Történet szerelemről és családról - 48. fejezet

Vég, és kezdet…


Erőszakos jelenetek, komolyan mondom, hogy csak saját felelősségre! Bocsi, ha túlzásba vittem. Puszi, Drusilla

(Rosalie szemszöge)



Sokkal hidegebb volt az este, mint ami ilyenkor normális. Gondoltam, miközben hazafelé igyekeztem. Még jó, hogy csináltattam bolerót a menyasszonyi ruhámhoz, bár ha ilyen idő lesz, akkor azt hiszem, hogy még egy bunda is el kellene. Várok még egy-két napot, azután pedig, ha nem fordult jobbra az időjárás, akkor veszek egy fehér bundát. Teljesen lefoglalták a gondolataimat az esküvőm körüli elintéznivalók, így fel sem tűnt, hogy reflexből a rövidebb utat választottam hazafelé, ami sötétebb sikátorokon át vezet. Nem szerettem erre jönni, mert egy kicsit félelmetesek voltak a kihalt városi utcák, de ha már elindultam, akkor nem fogok visszafordulni. Most az egyszer kibírom, hogy így alakult. Már csak néhány saroknyira voltam az otthonomtól, amikor léptek zaját, és nagy vidámság kúszott a fülemben. Megrémültem, és komolyan elgondolkoztam rajta, hogy visszafordulok, és inkább a hosszabb, de kivilágított utat választom, amikor megláttam, hogy kik jönnek.

- Csak Royce, és a barátai – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Majd mosolyogva folytattam feléjük az utamat.

- Na, nézzenek csak oda, itt a menyasszony – kurjantott az egyik férfi. Hát, úgy látom, hogy alaposan eláztak a legénybúcsún.

- Tényleg – villantak meg Royce szemei. Örülök, hogy részegen is felismeri a leendő feleségét. Gondoltam szarkasztikusan. Szerintem, ha a barátjának nem tűnik fel, hogy én vagyok, akkor elsétál mellettem. Dúlhatnak az érzelmei az irányomba.

- Jó estét, uraim – pukedliztem egyet. Majd gyorsan tovább akartam indulni, mert sosem szívleltem a részeg embereket, de Royce megragadta a karomat.

- Hova sietsz, drágám? – búgta a fülembe. – Nem akarsz minket egy kicsit szórakoztatni? Hadd dicsekedjek a gyönyörű arámmal.

- Nem hiszem, hogy megfelelő az időpont – válaszoltam higgadtan. – Már későre jár, és nekem otthon a helyem, ahogy egy jól nevelt lányhoz illik – fűztem még hozzá.

- A vőlegényeddel vagy, így a szüleid biztosan el fogják nézni – mondta határozottan.

Majd megragadta a kabátom elejét, és egy határozott rántással széttépte. A gombok szerte szét röpködtek a járdán, a mélyen dekoltált ruhámból miatt pedig tökéletesen látni lehetett a dekoltázsomat, amit mindegyik férfi bámulni kezdett. Ezért gyorsan magam elé kaptam a kezeimet. Nem tetszett ez a tekintet.

- Ugyan, édesem. Eddig sem takartad el a bájaidat a világ elől, most sem kell ezt tenned – mosolyodott el vőlegényem. – A dekoltázsod mellé, már csak a leengedett hajad kellene, szeretem, amikor szabadon hordod – mondta röhögve.

Majd megmarkolta a hajtűmet, és szó szerint kitépte a hajamból, a ráfonódott hajszálaimmal együtt. Fájdalmamban felsikoltottam, és nagyon reméltem, hogy valaki meghallotta a segélykérést, mert Royce és a barátai láthatóan nem voltak beszámíthatóak. Ha kikerül innen, akkor azonnal felbontom az eljegyzést, nem érdekel, hogyha szegényházba kerülök, ennél a mocskos alaknál még az is jobb.

- Na, mit gondoltok? Ugye, hogy nekem van a legszebb menyasszonyom? – kérdezte maga elé lökve. Ezzel felkínálva barátai fürkésző szemeinek. Még soha nem aláztak meg így ezelőtt, és éreztem, ahogy a könnyeim utat törnek maguknak. Sosem voltam szerény, vagy visszafogott lány, de azért ezt nem érdemeltem meg a sorstól. Ilyen megaláztatást, és szégyent, életem legfontosabbnak hitt napja előtt néhány nappal.

- Nem is tudom, szépnek szép, de vajon tehetséges is? Van olyan jó, mint a kis barátnőd? – kérdezte az egyik.

- Nos, elég szűzies a kicsike, úgyhogy még nem tudom. Nem engedett nekem, akármennyire is próbálkoztam – rántott magához durván. – Tudod, hogy milyen nehéz volt otthagyni téged, minden egyes alkalommal, miután felizgultam miattad? – kérdezte durván. – Egy férfinak ez nem egyszerű. Sokba kerültél nekem, mert mostanában miattad kellett annyi bordélyba járnom. Erre mit mondasz? Mi a mentséged?

- Eressz el – mondtam erélyesen. Bár a hangom kis híján elcsuklott.

- Már megint? Úgy rémlik, hogy mindig csak visszautasítást kapok a tőled, de most engedni fogsz – sziszegte a fogai között. Majd hirtelen mozdulattal a nyakamba harapott. Mire megint felsikoltottam. Nem igaz, hogy senki nem hallja meg. Miért jöttem erre? Miért nem hagytam Jimnek, hogy hazakísérjen?

- Azt mondtam, hogy eressz! – kiabáltam a könnyeimmel küszködve, és mindent megtettem a szabadulás érdekében. Ha nehezen is, de sikerült érzékeny helyre rúgnom. Majd amikor felordított, és elengedett végre, azonnal futásnak eredtem, és magamban imádkoztam, hogy kiérjek a sikátorból, de nem jutottam messzire. Royce barátai elkaptak, és visszavonszoltak vőlegényemhez, akit most már a világon a legjobban gyűlöltem.

- Ki mondta, hogy elmehetsz? – kérdezte dühösen. Majd lekevert egy akkora pofont, hogy szó szerint csillagokat láttam. Éreztem, ahogy felreped az ajkam, és kiserken belőle a vérem. – Még nem végeztem veled. A férjed leszek, engedelmességgel tartozol.

- Nem, még nem mondtam ki az igent az oltárnál – mondtam felszegett fejjel. Ha meghalok, akkor is emelt fővel fogom tenni. A következő pillanatban pedig újabb ütés érkezett, ezúttal a hasamba. Azonnal kétrét görnyedtem, és fájdalmasan felnyögtem, de nem adtam fel. Miközben lihegve felegyenesedtem egy hatalmas pofont kevertem le Royce-nak, amitől egy pillanatra meg is inogott.

- Izgága a kicsike – röhögtek fel a férfiak. – Royce, szükséged van segítségre, vagy egyedül is megszelídíted az asszonykádad?

- Na jó, eleget játszottunk – termett előttem hirtelen Royce.

Majd elkapta a torkomat, és erősen megszorította. Az összes levegő kiszorult a tüdőmből, és nem sokkal később összeestem a oxigénhiánytól. Mire magamhoz tértem annyira, hogy felfogjam, mi történik, már a földhöz szegeztek, és Royce éppen az alsóneműmet tépte le rólam. Nem, azt nem. Inkább meghalok. Gondoltam kétségbeesve. Majd amilyen erősen csak tudtam összeszorítottam a lábaimat. Tudtam, hogy ennyi férfi ellen nincs esélyem, de mégis harcolnom kellett. Az életösztön azt diktálta, hogy még nem jött el az én időm. Még nem halhatok meg. Életemben először hagyott el a büszkeségem, és még egyszer utoljára megpróbáltam hatni vőlegényemre, akit azonnal elhagyok, ha kikerülök ebből a sikátorból.

- Kérlek, ne tedd – néztem rá könnyes szemekkel. Egy pillanatra megállt, és rám nézett, de csak azért, hogy gúnyosan elmosolyodjon. Képes volt kinevetni, amikor itt fekszek előtte kiszolgáltatottan, sérülten, rettegve. Ember ez egyáltalán?

- Erre úgy is sor került volna, csak előrehozzuk néhány nappal – mondta vigyorogva.

Majd rám vetette magát. Még percekig harcoltam a gyalázat ellen, amit tenni készült, de végül minden erőm elhagyott, és ott, akkor megtörtént. Felsikoltottam fájdalmamban, és éreztem, ahogy ártatlanságom elvesztése nyomán a vérem is kicsortul. Abban a pillanatban adtam fel mindent. Meghalni, ez volt az egyetlen vágyam. Nem volt már értelme az életemnek. Csak egy összetört, meggyalázott lélek voltam, akinek már semmi nem számít. Csendesen könnyezve tűrtem, amit Royce velem tett. Majd mikor végzett, leszállt rólam, és nevetve mondta a barátainak, hogy az övék vagyok. Már nem is érzékeltem, hogy mi fáj igazából, mert nem volt olyan porcikám, ami ne sajgott volna. Az egész testem remegett a kíntól. Amikor végeztek velem elégedetten röhögve mentek tovább. Otthagyva engem a fagyos kövön, hogy egyedül haljak meg a koszos sikátorban.

- Azt hiszem, hogy új menyasszony után kell néznem – röhögött fel Royce. A többiek pedig vele nevettek.

Ott feküdtem, és vártam a halált. A hideg kő valamennyire enyhítette a fájdalmat, ami eluralkodott az egész testemen, de nem segített túl sokat ez sem. Erőm nem volt hozzá, hogy felkeljek, de nem is akartam. Meg akartam halni. Nem volt már miért élnem. Így csak csendben vártam, hogy eljöjjön értem a megváltás, amikor hirtelen hideg karok értek hozzám, és vizsgálni kezdtek. Elkaptam a kezét, mert megijedtem tőle, akármennyire is gyengéd volt, nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem vette a célzásomat, hogy hagyjon meghalni, mert óvatosan megszorította az őt erőtlenül fogó kézfejemet, majd visszahelyezte a testem mellé.

- Nem lesz semmi baj – mormolta egy kedves hang. Majd éreztem, hogy hűvös kezek emelnek fel, majd óvóan magához szorított, aki rám talált. Ezután már csak arra emlékszem, hogy repültem.



(Carlisle szemszöge)



Éppen a műszakomból tartottam hazafelé, már elég messze jártam a kórháztól, és szerettem a sötétben közlekedni, mert így nyugodtan haladhattam, és nem állított meg mindenki az utcán, hogy beszélgessünk egy kicsit. Boldogan segítettem az embereknek, és társalogtam is velük, de igazság szerint ilyenkor éjjel már szívesebben voltam a családommal. Ezért választottam a sötét sikátorokat, mert arrafelé legfeljebb egy-két részeg alakot fedeztem fel, akik hazafelé botladoztak. Azonban valami azt sugallta a számomra, hogy ez az éjszaka más lesz, mint a többi. Valami volt a levegőben, ami egész nap nyomasztott. Általában jók voltak a megérzéseim.

Hűvös éjszaka volt, a megszokott időjáráshoz képest, de engem ez egyáltalán nem zavart. Majd, amikor a szél hirtelen megfordult, azonnal az orromba csalta a friss vér illatát. Egy sérült ember. Azonnal az illat irányába kezdtem el futni, és nem telt egy percbe sem, hogy megtaláljam a bajba jutottat. Viszont amikor fölé hajoltam teljesen megdöbbentem. Mit keresett Rosalie Hale egy ilyen kietlen sikátorban? Egyáltalán miért volt a városnak ezen negyedében? Elég messze lakik innen. Ráadásul a környéken inkább munkásemberek és kurtizánok élnek. Egyáltalán nem való ehhez a lányhoz. Gyorsan végignéztem rajta, és elborzadva vettem tudomásul, hogy mit tettek vele. Tetőtől-talpig zúzódások borították a testét, az ajka felrepedt, és patakokban fojt a vér a lábai között. Semmi kétségen nem volt afelől, hogy mi történt. Olyan gyorsan, és fájdalommentesen vizsgáltam meg, amennyire csak lehetséges volt, de még így is felnyögött fájdalmában, amikor a méhét tapintottam ki. Súlyos volt a helyzet. Ha lett is volna rá néhány százalék esélyem, hogy életben tartsam a kórházig, valószínűleg akkor is rengeteg maradandó károsodást szenvedett. Két választásom maradt, vagy átváltoztatom, és a lányommá fogadom, vagy hazaviszem a családjához, és hagyom, hogy az utolsó pillanatait a családjával töltse, mert sokkal több ideje nem maradt. A vérzést nehéz elállítani, és ha sikerül, akkor is fel fog lépni némi komplikáció, mert a méhe gyógyításához még nem elég fejlett a technika. Talán egyszer az lesz, de neki nincs ideje kivárni. Egy pillanatra ledermedtem a vizsgálat közben ezekre a gondolatokra. Mire Rosalie erőtlenül elkapta a kezem, amikor érzékeny részek felé közeledtem volna. Biztosan megijedt szegény, hiszen azok után, ami történt a legkevésbé vágyhat valaki érintésére.

- Nem lesz semmi baj – mormoltam neki lágyan.

Majd a kezét visszatettem a földre. Elvileg a vámpírok el tudják kápráztatni még a rettegő embereket is, hogyha szükséges. Éreztem, ahogy egy kicsit elengedi magát, így gyorsan, de gyengéden a karjaimba vettem. Már csak az maradt a kérdés, hogy mit tegyek? Nem akartam hagyni, hogy meghaljon. Még olyan fiatal, és annyi mindent látnia kellene még. Nem akarom, hogy így érjen véget a földi léte. Még megtalálhatja a boldogságot. Edward kedves, és gyengéd lenne vele. A fiamnak szerintem is párra van szüksége, és Rosalie tökéletes lenne. Hazaviszem. Határoztam el magam végre. Majd amilyen gyorsan csak tudtam rohanni kezdtem az erdei házunk felé. A szíve egyre lassabban dobogott, így sietnem kellett. Rosalie már feladta a harcot az életéért, de én még nem. Még képes vagyok megmenteni. Amint odaértem a házhoz, be is rontottam a nappaliba, majd egy szempillantás alatt már a dolgozószobámban is voltam. Rose-t letettem egy ágyra, és gondolkodás nélkül megharaptam a nyakát, a két csuklóját, és a biztonság kedvéért a lábait is. Minél több méreg jut egyszerre a szervezetébe, annál gyorsabb az átváltozás, és annál nagyobb az esélye, hogy Rosalie túléli a kínokat, amiket átélt, és még néhány napon át kénytelen lesz újra átélni. Nem sokkal azután, hogy megharaptam a lányt, már fel is sikoltott, és elkezdődött.

- Most már nem lesz baj – sóhajtottam fel elégedetten. Sikerült megmentenem őt.

- Jézusom, mi történt vele? – lépett mellénk Esme. – Ki tette ezt vele? Szegény lány, még olyan fiatal, és éppen most ment volna férjhez – zokogott fel szerelmem.

- Carlisle, Rosalie Hale? – kérdezte fiam ingerülten. – Ezt te sem gondolhattad komolyan. Rochester dívája, aki mindig a középpontban volt, most meg egyszerűen eltűnik? Ráadásul eléggé sajátos a stílusa ennek a lánynak. Tényleg egy örökkévalóságra hozzánk akarod kötni? Egyáltalán megpróbáltad megtudni a választ a kérdésre, miszerint akarja-e ezt az életet? Szerintem ez határozottan rossz ötlet – mondta Edward egyre hangosabban. Mi a csuda ütött belé? A múltkor még tetszett neki a lány.

- Senki sem érdemli meg, hogy úgy haljon meg, mint ahogy ez a lány távozott volna az élők sorából. Egyáltalán nem rossz ember, csak nem értik meg őt az emberek. Titokban adományokat jutatott több helyre is, ahol gyerekeken segítenek. Nem rossz a lelke, és nem érdemli meg, hogy egy mocskos sikátorban, véresen, és egyedül haljon meg – mondtam határozottan. – Légy hozzá egy kicsit türelmes. Meg fogja mutatni az igazi énét nekünk, csak el kell nyernünk a bizalmát.

- Nekem akkor sem tetszik ez az ötlet – rázta meg a fejét Edward. – Ha már mindenképpen ez a döntésed, és úgy látom, hogy Esme is támogatja, akkor elkezdek egy új házat intézni, valahol kellő távolságban ettől a helytől – sóhajtott fel fiam. Én pedig hálásan néztem rá. Közben pedig Rose már javában elkezdte a fájdalmas kiáltásokat, és sikolyokat. Nagyon sajnáltam szegényt, hiszen az átváltozás mindenki számára szörnyű emlék marad az idők végezetéig, de

Szerelmem már ott is ült mellette, a kezét szorította, és nyugtató szavakat mormolt a fülébe, hátha megnyugszik egy kicsit. Ezért nem lehetett Esmét nem szeretni. Nincs még egy ilyen önzetlen, és tökéletes nő a világon.

- Azt hiszem, hogy jobb lenne, ha megmosdatnám – nézett fel rám hirtelen. – Szegény nem ébredhet majd így fel, minden porcikája koszos, és véres, a ruháját pedig teljesen szétszakították. Te sem akarhatod, hogy így térjen magához.

- Igazad van, édesem. Már itt sem vagyok. Nyugodtan öltöztesd át, mosdasd meg, és tény meg mindent, amit jónak látsz. Utána pedig mesélek neki a fajtánkról, a vámpírokról. Mindent el fogok követni, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyen az új otthonában.

- Tudom, és ebben mi is segíteni fogunk – mosolygott rám szerelmem. – Edward is kedveli, vagy kedvelni fogja, talán csak megijedt – fűzte hozzá gyengéden.

- Idő kell, hogy feldolgozzuk a változást, de nem akartam ott hagyni, nem lettem volna rá képes, hogy elsétáljak mellette. Még lehet boldog – hajtottam le a fejem.

Már megint átváltoztattam valakit. Lehet, hogy nem volt helyes, hiszen egyértelműen a saját fejem után mentem, de nem voltam képes rá, hogy hagyjam meghalni. Most már négyen vagyunk.