Történet szerelemről és családról - 46. fejezet

Rochester


SZIASZTOK! EZ MOST EGY ÁTVEZETŐ FEJI, DE AZÉRT REMÉLEM, HOGY TETSZENI FOG :D PUSZI, DRUSILLA

(Edward szemszöge)



Esme nagyon lelkes volt, hogy ő maga rendezheti be az új házunkat, és el kellett ismernem, hogy tényleg nagyon tehetséges. A nappaliba minden bútort úgy választott meg, hogy színben és stílusban is tökéletesen harmonizáljanak a zongorámmal. A hálószobájukat a vörös különböző árnyalataiba burkolta, ami kölcsönzött némi meghitt erotikát az egész helyiségnek. Sosem mondtam volna ezt így ki, hogy nehogy zavarba hozzam, ezért inkább csak annyit válaszoltam, amikor kérdezte, hogy tetszik, hogy „nagyon különleges, és hangulatos”. Az erotikus felhangot inkább csak magamban fűztem hozzá. Bár ez teljesen természetes volt, hiszen tökéletesen harmonikus életet éltek fogadott apámmal a házasélet szintjén is. Csak eltitkoltam, hogy tudok róla. Annyira diszkrétek voltak mindig, hogy szó szerint egy hang nem jött el a szobámig soha, de ettől még a gondolatolvasást nem tudtam kikapcsolni, úgyhogy gyakran inkább eltűntem néhány órácskára, amíg kiélték az egymás iránti vágyaikat. Örültem a boldogságuknak. Ők ketten nagyon is megérdemelték az élettől, hogy hűséges és szerető társra leljenek.

Az én hálószobán sötétebb árnyalatú bútorokat kapott, ellenben a falak kellemes árnyalatúak és világosak voltak, hogy meglegyen a kellő kontraszt a szobában. Az egyik falamat, ami az erdő felé nézett pedig teljesen lebontottuk, és egy hatalmas üvegfallal helyettesítettük, mert fogadott anyám tudta, hogy mennyire szeretem az éjszakai erdőt kémlelni. A konyha is ízléses és modern berendezést kapott, hogy Esme nyugodtan tevékenykedhessen néha, mikor az árvaházba ment, és amikor pletyka partikra volt hivatalos a többi asszonyhoz. A fürdőszobák is a lehető legjobb felszerelésben részesültek, mivel bár nekünk nem volt rá szükségünk, de azért néha jól esett egy-egy zuhany vagy fürdő a vadászatok után. Főleg mivel sűrűn előfordult, hogy sárban kellett az erdőbe mennünk, hiszen ez is esős vidék volt, mint az összes élőhelyünk, hogy nappal is nyugodtan kimehessünk.

A ház összességében tökéletes lett. Miután elkészült a belső berendezés, Esme hajthatatlan volt, és egy nagyon kellemes kis vadvirágos kertet is létesített az udvaron, ráadásul pedig telepített még némi fát is, hogy az erdő még fényesebben tündökölhessen. A szép, ám nem túl otthonos házból, amit Carlisle vásárolt, így igazán hangulatos, és meleg otthon lett néhány nap alatt. Addig tökéletes jól is éreztem magam mindig, amíg nem kellett a városba is bemennem.

Be kell vallanom, hogy általában hidegen hagyott, hogy mikor hova költözünk, de még így is be kellett ismernem magamnak, hogy Rochester nem tartozik a kedvenc helyeim közé. Felszínes, beképzelt, idegesítő emberek gyűjtőhelye. A legtöbb itt élő csak azzal van elfoglalva, hogy magasabbra tornázza magát a ranglétrán, és ezért képes bárkin átgázolni. Tisztelet a kivételnek. Van itt néhány nagyon kedves család, akik azonnal felfedezték Esme értékeit, és együtt segítenek vele az árvaházban, vagy a szegénynegyedben. Viszont az úri társaság mindig is irritált engem. Mi sem voltunk éppen szegények, amikor még ember voltam, de tisztes polgári családként megtartottuk az emberségünket is. Soha nem éreztem magam felsőbbrendű lénynek, nem úgy, mint az itt élő leggazdagabb család. Elképesztően bosszantó jelenség az elkényeztetett fiuk, Royce, aki csak látszólag tisztes fiatalember, mert amikor csak teheti alkoholra, és kártyára pazarolja a családi vagyon jelentős részét. Sőt, valamikor befizet néhány kurtizánra is, akikkel a legkevésbé sem bánik részegen kedvesen, de legalább rendesen megfizeti őket. Most is itt pöffeszkedik, minthogyha legalábbis ő uralkodna itt a környéken. A baj csak az, hogy az apja nélkül sehol sem lenne. Sosem szívleltem a bankárokat. Valahogy úgy érzik, hogy bármit megtehetnek, mert ők jobban értenek a pénzügyekhez, mint az átlagos emberek.

„Milyen elképesztően szépek.” Hallottam meg a már megszokott gondolatokat nem messze tőlem és Esmétől. Mindenki gyönyörűnek tart minket, de csak Esmét merik megszólítani, vagy Carlisle-t, tőlem pedig ösztönösen ódzkodnak. Hála az égnek! Ugyanis egyáltalán nem akarok itt ismerkedni. Nem szimpatikus a környék. Még jó, hogy nem kell állandóan bejárni, csak néha a látszat kedvéért. Ennyit még el lehet viselni ebből a népségből.

- Edward, min gondolkozol ennyire? – szakított ki Esme a gondolataimból.

- Semmi különösön – vágtam rá azonnal.

- Nem szeretsz itt lenni, igaz? – tapintott a lényegre fogadott anyám azonnal. Néha nagyon bosszantott, hogy tökéletesen átlát rajtam.

- Nem tetszik a közeg. Ez viszonylag nagyváros azokhoz a helyekhez képest, ahol 1918 óta megfordultam – rántottam meg a vállam.

- Na és mi ezzel a baj? – kérdezte Esme kíváncsian.

- Jobban szeretem az egyszerű, vidéki, kedves emberek gondolatait – suttogtam, hogy csak ő hallja.

- Hát ezen nem csodálkozom. Carlisle a múltkor ellátott valami ficsúrt, aki folyamatosan zaklatta a nővéreket. Alig tudták leállítani azt az ittas fiút. Nem tudom, hogy hogyan engedhetik a szülei, hogy ilyen modortalan, kegyetlen ember legyen, hiszen elvileg tanult úriember – borzadt el Esme.

- Igen, emlékszem. Annak a Royce-nak az egyik részeg barátja volt. Carlisle úgy szedte le az egyik szerencsétlen nővérről, akivel erőszakoskodott – fintorodtam el.

Pontosan láttam apám gondolataiban, hogy szegény fiatal lányt, hogy megviselte, hogy olyan lánynak nézte az a férfi, aki bárkinek odaadja magát. Még jó, hogy a vőlegénye nem volt ott, és így nem lett nagyobb baj. A szerelme biztos a ficsúr torkának eset volna, aztán meg a tisztes polgár került volna börtönbe, aki csak megvédte a menyasszonyát.

- Majd csak megszokjuk ezt a helyet – simogatta meg a vállamat Esme.

- Igen, biztosan igazad lesz – sóhajtottam fel. Bár egy cseppet sem bíztam benne, hogy valóban így lesz. A legszívesebb már régen tovább álltam volna, de nem akartam sürgetni a költözést, mivel Esme természetesen talált barátokat, és az árvákat is nagyon megszerette ennyi idő alatt.

- Ez nem volt túl meggyőző, de most inkább rád hagyom. Kedves, hogy próbálsz boldognak tűnni, de süt rólad, hogy nem érzed itt jól magad – simított végig az arcomon. „Talán túl hamar változott át. Tizenhét éves, lehet, hogy nem volt még hozzá elég érett, hogy megtalálja a szerelmet. Túl korán kellett vámpírrá válnia.” Gondolkozott el fogadott anyám.

- Nincs szükségem senkire rajtatok kívül – vágtam rá azonnal. Miért az a mániája Esmének és Carlisle-nak is, hogy nem jó nekem így, ahogy vagyok. Tökéletesen jól megvagyok az életemmel pár nélkül.

- Jól van, felejtsük el – sóhajtott fel Esme. Bár én pontosan tudtam, hogy úgysem fogja annyiban hagyni a dolgot. Annál ő sokkal makacsabb jelenség, még akkor is, hogyha az ember, vagy vámpír ki sem nézné belőle. Ha a családjáról van szó, akkor képes vadmacskává változni néhány pillanat alatt.

- Az nagyszerű lenne – mondtam elégedetten. Most legalább egy hétig megúszom a további ostromot. – Carlisle mindjárt itt lesz, már végzett – fűztem még hozzá. Amikor meghallottam fogadott apám gondolatait a kórház falain belül. – Csak néhány perc.

- Rendben, akkor talán várjuk meg – ajánlotta Esme.

- Jól van, megvárom veled, azután elmegyek veletek erre a jótékonysági árverésre, de szerintem a bált, ami utána lesz, inkább kihagyom – néztem rá esdeklőn. Nem szerettem volna a petrezselymet áruló lányokat egyesével megtáncoltatni. Miért ismerkednék, hogyha nem muszáj?

- Ahogy akarod - mondta Esme csalódottan. – Tudom, hogy nem szereted az ilyesmit, de ezzel az árveréssel építethetünk egy szegényházat, ahová befogadhatják az utcán levőket.

- Esme, tudom, hogy ez fontos neked, és éppen ezért is vagyok ott az árverésen. Ez nagyon nemes gesztus tőled, hogy egyáltalán eszedbe jutott, hogy rendezzetek ilyet, de a bálon már csak tánc, és szórakozás van. Én szívesebben olvasok otthon, minthogy elhárítsam az ifjú hölgyek értelmetlen rohamait.

- Nem tesz neked jó, ha állandóan egyedül ülsz otthon, kicsim – anyáskodott. Aj… úgy látom, hogy nem fog leszállni a „párra van szükséged, fiam” témáról.

- Én tökéletesen boldog vagyok így – mondtam határozottan.

- Jól van, akkor örülök annak is, hogyha legalább az árverésre eljössz velünk – hajtotta le a fejét. Jaj, ne már. Ezek az ártatlan, kétségbeesett mozdulatok, és ez a csalódottság az arcán. Ez az érzelmi zsarolás magasiskolája. Most, hogy tűnjek el gyorsan, amikor látom rajta, hogy ilyen szomorú lesz attól, hogy nem akarok maradni a bálon.

- Jól van, elmegyek – sóhajtottam fel. Mire Esme rögtön felnézett és kápráztatóan rám mosolygott.

- Nem kell táncolnod senkivel, akivel nem akarsz, csak ne vedd őket figyelembe. Jaj, úgy örülök, hogy eljössz – lelkesedett fogadott anyám.

- Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte Carlisle. Éppen most ért mellénk.

- Edward mégiscsak eljön velünk a bálba – ugrott a nyakába Esme.

- Oh, a hölgyek boldogok lesznek – mosolyodott el Carlisle.

- Psz… ilyet ne mondj, és ne is gondolj – intette le gyorsan fogadott anyám.

- Miért? – cikázott fogadott apám tekintete köztem és Esme között.

- Mert nem akar ismerkedni, és én megígértem neki, hogy nem is kell – vágta rá Esme komolyan.

- Így van – helyeseltem gyorsan.

- Persze, semmi sem kötelező, de azért táncolni csak fogsz. Vagy legalább zongorázni – nézett rám Carlisle. Mh… zongorázni. Ez nagyon is csábítóan hangzik.

- Szívesen zongoráznék – mosolyodtam el.

- Rendben, akkor megkérjük a zenekart, hogy hagyjon téged is érvényesülni – biccentett Carlisle.

Ezután elindultunk sétálni, ahogy terveztük, majd az aukció felé vettük az irányt. Esme már úgyis kinézett magának néhány darabot a műtárgyak közül, amit mérhetetlenül magas áron kíván megvenni, hogy sok legyen a befolyt összeg. Békésen sétáltunk az általam nem túl kedvelt jómódú középosztálybeli negyedben, amikor egy lány gondolatai kúsztak az elmémbe. „Dr. és Mrs. Cullen, és a gyámoltjuk. Milyen szépek. Még majdhogynem nálam is szebbek. Vajon mi a titkuk? Mitől ennyire félelmetesek, és különlegesek egyszerre? Talán el kéne egyszer beszélgetnem velük, hogy hogyan csinálják.” Odafordítottam a fejemet, hogy megnézzem, ki gondolkodik ilyen „fontos” dolgokon ennyire. Bár már sejtettem, hogy ki az, és nem is kellett csalódnom az elméletemben. Természetesen Rosalie Lilian Hale volt. Tényleg gyönyörű volt a külseje. Az emberek között még nem láttam hozzá foghatót. Viszont azt nem lehetett rá mondani, hogy szerény. Eléggé elkényeztetett teremtés, aki pontosan tudja, hogy mennyire kápráztató a külseje a férfiak számára. Illetve a legtöbb férfi számára, mert nekem például egyáltalán nem ő az esetem. Sosem rajongtam a dámákért. Ekkor vettem csak észre, hogy gondolkozás közben megálltam, és Esme, meg Carlisle kérdőn figyel engem, és Rosalie-t. Jesszus, gyorsan tovább kell indulnom mielőtt még bármit is félreértelmeznek. Eszem ágában sincs egyáltalán csak szóba állni sem Rosalie Hallel.

- Menjünk – mosolyogtam rájuk. Majd amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a célunk felé, mielőtt még bármit is túlkombinálhattak volna. Néhány másodpercig még nézték Rose távolodó alakját, de utána természetesen követtek. Semmi kedvem nem volt egy újabb vitába keveredni arról Esmével, hogy társ kell nekem. Legnagyobb örömömre legalább Carlisle rám hagyta a dolgot, és nem akart állandóan összeboronálni senkivel sem.

Az aukció igen sikeres volt, és Esme úszott a boldogságban, hogy mindent meg tudott szerezni, amire vágyott. Ráadásul pedig az összegből bőségesen fel lehet majd építeni a házat, ami majd jobbá teszi sok ember sorsát. Carlisle nagyon büszke volt Esmére, ahogy én is, mert főszervezőként derekasan helyt állt, és csodálatos dolgokat tett a városért. Fogadott anyám volt az egyetlen közöttünk, aki iránt senki nem érzett semmi rosszat. Az emberek nem érezték, hogy félniük kellene tőle. Talán ez fogadott anyám mérhetetlen kedvességének, és pozitív kisugárzásának a hatása, de soha nem kezelte senki sem úgy, mint egy átlag vámpírt. Nem tartottak tőle, sőt keresték a társaságát. Ezzel szemben velem, és fogadott apámmal szemben azért még érezhető volt néha a bizalmatlanság. Bár én egyáltalán nem bántam. Legalább az emberek békén hagynak. Úgyis ezt akarom.

Miután hazaszállítottuk a rengeteg tárgyat, amit Esme, Carlisle és én nyertünk meg az aukciót, átöltöztünk, és egy órával később visszaindultunk a bálra, ami ugyanott volt, mint az aukció. A hölgyek természetesen estélyiben, a férfiak pedig szmokingban érkeztek a helyszínre. Én azonnal elfoglaltam a zongorát. Biztos, ami biztos, így békén fog hagyni mindenki, hacsak nem dalt szeretne kérni. Az volt a nagyszerű tervem, hogy a zongora padon is maradok, nagyjából egészen az estély végéig.

Úgy éjfél felé járhatott az idő, amikor Royce édesapja elém állt, és minden felsőbbrendűségével lenézett rám, hogy közölje, nem kérje, közölje, hogy akkor most azonnal játsszak nászindulót. Az első gondolatom az volt, hogy egy határozott mozdulattal letépem a fejét, aztán lemészárolom az egész beteg családját. Hiszen mind úgy érzik, hogy ők a világ közepe. Pedig ha tudnák. Viszont amikor Carlisle kicsit hangosabban megköszörülte a torkát, majd gondolatban üzent, hogy „igazam van, de ne tegyem” visszafogtam az indulatokat, és udvariasan bólintottam. Majd elkezdtem játszani a kért dallamot. Mire Royce és Rosalie mosolyogva lépdeltek a parkett közepére. Sejthettem volna az ara személyét. Hiszen Royce gondolataiban már többször is hallottam, hogy legszebb nőt fogja elvenni, hogy dicsekedhessen vele a barátai előtt. Főleg fennhéjázó gondolatok áradtak belőle most is, szerelemnek még csak halvány szikráját sem érzékeltem az irányából. Bár Rosalie-ról sem lehetett elmondani, hogy élete szerelme tartja éppen a karjaiban. Inkább annak örült, hogy jóképű, gazdag férjet fogott, akinek hála a családjának soha nem kell majd nélkülöznie. Érdekes pár, de ha már egyet kell érteni valaki indokaival Rosalie jóval tisztességesebb volt, mint Royce. A lány legalább őszintén kedvelte is a férfit, míg a férfit csak Rose szépsége érdekelte, az nem, hogy mit gondol a lány, vagy egyáltalán boldoggá tudja-e majd tenni. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből a házasságból. Bár az biztos, hogy Rosalie boldog jelenleg, és a családja pedig nagyon büszke a lányára. Royce apja pedig inkább elviseli Rose-t menyének, mint egy útszéli szajhát, akivel a fia titokban tölti az idejét. Na ezek miatt a gondolatok miatt tudom, hogy az összes gazdagabb család elképesztően felszínes. Legalábbis a többség. Tisztelet a kivételnek. Még csodálkoznak néha a fogadott szüleim, hogy nehezen viselem az itteni arisztokráciát.