Tartozni valakihez - 37. fejezet

37. fejezet




(Jasper szemszöge)



Bármennyire is fantasztikus volt ez a két hét nászút, sajnos ennek is elérkezik a vége. Létezésem legcsodálatosabb fél hónapja volt, amit itt töltöttünk kettesben, Alice-szel. Most viszont eljött a csomagolás ideje. Holnap reggel indulunk haza, de nemsokára elmegyünk egy második nászútra is valahová. Ebben biztos vagyok.

Alice természetesen már teljesen bepörgött. Mindenkinek vettünk valami ajándékot, és szerelmem be is csomagolta, így most azon gondolkozik, hogy hogyan helyezze el a meglepetéseket a csomagokban. Mert nem kerülhet például Rosalie ajándéka, Carlisle mellé, mert Rose, Emmett párja, így azoknak egymáshoz közel kell lenniük. Én ezt már egy kicsit túlzásnak éreztem, de nem akartam elrontani az örömét. Bár, amikor már negyedszer csomagolta át a két hatalmas koffert, akkor elkezdtem nyugalomhullámokat küldeni felé, mert azt hittem, hogy mindjárt szétrobban.

- Édesem, higgadj le egy kicsit. Mindketten tudjuk, hogy akkor is örülni fognak az ajándékoknak, hogy a csomagolás egy picit meggyűrődik, vagy megsérül. Hogyha meg nekem nem hiszel, akkor pillants a jövőbe és meglátod, hogy minden csodás lesz, amikor hazaérünk – próbáltam egy kicsit lenyugtatni.

- Tudom, csak nekem fontos, hogy minden tökéletes legyen – pillantott rám, majd újra pörögni kezdett a szobában.

- Ezzel tisztában vagyok, de minden, amihez hozzáérsz teljesen jól sikerül, úgyhogy higgadj le – vetettem rá magam, így mindketten az ágyra zuhantunk.

- Jasper, mit csinálsz? – nézett rám kérdőn, de a szemei pajkosan csillogtak.

- Lenyugtatlak egy kicsit. Mivel a képességem kudarcot vallott nálad, ezért úgy gondoltam, hogy más módszerekhez folyamodom – suttogtam a kulcscsontjának, majd csókolgatni kezdtem a nyakát.

- Ettől még inkább be fogok pörögni – nyögte.

- Ha ebben az értelemben pörögsz be, azt egyáltalán nem bánom – kuncogtam fel. - Viszont arra gondoltam, hogy még ma el kellene mennünk vadászni is kedvesem, mert már nem nagyon bírom az emberek közelségét – folytattam komolyan. – Túl sok és túl csábító illat fog körülvenni minket a hazaúton. Úgyhogy biztosabb lenne, hogyha ma éjjel meglátogatnánk a közeli erdőt.

- Igen, ebben egyetértek. Már az én torkom is meglehetősen ég – mondta nagyot nyelve.

- Rendben, akkor fejezzük be a csomagolást, és utána irány az erdő – mondtam komolyan. – Segítek, rendben?

- Nem kell neked is csomagolnod – legyintett Alice. – Megoldom egyedül is.

- Tudom, hogy megoldod, de ettől még segíthetek neked. Hidd el, hogy remekül tudok pakolni – mondtam komolyan.

- Hát jó, akkor tiéd az a bőrönd, amiben Rose és Emmett, meg Edward ajándéka lesz. Edward lemezei törékenyek, úgyhogy azokat különös tekintettel óvatosan kell becsomagolni. Emmett focis cuccai, és Rose ruhái pedig egyszerűen betehetők – adta ki az utasítást Alice.

- Rendben, értem. Ne aggódj, minden rendben lesz – mondtam komolyan. Majd játékosan szalutáltam egyet és pakolni kezdtem. Mire szerelmem hangosan felkacagott, majd folytatta a csomagolást.

Nagyjából tíz perc alatt becsomagoltam, de Alice természetesen még sehol nem tartott, mert azon gondolkozott, hogy Carlisle vadonatúj modern orvosi táskájába beletegye-e a könyveket, amiket még kapott fogadott apánk, vagy inkább külön adjuk oda őket neki. Esmének pedig egyesével kellett a gyönyörű ezüst kanalakat becsomagolni papírba, és leragasztani, nehogy egyetlen apró kis karcolás is essen rajtuk.

- Segítsek? – kérdeztem meg úgy fél órával később.

- Nem tudom, hogy hogyan legyen becsomagolva – nézte az ajándékokat még mindig kétségbeesve. – Mindig mást látok – tette hozzá morcosan.

- Talán azért édesem, mert ezt neked kellene eldöntened, de ez még nem igazán sikerült, ahogy látom. Így pedig soha nem fogod tudni eldönteni – magyaráztam.

- Tudom, hogy igazad van, de nem tudom, hogy hogyan lenne jobb – hajtotta le a fejét. – Nagyon fontos, hogy tökéletesen jól sikerüljön minden.

- Úgy lesz, csak nyugodj meg végre. Szerintem nyugodtan tedd bele a könyveket a táskába, mert Carlisle első dolga az lesz, hogy kinyitja, és akkor nagyon örülni fog a meglepetésnek, amit benne talál – javasoltam.

- Ez remek ötlet – mondta szerelmem lelkesen, majd végre eltette a könyveket a táskába, majd be a bőröndbe is.

Némi segítséggel sikerült elérnem, hogy Alice is végezzen a saját bőröndjével, úgy egy óra alatt. Így maradt még időnk, hogy elmenjünk sétálni a városban még utoljára aztán pedig vadászni az erdőbe.

Kézen fogva sétáltunk végig még egyszer a Sohóban, az Oxford Streeten, ellátogattunk a Towerhez, és a palotához, a végére hagyva a Big Bent. A város még mindig fantasztikus volt. Annyi látnivaló volt Londonban, hogy egyszerűen nem tudtunk betelni vele, és persze egymással sem. A sétánk végén, még lekuporodtunk egy padra a Temze partján, és néztük a vizet, miközben apró csókokat loptunk időnként. Alice a vállamra hajtotta a fejét, és egész testével hozzám simult, én pedig boldogan szorítottam még jobban magamhoz.

- Mennünk kéne – sóhajtott fel, amikor már sötétedett.

- Igen, lassan itt az ideje – bólintottam rá. – Hiányozni fog London, de ideje hazamenni, viszont megígérem, hogy még visszatérünk egyszer – pusziltam meg a feje búbját. Kedvesem pedig megmerevedett a karomban.



(Alice szemszöge)



Ahogy Jasper kimondta, hogy egyszer még vissza fogunk jönni ide, azonnal látomásom támadt. Itt ültünk, ugyanúgy, ahogy most is, csak kicsit máshogyan festettünk. A ruhám sokkal kevésbé volt szolid, mint most. Egy combközépig érő fekete miniszoknya, és egy nyakba kötős felső volt rajtam, valamint egy bőrdzseki, és hosszú szárú csizma. Nagyon jó összhatást keltett ez a kombináció, de az biztos, hogy ilyet még nem láttam ezelőtt. Jasper pedig egy fekete farmernadrágot, és egy sötétvörös inget viselt, fekete farmerkabáttal.

- Mit látsz, kicsim? – kérdezte szerelmem aggódva. – Minden rendben?

- Igen, csak azt hiszem, hogy most döntöttük el végleg, hogy egyszer még visszatérünk ide – mondtam mosolyogva. – Sok idő fog eltelni valószínűleg, de egyszer újra itt leszünk.

- Ez nagyon jól hangzik – mosolygott rám szerelmem, majd eltorzult az arca, amikor elsétált mellettünk egy boldog párocska.

- Gyere – álltam fel az öléből. – Itt az ideje, hogy nézzünk valami ennivalót, mert így már nem fogod sokáig bírni, bár elképesztően jól viseled már az emberek közelségét – mondtam komolyan.

- Nos, ebben nagy része van annak is, hogy eltereled a figyelmem minden másról, de azt hiszem, hogy néhány órát összezárva velük már nem bírnék ki, úgyhogy tényleg muszáj vadásznunk – mondta kedvesem lehajtott fejjel.

- Jasper, nagyszerűen türtőzteted magad. Már nekem is éppen itt az ideje, hogy elmenjünk – bújtam hozzá. Még mindig nem elégedett magával, pedig egyre jobban megy neki az önmegtartóztatás. – Na, és most indulás – húzódtam el tőle, majd megfogtam a kezét és már indultunk is vadászni.

Lassan sétáltunk, emberi tempóban, egészen addig, amíg el nem jutottunk az erdőig, és el nem tűntünk a fák között. Amint biztonságba kerültünk az esetleges kíváncsi szemek elől, felvettük a saját tempónkat, és már száguldottunk is egy szarvascsorda felé. Néhány pillanattal később pedig már rá is vethettük magunkat a gyanútlan állatokra. Olyan édes volt a vére, mintha már évek óta nem ihattam volna. Eddig fel sem tűnt, de egy kicsit engem is megviselt az emberek állandó közelsége. Hiszen két héten át állandóan voltak a közelben mások is hozzánk.

Miután elfogyasztottunk fejenként három szarvast jóllakottan dőltünk el a füvön, és én boldogan figyeltem szerelmem kisimult arcát, és aranyként csillogó szemét. Imádtam őt nézni ilyenkor. Emberibbnek hatott, mint valaha. Békés volt, és ellazult, amit ritkán lehetett felfedezni a vonásain.

- Mit szólnál, hogyha visszamennénk a szállásra, és még utoljára kihasználnánk a lakosztályunk adta lehetőségeket? – kérdeztem miközben kihívóan végigsimítottam a mellkasán. Két hét alatt teljesen fesztelen lettem ezen a téren. Pedig, hogyha belegondolok, hogy nem is olyan régen, még egy szégyenlős kislánnyá változtam, amikor egyáltalán csak beszéltünk a szeretkezésről.

- Nagyon csábító az ajánlat – kapta el a kezemet, és lágyan megcsókolta.

Néhány percig még élveztük az erdőt, azután felálltunk, és visszasiettünk a Róka és Libába, hogy ma éjjel még csak mi ketten legyünk. A nászutunk utolsó éjjelének is tökéletesnek kell lennie, mint ahogy az összes többi is az volt.

Ahogy becsuktuk magunk után a szobaajtót, Jasper azonnal szenvedélyesen kapott az ajkaim után. Én pedig boldogan viszonoztam a heves rohamot. A ruháim néhány pillanattal később eltűntek rólam, úgy, hogy szinte észre sem vettem. Kedvesem felkapott, ahogy a testemet már nem fedte semmi, és gyengéden az ágyra fektetett, majd néhány határozott mozdulattal megszabadította magát is a felesleges ruhadaraboktól, és mellém feküdt. Kérdőn néztem rá, mire csak szelíden elmosolyodott.

- Nem akarlak lerohanni. Ennek az éjnek minden egyes pillanatát ki akarom élvezni, veled – búgta a fülembe, majd keze a mellemre siklott.

Lassan és gyengéden szerettük egymást egész éjjel. Én pedig, mint mindig tökéletesen boldog voltam kedvesem karjaiban. A reggel azonban hamar utolért bennünket. Hamarabb, mint vártam. Nagyot sóhajtva keltem fel Jasperrel együtt és felkapkodtuk a már előkészített ruháinkat. Furcsa volt, hogy egy részem már alig várta az indulást, a másik részem pedig az ágyért könyörgött, és hogy örökké maradjak itt Jasperrel.

- Minden rendben, édes? – lépett mellém kedvesem, és végigsimított a hátamon. Mire az elektromos szikrák újra pattogni kezdtek körülöttünk.

- Persze, csak hiányozni fog ez a hely – sóhajtottam.

- Látjuk még, Alice – mosolygott rám bátorítóan. – Most pedig gondolj arra, hogy a családunk már alig vár ránk otthon.

- Igazad van – mosolyodtam el én is. Olyan jól esett hallani azt Jasper szájából, hogy családunk. Már tényleg úgy érezte, hogy ő is Carlisle és Esme gyermeke. Nekem pedig ez nagyon fontos volt. Hiszen nem akartam, hogy csak azért éljünk a Cullenként, hogy engem boldoggá tegyen.

Elvégeztük az utolsó simításokat, majd hívattunk egy taxit, és kijelentkeztünk a szállodából. A taxink is megérkezett mire mindennel végeztünk, úgyhogy azonnal beszálltunk és már indultunk is. Gyorsan odaértünk, és azonnal leadtuk a csomagjainkat, majd nézelődtünk még egy kicsit a váróban, és a maradék átváltott pénzünket még elköltöttük édességekre, amit majd Esme elvihet az árváknak, hogyha legközelebb ellátogat az árvaházba.

Két órával később pedig már hazafelé tartottunk. Az út hosszú volt, de nem bántam, mert végig Jasper ölében ülhettem. Mindketten a gondolatainkba merültünk, de a csend egyáltalán nem volt kínos. Szerelmem egyébként sem volt soha az a túlzottan beszédes fajta. Nagyon jól megvolt a gondolataival az esetek kilencven százalékában.

- Kedves utasaink, nemsokára megérkezünk, ezért kérem, hogy foglalják el helyeiket! – hallottuk meg a kérést. Én pedig azonnal engedelmesen visszaültem a helyemre.

Fél órával később pedig már sétáltunk is kifele, hogy felvegyük a csomagjainkat, és megkeressük Edwardot, aki megígérte, hogy ki fog jönni értünk.

Amint kiértünk végre a hosszú folyosóról egy vigyorgó Edwarddal találtuk szembe magunkat, én pedig azonnal a nyakába vetettem magam. Nem tehettem róla, de ő volt a kedvenc bátyám. Edward csak felnevetett a heves roham alatt, és magához szorított. Jasperrel pedig diszkréten kezet fogott, miközben én még mindig a nyakában csüngtem. Jobban hiányzott, mint hittem. Bár semmiért nem adnám oda a szerelmemmel kettesben töltött két hetemet.

- Jó, hogy újra itthon vagytok – mondta Edward boldogan, amikor elengedtem.

- Mi is örülünk, hogy újra láthatunk – biccentett felé Jasper.

Edward elvette szerelmemtől az egyik hatalmas bőröndünket, majd kimentünk a kocsihoz és miután bepakoltunk hazahajtottunk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból mindenki mosolyogva jelent meg a teraszon. Emmettnek természetesen letörölhetetlen volt a kaján vigyor a képéről. Esme és Carlisle, pedig szülői szeretettel néztek ránk. Rose csak egy diszkrét mosolyt villantott felénk és intett a kezével, ezzel jelezve, hogy örül nekünk.

Esme nem bírt tovább várni, így még mielőtt felértünk volna a lépcsőn előttünk termett és mindkettőnket szorosan megölelt.

- Hiányoztatok, édeseim – mondta boldogan, még egyszer megszorongatott.

- Jó, hogy újra itthon vagytok – mosolygott ránk Carlisle is. – Milyen volt a nászút? – kérdezte kedvesen.

- Mozgalmas – vigyorodott el Emmett. – Nézzétek csak meg, hogy milyen szépen kisimult az arcuk –fűzte még hozzá.

Mire Rose csak fejbe csapta, Edward elfojtott egy halvány mosolyt, Esme és Carlisle pedig rosszallóan néztek mackós fiukra. Jasper csak megcsóválta a fejét, és kézen fogott, majd behúzott a nappaliba. Mind leültünk a kényelmes kanapékra és fotelekre, és már éppen bele akartam kezdeni London szépségeinek kivesézésébe, amikor hirtelen látomásom támadt. Egy vörös szempár meredt rám gúnyosan, és vérfagyasztó kacajt hallatott.