Történet szerelemről és családról - 57. fejezet

Utazás Párizsba




(Carlisle szemszöge)



Miután elbúcsúztunk Edwardtól, és Rose-tól, és megígértettük velük, hogy a ház még egyben lesz, amikor visszajövünk, elindultunk a mi kis utazásunkra. Nem is olyan kis utazás, ez egy igazi második nászút. Imádom Párizst, legalábbis régen imádtam, bár az tényleg nagyon régen volt már. Ahogy elfoglaltuk a helyeinket egymás mellett Párizs felé, Esme elővette az információit, amelyeket összegyűjtött a városról, és a környékéről. Izgatottan nézegette és olvasgatta az általa írt jegyzeteket, miközben néha még a száját is eltátotta. Szegénykém még nem is igazán utazott a nászutunkon kívül, hiszen mindig dolgoztam, és csak a költözések alkalmával volt lehetősége világot látni. Még csak egy órája voltunk úton, amikor már izgatottan toporgott, hogy mikor érünk már oda. Az olvasnivalója elfogyott, és láttam rajta, hogy alig várja, hogy megérkezzünk. Én csak mosolyogtam a türelmetlenségén, majd gyengéden végigsimítottam a combján, hogy felhívjam a figyelmét magamra. Az érintésemtől azonnal megálltak a lábai, majd kápráztatóan rám mosolygott.

- Izgatott vagyok – harapta be az alsó ajkát.

- Tudom, hogy nem járunk el eleget szórakozni – néztem rá bűnbánóan. – Majd igyekszem kevesebb műszakot vállalni, és több szabadságot kivenni, hogy te is jobban érezd magad – ígértem.

- Ugyan már, drágám, hiszen mind a ketten tudjuk, hogy így jó az életünk. Emiatt ne aggódj. Én boldog vagyok, csak mindig is vágytam rá, hogy világot lássak, de mégsem volt rá esélyem, most viszont úton vagyunk az egyik legszebb, és legkülönlegesebb város felé, ami Európában van. Ez annyira hihetetlen – magyarázta boldogan.

Én pedig egy gyengéd mozdulattal az ölembe húztam, és szorosan magamhoz öleltem. Annyira szép, tökéletes, szeretetteljes, és csak az enyém. Mindig megért engem, és képes tökéletes otthont teremteni a családunk számára. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őt, de minden nap hálát adok érte, hogy az enyém lett.

- Örülök, hogy boldoggá tudlak tenni – suttogtam a fülébe. – Ez minden vágyam.

- Ahogy nekem is – nyomott egy gyors csókot a számra.

Mivel nem csak kettesben voltunk, így többre most esélyem sem lett volna. Esme ilyen szinten nagyon szégyenlős még mindig. Egy-egy apró puszi, és simogatás, de semmi komoly, hogyha nem kettesben vagyunk. Végül is logikus ez a felelősségteljes viselkedés, de néha egy egészen kicsit áthágnám a szabályokat. Még egy hirtelen puszit nyomtam az ajkaira, majd gyorsan körbepillantottam, de az emberek mind csak elnézően mosolyogtak felém, és Esme felé. Biztosan megértették, hogy milyen fontos ez az utazás a számunkra.

- Mit szeretnél először megnézni Párizsban? – kérdeztem szerelmemet.

- Nem is tudom, annyi látnivaló van ott. Esetleg mesélhetnél, amíg odaérünk, hogy te mit láttál, amikor régebben ott jártál, és kezdhetnénk a város azon pontjaival a feltérképezést, hogy mennyi változtak a dolgok. Ki kell használnom, ha már saját idegenvezetőm van – suttogta a fülembe, hogy csak én halljam.

- Rendben, ha ezt szeretnéd. Viszont nem lesz unalmas a város, ha már elmesélem, hogy milyen? – kérdeztem mosolyogva. Nem akarom, hogy semmi újdonság érzete ne legyen, amikor már ott vagyunk.

- Tudod sok mindent építettek, amióta utoljára arra jártál – mondta határozottan. – Azóta eltelt egy kis idő.

- Hát ezt nem tagadom – bólintottam rá. Végül is, a régen, az én esetemben valóban nagyon-nagyon régi időket jelent.

- Kezdj bele, neked mi tetszett a leginkább? Azokat a helyeket mindenképpen látnom kell nekem is – csillantak fel a szemei.

- Rendben, akkor lássuk csak. Hol is kezdjem? – gondolkodtam el.

- Ahonnan szeretnéd, mesélj el mindent – vált egy kicsit sürgetővé a hangja. Tényleg nagyon boldog volt, hogy végre kettesben lehet velem egy kicsit. Ahogy én is a fellegekben jártam, mert egy kis idő csakis a miénk.

- Nos, akkor talán kezdjük a Louvre múzeummal. Amikor én utoljára ott jártam még nem múzeum volt, csak átalakították. Az épületegyüttes eredetileg a tizenkettedik század elején épült, méghozzá Fülöp Ágoston parancsára erődítményként. Amikor én ott jártam, akkor építették át I. Ferenc parancsára reneszánsz stílusú palotává. Azt hallottam, hogy azóta még Napóleon is felújíttatta, és így lett belőle múzeum, amit az ő parancsára rendeztek be így. A francia polgári forradalom óta pedig már a „köznép” számára is elérhetőek a látványosságok – meséltem mosolyogva.

- Ezt nem is volt benne a könyvtár anyagában – kerekedtek ki Esme szemei.

- Jobb vagyok, mint a városi könyvtár – vigyorodtam el. – A következő hely, amelyet feltétlenül látnod kell, az a Notre Dame. Az alapkövét szintén a tizenkettedik század elején fektette le III. Sándor. Ezután még százhetven évig épült, nem siettek el semmit az alkotók. Igazi gótikus remekmű, a forradalom alatt kis híján elpusztult, de szerencsére ma már újraépítették. Nagyon sajnáltam volna, hogyha végleg csak egy rom marad belőle.

- Nem is gondoltam volna, hogy ennyire tönkretették azt az épületet, hiszen a képeken tökéletesen egyformának tűnt – döbbent meg szerelmem.

- Azért nem látszik, mert tökéletesen követték az eredeti terveket – mondtam egyértelműen. – Aztán ott van még az Invalides. Számomra nagyon is kedves hely. XIV. Lajos adta ki a parancsot a megépítésére. A sérült és hajléktalanná vált katonák otthonaként építtette meg. Magam is dolgoztam benne önkéntes orvosként egy kis ideig, de természetesen Párizson kívül éltem, hiszen szükségem volt vadászterületre. Tizenhárom hektáros területet karol fel, és igazi francia klasszicista stílusban épült. Valódi mestermű. Azóta is megtartotta eredeti funkcióját, hihetetlen, hogy mennyire tisztelik még mindig ezt az építményt.

- Nem csodálom, hogy ilyen áhítattal mondtad ki, hogy Invalides – simított végig az arcomon szerelem elnézően.

- Talán a kedvenc helyem a Sainte-Chapelle volt. Egy gótikus kápolna, ami a gótikus építészet csúcsának számit. Mindössze két év alatt építették meg, mégis kivételes hely. Párizs legszebb, és a világ egyik legszebb belső terű egyházi épülete. Különösen gyönyörűek a rózsaablakai, és színesüveg-táblái, amelyek a világon valóban a legkivételesebbek. Aztán ott van még a Place des Vosges. Párizs legrégebbi, és legszebb tere. Eredetileg Palace Royale-nak hívták, és IV. Henrik megbízásából építették. A tér csupa vöröstéglás épületből áll, ami fantasztikus látványt nyújt. Az egész egy tökéletesen szabályos négyzet, az első európai királyi várostervezés remek példája. A tér tele van üzletekkel, ahol majd ajándékokat is tudsz nézni – ajánlottam lelkesen. Tudtam, hogy nagyon sok különleges dolgot szeretne hazavinni a gyerekeinknek.

- Nagyszerű – mondta Esme. Majd láttam, ahogy elkezdett pörögni az agya, hogy pontosan mikre is gondolt ajándékba.

- Ráadásul megépült az Eiffel-torony is, amire nagyon kíváncsi vagyok, hiszen az még nem létezett, amikor én ott jártam, de állítólag fantasztikus.

- Igen, olvastam róla – vette át a szót Esme. – Csupán négy éve fejezték be az építését. A torony hétezer-háromszáz tonnás, és a tervező úgy alakította ki, hogy hat-hét centiméternél semmiképpen sem leng ki jobban a legnagyobb szélben sem. Egészen lenyűgöző lehet. Én is kíváncsi vagyok rá. Háromszázhuszonnégy méter magas. Gondolj bele, hogy micsoda kilátás lehet onnan a városra.

- Te jó ég, még soha nem jártam ilyen magas épületben – döbbenten meg ezúttal én.

- Ott a helyünk – bólintott rá szerelmem is. – Ezen kívül még nagyon szeretném megnézni a Montmarte hegyet, mivel az Párizs legmagasabb pontja. Na és a Sacré-Coeur-t is, ami egy gyönyörű bazilika, állítólag úgy néz ki, mintha cukorból készült volna. A francia – porosz háborúban elesett francia katonák emlékére épült. Negyvenhat évig építették, és minden odautazó szerint egyszerűen gyönyörű.

- Hihetetlen, hogy mennyit változott Párizs, amióta ott jártam. Tudom, hogy eltelt már némi idő, de ez akkor is hatalmas fejlődés – csóváltam meg a fejem. Nem néztem ki abból a városból, hogy ennyit fog még változni.

- Ráadásul még vége sincs a beszámolómnak – nézett Esme mélyen a szemembe. – Szeretném megnézni az Orsay múzeumot is. Fél évszázad remekműveit helyezték el ott, méghozzá köztük az impresszionista művek jelentős részét is. A legnagyobb művészek munkái mind ott vannak összegyűjtve. Hogyha pedig még mindig lesz időnk, akkor ott van a Diadalív, amit látnunk kellene. A Charles de Gauelle közepén áll. A napóleoni háborúk alatt elesett franciák emlékére épült. Ötvenegy méter magas, és negyvenöt méter széles. Európa legnagyobb ilyen jellegű építészeti alkotása. Oh, és talán a kedvenc célpontom, a Szajna, és hídjai. A Pont des Arts mindenképpen benne kell, hogy legyen az útitervünkben. Fából készült sétálóhíd, amely Párizs állítólag legromantikusabb hídja – simított végig a karomon.

- Ott a helyünk – nyeltem egy nagyot. – Van még valami, amit szeretnél látni?

- Ha már így megkérdezted – sütötte le a szemeit szégyenlősen. – A Palais Carniert még szívesen útba ejteném. Tudod ez egy igazi neobarokk stílusban épült mestermű. Az operaház kívülről, és belülről is különleges élményt nyújt. Ha szerencsénk van, akkor talán még egy előadásra is bejutunk.

- Azt hiszem, hogy meg kell hosszabbítanunk az itt tartózkodásunkat, hogyha mindent látni akarunk. Így jár, aki építészetet is tanuló hölgyet vesz feleségül – mosolyogtam rá.

- Már csak két hely – rebegtette meg a pilláit. – Kérlek.

- Halljuk – csóváltam meg a fejem. Én az utunk jelentős részét, de legalábbis egy-két napot a szobánkba terveztem korlátozni, de ha őt boldoggá teszi, akkor éjjel-nappal várost nézünk.

- Az egyik a Panthéon. Ott nyugszanak Franciaország legnagyobb alakjai. A homlokzatot állítólag a római Pantheon mintájára alakították ki, és egy igazi neoklasszicista alkotás. A másik pedig a Moulin Rouge – sütötte le megint a szemeit. Olyan érzésem volt, mintha éppen készülne elpirulni, csak már nem tud.

- Édesem, az egy szórakozóhely, ahol táncosnők vannak – néztem rá döbbenten. Nem gondoltam volna, hogy Esmét érdekli az a hely. Hallottam már róla, de eszembe sem jutott el is menni.

- Igen, tudom, de még sosem jártam ilyen helyen, és őszintén szólva kíváncsi vagyok rá, de természetesen nem muszáj, hogyha nem akarod – magyarázkodott gyorsan.

- Kedvesem, nem kell szégyellned magad, hogyha kíváncsi vagy rá, akkor elmegyünk. Most csakis mi számítunk – emeltem fel a fejét gyengéden. Majd magam felé fordítottam az arcát, és megcsókoltam.

- Carlisle, itt nagyon sokan vannak rajtunk kívül – suttogta a fülembe, amikor a nyakát is elkezdtem behinteni a csókjaimmal. – Ez így egy kicsit kínos.

- Tudom, de nem könnyű leállni, hogyha valakinek ilyen tökéletes felesége van – mormoltam lágyan a fülébe.

- Az első napunkat a szállodában töltjük, esküszöm – búgta halkan.

- Ez most nem segített, hogy lehiggadjak – szorítottam meg egy kicsit a combját. Bár már ott lennénk.

- Már csak egy kis kitartás. Hamarosan megérkezünk – bújt hozzám szorosan. – Addig is a feleséged örül egy kis előjátéknak, ami nem ejt zavarba senkit a környékünkön – motyogta szégyenlősen. – Egy kis cirógatástól én sem jönnék zavarba, sőt, kifejezetten jól esne – hunyta le a szemeit. Én pedig automatikusan simogatni kezdtem a hátát, tudtam, hogy ezt imádja. – Most szunyókálsz egyet? – vigyorodtam el. Pont, mint az első nászutunkon. Ott is szerette eljátszani, hogy alszik.

- Igen, már régen volt, hogy utoljára ilyet csináltunk – sóhajtott fel elégedetten.

- Ez igaz – hajtottam hátra fejem, hogy kényelmesen üljek az ülésben, és én is behunytam a szemeimet.

Az út hátralévő részét csendbe burkolózva töltöttük, néha-néha lopott csókokat váltva, vagy gyengéd simogatások közepette. Az emberek halkan susmorogtak rólunk, hogy biztosan nászutasok vagyunk, hogy milyen gyönyörű feleségem van…, na meg persze a szokásos elmélkedések is elhangzottak. Mitől vagyunk ennyire gyönyörűek? Miért utazunk tovább mindig éjszaka. Olyan fehér a bőrünk, hogy biztos nem mehetünk napra stb... Főleg a szokásos problémák helyeződtek előtérbe, amik velünk kapcsolatban felmerültek.

- Nagyon elgondolkodtál – szakított ki a gondolataimból kedvesem.

- Csak hallgatóztam egy kicsit – súgtam a fülébe.

- Oh, és hallottál valami izgalmasat? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, többen is irigykedtek rám a gyönyörű feleségem miatt – húztam ki magam büszkén.

- Nyilván a hölgyek pedig rám irigykedtek a férjem miatt – motyogta lesütött szemekkel.

- Hát, ami azt illeti, valóban jó páran megnéztek maguknak, amíg szunyókáltál – mentem bele a játékba.

- Igazán? Na és mondd csak, volt olyan hölgyemény, aki elnyerte a tetszésedet? Csak, hogy tudjam, hogyha felhagysz a monogámiával – mondta flegmán, de nagyon is komolyan gondolta, ez látszott a tekintetéből.

- Drágám, tudod, hogy nekem te vagy az egyetlen – mormoltam a fülébe engesztelően.

- Győzködj még egy kicsit – szegte fel dacosan az állát.

- Nos, ami azt illeti, már csak egy fél óra, és odaérünk a szállodánkhoz – simítottam végig a combján.

- Még egy kicsit határozottabban – mondta, majd egy kicsit csücsörített az apró ajkaival. Rögtön értettem a célzást, és gyengéden megcsókoltam. Majd miután elváltunk egymástól rámosolyogtam. – Tudod, hogy nem gondoltam komolyan – suttogta zavarban.

- Tudod, hogy úgysem feltételeztem rólad ilyesmit – temettem arcom a nyakába. Imádtam a bőre illatát, és a haja selymességét.

- Még szép, hogy nem – bólintott rá.

- Te kis boszorkány – csóváltam meg a fejem. – Nézd – mutattam rá a szállodára. – Megérkeztünk – mondtam boldogan. Hát itt vagyunk. Párizs, a szerelem, és a romantika városa. Tökéletes hely egy második nászúthoz. Már én is alig vártam, hogy megérkezzünk. Amint felálltunk megfogtam a bőröndjeinket, és szerelmemmel együtt elindultam a recepció felé, ahol megkaptuk a szobánk kulcsát, és a londiner volt olyan kedves, hogy felhozza a bőröndjeinket is. Amikor beléptünk a lakosztályunkba Esmének még a lélegzete is elállt a látványtól. Hát igen, ez itt a legpedánsabb szálloda, amit csak találni lehet, annak is a legnagyobb lakosztálya. A szoba közepén hatalmas baldachinos ágy, a lakosztályban saját fürdőszoba, és egy kisebb gardróbszoba. Asztalok, és székek, hogy itt lehessen reggelizni, bár ez minket nem érint. Bár tudnék mit kezdeni azzal az asztallal. Végül is már egyszer megfogalmazódott bennem egy ilyen gondolat, csak akkor Edward és Rose túl közel voltak. Egy biztos. Azt hiszem, hogy tökéletes második nászút elé nézünk, ami még csak most kezdődik.