Történet szerelemről és családról - 66. fejezet

Vadászat


Sziasztok! Meghoztam a fejit. Igazából ez most csak egy átvezető feji, de remélem, hogy azért tetszeni fog, hiszen Mindenki nagyon várta már ezt a pillanatot :) Puszi, Drusilla

(Emmett szemszöge)



Már ezer éve nem volt alkalmam egy jót vadászni. Pedig már igencsak rám fér egy kis kikapcsolódás. Nem ülhetek állandóan otthon, még akkor sem, hogyha tudom, hogy ilyenkor anya frászt kap, hogy biztosan valami baj lesz. Pedig eddig sem történt semmi rossz, annak ellenére, hogy egész fiatalon, még tizennégy éves koromban lőttem az első macit. Egyébként is, buli velük játszani. Van közöttük egy-két igen trükkös állatka is. Mint az, amelyiket éppen most követem. Elvetemült egy grizzly. Még attól sem riadt vissza, hogy emberek közelében van, bejött a városba, és lopta a betakarított gyümölcsöket. Ez nem maradhat így tovább, mert akkor a hosszú téli időszakra nem marad semmi. Kíváncsi vagyok, hogy mi vezette rá, hogy betörjön a raktárba, hiszen az erdőben elég sok étel van még ilyenkor. Egyébként is lassan mehetne téli álmot aludni, ahelyett, hogy öngyilkosságon töri a fejét. Na, de sebaj, én élvezem a maciharcot. Legalább kijut nekem egy kis szórakozás, még mielőtt megint mehetek üzleti körútra az apámmal. Hogy én hogy utálok bájologni azzal a sok pénzes ficsúrral. A két kezi munkát egyik sem ismeri, de mind a világ urának képzeli magát. Mintha felsőbbrendűek lennénk attól, hogy van pénzünk. Mi ez, hogyha nem tiszta sznobság. Csupa idióta. Nem tudom, hogy apám miért szajkózza állandóan, hogy menjek vele. Jó nekem a háttérből figyelni a „nagy elmék” találkozását. Na mindegy. Ez ellen úgysem tehetek semmit, hiszen atyám és anyám iránti tiszteletből megteszem, amit kérnek, és igyekszem beilleszkedni a társaságba, hogy apám lassan visszavonulhasson a munkától. Pedig mennyire elegem van már most a szószátyár félemberekből. Komolyan mondom, hogy egyik-másik férfinak, már ha lehet őket így nevezni, az asszonya előbb móresre tanítana egy támadót, mint ő maga. Egyszerűen nevetségesek. Én már ötévesen kiharcoltam a jogaimat, amikor anyáék leadtak egy-egy gyermekmegőrzőbe, ezek meg valószínűleg hívták a szolgálójukat, és parancsba adták, hogy verjenek meg mindenkit, aki ferdén nézett rájuk. Na mindegy, majd itt is kiharcolom a minket megillető jogokat, és minden jó lesz. Gondolataimból hangos medveüvöltés rántott ki. Majd fölém is tornyosult a hang tulajdonosa.

- Hát itt vagy – szegeztem rá a puskámat, és lőttem, de a medve gyorsabb volt. Meglökte a puskámat, és így a golyó csak a vállába fúródott, amibe nem fog belehalni, ellenben nagyon is jól sikerült felbőszíteni a vadat. Nem pont ez volt a terv, mivel a maci akciójába a puskám viszont belehalt. – Oké, akkor ez ökölharc lesz – ugrottam el a mancsa elől. Majd hátráltam néhány lépést. Amikor a medve négykézlábra ereszkedett, gyorsan bemostam neki egyet teljes erőmből. Ha lett volna mimikája, akkor azt hiszem, hogy nyíltan kiröhögött volna, mert alig rezdült meg. – Fegyver kell – hátráltam el ismét az állat elől.

Majd megragadtam egy hatalmas letört faágat, és akkorát ütöttem vele az állatra, amekkorát csak tudtam. Az ág el is tört a medve fején, de megint nem jártam sikerrel. A maci viszont megelégelte a kísérleteimet, és egy hatalmas taslival adta tudtomra, hogy ne szórakozzak vele. A mancsa óriási volt. Jól kifejlett állat. Jobb híján menekülőre fogtam, amint fel tudtam tápászkodni a földről, de elég sok erőmet elvette az előbbi pofon, amit kaptam tőle. Még soha nem történt velem olyan, hogy elvesztettem volna a puskámat, vagy nem találtam volna célba. Hiszen gyermekkorom óta vadásztam rájuk. Bár megszegtem a legalapvetőbb szabályt, nem koncentráltam, mert a gondolataim másfelé jártak. Nem lett volna szabad ilyen fejjel elindulnom utána, de most már mindegy. Most már csak az a lényeg, hogy túléljem. Nem halhatok meg, még nem. Úgy rohantam, ahogy csak az erőmből kitelt, de a medve sem adta fel, és egyre közelebb ért. Egy kisebb szírt felé jártam. Talán, ha megállok a peremén, és hagyom, hogy a lendület lesodorja az állatot, akkor minden megoldódik. A reményeim viszont szertefoszlottak, amikor a medve ismételten eltalált a mancsával, én pedig kábultan zuhantam a föld felé. Azt hittem, hogy végem van, de a halál nagyon is csábítónak tűnt, ahogy fölém hajolt. A tincsei aranyszínűek voltak, ahogy a szemei is. A bőre hófehér gyémánt. Az arca pedig, akár egy angyalé. A néha felsejlő nap sugarai pedig beragyogták az egész lényét. Hogyha ilyen a halál, akkor boldogan távozom a földi létből.

- Hallasz engem? – kérdezte idegesen. Akartam neki válaszolni, de valahogy csak fájdalmas motyogás lett belőle. Aztán pedig egy hirtelen mozdulattal a talaj eltűnt alólam, és én repülni kezdtem. Repülni, mintha súlytalan lennék. Az angyal biztosan magával visz. Remélem, hogy a szüleimmel minden rendben lesz, ha én már nem leszek. – Tarts ki, nem hagyom, hogy elmenj – mondta a lágy hang. Milyen csilingelő, és szívmelengető. Gyönyörű, akár csak az egész lénye. Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam, mert elragadott a sötétség, de boldogan engedtem át magam az éjnek, hiszen mielőtt elnyelt, mindent beragyogott az angyalom tökéletes arca, és csodálatos hangja.



(Rosalie szemszöge)



Már két hete, hogy itthon van Esme és Carlisle, de valahogy akármennyire is próbálom, nem igazán találom a helyem a világunkban. Mármint, vannak előnyei a vámpírságnak, mint a sebezhetetlenség, erő, szépség, kellemes, parfümszerű illat, de még több a hátránya. A kontroll betartása, a titok megőrzése, az emberektől való félelem, hogy rájönnek a mivoltunkra. A változatlanság, hogy mindig ugyanilyen maradok, amilyen most vagyok. Ez a világ teljesen más, mint amit világ életemben ismertem, és ezt elég nehéz feldolgozni. Nem emelek ki a hűtőből egy pohárra való jeges teát, hanem fogok egy szarvast, vagy valamit. Nem meleg a bőröm, mint régen, nem érzek úgy, mint régen. Nem ver hevesebben a szívem, amikor meglátok egy jóképű férfit, és nem is az a reakcióm, hogy megpróbálok csábosan ránézni, hanem minél morcosabban nézek, hogy ne akarjon tőlem semmit, hiszen egy ember nem való hozzám most már. Annyira imádtam a szerelmet, és a szerelemnek már csak a gondolatától is mosolyra húzódott a szám, de rá kell jönnöm, hogy nem is voltam még soha igazán szerelmes, és most már valószínűleg nem is leszek, hiszen Edward jóformán az egyetlen potenciális lehetőségem, ami nem túl széleskörű választék. Nem, mintha nem lenne jóképű, de nem tudunk úgy nézni egymásra. Erőltetni pedig nem lehet. Á… már megint túl sokat agyalok, inkább elmegyek vadászni. Már viszonylag régen voltam, már ahhoz képest, hogy mostanában mennyit járkáltam emberek között.

- Velem jön valaki vadászni? – kérdeztem kíváncsian Ma mindenki itthon volt, szombat lévén, még Carlisle is kimenőt kapott, mert nem nagyon voltak betegek.

- Én nem régen voltam – pillantott fel Edward a könyve felett. A változatosság kedvéért műveli magát. Micsoda váratlan fordulat.

- Én inkább majd holnap, hogy ne legyen feltűnő a szemszín változásom továbbra sem – mosolygott rám Carlisle.

- Menj csak, szívem – mondta Esme lágyan. Hm… eddig soha nem engedtek el egyedül vadászni. Mindig attól féltek, hogy nem fogok tudni uralkodni magamon, ha bárki is arra jár.

- Biztos? – húztam fel a szemöldököm.

- Igen, biztos – bólintottak rá.

- Hát jó – mosolyodtam el. Majd boldogan kirohantam az ajtón. Bíznak bennem. Eljutottunk odáig, hogy most már teljes értékű családtagnak mondhatom magam. Végre, tényleg Cullen lettem.

Úgy döntöttem, hogy kihasználom a szabadságot, amit kaptam, így csak futottam, és futottam. Élveztem, hogy arra megyek, amerre csak akarok. Fel akartam fedezni a vidéket, és minden szépséget, amit csak rejtegethet a számomra. Egészen addig meg sem álltam, amíg fájdalmas kiáltás nem csengett a fülemben, majd megéreztem az édes, finom vérszagot, ami nem volt jellemző az állatokra. A lélegzetem azonnal visszafojtottam, és rohantam a hangok irányába. Néhány pillanattal később már láttam is, hogy mi történik. Láttam a férfi testét tehetetlenül heverni a földön, miközben egy medve készült rámérni az utolsó csapását. Egy szempillantás alatt ott termettem, és elkaptam az állatott, majd el is hajítottam. Majd rávetettem magam, és kiszívtam minden csepp vérét. Azután pedig visszasiettem a férfihoz. Bár az arca, és az egész teste csupa vér volt, de én mégis felismertem. Amikor Edward elvitt táncolni, ő is ott volt. Bár nem volt alkalmunk beszélgetni, de mégis felfigyeltem rá, mert nagyon vicces és kedves volt mindenkihez. Egy lánynak sem hagyta, hogy petrezselymet áruljon, ráadásul mindegyiküknek kedveskedett egy bókkal, vagy gesztussal, hogy ne érezzék úgy, hogy ők nem számítanak. Nagyon aranyosan festett, és igazán mindig kitett magáért. Ráadásul mennyire jóképű, és erős. Más már régen nem élne, de ő még mindig kitart. Különleges férfi. Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Talán még boldogok is lehetünk. El tudnám képzelni vele az életem. Bárcsak át tudnám változtatni, de nem merem. Én nem lennék képes megállni. El kell vinnem Carlisle-hoz, hogy megmentse. Remélem, hogy túl fogja élni azt az időt, ameddig odaérünk.

- Hallasz engem? – kérdeztem idegesen.

- I… i… ge… n – motyogta fájdalmas. Szinte nem is értettem, hogy mit próbál mondani, de a lényeg, hogy hall engem. Akkor csak beszélnem kell hozzá, hogy ne aludjon el.

- Tarts ki, nem hagyom, hogy elmenj – mondtam határozottan. Azután pedig finoman a karomba emeltem, és rohanni kezdtem vele hazafelé. Ki kell bírnia, nem halhat meg, azt nem hagyom. – Csak maradj ébren – kántáltam neki, és ő egy ideig egészen jól bírta is, de a feje egyszer csak hátrabicsaklott, és a szemei lecsukódtak. – Nem, ne tedd ezt velem – kapcsoltam még nagyobb iramra. - Edward… Edward segíts, Carlisle kell, gyorsan, siess – kiabáltam gondolatban, mikor már nem messze voltam a háztól. Gondolatban pedig levetítettem mindent, ami történt, mielőtt még azt hitték volna, hogy én magam támadtam meg őt.

- Elment a józan eszed? – nyitotta ki az ajtót kissé idegesen. – Ez egy ember, akit ha már nagyon segíteni akartál volna, akkor leginkább kórházba kellett volna vinned. Mi mit tegyünk vele?

- Edward – szólt Carlisle a lépcső tetejéről, majd előttem termett és elvette tőlem őt. – Ezt majd később megbeszéljük, előbb megvizsgálom.

- Kérlek, mentsd meg – néztem rá könyörgőn. Mire Carlisle furcsán nézett rám, és mintha egy halvány mosoly is átsuhant volna az arcán. Azután pedig eltűnt a dolgozója irányába.

- Rose, miért kellett idehoznod? Befolyásos családból származik – morogta fivérem.

- Edward, te sem hagytad volna ott, ebben egészen biztos vagyok – állt mellém Esme. Mire hálásan megszorítottam a kezét.

Percekig vártunk, én pedig minden pillanatban arra gondoltam, hogy fel kéne rohannom hozzájuk, és megnéznem, hogy mi történik vele, de mégsem tettem. Nem akartam megzavarni Carlisle szakértői ellátását, hiszen most minden ezen múlik. A feszült csendet, hirtelen fájdalmas kiáltás szakította meg.

- Átváltoztatja – döbbent meg Edward.

- Biztosan kedves fiú, majd összeszoktok – mosolyodott el fogadott anyám.

Már most boldog volt, hogy újabb gyermeke lesz. Bár azért én tudtam, hogy jobban örült volna, hogyha nem kell fogadott apámnak ehhez a megoldáshoz folyamodnia, de azért nem bánta, hogy bővül a családunk. Ahogy én sem. Sőt. Volt valami ebben a férfiban, ami megfogott. Más volt, mint azok, akiket eddig ismertem.

- Menthetetlen volt a sérülései alapján. Ez volt az egyetlen megoldás, amivel megmenthettem az életét – jött le Carlisle az emeletről.

- Vagy legalábbis a létét – fűzte hozzá Edward.

- Tudjuk, hogy mindent megtettél – bújt hozzá Esme azonnal, és csitító pillantást vetett a fiára.

- Adtam neki morfiumot, sokat, de nem hiszem, hogy sokáig elég lesz, hogy enyhítse a tüzet, ami most égeti a testét – pillantott az emelet felé. – Drágám, azt hiszem, hogy választanunk kell egy új várost, és venni egy házat minél előbb. Vele nem maradhatunk itt tovább – mondta határozottan.

- Rendben, máris elkezdek intézkedni – szontyolodott el Esme egy pillanatra. Az árvaházban pedig holnap elköszönök – fűzte még hozzá.

- Tudom, hogy ez elég hirtelen, de lesz még egy gyermekünk – suttogta a fülébe.

- Igen, tudom – nyomott csókot az ajkaira Esme. Majd eltűnt, a következő pillanatban pedig már el is kezdett leltározni, hogy mit szeretne magával vinni.

- Sajnálom, ez az én hibám – hajtottam le a fejem.

- Ez nem hiba, Rose – simított végig Carlisle az arcomon. Váratlan volt ez a gesztus tőle, de nagyon is jól esett. – Azt hiszem, hogy tudom, hogy miért tetted – fűzte hozzá sejtelmesen.

- Nem értelek – döbbentem meg.

- Én sem hagytam volna ott Esmét semmiképpen sem – mondtam határozottan. – Menj fel hozzá nyugodtan – intett az emelet felé. – Az angyalát emlegette mielőtt megharaptam – mondta kuncogva.

Angyalát? Én, mint angyal? Ez igazán hízelgő. Egy szempillantás alatt mellette termettem, és megfogtam a kezét. Tudtam, hogy most csak a fájdalomra képes koncentrálni, de ettől függetlenül nyugtatóan simogattam a kezét, és az arcát. Majd hirtelen ötlettől vezérelve hideg vizes törölközőket hoztam, és azzal takartam le a testét, hátha attól jobb lesz neki egy kicsit. Nem valószínű, hogy ez segít a fájdalmain, de mintha mégis egy kicsit elhalkultak volna a kiáltásai.

- Három nap múlva már semmi sem fog fájni többé, és akkor lesz alkalmunk megismerni egymást. Csak tarts ki. Már alig várom, hogy jobban megismerjelek – suttogtam a fülébe.

Mire mintha halványan elmosolyodott volna. Gyorsan odahúztam az ágya mellé egy széket, és a fejemet a mellkasára hajtottam, míg a kezemet az övébe csúsztattam. Az apró tenyerem teljesen eltűnt a hatalmas kezében, de egyáltalán nem bántam. Megnyugtató érzés volt, ahogy gyengén megszorította ő is a kezemet. Sosem gondoltam volna, hogy valaha még érdekelni fog igazán bármelyik férfi is, de ő, ahogy az utolsó csepp erejéig harcolt az életéért, ahogy a táncesten a lányokkal bánt. Szinte alig tudok még róla valamit, azt is csak villanásnyi időszakokból, amikor éppen láttam a városban, de mégis érzem, hogy ő a nekem való férfi, akivel le tudom élni az örökkévalóságom hátralévő részét. A kérdés már csak az, hogy ő is akar-e majd engem.