Történet szerelemről és családról - 72. fejezet

72. fejezet

SZIASZTOK! ELÉRKEZTÜNK EGY ÚJABB ÁTVEZETŐ FEJIHEZ. LASSAN MEG FOG ÉRKEZNI ALICE ÉS JASPER, DE CSAK LASSAN. ELŐBB MÉG TÖRTÉNIK NÉHÁNY DOLOG :D PUSZI, DRUSILLA

 

(Carlisle szemszöge)

A reggel hamar utolért minket, pedig boldogan néztem volna még hozzám simuló kedvesem, aki lehunyt szemmel élvezi, ahogy simogatom a hátát. Kivételesen még takarót sem húzott magára, hanem hagyta, hogy nézhessem, ameddig csak akarom, teljes, tökéletes valójában. Annyira gyönyörű volt, mint talán még eddig soha. Legszívesebben örökké így maradtam volna vele, de gondolnunk kell családunk többi tagjára is. Remélem, hogy jól érezte magát Rose és Emmett tegnap a házban, és azt is, hogy Edwardnak elég volt a táskányi könyve egy éjszakára, hogy ne unatkozzon nagyon. Habár mindig is elég magának való fiú volt, még akkor is, amikor egy rövid ideig emberként volt szerencsém ismerni.

-         Lassan vissza kéne mennünk – bújt hozzám még jobban Esme. A hátát pedig kidomborította, hogy azért a simogatást még ne hagyjam abba.

-         Valóban vissza kéne – válaszoltam mosolyogva. – Ahhoz viszont fel kellene kelnünk – fűztem még hozzá.

-         Mindjárt rászánom magam – temette az arcát a mellkasomba.

-         Oké, én türelmes típus vagyok – kuncogtam fel.

-         Mh… - sóhajtotta elégedetten. – Még öt percet – motyogta halkan.

-         Rendben, még öt perc – bólintottam rá.

Aztán az öt percből tíz lett, azután pedig tizenöt, de húsz perc múlva tényleg rászántuk magunkat, hogy elszakadjunk egymástól és felöltözzünk. Esme szinte pillanatok alatt magára kapkodta a ruháját, amit kifejezetten sajnáltam, de lesz még alkalmam szerelmem gyönyörű alakjában gyönyörködni. Úgyhogy én is gyorsan felkaptam a ruháimat. Kedvesem pedig egy hirtelen mozdulattal lehajolt és magához vont egy gyönyörű sötétlila párnát, amit itt-ott fekete csipke is díszített.

-         Megtarthatom ezt? – nézett rám hatalmas szemekkel.

-         Kicsim, bármelyik párnát megtarthatod, sőt az összes darabot te kaptad – mosolyogtam rá.

-         Akkor majd osztozom rajta Rose-zal, de ez a párna az enyém – fúrta bele az arcát. – Imádom, hogy teljesen magába itta az illatodat – szippantott bele.

-         Kezdek féltékeny lenni arra a darabra – kuncogtam fel.

-         Nincs rá okod, mert minden éjjel te fogod a fejed alá tenni – mosolygott rám kedvesem.

-         Miért is? – húztam fel a szemöldököm.

-         Mert akkor olyan illata lesz, mint neked – mondta határozottan. – Elég lesz a közelében lennem a párnának, és velem lesz az illatod, akár egész nap – harapott az ajkába.

-         Tudom, hogy hiányzom neked, amikor dolgozok – hajtottam le a fejem.

-         Nem – rázta meg gyorsan a fejét. – Vagyis igen, de nem akarom, hogy abbahagyd a munkát, mert te csodálatos orvos vagy. Csak miután kettesben voltunk egy jó ideig furcsa téged elengedni, ennyi. Könnyű ám megszokni a jót. Azt viszont nem mondhatnám, hogy unatkozom. Három gyerek mellett nem lehet. Főleg, hogyha kettő olyan nehéz eset, mint Emmett és Rosalie. Mint a tűz és a víz, de mégis nagyon összeillenek.

-         Igen, Rose és Emmett jobban összeillik, mint Rose és Edward. Ez egészen biztos – bólintottam rá. – Edwardhoz egy halkabb szavú, és kevésbé hiú lány illene. Egy szerény kis könyvmoly.

-         Carlisle – dorgált meg Esme játékosan. – A mi fiunk nem könyvmoly – rázta meg a fejét.

-         Hogy neveznéd azt a férfit, aki a nap huszonnégy órájából huszonhármat a könyveivel tölt? – kérdeztem kíváncsian.

-         Öhm… műveltnek – húzta ki magát büszkén szerelmem. Mire kérdőn néztem rá. – Jól van, tényleg egy kis könyvmoly – adta be a derekát. – Bár a zeneszerzés is egyre jobban megy neki. Lassan már úgy komponál, mintha egész életében ezzel foglalkozott volna.

-         Valóban – biccentettem. – Nemrégen volt szerencsém hallani a dalt, amit neked írt, és azt kell mondanom, hogy valóban tehetséges – mosolyogtam kedvesemre, aki tördelni kezdte az ujjait.

-         Olyan megható volt, hogy csak nekem írt egy dalt, hogy megihlettem a fogadott fiamat, ez volt életem egyik legszebb pillanata – szipogta.

-         Igen, láttam az arcodon – öleltem magamhoz. – Azért is nem zavartalak meg titeket. Gyönyörű látványt nyújtottatok, és nem akartam megszakítani azt a pillanatot.

-         Nem azt mondtad, hogy hosszú volt a műszakod? – kérdezte kissé vádlón.

-         Valóban ezt mondtam – adtam meg magam. – Ne haragudj a füllentésért, én csak szerettem volna, hogy kettesben éljétek át ezt a pillanatot, úgyhogy amikor megláttalak titeket az üvegfalon keresztül visszahátráltam az erdőbe és elmentem vadászni. Ezért értem haza néhány órával később, mint ígértem – magyarázkodtam hevesen.

-         Szeretlek – csókolt meg lágyan. – Imádom, hogy mindig tudod, hogy mire van szükségem. 

-         Volt már időm kiismerni, hogy mit szeretsz, és mire van szükséged – csókoltam a nyakába. – Teljesíthető, de gyönyörű vágyaid vannak, amiket örömmel teljesítek – fűztem még hozzá.

-         Én is szeretnék tudni a te vágyaidról – mondta szégyenlősen.

-         Az én vágyaim már teljes mértékben teljesültek. Egy gyönyörű, megértő feleség, három gyermek, és egy remek állás. Boldog, családi élet. Ez volt minden vágyam.

-         Azért csak van még valami, amit szeretnél – próbálkozott tovább.

-         Nem, kedvesem, minden tökéletes – mondtam határozottan.

-         Értem, akkor kár törnöm a fejem a dolgon – biccentett kissé csalódottan.

Igazából volt valami, amit szerettem volna még kipróbálni, de nem fogom felhozni a témát, mert nem hiszem, hogy neki is tetszene az ötlet, és nem akarom, hogy csak azért próbáljunk ki új dolgokat, mert úgy érzi, hogy miattam meg kell tennie.

-         Gyere, kincsem. Ideje mennünk. Edward már biztos nagyon szeretne hazamenni, de szerintem meg akar várni minket – fogtam meg a kezét.

-         Jól van, menjünk – kapkodta fel a párnákat, amiket elbírt. A többit pedig én nyaláboltam fel.

Még csak néhány perce futottunk, amikor beleütköztünk Edwardba, aki felénk tartott. Ezek szerint már tényleg nagyon unatkozott. Mikor megálltunk egymással szemben mosolyogva nyújtott át Esmének egy csokrot.

-         Havasi gyopár? – kerekedtek el szerelmem szemei. – Ezt honnan? Ez nem honos errefelé – hebegett össze-vissza.

-         Unatkoztam – rántotta meg a vállát Edward. – Tudjátok az éjszaka közepén elfogytak a könyveim. Haza nem mehettem, titeket nem akartalak megzavarni, úgyhogy kirándultam egyet.

-         Jó nagyot kirándultál, hogyha ilyen virágot hoztál nekem – simított végig Esme a szirmokon.

 Majd kikerekedtek a szemei, akkor meglátta, hogy egy másik adagot is elővesz Edward a táskájából.

-         Ezt pedig arra az esetre hoztam, hogyha szeretnéd szaporítani a kertedben – húzott ki egy másik csokrot, amin rajta volt a gyökere is egy kis földdel bezacskózva.

-         Oh, te jó ég – sikkantott fel Esme. – Köszönöm, Edward – nyomott hatalmas puszit fiunk arcára.

-         Igazából Carlisle érdeme – legyintett fiunk. – Ő látta meg a múltkor, hogy az egyik könyvedben ábrándozva nézted ezt a virágot – mondta komolyan. – Igazából az ő terve volt hozni neked, de gondoltam, hogy megelőzöm, mert mostanában nem lesz ilyesmire sok ideje – magyarázkodott. – Remélem, hogy nem haragszol, amiért elloptam az ötletedet – fordult felém.

-         Egyáltalán nem, sőt hálás vagyok, hogy kivitelezted a tervem – veregettem meg a vállát.

-         Akkor jó – mosolyodott el végre. 

-         Menjünk haza, hogy vízbe tehessem ezeket a gyönyörűségeket. Azokat pedig földbe – mondta szerelmem izgatottan.

-         Rendben, szabad? – nyújtottam felé a karomat.

-         Örömmel – fogadta el a felajánlott karomat.

-         Szabad a másik karod is, anya? – lépett Edward kedvesem másik oldalára.

-         Természetesen – karolt bele Edwardba is.

Majd elindultunk hazafelé. Lassan, emberi tempóban haladtunk, hogy Rose és Emmett biztosan időben meghalljanak bennünket, és befejezhessék, bármit is csináltak éppen. Esme pedig nem volt rest boldogan ugrálni hazafelé belénk karolva. Még talán soha nem láttam ennyire nagyon, felhőtlenül boldognak, és csillogónak. Elképesztően szép volt, és a jelek szerint nagyon izgatott is.

-         Szerintetek Rose elmondta neki végre? Vajon megtört a jég? Mit gondoltok, kéne terveznem nekik egy közös szobát? Talán még egy kicsit sétálnunk kéne a városban, hogy biztosan ne zavarjunk meg semmit. Mit gondoltok? Szerintem, lehet, hogy inkább csak este kéne hazamennünk, hogy nyugodtan beszélgethessenek – fakadt ki Esme izgatottan. Nagyon nagy reményeket fűzött Rosalie és Emmett kettesben töltött napjához. Remélem, hogy nem kell majd csalódnia.

-         Nyugalom, drágám – szorítottam meg a kezét. – Hamarosan meg fogunk tudni mindent – mondtam határozottan.

-         Nem kell a városba mennünk. Már látom Rose gondolatait. Csókolóznak, de semmi több – tolmácsolta Edward. – Oké, hevesen csókolóznak, de van rajtuk ruha.

-         Ez remek, ezek szerint minden rendben – lelkesedett szerelmem. – Akkor mindenképpen beszélnem kell Rose-zal, mint nő a nővel, vagy inkább, mint anya a lányával – jött még lázba Esme.

Még sosem láttam így felpörögni, de ezt annak tudtam be, hogy két gyermekünk révbe ért a jelek szerint, és szerelmem semmi másra nem vágyik jobban, mint arra, hogy mindhárom gyerekünk boldogan élje az örökkévalóságát.

-         Erre majd ráértek kettesben, ne rohand le őt – intettem meg csendesen. – Rose még nem biztos, hogy stabil érzelmi állapotban van, Emmett pedig még kevésbé valószínű – fűztem hozzá komolyan.

-         Jól van, tudom. Viszont nem izgalmas? – nézett rám csillogó szemekkel.

-         Valóban az, kicsim, ebben a kérdésben nem tudok vitatkozni veled, és nem is akarok – adtam meg magam.

-         Szerintem lehetőség szerint hangosan menjünk be, hogy legyen idejük szétrebbenni, és rendbe szedni magukat – ajánlotta Edward. – Majd én becsapom az ajtót, csak hagyják már abba ezt a pajzánkodást – mondta fintorogva.

Azután pedig valóban úgy is tett, ahogy mondta, és egy határozott mozdulattal becsapta maga mögött az ajtót. Mire az emeletről hangos dörrenés hallatszott.

-         Te jó ég, mi történt? – kérdezte Esme ijedten.

-         Csak leestek az ágyról, de azért megmaradnak – legyintett Edward. – Legalább abbahagyták az intenzív hormontúltengést – morogta csendesen. – Emmett ilyenkor elviselhetetlen – fűzte még hozzá. – Azt hiszem, hogy felmegyek a szobámba, és inkább olvasok még egy könyvet. Vagy elásom magam valahol a környéken, ahol nem hallom Emmett gondolatait, mert ez elképesztően bosszantó, és ízléstelen is. Semmi kedvem látni, ahogy fogdossa a húgomat. Br… - bukott ki Edwardból a frusztráció.

-         Mi a baj, drágám? – simogatta meg a karját szerelmem.

-         Semmi, ne haragudjatok – sóhajtott fel. – Azt hiszem, hogy csak egy kicsit frusztrált vagyok mostanában. Nem a ti hibátok. Inkább felmegyek a szobámba, jó?

-         Persze, menj csak, fiam – bólintottam rá. Mire Edward már el is tűnt.

-         Mostanában sokszor vannak ilyen kitörései, nem gondolod? – kérdezte szerelmem idegesen.

-         Emmett elég túlfűtött, és ráadásul még újszülöttnek számít, Edward pedig még nem tudja kiszűrni a gondolatokat, hanem mindent hall, és ami rosszabb, hogy a gondolatokon keresztül látja is a dolgokat. Ez pedig idegesíti. Szerintem Edward nem ért egyet a házasságok kívül folytatott viszonyokkal. Ahonnan ő származik ott véresen komolyan vették a szűzi fogadalmat, és az esküvőig tartó ártatlanságot – magyaráztam kedvesemnek. Már akkor is nagyon erkölcsös volt, amikor betegen behozták hozzám az édesanyjával együtt.

-         Más idők ezek már, a világ gyorsan változik – vetette fel kedvesem. – Manapság a lányok kacérabbak, mint akkor voltak. Hiszen láttad azokat a francia fehérneműket és ruhákat – mondta szemlesütve.

-         Hála az égnek, hogy láthattam őket rajtad – simítottam végig a hátán.

-         Carlisle, gondolj Edwardra, ezt most nem szabad – kapta el a kezem.

-         Akkor ne hozz fel izgató témákat – intettem meg játékosan.

-         Oké, semleges dolgokra gondolok – vágta rá azonnal.

Majd mélységesen koncentrálni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy mire gondolhatott, mint semleges dolog, de nagyon édes volt, ahogy a mély koncentráció kiült a vonásaira is.

-         Sziasztok – sétált le Rose és Emmett kézen fogva.

-         Sziasztok – mosolyogtuk rájuk. – Jól szórakoztatok? – kérdezte szerelmem csillogó szemekkel.

-         Igen, csodálatos nap volt, köszönjük – mondta Rosalie hálásan.

-         Igazán nincs mit – legyintettünk.

-         Lehet, hogy majd néha elkérjük a házat egy kis időre – vigyorodott el Emmett.

-         Inkább kérjétek kölcsön a sátrat – kiabált le Edward az emeletről. – Mi hárman vagyunk, ti ketten, úgyhogy ti mentek – fűzte hozzá határozottan.

-         Csak kéne az öcskösnek egy nőcske, hogy levezesse az indulatait – bökött Emmett az emelet felé.

-         Ezt hallottam –morogta Edward.

-         Ez lett volna a cél – bólintott Emmett elégedetten.

-         Emmett, ne hergeld őt – intette meg Esme. – Edwardnak nem könnyű a képességével két szerelmespár mellett.

-         Ez így igaz – helyeseltem én is.

-         Szerintem csak túl sok az energiája, de mindenesetre meg sem próbál magának barátnőt szerezni. Egyfolytában a szobájában kuksol – bökött második fiunk az emelet felé.

-         Emmett, ne feszítsd túl a húrt. Edward jófiú, más mint te, és ezt légy szíves tartsd tiszteletben – kérte Rose Emmetthez simulva.

-         Majd meglátom, mit tehetek – sóhajtotta Emmett lágyan.

Úgy látom, hogy Rose-nak nem kell a szomszédba menni némi női praktikáért, amivel megszelídítheti ezt a vadóc férfit.

-         Köszönöm – nyomott puszit Rose Emmett szájára.

-         Úgy örülök nektek – ölelgette meg őket Esme. – Edward is örül, csak a képessége miatt morog néhány helyzet miatt.

-         Jól van, de most fontosabb dolgunk van. Edward, te is gyere le légy szíves – mondtam határozottan. Mire fiunk egy szempillantás alatt lent termett. - Esme megtalálta a tökéletes új házunkat, méghozzá az apró Ellendalle városkában. A csapadék elég változó, de felhőtakaró szinte állandó, úgyhogy minden rendben lesz. A ház ugyanígy egy erdős részen van, úgyhogy a vadászat, és a várostól való elkülönülés meg van oldva. Ráadásul Emmettet is elkezdhetjük rendesen megtanítani, hogy hogyan kezelje az emberek közelségét. A kórház pedig örömmel vár engem, mint új főorvost, úgyhogy minden remek lesz. Minden szükséges dolgot pakoljatok össze, amit nem akartok itt hagyni. Ez a végleges döntésünk a következő néhány évre, úgyhogy holnap indulunk – adtam ki az utasítást. Mire mindenki szófogadóan elsietett az utolsó darabokat is elrakni, hogy ne hagyjunk hátra semmi fontosat.