Történet szerelemről és családról - 81. fejezet

Rohanó idő




(Carlisle szemszöge)



Észre sem vettem, és már költöznünk is kellett tovább. Az idő egyszerűen rohan, amióta családom lett. Az a több száz évszázad, amit egyedül töltöttem, több ezer évnek tűnt. Most viszont, amikor van munkám, és van hová hazatérnem egy igazi otthonba, nem is érzem az idő múlását. Az évek csak úgy elrepülnek a fejünk felett, főleg, hogy mindig van valami esemény a házban. Emmett és Rose gondoskodik a családon belüli kiabálásokról, és duzzogásokról. Még emlékszem az első vitájukra. Amikor Emmett megunta a fal színét, amit Rosalie választott, és míg Rose elment vásárolni, Emmett átfestette a szobájukat világoskékről, smaragdzöldre, mert az a szín tetszett neki jobban. Rose szó szerint kipenderítette a szobájukból, ráadásul az ablakkal együtt. Még soha nem láttam a lányunkat olyan ingerültnek, mint akkor. Emmett is csak döbbenten feküdt perceken keresztül a földön, és nézte az ablakban dühöngő kedvesét. Még ma is előttem van az egész jelenet, ahogy történt. Aznap szabadnapos voltam. Így Esmével a kanapén ücsörögtünk a nappaliban, és beszélgettünk. Edward éppen zeneszerzéssel ütötte el az időt. Míg Rose nem volt otthon, Emmett pedig a falat festette át. Nem volt benne semmi rossz szándék, csak ő is ki akarta élni a kreativitását, na meg volt egy titkos célja is, amit már csak incidens után tudtam meg. Az egész mintha csak tegnap történt volna.



„Esme és én éppen a kanapén tárgyaltuk ki, hogy hová költözhetnénk majd esetleg legközelebb, amikor Rose mosolyogva toppant be az ajtón.

- Sziasztok – intett nekünk oda a szatyrokkal a kezében, majd azonnal tovább is suhant Emmetthez a szobájukba.

- Szia, baby. Na, hogy tetszik? – lelkesedett Emmett azonnal, ahogy Rosalie odaért hozzá.

- Mi a fészkes fenét műveltél a szobánkkal? – csattant azonnal Rose dühös hangja.

- Csak vittem bele egy kis vagányságot – vágta rá Emmett rögtön.

- Vagányságot? A hálószobánknak nem vagányságot, hanem meghittséget kellene tükröznie – dühöngött Rosalie.

- Ugyan már, baby, ne legyél már ilyen. A zöld elvileg nyugtató hatású, erre belőled meg kihozza a kisördögöt. Lehet, hogy vöröset kellett volna festenem, akkor jogosan lehetnél dúvad. Visszakérem a pénzt az eladótól, azt mondta, hogy a hölgyek kedvelik ezt az árnyalatot – morgolódott Emmett.

- Talán legközelebb beszéld meg velem is, hogyha drasztikus változtatást akarsz eszközölni a szobánkon – mondta Rose határozottan.

- Igenis, anyuci, majd megkérem, hogy fogd a kezecskémet, amikor elmegyek festéket vásárolni. Egy kicsit sem fognak az emberek papucsnak nézni – mondta Emmett. Én pedig szinte láttam, ahogy a szemeit forgatja a mondanivalóhoz.

- Menj és hozz festéket, hogy visszafesthesd a szobát kékre – csattant fel Rose.

- Eszem ágában sincs – vetette ellen Emmett. Majd egy hatalmas üvegcsörömpölés, és egy nagy puffanás. Amire Esmével mindketten kirohantunk a házból, ahogy Edward is.

- Amíg nem hozol kék festéket, és nem javítod ezt itt ki, addig ne is kerülj a szemem elé – morgott Rose az ablakban.

- Én ugyan nem leszek papucs – tápászkodott el Emmett. – Vadászni mentem, ha bárki is keresne. Majd jövök, egyszer, valamikor. Ha az asszony bevette a dilibogyóját – rohant el mérgesen.

- Oké, az enyém, Rose – sóhajtott fel Esme.

- Hozok új üveget a városból – indult el Edward.

- Akkor nekem maradt Emmett – bólintottam rá.

Majd már indultam is megkeresni feldúlt fiamat. Nem is volt nehéz rátalálni. Csak követnem kellett a hatalmas csattanásokat, amivel Emmett irtotta az erdőt. Lassan közelítettem felé, nem akartam még jobban felbosszantani, de azért nem hagyhattuk szó nélkül a dolgot.

- Mit szeretnél, Carlisle – hagyta abba a rombolást. Gondolom megérezhette az illatomat.

- Csak látni akartam, hogy minden rendben van-e – válaszoltam azonnal.

- Nem igazán. A leendő asszonykám éppen az imént hajított ki a szobánkból. Nem mondanám, hogy jól esett. Az új szobaszínt nászajándékba szántam – húzott elő egy apró dobozt a zsebéből.

- Oh, már értem, hogy miért kérted, hogy hagyjunk titeket ma este kettesben – döbbentem meg. Jól titkolta. – Hogy rejtetted el Edward elől a dolgot? – kérdeztem kíváncsian.

- Sehogy, ő tud róla, csak megígérte nekem, hogy nem szól senkinek a dologról – vágta rá azonnal. – Az öcsi elég megbízható, hogyha megkéred valamire.

- Ez mondjuk vitathatatlan – bólintottam rá. Edward soha, senki titkát nem lenne képes kifecsegni. Nem az ő stílusa.

- Azt hiszem, hogy lefújom az esti programot, nyugodtan maradjatok csak otthon – fintorodott el.

- Te is tudod, hogy Rose csak hirtelen feldühödött, biztosan nem gondolta komolyan, amit tett. A szobátok változásaira mindig is egészen érzékenyen reagált, kivéve, hogyha az ágy lecseréléséről volt szó – mondtam határozottan.

- Tudom, de az a szoba az enyém is. A mai estéhez pedig zöldnek kellett volna lennie – morgott fel fiam.

- Megkérdezhetem, hogy miért akartad, hogy zöld legyen a szobátok, amikor megkéred Rose kezét? – lettem kíváncsi.

- Mert a gyűrű, amit választottam neki, rubintköves, gyönyörű bordó, és egy erőteljesebb zöld árnyalat közelségében még szikrázóbb lett volna a kinézete. Egyébként van otthon egy adag kék festék. Visszafestettem volna a szobát már holnap, de most már csak azért sem fogom. Nem vagyok egy rongybaba, amit úgy rángathat, ahogy csak akar. A társa vagyok, nem pedig a szolgája – mondta fiam határozottan.

- Szerintem csak nagyon váratlanul érte az akciód – állapítottam meg.

- Az mindegy, ettől még nem kellett volna kivágni az ablakon – rázta meg a fejét fiam.

- Neked sem kellett volna kötözködnöd vele – mosolyodtam el.

- Te csak ne beszélj, Carlisle. Esme egy főnyeremény. Szerintem ti nem is tudjátok, hogy mi az a veszekedés. Azon kívül, hogy hallottátok már a szót – mondta fiúnk komolyan.

- Hát, igaz, ami igaz, Esmével meglehetősen nehéz összeveszni – kuncogtam fel. Nem is tudom, hogy szerelmemet ki tudta-e már hozni valaki létezése során a sodrából. Olyan türelmes és megértő, mint senki más a világon.

- Nehéz? Szerintem lehetetlen. Kitörtem a kedvenc fáját a játék hevében. Ráestem a virágágyására. Elrepesztettem a szent dohányzóasztalt, és mindig csak annyit mondott, hogy sebaj, pótolható – akadt ki Emmett. – Én meg már azt vártam, hogy mikor csomagolja el a cuccaimat, hogy ég velem.

- Esme nem olyan, aki bárkinek is kiadná az útját – mosolyodtam el. – Örül, hogy végre gyermekei vannak. Csak annak nem örül annyira, hogy néha magas szinten marakodtok – mondtam teljes komolysággal.

- Én legfeljebb csak kötözködöm, hogy legyen valami izgi a napban, marakodni Rose baby, és Edward szokott.

- Nem gondolod, hogy el kéne magyaráznod Rosalie-nak, hogy miért is festetted át a szobát? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem, mert a jelen állás szerint úgy gondolom, hogy inkább elhalasztom ezt a lánykérést – morgolódott tovább. – Nem biztos, hogy el akarok venni egy ilyen perszónát – fűzte még hozzá dacosan. Bár a szája széle azért felfelé rándult, pontosan kimutatva vele, hogy nem is gondolta komolyan, amit mondott. Nagyon is meg akarja kérni a szerelme kezét.

- Majd megnevelitek egymást, és néhány évtized múlva úgy fogtok simulni a másikhoz, hogy észre sem veszitek ezeket a kis galibákat, amik adódnak az élet során – legyintettem.

- Nektek talán, mert ti mindketten simulékony természetűek vagytok, de Rose baby sok mindennek mondható, de simulékonynak nem igazán – morgott tovább Emmett.

- Nos, a nők már csak ilyenek. Mindig okoznak váratlan meglepetéseket a férfiak számára – nevettem el magam. – Esme is meg szokott néha lepni engem egy-egy tettével, vagy gondolatával. A női nem kifürkészhetetlen, fiam.

- Aha, és téged vágott már ki Esme az ablakon? – nézett rám szúrós szemekkel.

- Nem, de ami azt illeti, te szerintem jobban élvezed ezt a kis csetepatét, mint ahogy kínlódsz – állapította meg.

- Hát, ami azt illeti, túl idilli volt már a helyzet kettőnk között, és nem szeretném, hogyha esetleg megunnánk egymást, de azért nem így képzeltem el a leánykérés napját. Azt végképp nem terveztem, hogy a leendő ara kihajít az ablakon.

- Nos, ebben van igazság, az biztos, de azt viszont te sem gondolod komolyan, hogy emiatt mégsem akarod elvenni – nézett rám komolyan.

- Dehogynem akarom elvenni, de nem ma kérem meg, mert még a végén nyeregben érezné magát a csajszi. Azt hinné, hogy bármit megtehet, amit csak kedve tart, és ez koránt sincs így – makacsolta meg magát Emmett

- Komolyan néha olyanok vagytok, mintha két óvódás kisgyerekünk lenne. „Meghúzta a hajamat, úgyhogy kilöktem az ablakon. Kilökött az ablakon, csak azt tudnám, hogy mi értelme volt.” Ha ilyenkor hallanátok saját magatokat külső szemlélőként – kuncogtam fel. – Ne értsd félre, robbant szórakoztató, csak utoljára ilyet a kisgyerek pácienseim műveltek a folyosón, amíg várakoztak, hogy mikor kerülnek be hozzám.

- Szóval gyerekesek vagyunk – mosolyodott el.

- Mi tagadás, megesik – bólintottam rá. – A házassághoz viszont mindkettőtökben megvan, ami kell. A szerelem. Ha a szerelem lángol, amit van szerencsénk folyamatosan tapasztalni, akkor a többi majd kialakul. Össze fogtok érni, csak idő kell hozzá, eléggé más a stílusotok.

- Nem is mondtam, hogy nem veszem el, csak azt, hogy kap néhány nap büntit, addig nézheti a smaragdzöld falat – kezdte el húzkodni a szemöldökét.

- Jól van, te tudod, de morcos nő félelmetesebb, mint egy egész csapat feldühödött nomád – figyelmeztettem.

- Az lesz benne a buli. Utána jöhet a békülős szex, és akkor a falnak úgyis mindegy, hogy milyen színű, mert az egész szobára tatarozás vár majd – mondta nevetve.

- Te nem változol, fiam – csóváltam meg a fejem.

- Ez van, megszoksz, vagy megszöksz – tárta szét a karjait.

- Jogos – bólintottam rá. – Na, hazamegyünk?

- Naná, megnézem az én kis hárpiámat, hogy még mindig füstöl-e a füle – kezdett el futni Emmett. – Érj utol, ha tudsz – kiáltott még hátra.

- Ez nem túl szabályos verseny – iramodtam utána.

- Nem baj, én így is élvezem – kiáltott hátra Emmett.

- Azt mindjárt gondoltam – nevettem fel, majd teljes erőmből megpróbáltam utolérni, és a ház előtt egy kicsivel sikerült is.

Amikor odaértünk Rose állt az ajtóban morcos tekintettel, de már lehiggadva. Emmett hirtelen megállt előtte, de nem érintette meg, csak nézte Rose-t.

- Öhm… visszafestenéd a falat, kérlek? Így nem megy a kanapéhoz az árnyalat – kérte Rosalie ezúttal kedvesebben.

- Holnap visszafestem, ma még szeretném, ha így maradna – válaszolta Emmett. Hm… talán mégis meglesz ez a lánykérés.

- Miért tetszik így neked jobban? Azt hittem, hogy szereted a kéket – értetlenkedett Rosalie.

- Nem azért festettem át, mert nem tetszett a színe, hiszen együtt választottuk, ez meglepetés akart lenni, valamihez – szusszantott Emmett.

- Új falszín? Ugyan mihez? Új bútort rendeltél? – kérdezte Rose kicsit izgatottan. Persze a vásárlás mindig felvillanyozza.

- Nem éppen. Még egyszer mondom, hogy ez meglepetés. Bírd ki még egy kicsit, és megtudod – tárta szét a karját Emmett próbaképpen. Rosalie viszont meg sem mozdult. – Ne butáskodj már asszony – rántotta magához Emmett a kedvesét.

- Sajnálom, hogy kihajítottalak a csukott ablakon. Nem is tudom, hogy mi ütött belém – motyogta Rose bűntudatosan. – Az egy dolog, hogy nem vagyok egyszerű természet, de ez már túlzás volt.

- Sebaj, baby. Elég masszív vagyok hozzá, hogy ne essen semmi bajom egy ilyen kis incidens folyamán. Bár, amin azt illeti elvárom, hogy éjszaka kiengesztelj – fűzte még hozzá vigyorogva.

- Emmett ez egy komoly dolog. Haragudnod kéne rám – sóhajtott fel Rose.

- Komoly lett volna, ha emberek lennénk, de egy vámpír pár veszekedésébe belefér – kuncogott fel Emmett. – Na de térjünk rá inkább az engesztelésre – döntötte le a lábáról Rosalie-t. Majd szenvedélyesen megcsókolta.

- Khm… - köszörültem meg a torkom, amikor már túlságosan is belelendültek. – Nem akarok beleszólni, de jelenleg még az udvaron vagytok – mondtam kissé dorgálón. Nem szerettem, amikor már-már szinte közönségesek voltak. Az én gyermekeim legyenek jól neveltek. Esme pedig szerencsére osztja ezt a véleményemet.

- Bocsi – szakadtak el egymástól egy pillanatra. Majd amikor Edward kiugrott az ablakból mindannyian rászegeztük a tekintetünket.

- Készen van a szobátok, de lehetőleg most ne zúzzátok le az ablakot. Még friss – mondta Edward a kimondatlan kérdésre.

- Köszi, öcskös – vágta hátba Emmett. Majd a karjaiba kapta Rose-t és felrohant vele együtt a szobájukba. ”



- Drágám, itt vagy? – szakított ki szerelmem hangja a gondolataimból.

- Persze, ne haragudj, csak elragadtak az emlékek – mosolyogtam szerelmemre.

- Hm, sok szép emlék fűz minket ide, nem igaz? – bújt hozzám kedvesem.

- Igen, az biztos – bólintottam rá.

- Indulhatunk? – kérdezte kedvesem körbenézve a családon.

- Igen – válaszoltuk kicsit szomorúan. Majd elindultunk a legújabb lakóhelyünk felé…



(Rosalie szemszöge)



Hát elindultunk egy újabb hely felé. Mindig nehéz a költözés. Nem szeretem az állandóság hiányát. Bár egy dolog nagyon is tetszik, ami állandó lesz egy örökkévalóságon át. Ott csillog az ujjamon a gyönyörű eljegyzési gyűrűm, amit Emmettől kaptam.



„ Életem legszebb pillanata volt, amikor a felvitt a veszekedés után a szobánkba, lefektetett az ágyra, majd szenvedélyesen megcsókolt, majd villámgyorsan letépkedte a ruháimat, ahogy én is az övéit, és egy eddig még sosem tapasztalt elképesztő szerelmeskedésben részesített. Ma már tudom, hogy a veszekedés utána békülés hevülete volt az az elképesztő élmény, amiben részem volt. Azóta szeretek veszekedni Emmettel. Néhány nap mosolyszünet után olyan elképesztő élmények várnak mindkettőnkre, amilyet még sosem éreztem korábban. Egyébként is csodálatos dolog együtt lenni Emmettel, na de, ha ilyen körülmények között tesszük az annyira vad és túlfűtött, mint soha semmi az életemben. Órákig tartó vadság után pihegtem a mellkasán, amikor hirtelen megint maga alá gördített, és lágyan megcsókolt. Amikor pedig elváltunk egymás ajkaitól mélyen a szemeimbe nézett, kisimította a csapzott hajamat az arcomból és rám mosolygott.

- Szeretlek, ugye tudod? – kérdezte kíváncsian.

- Igen, tudom. Én is szeretlek – mosolyogtam rá.

- Éppen ezért is szeretnék feltenni neked egy kérdést - folytatta aztán.

- Mi lenne az? – kérdeztem azonnal. Nem igazán értettem a helyzetet még akkor. Így utólag visszagondolva elég naív voltam, amikor nem jöttem rá azonnal a szándékára.

- Ami azt illeti nagyon remélem, hogy már így kellőképpen magamhoz láncoltalak az ágyban nyújtott teljesítményemmel, és lehengerlő stílusommal, de az az igazság, hogy én is szeretnék hozzád tartozni minden lehetséges értelemben, ezért teszem fel ezt a kérdést – mondta mosolyogva. – Rosalie Hale Cullen, hozzám jössz feleségül? – kérdezte. Én pedig lefagytam. Olyan váratlanul ért ez az egész. Hát ez az a nagy meglepetés, amiről beszélt. Bár még mindig nem értettem, hogy miért festette át a szobát, de biztos volt rá oka. Őszintén szólva nem így képzeltem el a lánykérésemet. Igazából elképzelt lánykérésem Royce anno teljesítette, de semmi jó nem sült ki belőle. Viszont Emmett biztosan szeret, és igazán Emmettesen kérte meg a kezemet. Nem is ő lett volna, hogyha nem hozza fel maga mellett az erényeit. – Rose baby, még a végén megtépázod a magamról kialakított önképemet, ha nem válaszolsz – szakított ki szerelmem a gondolataimból.

- Igen, szeretnék a feleséged lenni – mosolyodtam el végül. Igen, szeretnék Mrs. McCarhty Cullen lenni. Mindennél jobban.

- Szeretlek, kis hárpiám – húzta elő a dobozt a párna alól. Majd felpattintotta a fedelét. Én pedig boldogan csúsztattam bele az ujjamat a gyönyörű eljegyzési gyűrűbe.

- Én is szeretlek – nyomtam puszit a szájára.

Majd közelebbről is megcsodáltam a gyűrűmet. Lentről pedig hangos taps, és üdvrivalgás volt a válasz az „igenemre”. Az egész család velünk örült, még Edward is. Pedig ő aztán nem volt az a bulizós fajta.

- Illene lemennünk, és fogadni a gratulációkat? – nézett rám Emmett kérdőn.

- Nos, azt hiszem, hogy illene – bólintottam rá.

- Akkor menjünk – biccentett Emmett. Majd még egy apró csók után öltözni kezdett, ahogy én is.

A nap hátralevő része akkor rögtönzött eljegyzési partival telt, amikor mind együtt voltunk a nappaliban és élveztük a boldogságot magunk körül. Edward még zongorázott is órákon át, hogy táncolni tudjunk. Hiányozni fog ez a hely, de Emmett mellett nem félek az új helyektől sem. A lényeg, hogy együtt leszünk, bárhol, bármikor. Most már van miért léteznem, és csak ez számít…”