KAMPÁNY!

KAMPÁNY!

2009. november 28., szombat

Tartozni valakihez - 22. fejezet

22. fejezet




(Jasper szemszöge)



Már percek óta ültünk a farönkön, de Emmettnek nem akaródzott elkezdeni a mondanivalóját. Éreztem, hogy kételkedik, valószínűleg nem tudta eldönteni, hogy hogyan is kéne hozzákezdenie. Meg tudtam érteni, hiszen ő általában a vicces fiú a családban, de most nagyon komoly arcot. Ilyennek még nem is láttam.

- Elmondom neked a történetem. Jó? – kérdezte hirtelen.

- Hiszen már elmondtad. Tudom, hogy egy medve miatt változattak át, és hogy Rosalie talált meg téged – mondta határozottan. Hiszen már tisztában vagyok mindenki történetével, aki a Cullenekhez tartozik. Csak szegény Alice-vel nem teljesen. Bárcsak vissza tudnám adni az emlékeit. Bár ki tudja, lehet, hogy jobb is, hogy nem emlékszik.

- Igen, azt a részét már tudod a történetnek, csak azt a részt nem, amiről nem beszélünk – mondta komolyan.

- Mire gondolsz? – kérdeztem értetlenül.

- Arra, hogy attól függetlenül, hogy én mindig is a Cullen családban éltem, én sem vagyok tökéletes. Találkoztam egyszer egy lánnyal, akinek annyira csábító volt az illata, hogy egyszerűen nem tudtam ellenállni, és megtámadtam. A vére annyira csábító volt, és egyszerűen nem én parancsoltam a testemnek. Tudom milyen érzés, amikor magával ragadnak az ösztönök – magyarázta a mondanivalóját.

- Megöltél egy embert. Ez a mi fajtánknál szinte semminek számít. Tudod, hogy én mennyivel végeztem? Több százzal, de lehet, hogy több ezerrel. Nem mondhatnám, hogy számon tartottam a dolgot. Mindenkit megöltem, aki az utamba került, amikor szomjas voltam, és elég sűrűn voltam szomjas. Nem lehet minket összehasonlítani – mondtam csüggedten. Korántsem ugyanolyan a helyzet.

- Nem a múltad érdekel minket. Illetve persze, érdekel, hogy miken mentél keresztül, de a jelened a fontos számunkra. Az, hogy most ki vagy.

- De…

- Még mindig nem érted a lényeget. A hibáid számától és súlyosságától függetlenül, az a lényeg, hogy meg akarsz változni, és ez látszik rajtad. Ez a család senkit nem lök ki magából, csak akkor, hogyha mélységesen nyomós oka van rá. Az, hogy te még az elején tartasz, és néha megbotlasz, nálunk nem számít olyan bűnnek, amit ne bocsátanánk meg. Sőt még csak nem is haragszunk érte. Na jó, talán Rosalie megtép egy kicsit, de attól függetlenül ő is szeret téged. Egyszerűen csak nem tudja magában tartani az indulatait – mosolyodott el.

- Jobb is, hogyha kiadja magából. Legalább nem nekem kell lecsillapítani. Rose, nehéz esett – mondtam kicsit megkönnyebbülve.

- Oh, ezt nem kellett volna kimondanod – vigyorodott el Emmett.

- Mit is? – döbbentem meg.

- Azt, hogy az én babym nehéz eset – mondta Emmett tettetett felháborodással. – Attól tartok, hogy ezért elégtételt kell vennem rajtad – mondta morcosan, majd elkapott, és egy fához hajított, aztán pedig majd megszakadt a nevetéstől.

- Ezt még megbánod – mondtam miután feltápászkodtam, és már neki is estem. A következő pillanatban Emmett egy sziklában találta magát, egy szép Em formájú mélyedést hagyva a kemény kőzeten.

- Na mi van, kistigris? Ennyi volt? – nézett rám nevetve, amikor kijött a sziklából.

- Ne merészelj így hívni – mondtam dühösen.

- Mert, akkor mi lesz? – hahotázott.

- Talán ez – mondtam és egy hatalmas fenyőt is kidöntöttem vele.

A hirtelen jött verekedésünk még legalább egy órán át tartott, elég hatalmas pusztítást hagyva magunk után. Igazság szerint már az sem érdekelt túlzottan, hogy miért is kezdtük el. Egyszerűen csak jólesett, hogy nagydarab bátyámmal viaskodom.

- Na? – ült le mellém Emmett. – Lehiggadtál? – kérdezte vigyorogva.

- Igazából… igen, teljesen megnyugodtam. Köszönöm – mondtam hálásan.

- Remek, akkor most menjünk haza – pattant fel, és várta, hogy én is felkeljek.

- Talán mégsem kéne, még visszamenni – sóhajtottam fel bizonytalanul.

- Megint le kell nyugtatnom? – kérdezte reménykedve.

- Talán inkább ne, mert a ruhánkból semmi sem fog maradni – néztem végig magunkon.

- Akkor indulás, vagy én foglak hazacipelni – mondta fenyegetően.

- Rendben – álltam fel a földről megadóan. – Menjünk.

A következő pillanatban már futottunk is a ház felé. Sajnos az út sokkal rövidebbnek tűnt, mint amilyenre emlékeztem. Megálltam a kertben, és nem igazán akartam ennél tovább menni, de Emmett vállon ragadott, és maga előtt tolt, egészen, amíg az ajtóhoz nem értünk. Kinyitotta azt is, és egy határozott mozdulattal átsegített a küszöbön. A következő pillanatban már csak arra eszméltem fel, hogy Esme szorosan magához ölel. Úgy tűnt, hogy nem is akar elengedni.

- Örülünk, hogy visszajöttél – mondta mosolyogva, amikor elengedett.

- Én is örülök – válaszoltam. Színtiszta szeretet áradt belőle, ami teljesen összezavart. Nem voltam hozzászokva, hogy szeretnek engem. Persze Alice, és két barátom kivételével. De Esme szeretete másmilyen volt. Olyan szeretet, amilyet már nagyon régen nem éreztem senkitől. Ezért, és Alice-ért már önmagában megérte ehhez a családhoz tartozni.

- Lehetőség szerint többé ne menj el egyedül vadászni – jött a dühös megjegyzés Rosalie-tól, bár tőle pontosan ezt vártam.

- Rose – szólt rá Esme, mire Rosalie csak megrántotta a vállát. – Csak elmondtam a véleményemet – mondta, majd felvonult a szobájukba.

- Tudom, tudom – emelte Emmett égnek a kezeit megadóan. – Nehéz eset, de akkor is a legjobb csaj a földön.

- Emmett Cullen! – jött a dühös hang az emelet felöl.

- Bocsi, jelenésem van – kuncogott Em, majd eltűnt az emelet irányába.

Visszafordultam Esme felé, aki még mindig mosolygott rám. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de valamiért inkább csak mosolyogva figyelt engem. Aztán újra megölelt. Miután elengedett úgy döntöttem, hogy felteszem a kérdést, ami éppen foglalkoztat.

- Hol van, Alice? – kérdeztem kíváncsian.

- Edward elvitte vásárolni. Nagyon ideges volt, amikor visszajött, és a testvéred úgy gondolta, hogyha végigviszi a város boltjain, akkor majd megnyugszik egy kicsit – mondta anyánk mosolyogva.

Ez igazán kedves gesztus Edwardtól. Bárcsak én is képes lennék ezt megadni neki. El fog jönni az idő, amikor nekem is menni fog. Határoztam el magam. Soha többé nem fog ilyen előfordulni. Erősebb leszek bárkinél, és megállom, hogy bárkinek is ártsak.

- Carlisle szeretne beszélni veled – szólalt meg Esme hirtelen. – A dolgozószobájában vár – tette még hozzá. Ajaj, még Carlisle is hazajött a munkából miattam. Akkor mégsem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy azt Emmett mondta. – Menj fel hozzá. Nem lesz semmi baj – biztatott Esme, majd leült a kanapéra.

Bátortalanul kullogtam fel egészen az emeletig, ahol Carlisle dolgozószobája volt. Nem igazán akartam bemenni, de tudtam, hogy előbb, vagy utóbb szembe kell néznem a családfővel is. Vettem néhány mély levegőt, majd bekopogtattam az ajtón.

- Szabad – hallottam meg azonnal az engedélyt.

Beléptem a szobába, majd halkan becsuktam magam mögött az ajtót. Lemértem Carlisle érzéseit, hogy tudjam mégis mire számítsak, de igazából csak aggódást tudtam azonosítani. Semmi düh, vagy harag. Pedig szerintem az lenne logikus. Hogyha Mariának okoztam volna csalódást, akkor most összeharapdálna, és bezárna néhány napra, vagy rosszabb esetben azonnal halálba küldene. Bár teremtőmet kétségkívül nem lehet érdemben összehasonlítani egyik Cullennel sem.

- Kérlek, foglalj helyet – mutatott Carlisle az asztala előtt álló fotelekre. Én pedig engedelmesen leültem, és vártam, hogy belekezdjen. – Figyelj rám, fiam. Nem mondom, hogy nem lesz még ilyen alkalom, de hogyha hagyod, akkor segítünk neked átvészelni. Edward elmondta, hogy el akartál menni, de szerintem semmi okod nincs rá. Vadászat közben bármelyikünknek nagyon nehéz lenne megállni, de jelenleg még főleg neked az. Nem foglak áltatni, ez a folyamat nagyon hosszadalmas, és nehéz, de hogyha hagyod, hogy segítsünk neked, akkor néhány évtized múlva garantálom, hogy akár vadászat közben is megállod majd a helyed, és képes leszel egyszerűen elfutni onnan, mielőtt az ösztöneid átvennék feletted az irányítást. Nem kényszerítünk semmire, de mindenki örülne, hogyha maradnál, és persze Alice is. Mert azt gondolom, tudod, hogy egyedül nem fog velünk maradni. Mi már most szeretünk titeket, a családhoz tartoztok, akárhogy döntesz, de gondold át.

- Szeretnék maradni – vágtam azonnal, ahogy befejezte.

- Ennek igazán örülök – mosolyodott el Carlisle. – Akkor már csak egy kérésem lenne – fűzte még hozzá.

- Mi lenne az? – kérdeztem kíváncsian.

- Amíg bizonytalan vagy magadnak, kérlek, vigyél magaddal valakit vadászni. Ez nem azért van, mert nem bízunk benned, hanem azért, mert még te magad is bizonytalan vagy egy kicsit.

- Persze, ez természetes. Többet nem fordul elő, hogy egyedül megyek – bólintottam rá.

- Remek – mondta Carlisle. – Akkor ezt meg is beszéltük. Menj nyugodtan, szerintem Alice már nagyon szeretne megölelgetni – mosolyodott el, majd az ajtó felé mutatott.

- Én nem hallottam őket – húztam fel a szemöldököm, de még nem fordultam meg.

- Másra koncentráltál, és nehéz napod is volt, úgyhogy valószínűleg nem arra figyeltél. Egyébként pedig te háttal ülsz az ajtónak, így nem láthatod, Alice kis örömtáncát, ami már körülbelül két perce tart – mutatott Carlisle nevetve az ajtó üveges része felé. Szerelmem valóban boldogan táncolt körbe Edward körül, aki csak döbbenten állt.

- Akkor én megyek is – mosolyodtam el, majd kimentem a szobából, Alice pedig azonnal rám vetette magát.

- Jobban vagy, ugye? – kérdezte komolyan miután lehiggadt egy kicsit.

- Igen, már sokkal jobban, köszönöm – mondtam határozottan.

Felkaptam szerelmemet, majd visszavonultam vele a szobánkba. Gyengéden lefektettem az ágyra, majd mellé feküdtem, és a mellkasomra húztam. Így feküdünk békésen, miközben és lágyan simogattam a hátát. Egy óráig nem is csináltunk semmi mást, csak élveztük egymás közelségét, amikor kopogtattak az ajtón.

- Szabad – szóltam ki kicsit kelletlenül.

- Bocsi, zavarok? – kérdezte Edward döbbenten. – Nem hallottam, hogy mire gondoltok, úgyhogy nem tudtam, hogy egyáltalán itt vagytok-e. De mindegy is. A kérdés az, hogy van-e kedvetek egy kis sakkversenyre. Emmett alig várja, hogy játszhasson veletek is. Velem nem szeret sakkozni, mert én kiolvasom a következő lépését a fejéből – mondta morcosan. – Viszont talán Alice-szel egyelőek lennének az esélyek – mosolygott szerelmemre. – Te pedig játszhatnál Emmettel, ha van kedved. Egyébként tudtok sakkozni?

- Persze – vágta rá szerelmem lelkesen. Le foglak győzni. Én leszek az első az életedben, aki kifog rajtad – énekelte, mint egy kisgyerek, majd felpattant, és engem is magával húzott.

Amikor leértünk a nappaliba, Emmett szélesen rám vigyorgott. Most biztos azt hiszi, hogy le fog győzni, mert nem tudok olvasni a gondolataiban, de erősen téved. A világ legjobb stratégája vagyok, és a sakk bizony stratégiai játék. Először én és Emmett mérkőztünk meg. Egy bő óra játék után győzelemittasan borítottam a sötét királyt, ami jelezte, hogy bátyám vesztett.

- A fenébe – morgolódott. – Pedig te nem is tudsz olvasni a gondolataimban. Vagy titkolsz valamit? – nézett rám kíváncsian.

- Nem, nem titkolok semmit – vágtam rá azonnal.

- Akkor majd legközelebb leverlek – vigyorodott el. – Remélem Alice, hogy legalább te elintézed Edwardot.

- Igyekszem – kacagott fel Alice, és közben Edwarddal visszapakolták a táblára a bábukat.

Leültek egymással szemben, majd mindketten koncentrálni kezdtek, de egyikük sem mozdult meg. Már vagy negyvenöt perce ültek mozdulatlanul, mi pedig Emmettel csak döbbenten figyeltük őket, amikor Alice végre megmozdult, és felborította Edward királyát.

- Igen, igen, igen – ugrott fel boldogan.

- A fenébe – mondta Edward csalódottan. – Még soha senki nem győzött le. Visszavágót követelek.

- Holnap megkapod – nevetett Alice továbbra. – Bár ki tudja, lehet, hogy megint én nyerek.

- De hiszen nem is csináltatok semmit – mondta Emmett értetlenül.

- Dehogynem, egy egész partit lejátszottunk, csak éppen jövőbelátással, és gondolatolvasással. Mindketten láttuk, hogy mi lesz a másik következő lépése, és én nyertem volna akkor is, hogyha elmozdítjuk a bábukat – magyarázta szerelmem.

- Ja, értem – bólintott Emmett. – De így mi a mókás benne? Legközelebb, úgy játszattok, hogy mi is élvezhessük – mondta komolyan.

- Rendben, holnap elmozdítjuk a bábukat is – mosolygott rá Alice. Emmett pedig elmosolyodott.

Az este hátralevő része megint csak beszélgetéssel telt, amibe mindenki bekapcsolódott, még Rosalie is. Nővérünk tett még egy-két csípős megjegyzést, de utána felhagyott a bűntudatkeltéssel, és ő is rendesen belemélyedt a beszélgetésbe.

2 megjegyzés:

  1. Szia
    Ez igazán meghitt és nagyon családias rész volt. Szerintem nagyon kedves megnyilvánulás volt Emmet részről, ahogy biztatta Jaspert és elmondta neki az ő nagy botlását, mi szerint ő sem tökéletes és ez a család az egyének hibáival együtt képes elfogadni azt akit szeretnek feltételek nélkül és segítik céljaik elérésében. Ezzel bemutattad Emmet másik oldalát is ami nekem nagyon bejött. Na és az a kis birkózás igazán jó volt. Nem is beszélve Esme anyai szeretetéről ami szerintem nélkülözhetetlen volt, Carlisle biztató atyai szavaiból áradó aggódás amivel megmutattad miért is lehet az ő karakterrét szeretni lenyűgöző volt és persze egy ilyen sztori után Alice odaadása és öröme korozza meg a részt, egyszóval nagyon jól sikerült csak így tovább Puszi Gina

    VálaszTörlés
  2. Szia Gina!
    Örülök, hogy ennyire tetszett. Szeretném a őket úgy bemutatni, mint egy igazi összetartó, és egymást szerető családot, mert szerintem ők ilyenek :D
    puszi, Drusilla

    VálaszTörlés