Egy lány, aki mert szeretni különkiadás (Paul és Jane története) - 10. fejezet

10. fejezet


Sziasztok! Ebből a történetből Epilógus következik :) Ez csak egy rövidke kisregény, de hallotok majd még róluk, amikor folytatom néhány hónap múlva az Egy lány, aki mert szeretni című történetemet :) Puszi, Drusilla

(Jane szemszöge)



Boldogan figyeltem Pault, ahogy halkan szuszogott, miközben én a mellkasán pihentem. Igen, életemben először azt éreztem, hogy tökéletesen jól vagyok. Nem volt bennem harag, csalódás, kín, amiatt, ami történt velem és a testvéremmel. Valahogy minden más lett. Mindig azt mondják, hogy a szerelemtől kivirulnak az emberek, és a vámpírok is, de eddig csak sületlenségnek tartottam ezt az egészet. Hiszen, ha belegondolok, láttam már, hogy milyen, amikor a szeretett társ elhagyja a másikat, és aki megmarad, az csak fél életet él, és nem képes magához térni a fájdalom kábulatából. Eddig szánalmasnak tartottam őket, de most, hogy én is megtapasztalhatom, hogy milyen az az érzés, amikor valaki szeret, és szüksége van rám, így egészen más fényben tünteti fel az eddigi hitemet. Azt hittem, hogy ilyesmi csakis a könyvekben létezik. Amikor szinte újra képes megdobbanni a szívem, hogyha magához ölel, vagy kedvesen szól hozzám. Olyan átszellemült, és gondoskodó, hogy még az én egyébként megközelíthetetlen szívemhez is utat talál. Talán nem is tudom pontosan gondolatokba, vagy szavakba önteni ezeket az érzéseket. Ezt inkább át kell élni. A szerelem egészen más, mint ahogy eddig hittem, de vajon mi lesz Volterra várában? Hiszen ott mégsem sétálgathatok a folyosókon Paulról áradozva, szerelmesen, mint egy átlagos nő. A tekintélyem is meg kell őriznem. Ezt még meg kell majd beszélnem a kedvesemmel, hogy a szerelmes pillanatainkat hagyjuk meg a hálószobára, nem akarom, hogy azt higgyék, hogy befolyásolhatóvá váltam, és elfajzanak.

- Már megint hülyeségeken jár a fejed – motyogta Paul a hajamba.

- Te nem alszol? – néztem rá rosszallóan. – Tisztességtelen dolog kihallgatni a gondolataimat, amikor azt hiszem, hogy éppen pihensz. Egyébként pedig már miért lenne hülyeség? – kérdeztem durcásan.

- Azért, édesem, mert ha belegondolsz, akkor attól még, hogy a Mesternek van felesége megmaradt a tekintélye is. Nem attól lesz valaki félelmetes, hogy kivel van, vagy nincs együtt, hanem attól, hogy mit tesz le az asztalra. A tekintélyed soha nem fog csillapodni, mert a képességed ritka és különleges. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy a világon tökéletesen egyedi – puszilta meg a homlokon. – Ne idegeskedj, már alig van néhány óránk, és máshogy is eltölthetnénk, mint azzal, hogy éppen a kastély lakóiról beszélünk – ajánlotta a lehetőséget, miközben keze érzékeny helyekre vándorolt.

- Alig van néhány óránk? – kerekedtek el a szemeim. – Hiszen még csak most jöttünk – szontyolodtam el. Életemben először érzem, hogy itt vagyok otthon, Paul karjaiban, és nem a kastélyban.

- Sajnálom, kicsim, de két nap elég rövidke idő. A Mester ennyi időt adott ajándékba, úgyhogy vissza kell mennünk – hajtotta le a fejét szomorúan. – Majd ha elintéztük a Hold gyermekeit, akkor újra eljövünk, hogy kettesben legyünk. Akkor biztosan elengednek, talán még hosszabb időre is.

- Az nagyon jó lenne – simultam az ölelésébe. Éppen meg akartam csókolni, amikor kirobbant az ajtó, és egy nagyon feldúlt Félix tört ránk.

- Bocsi – emelte fel a kezeit, amikor gyilkos szemeket meresztettem rá. – Nem szívesen zavartam meg a szenvedélyes kiruccanást, de azonnal jönnötök kell – hadarta el gyorsan.

- Mi történt? – pattantam fel a takarót magam elé tartva.

- Itt vannak, már kivonultunk. Sam és Alec nagyszerűen helytáll, de rátok is nagy szükség lenne, mert nem bírják már sokáig ennyi ellenséges vérfarkassal szemben. Nem győzzük őket úgy tépni, hogy csökkenjek is a számuk, mert mindig előkerül még belőlük valahonnan. Teljes összeesküvés áll fenn. Minden létező Hold gyermek ostromol minket – magyarázta Félix, én pedig már villámgyorsan fel is öltöztem. Paul is útra készen állt egy perc alatt, amiért különösen hálás voltam neki.

- Menjünk – kezdtem volna el rohanni, de Paul elkapta a kezem.

- Itt emberek is vannak, csak lassan, majd ha már nem látnak minket – húzott vissza maga mellé.

- Igazad van – szusszantottam egy nagyot. Kis híján megszegtem a legalapvetőbb szabályunkat. – Mikor érünk már ki innen? – morogtam az orrom alá. Már percek óta haladunk ki a városból, ez nem állapot. Ennyi idő alatt már meg is ölhettek valakit közülünk.

- Jane, higgadj le, mindjárt kint vagyunk, ráadásul már így is meg kell majd magyaráznunk egy kitört ajtót a szállodában – csitított Paul szigorúan. Majd átjárt a nyugalom, én pedig hálásan pillantottam fel rá. – Oké, most – kezdett el rohanni kedvesem, amikor már a város legszélén jártunk.

Mi pedig tartottuk vele a lépést. Nem telt bele öt percbe, és már elénk is tárult a csatamező. Szerencsére elég mélyen volt bent az erdőben, így a halandók nem keveredhettek bele a harcba, és nem is lehettek szemtanúi az eseményeknek. Amint megálltam a csatamező szélén, azonnal használni kezdtem a képességemet, és az összes vérfarkasra koncentrálva megfékeztem az előrenyomulásukat. Alec és Sam hálásan pillantottak felém, majd a Volturi egy emberként kezdte el leölni a vonyító, vonagló vadakat. Paul és Félix pedig csatlakozott hozzájuk, hogy minél gyorsabban végezzünk. Ám ekkor valami váratlan történt. Az egyik vérfarkas, aki már haldoklott, és visszaváltozott, miközben elém zuhant, annyira hasonlított rám. Mintha csak magamat láttam volna törékeny kis emberként. Meztelenül és kiszolgáltatva a kegyetlenségnek, és a világ gonoszságának. Hirtelen érzelmek sorozata suhant át rajtam, és elvesztettem a kontrollomat. A következő pillanatban pedig minden vérfarkas felpattant és újult erővel rontottak neki a családomnak.

- Jane – dörrent dühösen Aro hangja mögülem.

- Bocsánat, Mester – nyertem vissza a koncentrációmat. Azután pedig azonnal újra kínozni kezdtem az ellenséget. Hogy történhetett ez meg? Mióta produkálok én igazi érzelmeket? Én mindig tökéletesen koncentrálok, és összeszedett vagyok.

- Paul, vigyázz – hallottam meg Sam sikoltását.

Mire felkaptam a fejem, és láttam, amint egy vérfarkas Paul torkának esik. Az én szerelmem pedig nem vámpír teljesen, és nem is vérfarkas. Ráadásul azt sem tudhatom, hogy vajon az ő vérére is hat-e a kutyák mérge. Már éppen készültem odavetni magam közéjük, de Aro lefogta a vállaimat.

- Te személyi testőr vagy, és itt a helyed mellettem, mert te vagy a legmegbízhatóbb. Ugye nem kell csalódnom a legjobb tanítványomban? – kérdezte halkan. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy „kit érdekel”, de rájöttem, hogy ez nem lenne a legbölcsebb mondatom életemben.

- Nem fog csalódni bennem, Mester – motyogtam az orrom alá. Majd szemeimmel kedvesemet kezdtem el keresni, de sehol nem találtam.

- Paul? – kiáltottam el magam.

- Neki már úgyis késő – dörrent mellettem Caius.

- Caius, kérlek, ez még korántsem biztos – vetett ellent Aro.

- Amúgy is csak egy koszos kis félvér volt – fokozta tovább Caius.

Bennem pedig ekkor szakadt el valami. Komolyan szinte Istenként tiszteltem Caius Mestert is? Hiszen egy szemernyi érzelem sem szorult belé. Hogy is hihettem, hogy ő másmilyen, olyan, mint én? Vagy talán én is ilyen voltam, mielőtt megismertem volna a számomra tökéletes férfit? Már éppen kezdtem volna a dühödt kínzást, amikor Demetri termett hirtelen előttem a fia testével, aki vonaglott a fájdalomtól.

- Mi történt vele? – csattantam fel.

- Megharapták több helyen is. Hogyha megéri a holnapot már az is csoda lesz – hajtotta le a fejét Dem. A fenébe, hiszen az ő fia, biztosan nem kéne ennyire neki esnem, hiszen ő nem tehet semmiről.

- Nem, túl fogja élni, erősebb bárkinél, csak egy kis vér kell neki – vettem el tőle Paul testét. Még hogy nem fogja megérni? Ő mindent túlél, nem hagy el engem soha. Megígérte nekem, hogy együtt leszünk.

- Ha élve is marad, akkor is át fog változni, hogyha nem végezzük ki a támadóját, mert akkor vérfarkas lesz minden egyes teliholdkor.

- Nem lesz az – adtam vissza Demetrinek a fiát.

Majd még eddig soha nem érzett intenzitású haragot éreztem, amit a farkasokra irányítottam. Néhány perccel később az összes farkas már halott volt, és csak az emberi tetemek hirdették, hogy hányan voltak egykoron. Győzedelmeskedtünk, de milyen áron? Idegesen fordultam vissza Paul felé. Aki már sokkal jobban nézett ki. A jelek szerint sikerült kivégeznem az őt bántó egyedet is, mert a méreg visszavonulót fújt. Hála az égnek. Magamhoz öleltem kedvesem ernyedt testét, és azonnal fel is vettem, hogy saját kezűleg vigyem vissza a kastélyba, de keserves sikoltás állított meg benne, hogy elinduljak.

- Kisgyerekek, még csak kisgyerekek – kiabálta hisztérikusan Sam két tetem mellett, akikkel valószínűleg még ő végzett. Az előbb még Paulhoz indult, ide hozzánk, most pedig sokkot kap. Tényleg érzékeny, ahogy Paul mondta, ez nem csatába illő viselkedés. Mindenesetre elgondolkoztam rajta, hogy segítenem kéne neki, de Demetri egy pillanat alatt mellette termett, és szorosan a karjaiba zárta őt.

- Mindenki haza, tíz önkéntes elégeti a csata bizonyítékait – szólította fel a családot Aro.

Egy szempillantás alatt megvoltak a jelentkezők, mi pedig hazaindultunk. Sam Demetri nyakába csimpaszkodva, némán zokogott, míg én büszkén vittem magammal az én hős lovagomat, aki kimentett a szürke hétköznapokból, és ezért én örökké hálás leszek neki. Talán soha nem jutottam volna el odáig, hogy megismerjem a szeretetet, és a szerelmet, ha nem jön. Most nem hagyhat el, nem fogom hagyni.

- Hogy van a fiam? – kérdezte Samantha akadozva, majd félve pillantott felénk. Látszott rajta, hogy nagyon aggódik a fiáért, amiért most valahogy nagyon is hálás voltam neki.

- Ő jól lesz – mondtam határozottan. Viszont az biztos, hogy én soha, de soha nem fogom hagyni, hogy bárki is kivigye a szobámból, addig, amíg meg nem gyógyult teljesen. Az én társam.

- Tegyél le Dem, jól vagyok – suttogta Sam alig hallhatóan. – Jane? Megengeded, hogy vigyem? – lépett mellém csendesen.

- Ő az én társam – morogtam rá. Az én társam, én viszem. Nem érdekel, hogy Samantha az édesanyja. Most már hozzám tartozik.

- Lehet, de nekem pedig a fiam – morgott ő is. – Mindig is én ápoltam őt – fűzte még hozzá. – Te nem olyan régen még meg akartad ölni, most meg ajnározod, mert rájöttél, hogy milyen értékes lény, és te milyen értéktelen vagy nélküle – mondta teljesen kikelve önmagából.

- Te nyavalyás… - kezdtem volna bele, de szerelmem hirtelen megszólalt.

- Hagyjátok ezt abba, mindketten. Apa, megtennéd, hogy te viszel? – nyögte Paul.

- Persze, fiam – mondta Dem boldogan.

- Ezzel egyikőtök sem vitatkozhat. Tanuljatok meg egymás mellett élni – mondta még kedvesem, majd ismét elájult.

- Nem akarom odaadni neked – öleltem át szorosabban.

- Jane, Paul döntött így – mondta Aro határozottan. – Add át őt Demetrinek – csattant fel hirtelen. „Nem!” Üvöltöttem gondolatban, de természetesen kifelé nem ezt mutattam. Mi történik velem? Olyan furcsa vagyok, hogy még magamat sem értem. Mik ezek a hirtelen érzések?

- Igen, Mester – válaszoltam végül. Majd át is adtam Pault az édesapjának.

- Látod, ezt jól megcsináltad, miattad van az egész – morogta Sam.

- Hölgyeim, kívánnak közös zárkát néhány napra? Ez legutóbb is bevált – dörrent ránk Aro.

- Nem, Mester – vágtuk rá egyszerre.

- Csodálatos, legalább van valamiben egyetértés. Felváltva fogjátok ápolni Pault, fél napot Jane, fél napot Samantha – mondta a Mester határozottan.

- De…

- Samantha kezdi, mert az ő gyermeke – fűzte hozzá a Mester belém fojtva a szót. – Holnap reggeltől a te felelősséged lesz az ápolás, Jane. Hogyha közben esetleg a másik fél úgy érzi, hogy szüksége van segítségre, vagy Paul szeretné, akkor ketten is vele lehettek. Demetri, te hozz neki prédát. Lehetőség szerint fiatal, és életerős példányt.

- Igen, Mester – adta oda Pault Samanthának, máris elrohant. Mi pedig néhány perccel később megérkeztünk a titkos útvonalon át a kastélyba.

Pault Sam azonnal szerelmem szobájába vitte, és bent is maradt vele. Én pedig csak szomorúan néztem a csukott ajtót. Ami néhány perccel később kinyílt, és Samantha dugta ki a fejét.

- Szeretnél bejönni hozzá? Megmosdathatnánk, és bekötözhetnénk együtt is – mosolygott rám halványan. – Ne aggódj, ez még nem jelenti azt, hogy kedvellek, de valamiért a fiamnak te kellesz, úgyhogy ápolhatjuk együtt is – ajánlotta halkan.

- Én, köszönöm, azt hiszem – surrantam be a szobába.

- Nincs mit – csukta be mögöttem az ajtót Paul édesanyja.

Szerelmem már egy szál alsóban feküdt az ágyon, és mindenhol csupa seb és vér volt. Azonnal kirohantam a fürdőszobába, és hoztam vizet, tiszta ruhákkal együtt, hogy megmosdassuk őt. Még soha nem csináltam ilyesmit ezelőtt, de nem lehet olyan bonyolult. Letettem a tálat, majd belemártottam a ruhát, és elkezdtem vele óvatosan Pault törölgetni, aki panaszosan nyögött fel.

- Mit csináltam rosszul? – kérdeztem döbbenten. Ez tiszta víz, nincs benne semmi, és tiszta ruha. Most vettem elő.

- Huh, ez a víz még nálunk is hidegebb, neki pedig forró a bőre – mondta Sam miután megnézte a vízhőfokot.

- De hát, a meleg vízben lehetnek baktériumok, és ezért gondoltam, hogy jó hideg víz kell, hogy jó legyen neki. Mármint, mi van, ha elkap valami fertőzést?

- Ne félj, miután megmosdattuk kap fertőtlenítőt, ami megöli az esetleges baktériumokat, és a kötések tisztán tartják a sebeket. Egyébként sem lesz semmi baja, mert miután kapott vért, akkor villámgyorsan gyógyulni kezd majd – nyugtatgatott Sam. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy hülye, tudatlan kislány. Hogy jutott eszembe szinte fagyos vízzel mosdatni a felhevült bőrét? Nem vagyok jó ápolónő.

- Azt hiszem, hogy én most inkább megyek, mielőtt még nagyobb károkat teszek benne – indultam el kifelé a szobából.

- Jane – szólt utánam Paul. – Nem volt ez rossz, csak kicsit váratlanul ért a hideg. Gyere vissza, és folytasd, kérlek.

- De én…

- Csak gyere ide, jól esik, hogy nem hagysz magamra – nyújtotta felém a kezét. Én pedig boldogan odasiettem hozzá. – Szia, anya – köszönt az édesanyjának is.

- Hogy vagy, drágám? – mosolygott rá Sam.

- Voltam már jobban is, de egykettőre összeszedem magam, hogy tovább idegesíthessem az itt élőket.

- Tudtam, hogy számíthatok rád – kacsintott rá anyja nevetve. – Örülök, hogy nem esett komolyabb bajod.

- Komolyabb baja? – dörrentem rájuk. – Kis híján meghalt – mutattam a sérüléseire.

- Lehet, de nem haltam meg – szorította meg a kezem Paul.

- Nem vehetsz részt többé ilyen csatákban – mondtam szigorúan.

- Férfi vagyok, és Volturi is. Mindketten tudjuk, hogy ott a helyem a csatákban is, ahogy neked is. Ráadásul a képességem is igen számottevő – lett dühös szerelmem. Mit tettem? Mi rosszat mondtam?

- A férfiak nem szeretik, hogyha a nők próbálják irányítani őket – suttogta Sam alig hallhatóan. Már éppen reagálni készültem, amikor Dem rontott be az ajtón egy rémült, fiatal nővel.

- Vidd innen, ez csak egy nő – tiltakozott azonnal Paul.

- Ez a nő a szemem láttára késelt meg egy fiatal férfit, és ellopta minden vagyonát – hozta közelebb Demetri. – Hogyha nem hiszed, akkor nézz a fejébe – villant Dem szeme. Paul pedig megragadta a lány kezét.

- Rendben, apa, sajnálom, igazad van – ragadta meg a lány karját.

Majd egy határozott mozdulattal magához rántotta, és táplálkozni kezdett. Nekem viszont egyáltalán nem tetszett, ahogy a karjai a nő testére kulcsolódtak. Olyan erotikusnak tűnt így ez a pár pillanat. Tudtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, de mégis úrrá lett rajtam a féltékenység. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor elengedte a halott testet, én pedig azonnal ledobtam azt az ágyról.

- Kicsim, nem kell féltékenynek lenned. Csak táplálék – rántott le Paul maga mellé.

- Várj, még le kell fertőtlenítenünk a sebeidet, és be kell kötöznünk őket – pattantam fel. Mire szerelmem panaszosan felnyögött, én pedig büszkén mosolyodtam el. Majd újult erővel kezdtem el körülötte tüsténkedni. Sam és Demetri pedig legnagyobb meglepetésemre magunkra hagytak minket. – Hová lettek? – fordultam kedvesem felé.

- Tudják, hogy majd te vigyázol rám. Itt vannak a szomszéd szobában – válaszolta Paul.

- De én még soha nem kötöztem be sebet. Nem tudom, hogyan kell, és nem tudom, hogy ezek közül melyik a fertőtlenítő – estem kétségbe. Jól akartam csinálni ezt mindenképpen. – Várj, mindjárt jövök – pattantam fel. Azután pedig bekopogtattam Demetri és Sam lakosztályába. Az ajtó azonnal kinyílt, és Sam döbbenten nézett rám.

- Mit szeretnél, Jane?

- Én nem tudom, hogy hogyan kell ellátnom őt – mutattam Paul szobája felé.

- Dehogynem, Jane – legyintett Samantha.

- Mutasd meg, kérlek – néztem rá könyörgőn.

- Rendben van, menjünk – lépett ki az ajtón. – Ne félj, nem tudod elrontani.

- Ő is ezt mondta, de azért segíts nekem – ragadtam kézen. Majd egy szempillantás alatt bevonszoltam kedvesem ágyához.

- Rendben – hozta be Sam a gézlapokat, és a fertőtlenítőt. Oh, szóval az az? – Először is a megmosott részeket bekened ezzel a krémmel, utána pedig ráteszel egy ilyen gézlapot, és leragasztod. Ennyi az egész – magyarázta biztatóan. – Hidd el, hogy mindent meg fogsz oldani.

- Oké, azt hiszem, hogy menni fog – haraptam be az alsó ajkam. Azután pedig mély koncentrációval egybekötve kezdtem el bekötözni szerelmem sebeit. Miközben Paul édesanyja ismételten megszökött a szobából. – Ennyire szörnyű vagyok? – csaptam le a fertőtlenítőt az asztalra. Senki sem bír a közelemben meglenni. Soha, senki sem néz rám másként. Egy gonosz kislány leszek a várban, örökké.

- Nem, édesem. Egyszerűen csak a csata hevében megint a régi önmagad voltál. Lazíts. Csak viselkedj természetesen, ahogy velem. Vegyél fel néhányat az új ruháidból, és mosolyogj a kedvemért – fogta meg a kezem.

- Nem tudok felvenni semmit azokból, mert a szállodában maradtak – mondtam szomorúan. Túlságosan siettünk, és eszembe sem jutott, hogy elhozzam magammal őket.

- Akkor el kell hozni őket, ennyi az egész – simított végig a hátamon.

- De hát a kitört ajtó miatt nem mehetünk vissza oda, soha – ráztam meg hevesen a fejem.

- Ki mondta, hogy látniuk is kell téged? – kuncogott fel Paul.

- Oh, értem már – vigyorodtam el. Betörés, jó kis muri lesz. Még sosem csináltam ilyesmit, de ki kéne próbálni.

- Akkor indulj, és lepj meg estére – kacsintott rám. Majd a fenekembe markolt, amitől azonnal elégedetten felnyögtem.

- De nem hagyhatlak itt egyedül – vetettem ellent.

- Dehogynem. Itt fogok feküdni, és gyógyulgatni, te pedig hozol nekem vacsorát, mondjuk egy hatalmas adag spagettit, még nagyobb adag szósszal, és egy kóla is jól jönne, méghozzá egy csini ruhában. Ha ilyen helyzetbe kerülök, akkor azonnal meg is fogok gyógyulni, úgyhogy kérlek, siess – nézett rám boci szemekkel. Majd megcsókolt.

- Hát jó, de ebből nem lesz rendszer. Nem ugráltathatsz, csak addig ameddig beteg vagy – mondtam komolyan.

- Oké, lehet, hogy lassan gyógyulok – emelte a két kezét a tarkója alá.

- Te már nem is vagy sérült – böktem mellkason. – Akkor nem tudnál ilyen könnyedén mocorogni.

- Ebből is látszik, hogy remek ápolónőm van – puszilt a nyakamba. – De most tűnés, és hozz nekem valami finomat, dögös ruciban.

- Jól van, legyen – forgattam meg a szemeimet. - Addig megkérem az anyukádat, hogy figyeljen rád – siettem ki a szobából.

- Megint, szia – nyitotta ki az ajtót Samatha. – Gond van? – kérdezte aggódva.

- Nem, csak Paul kért tőlem néhány dolgot, de nem akarom egyedül hagyni. Gond lenne, hogyha figyelnél rá egy kicsit? Egyébként, miért hagytad, hogy vele legyek? Mármint a Mester téged bízott meg az ápolásával – kérdeztem kissé értetlenül. – Ellenkező esetben, én a közelébe sem engedtelek volna – állapítottam meg.

- Igen, ezt sejtettem, de én más vagyok, mint te, és látom rajtad, hogy mennyire szereted a fiamat, ezért álltam félre. Paul megérdemli, hogy boldog legyen. Nem mondom azt, hogy kifejezetten kedvelnélek, de a fiam miatt elvisellek, és talán jó hatással lesz rád a szerelmetek – vágta a fejemhez a nyilvánvaló tényeket. – Most pedig menj, és hozd el a fiamnak, amit akar – mutatott az ajtó felé.

Oké, talán ezt megérdemeltem. Durván viselkedtem vele mindig is, de legalább elvisel. A semminél ez is több. Mindenesetre sarkon fordultam, és úgy siettem a szálloda felé, ahogy csak tudtam. Észrevétlenül ugrottam be az ablakon, majd összeszedtem minden holminkat, és már távoztam is, ahogy jöttem. A visszafelé úton pedig megálltam a legjobb étteremben, és vettem háromféle spagettit. Az egyik csak ízleni fog Paulnak. Legalábbis remélem. Nem telt bele sok időbe, és már otthon is voltam a lakosztályomban. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne felvennem, de végül a fekete ruha mellett maradtam, amit még együtt választottunk. Felvettem hozzá a legapróbb fehérneműt, majd a hajamat kiengedtem, és kifésültem. Elégedetten pillantottam a tükörbe, majd fel akartam venni a nagy tálca ételt is, de hirtelen Aro termett a szobámban.

- Mester? – hajoltam meg mélyen. Még soha életemben nem keresett fel ő a lakosztályomban.

- Jane, remekül helyt álltál ma, de a viselkedéseden finomítanod kell. Caius büntetést kívánt rád szabni, de nem hagytam. Tudom, hogy beleszerettél Paulba, ez látszik, de nem viselkedhetsz így a testvéreimmel. Kis híján Caiusra támadtál. Most még csak figyelmeztetlek, de legközelebb súlyosabb következményeket is von maga után az engedetlenség szikrája is – mondta komolyan.

- Igenis, Mester. Sajnálom – hajtottam le a fejem.

- Rendben, akkor ezt meg is beszéltük. Most mehetsz a kedvesedhez – bólintott Aro. – Egyébként gyönyörű vagy, gyermekem – fordult vissza mosolyogva az ajtóból.

- Köszönöm, Mester – hajoltam meg még egyszer előtte. A következő pillanatban pedig már el is tűnt.

Én pedig felvettem a tálcát, és emberi tempóban elindultam szerelmem lakosztálya felé, ügyelve, hogy semmit se borítsak ki. Szinte az egész Volturi kint állt a folyosókon, mintha csak valami látványosság lennék, és döbbenten néztek rám.

- Mi van? Leöntöttem magam? – pillantottam le a dekoltázsomra.

- Jane? Ez komolyan, Jane? – susmorogta mindenki. – Teljesen más lett. Gyönyörű – hallottam a döbbent megnyilvánulásokat, mire elmosolyodtam. – Micsoda mosoly, kár, hogy ezt eddig nem láthattuk – motyogták maguk elé. – Egyszerűen sugárzik – mondta egy másik családtag.

Tényleg ennyire megváltoztam volna? Paul ekkora hatást gyakorolt volna rám? Az egész család döbbent gondolataitól hemzseget a kastély, és minden egyes szó pozitív volt. Senki sem mondta, hogy kislány, vagy kegyetlen… semmi ilyesmi. Gyönyörű nő lettem Paul által. Olyan, aki méltó rá, hogy egy férfi oldalán éljen Volterra kastélyában. A kedvesem oldalán, örökké. Még a gondolata is borzongató, és csodálatos. Többé nem leszek egyedül, soha többé. Ezzel a boldog tudattal nyitottam ki Paul szobájának ajtaját, és léptem a jövő kapuján. Meghurcolt, gyenge emberlányból, kegyetlen vámpír lettem egy tinédzser testébe zárva, majd a kegyetlen vámpírból, érző, szerető nő lett belőlem, hála a jövőm reménységének, a férfinak, aki meglátta a nőt az álarc mögött. Mostantól minden más lesz, és én boldogan állok elébe a változásnak, ami még előttünk áll.