Történet szerelemről és családról - 65. fejezet

Hazatérés

(Carlisle szemszöge)

Annyi minden történt velünk ebben a gyönyörű városban két hét alatt, és mennyivel szebb volt a mostani ittlétem, mint a legutóbbi. A város akkor is gyönyörű volt, de Párizs számomra mindig is a nyüzsgés, és a szerelem megtestesülését jelentette, ezért akkor nagyon is magányos voltam, nem úgy, mint most. Minden napot a szerelmemmel eltöltve, beszélgetve, várost nézve, vásárolgatva, és szeretkezve. Nincs is más, amit még kívánhatnék ezen kívül. Hiányozni fog a régi-új házam, amit Esme csodálatosan átalakított, de már eléggé hiányoznak a gyerekeink is. Hiszen már négyen vagyunk. Istenem, négyen. Sosem gondoltam volna, hogy egyáltalán lesz lehetőségem társra lelni, ezzel szemben már teljesen normális, és boldog családom van. Na jó, a teljesen normális talán túlzás, de mindenképpen család. Akikhez hazamehetek munka után, mert várnak rám. Akikért érdemes tovább élni, dolgozni, és néhány évente elköltözni, mert amíg ők velem vannak, addig van értelme az öröklétnek. Minden tökéletes.

-         Kéne egy kis segítség – szakított ki szerelmem hangja a gondolataimból.

-         Mi a baj, kedves? – termettem a szobában azonnal, de el is mosolyodtam. Szerelmem egy hatalmas kofferen ült, és próbálta behúzni a cipzárt, és összefogni a bőrönd végeit egyszerre.

-         Talán mégis kicsit elragadtattad magad vásárlás szinten? – kérdeztem elégedetten. Végre egyszer nem szabott határt a kényelemnek, és mindent megvásárolt, ami megtetszett neki.

-         Ami azt illeti, talán túl sok volt a szép fehérnemű, és a divatos, színes ruha – húzta el a száját. – Úgy láttam rajtad az utóbbi napokban, hogy igazán megkedvelted az itteni divatot. Legalábbis, ami a női alsóneműket illeti. Úgyhogy gondoltam viszek haza tartalékot bőven.

-         Ami azt illeti, ezt nem tudom tagadni, de a lényeg az, hogy jól érezted magad – kuncogtam fel. Majd odaléptem szerelmem mellé, és törökülésben ráültettem a kofferre, majd egy gyors, és határozott mozdulattal behúztam a cipzárt.

-         Hogyne érezném jól magam, amikor kettesben vagyunk? – mosolygott rám pajkosan. – Na és persze, köszönöm a rengeteg ajándékot is. Kicsit szégyellem magam, hogy alig voltam képes leállni a vásárlással, de tulajdonképpen te tehetsz róla, mert túlságosan is fantasztikus boltba vittél be.

-         Tudtam, hogy tetszeni fog – húztam ki magam büszkén.

Azért bárki bármit mondd, a feleségem öltözködési stílusát már tökéletesen kiismertem, és kifejezetten örülök, hogy vett néhány feltűnő és színes darabot is magának, mert nagyon szeretnék gyönyörködni a tökéletességében.

-         Na és neked is tetszett? – kérdezte kissé bizonytalanul. – Mármint mindegyik darab tetszett, amit vettem?

-         Igen, mindegyik nagyon tetszett – bólogattam hevesen. - Például az a tegnapi body, és az a sötétlila harisnyakötő egyszerűen vadító volt rajtad, mint az a mellékelt ábra is mutatja – mutattam az esti fehérneműjének maradványaira.

Egyszerűen nem bírtam megállni, és muszáj volt a fogaimmal lecincálnom feleségem még szebb idomairól. A párizsi kollekciók nem véletlenül vannak ekkora hatással a férfiakra. Sőt. Kedvesem szerint még sosem voltunk ennyire szenvedélyesek, mint itt, de én is így éreztem.

-         Ami azt illeti egy kicsit meg is lepődtem rajtad, de nagyon tetszett  - sütötte le a szemeit. Majd a megrongált alsóneműkre nézett és felkuncogott.

-         Igazán szép búcsúéjszaka volt – léptem elé, majd lekaptam a bőröndről, és az ágyra fektettem.

-         Igen, méltó befejezése volt a második nászutunknak – mondta boldogan. – Viszont mostantól megint diszkrétnek, és halknak kell lennünk. A gyerekek előtt nem lehetünk ennyire hevesek és spontánok – simított végig a mellkasomon.

-         Veled csendben, és lágyan is tökéletes. Mindegy, hogy milyen formában lehetek veled – simítottam végig a combján.

-         Mennünk kell, drágám – nyomott csókot a számra.

-         Tudom – keltem fel, és őt is magammal húztam.

Majd megfogtam a nagy koffert, míg a kisebb kézitáskát Esme vette a kezébe. A bérelt ember már itt állt a ház előtt, hogy elvigyen minket a beszálláshoz. Holnap este már otthon leszünk a gyerekeinkkel. A célunk felé vezető úton még egyszer végignéztünk a pantomimes bevásárló utcákon, a többi ház közül kimagasló látványosságokon. Minden kedves emléken, amit magunkkal viszünk innen. Európa mindenképpen egy más világ, mint Amerika, de mindkettő csodálatos a maga nemében.

-         Mit szólnál, ha egyszer még visszajönnénk ide? – kérdeztem kedvesem, miután leadtuk a csomagokat.

-         Én egyáltalán nem bánnám – mosolyodott el Esme. – Különben is karban kell tartanunk néha a házikónkat – fűzte még hozzá. – Még a végén túl porosak lesznek az asztalok – borzadt el. Mire én felnevettem. Nagyon aranyos volt ez a burkolt megjegyzés.

-         Azt nem hagyhatjuk, igazad van – pusziltam a nyakába.

-         Helyes, én is így gondoltam – bólintott rá azonnal.

Miután felszálltunk, és elfoglaltuk a helyeinket boldogan merengtem el az elmúlt két héten. A látványosságokon, Párizs sokszínűségén, ami hatalmas örömöket szerzett nekünk az ittlétünk alatt. A felülmúlhatatlan éjszakákon, és az új élményeken, amelyeket együtt tapasztalhattam meg a feleségemmel. Tényleg minden olyan volt, amilyenre csak vágyhattam. Esme kedvesen rám mosolygott, majd az ölembe kucorodott, és így néztük csendesen a távolodó város képét.

-         Szerinted, mit csinál Edward és Rosalie? – nézett fel rám Esme kíváncsian.

-         Biztosan várnak bennünket. Vagy éppen marják egymást, de az is lehet, hogy jól érzik magukat, és beszélgetnek. Rose és Edward esetében az ilyesmit nem lehet előre tudni. Elég kiszámíthatatlan a kapcsolatuk – kuncogtam fel. Az egyik pillanatban elválaszthatatlanok, azután pedig nem bírnak meg lenni egy házban. Kíváncsi vagyok, hogy éppen melyik pillanatukban kapjuk el őket otthon.

-         Két hét egyedüllét után csak megbékéltek egymással. Már biztosan jól kijönnek – mondta szerelmem bizakodóan.

-         Erre is megvan az esély – bólintottam rá. Bár én igazából nem nagyon hiszek benne, hogy ennyi idő alatt minden megoldódott köztük, de végső soron lehetséges.

-         Kicsi izgulok az ajándékok miatt. Edwardnak biztosan tetszeni fognak, de Rosalie stílusát annyira még nem ismerem. Lehet, hogy túlságosan is kihívóak lesznek számára ezek a darabok azok után, ami történt vele? – kérdezte aggódva. A hangja pedig, mint mindig tele volt anyai szeretettel.

-         Amennyire kiismertem eddig Rosalie stílusát, azt kell, hogy mondjam, hogy igazán szeret öltözködni, úgyhogy nem lesz ezzel semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy tökéletes darabokat választottál neki – mondtam határozottan.

-         Nemsokára kiderül – mosolyodott el Esme.

-         Igen, már csak néhány óra, és megtudjuk, hogy mit fog szólni hozzá – egyeztem bele azonnal. Már nem voltunk messze az otthonunktól.

-         Pihenjünk egy kicsit? – fúrta a fejét a nyakamhoz.

-         Örömmel – simítottam végig selymes haján.

Szerettem így ülni, vele az ölemben, élvezve az apró légvételeit, a finom, édes illatát, és a bőre tapintását. Akár egész nap is boldogan tartottam volna az ölemben. Órákon át csak így voltunk, csendben. Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk. Azonnal a csomagokért siettem, hogy minél előbb megkereshessük Edwardot, aki anno megígérte, hogy kijön elénk. Amint megszereztem a poggyászokat, azonnal a fiúnk keresésére indultunk, és hatalmas boldogság és meglepetés ért minket, amikor megláttuk őt. Mivel nem egyedül jött ki elénk. Rosalie állt a jobb oldalán, Edwardba karolva, mosollyal az arcán. Amint Esme meglátta őket, szigorúan emberi tempóban, de nagyon igyekezett feléjük, és mindkettőjüket magához ölelte. Rose és Edward pedig boldogan ölelte vissza fogadott édesanyját.

-         Hiányoztatok – simított végig mindkettőjük arcán szerelmem, miután elengedte őket.

-         Ti is hiányoztatok – vágta rá Edward azonnal. Miközben megforgatta a szemét.

-         Hé, ne csináld a fesztivált. Kénytelen voltál végre rájönni, hogy jó társaság vagyok – húzta ki magát Rose büszkén.

-         Miről maradtunk le? – léptem a kis hármasukhoz, és megölelgettem én is a gyerekeinket.

-         Nem sok mindenről – legyintett Edward.

-         Elvitt táncolni, kétszer – lelkesedett Rosalie.

Én pedig döbbenten néztem Edwardra. Elég merész volt ez úgy, hogy egyedül volt Rose-zal, bár már nagyon jó az önuralma, és nyilván folyamatosan figyelte, de nem gondoltam volna, hogy kettesben mennek szórakozni. Talán mégiscsak lesz valami ebből a kapcsolatból? Gondolkodtam el. Mire Edward alig észrevehetően megrázta a fejét.

-         Tudjátok, a húgocskám, eléggé izgága természet – rántotta meg a vállát Edward. – Vagy lekötöm az energiáit, vagy leromboljuk a házat és az erdőt – nevetett fel.

-         Mert te aztán szórakoztató társaság vagy – bökte mellkason Rosalie. – Egész nap ül a kanapén, és tragédiákat olvas – forgattam ezúttal lányunk a szemeit.

-         Örülünk, hogy semmit sem változtatok a távollétünk alatt – mosolyodott el Esme. – Azért a ház, ugye egyben van? – kérdezte suttogva.

-         Igen, semmiben nem tettünk kárt – válaszolták azonnal.

-         Menjünk haza – javasoltam elégedetten.

Úgy látszik, hogy a testvéri civódás megmaradt, de mintha kiegyensúlyozottabbak lennének. Igaza volt a feleségemnek, már megint. Csak egy kis idő kellett nekik, hogy összekovácsolódjanak. Esme és Rose egymásba karolva azonnal csacsogni kezdett, míg én és Edward a háttérbe húzódva a csomagokat vittük a lányok után. 

-         Mennyire volt szörnyű? – kérdeztem halkan Edwardtól.

-         Annyira nem, mint hittem. Az elején majd megőrjített, de kezd beilleszkedni az új környezetébe. Talán már egy kicsit jól is érzi magát. Azt hiszem, hogy sikerült megtalálnom vele a közös nevezőt. Csak megfelelő mennyiségű romantikus regény, és divatlap kérdése. Falja őket – mondta fiam büszkén. Láthatóan nagyon örült, hogy megtalálta Rosalie gyenge pontját, hogy nyugta legyen egy kicsit.

-         Nem vagy te egy kicsit gonosz? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Ez úgy hangzott, mintha végig arra próbáltál volna megoldást találni, hogy megtaláld a gyenge pontjait, és így egy kis szabadidőhöz juss.

-         Ami azt illeti, néhány kompromisszummal egész jól sikerült megtalálnunk a közös nevezőt. Úgyhogy nem volt gond. Egy-két érzelmi kitörést produkált, de azt is csak azért, mert még nem teljesen dolgozta fel, hogy már nem ember. Rendbe fog jönni a lelke is most már.

-         Ez nagyszerűen hangzik – mosolyodtam el. Aggódtam Rose miatt. Hiszen őt is, mint Edwardot, kérdés nélkül változtattam át, a saját döntésem alapján. Ezek után csak remélni mertem, hogy Rosalie is megtalálja a helyét a világunkban, ahogy lassanként megnyugszik a lelke, és hozzászokik az új életéhez.

Mikor elértük a kocsit Edward azonnal kinyitotta az ajtót Esmének és Rose-nak, majd bepakoltuk a csomagokat, és már indultunk is haza. Természetesen Edward vezetett. Mindig is imádta a sebességet, úgyhogy nem is ajánlottam fel, hogy majd én hazaviszem a kocsit, ő beszélgessen nyugodtan a lányokkal. Egy elegáns farolással beparkoltunk a garázs elé. Majd immáron a saját vámpírtempónkban felkaptuk a csomagokat, és már bent is voltunk a nappaliban. Edwardnak azonnal oda is adtuk az ajándékait, aki miután megköszönte egy szempillantás alatt el is tűnt velük a szobájában, hogy azonnal meg is hallgathassa őket.

-         Azt hiszem, hogy Rose-nak inkább személyesen adnám át az ajándékait, hogyha nem bánod – mosolygott rám kedvesem. – Majd biztosan elmondja, hogy tetszett-e neki – fűzte még hozzá.

-         Rendben, akkor magatokra is hagylak titeket – siettem fel Edward után az emeletre. Talán megengedi a fiam, hogy egy kicsit raboljam az idejét, ameddig a lányok ellesznek odalent.

-         Gyere be – hangzott a válasz, még mielőtt kopogtattam volna.

-         Köszönöm, fiam – léptem be a szobába azonnal.

-         Nincs mit, foglalj helyet – intett a kanapé felé. – Fantasztikus, ez a lemez – intett a lejátszó felé elégedetten.

-         Tényleg nagyon kellemes – bólintottam rá. Kellemes, lágy dallam volt. Minden jel szerint jól választottam zenét, hála az égnek.

-         Sejtettem, hogy te választottad – ült le a kanapéra Edward is. – A zenei stílusunk szerencsére elég hasonló, aminek csak örülni tudok. Mindig valami különlegességgel állsz elő.

-         Igyekszem – nevettem fel. Majd csendben hallgattuk tovább a lágy akkordokat, és a néha-néha változó stílust. Nagyszerűen szórakoztunk, és csak remélni mertem, hogy a lányok is jól érzik magukat odalent.

(Esme szemszöge)

Miután megkértem szerelmemet, hogy hagyjon minket magunkra Rose-zal, ő azonnal felvonult Edwardhoz. Rosalie pedig éppen távozni készült, de még gyorsan utána szóltam.

-         Rose, kérlek, gyere vissza – mondtam kedvesen. – Vagy tudok még jobbat. Menjünk fel a szobádba – kaptam fel a koffert, és elindultam vele a lépcső felé.

-         Várj, hadd segítsek – sietett elém Rosalie, és azonnal megragadta a hatalmas csomag egyik felét. Azután pedig együtt vonultunk fel a szobájába.

Miután bementünk Rose-t leültettem az ágyra, én pedig kinyitottam a koffert, aminek a teteje szinte magától lepattant a sok ruha miatt.

-         Hűha, nem apróztad el a vásárlást – kerekedtek el a szemei.

-         Ami azt illeti egy kicsit elragadtattam magam – haraptam az ajkamba. – Neked is hoztunk természetesen ajándékot, csak nem szerettem volna a fiúk előtt átadni egy részét, ezért vártam meg, amíg kettesben nem leszünk – magyaráztam.

-         Miért? Titok? Edward úgyis kideríti előbb, vagy utóbb – lett kíváncsi a lányunk.

-         Nem annyira titok, de zavarba ejtő lett volna, hogyha a fiúk előtt nyitod ki ezeket – húztam elő a szatyrokat, amiket Rosalie-nak szántam. Ez mind a tiéd – mosolyogtam rá. Majd kíváncsian vártam, hogy kibontsa őket.

-         Te jó ég – nézett rám döbbenten, amikor kibontotta a tűzvörös csipkecsodát. – Ez gyönyörű – mosolyodott el. – Még sosem volt ilyen szép fehérnemű a kezemben. Köszönöm – ölelgetett meg hálásan. – Mindig is szerettem volna bordó szettet, de anyukám szerint az nem illik egy hölgyhöz, túl kihívónak találja.

-         Hát nem tudom, Párizsban még a legszolidabb darabok egyike volt ez a francia bugyis darab. Ennél csak apróbb fehérneműket láttam, úgyhogy úgy nézze erre a szettre, mint abszolút diszkrét, és szolid darabra – kuncogtam fel.

-         Huh, akkor milyen a kihívó fehérnemű? – kerekedtek el fogadott lányom szemei. Majd kinyitott egy újabb zacskót. – Jézusom – sikkantott fel az igencsak hiányos csipkebodyt szemlélve. – Azt hiszem, hogy megtaláltam az egyik ottani gyöngyszemet – tartotta maga elé.

-         Remekül fog állni rajtad – mosolyodtam el.

-         Köszönöm – ölelt meg.

-         Örülök, hogy tetszenek – válaszoltam boldogan. – Kicsit izgultam, hogy nem találom el a stílusod.

-         Hát bevallom, hogy ilyen fehérneműim még nem voltak, de hozzá tudnék szokni, azt hiszem – próbálgatta lelkesen maga elé a szetteket.

-         Akkor ezekhez mit szólsz? – vettem elő a neki szánt ruhákat is.

-         Te jó ég, ezek fantasztikusak – kapta ki őket a kezemből. – Imádom a fazonjukat, és a színűket is. Köszönöm – vetette magát a nyakamba, majd még meg is puszilgatott.

-         Igazán nincs mit, hiszen a lányunk vagy – mondtam meghatottan.

-         Azonnal fel is próbálom, mondjuk először ezt – szaladt be a gardróbjába a rózsaszín ruhával. Néhány perccel később pedig mosolyogva jött ki.

-         Gyönyörű vagy – ámultam el. Tökéletesen illet rá a ruha, és a méretet is eltaláltam.

-         Várj, mindjárt megnézem a többit is – kapkodott fel mindent, és eltűnt. Majd néhány percenként előkerült egy-egy vadonatúj ruhában, vagy szettben. Mindegyik úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Egyszerűen csodálatosan festett mindenben. Egészen késő estig ment a ruhapróba, utána pedig leültünk az ágyra, és Rosalie kérdéseire válaszoltam. Nagyon kíváncsi volt Párizsra, és Európára, mert soha nem volt sehol Rochesteren, és Tennessee-n kívül, így természetes volt, hogy kíváncsi és nyitott a világra. Egészen reggelig csak beszélgettünk, míg Carlisle Edwarddal volt a szobájában. Csodálatos volt a második nászutunk, de azért be kellett vallanom, hogy itthon is fantasztikusan éreztem magam, ahogy a jelek szerint szerelmem is, mert bár nem hallgatóztam, de azért hallottam, hogy ők is beszélgetéssel töltötték az egész napot.