Tartozni valakihez - 21. fejezet

21. fejezet




(Alice szemszöge)



Jasper már három hónapja gyakorol minden áldott nap, és én annyira büszke vagyok rá. Elképesztően jól tartja magát, még annak ellenére is, hogy egyre nehezebb feladatokat kap Carlisle-tól. Néha még a mi szomjunkat is érzi a városban, de még egyszer sem támadott rá senkire. Az önuralma kezd nagyon is megfelelő lenni a tökéletes beilleszkedéshez. Már alig várom, hogy iskolába járjunk mi öten, ahogy láttam. Izgalmas lenne új embereket megismerni, és barátkozni.

- Alice – szakított ki Edward a gondolataimból.

- Igen? – néztem fel bátyámra.

- Ha iskolába is fogunk járni, és megpróbálunk feltűnés nélküli életet élni, akkor sem barátkozhatunk. Attól, hogy megpróbálunk normálisak lenni, még nem vagyunk azok. Veszélyes lenne, hogyha valakit túl közel engednénk magunkhoz – magyarázta Edward.

- Szerintem ez butaság. Nem bántanánk senkit a titkainkat pedig megtartanánk magunknak, ahogy eddig is – mondtam felháborodva.

- Értsd meg kérlek, ez nem ilyen egyszerű. Az emberek ösztönösen nem bíznak meg bennünk. Hiszen veszélyesek vagyunk rájuk. Soha nem tudunk teljesen visszailleszkedni az emberek közé – magyarázta Edward tovább, de én nem akartam ezt elfogadni.

- Ezt majd még megbeszéljük – vágtam rá. – Itt én látom a jövőt. Szerintem egy napon lesznek majd emberek, akik nem félnek tőlünk. Csak idő kérdése, hiszen Carlisle-tól sem félnek.

- Jól van, tudom, hogy úgysem tudlak meggyőzni téged, úgyhogy ennyiben maradhatunk, majd meglátjuk kinek lesz igaza, de légy óvatos – mondta békülékenyen.

- Ezt megígérhetem. Bár még egy kis ideig nem fogunk iskolába járni – mosolyogtam rá.

- Jasper szépen fejlődik, úgyhogy még néhány hónap, és minden rendben lesz vele is – bíztatott Edward, és én nagyon reméltem, hogy igaza lesz. – Egyébként hol van, Jazz? Ma még nem is láttam.

- Vadászni ment – válaszoltam halványan elmosolyodva. – Már két hete nem ivott, és nagyon szomjas volt, úgyhogy nagyon örülök, hogy végre megint boldog lesz egy kicsit. Akármennyire is támogatjuk, és szeretjük, a kaparás a torkában néha már elviselhetetlen. Látom rajta, hogy…

Magyaráztam, de hirtelen máshol jártam. Edward eltűnt, és én az erdőben álltam, egy tisztáson. Egy lány ült a fűben, és a szendvicsét majszolta, egy pillanattal később pedig megláttam Jaspert, aki felé fut. Nem, ezt nem lehet. Ez így nagyon nem lesz jó.

- Ne! – sikítottam fel, mikor visszatértem a nappaliba.

Edward pedig már nem volt sehol. Biztos figyelte a látomást, és megpróbálja Jaspert megakadályozni abban, hogy butaságot csináljon. Miért nem mentem vele? Miért nem láttam előbb, hogy ma lesz turista az erdőben? Látnom kellett volna, hogy baj történhet. Azonnal utána szaladtam, hogy segíthessek neki. Egy pillanattal később pedig meghallottam, hogy szerelmem vadul felmorog. Határozottan dühös morgás volt. Ez nem jelenthet semmi jót. Ha lehetséges, akkor még gyorsabb tempóra kapcsoltam, és mikor odaértem, végre megnyugodhattam. Amikor odaértem, láttam, hogy Jasper bár nincs magánál, és minden erejével próbál kiszabadulni Edward kezei közül, de hála az égnek ez nem sikerül neki. A szemei sem izzottak vörösen, úgyhogy még nem késtünk el. Tudom, hogy nem szándékosan akarta megtámadni a lányt, hiszen vadászni indult, és amikor ilyenkor futni kezdünk, a vörös köd teljesen eluralkodik felettünk. Carlisle szerint csak egy több évtizede ezt az életmódot folytató vámpír tud ilyenkor leállni, akinek már nagy a tapasztalata.

- Jasper – mentem hozzá közelebb, mire abbahagyta a vicsorgást, majd lehajtotta a fejét. Reméltem, hogy megnyugodott egy kicsit, és visszatért közénk a szerelmem. Kétségbeesetten pillantottam Edwardra. „Gyűlöli magát, igaz?” – kérdeztem gondolatban, mire bátyám szomorúan biccentett. „Hagyj magunkra, kérlek.”

- Szerintem ez rossz ötlet most – mondta Edward komolyan.

- „Nem fog bántani. Sosem lenne képes rá.” – róttam meg testvéremet. „Mégis mit képzelsz?”

- Nem azért – sóhajtott Edward. – El akar menekülni innen.

- Most szállj ki a fejemből légy szíves – nézett Jasper dühösen a bátyánkra.

- Jasper – léptem közelebb hozzá. Ölelésre nyitottam a karjaimat, de elhúzódott, én pedig szomorúan meredtem magam elé. – Miért nem akarsz hozzám érni? – kérdeztem szomorúan.

- Jobb lesz, hogyha elmegyek. Nem érdemellek meg téged – mondta elkeseredetten.

- De megérdemelsz – pattantam elé, és szorítottam magamhoz. – Senki más nem érdemelne meg – suttogtam a fülébe, mire végre ellazult egy kicsit.

- Rendben, most már magatokra hagylak titeket – mondta Edward halványan elmosolyodva és elindult.

- „Ugye nem akar már megszökni?” – kérdeztem még gondolatban, mire bátyám alig észrevehetően megrázta a fejét, én pedig boldogan elmosolyodtam. – „Köszönöm” – mondtam még, mire Edward biccentett, majd elfutott hazafelé.

Percekig álltam Jaspert ölelve, de kedvesem továbbra is makacsul csak állt és hagyta, de nem ölelt vissza. Felnéztem rá, és láttam, hogy szomorú tekintettel réved a semmibe, és még levegőt sem vesz. Megfogtam a két karját és a derekam köré kulcsoltam őket, mire végre rám nézett, de még mindig nem szólalt meg, nyilván a levegőhiány miatt.

- Szeretlek – mosolyodtam el, majd kézen fogtam, és elindultam vele az erdő ellentétes végébe, hogy a lány illata már ne legyen érezhető a számunkra se. – Itt már jó lesz – szólaltam meg jó néhány mérfölddel arrébb. – Vehetsz levegőt, itt nem érezni a lány illatát – bíztattam, mire óvatosan lélegezni kezdett. Először csak egy aprót szippantott az oxigénből, de utána már bátran töltötte meg a tüdejét.

- Én is szeretlek – simított végig az arcomon. – Én nem akartam, azt tenni… - kezdett bele, de a kezemet a szájára tapasztottam.

- Tudom, hogy nem. Senki sem tudta volna megállni, hiszen már elkezdtél vadászni. A lánynak igencsak csábító volt az illata, hiszen én is éreztem – mondtam határozottan, majd elengedtem Jaspert.

- Te mégsem támadtál rá – mondta bűntudatosan.

- Azt hittem, hogy ezt már tisztáztuk. Én nem is vadásztam, hanem téged, és Edwardot kerestelek. Más a helyzet – mondtam komolyan.

- Remélem, hogy igazad van – sóhajtotta fel.

- Biztos, hogy igazam van. Mikor nincs? – mosolyogtam rá, és láttam, hogy végre ő is teljesen felengedett.

Újra megpróbálkoztam egy öleléssel, és most legnagyobb örömömre szerelmem azonnal visszaölelt. Jó volt érezni, hogy minden rendben van. Nagyon megijedtem tőle, hogy rosszra fordulnak a dolgok. Soha többé nem engedem el egyedül vadászni.

- Veled semmi baj nem érhet – motyogta a nyakamba, majd apró puszikat nyomott rá.

- Ez fordítva is igaz – válaszoltam boldogan, és még szorosabban hozzápréseltem magam.



(Jasper szemszöge)



Majdnem elrontottam mindent, és gyűlöltem magam ezért. A legjobban viszont pontosan attól féltem, hogy Alice csalódik bennem, de a jelek szerint egyáltalán nem így van, és ez mérhetetlen boldogsággal töltött el a bűntudatom ellenére is. Hiszen számomra az lett volna a vég, hogyha megundorodik tőlem. Soha nem lennék képes már létezni nélküle, ő a fény, amely beragyogja minden egyes pillanatomat.

- Veled semmi baj nem érhet – motyogtam a nyakába, majd apró puszikat nyomtam a kérdéses bőrfelületre.

- Ez fordítva is igaz – válaszolta boldogan, és még szorosabban hozzám bújt.

Az álla alá nyúltam és felemeltem az arcát, hogy rám nézzen, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Már éppen kezdtem volna elmélyíteni a dolgokat, és megfordult a fejemben, hogy a puha fűre döntöm kedvesem, de hirtelen egy köhintés megzavarta a terveimet. Csalódottan húzódtam el kedvesemtől, aki szintén morcos arcot vágott, majd mindketten Emmett felé fordultunk.

- Oh, miattam a világért se hagyjátok abba – mosolygott ránk kajánul. – Kicsit lightos volt a műsor, de azért kezdetnek nem volt rossz – folytatta, mire rámorogtam. – Nyugi, kistigris. Nem azért jöttem, hogy beleszóljak a szerelmi életetekbe. Bár lenne mit tanulnod tőlem.

- Emmett – szóltam rá idegesen, mire védekezően felemelte a kezeit. Mi az, hogy kistigris? Ezért még megkapja a magáét, de nem most, eljön még a bosszú ideje.

- Jól van, befejeztem, egyelőre – mondta vigyorogva, én pedig sóhajtottam. Nem hiszem el, hogy mindig mindenből viccet kell csinálnia. Most nem vagyok vicces kedvemben. - Edward szerint jót tenne neked, hogyha beszélgetnénk egy kicsit, de visszajöhetek később is – magyarázta Emmett.

Szerelmem hirtelen a semmibe meredt, és ebben az állapotában volt perceken keresztül, miközben én egy nagy adag nyugalmat küldtem felé. A hosszú percek után Alice újra visszatért közénk, és mosolyogva biccentett nagydarab testvérünknek, majd adott egy búcsúcsókot a számra, és kibontakozott a karjaim közül.

- Akkor én most magatokra hagylak – mondta. Majd odaszökkent Emmetthez, és megpuszilta az arcát. Elég aranyos jelenet volt, mert belecsimpaszkodott a nagy mackó nyakába, és felhúzta magát, hogy egy vonalba kerülhessen az arcuk.

Miután szerelmem már messze járhatott, Emmett újra felém fordult, és elmosolyodott.

- Gyere, fogunk néhány macit. Elég szomjas lehetsz már – mondta bátyám együtt érzően.

- Szerintem ezt inkább nem kéne. A lány még biztosan nem ment el elég messzire. Inkább holnap visszajövök. Kibírom – mondtam majd el akartam indulni vissza a ház felé.

- Biztos, hogy el tudod viselni, mert erős jellem vagy, de nem muszáj szenvedned még egy napot. Gyere, elmegyünk a kedvenc helyemre. Ne aggódj, ott nem lesznek turisták. Hacsak nem akarnak egy nagymacska, vagy egy maci vacsorájává lenni. Utána pedig elbeszélgetünk egy kicsit – mondta bátyám határozottan.

Elgondolkodtam a szavain. Végül is, hogyha ennyire biztos benne, hogy nem lehet semmi baj, akkor elmehetünk. Ő ismeri jobban itt a terepet.

- Rendben – egyeztem bele, mire Emmett elmosolyodott.

- Remek, akkor indulás – mondta és már szaladt is, én pedig utána rohantam.

Nem telt bele tíz percbe, mire odaértünk a hegytető környékére. Hatalmas erdő volt itt is, és már éreztem is a csábító illatokat. Rengeteg vad járt errefelé. Emmett megállt egy pillanatra, majd elvigyorodott.

- Három maci van nem messze. Kettő a tiéd lehet, de a hím az enyém. Rendben? – nézett rám könyörgő szemekkel.

- Oké, nekem mindegy, csak ihassak végre – bólintottam rá.

- Remek, akkor hajrá – mondta lelkesen, majd megint rohanni kezdett.

Én is követtem az illatokat, és hamar megtaláltam a két medvét. Azonnal rávetettem magam a nagyobbikra, majd a kisebbet is becserkésztem. Tudtam volna még inni, úgyhogy tovább mentem, és találtam néhány szarvast. Közülük már csak egyet ejtettem el. A torkomban a kaparás szinte észrevehetetlenné vált. Már egy hete alig bírtam elviselni az égést, ami átjárt mindegy egyes légvételnél, de egyre jobb a tűrőképességem, ezért megéri. Bár ma szépen bemutatkoztam. Kis híján megint megöltem valakit. Ha nem is tesznek majd ki minket a családból, akkor is biztosan nagyon dühösek rám, ami teljesen érthető. Úgy döntöttem, hogy megkeresem Emmettet. Végül is, előbb vagy utóbb túl kell esnem a nagy beszélgetéseken. Mondjuk Carlisle-tól sokkal jobban félek, mint Emtől.

Amikor megtaláltam bátyámat, döbbenten láttam, hogy az egy szem medve, amit magának választott, bár eléggé le van már lassulva, de él és virul. Ahelyett, hogy gyorsan végezne vele, játszik. Nem is ő lenne, hogyha nem ezt tenné. Gondolhattam volna, hogy az étellel is játszik. Az egész személyiségéből árad az életkedv a nap huszonnégy órájában. Mikor kijátszotta magát szegény állaton végre végzett vele. Már komolyan kezdtem sajnálni a medvét. Bár el kell ismernem, hogy a maci is adott neki néhány olyan pofont, hogy egy-egy fenyő adta a másikat. Miután végzett azonnal rám kapta a tekintetét, majd elengedte az ernyedt testet, és odaszaladt mellém.

- Na, akkor most már beszélhetünk? – kérdezte komolyan.

- Persze – bólintottam, és leültem egy kitört fára.