A blog elérte a 70.000 látogatót :D

A nap, amikor Hale lettem


Sziasztok! Be kell vallanom, hogy eddigi "pályafutásom" során ez volt a legnehezebb párosítás, amit írtam nektek. Nem tudom, hogy miért, de nagyon nehéz volt Jasper és Rosalie köré fonni egy novellát. Azért remélem, hogy tetszeni fog, mert sokat dolgoztam vele :D Puszi, Drusilla

(Jasper szemszöge)



Amióta itt vagyunk a Cullen családnál Alice-szel, vagyis pontosan egy hete. Már egész jól beilleszkedtünk. Csak egyetlen nővérünk nem hajlandó elfogadni bennünket. Sokáig csak a család egészére figyeltem, így az érzései keveredtek a többiekével, de most, hogy csak ketten maradtunk a házban, úgy döntöttem, hogy rá koncentrálok. Éreztem az érzéseit, és rá kellett döbbennem, hogy a mindig dacos, hisztérikus, látszólag önimádó, öntelt, és még sorolhatnám, Rosalie Hale nem gyűlöl minket. Ezt így nem mondhatnám. Sokkal inkább fél. Fél attól, hogy mi történhet a családjával. Nem bízik bennünk, és ez teljeséggel természetes reakció is egy vámpír esetében. A legnagyobb félelme, hogy elveszítheti azokat, akiket szeret. Gyűlöli az életformánkat, és vágyakozik valamire, amit nem tudok megmondani, hogy micsoda. Csak azt tudom, hogy áhítozik valamire, ami soha nem lehet az övé. Talán át kellene gondolnom a vele kapcsolatban táplált ellenszenvemet. Általában nem viselem nehezen, hogyha belém kötnek, de azt viszont nagyon is nehezen tűröm, hogyha Alice-t megbántja valaki, ahogy azt Rose ma reggel is tette. Elmehettek volna vásárolni együtt is, ahogy kedvesem szerette volna, mint egy nővér és a húga, de ő nem. Azt mondta, hogy nem hagy itthon egyedül egy lehetséges ellenséget. Na, ez lennék én. Emmett és Edward is elment vadászni, Carlisle a kórházba, és végül Esme ment el a szerelmemmel.

Hossza gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elég a struccpolitikából, és lementem a nappaliba, ahol Rosalie unottan egy újságot lapozgatott. Fel sem figyelt rá igazán, hogy már én is a földszinten vagyok. Csak akkor emelte rám a tekintetét, amikor leültem a kanapéval szemben lévő fotelba.

- Beszélnünk kéne – mondtam tétován.

- Ugyan miért kéne? – pillantott fel rám az újságból.

- Azért, mert ez nem mehet így örökké – kezdtem bele.

- Nem is fog. Nemsokára kiderül, hogy semmi keresnivalótok itt, aztán elmentek, és minden rendben lesz. Csupán néhány hét, és minden újra visszatér a normális kerékvágásba. Viszont, ha most megbocsátasz, akkor elolvasnám végre az újságomat. Jól el voltam egyedül is. Nem igénylek társaságot. Szóval, szia – fejezte be a monológját. Majd újra az újsága felé fordult.

- Ennek nincs semmi értelme, Rose. Te is tudod, hogy én átérzem az érzéseket, és te a legkevésbé sem gyűlölsz minket. Sőt, Alice még kifejezetten tetszik is neked. El tudnád képzelni, mint a húgodat, csak makacs vagy – kezdtem bele én is a mondanivalómba.

- Makacs vagyok, ezt nem tagadom, de már megbocsáss. Mi okom lenne rá, hogy megbízzak bennetek? Egyszer csak felbukkantok a semmiből, és ismertek mindenkit a családból. Ez elég gyanús, még akkor is, hogyha a kedvesed képességének köszönhetitek a sok információt. Na, de mi van, hogyha valaki más mondta el nektek, hogy kik vagyunk, hogy beférkőzzetek a családba, azután pedig eltöröljetek minket a föld színéről, mert mi más nézeteket vallunk a táplálkozási szokásokról – csattant fel ingerülten.

- Ez egy helytálló elmélet lehetne, hogyha tényleg hátsó szándék vezérelne bennünket – gondolkoztam el. Volt benne fantázia, és jó értelemben. Akár ilyesformán lehetnénk az ellenségeik is, bár mindenki tudja, hogy ez nem így van. Kivéve persze Rosalie-t. – Gondolj csak bele, hogyha árulók lennénk, akkor szerinted Edward már nem buktatott volna le minket réges-régen? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- A bátyám most nem lát a szemétől. Alice-szel nagyon is jó lett a viszonyuk, ezért eszébe sem jut, hogy kételkedjen bármely szavában – vágott vissza Rosalie.

- Attól, hogy Edward kedvel minket, még hallja a gondolatainkat. Egyébként, hogyha nem tűnt volna fel, akkor szólnék, hogy rajtad kívül mindenki örül nekünk – mondtam nyugodtan. Hogyha felidegesítem magam, azzal nem leszek előrébb.

- Mert könnyű őket átverni. Túl jószívűek. Esme mindenkit szeret, Carlisle minden vámpírt örömmel lát, aki a mi életmódunkat választja, Edward szereti a jó társaságot, Emmett pedig már csak egy örökmozgó, bohókás férfi, akinek éppen kapóra jöttél, mert így van kivel birkóznia.

- Nos, a jellemzésed a családunkról meglehetősen helytálló, ezt nem tagadom. Bár azért ennél jóval több dolog jellemzi őket, de a fő vonalak stimmelnek. Viszont magadat nem említetted. Hiába próbálsz átverni, akkor is tudom, hogy kedveled Alice-t, és ellenem sincs különösebb kifogásod. Egyszerűen csak nem mersz hinni nekünk, mert félsz, hogy heten már túl feltűnőek vagyunk, és emiatt nem akarsz minket befogadni – mondtam ki végre teljesen, amit érez. Nem igaz, hogy nem hajlandó beismerni, hogy ő is örül nekünk, csak éppen úrrá lett rajta a dacossága.

- Már öten sem voltunk kevesen, de ez még elfogadható, de most még kettővel több, aztán ki tudja, hogy mikor érkezik valaki megint. A családunk egyre nagyobb lesz, mindenki egyre boldogabb, ami nem rossz dolog. De ahogy egyre többen leszünk, úgy válunk egyre inkább kívülállókká is – magyarázta az indokait.

- Már most is kívülállók vagyunk, Rosalie. Egy vámpír nem tud beilleszkedni – mondtam határozottan.

- Dehogynem tud, eddig is jól ment – vágta rá azonnal.

- Hány iskolatársadat ismered? Vagy hány embert ismersz a városban? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.

- Hát… többeknek is tudom a nevét, és már találkoztam azzal a nővel is, aki Esmével együtt jótékonykodik az árvaházban – gondolkodott el.

- Na, és mit tudsz róluk? Jó emberek? Beszéltél már velük? – kérdezgettem.

- Nem, még nem beszéltünk, de nem az a lényeg – gondolkodott el Rose.

- Hát mi a lényeg? Rosalie, nem vagy egyedül. Ez a család szeret téged, és mi is szeretnénk, hogyha hagynád. Te nem vagy ilyen rideg, csak félsz kimutatni, hogy van egy lágyabb oldalad is. Tudom, hogy a létformánk nem éppen egészséges, de ez ellen már semmit nem tehetünk – kezdtem bele a fejtágításba. Tudom, hogy képes leszek meggyőzni őt arról, hogy végre gondolkozzon ésszerűen.

- Ne turkálj az érzéseimben, mert már az is bőven elég, hogy Edward állandóan olvas a fejemben – csattant fel dühösen.

- Sajnálom, Rose. Nem én kértem ezt a képességet, de mivel nem tudom kikapcsolni, ezért kénytelen leszel elviselni így, ahogy vagyok – mondtam már én is ingerülten.

A fenébe is. Még soha senki nem hozott ki így a sodromból. Inkább felkeltem és feltrappoltam vissza a szobánkba. Még egy perc, és család ide, vagy oda a régi módszerekhez folyamodom, és elhallgattatom Rose-t. Ahogy megfogalmazódott bennem ez a gondolat el is illant, és mélységesen elszégyelltem magam. Hogy förmedhettem rá ennyire? Pláne, hogy támadhattak bennem ilyen kegyetlen gondolatok. Hiszen mi vagyunk itt a vendégek, és nem ő. Hogyha inkább azt akarja, hogy távozzunk, akkor távozni is fogunk. Még mindig építhetünk egy közös házat Alice-szel valahol egy erdőben. Ennek így semmi értelme. Kivettem a poggyászt a szekrény aljából, és elkezdtem becsomagolni. Nem tartott sokáig, mivel eszem ágában sem volt szép lassan, komótosan pakolni. Az a szerelmem reszortja, nem pedig az enyém. Már majdnem készen voltam, amikor hirtelen halk kopogtatás törte meg a csendet.

- Tessék – morogtam az orrom elé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet az.

- Szia – dugta be a fejét Rose az ajtón. – Megengeded, hogy bejöjjek? – kérdezte bizonytalanul.

- Persze, hiszen ez a ti házatok – mondtam halkan. Éreztem, hogy bűntudata van, és nem akartam kegyetlen lenni, de most valahogy nem volt kedvem tovább hallgatni az önsajnáló és önvédő monológjait.

- Jasper, én annyira sajnálom – mondta lehajtott fejjel. Majd beljebb lépett és becsukta maga mögött az ajtót. – Tudom, hogy elviselhetetlen vagyok, de kérlek, hogy ne menjetek el. Az igazság az, hogy mindenki nagyon szeret titeket és boldogtalanok lennének, hogyha elhagynátok a családot. Én csak egyszerűen nehezen birkózom meg ezzel az új helyzettel, de nekem sincs igazán ellenetek kifogásom, ahogy mondtad. Nem tehetek róla, de nem tudok magamhoz úgy közel engedni senkit, mint ahogy a többiek. Ráadásul csak gyűjtöttem a buta elméleteimet, hogy miért is nem tartozhattok hozzánk, de tévedtem. Kérlek, bocsáss meg – mondta. A végét igazából már csak suttogta.

- Én nem haragszom rád, Rosalie. Megértem, hogy nem tudsz megbízni két idegenben. Igazság szerint, én sem vagyok jobb nálad. Nem szívesen megyek idegen vámpírok közé, de Alice látta, hogy a családotokhoz tartozunk, és én bízom a kedvesemben. Annyira boldog volt, hogy lesznek szüleink és testvéreink, mint egy igazi boldog család – magyaráztam a helyzetet.

- Igen, tudom. Nekem is elmesélte, hogy miért vagytok itt, csak akkor még nem igazán hittem el, de most már tudom, hogy őszinte volt – mondta komolyan.

Éreztem, hogy most teljes mértékben őszinte. Ez volt rá a biztosíték, hogy többé nem fogja bántani Alice-t, és persze engem sem. Engem eddig sem zavart különösebben Rosalie morcossága, de szerelmemet nagyon megviselte a dolog. Ezért mérhetetlenül boldog voltam, hogy mostantól teljes lesz a családi béke.

- Akkor, kössünk békét? – kérdeztem mosolyogva, és kezet nyújtottam felé.

- Igen, ha még lehet, akkor kössünk békét – bólintott rá, de nem szorította meg a kezemet, hanem inkább közelebb lépett hozzám, és megölelt. Meglepett ez a gesztus, de egyáltalán nem bántam. Valahogy ez az ölelés több volt minden szónál. Benne volt a szép jövő ígérete.

- Akkor szent a béke – mondtam lelkesen, majd elengedtem.

- Segítsek kipakolni? – kérdezte kedvesen. – Ruhákban nagyon jó vagyok.

- E felöl semmi kétségem – csóváltam meg a fejem. Kétségtelen, hogy Alice és Rose jól ki fognak jönni egymással a boltokban. Mire ezt a mondatot kimondtam Rose már a kipakolt, üres bőrönd felett állt, én pedig tátott szájjal néztem az eredményt. Tökéletesen oda rakott vissza mindent, ahova kellett. – Hű… - mondtam döbbenten.

- Köszönöm – vigyorodott el Rose. – A ruhákkal könnyű bánni, nem úgy, mint az emberekkel, vagy vámpírokkal, ahogy tetszik – rántotta meg a vállát. – Na, mit csináljunk?

- Azt hittem, hogy nagyon belemerültél az újságodba – húztam fel a szemöldököm.

- Nos, az újság megvár, de talán jobban megismerhetnélek, hogyha töltenénk együtt egy kis időt – mondta egy kissé zavarban.

- Részemről rendben. Tudsz sakkozni? – kérdeztem reménykedve.

- Persze, hogy tudok. Nem is akárhogy – vágta rá azonnal. – Laposra foglak verni ebben a játékban – tette még hozzá, majd eltűnt. Én pedig azonnal a követtem a nappaliban álló sakktáblához.

- Fehér, vagy fekete? – ajánlottam fel a választás lehetőségét.

- Fehér – vágta rá, és már le is ült az asztal elé.

- Rendben, akkor enyém a fekete – bólintottam rá.

A sakk párbaj hosszan eltartott. Rosalie valóban olyan jó játékos volt, ahogy állította, sőt, még annál is jobb. Kis híján legyőzött, pedig az nálam nagy szó. Stratégiai játékokban verhetetlen vagyok.

- Köszönöm a játékot – nyújtottam felé a kezem. Rosalie pedig azonnal megrázta a felajánlott jobbot.

- Visszavágót is kérek – mondta vigyorogva.

- Rendben – bólintottam rá azonnal. Imádtam játszani.

A második játszmánk még az elsőnél is sokkal komolyabbnak bizonyult. Már hat órája játszottunk, és a többiek is szép lassan haza szálingóztak. Rosalie és én is már közel jártunk a győzelemhez, de Rose hirtelen remek lépést hajtott végre, és ezzel megnyerte a játékot.

- Zseniális voltál – mondtam elismerően.

- Köszönöm, bár te sem panaszkodhatsz – biccentett elégedetten.

Amint felálltunk az asztal mellől szerelmem odaszökkent mellém, ahogyan Emmett is Rosalie mellé lépett, és mindenki átölelte a párját. Ilyenkor nagyon sajnáltam Edwardot. Aki csak nézte a jelenetet, de nem volt kit magához húznia. Nagyon remélem, hogy ő is megtalálja a párját, minél hamarabb. Bár az én kotnyeles kis szerelmem bizony bizton állítja, hogy így lesz.

- Milyen napotok volt? – kérdezte Esme izgatottan.

- Mintha nem tudnád – nevetett fel Rose. – Alice-szel töltötted a napot. Lefogadom, hogy a kíváncsi hugicám már mindenről beszámolt, ami itthon történt.

- Nos, ez ebben a formában igaz – egyezett bele fogadott anyánk. – Bár élőben látni sokkal jobb élmény – fűzte még hozzá.

- Nekem látomásban is tetszett a dolog. Viszont meg ne lássalak még egyszer ilyen őrült módon csomagolni, Jasper – intett szerelmem komolyan. – Kis híján összegyűrted a kedvenc ruhámat – morogta az orra alá.

- Sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Na jó, most az egyszer megbocsátok – legyintett szerelmem.

- Köszönöm – nyomtam puszit az ajkaira.

- Úgyse tudok rád haragudni – mosolygott rám Alice, majd még szorosabban hozzám bújt. - Neked pedig köszönöm Rose, hogy nem hagytad kipakolni. Így mindenem túlélte a kis magánakcióját – nevette el magát szerelmem.

- Hé, azért ennyire nem vagyok szörnyű – fintorodtam el.

- Hé, öcsi, ne hagyd, hogy a fejedre nőjön az asszony – mondta Emmett komolyan.

- Te csak ne osztogass hülye tanácsokat – mondta Rosalie, majd kupán vágta Emmettet.

- Látod, erről beszéltem. Ezt a női agresszivitást meg kell fékezni – mondta Emmett határozottan.

- Szerintem ne húzd ki jobban a gyufát a feleségednél – vigyorogtam rá Emmettre, akihez Rose éppen hozzávágott egy vázát.

- Hé, cica, tudod, hogy nem úgy gondoltam – emelte fel a kezeit védekezően mackós fivérem.

- Csak a szád nagy, Emmett Cullen. Egyébként a külsőd ellenére is csak egy nagy gyerek vagy – morogta Rose az orra alá.

- Egyetértek – bólintottam rá én is nevetve.

- Te csak ne beszélj, Jasper. Tudod, néha pont olyan tudsz lenni, mint Rose, pedig nem is hasonlítotok egymásra csak külsőleg – kapta fel a vizet Emmett.

- Emmett, ez remek ötlet – csillant fel Rose szeme.

- Szerintem is – mondta elismerően Edward is.

- Ez nagyszerű, Rose – csatlakozott Alice is.

- Mi is megtudhatnánk, hogy mi olyan nagyszerű? – kérdezte Carlisle kíváncsian.

- Rosalie-nak az jutott eszébe, hogy mivel külsőleg nagyon hasonlítanak Jasperrel. Jazz felvehetné a vezetéknevét, és kevésbé lennénk feltűnőek, hogyha ők ikerpárként mutatkoznának be a világnak.

- Ez nagyszerű gondolat – csillant fel Carlisle szeme.

- Akkor? – fordult Rosalie felém. – Leszel a fivérem? – kérdezte mosolyogva.

- Boldogan leszek a testvéred – bólintottam rá azonnal.

Majd Rose közelebb lépett és megöleltük egymást. Mindenki boldogan figyelte a jelenetet. A csend egyre hosszabbra nyúlt, majd Emmett mackós nevetése törte meg, majd hangot is adott a gondolatainak.

- Látjátok? Mióta mondom már, hogy zseni vagyok? – kérdezte önelégült vigyorral az arcán. Mire mindenki hangos nevetésben tört ki.