Történet szerelemről és családról - 64. fejezet

A régi-új házikó


SZIASZTOK! MINT NYILVÁN SOKAN TUDJÁTOK, MA VAN A MI CARLISLE-T ALAKÍTÓ NAGYSZERŰ SZÍNÉSZÜNK PETER FACINELLI SZÜLETÉSNAPJA, EZÉRT MA EGY CARLISLE SZEMSZÖGŰ FEJEZETTEL KÉSZÜLTEM. REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D PUSZI, DRUSILLA

(Carlisle szemszöge)



Már napok óta dolgozunk Esmével a házikón a tervei alapján. A terveket már akkor megrajzolta, amikor visszamentünk egy estére a szállodába. A hálószobát egészen átrendezte, de előnyére. A régebben apró és jelentéktelen kis szobából egy hatalmas, baldachinos ágyos, sok ablakos csodát tett. Minden a vörös árnyalataiban pompázott, és nagyon igéző volt egy vámpír minden érzékének. A fürdőszobai csempéket gyönyörű faburkolatra cseréltük, és remek kontrasztként hófehér káddal, és hatalmas tükörrel kompenzáltuk a kissé sötét bútort. A nappaliba krémszínű kanapé, és tejeskávé árnyalatú falak kerültek. A konyhában tölgyfa asztal, és bútorok voltak a halványsárga falakhoz, és szerelmem gyönyörű kézzel készített vázái ékesítették az egykor sivár és üres polcokat. A háló megnagyobbításával a régi dolgozószobám kicsit kisebb lett, de el kellett ismernem, hogy így is nagyon takaros maradt, főleg mert Esme a négy széket lecserélte két kényelmes fotelra, és a mély kidolgozású könyvespolcokból beépített polcokat csinált. A szőnyegpadlót pedig parkettára cserélte, és csak egy kisebb szőnyeget tett rá, amint az asztalom volt a fotelekkel. Amikor elkészült minden vágyam volt, hogy megörökítsem kedvesem csodálatos alkotását, mert még soha életemben nem láttam ilyen takaros, és kellemes kis házikót. A ház külsejét is felújítottuk, de tetőtől-talpig úgy is hagytuk, ahogy volt. Végül is ez egy faház, a borítása is legyen fából. Egy szó, mint száz, tehát tökéletes lett az egész, és ez csakis egy lány női kéz érintésének volt köszönhető.

- Hogy tetszik? – kúszott Esme a szemem elé. Észre sem vettem, hogy ennyire elbambultam.

- Egyszerűen káprázatos, édesem – mosolyogtam rá elégedetten.

- Istenem, de megkönnyebbültem – mosolyodott el ő is. – Már azt hittem, hogy neked nem tetszik, mert csak áltál itt és néztél magad elé – sóhajtotta megkönnyebbülten.

- Igazság szerint éppen a munkádat csodáltam. Egyszerűen gyönyörű lett – mondtam még mindig ámuldozva. Sosem gondoltam volna, hogy ebből a kis viskóból még egyszer ilyen csodálatos, takaros ki otthon lesz. - Mi lenne, hogyha itt töltenénk egy-két napot? – kérdeztem lelkesen.

Igazán jól esett volna mindentől távol lenni, és csak magunkra koncentrálni. Már csak négy napunk maradt hátra, ebből a csodálatos második nászútból, és bennem kettős érzések kavarogtak, ahogy szerelmemben is. Egyrészt imádtam kettesben lenni vele, és egymásba feledkezni, amikor csak akartunk, másrészről viszont nagyon hiányzott már Edward és Rosalie, neki is, és nekem is. Hiszen mégiscsak magukra hagytuk a gyerekeinket, akik bár már nagyok, ettől még mindig a mi gyermekeink lesznek.

- Boldogan itt maradnék az utazásunk utolsó napjaiban, de ki kéne jelentkeznünk a szállodából is, és el kellene hoznunk a csomagjainkat is – egyezett bele feleségem azonnal.

- Emiatt nem kell aggódnod, kedvesem – öleltem magamhoz egy pillanatra. – Ami azt illeti nagyon reméltem, hogy igent fogsz mondani, mert én már kijelentkeztem a szállodából, és magammal hoztam a holminkat is – motyogtam halkan.

Reméltem, hogy nem fog rám haragudni, amiért egyedül döntöttem, bár mellettem szólt, hogy ő is így döntött már mielőtt megtudta volna, hogy én mindent elrendeztem.

- Oh, mostanában egészen spontánok vagyunk – kuncogott fel.

- Végül is, néha lehetünk ilyenek is, nem igaz? – rántottam meg a vállam, ahogy mindenki szokta.

Esme mellett olyan emberinek éreztem magam. Az emberek nem féltek tőlem, nem kerültek. Érezték a kedvesemből kiáramló szeretetet és melegséget, amit még soha senkinél nem éreztem ennyire erőteljesen, és így tőlem sem féltek. Úgy voltak vele, hogyha egy ilyen csodálatos nő bízik bennem, és engem akar, akkor nem lehetek rossz ember. Arra persze senki nem is gondolt, hogy vámpírok vagyunk. Egyszerűen csak megvolt bennük a természetes távolságtartás az esetek többségében.

- Dehogynem, én kifejezetten élvezem az ilyen pillanatokat. Csak ne szokjunk rá nagyon. Nem lenne jó, hogyha Edward és Rose folyamatosan spontánnak látna bennünket. Nekik komoly szülőkre van szükségük – intett szigorúan.

- Természetesen – bólintottam rá. – Ígérem, hogy a spontán énemet csak és kizárólag a kettesben töltött időszakokra korlátozom – mondtam határozottan. – Virágot sem vehetek neked, csak úgy spontán? – ráncoltam össze a szemöldököm.

- Carlisle, pontosan tudod, hogy hogy értettem az előbbi mondatot – bökött mellkason. – Még a végén téged is meg kell, hogy neveljelek – sóhajtott fel tettetett felháborodással.

- Már kezdheted is a nevelésemet – kaptam a karjaimba. Azután pedig egy szempillantás alatt felültetem a dolgozószobámban az asztalomra. – Azt szokták mondani egy babona szerint, hogy egy új házban minden helyiséget végig kell szeretkezni, hogy az itt élők szerelmi élete örökké lángoljon – búgtam a fülébe.

- Igazán? – simított végig a hátamon. – Én erről még nem is hallottam, de ha te így tudod, akkor jobb lesz, hogyha betartjuk a hagyományokat, hiszen egyikünk sem szeretné, hogyha bármi is elromolna közöttünk – egyezett bele a terveimbe.

Majd ajkait szenvedélyesen az enyémekre tapasztotta, és magával húzott az asztalra. Néhány pillanattal később pedig mindkettőnk ruhája megadta magát a szenvedélyünk hevének. Végigsimítottam kedvesem karcsú, izmos combjain, és a derekamra kulcsoltam őket. Esme minden egyes rezdülésemet tökéletesen követte. Ismertük már egymás testének minden egyes apró négyzetcentiméterét, és örökre az emlékezetembe véstem minden apró kis nyögését, és rezdülését, amit én váltottam ki ebből a tökéletes nőből.

- Szeretlek – húzott magához kedvesem. Én pedig azonnal gyengéden mozogni kezdtem benne.

- Én is szeretlek – fordítottam magam felé az arcát.

Majd lágy csókolózásba vontam édes ajkait. Nem siettünk el semmit, lassan, és lágyan szeretkeztünk. Mindig is imádtam elveszni szerelmem lágy forróságában. Tökéletesen összeillettünk a hálószobában is, ahogy az élet minden egyes területén. Amikor már nagyon közel álltam a beteljesüléshez, és szerelmem is egyre jobban szorított magához megálltam néhány pillanatra, hogy lenyugodhassunk.

- Carlisle – nyöszörögte szerelmem.

- Várj egy kicsit, édesem – csókoltam a nyakába.

Mindketten ziháltunk, talán úgy, ahogy még soha, és valószínűleg életem legnagyobb önuralmát kívánó feladat volt, de mégis megálltam, hogy ne mozduljak meg egyelőre. Kivártam a pillanatot, amikor már szinte lenyugodtunk, és csak akkor mozdítottam meg újra a csípőmet. Kedvesem pedig olyan hevessé változott, amilyen még soha nem volt egész életünkben. Egy szempillantás alatt az asztalon találtam magam, Esme pedig felettem volt, és lassú ringatózásba kezdett. Döbbenten és boldogan figyeltem szerelmemet, ahogy teljesen elengedi magát, és szinte már vadul szeretkezik velem. Azt hittem, hogy azok után, ami emberként történt vele soha nem lesz képes tökéletesen ellazulni, és teljesen átadni magát az ösztöneinek, de úgy tűnik, hogy legnagyobb örömömre hatalmasat tévedtem. Gyönyörű feleségem combjait, kebleit, vagy formás fenekét simogattam, amíg ő egyre hevesebb ringatózott felettem. Majd hosszú lágy kínnal telt percekkel később megragadtam a csípőjét, és szorosan magamhoz húztam, miközben felkiáltottam. Néhány pillanattal később pedig Esme is követett engem, és hangosan felsikoltott a beteljesülés pillanatában, majd rám hanyatlott, én pedig szorosan magamhoz öleltem.

- Ezennel a dolgozószobádat felavatottnak tekinthetjük – kuncogott fel néhány perccel később.

- Nos, ebben egyet kell értenem veled, drágám. Bár személy szerint a fotel is nagyon vonzó jelenség volt a számomra, de kifejezetten megkedveltem az asztalokat, amióta Párizsban vagyunk – mondtam mosolyogva. Azután pedig lágy csókot nyomtam a homlokára.

- Ami azt illeti erre valahogy magamtól is rájöttem – nevetett fel most már nyíltan Esme. – A szállodai lakosztályunk minden asztala felavatottnak tekinthető, ami azért nem kis teljesítmény – kaptam egy gyors csókot.

- Igazából a legizgalmasabb azt hiszem, hogy a pipereasztal volt, mivel arra még a te kis hátsódat se volt könnyű rátenni úgy, hogy ne ess le róla – emlékeztem vissza a pikánsan vicces pillanatainkra. Mint két ostoba tinédzser.

- Igen, annak valóban nem volt még párja – egyezett bele feleségem is.

- Nos, melyik legyen a következő helyiség, amit felavatunk? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem is tudom – gondolkodott el. – Talán felállíthatnánk a sorrendet. Én arra gondoltam, hogy most jöhetve a konyha, utána a nappali, a hálószoba, és végezetül, de természetesen nem utolsó sorban a fürdő, amit még fürdőzés szinten is fel kell avatnunk – mondta el a tervét szerelmem.

- Szerintem ez egy nagyszerű, és átgondolt terv – kaptam fel, majd azonnal a konyhában termettem vele.

Ahogy terveztük, minden egyes helyiséget végigszeretkeztünk, és késő éjjel kimerülten, már ha egy vámpír lehet kimerült, szuszogtunk egymás karjaiban, egy kád, forró vízben. Nem mintha a bőrünknek nem lett volna mindegy, hogy az a víz éppenséggel jéghideg, vagy tűzforró, de nem akartam, hogy Esme ne a legjobbat kapja valamiből mellettem.

- Azt hiszem, hogy hivatalosan is kijelenthetem, hogy ez a házikó a világon a legjobb hely – fúrtam a fejemet a nyakába.

- Ezt most csak a kéjsóvárság mondatja veled – nevetett fel életem értelme.

- Egy cseppnyi kéjsóvár felhang sem volt bennem – mondtam dacosan. – Azért ez a világ legjobb helye, mert te magad újítottad fel nekem, és a világ legtökéletesebb asszonyával avathattam fel minden egyes helyiséget, ami csak van a házban – simítottam végig selymes gesztenye fürtjein.

- Innen szemlélve nekem is ez a legtökéletesebb hely a világon, bár ahol te vagy, az a hely számomra mindig is csodálatos lesz – fordult felém, hogy átkarolja a nyakamat.

- Mondd csak, mit szeretnél még látni a városból? – kérdeztem kíváncsian.

- Azt hiszem, hogy már mindent láttam, amit szerettem volna – mondta elégedetten. – Minden egyes hely csodálatos, és új volt. Ennyi élménnyel más egy életen át sem gazdagodik.

- Ez esetben elrabolhatnálak napfelkelte előtt valahová az erdőben? – kérdeztem lágyan.

- Ezer örömmel veled tartok, bárhová – jelentette ki határozottan.

Nagyon reméltem, hogy tetszeni fog neki a meglepetés, amivel ezúttal készültem. Az erdő peremén a napfelkelte egyszerűen csodálatos látvány. Ahogy a kezdetben szinte vörös, majd halványuló rózsaszín árnyalat, ami narancsszínbe vált, majd napsárgába vált, ahogy egyre közeledik az égbolt felé, egyszerűen eszményi látvány. Mindig is imádtam a napfelkeltéket. Az új nap, minden egyes alkalommal új reményt is ígért hosszú létezésem során. Tudtam, hogy nem adhatom fel, nem lehet, hogy az életem értelmetlen legyen az öröklétben.

- Akkor öltözzünk fel, kicsim – álltam fel kedvesemmel a karomban, hogy a hálóba vigyem.

Szerelmem kérdés nélkül felvett egy kényelmes ruhát, és egy laposabb sarkú cipőt, míg én kigyönyörködtem magam újra és újra gyönyör idomain.

- Te nem készülsz? – nézett rám, de utána rögtön lesütötte a szemeit. Biztosan rájött, hogy eddig őt figyeltem öltözködés közben. Mindig is szégyenlős volt, így pontosan tudtam, hogyha képes lenne rá, akkor már vörös arccal és beharapott alsó ajakkal állt volna előttem.

- Dehogynem, csak nem tudtam megállni, hogy ne gyönyörködjek még egy kicsit benned – hoztam még jobban zavarba. Tisztában voltam vele, hogy ez gonosz dolog, de imádtam, amikor ilyen egyszerre gyámoltalan és szúrós tekintettel nézett rám. – Örökké ilyen kis szégyenlős leszel? – simítottam végig az arcán.

- Nem vagyok szégyenlős, csak egy kis ideig – simult bele a tenyerembe.

- Ez is igaz – kuncogtam el magam.

Mindig csak akkor szégyenlős, hogyha már nem szeretkezünk. Olyankor elfeledkezik róla, hogy folyamatosan őt figyelem, ahogy azt egy jó férjnek tennie is kell.

- Inkább induljunk – kulcsolta ujjait az enyémekbe.

- Rendben – kezdtem el húzni az ajtó felé.

Majd miután kiértünk futásnak eredtem kedvesemmel a tökéletes hely felé. Éppen időben érkeztünk meg a helyszínre, ahonnan a legszebb, és legtökéletesebb a felkelő nap Párizsban. Az ég már vörösben játszott, de a napnak még egy apró kis részletét sem láttuk. Karjaimba kaptam Esmét, és felugrottam vele az egyik magasabb fára, hogy letelepedhessünk egy vastagabb ágra. Kényelmesen elhelyezkedtem az ágon, hátamat a fa törzsének vetve, míg feleségem a mellkasomhoz húztam, ő pedig készségesen simult hozzám a hátával.

- Ez gyönyörű – fordult felém egy pillanatra izgatottan. Majd egy röpke csók után visszafordult, hogy tovább csodálja a látványt.

A nap lassan bukkant elő a sötétségből, és még én is elcsodálkoztam magamhoz, hogy több évszázad utána is képes vagyok szinte tátott szájjal élvezni ezt a csodálatos jelenséget. Figyelmem azonban ezúttal elvonta feleségem először sejtelmesen felcsillanó, majd gyémántként szikrázó bőre, ami fényesebb volt bármely drágakőnél, amit valaha is láttam. Muszáj volt megérintenem csillogó testét, és végigsimítanom minden egyes ruha alól kilátszódó pontot.

- Nagyon szeretlek – csókoltam a nyakába.

- Én is nagyon szeretlek téged – sóhajtott fel elégedetten, amikor a nyakán lévő érzékeny ponthoz érintettem az ujjaimat. – Köszönöm, hogy elhoztál ide, egyszerűen imádom ezt a helyet.

- Nincs mit, kicsim. Mindig is nagyon szerettem itt lenni, amikor még itt éltem. Valószínűleg azért, mert itt lehetett álmodozni, reménykedni egy szép, és nem magányos jövőben. Egész létezésem során arra vágytam, hogy egyszer elhozhassam ide a szerelmemet, akivel megoszthatom majd a titkaimat, és legmélyebb vágyaimat. Most, hogy végre megtaláltam a számomra tökéletes nőt, mindent látnia kell, amit én valaha is láttam – mondtam határozottan.

- Roppant csábító ajánlat – mosolygott rám Esme. – Mit szólnál hozzá, hogyha a következő kiruccanásunkkor ideküldenénk a gyerekeket kikapcsolódni, hogy ők is élvezhessék az életet. Persze csak akkor, hogyha ők is akarják.

- Remek ötlet, drágám – egyeztem bele azonnal. – Akkor jövőre, amikor elviszlek a szülőhazámba két hétre, arra az időre Edwardot és Rose-t elküldjük ide, hogy lássanak világot ők is. Biztosan jól éreznék magukat ebben a forgatagban. Rose legalábbis biztosan. Edward pedig el tudna itt bújni, hogyha már elege van a nyüzsgésből.

- Tehát, jövőre elviszel Angliába? – kérdezte izgatottan.

- Igen, hogyha van hozzá kedved. Gyönyörű, zöld mezők, kellemes városok, és hasonlóan sok látnivalót kínált London is, mint Párizs. Az építészeti, és lakberendezési stílusa pedig merőben eltérő, így sok új ismeretre tehetsz szert, hogyha szeretnél – mondtam boldogan.

Anglia. A szülőhazám. Emberi életem, és ifjúságom színtere. Vajon áll még a régi parókia? Gondozta valaki miután atyám meghalt? Ki kerülhetett a családunk helyére? Hiszen már négy generáció óta a mi családunk volt a hittérítő a faluban. A feladat apáról fiúra szállt, de atyám már nem tudta nekem átadni nekem a stafétát. Milyen régen volt már, amikor utoljára szülőföldem hűs homokjára tettem a lábamat. Vajon mennyit változott? Hiszen magam sem láttam már jó ideje. Csak könyvekből, és újságokból követtem nyomon a fejlődést, ami végbement a szigetországban.

- Örömmel megnézném a helyet, ahol születtél – térített vissza szerelmem a gondolataim tengeréből.

- Részemről az öröm, hogy velem tartasz majd – mormoltam, majd gyengéden megcsókoltam Esmét.

Sokáig ültünk még a faágon, és gyönyörködtünk a táj szépségeiben, bár láttam kedvesemen, hogy már a jövő évi utazásunkon töri azt az okos kis fejét. Viszont Angliában sajnos nem maradt utánam ház, hiszen mi a parókián éltünk, ami mindig is a mindenkori pap otthonát képzi, így utána kell majd járnom egy saját kuckónak az erdő környékén. Bár eladó ingatlanban szerencsére eddig még sosem volt hiány, ezért biztos vagyok benne, hogy meg tudom oldani a kérdést.

Egészen estig ültünk a fán feleségemmel egymást ölelve. Mindig is csodáltam a kapcsolatunkban, hogy szavak nélkül is tökéletesen jól éreztük magunkat, akár napokig is. Elég volt a tudat, és az érzés, hogy kedvesem a karjaimban pihen, és ez volt a lehető legfontosabb a számomra. Hogy ez a nő, akit a világon mindennél jobban szeretek a karjaimban legyen, bármikor, és bárhol, mindig és mindenkor.