Történet szerelemről és családról - 62. fejezet

Erdei kiruccanás

Sziasztok! A következő feji Edward és Rosalie lesz, mert többen is kértétek, úgyhogy ez egy átvezető feji szerűség :) Azért remélem, hogy tetszeni fog. Puszi, Drusilla

(Esme szemszöge)

Egyszerűen imádtam Párizst. Még soha nem jártam ilyen romantikus, és gyönyörű városban. Kicsit irigyeltem is szerelmemet, hogy ő már annyi mindent látott, míg nekem csak néhány helyre adatott meg eljutni. Sokkal, de sokkal műveltebb, és kifinomultabb nálam. Sosem fogom megérteni, hogy miért engem választott, de a lényeg, hogy az enyém lett. Izgatottan sétáltam vissza a szállodához Carlisle oldalán. A mai napunk is csodálatos volt, vásárlás a gyerekeinknek, az Eiffel-torony, és utána a hosszú vízparti séta.

-         Mit szeretnél ma csinálni még? – kérdezte kedvesem lágyan.

-         Nem tudom. Azt hiszem, hogy hirtelen nincs ötletem. A látványosságok lassan bezárnak. Talán menjünk vissza a szállodához? – néztem rá pajkosan.

-         Ez is egy remek gondolat, de ha nincs más terved mára, akkor elrabolnálak még egy kis időre – indult el velem kifelé a városból.

-         Örömmel veszem, ha ilyen terveid vannak – vágtam rá azonnal. Mindig is nagyon kíváncsi természet voltam, és már alig vártam, hogy megtudjam, hogy hová megyünk.

Lassan sétáltunk, emberi tempóban, és élveztük az esti várost. A nap már lebukott a horizonton, de a mi látásunk továbbra is tökéletes volt. Pontosan láttuk a macskát, ahogy kölykével a szájában ugrik egyik tetőről a másikra. Az embereket a sikátorokban, akik lassan hazafelé tartottak a hosszú nap után. A kurtizánokat, akik most élednek. Mindent. A város éjszakai képe egészen más volt, mint a nappali, de ettől volt annyira izgalmas. A ruhák megint csak a már lassan megszokott szín kavalkádban úsztak. Minden árnyalatban pompáztak a hölgyek, és nem féltek megmutatni a bájaikat a világnak.

-         Mindjárt kiérünk a városból, és utána futunk egy darabig – suttogta Carlisle a fülembe, én pedig azonnal rábólintottam.

Már csak párszáz méter választott el bennünket a teljes sötétségtől, ahol már garantáltan nem lát meg minket emberi szem. Szerelmem kézen fogott, és futásnak eredt, én pedig csendben követtem őt. Úgy öt perccel később már láttam egy hatalmas erdőt, valószínűleg afelé az erdő felé tarthatunk. Amikor pedig kedvesem lassítani kezdett, már biztos voltam benne, hogy oda megyünk. Az erdő szélén megálltunk, és ő felém fordult.

-         Szeretnél vadászni egyet? – kérdezte Carlisle gyengéden.

-         Nem is tudom. Mit gondolsz? A szemünk már sokat változott, amióta itt vagyunk? – gondolkoztam el.

-         Nem vészes, de egy-két nap múlva már feltűnő lehet – válaszolta férjem kedvesen.

-         Akkor talán nem ártana vadászni egyet, ha már itt vagyunk – egyeztem bele.

-         Rendben – bólintott rá szerelmem. – A közelben régebben rengeteg szarvas tanyázott – mutatott az erdő mélye felé.

-         Az tökéletes lesz – mosolyodtam el.

Amúgy sem vagyok nagy ragadozó állat párti. Én nem szeretek birkózni velük. Jó nekem egy sima kis szarvas is. Szippantottam egy mélyet a levegőből, és már meg is éreztem az illatokat. Egy csorda, négyen vannak. Nekem és kedvesemnek tökéletesen elég lesz két-két példány. Sőt, talán még egy is megteszi. Azonnal az illat irányába kezdtem el szaladni, és nem sokkal később már láttam is magam előtt az állatokat. Mintha kissé kisebbek lettek volna, mint az otthoni példányok. Fürgébbek és mozgékonyabbak. Ettől függetlenül nem tartott sokáig, amíg ráugrottam az egyikre, és belemélyesztettem a fogaimat. Néhány pillanat alatt végeztem is az áldozatommal, ahogy Carlisle is.

-         Elég volt, vagy utánuk menjünk? – nézett rám kérdőn.

-         Nekem elég volt, köszönöm – mondtam határozottan. Még nem igazán voltam szomjas, csak a szemszínem miatt akartam eljönni.

-         Akkor a másik párt hagyjuk elmenekülni – bólintott rá szerelmem. – Gyere, mutatni szeretnék valamit – ölelt magához, majd elindult velem még mélyebbre az erdőben.  Már alig bírtam kivárni, hogy kiderüljön, mit szeretne mutatni, de hirtelen elém tárult egy barátságos kis házikó, ami egy tisztás közepén állt. – Itt éltem régen. Tudom, hogy pici, de akkor még egyedül voltam, és nem volt szükségem ennél nagyobb házra.

-         Ez egyszerűen fantasztikus. Takaros, kedves – lelkendeztem. Mindig is ilyesmire vágytam. Egy ház, külön mindentől, és mindenkitől, a természet tiszta szépségében. Káprázatos.

-         Valószínűleg elképesztően koszos is – fintorodott el Carlisle egy pillanatra.

-         Kitakarítjuk egy óra alatt – legyintettem. – Vagy akár fel is újíthatnám – pislogtam fel rá ártatlanul.

-         Szeretnéd? – mosolyodott el.

-         Nagyon – bólogatottan hevesen.

Egy ilyen apró házikóból mennyei kis nyaralót tudnék csinálni. Viszünk egy kis színt a ház életébe, de nem túl modern formában. Kényelmes és praktikus berendezés kell bele. Olyan, amit szívesen lát az ember bármikor.

-         Rendben, majd írd össze, hogy mire van szükséged – egyezett bele szerelmem.

-         Ahhoz előbb fel kéne mérnem a terepet – kaptam el a kezét, majd beszaladtam vele a házba.

Izgatottan fordultam körbe odabent, és meg kellett állapítanom, hogy fantasztikus házat épített a férjem. Még mindig minden tökéletesen jó állapotban volt, csak néhány dolgot kellett javítani a házon, és a bútorokat vagy cserélni, vagy alaposan kipucolni. A fából készült padlót elég lesz jó alaposan letisztítani rongyba szórt üvegporral. Alaposan felpolírozom, és jobb lesz, mint újkorában. Az ablakokra ráférne egy csere, és talán az ágyat is ki kéne tennünk, főleg azért, mert egyszemélyes. Franciaágy kell ide most már. Egyébként ahhoz képest, hogy elvileg mennyire régen hagyta itt, meglehetősen tiszta volt a ház belseje. Kedvesem biztosan felbérelt valakit időnként, hogy tartsák karban a házikót.

-         Magatokra hagyjalak titeket a régi lakásommal? – kérdezte Carlisle kuncogva.

-         Oh, ne haragudj. Azt hiszem, hogy elragadtattam magam – sütöttem le a szemeimet zavartan. Nem tehetek róla, de egyszerűen imádtam a lakberendezést és a felújítást.

-         Semmi baj, édesem. Csak majd meséld el, hogy mit találtál ki – ölelt magához.

-         Mindenképpen – bólintottam rá.

-         Na és mondd csak. Mik a terveid például az ággyal, vagy a régi íróasztalommal? – simított végig a gerincemen.

-         Nem is tudom. Az ágyadnak mindenképpen mennie kell, mert két ember, illetve vámpír nehézkesen férne el rajta – mosolyogtam fel rá. – Egyébként, az ágy miért van jobban karbantartva, mint minden más? Mármint olyan, mintha új matrac lenne rajta – húztam össze a szemöldököm.

-         Hát, ha az ember elég meggyőző, akkor betesznek egy új matracot egy igen csak régi házba, amikor takarítják – kapott fel szerelmem, majd egy szempillantás alatt már az ágyon is voltam.

-         Eltervezted, hogy megpróbálsz elrabolni, és túszul ejtesz a régi házadban, ahol senki sem lát, és hall minket? – kérdeztem tettetett felháborodással.

-         Ami azt illeti, valóban így történt. Szerintem nagyszerű terv – simított végig az arcélemen az orra hegyével. – Itt azt tehetek veled, amit csak akarok, és te olyan hangos lehetsz, ahogy csak akarod. Kiengedhetjük minden elfojtott érzésünket, kipróbálhatunk mindent, amit szeretnénk. Csupa előnnyel jár az elrablásod – ragadta meg a szoknyámat.

-         Carlisle, várj – kaptam el a kezét, még mielőtt az anyag felhasadt volna.

-         Baj van? – nézett rám meglepetten.

-         Arra is gondoltál, hogy hozass nekünk ide váltásruhát? – kérdeztem, majd szégyenlősen az ajkamba haraptam.

-         Hát ez bizony jogos – sóhajtott fel Carlisle. – Akkor csak majdnem volt tökéletes a terv – nézett rám bűnbánóan.

-         Hát akkor, vagy visszamegyünk, és hozunk némi ruhát magunknak, vagy… - néztem rá mosolyogva.

-         Vagy? – kérdezett vissza vidáman.

-         Vagy vigyázunk a publikus ruházatunkra, a többi nem számít – csúsztattam le róla zakót. Majd azonnal az ingje gombjai után nyúltam. Ő pedig lassanként elkezdte kibontogatni a ruhámat a hátamon. – Miért nem eleve ide hoztál? – jutott eszembe hirtelen.

-         Azért, mert úgy gondoltam, hogy jobban fogod élvezni a várost, hogyha a központban vagyunk, és kiélvezheted az igazi hangulatot, amit áraszt. Viszont, ha ennyire tetszik itt, akkor eltölthetünk egy-két napot akár a házban is. Felbérelek valakit, és kicsinosíttatom vele, és azután visszajövünk – ajánlotta a lehetőséget.

-         Mi lenne, hogyha inkább mi magunk csinálnánk meg? – kérdeztem mosolyogva.

-         Részemről rendben. Rád bízom a lakberendezést, én pedig majd csinálom azt, amire utasítasz – mondta határozottan.

-         Nem félsz, hogy előbújik belőlem a lakberendező hárpia? – kérdeztem nevetve. – A múltkor Edwardot már majdnem sikerült kiborítanom.

-         Engem nem tudsz – mondta komolyan.

-         Majd meglátjuk – vigyorodtam el gonoszan. Ha tudná, hogy mennyi munka lesz ezzel a házzal, mire tökéletessé növi ki magát.

-         Állok elébe, de most még valami mással vagyunk elfoglalva, ha emlékszel – csúsztatta le a vállamról a ruhát. Majd a nyakamtól kiindulva kezdte el apró csókokkal beborítani a mellkasom minden egyes milliméterét.

-         Valami rémlik – nyögtem fel, amikor az egyik kezébe vette a keblemet.

-         Hm… csak rémlik? – suttogta a fülembe. Én pedig beleborzongtam a tökéletesen elmélyült hangjába.

-         Egyre inkább emlékszem – gördítettem a hátára, és a csípőjére helyezkedtem.

-         Ha tudtam volna, hogy ez a hely ezt hozza ki belőled, akkor már előbb is idehoztalak volna – villantak meg a szemei.

-         Szóval csak ezért hoztál ide? Te gaz csábító, itt egy tanú sem látja, hogy mit művelsz a gyanútlan lányokkal – mondtam felháborodva.

-         Ma igencsak meglódult a fantáziád, drágám. Reggel, amikor felkeltél az ágyból, és csábítóan leejtetted a testedet takaró lepedőt, most pedig áldozatot játszol – kuncogott fel szerelmem.

-         Nem tudom, mi van velem – motyogtam magam elé. Párizs valahogy kihozza belőlem a csábítási vágyat. Minden pillanatban fel akarom csigázni a férjemet. Ez csak nem bűn, legalábbis addig biztosan nem, amíg csak a férjem akarom elcsábítani.

-         Nem baj, a lényeg, hogy nekem tetszik a játék – simította végig az ujjait az oldalamon. – Ilyet még sosem próbáltunk – húzta végig nyelvét a nyakamon. – Szóval, én lennék a gaz csábító? – fonta a lábaimat a dereka köré, a szoknyámat pedig felhúzta egészen a derekamig, így csak a fehérnemű állt közénk, ami rajtam volt.

-         A gaz csábítók nem veszik le a ruhát az áldozatukról? – kérdeztem nevetve.

-         Mi van, ha betoppan a férjed? Sietnünk kell – simította kezét legérzékenyebb pontomra.

-         Te lökött vagy – csóváltam meg a fejem. Majd hangosan felsóhajtottam a gyengéd kényeztetéstől.

-         Csak folytatom, amit elkezdtél – harapott finoman a fülcimpámba. – A kérdés csak az, hogy térjek vissza a saját valónkhoz, vagy szeretnéd végigvinni a játékot – nézett mélyen a szemembe.

-         Nekem tetszik ez a játék, otthon és a szállodában, úgysem csinálunk ilyet, úgyhogy folytasd – mondtam boldogan. Tény, hogy én kezdtem a kis játékunkat, de nem néztem ki egyikünkből sem, hogy be is fogjuk fejezni ezt a kis incselkedést. Bár amióta Carlisle és én összeházasodtunk felcsigáznak olyan dolgok is, amik régen egyáltalán nem.

-         Rendben, ez esetben most lecsapok Önre, hölgyem. Már késő tiltakoznia – hallottam meg egy hangos reccsenést, ami az alsóneműm végét jelentette.

-         Úgy nézek ki, mint aki tiltakozni akar? – gomboltam ki a nadrágját, és éppen csak a combjáig toltam le az alsójával együtt.

Azonnal megéreztem szerelmem vágyát, és rögtön azután a testünk eggyé is vált. Még soha nem voltunk ennyire hevesek és féktelenek. Amikor az emberi férjemmel voltam együtt féltem a hevességtől, de Carlisle esetében egészen mást váltott ki belőlem. Még jobban felizgatott, hogy bár gyengéden, de mégis vadul szeretkezünk egymással. A mozgása erőteljes, és heves volt, mégis éreztem minden mozdulatán, hogy vigyáz rám. Percekkel később pedig mindketten elégedetten kiáltottunk fel, majd szerelmem rám hanyatlott, az ágy pedig hangos reccsenéssel adta meg magát a megpróbáltatásoknak, amin mindketten felnevettünk.

-         Látod? Én mondtam, hogy le kell már cserélni ezt az ágyat – kuncogtam.

-         Teljes mértékben igazad volt – bólintott rá szerelmem.

Majd mellém gördült, én pedig szorosan hozzábújtam. Nem is tudom, hogy meddig feküdtünk ott, de már hajnalodni kezdett, úgyhogy valószínűleg több órán át. Mire az egyikünk megszólalt. Igazság szerint szerettem az ilyen csendes óráinkat. Csak élveztük a másik közelségét, és szeretetét. Vannak dolgok, amiket nem kell nagy dobra verni, mert bőven elég, hogyha mi tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a pillanatok mennyire felejthetetlenek, és csodálatosak a számunkra.

-         Mit szólnál, ha jövő héten felújítanánk a házikót, amíg még itt vagyunk. Ki tudja, talán majd Edward és Rose is szeretne egyszer eljönni Párizsba – mosolyodott el Carlisle.

-         Drágám, szerintem te is törődj bele, hogy nem lesznek egy pár. Idővel majd biztosan megtalálják a nekik való társat, ha már nem illenek össze. A türelem nagy erény. Ezt te tudod a legjobban, hiszen mennyi időt vártál rám – mondtam biztatóan. Nem hiszem, hogy két ilyen tökéletes gyermek, mint amilyenek a mieink ne találnák meg a boldogságot.

-         Ezt nem lehet tudni, lehet, hogy kettesben összekovácsolódnak, amíg mi nem vagyunk otthon, és mire hazaérünk már turbékolnak ahelyett, hogy állandóan egymást gyilkolnák, legalábbis képletesen szólva.

-         Ez is egy lehetőség, de azért ne lovald bele magad ebbe a szép álomképbe – simítottam végig az arcán. – Rose-t hatalmas megrázkódtatás érte, és nem hiszem, hogy már most élvezné egy férfi társaságát olyan szempontból.

-         Ez is igaz, mindenesetre a remény hal meg utoljára – mondta kedvesem komolyan.

-         Ez kétségkívül így van – egyeztem bele azonnal. Mi már csak tudjuk, hogy ez az igazság. Mindenesetre valóban érdekelne, hogy vajon hogyan telik ez az időszak nélkülünk Edwardnak és Rosalie-nak. Bár, hogyha baj lenne, akkor már biztosan értesítettek volna bennünket.