Történet szerelemről és családról - 50. fejezet

Család




(Rosalie szemszöge)



Csak engedelmesen rohantam Carlisle és Edward után. Majd hirtelen valami nagyon kellemes illat csapta meg az orromat. Azonnal utána akartam eredni, de Edward és Carlisle megakadályoztak benne. Most meg mi a fene van? Azt mondták, hogy ösztönösen cselekedjek, akkor most miért kellett megállítani? Szomjas vagyok, vagy mi.

- Mit érzel? – kérdezte Carlisle nyugodtan.

- Gondolom a vacsorámat – morogtam rá. Nem most kéne tanelőadást tartani. Elég unalmas volt, hogy állandóan kioktatnak, mióta csak kinyitottam a szemem.

- Ez nem kioktatás, kiscsillag, hanem a te érdekedben történik. Éppen emberekre akartál vadászni, hogyha érdekel a dolog – vetette oda nekem Edward. – Ha velünk akarsz élni, akkor meg kell tanulnod a szabályokat.

- Mert te már biztosan úgy kezdted, hogy tökéletes voltál. Vegának születtél nem igaz? Mr. Tökélynek soha nem kellett semmiért sem szenvednie? – kérdeztem dühösen. Fogalmam sincs, hogy miért spécizett ki magának, de nem szolgáltam rá ilyen szintű ellenszenvre.

- Edward, hagyd ezt abba, vagy menj haza. Rose, kérlek, koncentrálj – fordult felém kedvesen. – Nem tudom, hogy mi bajotok van egymással, de mi lenne, hogyha megpróbálnátok normálisan viselkedni egymással?

- Sajnálom, apa – morogta Edward az orra alatt.

- Elnézést, Dr. Cullen – mondtam én is. „Goromba, fatuskó” – üzentem gondolatban Edwardnak.

- Ugyan, tegezz nyugodtan. Már hozzánk tartozol – simított végig a karomon. Belőlem pedig ösztönös morgás tört fel. – Elnézést – kapta el a kezét.

- Én kérek bocsánatot, nem volt szándékos – hajtottam le a fejem.

Nem ellene irányult az indulat, és azt hiszem, hogy nem is Edward ellen. Egyszerűen csak annyira dühös voltam, és elkeseredett, csalódott, nem is tudom, hogy mit hozhatnék fel a mentségemre. Egyszerűen nem voltam képes lehiggadni. Három napig egyre csak nőtt bennem az indulat, amiért ezt tették velem, most pedig egyszerűen nincs senki, akin levezethetném ezt az egész dolgot, csak ők. Esmét nem lennék képes bántani, túl szeretetre méltó. Ráadásul egyébként is csak a férfiakkal van bajom.

- Ne haragudj, túl durva voltam – sóhajtott fel Edward.

- Nem érdekes, én sem voltam éppen kedves – biccentettem felé.

- Nos, most hogy ezt is megbeszéltük, folytathatnánk a vadászatot, szerintem Rose, még mindig szomjas. Az emberek már elég messze vannak, és érzek egy szarvascsordát a közelben. Szippants mélyen a levegőbe Rosalie – utasított Carlisle.

Én pedig azonnal szót fogadtam neki. Már éreztem is az illatukat, és halkan felmordultam. Inni akartam. Semmi másra nem vágytam csakis arra, hogy megkapjam azt, amire a testem vágyik.

- Menj, és hagyd, hogy vezessenek az ösztöneid – biztatott Edward is.

Végre kedves szavai is voltak az irányomba. Furcsa volt, hogy egy férfi nem hevert a lábaim előtt. Már hozzászoktam, hogy mindenki csak engem akar. Bár ez bizonyos esetekben átokká válik. Nem kellett sok idő, hogy elérjem a szarvasokat. Azonnal reflexből rávetettem magam egy nagyobb szarvasra, majd ösztönösen a torkára tapasztottam az ajkamat, és átharaptam a bőrét. Meg voltam győződve róla, hogy most undorodnom kéne attól, amit teszek, de az állat vére határozottan jól esett, és csökkentette a kaparást a torkomban. Még többet akartam belőle. Így amikor végeztem az első szarvassal nem álltam meg, és addig pusztítottam az állatokat, amíg úgy nem éreztem, hogy most már eleget vettem magamhoz, az éltető nedűből. Miután végeztem a fűbe hanyatlottam, és végignéztem a pusztításomon. Mi lett belőlem? Egy vadállat, aki bárkit, és bármit képes megölni, ami az útjába kerül. Nem a Cullen családot hibáztattam amiatt, ami velem történt, hiszen ők csak jó akartak. Az már más kérdés, hogy erről engem nem kérdeztek meg, hogy akarom-e. Az egyetlen ember, aki felelős ezért az Royce. Nagyon csúnya véget fog érni az élete, méghozzá hamarosan. Viszont előtte még olyan lelki terrorba fogom taszítani, hogy azt sem fogja tudni, hogy mi a neve, amikor újra meglát engem. Én leszek az utolsó, akit életében lát, az biztos.

- Rosalie – ült le elém Edward. – Nincs semmi baj. Hidd el, hogy hozzá lehet szokni – nyúlt a kezem felé. Én pedig meglepő módon nem húzódtam el tőle. Bíztam benne. Tudtam, hogy ők nem akarnak bántani. Most már ők az én családom. – Ez természetes a fajtánkban. Ettől még nem vagy vadállat, vagy kegyetlen. Egyszerűen csak meg kell próbálnod megtartani önmagad ebben az új életben – mondta biztatóan. Én pedig felnéztem rá. Most egészen másnak láttam. Talán csak eddig nem értettem őt meg. Nem kegyetlen, vagy tökéletes. Csupán hozzám hasonlóan megkeseredett.

- Köszönöm – öleltem meg egy hirtelen ötlettől vezérelve. Bár csak egy pillanatra, de ennyi idő, pont elég volt ahhoz, hogy Carlisle eltűnjön valahová.

- Hová lett, Carlisle? – kérdeztem kíváncsian. Majd körbenéztem, de már a nyomát sem láttam sehol.

- Hazament, hogy elújságolja Esmének, hogy jól alakulnak a dolgok – villantott felém egy mosolyt. – Tudod, ők azt hitték, hogy te meg én… szóval, hogy mi… - hebegett össze-vissza.

- Jóképű vagy, Edward, és talán még egy kicsit kedvellek is, de nem hiszem, hogy most egy új kapcsolatra vágynék egyelőre – fintorodtam el.

- Ez meg tudom érteni – bólintott rá. – Mit szólnál, ha barátok lennénk? – ajánlotta fel a kezét.

- Azt hiszem, hogy kezdetnek megteszi – fogtam meg a felajánlott kezet, majd megráztam. Bár egy kicsit sértette az egómat, hogy nem akart tőlem semmit. Mindig is tökéletesnek tartott a világ, erre itt van valaki, aki nemet mondott a bájaimra. Ez eléggé sérti az önbizalmamat.

- Gyönyörű nő vagy, Rose, csak nem éppen az esetem. Ne haragudj – mosolyodott el.

- Tudod, te sem vagy éppen az a típus, aki után bomlanak a nők – mértem végig.

- Most tényleg megint belém akarsz kötni? – húzta fel a szemöldökét.

- Erre most tényleg válaszolnom kell? – kérdeztem halványan elmosolyodva.

- Tudod mit? Inkább menjünk haza. Jobb lenne, ha már az elején tisztáznánk otthon ezt a kis félreértés. Carlisle nagyon reménykedett benne, hogy most összejövünk, de jobb, hogyha megtudják, hogy mi a helyzet – pattant fel a földről. Majd a kezét nyújtotta, hogy engem is felsegítsen.

- Milyen lovagias – fogadtam el a kezet. Majd felpattantam a segítségével.

- Hát a század elején még úriemberek születtek – hajolt meg színpadiasan.

- Mutass egyet – néztem körbe kíváncsian. – Hol vannak?

- Na jó, tényleg menjünk haza, mielőtt még én magam foglak elhallgatatni – mordult fel játékosan. – Indulás. Kövess, ha tudsz – vigyorgott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől. Én pedig utána eredtem. Bár nem értem be teljesen, de az illata alapján vissza tudtam követni a házig. Valahogy ez is ösztönösen működött. Képes voltam követni az illatát.

- Kisasszony – tárta előttem szélesre az ajtót Edward. Én pedig pukedliztem egyet, és besiettem a nappaliba. Igazság szerint ez a bánásmód sokkal jobban tetszett, mint az, amit az első pillanataimban kaptam az átváltozásom után. Talán Edward nem is olyan szörnyű alak, mint hittem. – Igazán köszönöm a bókot – mondta elégedetten.

- Már mondtam, hogy ne turkálj a fejemben – mondtam morcosan.

- Ezt nem lehet kikapcsolni, drágám, de majd megszokod. Mi már észre sem vesszük, hogy állandóan figyelnek minket – kacsintott rám.

- Anya, te kinek az oldalán állsz? – kérdezte Edward tetetett felháborodással.

- Mindig a gyengébbikén – mosolygott rám Esme. - Próbáld meg diszkréten kihallgatni Rose gondolatait – fűzte még hozzá, majd rám kacsintott.

- Hé, arról volt szó, hogy itt én vagyok az áldozat – morgolódott Rosalie.

- Ez így is van, drágám. Viszont Edwardot így sokkal könnyebb viselkedésre bírni – fordult vissza Rose felé.

- Na szép, ilyen csélcsap vagy, anya? – döbbent meg Edward.

- Én… - kezdett bele Esme zavarban. Tekintete pedig folyamatosan cikázott kettőnk között.

- Ne gonoszkodjatok anyátokkal – sétált le a lépcsőn Carlisle mosolyogva. – Ne izgulj, édesem. Csak ugratnak téged – ölelte magához Esmét a családfő.

- Tényleg? – nézett ránk Esme szigorúan. Vagy legalábbis valami olyasmi akart lenni ez az arckifejezés szerintem, de nem igazán sikerült. – Ez igazán nem volt szép. Akkor most büntetés lesz, ö… menjetek a szobátokba – mondta komolyan.

Bár látszott rajta, hogy csak a kis játékunkat folytatja. „Edward, hajtsd le a fejed, és vágj nagyon bűnbánó arcot. Figyelj, mutatom.” Üzentem gondolatban. Majd fejemet lehajtva, remegő szájjal indultam el az emeletre. Bár igazság szerint még azt sem tudtam, hogy van-e egyáltalán szobám. Legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne. Szégyenlősen felpillantottam Esmére, aki beharapta az alsó ajkát, majd hirtelen előttem termett, és magához ölelt.

- Nyugodtan maradhattok itt lent is, ha szeretnétek – húzta magához Edwardot is.

- Az anyai szigor nem ismer határokat – kuncogott fel Edward. Mire Esme egy kicsit megcibálta a fülét, de ő is mosolygott.

- Na jól, van. Azt hiszem, hogy nekem itt az ideje, hogy dolgozni menjek. Lehetőség szerint próbáljatok meg viselkedni. Rosalie, ha megkérhetlek, te maradj itthon – nézett rám kedvesen. – Valószínűleg még keresnek. Meg kell várnunk, hogy elüljön a vihar, amit az eltűnésed kavart, és utána tudunk csak tovább költözködni. Tudom, hogy ez nagyon nehéz lehet neked, de ez a legjobb megoldás arra, hogy ne bukjunk le.

- Mit gondolnak az emberek? Mi történt velem? – kérdeztem idegesen. Mire mindenki lehajtotta a fejét. – Mit? – kérdeztem erélyesebben.

- Royce játssza a szenvedő vőlegényt, aki elveszítette a kedvesét, és minden erejével téged kerestet, bár pontosan tudja, legalábbis azt hiszi, hogy meghaltál – szólalt meg végre Edward. Az a képmutató szemétláda. Nem hiszem el, hogy még van képe az áldozatot játszani. Olyan áldozat lesz belőle, hogy azt megkeserüli. Visítani fog élete utolsó pillanataiban, és könyörögni fog a végén a haláláért. Már ahogy elképzeltem is feltört egy morgás a torkomból.

- Az a képmutató disznó – adtam hangot elképedésemnek.

- Nyugodj meg, kedvesem – szorított magához Esme újra. Edward pedig rosszalló, és aggódó pillantásokat lövellt felém. Pontosan tudtam, hogy látta, hogy mire készülök, de egyáltalán nem érdekel. Nem akadályozhatja meg, hogy bosszút álljak az erényemért, a becsületemért. Lehet, hogy nem vagyok egy szende lány, de akkor sem volt joguk ezt tenni velem, de előtte még elintézek valamit. Vagyis inkább megkérem Edwardot, hogy segítsen nekem megtenni valamit. – Jól vagyok – nyugtattam meg Esmét. – Edward, beszélhetnénk négyszemközt? – kérdeztem idegesen.

- Persze, menjünk a szobámba – bólintott rá a kérdezett. Majd elindult az emelet felé. Én pedig megeresztettem még egy halvány mosolyt Esme és Carlisle felé, majd utána eredtem.

- Rosalie – szólt utánam Carlisle.

- Egyelőre itt maradok, senki nem fog látni – ígértem meg.

- Köszönöm – biccentett Carlisle. Majd megcsókolta Esmét, és kisietett az ajtón. Apró, és rövid csók volt. Mégis valahogy sokkal lágyabb, és mélyebb érzelmekről árulkodó, mint amilyet én valaha is kaptam.

- Akkor én most felmegyek – indultam meg újra az emelet felé.

- Menj csak, Rosalie – mondta új anyukám kedvesen. Majd leült a kanapéra, és a kezébe vette a könyvét. Én pedig felmentem Edward után az emeletre, és beléptem a számomra nyitva hagyott ajtón.

- Szeretném, hogyha megtennél nekem egy szívességet – kezdtem bele lehajtott fejjel.

- Nem segítek neked ölni – vágta rá rögtön Edward. – Tudom, hogy tökéletesen jogosak az indulataid, de nem hinném, hogy ez bölcs gondolat lenne. A bosszú pedig sajnos nem vezet sehová – magyarázott rögtön.

- Nem akadályozhatsz meg a tervemben, de most nem ezért vagyok itt – kezdtem bele. - Azt egyedül fogom végrehajtani. Senki segítsége nem kell hozzá. Viszont azt mondtátok, hogy még veszélyes vagyok az emberekre, de szeretném, hogyha az egyetlen barátnőm, és a családja nem nélkülözne többet. Van egy félretett szütyő pénzem a szobámban, a matracom alatt, van benne néhány ékszerem is. Szeretném, hogyha elhoznád, és eljutatnád Verának, és a családjának. Abból az összegből legalább három évig gond nélkül tudnak majd élni. A férje biztosan eközben is dolgozni fog. Így egyre több pénzük lesz, és nem jelent majd problémát, hogy felneveljék a gyermeküket. Megtennéd ezt nekem? – néztem rá félve. – Tudom, hogy kockázatos, és hogy megláthatnak, de ott lenne a legjobb kezekben a spórolt pénzem.

- Ne szabadkozz, Rose. Könnyedén elintézem, csak add meg a barátnőd pontos címét – mondta határozottan.

- Köszönöm – mondtam hálásan.

Majd azonnal pontosan elmagyaráztam, hogy hol találja a szobámat, és merre laknak Veráék. Tudtam, hogy soha többé nem láthatom többé a barátnőmet, és a családját, de ezt az egyet még megtehetem értük. Legalább nem hiába spóroltam össze azt az összeget. Az ajándékokra kezdtem el még félre tenni, amiket a nászutamról szerettem volna hozni a családomnak, és a barátaimnak, de mivel ez az esemény már soha nem fog bekövetkezni, ezért szeretném jó kezekben tudni a pénzemet. Már többször is felajánlottam Verának némi pénzt, de sajnos mindig visszautasított, talán ha nem lesz választása, akkor elteszi, és felhasználják, hogy végre egy kicsit élvezhessék is az életet.