Történet szerelemről és családról - 67. fejezet

Az új családtag

(Rosalie szemszöge)

Már eltelt két nap, és az ő szíve egyre hevesebben vert, ahogy a méreg mindig inkább kitöltötte a szervezetét. El sem mozdultam mellőle, csak magamba szívtam a fokozatosan édesebb, és édesebb illatát. Élveztem a bőre hűvösebb tapintását, és vártam. Vártam, hogy végre felébredjen.  Carlisle néha bejött hozzá, és megvizsgálta, hogy a sérülései milyen ütemben gyógyulnak. Esme is benéz, ő napi többször is, közben pedig intézi a költözésünket. Tudom, hogy nagy áldozatot kértem az új családomtól, de mégsem lettem volna képes elviselni, hogyha ő nincs többé. Edward még elég szkeptikus az új családtaggal kapcsolatban, de végül is, nekem sem örült kifejezetten, utána mégis egész jól kijöttünk egymással, úgyhogy most is biztosan így lesz.

-          Mi a helyzet? – lépett be Carlisle.

-          Nem tudom, még mindig várok – pillantottam fel rá. – Inkább te mondd meg, hogy mit látsz – néztem rá kíváncsian.

-          Nem kell már egy egész nap sem. Gyorsan átalakul – mosolygott rám.

-          Ez remek – simítottam végig a fájdalmas arcon. – Hallottad? Nemsokára vége lesz a kínjaidnak, és utána már nem lesz semmi baj – mondtam bíztatóan.

Ezzel párhuzamosan pedig kislányos izgatottság lett úrrá rajtam. Nem igazán értettem a saját reakcióimat, de a lényeg, hogy először voltam igazán felhőtlen vámpírként, ami tényleg jó érzéssel töltött el. Kezdem érteni, hogy Carlisle miért érzett úgy, ahogy, amikor engem hozott el abból a sikátorból, hogy megmentsen. Az érzés, hogy valaki tovább létezik a segítségemmel fantasztikus volt. Bár lehet, hogy negatívan fog reagálni a változásra, és akkor viszont hatalmas hibát követtem el azzal, hogy kijátszottam a sorsot, és megmentettem az életét.

-          Hülyeségeken töröd a fejed, ahogy már két napja – lépett mögém Edward. – Nem azt mondom, hogy hatalmas nagy őrültséget tettél. Bár meglehetősen óvatlan gondolat volt őt idehozni, és megmenteni, de jó hatással van rád ez a cselekedeted, és a gondolatai azóta is körülötted forognak. Bár nem hiszi el, hogy „egy olyan tünemény, mint amilyet látott képes volt őt a pokolra taszítani” – mondta határozottan. – Mondjuk amennyire kiveszem a gondolatai lényegét, nem egy túl hívő lélek, de Carlisle kivételével melyikünk lenne igazán az?

-          Amennyire én tudom, te is a pokolra gondolod magad, hogyha valaha is távoznál a földi létből. Hogy is szoktad mondani? „Te csak egy szörnyeteg vagy” – néztem rá komolyan.

-          Lehet, hogy én így gondolom, de nem vagyunk egyformák – rántotta meg a vállát hanyagul.

-          Hát ez tény. Én nem gondolom úgy, hogy a pokolra való volnék, még úgy sem, hogy gyilkoltam. Viszont Royce és a bandája nagyon remélem, hogy odakerült. Ők igazán odavalók voltak. Megérdemelték, amit kaptak – mondtam összeszűkült szemekkel. Elég, ha csak gondolok rájuk, és már teljesen elveszítem a kontrollt az érzéseim felett.

-          Hé, nyugi, még fáj neki, hogyha eltöröd a karját – fejtette le az ujjaimat Emmettről.

-          Sajnálom – kaptam el a kezem, és megsimogattam azt a részt, ahol az ujjaim belemartak a bőrébe.

-          Már egészen jó a kontrollod. Néhány hónappal ezelőtt még eltörted volna a csontját, de most még csak meg sem reccsent. Szinte már tökéletesen uralod magad, kivéve, hogyha a volt vőlegényedről van szó – mondta fogadott bátyám büszkén.

-          Köszönöm – sütöttem le a szemeim.

Nem sok dicséretet kaptam még eddig Edwardtól, így mindig nagyon jól esnek a bókjai. Ráadásul ő csakis akkor mond ilyeneket, amikor tényleg, komolyan is gondolja.

-          Őszintén mondtam, de most megyek, és kettesben hagylak titeket. Az átváltozás vége előtt mind itt leszünk, hogyha szükséges, akkor közbe tudjunk lépni. Nem lehet tudni, hogy hogyan fog reagálni az új helyzetére. Valaki nyugodt maradt, valaki rátámad az átváltoztatójára. Tehát elég vegyes a felhozatal – gondolkodott el Edward.

-          Ő nem fog megtámadni engem – ráztam meg a fejem makacsul.

-          Azért menjünk biztosra – mondta még fogadott bátyám. Azután pedig kiment a szobából, így megint magunkra hagyva minket.

-          Én tudom, hogy nem bántanál, ne is foglalkozz az idegesítő testvéremmel. Ő az önostorozás elsőszámú rekordere – suttogtam halkan a fülébe.

-          Attól, hogy nem vagyok a szobában, még hallak téged, Rose – kiáltott fel Edward a nappaliból.

-          A francba, már megint lebuktam – csaptam egy kicsit a homlokomra. Mindig elfelejtem, hogy a nap minden pillanatában hallhat engem, hogyha akar, ráadásul általában akar is. – Majd megtudod, hogy Edward milyen bosszantó, hogyha felébredtél, nem könnyű néha elviselni, de azért ha bajban vagy, vagy beszélgetni akarsz valakivel, akkor elég tűrhető segítség – kuncogtam.

Tudtam, hogy ez is hallja, ezért szándékosan mondtam így. A földszintről pedig csak egy horkantást kaptam válaszul, amin már hangosan is felnevettem. Voltak néha jó perceink egymás társaságában, és ez így volt tökéletes. Hiszen egy rendes családon belül nem honolhat örökké csak a béke. A nap nagyon lassan telt, szinte már vánszorgott, amikor végre elérte a méreg a jövevényünk szívét. Abban a pillanatban, hogy a szíve heves vágtába kezdett betoppant Carlisle, Edward és Esme is. Fogadott anyám lefejtette a kezemet a karjáról, és távolabb húzott engem az ágytól. Míg Edward és Carlisle védelmezően elénk állt.

-          Ott akarok lenni, amikor kinyitja a szemét – panaszoltam Esmének hátha megesik rajtam a szíve.

-          Veszélyes, nem tudhatjuk, hogy hogyan fog reagálni – rázta meg a fejét fogadott anyukám. Én pedig bosszúsan fújtattam egyet. – Ha nem lesz rossz idegállapotban, akkor odaengedlek hozzá – tette még hozzá, hogy egy kicsit megnyugtasson.

-          Még egy-két perc – szólalt meg Carlisle. – Figyeld őt Edward. Nagyon erős lesz most még – adta ki az utasítást. Bátyám pedig bólintott, és koncentrálni kezdett.

-          Ugyan már, ő nem bűnöző – forgattam meg a szemeimet.

-          Valóban nem az, de minden új lesz neki, ahogy neked is volt – intett rendre Carlisle. Tudtam, hogy igazuk van, de akkor is szerettem volna én lenni az első, akit meglát az új érzékeivel. Így viszont Carlisle és Esme lesz az első emléke a tökéletes szemeivel.

-          Ránk igazán nem kéne féltékenynek lenned – kuncogott fel Edward előttem. Elég pimasz volt, úgyhogy a vállára is csaptam.

-          Hé – mordult rám.

-          Gyerekek – szólt ránk Esme.

-          Bocsi – vágtuk rá egyszerre.

-          Most – szólalt meg hirtelen Carlisle.

Majd új családtagunk szíve dobbant még egy utolsót, a következő pillanatban pedig már az ágy mellett is állt, szemeit döbbenten nyugtatva rajtunk. Kikukucskáltam Edward válla mellett, mire azonnal rám kapta a tekintetét, majd elvigyorodott és kacsintott egyet. Én pedig azonnal zavartan sütöttem le a pillantásom. Ez a férfi teljesen lökött. Medvével verekszik puszta kézzel. Még csak most született újjá, és az első gondolata nem a gyilkolás, hanem a flörtölés. Pont olyan csirkefogó, amilyennek a bálokon is láttam.

(Emmett szemszöge)

Mindenhol csak a fájdalmat éreztem, ami egyre közelebb ért a szívemhez, azt hittem, hogy már soha nem lesz vége ennek a kínzó fájdalomnak. Amikor végre elérte a szívemet. Ha már nem, akkor legalább a szívemet össze fogja zúzni ez a fájdalom, és akkor vége lesz a szenvedésemnek. Szerencsére az lett, amit vártam. A szívem dobbant még néhányat, azután pedig végleg leállt. Viszont a várt halálom elmaradt. Hogy lehet, hogy nem dobog a szívem, és még élek. Na és mik ezek a finom, édes illatok, amiket érzek innen nem messze? Ahogy kigondoltam, hogy meg kellene néznem, már ott is álltam az ágy mellett, és négy kíváncsi szempár meredt rám. A két férfi úgy állt a két nő előtt, mintha meg kellene védeniük őket. Néhány pillanattal később pedig egy félénk kis arc bújt ki az egyik férfi válla mögül. Az angyalom volt az. Rá bizony emlékeztem. Nem is tudod, hogy tulajdonképpen miért, de reflexből rávigyorogtam, és kacsintott is neki. Helyes ki pipi, sőt gyönyörű, úgyhogy miért ne lehetne egy kicsit incselkedni vele. Remélem, hogy egyedülálló, és nem annak a kiscsókának a párja. Bár, hogyha foglalt, akkor nagyobb a kihívás. Szeretem az ilyen kis szép nőket elcsábítani.

-          Pf… óriás bébi – forgatta meg a szemeit a srác. – Amióta felkelt onnan egyetlen egy komoly gondolata nem volt. Ritka példány, az már biztos.

-          Edward, légy kedves – csattant fel mögötte a gesztenyebarna hajú nő.

-          Jól van na – morogta az orra alá ez az Edward.

-          A nevem, Carlisle – lépett egy lépést közelebb hozzám a magas, szőke hajú férfi. – Rose mesélt arról, hogy mi történik veled? – kérdezte bizonytalanul.

Hm… Rose, Rosalie, Rose baby. Szépen variálható neve van a csajszinak. Mintha már láttam volna valamelyik bálon. Egészen kecsesen mozgott, sőt, kifejezetten kecsesen.

-          Nem, mit kellett volna mesélnie? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. Majd a torkomhoz kaptam, és döbbenten néztem rájuk. Ez meg mi?

-          Ez egy hosszú történet, úgyhogy most inkább elmeséljük dióhéjban, mert sürgősen el kell menned vadászni – vette át a szót ismét Carlisle.

-          Oh, igen, van egy puskátok? Van némi megbeszélnivalóm egy sebhelyes mackóval – csapta az öklömmel a tenyerembe. Mire mindenki jóízű kacagásba kezdett. – Már bocsi, de mi olyan vicces? – kérdeztem durcásan. – Egy ilyen sérülés nem maradhat bosszú nélkül. Ez bántja a férfiúi büszkeségemet. Én vagyok a vidék legjobb vadásza, és a macinak bizony vesznie kell.

-          Ne haragudj, hogy kinevettünk, drágám. Csak annyi az egész, hogy most már nem lesz szükséged puskára, hanem puszta kézzel, és a fogaiddal is menni fog – magyarázta kedvesen a barna hajú nő. A hangjától pedig egyből megnyugodtam. Olyan kellemes kis hangszíne volt, hogy élvezet volt hallgatni. Olyasmi, mint az édesanyámnak.

-          Na és miért lesz elég a puszta a kezem, és a fogam? Ilyen erős lettem? – kérdeztem lelkesen.

-          Mind ilyen erősek vagyunk. A családunk tagjai vámpírok, és most már te is – lépett ki Edward mögül Rosie.

-          Vámpír? Ez tuti, lezúzom azt a medvét, de úgy, hogy a lába nem éri a földet – indultam meg az ajtó irányába.

-          Hé, állj – állt elém Edward. – Nem mehetsz egyedül, egyelőre közveszélyes vagy – morgott rám. Mire nekem is ösztönös morgás szakadt fel a mellkasomból.

-          Azonnal hagyjátok abba. Hárman mentek vadászni, mi pedig itt várunk Esmével – parancsolt rám a szőke lány. Micsoda temperamentum. Remélem, hogy ezt az ágyban is szokta kamatoztatni. Igazi vadmacska, a zsánerem, az egészen biztos.

-          Carlisle is éppen ezt akarta mondani – mondta a vöröske unottan.

-          Ne légy tapló a hölggyel, öcsi, mert meggyepállak – morogtam rá.

-          Mindenki szépen lehiggad, és indulunk – vált erélyessé Carlisle hangja. Na jó, a családfővel már csak nem szállok vitába. Elég határozott természetnek tűnik.

-          Jól van, emlékszem, hogy hol volt a medve – csillantak fel a szemeim.  

-          Azt a medvét már nem fogod élve találni – mondta Rose a szájába harapva.

-          Miért nem? – kérdeztem kissé csalódottan.

-          Azért, mert megettem – vallotta be pironkodva.

-          Sebaj, van még maci a vidéken – legyintettem.

-          Akkor kövess, ha tudsz – süvített ki Edward az ajtón.

Utána rohantam, mögöttem pedig hallottam, ahogy Carlisle is követ minket. Fogalmam sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit is kéne tennem, de amint megéreztem az illatot, az ösztöneim, mintha maguktól beindultak volna. Az agyamat ellepte a gondolat, hogy akarom. Rá akarok tapadni az illat forrásának ütőerére, és az utolsó cseppig ki akarom szipolyozni a testét. Úgy, hogy a legkevesebbje vesszen csak kárba édes nedűjének. Oldalról hallottam egy csattanást, egy pillanatra odanéztem, és Edward már rajta is volt egy oroszlánon. Előttem pedig egy hatalmas medve volt, kissé megtépve. Talán egymással viaskodtak mielőtt ideértünk. Azonnal rávetettem magam a zsákmányra, és határozottan arcon vágtam. Amitől a medve kilibbent az egyensúlyából, főleg, hogy néhány métert még repült is a csapástól. Hagytam, hogy megrázza magát, és feltápászkodjon. Majd újra támadtam, de ezúttal ő volt az ügyesebb, és hatalmas taslit kevert le nekem, amitől egy fának csapódtam, ami ki is tört miattam, de én egy cseppnyi fájdalmat sem éreztem.

-          Ez nagyon szuper. Imádom a vámpírságot – vigyorodtam el.

Majd megint harcba szálltam a vacsimmal. Elég sokáig bírta a kicsike, de amikor már felkelni sem tudott, megkegyelmeztem neki, és belemélyesztettem a fogaimat a bőrébe. A meleg, pulzáló vére igazi felüdülés volt a sajgó torkomnak. A kaparás egyre jobban enyhült, ahogy a vére belém került. Mikor kiszívtam bele az utolsó cseppet is, elégedetten engedtem el az élettelen testet.

-          Egész jó önuralmad van már most, ha így eljátszadozol az áldozatoddal, ahelyett, hogy rögtön rá vetnéd magad – biccentett Carlisle elismerően.

-          Vagy csak az idiotizmus csúcsán áll – mondta Edward a szemeit forgatva. – Mit ártott neked ez a szerencsétlen állat, hogy laposra verted, mielőtt elpusztítottad.

-          Sok kárt okoztak már nekünk a medvék. A városnak, és a családomnak is. Úgyhogy nem tudod sajnálni őket – rántottam meg a vállam.

-          Ez egy jogos érv – gondolkodott el Carlisle. – Bár nem kenyerem az erőszak, és a kínzás, de van benne igazság. 

-          Ha innen nézzük, akkor talán van, de szerintem ez akkor is elég érdekes. Tombolnia kéne – bökött rám.

-          Rose sem tombolt nagyon – vetette ellen a családfő.

-          Hát, azért ez attól függ, hogy mi számít tombolásnak – állapította meg Edward. – Mindenesetre egész jó fej a srác – rántotta meg a vállát. – Jól bírja a kritikát, és még talán szimpatikus is.

-          Köszönöm – húztam ki magam büszkén. – Te viszont öcsi, eddig nem sok jót mutattál meg magadból. Úgyhogy próbálj meg normális stílust felvenni, vagy lecsaplak.

-          Pf… legfeljebb csak szeretnél. Két államon túl vagyok, mire kettőt pislantasz – mondta komolyan.

-          Akarod kipróbálni? – termettem előtte. Egészen vicces volt, ahogy fölé tudtam tornyosulni. Pedig egyáltalán nem volt törpe, csak én voltam az átlagnál nagyobb.

-          Inkább majd egy másik alkalommal, amikor már nem leszel veszélyes az emberekre ennyire. Most még nem bírnál ki egy ilyen túrát gyilkolás nélkül – mondta komolyan.

-          Nem vagyok egy agresszív típus – mondtam határozottan.

-          Az előző kis műsorod nem éppen ezt mutatta – mutatott a tetemre.

-          Mármint emberekkel szemben – javítottam ki magam.

-          Hidd el, hogy most az lennél. Nem azért, mert ezt akarod, hanem azért, mert a természeted ezt követelné, és még nem tudod kontrollálni a vámpír énedet – magyarázta Carlisle. Öcsém, ez a fickó akkora tudor, hogy csak filozófus, vagy doki lehet.

-          Jól van, hallgatok rátok, de fogadás áll. Ha képes leszek kontroll alatt tartani magamat, akkor újrajátsszuk ezt a kérdést – nyújtottam Edward felé a kezemet. Ő pedig azonnal megmarkolta, és megrázta.

-          Áll az alku – mondta határozottan.

-          Na, már most látom, hogy Esmének lesz mit csinálni az elkövetkezendő években, hogy megneveljen titeket – sóhajtott fel Carlisle.

-          Oh, majd hozzászokik – legyintettem. „Megszoksz, vagy megszöksz”, gondoltam nevetve.

-          Majd rájössz, hogy Esme milyen határozott is tud lenni – válaszolta Edward. Hé, én ezt ki sem mondtam. Csak gondoltam. Ráadásul nem először történt ma ilyen. Furcsa ez a fickó.

-          Van még néhány dolog, amit nem tudsz rólunk. Menjünk haza, és mindent elmondunk. A lányok már biztosan várnak – mondta Carlisle.

-          Oké – bólintottam rá.

Majd elindultam Edward után, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam. Nagyon tetszik nekem ez a vámpírlét, legalábbis eddig, de azért nem ártana többet is megtudni róla. Már csak néhány perc, míg odaérünk, és akkor elkezdhetem végre a kérdezősködést.