel rá. – Inkább te mondd meg, hogy mit látsz – néztem rá kíváncsian.

-          Nem kell már egy egész nap sem. Gyorsan átalakul – mosolygott rám.

-          Ez remek – simítottam végig a fájdalmas arcon. – Hallottad? Nemsokára vége lesz a kínjaidnak, és utána már nem lesz semmi baj – mondtam bíztatóan.

Ezzel párhuzamosan pedig kislányos izgatottság lett úrrá rajtam. Nem igazán értettem a saját reakcióimat, de a lényeg, hogy először voltam igazán felhőtlen vámpírként, ami tényleg jó érzéssel töltött el. Kezdem érteni, hogy Carlisle miért érzett úgy, ahogy, amikor engem hozott el abból a sikátorból, hogy megmentsen. Az érzés, hogy valaki tovább létezik a segítségemmel fantasztikus volt. Bár lehet, hogy negatívan fog reagálni a változásra, és akkor viszont hatalmas hibát követtem el azzal, hogy kijátszottam a sorsot, és megmentettem az életét.

-          Hülyeségeken töröd a fejed, ahogy már két napja – lépett mögém Edward. – Nem azt mondom, hogy hatalmas nagy őrültséget tettél. Bár meglehetősen óvatlan gondolat volt őt idehozni, és megmenteni, de jó hatással van rád ez a cselekedeted, és a gondolatai azóta is körülötted forognak. Bár nem hiszi el, hogy „egy olyan tünemény, mint amilyet látott képes volt őt a pokolra taszítani” – mondta határozottan. – Mondjuk amennyire kiveszem a gondolatai lényegét, nem egy túl hívő lélek, de Carlisle kivételével melyikünk lenne igazán az?

-          Amennyire én tudom, te is a pokolra gondolod magad, hogyha valaha is távoznál a földi létből. Hogy is szoktad mondani? „Te csak egy szörnyeteg vagy” – néztem rá komolyan.

-          Lehet, hogy én így gondolom, de nem vagyunk egyformák – rántotta meg a vállát hanyagul.

-          Hát ez tény. Én nem gondolom úgy, hogy a pokolra való volnék, még úgy sem, hogy gyilkoltam. Viszont Royce és a bandája nagyon remélem, hogy odakerült. Ők igazán odavalók voltak. Megérdemelték, amit kaptak – mondtam összeszűkült szemekkel. Elég, ha csak gondolok rájuk, és már teljesen elveszítem a kontrollt az érzéseim felett.

-          Hé, nyugi, még fáj neki, hogyha eltöröd a karját – fejtette le az ujjaimat Emmettről.

-          Sajnálom – kaptam el a kezem, és megsimogattam azt a részt, ahol az ujjaim belemartak a bőrébe.

-          Már egészen jó a kontrollod. Néhány hónappal ezelőtt még eltörted volna a csontját, de most még csak meg sem reccsent. Szinte már tökéletesen uralod magad, kivéve, hogyha a volt vőlegényedről van szó – mondta fogadott bátyám büszkén.

-          Köszönöm – sütöttem le a szemeim.

Nem sok dicséretet kaptam még eddig Edwardtól, így mindig nagyon jól esnek a bókjai. Ráadásul ő csakis akkor mond ilyeneket, amikor tényleg, komolyan is gondolja.

-          Őszintén mondtam, de most megyek, és kettesben hagylak titeket. Az átváltozás vége előtt mind itt leszünk, hogyha szükséges, akkor közbe tudjunk lépni. Nem lehet tudni, hogy hogyan fog reagálni az új helyzetére. Valaki nyugodt maradt, valaki rátámad az átváltoztatójára. Tehát elég vegyes a felhozatal – gondolkodott el Edward.

-          Ő nem fog megtámadni engem – ráztam meg a fejem makacsul.

-          Azért menjünk biztosra – mondta még fogadott bátyám. Azután pedig kiment a szobából, így megint magunkra hagyva minket.

-          Én tudom, hogy nem bántanál, ne is foglalkozz az idegesítő testvéremmel. Ő az önostorozás elsőszámú rekordere – suttogtam halkan a fülébe.

-          Attól, hogy nem vagyok a szobában, még hallak téged, Rose – kiáltott fel Edward a nappaliból.

-          A francba, már megint lebuktam – csaptam egy kicsit a homlokomra. Mindig elfelejtem, hogy a nap minden pillanatában hallhat engem, hogyha akar, ráadásul általában akar is. – Majd megtudod, hogy Edward milyen bosszantó, hogyha felébredtél, nem könnyű néha elviselni, de azért ha bajban vagy, vagy beszélgetni akarsz valakivel, akkor elég tűrhető segítség – kuncogtam.

Tudtam, hogy ez is hallja, ezért szándékosan mondtam így. A földszintről pedig csak egy horkantást kaptam válaszul, amin már hangosan is felnevettem. Voltak néha jó perceink egymás társaságában, és ez így volt tökéletes. Hiszen egy rendes családon belül nem honolhat örökké csak a béke. A nap nagyon lassan telt, szinte már vánszorgott, amikor végre elérte a méreg a jövevényünk szívét. Abban a pillanatban, hogy a szíve heves vágtába kezdett betoppant Carlisle, Edward és Esme is. Fogadott anyám lefejtette a kezemet a karjáról, és távolabb húzott engem az ágytól. Míg Edward és Carlisle védelmezően elénk állt.

-          Ott akarok lenni, amikor kinyitja a szemét – panaszoltam Esmének hátha megesik rajtam a szíve.

-          Veszélyes, nem tudhatjuk, hogy hogyan fog reagálni – rázta meg a fejét fogadott anyukám. Én pedig bosszúsan fújtattam egyet. – Ha nem lesz rossz idegállapotban, akkor odaengedlek hozzá – tette még hozzá, hogy egy kicsit megnyugtasson.

-          Még egy-két perc – szólalt meg Carlisle. – Figyeld őt Edward. Nagyon erős lesz most még – adta ki az utasítást. Bátyám pedig bólintott, és koncentrálni kezdett.

-          Ugyan már, ő nem bűnöző – forgattam meg a szemeimet.

-          Valóban nem az, de minden új lesz neki, ahogy neked is volt – intett rendre Carlisle. Tudtam, hogy igazuk van, de akkor is szerettem volna én lenni az első, akit meglát az új érzékeivel. Így viszont Carlisle és Esme lesz az első emléke a tökéletes szemeivel.

-          Ránk igazán nem kéne féltékenynek lenned – kuncogott fel Edward előttem. Elég pimasz volt, úgyhogy a vállára is csaptam.

-          Hé – mordult rám.

-          Gyerekek – szólt ránk Esme.

-          Bocsi – vágtuk rá egyszerre.

-          Most – szólalt meg hirtelen Carlisle.

Majd új családtagunk szíve dobbant még egy utolsót, a következő pillanatban pedig már az ágy mellett is állt, szemeit döbbenten nyugtatva rajtunk. Kikukucskáltam Edward válla mellett, mire azonnal rám kapta a tekintetét, majd elvigyorodott és kacsintott egyet. Én pedig azonnal zavartan sütöttem le a pillantásom. Ez a férfi teljesen lökött. Medvével verekszik puszta kézzel. Még csak most született újjá, és az első gondolata nem a gyilkolás, hanem a flörtölés. Pont olyan csirkefogó, amilyennek a bálokon is láttam.

(Emmett szemszöge)

Mindenhol csak a fájdalmat éreztem, ami egyre közelebb ért a szívemhez, azt hittem, hogy már soha nem lesz vége ennek a kínzó fájdalomnak. Amikor végre elérte a szívemet. Ha már nem, akkor legalább a szívemet össze fogja zúzni ez a fájdalom, és akkor vége lesz a szenvedésemnek. Szerencsére az lett, amit vártam. A szívem dobbant még néhányat, azután pedig végleg leállt. Viszont a várt halálom elmaradt. Hogy lehet, hogy nem dobog a szívem, és még élek. Na és mik ezek a finom, édes illatok, amiket érzek innen nem messze? Ahogy kigondoltam, hogy meg kellene néznem, már ott is álltam az ágy mellett, és négy kíváncsi szempár meredt rám. A két férfi úgy állt a két nő előtt, mintha meg kellene védeniük őket. Néhány pillanattal később pedig egy félénk kis arc bújt ki az egyik férfi válla mögül. Az angyalom volt az. Rá bizony emlékeztem. Nem is tudod, hogy tulajdonképpen miért, de reflexből rávigyorogtam, és kacsintott is neki. Helyes ki pipi, sőt gyönyörű, úgyhogy miért ne lehetne egy kicsit incselkedni vele. Remélem, hogy egyedülálló, és nem annak a kiscsókának a párja. Bár, hogyha foglalt, akkor nagyobb a kihívás. Szeretem az ilyen kis szép nőket elcsábítani.

-          Pf… óriás bébi – forgatta meg a szemeit a srác. – Amióta felkelt onnan egyetlen egy komoly gondolata nem volt. Ritka példány, az már biztos.

-          Edward, légy kedves – csattant fel mögötte a gesztenyebarna hajú nő.

-          Jól van na – morogta az orra alá ez az Edward.

-          A nevem, Carlisle – lépett egy lépést közelebb hozzám a magas, szőke hajú férfi. – Rose mesélt arról, hogy mi történik veled? – kérdezte bizonytalanul.

Hm… Rose, Rosalie, Rose baby. Szépen variálható neve van a csajszinak. Mintha már láttam volna valamelyik bálon. Egészen kecsesen mozgott, sőt, kifejezetten kecsesen.

-          Nem, mit kellett volna mesélnie? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Majd a torkomhoz kaptam, és döbbenten néztem rájuk. Ez meg mi?

-          Ez egy hosszú történet, úgyhogy most inkább elmeséljük dióhéjban, mert sürgősen el kell menned vadászni – vette át a szót ismét Carlisle.

-          Oh, igen, van egy puskátok? Van némi megbeszélnivalóm egy sebhelyes mackóval – csapta az öklömmel a tenyerembe. Mire mindenki jóízű kacagásba kezdett. – Már bocsi, de mi olyan vicces? – kérdeztem durcásan. – Egy ilyen sérülés nem maradhat bosszú nélkül. Ez bántja a férfiúi büszkeségemet. Én vagyok a vidék legjobb vadásza, és a macinak bizony vesznie kell.

-          Ne haragudj, hogy kinevettünk, drágám. Csak annyi az egész, hogy most már nem lesz szükséged puskára, hanem puszta kézzel, és a fogaiddal is menni fog – magyarázta kedvesen a barna hajú nő. A hangjától pedig egyből megnyugodtam. Olyan kellemes kis hangszíne volt, hogy élvezet volt hallgatni. Olyasmi, mint az édesanyámnak.

-          Na és miért lesz elég a puszta a kezem, és a fogam? Ilyen erős lettem? – kérdeztem lelkesen.

-          Mind ilyen erősek vagyunk. A családunk tagjai vámpírok, és most már te is – lépett ki Edward mögül Rosie.

-          Vámpír? Ez tuti, lezúzom azt a medvét, de úgy, hogy a lába nem éri a földet – indultam meg az ajtó irányába.

-          Hé, állj – állt elém Edward. – Nem mehetsz egyedül, egyelőre közveszélyes vagy – morgott rám. Mire nekem is ösztönös morgás szakadt fel a mellkasomból.

-          Azonnal hagyjátok abba. Hárman mentek vadászni, mi pedig itt várunk Esmével – parancsolt rám a szőke lány. Micsoda temperamentum. Remélem, hogy ezt az ágyban is szokta kamatoztatni. Igazi vadmacska, a zsánerem, az egészen biztos.

-          Carlisle is éppen ezt akarta mondani – mondta a vöröske unottan.

-          Ne légy tapló a hölggyel, öcsi, mert meggyepállak – morogtam rá.

-          Mindenki szépen lehiggad, és indulunk – vált erélyessé Carlisle hangja. Na jó, a családfővel már csak nem szállok vitába. Elég határozott természetnek tűnik.

-          Jól van, emlékszem, hogy hol volt a medve – csillantak fel a szemeim.  

-          Azt a medvét már nem fogod élve találni – mondta Rose a szájába harapva.

-          Miért nem? – kérdeztem kissé csalódottan.

-          Azért, mert megettem – vallotta be pironkodva.

-          Sebaj, van még maci a vidéken – legyintettem.

-          Akkor kövess, ha tudsz – süvített ki Edward az ajtón.

Utána rohantam, mögöttem pedig hallottam, ahogy Carlisle is követ minket. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit is kéne tennem, de amint megéreztem az illatot, az ösztöneim, mintha maguktól beindultak volna. Az agyamat ellepte a gondolat, hogy akarom. Rá akarok tapadni az illat forrásának ütőerére, és az utolsó cseppig ki akarom szipolyozni a testét. Úgy, hogy a legkevesebbje vesszen csak kárba édes nedűjének. Oldalról hallottam egy csattanást, egy pillanatra odanéztem, és Edward már rajta is volt egy oroszlánon. Előttem pedig egy hatalmas medve volt, kissé megtépve. Talán egymással viaskodtak mielőtt ideértünk. Azonnal rávetettem magam a zsákmányra, és határozottan arcon vágtam. Amitől a medve kilibbent az egyensúlyából, főleg, hogy néhány métert még repült is a csapástól. Hagytam, hogy megrázza magát, és feltápászkodjon. Majd újra támadtam, de ezúttal ő volt az ügyesebb, és hatalmas taslit kevert le nekem, amitől egy fának csapódtam, ami ki is tört miattam, de én egy cseppnyi fájdalmat sem éreztem.

-          Ez nagyon szuper. Imádom a vámpírságot – vigyorodtam el.

Majd megint harcba szálltam a vacsimmal. Elég sokáig bírta a kicsike, de amikor már felkelni sem tudott, megkegyelmeztem neki, és belemélyesztettem a fogaimat a bőrébe. A meleg, pulzáló vére igazi felüdülés volt a sajgó torkomnak. A kaparás egyre jobban enyhült, ahogy a vére belém került. Mikor kiszívtam bele az utolsó cseppet is, elégedetten engedtem el az élettelen testet.

-          Egész jó önuralmad van már most, ha így eljátszadozol az áldozatoddal, ahelyett, hogy rögtön rá vetnéd magad – biccentett Carlisle elismerően.

-          Vagy csak az idiotizmus csúcsán áll – mondta Edward a szemeit forgatva. – Mit ártott neked ez a szerencsétlen állat, hogy laposra verted, mielőtt elpusztítottad.

-          Sok kárt okoztak már nekünk a medvék. A városnak, és a családomnak is. Úgyhogy nem tudod sajnálni őket – rántottam meg a vállam.

-          Ez egy jogos érv – gondolkodott el Carlisle. – Bár nem kenyerem az erőszak, és a kínzás, de van benne igazság. 

-          Ha innen nézzük, akkor talán van, de szerintem ez akkor is elég érdekes. Tombolnia kéne – bökött rám.

-          Rose sem tombolt nagyon – vetette ellen a családfő.

-          Hát, azért ez attól függ, hogy mi számít tombolásnak – állapította meg Edward. – Mindenesetre egész jó fej a srác – rántotta meg a vállát. – Jól bírja a kritikát, és még talán szimpatikus is.

-          Köszönöm – húztam ki magam büszkén. – Te viszont öcsi, eddig nem sok jót mutattál meg magadból. Úgyhogy próbálj meg normális stílust felvenni, vagy lecsaplak.

-          Pf… legfeljebb csak szeretnél. Két államon túl vagyok, mire kettőt pislantasz – mondta komolyan.

-          Akarod kipróbálni? – termettem előtte. Egészen vicces volt, ahogy fölé tudtam tornyosulni. Pedig egyáltalán nem volt törpe, csak én voltam az átlagnál nagyobb.

-          Inkább majd egy másik alkalommal, amikor már nem leszel veszélyes az emberekre ennyire. Most még nem bírnál ki egy ilyen túrát gyilkolás nélkül – mondta komolyan.

-          Nem vagyok egy agresszív típus – mondtam határozottan.

-          Az előző kis műsorod nem éppen ezt mutatta – mutatott a tetemre.

-          Mármint emberekkel szemben – javítottam ki magam.

-          Hidd el, hogy most az lennél. Nem azért, mert ezt akarod, hanem azért, mert a természeted ezt követelné, és még nem tudod kontrollálni a vámpír énedet – magyarázta Carlisle. Öcsém, ez a fickó akkora tudor, hogy csak filozófus, vagy doki lehet.

-          Jól van, hallgatok rátok, de fogadás áll. Ha képes leszek kontroll alatt tartani magamat, akkor újrajátsszuk ezt a kérdést – nyújtottam Edward felé a kezemet. Ő pedig azonnal megmarkolta, és megrázta.

-          Áll az alku – mondta határozottan.

-          Na, már most látom, hogy Esmének lesz mit csinálni az elkövetkezendő években, hogy megneveljen titeket – sóhajtott fel Carlisle.

-          Oh, majd hozzászokik – legyintettem. „Megszoksz, vagy megszöksz”, gondoltam nevetve.

-          Majd rájössz, hogy Esme milyen határozott is tud lenni – válaszolta Edward. Hé, én ezt ki sem mondtam. Csak gondoltam. Ráadásul nem először történt ma ilyen. Furcsa ez a fickó.

-          Van még néhány dolog, amit nem tudsz rólunk. Menjünk haza, és mindent elmondunk. A lányok már biztosan várnak – mondta Carlisle.

-          Oké – bólintottam rá.

Majd elindultam Edward után, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagyon tetszik nekem ez a vámpírlét, legalábbis eddig, de azért nem ártana többet is megtudni róla. Már csak néhány perc, míg odaérünk, és akkor elkezdhetem végre a kérdezősködést.