Egy lány, aki mert szeretni - 6. fejezet

6. fejezet


SZIASZTOK! EGYELŐRE EZ A PÁLYÁZATI ÍRÁSOM VÉGE, DE HA VAN RÁ IGÉNY, AKKOR MAJD FOLYTATOM, ÉS AHOGY ÍGÉRTEM LESZ NÉHÁNY FEJEZET JANE, ÉS PAUL EGYMÁSRA TALÁLÁSÁBÓL IS :) PUSZI, DRUSILLA

(Samantha szemszöge)



Lassan elérkezett a reggel, és én egy kicsit féltem kikelni szerelmem ölelő karjai közül, hiszen őszintén fogalmam sincs arról, hogy ki is volt nekem Jasper valójában. Az emlékből határozottan úgy érzem, hogy nagyon fontos volt a számomra, de honnan tudhatnám? Hogyha ő jelentette volna az életemet, akkor egészen biztosan nem felejtettem volna el. Bár százötven évvel a vámpírrá válásom után, azt hiszem, hogy nem annyira hihetetlen, hogy a legtöbb emlékem a homályba veszett. Már régen itt lett volna az idő, hogy felkeljünk, különösen amiatt, hogy nem is alszunk, de be kellett vallanom, hogy nagyon ideges voltam. Általában minden helyzetet képes voltam kezelni, de most valahogy előre aggódtam amiatt, hogy Demetri hogyan fog reagálni a helyzetre.

- Ideje lenne lemennünk, már nagy a sürgés-forgás – szólalt meg végül szerelmem.

- Félek – néztem fel a szemébe.

- Mégis mitől? – nézett rám értetlenül.

- Mi lesz, hogyha valami olyasmi fog kiderülni, amit a házasságunk nem viselne el? – kérdeztem idegesen. Mi van, ha menyasszony voltam, amikor egymásra találtunk? Mi van, ha Jasperhez tartoztam? Akkor az azt jelenté, hogy tisztességtelen voltam, és ledér. Nem lett volna szabad engednem Demnek, hogyha nem voltam egyedülálló.

- Drágám, te mondtad, hogy százötven éve, amióta ismerlek csakis az enyém vagy. Én hiszek neked. Amiatt pedig, hogy mi történt veled a találkozásunk előtt nem tehetek neked szemrehányást – mondta nyugtatóan. – Nem lesz semmi baj.

- Köszönöm – csókoltam meg lágyan.

- Nincs mit – mosolygott rám, miután elváltunk. – Gyere, kicsim. Itt az ideje, hogy megismerjük a múltadat.

- Rendben – sóhajtottam fel. Majd néhány perc alatt felöltöztünk. Ezután pedig lesiettünk a nappaliba, ahol már mindenki ott volt.

- Jól pihentetek? – húzogatta Emmett a szemöldökét.

Mire Rose azonnal tarkón vágta. Nekem pedig muszáj volt felkuncognom. Emmett tényleg elég lökött, de tisztán érezhető, hogy mennyire imádják egymást a feleségével, mégis mindig összekapnak valamin. Izgalmasak voltak a Cullen párok, mert mindegyiküknek egy kicsit más volt a kapcsolata, de mindenki elválaszthatatlan volt a párjától. Igaz szerelmek voltak, csak mindegyik egy kicsit másképp. Már éppen kellőképpen belemerültem volna az elemzésbe, amikor Jasper termett előttem a semmiből.

- Szia – köszönt kicsit idegesen. Az idegessége pedig rám is átragadt.

- Khm… szia – mosolyodtam el halványan.

- Alice, és Demetri megbeszélték, hogy esetleg megpróbálhatnánk még egyszer kideríteni, hogy hogyan is kapcsolódik össze a múltunk – nézett rám komolyan. – Edward figyeli a gondolatainkat közben, és ő is elemez bennünket, hogyha esetleg nekünk nem sikerül feldolgozni az információt azonnal.

- Rendben? – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott. Majd férjem felé fordultam bizonytalanul, aki bátorítólag bólintott. Nem akartam vele megint összeveszni, és igazság szerint kicsit tényleg ijesztő a helyzet. – Rendben – mondtam újra, immár határozottan.

- Jól van, akkor talán üljünk le – mutatott a kanapé felé mosolyogva. Kedves mosoly volt, de kicsit erőltetett. Egyébként is pontosan tudtam, hogy ő is olyan ideges, mint amilyen én vagyok.

A kanapéhoz sétáltam, és leültem rá, Jasper pedig követett. Kényelmesen elhelyezkedtünk, majd odanyújtottam a kezem Jazznek. Jazz? Ez most honnan jött? Na mindegy, mindjárt kiderül. Az említett szintén felém nyújtotta a kezét, majd finoman megfogta. Megint ugyanaz történt, mint tegnap. A tekintete ellágyult, és a következő pillanatban megjelent a kép, amit már láttunk, de legutóbb félbeszakították. Jasper megint felemelte a kezét, és kisimított egy hajtincsemet, mire hallottam, hogy Dem halkan felmorog. El akartam engedni a mellettem ülő kezét, de férjem megakadályozta.

- Ne, semmi baj, kicsim. Sajnálom, ez csak reflex – mondta gyorsan szerelmem. Úgyhogy újra a célunkra koncentráltam. Meg kell tudnom az igazat.

Megint elém tárult az emlék, de ezúttal tovább játszódott. Miután kisimította a tincset az arcomból, megcsókolta a homlokomat, és szorosan magához ölelt. Csak ekkor vettem észre, hogy a könnyeim javában potyogtak az emlékben. Tehát nyilván búcsúzkodtunk, ez egyértelmű. Miután elengedtük egymást alkalmam volt megnézni a ruháját is. Egyenruha volt rajta. Katonának állt.

Hirtelen képek milliói rohamozták meg az elmémet. Mi ketten játszottunk apró gyermekként egy nagy kék szobában. Két felnőtt elénk lépett, és nevetve kaptak fel minket, majd megpörgettek a levegőben, mi pedig hangosan kacagtunk. Nem sokkal később mindketten fülig maszatosan majszoljuk a fagyinkat. A képek csak pörögtek, csupa boldog pillanat, ami melegséggel töltött el, a múlt elfeledett emlékei. Most már tudtam, hogy ki ül előttem.

- Bátyus – vetettem rá magam. Akkora volt a lendületem, hogy el is dőltünk a kanapén.

- Szia, hugi – szorított magához ő is. Hogy a csudában felejthettem el őt. Hiszen ő volt az egyetlen testvérem, illetve még mindig az. Mindig is nagyon szerettem, ő volt a bizalmasom, az az ember, akivel mindent megbeszéltem. Amíg be nem állt a seregbe. Elment, hogy a hazát szolgálja, és pénzt szerezzen nekem hozományra, de soha nem tért vissza. – Hogy felejthettelek el téged? – kérdeztem szomorúan.

- Az emberi emlékek elhalványodnak – mondta Carlisle tárgyilagosan. – Ez nem a ti hibátok, de jó, hogy egymásra találtatok.

- Hé, van egy nagybácsim – kiáltott fel Paul boldogan. – Ez tök jó – fűzte még hozzá. Mire Jasper felkuncogott. – Lesz kivel kidumálnom anyut a háta mögött, amikor túl szigorúnak ítélem.

- Részemről a szerencse – biccentett Paul felé. – Soha nem hittem volna, hogy egyszer még kétszeres nagybácsi lehetek. Hiányoztál, Sam. Bár nem tudom, hogy honnan tudom, de tudom.

- Ne aggódj, értem, hogy mire gondolsz – bólintottam mosolyogva.

Majd bármennyire is fantasztikus volt a pillanat, és hogy újra a bátyámmal lehettem. Aggódva néztem fel szerelmemre, aki csak szélesen mosolygott ránk. Viszont úgy éreztem, hogy mégis van benne valami feszültség. Bár azt nem tudtam, hogy mi okozza nála ezt az érzést. Hiszen, most már nem volt oka féltékenynek lenni.

- Mindent el kell mesélned. Hogy lettél vámpír? – kérdezte idegesen. – Várj, ezt ki tudom találni – nézett hirtelen Paulra. – Hogyan találkoztál a férjeddel?

- Éppen arra járt, amikor sirattalak a kedvenc helyünkön – mosolyogtam szerelmemre. Most már teljesen kitisztultak a régi emlékek. Milyen szomorú, félelmetes, és gyönyörű éjszaka volt. – Én vagyok az énekese, illetve voltam – fűztem még hozzá.

- Még most is az vagy, édesem. Mindig az maradsz. Észveszejtő illatod van – mondta Demetri komolyan. Én pedig felkeltem Jasperről, és odasiettem szerelmemhez, hogy őt is megölelgessem. Annyira boldog voltam, hogy fény derült a titokra, ráadásul ennyire jó hír derült ki. Még csak remélni sem mertem, hogy Jazz a testvérem.

- Hé, a sógornőm vagy – rántott magához Alice. – Jól megleszünk egymással. Eltekintve persze a tegnapi kis közjátéktól. Én tényleg sajnálom, de eléggé félreérthetőek voltatok. Most már viszont örülök, hogy ti jöttetek el a Volturitól. Így legalább újra egymásra találtatok a férjemmel. Ez annyira fantasztikus. Sűrűbben kéne majd összejárnunk. Szeretsz vásárolni? A ruhád egy icipicit régimódi, de orvosolhatjuk a problémát. Ne értsd félre, nagyon jól áll csak… – csicseregte fivérem felesége.

Hát most, hogy már emlékeztem rá, hogy Jasper eléggé visszafogott férfi volt világ életében. Eléggé furcsa volt a gondolat, hogy ez a közvetlen, és abszolút cserfes lány a szerelme. Bár kétségkívül nagyon erősek az érzéseik egymást iránt. Ezt még képesség nélkül is meg tudnám mondani. Bőven elég rájuk nézni. Csak úgy süt a szerelem minden egyes porcikájukból. Észre sem vettem, amikor a Cullenek mind körém gyűltek. Mindenki sorban megölelgetett, majd a fiamhoz és a férjemhez léptek, hogy őket is megszeretgessék. Szerelmem elég vicces arcokat vágott, mert nálunk otthon nem volt éppen jellemző tulajdonság, hogy a családtagok összeölelkeznek. Inkább csak biccentettek egymásnak, majd folytatták tovább az útjukat. Mindenesetre a kedvemért hagyta magát egy kicsit.

- Öhm… most, hogy így újra egymásra talált a család, mit szólnátok hozzá, hogyha esetleg munkához látnánk? A fiúnk éppen nősülni készül, és minél előbb elvégezzük a küldetést, annál előbb lesz alkalma újra találkozni a kedvesével – vált Demetri tárgyilagossá. Valószínűleg nem tudta hova tenni a sok felé irányuló szeretetet.

- Persze, menjünk – tértem magamhoz én is. Nem tehetek róla, de hirtelen teljesen maga alá gyűrt a boldogság, hogy megtaláltam rég elvesztett bátyámat. Azt hittem, hogy már senkim sem él az emberi családomból.

- Rendben, igazatok van, majd a feladat után is lesz alkalmunk ismerkedni egymással – állt mellénk Carlisle. – Erre gyertek. A hegyekben vannak a ketrecek, ahol a Hold gyermekeit tartjuk – mondta határozottan.

Majd egy szempillantás alatt az egész családdal együtt kiléptünk az ajtón, és futásnak eredtünk a hegyek felé. Nem telt bele túl sok időbe, és már ott is voltunk.

- Várjatok – torpantam meg, amikor megálltunk. – Fényes nappal van, és ők nem emberek. Mármint, én úgy tudtam, hogy a Hold gyermekei a telihold miatt változnak át.

- Ez így is van – bólintottak rá a többiek.

- Akkor most miért ilyenek? – kérdeztem tanácstalanul.

- Valami fertőzés miatt nem képesek visszaváltozni – magyarázta Carlisle. - Közöttük van az is, aki felelős ezért. A legtöbben valószínűleg boldogok lennének, ha visszaváltozhatnának egyszerű halandóvá, de most nem képesek ésszerűen gondolkodni. Eluralkodott rajtuk a vér iránti vágy, és egyre rosszabb lesz a helyzet. Az, aki ezt tette velük, valószínűleg szándékosan, Edward szerint a gondolataikban úgy emlegetik, hogy kígyó. Viszont sajnos még nem sikerült rájönnöm, hogy melyikük az. A lényeg az, hogy be kellene tudnom adni a vakcinát mindegyiküknek, és akkor visszaváltozhatnának egyszerű emberekké.

- Miért mindegyiknek? Egyszerre nem lenne elég egynek? – kérdezte Demetri kíváncsian.

- Sajnos, meg kell találnunk az alfa egyedet, aki megharapta a többieket. Elég bonyolult a megfertőződési láncolatuk. Ez a fajta farkas lét csakis fertőzés útján terjed. Az első egyed harapta meg valamelyiküket, aztán ahogy egyre többen voltak, mind egyre több embert fertőztek meg, de gyakorlatilag mindegyikükben az első farkas fertőzése lappang. Úgyhogy ha a vakcina jó, akkor mindegyiküket meggyógyítja, kivéve az alfa egyedet, aki hordozó marad. Őt sajnos nem fogom tudni megmenteni, de egy áldozat még mindig jóval kevesebb, mint több ezer – magyarázta Carlisle.

- Nem igazán értem a helyzetet – szólalt meg szerelmem. – Ez itt mindössze tíz farkas. Nem kellett sok idő, hogy ennyi ember megfertőződjön. Mi azt hittük, hogy legalább világméretű járvány tört ki újra.

- Valóban. Ők csupán a lehetséges első számú egyedek. Már biztosan kiszűrtük, hogy közöttük lesz a felelős – mondta Jasper. - Érzem, hogy valakiben óriási feszültség, és kegyetlenség tombol, de nem tudom kiszűrni, mert mindegyikük vérre szomjazik.

- Akkor mégis hol vannak a többiek? – kérdezte Paul döbbenten. – Mármint több farkasról beszéltetek.

- A barlangban – mutatott Emmett egy bejáratra.

Paul, Demetri és én egy szempillantás alatt ott voltunk a bejáratnál, és tátva maradt a szánk. Ameddig a szemünk ellátott bezárt egyedek voltak, több száz méter hosszan. Vérfarkasok százai, vagy inkább ezrei raboskodtak a csodára várva. Idegesen kezdtem el toporogni. Ötven éve nem láttam ilyen felbőszült vadakat, de szörnyű volt őket megölni. Amikor meghalnak, visszaváltoznak azzá, akik voltak. Sosem felejtem el, hogy a családommal ilyen lények tízezreit irtottuk ki, és amikor visszaváltoztak, haláluk után mennyi gyermeket, és nőt is el kellett égetnünk a máglyákon. Eltemetni túl sokan lettek volna, így hatalmas máglyákon tüntettük el a bizonyítékokat. Még a nevüket sem tudtuk, vagy, hogy valakinek hiányoznak-e. Azt hittem, hogy soha többé nem kell ilyesmit látnom, de ezek szerint tévedtem. Hogyha nem sikerül meggyógyítani őket, akkor megint jön a gyilkolás. Nem lesz más választásunk a világ érdekében, de én nem leszek erre képes.

- Nem, még egyszer nem – ráztam a fejem. Majd amilyen gyorsan csak tudtam elrohantam a barlangtól. Hallottam, ahogy Jasper, Demetri, és Paul utánam kiabált, de eszem ágában sem volt megállni. Most azonnal eltűnök innen. Nem leszek asszonyok, gyerekek, és ártatlan férfiak gyilkosa még egyszer. Biztosan van közöttük olyan is, aki még alig élt.



(Demetri szemszöge)



Miután Sam elrohant minden szempár kíváncsian rám szegeződött, és választ vártak feleségem hirtelen kiborulására. Nem volt jellemző a kedvesemre, hogy nem csak a feladatra koncentrál, de a vérfarkasok megölésének gondolatától is irtózott. Márpedig, hogyha Carlisle terve nem válik be, akkor nem lesz más választásunk.

- Mi történt vele? – lépett elém Jasper.

- Nem tudom, hogy tudjátok-e, de amikor meghalnak ezek a lények, akkor újra emberré változnak – kezdtem bele. Mire mind bólintottak. – Amikor utoljára találkozott, és harcolt velük, akkor nem szándékosan persze, de megölt néhány nőt, és gyermeket is. Farkas formában nem igazán látszódik a különbség, hogy milyen korú, és nemű a vérfarkas. Azt hittem, hogy soha többé nem fog megnyugodni azok után a napok után. Tette a dolgát, hogy megvédje a családot, de közben egy részét ott hagyta a harcmezőn. Vámpírsága ellenére mindig is sokkal érzelmesebb volt, mint bárki más Volterrában. Gyönyörű lelke van, és nem arra született, hogy gyilkoljon.

- Ők nem fognak meghalni, hanem meggyógyulni. Meg tudom gyógyítani őket – mondta Carlisle határozottan. – Ehhez viszont szükségünk van Samantha képességére. Jasper egyedül nem képes megnyugtatni mind a tíz egyedet.

- Mindjárt visszahozom – egyeztem bele.

Sikerülnie kell, vagy, ha végképp nincs más megoldás, akkor hazaviszem Samet és visszajövök a családdal, hogy elintézzük ezt itt, de a feleségem nem lehet jelen még egyszer egy ehhez hasonló hadjáratban. Gyorsan megtaláltam kedvesemet az utánozhatatlan illata alapján. Egy folyó partján ült, és nagyon elmélyülten nézett valamit a vízben.

- Mi ilyen érdekes? – helyezkedtem el mögötte. Majd magamhoz öleltem.

- Nézd, milyen kicsi hal – mutatott egy pontra. – Irigylem őt. Nem kell mást tennie, mint úszkálni, és békésen eltölteni az időt, ami megadatott neki. Nincs olyan gondja, hogy eldöntse, ki élhet, és kinek kell meghalnia.

- Carlisle azt ígérte, hogy senki nem fog meghalni. Illetve csak az, aki eleve is farkas volt – mondtam komolyan. – Az ellenszer működni fog, de ehhez szükségünk van a képességedre. A bátyád, és a fiúnk nem képes lenyugtatni azokat a kutyákat addig, ameddig te nem vagy ott. Te vagy a legerősebb manipulátor a világon. Nélküled nem fog sikerülni – győzködtem. Tudom, hogy képes lesz rá. Nehéz lesz neki, de vissza tud jönni, és megteszi, amit kell.

- Carlisle biztos benne, hogy menni fog? – nézett rám bizonytalanul.

- Általában, ha a Cullenek valamit a fejükbe vesznek, akkor az sikerülni is fog – mondtam határozottan. Elég kitartó ez a család. Főleg a családfő.

- Rendben – sóhajtott fel szerelmem.

- Gyere, viszlek. Mire odaérünk, megnyugszol – kaptam óvatosan a karjaimba.

Majd lassan sétálni kezdtem a barlang felé, ő pedig az arcát a nyakamba fúrta. Mindig sikerült megnyugtatnom ezzel. A közelségem, és az illatom jó hatással volt rá, amikor valamitől megijedt, vagy úgy érezte, hogy nem képes rá.

- Jobban vagy? – kérdeztem úgy fél óra múlva. Amikor már közel jártunk a többiekhez.

- Mh… köszönöm – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Próbáljuk meg, készen állok – mondta teljesen elszántan.

Majd finoman eltolta magát a mellkasomtól, én pedig engedelmesen letettem apró lábait a földre. Ezután kézen fogva sétáltunk tovább. Látszólag tökéletesen megnyugodott, de átláttam a szitán. A szemei nem tudtak hazudni. Félt, ez tisztán látszott, de el is határozta, hogy megmenti ezt a rengeteg embert.

- Minden rendben? – simogatta meg Jasper a karját, amikor odaértünk. Be kellett vallanom, hogy egyáltalán nem bántam, hogy Sam megtalálta a testvérét. Ő ugyan nem emlékezett rá, de én még mindig magam előtt láttam, ahogy ott feküdt a hideg kövön és a bátyját siratta, amikor találkoztunk.

- Igen, csináljuk – vett egy mély levegőt. Majd kézen fogta Jaspert, és Pault is, ezután pedig a ketrec mellé lépett és erősen koncentrálni kezdett. A farkasok pedig néhány perc múlva álmosan hanyatlottak össze. – Gyorsan, erősek, nem tudom sokáig tartani az alvás állapotát náluk – nyögte Sam. Mire Carlisle és Edward villámgyorsan beadta az injekciót az összes egyednek. Majd gyorsan kijöttek, és visszazárták a ketrecet.

- Rendben, megvan. Abbahagyhatjátok – nézett rájuk Carlisle hálásan. Mi pedig egy emberként lélegeztünk fel. Ahogy szerelmem elengedte Jasper és Paul kezét, szinte azonnal összecsuklott, de még időben elkaptam.

- Sam, hallasz engem? – rázogattam meg idegesen.

- Jól vagyok, csak pihenek egy kicsit – motyogta maga elé. – Sokkal erősebb az elméjük, mint amilyen ötven évvel ezelőtt volt. Alig tudtam tíz példányt lehiggasztani segítséggel. Legutóbb akár tízezer példánnyal is elbántam.

- Idővel fejlődnek, ahogy minden, és mindenki – csókoltam meg finoman. – Pihenj csak, kedvesem.

- Mindjárt elkezdődik – szólalt meg Carlisle hirtelen.

Néhány másodperccel később pedig a farkasok rázkódni kezdtek, és fájdalmasan felvonyított mindegyik példány. Azok is, akik a barlangban voltak bezárva. Érdeklődve figyeltem, hogy mi fog történni, és nagyon reméltem, hogy sikerül majd őket megmenteni, mert én sem szerettem a nagy mészárlásokat. Percekig csak vonaglottak a földön. Majd hirtelen a mancsok helyén kezek, és lábak lettek. A testek teljesen átalakultak, és már emberek feküdtek a farkasok helyén.

- Istenem – sóhajtott fel Esme megkönnyebbülten. – Gratulálok, drágám – ugrott Carlisle nyakába.

- Nagy voltál, apa – veregette meg Edward a vállát.

- Szép volt, fater – emelte fel Emmett a hüvelykujját.

Majd sorban mindenki megölelte, és kifejezte elismerését. Én is biccentettem a Cullen család feje felé, de eszemben sem volt elengedni legyengült szerelmemet.

- Mi történt? – ült fel egy lány a ketrecben. Ártatlan volt az arca, de a tekintete elárulta, hogy sokkal idősebb, mint amilyennek látszik. A szemei mintha már több ezer éve kémlelnék a világot, ahogy a Mestereké is. Volt benne valami furcsa fehér fény.

- Ő a kígyó – mordult fel Edward. – Most, hogy egyedül van ébren, tisztán kivehetőek a gondolatai.

- Biztos vagy benne? Ez csak egy gyerek – biccentette oldalra a fejét Alice.

- Valóban csak egy gyereknek néz ki, de gonosz. Gyilkolni akar – mondta Jasper határozottan.

- Én is érzem – szólalt fel Paul is. Majd minden szempár szerelmemre szegeződött.

- Vigyél oda hozzá, meg akarom érinteni – emelte fel a fejét kedvesem. Én pedig azonnal engedelmeskedtem. A lány el akart húzódni az érintés elől, de Edward elkapta a kezét, és Sam tenyerébe csúsztatta. – Igen, Edwardnak igaza van – bólintott rá feleségem.

- Most mit tegyünk vele? – kérdezte Esme félve. Már most őszinte részvét volt a hangjában, hiszen meg kell ölnünk, ez egyértelmű. Carlisle is megmondta, hogy számára nincs más megoldás. Nem hagyhatjuk, hogy újra fertőzni kezdjen. Hiszen a jelek szerint ő itt a legidősebb, ha nem is néz ki úgy.

- Nem fog fájni – lépett a lány elé fiam. Majd a kezét nyújtotta, ezzel magára vállalva a feladatot, hogy végezzen a vérfarkassal, aki továbbterjesztette a fertőzést, ráadásul szándékosan. A lány először vonakodott, de Paulnak meg voltak a módszerei, hogy hogyan nyerje el a bizalmát bárkinek. Könnyedén elkápráztatott bárkit, vagy bármit.

- Kérlek, gyorsan tedd meg. Nem kell szenvednie – fúrta arcát a mellkasomba szerelmem. Én pedig úgy fordultam vele, hogy biztosan ne lásson semmit abból, ami most következik.

- Ne félj – húzta ki a ketrecből a lányt. – Sajnálom, de nem lesz többé fájdalom, ígérem, hogy békében fogsz távozni – búgta halkan. Mire a lány szeme kikerekedett a félelemtől, de aztán üvegessé vált a tekintete. Paul felhasználva az Alectől szerzett képességét elvette a lány érzékeit, és néhány gyors mozdulattal megölte, és darabokra tépte. – Máglyát, az biztos megfelel ellene is – mondta, miután végzett.

- Nem is szenvedett – könnyebbült meg Esme.

- Meghalnia muszáj volt, de attól, hogy a sors ezt az utat szánta neki, még nem kell kegyetlennek lennünk. Lehet, hogy gonosz lélek lett belőle, de nem volt mindig ilyen, ebben biztos vagyok – mondta Paul határozottan. Büszke voltam a fiamra, hiszen fájdalommentesen tette meg, amit kellett. A lány észre sem vette, hogy véget ért az élete. Tiszta, és gyors megoldás volt, amit szemmel láthatóan minden Cullen elismert.

- Ha nem haragszotok, én hazaviszem pihenni Samet – néztem körbe az itt lévőkön. – Holnap elkezdhetjük a többi vérfarkas felkutatását.

- Menjetek csak pihenni – mondták határozottan. – Viszont most már nem kell megkeresni senkit, mert ő volt az alfa hordozó, mindenki átváltozott, aki kapcsolatba került vele. Mármint most már visszaváltozott. Ha volt is még, akit nem találtunk meg, mostantól már megvan az ellenszer, amivel meggyógyíthatjuk őket – magyarázta Carlisle.

- Vajon miért tette ezt a többiekkel? – kérdezte Esme a máglyát kémlelve. – Mi értelme volt mindenkit megfertőznie, egy olyan vírussal, hogy ne változhassanak vissza?

- A vérfarkasok egy idő után elveszítik a személyiségüket, és nem tudnak, vagy nem akarnak többé emberek lenni. Valószínűleg elborult a lány elméje, és így próbálta meg a fajtáját elszaporítani a földön. Szerintem a mérge is csupán az életviteléhez mutálódott – magyarázta Carlisle.

- Mikor fognak felébredni? – kérdezte Rose a barlang felé nézve.

- Talán holnap reggel – válaszolta Carlisle készséggel.

- Néhányan itt maradunk éjszakára – jelentette ki Edward.

- Majd, én maradok veled.

- Meg én is.

Vágta rá Emmett és Jasper. Majd Paul is csatlakozott a kis csapathoz. Én pedig visszarohantam szerelmemmel a házhoz, és finoman lefektettem, levettem a cipőjét, a pulóverét, és a nadrágját, majd alaposan betakartam. Tudtam, hogy nem tud fázni, de jó volt törődni vele, és ő is szerette, hogyha kényeztettem. Miután elláttam szerelmemet, én is lefeküdtem mellé, és dúdolni kezdtem neki. Ha nagyon megterheli magát a képességével, akkor szüksége van néhány óra regenerációra.

- Jobban vagy, édes? – kérdeztem reggel. Majd egy bögre langyos donorvért emeltem a szájához. Egy kicsit megmelegítettem, bár így sem olyan jó, mintha friss lenne, de a jéghidegnél még finomabb. Ráadásul Aro megtiltotta, hogy megsértsük a Cullenek vadászterületét, így ez még mindig sokkal jobb, mint egy állat vére.

- Egyre jobban – mordult fel az illatra. Majd mohón a bögre után kapott. Egy húzásra meg is itta. – Köszönöm.

- Nincs mit, rád fért – simogattam meg az arcát.

Még néhány órán át pihengetett, miközben minden egyes Cullen bejött hozzá, hogy megnézze jól van-e. Carlisle alaposan meg is vizsgálta, hogy biztosan rendben legyen. Majd amikor eléggé összeszedte magát, lementünk a nappaliba, hogy csatlakozzunk a beszélgetéshez. Nem telt sok időbe, és nagyon közel kerültünk a családhoz, de gyorsan eltelt a nekünk szánt idő. Még néhány napot töltöttünk el a Cullen családdal, ennyit engedélyezett Aro, úgyhogy három nappal a feladat teljesítése után, már teljesen készen álltunk a Cullen villa ajtaja előtt, hogy elbúcsúzzunk. Carlisle adott nekünk egy nagy adag ellenszert is, arra az esetre, hogyha a környékünkön bukkannának fel a Hold gyermekei. Bár ez nem túl valószínű, de sosem lehet tudni.

- Kérlek, látogassatok meg – ölelt át minket Esme. Egészen kezdtem megszokni ezt a fajta kontaktust.

- Amint el tudunk szabadulni – ígértem meg. Minden csak Arótól függ természetesen.

- Szeretlek, Jasper – borult Sam fivére nyakába.

- Én is szeretlek, Sam – viszonozta az ölelést Jasper. – Biztosan nem maradtok inkább velünk?

- Te is tudod, hogy én most már hozzájuk tartozom. A férjem Volturi, és nekem vele a helyem, de sűrűn foglak hívni, és meg is látogatlak. Ti is gyertek el. Ismerek néhány fergeteges varrónőt – mosolygott Alice-re.

- Jaj, nagyszerű, szeretem a varrónőket – tapsikolt Alice. Majd a nyakunkba ugrott. – Jó utat, hazafelé.

- Hé, nem kell a dráma, az esküvőmön elvárlak benneteket, majd értesítünk, hogy mikor lesz – mondta Paul boldogan.



(Samantha szemszöge)



Miután mindenkitől elbúcsúztunk mindannyian elindultunk haza. Hiányzott már Volterra, de hiányozni fog a Cullen család is. Különösen az egyetlen fivérem, de választanom kellett, és én most már Olaszországban voltam otthon.

Nem telt bele két napba, és mi már Volterra kapuit léphettük át. Amint beléptünk a kapun, feltettük a csuklyáinkat, és mosolyogva sétáltunk a kastély felé. Már meg sem lepődtem, amikor egy apró kis csuklyás alak futott fiam felé, hogy a nyakába vethesse magát.

- Paul – kiáltott fel Jane boldogan.

- Szia, kicsim – pörgette meg szerelmét fiam. Majd szenvedélyesen megcsókolta kedvesét. Néhány perccel később pedig eltűntek. Valószínűleg napokig nem fogják kinyitni a szobájuk ajtaját.

Nekem sem tellett sok időbe, hogy elárasszon az otthon melegének érzése. Annyira boldog voltam, mint senki más a földön. Mindenki nagyon örült a sikerünknek, és a hazatértünknek. A nagy hármas még jutalmat is adott nekünk, egy saját mini kastély formájában, nem messze az eredeti vártól. Az életünk szebb volt, mint valaha, és a jövő csak még szebbnek ígérkezett.