Történet szerelemről és családról - 12. fejezet

Önuralom, és egy kis boldogság




(Carlisle szemszöge)



A ház csendes helyen volt és nagyon kellemes környezetben. A külsejét szépen felújították, de a belső részre már minden bizonnyal nem jutott idő, mert eléggé lepusztult volt. Bár ezt Edward nem is nagyon bánta. Elhatározta, hogy amíg én a kórházban vagyok, és neki itt kell rostokolnia, mivel még nem jött el az idő, hogy megpróbáljon emberek közé menni, meg fogja javítani a ház belső részét. Ugyan nem szorultak a szobák komoly javításokra, főleg takarításra, de akadt néhány valóban felújítandó bútor és padló felület. Edward pontos listával állt elő, hogy miket szerezzek majd be a nap végére. Addig ő pedig kitakarítja a ház belsejét, mire visszaérek. Saját bevallása szerint nem foglalkozott soha ilyesmivel, csupán a szobájában renovált meg néhány bútort. Bár a tehetsége nem erről árulkodott. Amikor hazaértem a kórházból szó szerint ámulatba estem. Minden ragyogott, és ahogy letettem a holmikat, amiket Edward kért, ő neki is látott, hogy szétválogassa, hogy másnap elvégezhesse a többi munkát.

- Hogy ment a kórházban? – kérdezte, amikor leült velem szemben a kanapéra.

- Jól ment. Könnyedén befogadtak az új kollégák, sőt, örültek nekem. Bár attól tartok, hogy itt sem tehetek többet az emberekért, mint Chicagóban – mondtam csalódottan. – A dolgok lefolyása ugyanaz. A láz elvisz minden fertőzöttet, és én nem tehetek semmit.

- Ez így nem igaz. Törődsz az emberekkel, ahogy velünk is törődtél. Már az is sokat számít – mondta őszintén. Nagyon kedves volt tőle, hogy vigasztalni próbál, de nem éreztem magam sokkal jobban.

- Nem vigasznak szántam, komolyan gondoltam – vágta rá azonnal. Már megint elfelejtettem, hogy nincsenek titkaink. Szó szerint. – Bocsánat, nem volt szándékos – mentegetőzött.

- Semmi baj, ez a képességed, és megtanulod, majd irányítani – mondtam biztatóan. Biztos voltam benne, hogy még nagyon sokszor hasznát fogja venni ennek az adottságnak.

- Örülök, hogy így gondolod – mosolyodott el. – Akkor holnap renoválom a ház többi részét.

- Az remek lesz. Holnapután szabadnapos leszek, úgyhogy akkor, ha gondolod elmehetünk vadászni, és kitalálhatjuk a következő lépést – ajánlottam fel a lehetőséget.

- Mire gondolsz pontosan? – nézett rám kérdőn.

- Arra, hogy ha te is akarod, megpróbálhatnál felügyelettel egyre közelebb menni az emberekhez. Csak óvatosan, először messziről figyelni őket. Igazából be kell vallanom, hogy még soha senkit nem próbáltam önuralomra szoktatni – gondolkodtam el.

- Csak megoldjuk valahogy. Szeretnék megint normális életet élni, már amennyire ez lehetséges – mondta határozottan, és kérlelő szemekkel nézett rám.

- Biztos vagyok benne, hogy menni fog – mosolyodtam el. – Már most sem rossz az önuralmad, úgyhogy szerintem hamar belejössz majd.

- Köszönöm – mondta hálásan.

Az este hátralevő részében megbeszéltük a pontos tervet, hogy hogyan próbáljuk meg Edwardot lassan és biztonságosan visszaszoktatni az emberek közelségéhez. A szeme már kezdett normális árnyalatot felvenni, bár lesz ez még jobb is, de arra, amire egyelőre mi készülünk, még tökéletesen megfelel. Először úgysem fogunk bemenni a városba, legfeljebb csak a pereméig, hogy megszokja a csábító illatokat, és megtanuljon ellenállni nekik.

Másnap éjszakás voltam, és egészen a következő nap délig be voltam osztva, ezért úgy határoztunk, hogy délután megyünk el vadászni, és majd este próbálunk meg közelebb araszolni a városhoz. Amikor hazaértem, már az egész ház fel volt újítva, de olyan szinten, mintha most készült volna el. Hihetetlenül gondosan renoválta Edward otthonunk minden egyes zugát. Miután mindent megcsodáltam el is indultunk vadászni. A biztonság kedvéért Edwarddal jóval több állatot ejtettem el. Annyit biztosan tudtam, hogy az újszülötteknek sokkal többet kell inniuk, és kevésbé volt önuralmuk. Ezt Volterrában volt alkalmam megtapasztalni. Miután végeztünk a vadászattal visszamentünk a házhoz, hogy rendbe szedjük magunkat, majd elindultunk lassan, emberi tempóban a város felé.

- Minden rendben van? – kérdeztem aggódva, amikor megláttam Edward ijedt arcát.

- Igen, én csak nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Talán még várnunk kéne egy ideig – motyogta, és tisztán ki lehetett hallani a hangjából, hogy aggódik.

- Hogyha úgy érzed, hogy nem bírod tovább az illatokat és támadni akarsz, akkor tartsd vissza a lélegzeted, én pedig azonnal elhozlak onnan – veregettem meg a vállát bíztatásképpen. – Minden rendben lesz – fűztem még hozzá, és tényleg így is gondoltam, úgyhogy Edward egy kicsit megnyugodott.

- Oké, akkor vágjunk bele – bólintott, és egy kicsit bátrabban indult tovább.

Néhány perccel később, már éreztem is a városban sétálók illatát, és azonnal Edwardra pillantottam, akinek a szeme már elsötétült, de tartotta magát. A következő pillanatban azonban megfeszült és láttam rajta, hogy leszállt a vörös köd az elméjére.

- Edward, ne vegyél levegőt – mondtam neki idegesen és a vállára tettem a kezem, de nem hallgatott már rám, morgás tört fel a mellkasából, és futásnak akart eredni.

Jobb ötletem nem lévén azonnal rá vetettem magam, és befogtam az orrát, hogy kitisztuljon a feje. Szerencsére sikerült annyi ideig lefognom, hogy lehiggadjon, egyre kevésbé viselkedett ösztönösen, és éreztem, ahogy visszatér belé a civilizált énje. Lassan szembefordítottam magammal, hogy a szemébe nézhessek.

- Magadnál vagy? – kérdeztem a szemébe nézve, és láttam, hogy nem feketén csillog, úgyhogy megnyugodtam. Edward pedig bólintott. – Most elengedlek, de ne vegyél levegőt – mondtam komolyan, majd lassan elengedtem őt, és elvettem a kezem is az arcáról.

Edward szemei csalódottságot és gyűlöletet tükröztek, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Azonnal utána rohantam, bár nem igazán tudtam követni csak az illata alapján, mert sokkal gyorsabb volt egy átlag vámpírnál. Reméltem, hogy nem tervez őrültséget, bár kárt szerencsére nem tudott magában tenni, ezt tapasztalatból tudtam. Azért megnyugodtam, amikor már biztos voltam benne, hogy a házunkban van. Bementem és azonnal keresni kezdtem a tekintetemmel, de nem láttam sehol, úgyhogy követve az illatát eljutottam a szobájáig.

- Edward – kopogtattam be az ajtaján, de válasz nem jött. – Bejöhetek? – kérdeztem, de választ továbbra sem kaptam. Úgyhogy megpróbáltam benyitni, de az ajtó zárva volt. Felsóhajtottam, majd hoztam egy széket a konyhából és leültem az ajtó elé, hogy megbeszéljük a dolgokat, még akkor is, hogyha nem szemtől szemben vagyunk. – Nézd, én nagyon sajnálom. Még túl korai volt. Talán túl sokat vártunk az első kísérlettől. Csak próbálgatni kell, és menni fog. Adj magadnak egy kis időt. Biztos vagyok benne, hogy legközelebb már jobban fog menni – magyaráztam neki a helyzetet, de válasz még mindig nem jött. – Rendben van, megbeszélhetjük holnap is, de ha meggondolnád magad, akkor a nappaliban leszek – mondtam még, majd felálltam, megfogtam a széket, és a nappali felé vettem az irányt. – Nagyon sajnálom – sóhajtottam még lehajtott fejjel, és leültem a kanapéra. Nem volt jogom Istent játszani, de nagyon megkedveltem, és az édesanyjának is megígértem, hogy bármi áron megmentem. Az egész az én hibám.

- Nem a te hibád – suttogta halkan, lehajtott fejjel, az ajtófélfának dőlve. – Én vagyok gyenge. Azok az illatok, annyira csábítóak voltak. Nem gondolkodtam. Nem fogtam fel, hogy emberek párosulnak hozzájuk. Egyszerűen csak inni akartam. Biztos mélységesen csalódtál bennem.

- Egyáltalán nem csalódtam benned, Edward. Ez a fajta életmód nehéz a fajtánknak. Nem számítottam rá, hogy elsőre menni fog. Viszont az, hogy hagytad magad lefogni, és viszonylag rövid idő alatt észhez tértél nagyon szép teljesítmény – mondtam határozottan. – Erősebb vagy, mint hinnéd. Néhány nap múlva újra megpróbáljuk.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – mondta keserűen.

- De, ez nagyon is jó ötlet. Hagyok pár napot, hogy feldolgozd a ma estét, de újra fogjuk próbálni a dolgot, hamarosan. Nem fogom hagyni, hogy feladd egy kudarc miatt, mert tudom, hogy képes vagy elsajátítani az önuralmat – mondtam ellentmondást nem tűrve. Nem adhatja fel ilyen könnyen.

- Talán megpróbálhatjuk még egyszer – bólintott, majd visszabattyogott a szobájába. Nagyon sajnáltam, hogy ennyire csalódott, de bármennyire is jól viseli az átváltozását, ettől még a vámpír ösztönök megpróbálnak felülkerekedni rajta, de egy kis segítséggel sikerülni fog, ebben biztos vagyok.



(Edward szemszöge)



Ez sokkal rosszabb volt, mint hittem. Sejtettem, hogy nem fog sikerülni elsőre, de azt hittem, hogy azért közelebb jutok a városhoz, mielőtt gyilkos gondolataim támadnak. Gyengébb vagyok, mint hittem. Ráadásul egy szörnyeteg is. Amikor megéreztem az illatokat, csak arra tudtam gondolni, hogy sorban végzek mindenkivel, aki az utamba kerül. A méreg csak úgy halmozódott a számban, és nem tudtam lehiggadni. Szörnyű volt. Mintha kívülről láttam volna magam. A testemet nem is én irányítottam. Carlisle, nagyon rendes és körültekintő, de talán mégsem vagyok megfelelő társaság a számára. Hiszen ő annyira jószívű, és nyugodt teremtmény.

Négy nap telt el, de én egy kicsit sem éreztem magam jobban. Egyáltalán nem bíztam benne, hogy jó ötlet újra megpróbálni, de Carlisle egyfolytában bíztatott. Annyira hitt bennem, hogy lassan én is kezdtem úgy érezni, hogy nem érhet több kudarc. Aznap megint elmentünk vadászni, én pedig teleittam magam, amennyire csak bírtam.

- Indulhatunk? – kérdezte Carlisle a negyedik szarvas után.

- Igen, már képtelen lennék többet inni – bólintottam.

- Akkor menjünk. Ne aggódj, sikerülni fog – mondta határozottan. – Biztos vagyok benne, hogy most sokkal jobban fog menni, mint elsőre.

- Remélem, hogy igazad lesz – sóhajtottam. Én egyáltalán nem bíztam magamban ennyire.

Most kicsit gyorsabb tempóban mentünk a város irányába, és már közelebb is voltunk pár száz méterrel, mint elsőre, amikor felfigyeltem a csábító illatokra. Azonnal abbahagytam a lélegzést, és gondoltam, hogy így majd jó lesz, de Carlisle észrevette a tervemet, és azonnal hozzám fordult.

- Ez így nem lesz jó. Meg kell, hogy szokd az illatokat – mondta ellentmondást nem tűrően, de nekem nem akaródzott engedelmeskedni. – Ha akarod, akkor lefoglak, és úgy veszel levegőt. Rendben? – ajánlotta, én pedig egy kis megfontolás után bólintottam.

Carlisle a hátam mögé állt és határozottan tartott, én pedig óvatosan vettem egy kis levegőt. Az illatok hirtelen megrohamoztak, de már nem volt annyira szörnyű, mint néhány nappal ezelőtt, de még most is legszívesebben nekiindultam volna, hogy vadásszak. Vettem még egy levegőt, és hirtelen morgás tört elő a mellkasomból.

- Elég lesz mára – mondta Carlisle, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.

Azonnal engedelmesen visszafojtottam a lélegzetemet, és éreztem, hogy a nyugalom egyre inkább átjár. A szörnyetegem pedig visszavonulót fúj. Határtalan öröm áradt szét bennem. Carlisle-nak igaza volt. Most már sokkal jobb volt, mint elsőre. Csak szoknom kell a dolgot. Mosolyogva fordultam Carlisle felé, aki elégedetten viszonozta az örömömet. A biztonság kedvéért gyorsan eltávolodtunk a várostól, hogy még véletlenül se történjen baleset. Legközelebb akkor mertem levegőt venni, miután becsuktuk magunk után a házunk ajtaját.

- Huh – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten.

- Nagyon ügyes voltál – veregette meg Carlisle a vállamat.

- Köszönöm – mondtam hálásan. Annyira örültem, hogy megtettem az első lépést a viszonylag normális életem felé.

- Nincs mit – legyintett Carlisle. – Fokozatosan fogunk minden nap egy kicsit tovább menni – mondta határozottan, és a fejében már kattogtak is a kis kerekek, hogy pontosan eltervezze a fejlődés menetét.

A következő hónapok minden napja hasonlóan telt. Minden este egy kicsit közelebb a városhoz, aztán már egy rövid séta a városon belül, mikor ez már jól ment, akkor a vadászatom gyakoriságát kezdtük el csökkenteni, és így megtanultam szomjasan is uralkodni magamon. Carlisle mindvégig ott volt mellettem nehogy valami baj történjen, én pedig felnéztem rá és mérhetetlenül hálás voltam, azért amit értem tesz. A kapcsolatunk barátiból egyre inkább apa-fia kapcsolatba torkollott, amit egyáltalán nem bántam. Sőt kifejezetten élveztem. Az idő gyorsan telt, én pedig már teljesen képes voltam uralkodni magamon, és egyedül is bemehettem a városba, anélkül, hogy bárkit is veszélybe sodortam volna. A spanyolnátha lassan alábbhagyott, és nem követelt több áldozatot, így Carlisle segítségére már nem volt többé szükség a kórházban, ahol jelenleg dolgozott. Így úgy határoztunk, hogy letelepszünk egy másik kisvárosban, ami nagyon kellemes helynek tűnt. Carlisle felajánlotta, hogy használjam én is az ő nevét, így Edward Cullenként ismert a világ. Hiszen gyanús lett volna, hogyha itt-ott felbukkanok a világon, holott már egy bő éve halott vagyok. Egy év. Már ennyi ideje, hogy vámpír lett belőlem. Nem mondhatnám, hogy rajongok ezért a létezési formáért, és a bennem lakozó szörnyetegért, de azt el kell ismerjem, hogy van pozitív oldala is, és negatív is. Például Carlisle nem jött rá, hogy hogyan kéne kikapcsolnom a képességem, és én sem, úgyhogy mindent hallottam. Néhány hónapig kellemetlenül érintette a dolog néha, de most már teljesen hozzászokott, sőt, már kedvelt kommunikációs forma lett kettőnk között. Viszont a száguldással, és az éles érzékeimmel nem tudtam betelni. Békésen éltünk a titkunkat szigorúan őrizve. Én általában a házunkban voltam, míg Carlisle a nap nagyobb részében dolgozott. Egyik nap Carlisle mosolyogva jött haza, és boldogan nyújtott át nekem egy dobozt. Elég váratlanul ért a dolog, de azért kíváncsian nyitottam ki, és nagyon meglepődtem a benne levő ajándékon. A Cullen családi címer volt rajta, Carlisle saját jelképe. Azonnal felvettem az ékszert, és attól a naptól kezdve büszkén viseltem a családi címert, amivel Carlisle végérvényesen a fiává fogadott.


Esme szemszöge következik néhány fejezeten keresztül:)